A utolsó reménysugár- 25. fejezet

Sziasztok! Visszatértem!:) A gépem meggyógyult.:) Valami kilazult, és attól nem kapott áramot, vagy mi... Tudom béna vagyok, de így kell szeretni.:D Szeretném megköszönni Mismouth-nak a segítséget.:) Én örülök, hogy így figyelsz a részletekre! köszönöm! Anita, szurkolok, hogy sikerüljön a nyelvvizsga;) Zsizsának pedig boldog szülinapot kívánok előre is ezúton is.! Vedd úgy, hogy ez is ajándék, bár az igazi Neked való feji a következő lesz:) Sok puszi:) ÉS köszönöm, nektek is, hogy ilyen türelmesen vártatok! Remélem megérte! Örülnék ha megtisztelnétek a véleményetekkel, és bebizonyítanátok, hogy mégsem lett olyan rossz, mint amilyennek gondolom.:D Remélem örültök neki, a Mikulás hozta;) Puszi, Truska

Szárnyaszegett sasmadarak (Audrey szemszöge)

Félálomban vegetáltam végig az éjjel nagy részét. Furcsa, ismerős, édes szavak duruzsoltak a fülembe újra és újra.

Mondatfoszlányok, töredékek ismétlődtek meg.

Jasper hangját hallottam minden egyes alkalommal. Álmomban fehér ködöt láttam. Valami sűrű árny szaladt előttem, és én hiába futottam utána, nem haladtam semerre. Ő, pedig egyre távolabb került. Ahogy nőtt köztünk a távolság egyre jobban felerősödött a hangja. Bizarr, nyomasztó, mégis jó álom volt.

Csapzottan ébredtem. Az ablakon kívüli világ még mindig arról tanúskodott, hogy éjjel van. A nyugtató hatása elillant, a szívem az emlékre vadul dörömbölt.

Szeretlek… szeretlek… szeretlek…

Édes mégis hihetetlen szavak.

Lehet, hogy csak álmodtam, lehet hogy csak a képzeletem játszott velem. Futott végig rajtam az első gondolat ébredés után. Nem… túl részletes, és őszinte volt az egész… ilyet nem lehet álmodni…

E két megoldás között őrlődtem miközben a fájdalom lassú folyamként úszott vissza a tagjaimba. Összeszorított foggal próbáltam visszaaludni, vagy legalább kivárni valahogyan a reggelt. Nem akartam megkockáztatni, hogy még ne érjenek haza a „többiek”.

Át kell még gondolnom az egészet. Annyira más szögben világította meg az éjszakai akaratlan vallomása a dolgokat…

Hiszen szeret… Ha feleannyira szeret, mint amennyire én szeretem őt akkor nem hiábavaló az egész. De éreztem a hangján, hogy bizonytalan, hogy nyűg lehetek számára. „Jobb, ha csak barátok maradunk.” Valami ilyesmit mondott.

Ezért utáltam ágyban feküdni…Mivel nem tudtam mást csinálni, csak bámultam kifele a fejemből és gondolkoztam. Amiből nem lett más, csak szorongás, vagy buta következtetések.

Szívem egyre hevesebben vert. A bordáim sajogtak. Elég jól bírtam a fájdalmat, de most egyre rosszabbul éreztem magamat.

Nagyot sóhajtva végül rekedten felkiáltottam:

- Valaki…- talán azét nem neveztem nevén, mert reménykedtem, hogy hazaértek.

Alig két szívdobbanás múlva nyílt az ajtó. Nem tudom megállapítani, hogy zaklatottabb vagy boldogabb lettem Jaspert látva, de szívem ugyanolyan gyors maradt. Nyoma sem volt az éjszakai nyugodtságnak.

Ijedten jött oda hozzám.

- Hívjam Carlisle-t? Nagyon fáj? – kérdezte. Enyhe pánikot véltem felfedezni a hangjában. Ennyire félt? Túl hihetetlen az egész.

- Ne, hagyd csak, ne zavard őket.- préseltem ki a fogaimon keresztül.

- De fájdalmaid vannak. Ne mártírkodj, Audrey. – ráncolta össze a homlokát

- Jasper, tényleg ne hívd őket. Csak… csak maradj itt egy kicsit… jó? - tettem hozzá nagyon halkan. Valahol féltem, hogy csak azért sürgeti a visszahívásukat, hogy ne kelljen velem maradnia, hogy ismét kerülhessen. De én ezt nem akartam.

- Jó. – mosolyodott el végül lágyan és leült ugyanarra a székre, amire nem sokkal ezelőtt. Kicsit megnyugodtam.

- Mennyi az idő? – kérdeztem.

- Hajnali három. Eddig nagyon jól aludtál.- Mosolygott. Megakadt a szeme az arcomon.- Sírtál?- kérdezte és közben letörölte a könnyeimet.

Tehát az esti kitörésemet, még álmomban sem hagytam abba.

- Csak rosszat álmodtam. –suttogtam.

- Audrey akarod, hogy csillapítsam a fájdalmadat?—a kezemhez nyúlt, és felém hajolt. – Csak rajtad múlik. Tudod, hogy segíteni akarok, neked.

- Ne- rántottam el a kezem. A gondolat, hogy csak egy pillanatra is csak egy kis fájdalmat okozok neki,

elborzasztott. Akármennyire is vágytam a bódulatra, nem akartam ilyen árat fizetni.

- Sokkal nagyobb fájdalmakat is leküzdöttem már- nézett rám jelentőségteljesen- Miattam tényleg ne aggódj- nyúlt ismét felém. Mintha csak leolvasta volna az arcomról az ellenindokokat.

Belegondoltam, hogy mi történne, ha átengedném neki az érzéseimet. A lágy bódulat alatt, akarva akaratlanul is, arra gondolnék mennyire szeretem és ezt éreztetném is.

Nem… jobb, hogy ha nem teszem…

Nincs bennem gyógyszer, az elmém, a tudatom tiszta. És csak ketten vagyunk. Miután itt hagyott hosszú perceikig átkoztam magamat gyávaságom miatt. Azért mert nem szóltam utána.

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha akkor még a vallomása után megtudja az én érzéseimet is. Így, az idő múlásával csak a saját helyzetünket nehezítettem meg.

Most mégis itt van velem. Mivel a többiek nincsenek itthon, nem fog itt hagyni. Egyedül. Hiszen látom a szemében, hogy mennyire félt. Mennyire vigyáz minden egyes mozdulatomra. Ezt kellene kihasználni, amíg még lehet.

- Min gondolkozol?- törte meg a hosszúra nyúlt csendet.

- Szeretnék valamit mondani neked.- Suttogtam. Az elmúlt napokban ez a fajta kommunikáció vált szokásommá. Hangom még mindig rekedt volt a hideg víztől.

- Figyelek.- mondta őszintén, és leplezetlen kíváncsisággal fürkészte az arcomat.

- Ugye nem készülsz semmi őrültségre?- kérdeztem, nem akartam azonnal a közepébe vágni, és úgy éreztem ez is helyénvaló megközelítés lesz.

- Elmosolyodott és csak szemöldökráncolásomra kezdett válaszolni. – Amíg ágyhoz vagy kötve nem teszek semmit, nyugodj meg.

- Mit akarsz csinálni? – néztem rá ijedten.

- Nem akarom, megzavarni a nyugalmadat. Az elmúlt napokban is próbáltam az ő fejükkel gondolkozni. Ebben Edward nagyon sokat tud segíteni. Már tudjuk hogy mik a módszereik, így könnyebben el tudjuk őket kapni.

- Jasper, ezek mindenre képesek, nem akarom, hogy valami bajod legyen. Vagy a többieknek…- csuklott el a hangom.

- Hé, nyugodj meg!- ijedten nézett a szemembe.- nem akartalak felzaklatni. Nem hagyom, hogy többet ártsanak neked. Nem hagyom, hogy hozzád érjenek ígérem.- nézett rám magabiztosan.

- De… -kezdtem volna ismét, egy újabb ellenérvet, mikor közbevágott.

- Csak ez az a fontos, amit mondani akartál?- nézett rám lágyan.

- Nem, hanem…

- Hanem?- átkozódtam magamban, hogy hagytam tőrbe csalni magamat.

- Az este…- próbáltam kerülni a pillantását, amíg beszéltem. – Szóval…

- Bejött Carlisle és adott neked egy nagy adag altatót. – próbálta kiegészíteni a mondatomat. Altatót? Szóval azt hiszi, hogy ki voltam ütve teljesen, és ezért jött be. És…

- Jasper nem erről van szó… Én…- kezdtem. Próbáltam szavakba önteni, ami bennem játszódott. De mintha a torkomon akadt volna valami, csak néztem az egyre sötétülő szemeibe, és nem bírtam kifejezni szavakkal mennyire szeretem őt.

- Audrey, jól vagy?- Nézett rám gyengéden. Megint megsimogatta az arcomat. Beleremegtem az érintésébe.

- Én…

Hangosan nyikordult az ajtó mikor valaki lenyomta a kilincset. Carlisle dugta be a fejét. Tehát hazajöttek…

- Felébredtél? -kérdezte, miközben belépett az ajtón.- Miért nem szóltál, hogy Edward vagy én jöjjünk haza?- nézett megrovóan Jasperre.

- Ő mondta, hogy ne zavarjalak titeket. Húsz perce ébredt föl.- állapította meg az órájára nézve. Pontosan és felelősségteljesen beszélt- ez volt ő. Hogy érzed magadat?- jött közelebb Carlisle, Jasper hátrébb ment, hogy helyet adjon neki, azt hittem kapva kap az alkalmon, hogy itt hagyjon de mégse tette.

- Tűrhetően. Mindenem sajog, de jobb, mint volt.- válaszoltam. Miközben lelkem egyik része csalódott volt, hogy az elhatározásom ellenére megszakították a beszélgetésünket, a másik része, pedig örült, hogy időt kapott. Akár így vagy úgy de bele kellett törődnöm, hogy várnom kell még egy kicsit a dolgok tisztázásával.

- Adok egy kis fájdalomcsillapítót.

- Rendben.- mélyet sóhajtottam. - Mikor kelhetek fel?

- Én nem szeretném ha még mozognál. Audrey nagyon sok sérülésed volt.- nézett rám kérlelve.

- Carlisle, nem a maratonra akarok benevezni, csak a szokásosnál többet ülni. Kérlek, bedilizek, ha még egy napig feküdnöm kell. – próbáltam a legangyalibb arcot vágni

- Reggel megbeszéljük, most pihenj, adok még egy adag injekciót.- néhány másodperc múlva éreztem a szúrást a kezemen.

Nem tudtam ellenkezni a bódulat ellen. A szemhéjam akaratlanul is elnehezült. Nyugodtsággal töltött el, hogy egy hideg kéz megfogja a kezemet. Csak remélni tudtam, hogy Jasperé, mert nem volt erőm felnézni rá.

Másnap reggel addig erősködtem, míg Carlisle megengedte, hogy felüljek. Kipárnázták az ágyat körülöttem, meglepve vettem tudomásul, hogy az apró helyzetváltoztatás nagyobb gondot okoz Carlisle-éknak, mint hittem. Pedig a pólya még mindig biztosan tartotta a bordáimat. Úgy vigyáztak rám, mintha porcelánbaba lennék – ez egyszerre volt bosszantó, és kedves.

- Biztos nem fáj?- kérdezte Bella negyedszerre.

- Biztos- sóhajtottam. – Bella kérhetek valamit.- néztem rá könyörgőn.

- Persze, mondd csak, ami nem száll szembe Carlisle szabályaival, abban szívesen segítek.- mosolyogott rám.

- A fiúkat kellene idehívni. Jasper az éjjel azt mondta, hogy ismerik a módszereiket. Szeretném tudni mire jutottak, és legfőképpen, hogy mi történt aznap. Hogyan találtak meg.

A hosszú napok alatt egyszer sem voltam olyan állapotban, hogy hosszabb lélegzetvételű mondatokra tudjak figyelni. Most úgy éreztem tudnom kell, mi történt, és mit tudtak meg.

Bella szó nélkül kiment a szobából, és pár perc múlva a család többi tagjával jött be. Mindenki ott volt. A lányok is.

- Mi van Audrey, unod már az esti meséket? - vigyorgott rám Emmett. Kihívóan visszamosolyogtam.

Nagy levegőt vettem, éles szúrást éreztem a bordáim felől, de próbáltam nem figyelni rá. A fájdalomtól mégis egy pillanatra eltorzult az arcom.

- Audrey, majd máskor megbeszéljük a dolgokat, pihenésre van szükséged.- Az ilyen jellegű mondatokat Carlisle-tól vártam, de ezúttal Jasper halk, féltő hangját hallottam meg.

- Szeretném tudni mi történt, jogom van tudni.- néztem a szemeibe.

- Az első és legfontosabb kérdésem, hogy miért nem szóltál nekünk, hogy kapcsolatba léptek veled?- szólt könnyeden Edward.

- Nem akartam, hogy valami őrültséget csináljatok. Úgy éreztem így a helyes.

- Kisanyám, amelyik buliban mi nem vagyunk benne az nem helyes - vágott közbe Emmett.

- Szerencsére hamar megtaláltam a leveledet.- kezdett bele Bella az igazi történetbe, amire én kíváncsi voltam, bár tudtam Edward szavai mögött bujkáló szemrehányás nagyon jogos, de még nem akartam hallani őket.

- Seth pedig hazajött mikor rájött, hogy eltűntél - egészítette ki Esme.

- Tulajdonképpen a farkaska jött rá, hogy hol is vagy igazán- mondta Emmett -ő emlékezett mi volt a fénykép hátuljára írva.

- Seth-nek az volt a minimum, hogy emlékezett, azok után, hogy olyan felelőtlenül magadra hagyott- Jasper szemrehányó hangjától majdnem felkacagtam, nagy nehezen mégis sikerült elnyomnom a feltörni készülő mosolyomat.

- Aztán az indulás előtt, a nagyságos urak kitalálták, hogy mi ne menjünk velük. Mintha nem tudnánk megvédeni magunkat- nézett sértődötten Bella Edwardra.

A fiúk összenéztek. A tekintetükből ki tudtam olvasni mindent. A féltés, az elhatározás még mindig ott bujkált a szemükben. Nagyon is jól tudtam a lányok miért maradtak itthon. Mindent összevetve, ők a leggyengébbek, még a vámpírság ellenére is - ők lettek volna az édes célpont Gregory számára. Nem akartak kockáztatni. Keserű volt a tapasztalat, amiből megtanulták, mennyire vigyázni kell vele.

- És ott a nemzeti parkban hogy találtatok meg? Hiszen össze akartak zavarni titeket .- emlékeztem vissza a pár nappal ezelőtt történtekre.

- A park bejáratánál megéreztük az illatodat. Meg az övékét is. Valahol a közelben húzhattad le a kocsi ablakát, így jutott a szabadba az illatod. Megtaláltuk a kocsit is a fák között. – kezdte Emmett. Látszott rajta, hogy az emlékek hatására is felpörög.

- A nyomokból ítélve nem volt nehéz rájönni, hogy össze akarnak minket zavarni, vagy legalább annyit elérni, hogy szétváljunk.- mondta nyugodtan Edward.

Szünetet tartottak, és összenéztek. Nem tudtam semmit kiolvasni a pillantásukból, így hallgattam és vártam.

- Jasper Gregory után akart menni- folytatta Edward, kirázott a hideg az ötletre. Csak egy pillanat erejéig

gondoltam bele, hogy mi történhetett volna, ha előbb érkeznek, és összefutnak. Sebezhetőbben.- Végül úgy döntöttünk, hogy a képességem az ő képességével szemben jobb. Látom a szándékát, így ha rosszra is fordulnak a dolgok, van esélyem.- láttam, hogy Bella megragadja a férje kezét. Lehunyta a szemeit, és mélyeket lélegzett. Az arca féltést, és ijedtséget tükrözött.

- Én a csaj illata után mentem, mert bár a nagydarab jobb súlycsoport-itt Rosalie felől halk morgást véltem hallani- szóval végül a nő szagát követtem.- mondta kicsit halkabban.- Jasperre és Carlisle-ra maradt a húgod. Nem gondoltuk volna, hogy tényleg ő visz majd téged.

- Honnan tudtátok hogy ő vitt?- vetettem közbe, hiszen emlékeztem, hogy ezt senki egy szóval se említette nekik.

- Annyira intenzív volt az illatod, hogy nem lehetett elnyomni egy sállal. Ráadásul a kabátodat és a sáladat, Tracy és Gregory eldobta a barlang bejáratánál. –a cél az volt hogy szétválasszanak minket, miután ez megtörtént, nem volt szükséges a látszatot fenntartani.

- A hely, ahová téged vitt volt a legbiztonságosabb és a leggyorsabb. - Jasper szárazon közölte a tényeket. Láttam rajta, hogy az emlék is rossz hatással van rá.

- Gregory választotta a legrázósabb szakaszt. Persze csak a te szemszögedből lenne az, nekünk vámpíroknak nem okoz gondot lemászni a sziklafalon.- Edward a szobába lépése óta először elmosolyodott.

- Tessék?- szakítottam őt félbe.

- Az egész sziklafalat végig kellett másznom a nyoma után, és a szakadék közepe táján volt a bejárat. Ez nem vezetett külön kis barlangba csupán egyenesen oda, ahol te voltál.

- Ahol a szőke csaj ment, az volt a leggyorsabb szakasz a szakadékon, talán kicsit meredek, de megmászható, ott hoztunk ki a barlangból, és nem történt semmi baj.- próbáltam visszaemlékezni Emmett szavai hallatán, hogy hogyan is hoztak ki onnan, de minden olyan ködös és zavart volt. Aludtam közben, vagy legalábbis eléggé kimerült voltam ahhoz, hogy ne tűnjön fel egy sziklafal.

- Hogyan értetek oda egyszerre? –tettem fel a következő kérdésemet.

- Az én alagutam hosszabb volt, bár a sziklafalon nem kellett olyan sokat haladni, míg Edwardé középen ugyanolyan hosszú lehetett.

- Minket pedig bár odaértünk feltartóztattak- szőtte tovább Carslisle.

- Chloe?- néztem rá kérdőn. Apró bólintást kaptam válaszul.

- A húgod érzései nagyon kuszák. Nem találja a helyét a világban. Olyan elveszett- mondta inkább magának, mint nekem Jasper.- Éreztem, hogy fél, és hogy szorong, gondolom a parancs miatt. Viszont a szomjúságához mérten elég jól tudta tartani magát. Nomádok közé tartozik, de úgy érzem meg tudná szokni a mi életformánkat is.- nézett rám mosolyogva, apró reményt adva a szavaival és a tekintetével is.

- Mi történt? Mit csinált ő?

- Hallottuk, hogy sikítozol, áthallatszott a barlangfalon Támadó helyzetbe állt a járat nyílása elé.

- Nem akart támadni, tapasztalatlan volt. Félt tőlünk, nem akart meghalni. Meglepődött mikor nyugalmat sugároztam rá, úgy tett, ahogyan terveztem, támadás helyett bemászott a járatba mutatva az utat nekünk, és inkább szólt a többieknek.

- A gondolatai viszont elárultak nekem mindent, míg Jazz az érzéseiből csak találgatni tudott, én a gondolataival segítettem összerakni a gondolkodásmódját. A húgod azért vezette őket a nagyobb barlangba, mert egyrészt reménykedett benne, hogy le tudják győzni Gregory-t és Tracy-t. És így megszabadulhatna tőlük. Másrészt, így nem szegte meg a parancsot és erősítés is volt a háta mögött a saját parancsolói személyében.- magyarázta Edward.

- Chloe nem tehet semmiről. Kihasználták őt.- suttogtam elhalva.

- Igen, kihasználták, és azt teszik minden egyes alkalommal. Fél, retteg. Ezeket az emlékeket nem tudja elzárni. Eszement dolgokat műveltek már azzal a lánnyal. Azt hinném, hogy már…- hirtelen hagyta félbe a mondatot, és ránézett Jasperre, hallottam Jasper egyre erősödő morgását.

- Miért nem menekül el tőlük?- tette fel a nyilvánvaló kérdést a fiának Esme, bár én tudtam választ.

- A legelején megpróbálta, de tapasztalatlan volt és lassú, megtanulta, hogy csak rosszabbul jár a próbálkozásaival. Így összeszorított foggal tűr.

- Mennyi az esélye, hogy a félresikerült akció miatt is bántották?- kérdeztem.

- Nagy, szinte biztos. Ő a legjobb feszültség levezető, főleg Gregory-nak.

Becsuktam a szememet, hogy megállítsam feltörni készülő könnyeimet. Ijesztő és valóságosnak tűnő képek peregtek le a szemem előtt. A kezemet az arcomhoz kaptam, hogy elrejtsem előlük a könnyeimet.

Megéreztem Jasper illatát. Letérdelt az ágy mellé és könyökkel a szélére támaszkodott. Megsimogatta a fejemet. Jót tett a közelsége.

- Jobb lenne mára befejeznünk. – szólt halkan Jasper..

- Nem! Már a végén tartotok. Most már meséljétek el mi történt míg a víz alatt voltam.- mondtam még mindig el- el csukló hangon.

- Nem mertek sokáig támadni, volt egy kis harc, de az inkább csak úttörés volt a kijárat felé.

- De miért?- kérdeztem meglepve. – Hiszen Gregory képessége nagyon erős. Még a létszámfölénnyel

szemben is.

- A képessége egyszerre csak egy vámpírra tud koncentrálódni, utána idő kell neki míg újabb energiát gyűjt össze. Talán a kudarc miatt. Plusz velük volt egy harcban tapasztalatlan újszülött. Nem mertek kockáztatni.

- Tudod, a képességével kapcsolatban meséltem, mikor a különböző…

Lassan a fejemet a kezembe temettem.

- Most már tényleg pihenésre van szükséged. Menjünk.- állt fel határozottan Carlisle.

Lassan mindenki kivonult a szobából. Hallottam, hogy Emmett tovább magyarázza a csukott ajtó mögött is –feltehetően Rosalie-nak - a fizika törvényeit a témával kapcsolatban.

- Köszönöm- formáltam a számmal. Hálásan pillantottam rá.

- Még nem adok semmit, kaptál nem rég, pihenj kicsit.- mosolygott rám- és ne aggódj- borzolta össze a hajamat.

Miután ő is kiment egyedül maradtam a szobában. Próbáltam feldolgozni mindazt, amit az elmúlt percekben sikerült megtudnom. Chloe, a veszély, ami rájuk leselkedett, és még ráadásul én is gondot okozok. Majdnem meghaltam…

Félig meddig elaludtam, félálomban különböző képek jelentek meg. Nagyon durva képek. Mint mostanában nem először most is zihálva ébredtem.

Bella hűvös kezeit éreztem meg az arcomon. Talán a hideg józanított ki annyira, hogy elillanjanak az álom képei.

Bella nem mindig volt beszédes. Most is csak ült és nézett engem. Anyukásan simogatta az arcomat. Féltve nézett rám. Tudtam, hogy arra vár, hogy ha szükségem van rá kiöntsem neki a bánatomat, de nem akartam semmiről se beszélni. Minden problémát meg kellett őriznem magamban. A történtekről azért nem akartam semmit se mondani. mert azt vonta volna maga után, hogy emlékeznem kéne. A Jasperrel kapcsolatos dolgok, pedig még számomra is kesze-kuszák voltak. Szükségem volt időre, míg rájövök mi a helyes lépés.

Hallgatásomra, csak aprót bólintott nem kérdezett semmit csak mosolygott megértően. Ez volt a szép a mi barátságunkban.

Egy pillanatra felvetődött bennem a kérdés, hogy én miért nem tudok ilyen megértően, és jóságosan viselkedni. Nem találtam rá választ.

Halk kopogtatást hallottam. Ismét meglódult a szívem, hogy talán Jasper az, de Seth lépett be az ajtón mikor Bella kinyitotta.

- Nem zavarok?- nézett rám aggódva.

- Nem, gyere csak- kiáltottam fel, talán túl lelkesen, de éheztem a külvilág dolgaira.

- Akkor majd még visszajövök- szólt Bella még mielőtt becsukta maga után az ajtót.

- Hogy vagy?- nézett végig rajtam- Ez megengedett? - mutatott rám.

- Igen, Carlisle úgy leszögezett ide, hogy egy atomtámadást is túlélek, azt hiszem- próbáltam elviccelni a dolgot.

Seth nem szólt semmit csak száját összeszorítva a padlót bámulta. A kezében szorongatott valamit. Az ágyam felé tett egy lépést, és az ölembe pottyantotta az apró holmit.

- Ezt anyu küldi- fűzte hozzá. -Mielőtt eljöttem a kezembe nyomta, hogy adjam oda neked.

Az apró kis tasakban egy medál volt. Egy kitárt szárnyú sast ábrázolt.

- Azt tartják, hogy segít a gyógyulásban, a testiekben és lelkiekben is. De ebben nem vagyok biztos.- engedett el egy apró mosolyt.

- Üzenem Sue-nak, hogy köszönöm, ez egy nagyon szép ajándék.- Az ujjaimmal finoman végig simítottam a sas fa szárnyain. Jól kivehetőek voltak a tollak a redők, pontos és gyönyörű volt, mintha egy apró élettel teli lényt tartanék a kezemben.

- Átadom- szólt kimérten. Meglepett a viselkedése, Seth mindig bohókás és jókedvű volt most mégis máshogy viselkedett.- és Bobby is sok puszit küld.- tette hozzá.

Mosolyogtam. Örültem ,hogy Bobby is gondolt rám, bár őt is csúnyán cserben hagytam.

- Maggie? Hogy van? Őt is hoztad?- kérdeztem reménykedve. Hiányzott a mosolya, a hangja, alig vártam már, hogy átölelhessem.

- Nem, anyámnál hagytam, nem tudtam, hogy milyen állapotban vagy, néhány nap múlva visszahozom őt. – biztosított. - Nyugi, minden rendben vele. Normálisan eszik, iszik. Játszik.

- Örülök- mosolyogtam rá hálásan.

Beszélgetésünk közhelyes volt és inkább hasonlított két hivatali személy eszmecseréjéhez, mint két jó

barátéhoz.

Seth az ablak felé sétált, bámulta a fákat, de nem nézett rám. Nem tudtam, hogy mi a helyes, ha csöndben maradok és megvárom, hogy kimondja, amit akar, vagy segítsek neki elkezdeni, végül ő gyorsabb volt.

- Mégis, hogy képzelted ezt?- szegezte nekem az első kérdést. Számítottam a letolásra, tudtam, hogy megérdemlem, de a hangnem szíven ütött. Lehunytam a szemeimet, és mély lélegzet után próbáltan nyugodtan válaszolni.

- Seth ezt nem értheted, én…

- Nem érthetem? –kérdezett vissza -. Hogy- hogy nem érthetem? Te nem értesz engem!

- De…

- Audrey mégis volt fogalmad róla, hogy mit tettél? Hogy majdnem meghaltál?

Próbáltam közbe szólni, de figyelembe se vett.

- Mit mondtam volna évek múlva Maggie-nek? Hogy a nagynénéd mártírkodott, és ezért halt meg? Mégis hogy hagyhattad őt itt?- ökölbe szorítottam a kezem, de így sem sikerült lenyugtatnom a feltörő remegésemet.

- Tudtam, hogy veled biztonságban lesz- elszorult a gyomrom.

- Nem, nem tudtál semmit. Audrey ezt nagyon nem gondoltad végig! Maggie-nek mindenek mellett Rád van szüksége, te vagy az egyetlen, aki megmaradt a családjából , és nincs arra mentség, amit tettél!

Teljes hangerővel kiabált velem. Az eszemmel tudtam, hogy igaza van és megérdemlem a szavait. Valóban felelőtlen és meggondolatlan voltam… A szívem mégis beleremegett. A hangja, a hirtelensége, a nem megszokott viselkedése a szívemig hatolt. Talán csak Gregory kegyetlensége miatt voltam érzékenyebb, vagy a pillanatnyi fájdalomhullámaim miatt, de a könnyeim akaratlanul is folyni kezdtek…

- Én annyira saj…- kezdtem könnyektől elfúló hangon.

Talán be is fejeztem volna a mondatot, ha nem csapódik ki az ajtó. Azt hittem, hogy megszoktam már a vámpírok gyorsaságát, de mégis döbbenten arra eszméletem, hogy Jasper izzó tekintettel néz farkasszemet Seth-tel. Jasper Seth álláig ért, egyikőjüket sem mondtam volna kimondott alacsony fajtának, de Seth a kora ellenére még így is nyurga és nagydarab volt.

- Carlisle azt mondta, hogy ne zaklasd fel…- Jasper hangja hűvös és halk volt, mégis jobban hatott, mintha teljes hangerőből ordított volna. A könnyeim külön életet éltek még mindig csordogáltak az arcomon.

- Te mégis bejöttél és kiabálsz vele…. Mégis hogy képzeled?- kérdezte élesen.

Seth meglepve, de bátran állta a pillantását.

- Csak azt akartam, hogy tudja, hogy mi lett…

- Hidd el tudja, és azzal nem segítesz neki felépülni, hogy lehordod, és ordítasz vele.

- Én…- kezdett bele megilletődve Seth a mondatába.

- Te nem tudod mi történt vele, hogy mit élt át, miket kellett elviselnie, úgyhogy ahelyett, hogy igazságot szolgáltatsz, légy megértőbb.

Csak a pillanatnyi említésére is újabb képek villantak fel előttem. Láttam a tekintetét, mikor hozzám ért, mikor letépte a körmöm… A fejemet a legközelebbi párnába temettem. Zokogásom halk volt, aprókat hüppögtem. Nem akartam, hogy hallják, hogy tudják, hogy mit teszek…

Szinte már áhítoztam a megnyugtató hideg érintése után. Mikor megéreztem az ujjait a kézfejemen, a nyakába borultam. Nem megjátszás volt a kifakadásom. Tényleg őrült módjára tudtak letaglózni az emlékek. Akármennyire is szerettem volna kizárni, mindig egy-két kép vagy hang előfurakodott, és utána nem tudtam megálljt parancsolni.

- Ssssss - susogott, a hajamat simogatta közben.

Percek teltek el így, hogy csak öleltem és zokogtam.

- Audrey én annyira sajnálom- szakított ki Seth hangja a kábultságból, amit a közelsége okozott, Jasper is megmerevedett a hangja hallatán.

- Te még itt vagy, kutya?- kérdezte tőle élesen.

- Én csak…

- Nem azt mondtam, hogy hagyd őt békén?- kibontakozott a karjaim közül és Seth- re nézett. Seth a magassága és a testalkata ellenére most inkább hasonlított egy iskolás kis kamaszra, mint egy tapasztalt fiúra.

- Akkor én most megyek- nézett a földre, a kezdetekkel szemben most nem feszültségében kereste a szőnyeg mintáiban a segítséget.

- Ne, maradj! - szóltam utána, elcsukló hangon. Megsajnáltam őt. Valahogy nem tudtam, nem akartam őt ilyen állapotban elengedni. Jasper döbbenten rám szegezte a tekintetét.

- Akkor majd én megyek. - Ugrott föl sértődötten. Egy pillanat töredékéig megtorpant Seth mellett majd kirobogott az ajtón. Elmosolyodtam a reakciójára. Örültem neki, bár nem direkt idéztem elő. Azt hiszem…

- Audrey, én tényleg sajnálom,- ismételte meg- csak annyira feszült voltam, muszáj volt valahogy….

- Semmi baj, hékás, megbocsátva.- tettem a szájára az ujjam.- De kárpótlásul hozd haza Maggie-t. Nagyon hiányzik.

- Rendben- vigyorgott rám. -Holnapra itthon lesz.- Az itthon szón nekem kellett elmosolyodnom, furcsa volt az ő szájából ilyet hallani egy vámpírok lakta házra.

- Köszönöm- suttogtam.

- Most megyek- odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a fejem búbjára, és hatalmas karjával átölelte a vállamat, bőre égetően forró volt. Tűz és jég… futott át az agyamon. - Ígérd meg hogy nem csinálsz többet ekkora marhaságot- motyogta a hajamba.

- Ígérem.

Megindult az ajtó felé, hirtelen megfordult és valami furcsa fénnyel a szemében rám nézett.- Tudod, a törzsemben mindig azt mondják, hogy a szavak nem számítanak, szerintem, pedig néha nagyon is fontosak. Figyelj rájuk.- kacsintott rám cinkosan, majd a következő pillanatban már csak a csukódó ajtót láttam.

Döbbenten néztem utána Szavak… Tehát ő is tudta… mélyet sóhajtottam. Hát persze mindenki tudta, látta, csak mi voltunk olyan vakok. Tudtam, hogy tennem kell valamit, de, hogy mit hogyan és mikor, még mindig kérdéses volt a számomra.

Csak ekkor vettem észre, hogy a sast, amit Sue-tól kaptam még mindig a tenyeremben tartom. Hiába néztem rá segélykérően, ő sem tudta a választ.