Sziasztok! Íme itt a fejezet!!!Köszönöm szépen Zsizsának a javítást!!! A.Katának meg ezúton is gratulálok!!!!! A vizsgádhoz és a másik nagy eseményhez is.:)
Ezt a fejezetet a vizsgázóknak felvételizőknek küldöm.:) Meg azoknak akik betegek!!! Remélem sikerül meglepnem titeket és egy elég jó indokot találnom mindenhez.:) Köszönöm, hogy írtatok a jelenetekhez is, még van kettő, amit meg fogok írni, csak idő kell hozzá:) A kommenthatár 15. Ha csak azok írnak akik legutóbb akkor majdnem megvan, de ha valaki olyan is ír, aki még nem írt akkor sokkal hamarabb összegyűlne.:) De ez már csak rajtatok múlik!!!! Gondoljatok rám jövőhét szerdán megyek UV-zni másodszorra is. Kicsit nagyon félek...:D:D:D:D
Puszi nektek, jó olvasást!!!
Truska
Ingatag kártyavár (váltott szemszög)
Audrey
Már az első csókunktól kezdve tudtam, hogy bármikor a kezébe adnám az életemet. Bíztam benne, és az ő karjaiban örömmel haltam volna meg. Akármi is történjen. A legijesztőbb az, volt, hogy beteljesedni látszott a halálom, és rá kellett jönnöm, hogy gondolni rá kevésbé szörnyű, mint a kapujában állni. Abban a néhány pillanatban számos dolog végigfutott az agyamon. Mi lesz Maggie-vel? Mi lesz Jasperrel, ha meghalok? Mi lesz velem, mi történik ezután? A szívem a torkomban dobogott, a szememet könnyek homályosították el és testem megremegett félelmemben. A karomban még mindig fájón hasított a szorítása, teste az enyémnek préselődött, és mivel a nyakamat teljesen hátrafeszítette csak az ágytámlát láttam a könnyeimen keresztül.
Vártam a fájdalmat, vártam, hogy mikor szakítja át a foga a nyakam bőrét, vagy mikor öl meg egy mozdulattal. Igyekeztem bátran szembe szállni a rám váró jövővel.
Aztán vége lett…
A vérem zubogását olyan erővel hallottam, hogy a csattanás csak tompán hallatszódott a valóságból. Annyira gyorsan történt minden, hogy csupán néhány másodperc után kezdett realizálódni bennem, hogy mi történt. Éreztem, hogy Jasper eltűnik rólam, az erős szorítás megszűnik a karomon, még mindig ziháltam a nagy ijedtség miatt. Óvatosan emeltem fel a fejemet, karjaimat pedig a mellkasom köré fontam, és ösztönösen hátramásztam az ágyon egészen addig, míg a falnak nem nyomódott a hátam.
- Audrey, Audrey jól vagy? – Rosalie hangja apró cincogás volt vérem dübörgésén keresztül. Felmértem a helyzetet. Az ajtó kitépve terült el a földön, Esme nézett rám aggodalmasan a küszöbről.
Carlisle lassan közelített felém, míg Edward és Emmett a falnál álltak háttal nekem. Jasper pedig előttük térdelt, szinte meghunyászkodva. Sosem láttam még őt ennyire kiszolgáltatottnak, összeszorult a szívem a látványra.
- Audrey, nincs semmi baj… minden rendben. - csak ekkor vettem észre, hogy még mindig természetellenesen kapkodom a levegőt. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassam még mindig vadul verdeső szívemet.
- Fáj valamid? - ült az ágy szélére Carlisle. Meg akartam rázni a fejemet, hogy jelezzem semmi bajom, de mintha csak erre a pillanatra várt volna a karom éles fájdalom hasított bele. Carlisle bizonyára észrevette az arcomon a fájdalom jeleit, mert felém, nyújtotta a kezét. - Mutasd! – kért.
Kinyújtottam a karomat felé.
- Most mozgasd az ujjaidat – kérte. Megmozgattam mindegyik ujjam-, hajlítsd be a kezed!- jött a következő kérés.- Ín nem sérült meg - simított végig egy érzékeny ponton. A karomat látva nem lepett meg a helyzet. Nem először kaptam ilyen sérülést. Jól emlékeztem, hogy a legelső találkozásom is a vámpírokkal elég fájdalmasra sikeredett. Jasper ujjai jól kivehetőek voltak mindkét alkaromon. – Borogatni kell, és felszívódik. Mutasd a nyakad- nyúlt felém. Értetlenül pislogtam rá, de teljesítettem az óhaját. Hátrajtottam a fejemet, és vártam. Végigsimított a bőrön pont ott, ahol nemrég még Jasper fogait éreztem. – Semmi nyoma. – jelentette ki.
A szobában tapintani lehetett a feszültséget, a fiúkon tartottam a szememet. Még mindig homályos volt a dolog, hogy miként törtek be hozzánk. Mindketten csak álltak fölötte, láttam már őket várakozni, megfeszült izmokkal figyelni a veszélyre, de ezúttal nem volt semmi ehhez hasonló a tartásukban, csak akadályként álltak Jasper és közém.
- Fáj még valamid? – kérdezte Carlisle megerősítésképpen.
- Nem – mondtam egy árnyalattal nyugodtabban, mint az előbb. – Jazz - súgtam. Nem szabad hagynom, hogy bűntudata legyen… tört át az első értelmes gondolat a zavarodottságom ködén. Nem szabad engednem, hogy ilyen badarságokon gondolkozzon.
- Itt meg mi történt?- hasított egy ismerős hang a feszült csendbe. Az apám épp a megfelelő pillanatot választotta a belépőjéhez.
- Richard, semmi probléma, nyugodtan feküdjön vissza… - kezdte Esme.
- Hát a problémán én vitatkoznék…- jegyezte meg savanyúan, és végignézett rajtam, és pillantása Jasperen állapodott meg. Láttam a szája sarkában egy elfojtott mosolyt, és jobban kihúzta magát, mintha Jasper neki adta volna meg magát. – Jól vagy? – nézett rám. Egy pillanatra megdöbbentem, hogy rám figyel, sőt egyáltalán hozzám szól - Mit tett veled ez?- folytatta mire minden pozitív gondolatom a porba hullt. Hát persze…
Jasper ekkor döntött úgy, hogy kimegy a szobából, az arckifejezése borús volt, és kerülte a pillantásom. Apám feszülten lépett kettőt hátra, mikor elment mellette.
- Ne, várj! - kiáltottam utána és lemásztam az ágyról.
- Hagyd most, Audrey - szólt hozzám Carlisle és Edwardra nézett, aki bólintott és követte Jaspert. – Nem érnél el semmit, ha most mennél utána - nézett rám.
- Nem engedem, hogy közelébe menj még egyszer ennek a… - kezdte apám kis híján átesve a földön heverő ajtóban.
- Mert mi lesz? Megtiltod? Azt hiszem nincs jogod ítélkezni mások felett – kezdtem el dühösen. Az ő okoskodására semmiképp nem volt szükségem.
- Gyere - lépett be Bella a szobába. Kezében a kabátom és a sapkám volt.
- Hova megyünk? - kérdeztem ijedten. Reméltem, hogy nem elzárni akarnak Jaspertől, hiszen ez őrült ötlet lett volna. - Hálóingbe vagyok- mutattam magamra.
- Csak hozzánk - válaszolta, és felém nyújtotta a kabátot. – Gyorsan odaérünk – mosolygott rám.
- Nem mész sehova! - jelentette ki az apám, mire rögtön elvettem a kabátom Bellától.
- Jöjjön, Richard – intett felé Carlisle.
Hallottam apám felemelt hangját, de nem akartam tudomást venni róla. Inkább engedtem, hogy Bella felkapjon, és elrohanjon velem.
Kint még mindig hűvös volt, de még időm sem volt igazán fázni, mikor Bella végigfutott velem a fák között. Minden egyes sejtem Jasper mellett akart lenni, mégis tehetetlenül vártam, hogy megérkezzünk. Alig két perc alatt a kis mesebeli házikó küszöbén tett le Bella. A kandallóban vidáman ropogott a tűz, amit Edward lökdösött egy hosszú vassal. Tévesen hittem, azt, hogy Edward Jasper után ment, csak ekkor jöttem rá, hogy apámtól észrevétlenül hozta haza Nessie-t
- Miért kellett ide jönnöm? – kérdeztem feszülten. Legszívesebben azonnal sarkon fordultam volna, és visszarohantam volna a házhoz, nem törődve a hideggel. – Jasper mellett a helyem - jelentettem ki.
- Audrey, csigavér, kell neki egy kis egyedüllét. Neked pedig egy kis nyugalom apád nélkül. Muszáj, hogy lecsillapodjanak odaát a kedélyek - felelte Edward nyugodtan a tűzbe bámulva.
- Tessék - szólt Bella, és egy bögre meleg teát nyomott a kezembe, amit nem tudtam, honnan, vagy hogyan varázsolt elő. - Ülj le! - mutatott egy fotel felé. Nagyot sóhajtva fordultam az ülőhely felé, miközben igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy tényleg hazarohanjak.
- Úgyis utánad megyünk – válaszolt Edward a gondolataimra, mire egy borús pillantást küldtem felé.
- Jobban vagy? – simított végig az arcomon Bella aggodalmasan.
- Én csak… - kezdtem.
- Megijedtél – fejezte be a mondatomat.
- Ez a természetes reakció embereknél – vágott közbe Edward és mosolyogva nézett Bellára, aki ráöltötte a nyelvét, és ismét felém fordult.
- Jasper megnyugszik, és minden rendben lesz - bíztatott.
- Az én hibám – sütöttem le a szemem arra gondolva, hogy ha nem támadom le, akkor neki sem lett volna oka, így reagálni rá.
- Ez olyan dolog, amit nehéz irányítani - igyekezett vigasztalni. Sikertelenül.
- Most bűntudata van miattam - súgtam.
- De majd elmúlik – paskolta meg a térdemet. – Igyál – utasított és mikor még egyet pislantottam egy pokrócot vett elő valahonnan.
- Ha elmúlik… - suttogtam. Csak a gondolatra is újabb kétségbeesés csapott le rám, hogy elveszíthetem.
Befészkeltem magamat a fotelbe, és bámultam magam elé. Nem tudom, meddig üldögélhettem ott, a tea lassan kihűlt a kezemben, de alig kortyoltam bele. A lehetséges megoldásokat, végkifejletteket képzeltem el, és nagy részük megijesztett. Nem akartam, hogy eltűnjön ismét, vagy, hogy úgy viselkedjen velem, mintha én egy törékeny bábu, ő pedig egy szobor lenne, érzések, és érintések nélkül. Csak most tudatosult bennem igazán, hogy mekkora szükségem van az ölelésére, és arra, hogy fizikailag is mellettem legyen.
Talán el is bóbiskoltam, de félálomban is ijesztő képek vetültek a szemem elé, ahol egyedül vagyok…
- Nem olyan súlyos a helyzet, mint hiszed - törte meg a csendet Edward.
- Jasper sosem volt a magabiztosság bajnoka – súgtam hiszen jól ismertem őt.
- Mintha a testvérei azok lettek volna – jelentette ki Bella mosolyogva.
Edward olyan lágyan nézett rá, hogy muszáj volt lesütnöm a szememet. Úgy éreztem, hogy ezekben a tekintetekben történetek vannak, közös emlékek, amikhez nekem nincs közöm.
- De ő különösen nem bízik magában – mondta végül.
- Mi van, ha ismét eltűnik? Nem akarom őt elveszíteni - hajtottam le a fejem.
- Nem fogod – Nessie hangja lágyan csengett a ropogó tűz mellett, mire mindannyian felkaptuk a fejünket.
- Szia Nessie - néztem rá mosolyogva. –, rég láttalak kicsikém- meg kellett jegyeznem magamnak, hogy az elmúlt hetek alatt nem változott olyan gyorsan, mint eddig. Most egy hét éves kislánynak nézné őt egy külső szemlélő – Gyere ide,- nyújtottam felé a kezemet. - Maggie már nagyon hiányol téged.
- Ó – nézett a karomra hatalmas szemekkel. - Nagyon fáj? – kérdezte aggodalmasan. Kifürkészhetetlen pillantással nézett engem, nem tudtam elképzelni, hogy mi játszódik le a fejecskéjében.
- Kicsit, de túlélem – mosolyogtam rá megnyugtatóan, legalábbis annak szántam.
- Jasper bácsi szeret téged - jelentette ki határozottan.
- Tudom – válaszoltam végül, de nem tudtam elrejteni a meglepettségemet. Bella és Edward kíváncsian néztek bennünket, de nem szóltak közbe.
- Nem hiszem, hogy képes lenne magadra hagyni egykét lila folt miatt – mondta a következő meglepő kijelentést.
- Honnan tudod, hogy ő volt?
- Ha nem ő lett volna, most itt lenne melletted, és fogná a kezed, de most valahol magába roskadva azon emészti magát, hogy bántott téged. Te pedig… nem lennél ennyire kétségbeesve – magyarázta.
Mai napig meglepődtem azon, hogy mennyire okos kislány. Nessie még annyira kicsinek tűnt, mégis annyira értelmes volt, és biztosan érettebben állt a világ dolgaihoz, mint a hozzá hasonló korúnak kinézők.
- Ne aggódj, meg fog nyugodni, nem hagy itt. Szeret téged – mosolygott rám.
- Ezt nem tudhatod – kontráztam, arra az időszakra gondolva, mikor eltűnt az életemből, legalábbis azt hittem, hogy ez a terve.
- Csak látom, amit látok. Ha akarod neked is megmutatom - nyújtotta felém a kezeit várakozóan nézve rám. Néztem az aprócska kezeket, és azon gondolkoztam, hogy miben segíthetne nekem ez a pöttöm lányka.
- Nagyon sokban. Hidd el – szólalt meg Nessie megjelenése óta először Edward, válaszolva a gondolataimra. Így végül engedve a „nyomásnak” bólintottam, és vártam, hogy a keze hozzáérjen az arcomhoz.
A szoba eltűnt és a nagy ház nappalija vetült a szemem elé. Hangokat nem hallottam, de nem is volt szükség rá. Csak a képek voltak a fontosak. Ahogy kitisztult a kép megláttam a család tagjait körben ülni. Ősz volt. Furcsa volt magamat kívülről látni. Maggie és Emmett labdáztak. Mag az ölemben ült Emmett pedig velünk szemben, és komoly arckifejezéssel lökte oda nekünk a labdát. Maggie viháncolva kapott utána, és boldogan gurította vissza. Tudtam, hogy Nessie nem a játékot akarja megmutatni, így igyekeztem a többiekre is figyelni. Jasper a szoba másik felében állt és ellágyult arckifejezéssel nézett minket. Csak ekkor döbbentem rá, hogy ez még abban az időszakban volt, mikor még egyikünk sem akarta igazán bevallani magának, hogy mit érez a másik iránt.
Aztán váltott a kép. A szobában sehol nem láttam magamat. Jasper a lépcső alján ült és nézett maga elé. Kezében egy nagy dzsekit szorongatott, el kellett telnie néhány másodpercnek, míg rájöttem, hogy kié a ruhadarab, és mikor volt ez. Én minden bizonnyal fent voltam a szobában, összetörve és összeverve testileg és lelkileg is. Jasper fájdalmas arckifejezését látva összeszorult a szívem. A következő emlékre hamar váltott a kép, mintha Nessie tudta volna, hogy ennyi épp elég ebből.
A konyhában voltunk Jasper mellettem ült, és azt nézte, ahogy eszem. A hajam kócos volt, a szemeim pedig karikásak, de csillogóak. Jasper pedig még az előzőnél is lágyabb tekintettel nézett rám.
A következő kép az udvaron volt télen. Látszott rajta, hogy megfeszíti minden izmát, hogy ha esek, akkor elkapjon.
Aztán karácsony. Épp Maggie-vel bontogattuk az ajándékát, de Jasper ott ült mögöttem mosolyogva, és a hajamat babrálta.
Gesztusok, tekintetek érintések… ezeket akarta mutatni nekem Nessie.
- Látod szeret. – mondta ismét, mikor elengedte az arcomat. – Túlságosan aggódik érted, minthogy egyedül hagyjon…
- Köszönöm- néztem rá hálásan és kipislogtam egy könnycseppet a szememből.
- Szívesen máskor is- mosolygott rám szélesen.
- Hova ment most? – néztem Belláékra.
- Nem tudod? – Bella meglepetten nézett rám.
- Mit?
- Hogy hova szokott bújni az elmúlt hónapokban, ha problémája akad, vagy gondolkozni valója – magyarázta.
Megráztam a fejemet mire elmosolyodott. - Már reggel van. Elég időt hagytunk neki az önsajnálatra, ugye? - Lépet közelebb hozzám – Gyere – és felém, nyújtotta a kezét.
Jasper
Minden túlságosan szép volt. Sőt már idilli. Sejthettem volna, hogy most csap le a váratlan mindent elsöprő vihar… A személyemben. Egészen kicsire igyekeztem összehúzni magamat, és átkoztam a képességem, és a tökéletes memóriámat.
Hallottam, mikor Bella hazahozta. A szívverésének hangja most felhangosítva szűrődött át a falakon a dobhártyámig. Mi lett volna, ha megteszem? Ha megölöm? Vagy megharapom? Nem bírnám elviselni a szenvedését… a fájdalmát. Kis híján szörnyeteggé tettem őt.
Nem lett volna szabad ez a kapcsolat, hiszen mellettem veszélyben van. Körbenéztem a jól ismert szobán. A színes, vidám falak, szinte égették a szememet. Senki sincs mellettem biztonságban…
Halk kopogás szakította félbe a jól megérdemelt önostorozásomat.
- Egyedül akarok lenni- szóltam halkan, hiszen tudtam, hogy az ajtó előtt álló, úgyis meghallja.
- Akkor is bejövök - nyitott be Rosalie fújtatva.
- Légy szíves, menj innen - kértem igyekezve nyugalmat erőltetni a hangomra.
- Nem! - jelentette ki határozottan, és becsukta maga után az ajtót.
Tehetetlenül sóhajtva temettem a tenyerembe az arcomat. Végül is jobb, hogy ő jött ide. Esme sajnálata nem segített volna, és Carlisle mérhetetlen bizalma sem. Egyiket sem érdemeltem volna meg…
- Nem tudom mire fel ez az önostorozás - sóhajtott karba tett kézzel. Próbáltam nem kimutatni, mennyire meglepett a hangneme. A szokásos él, ami a hangjában szokott lenni, most sehol sem volt. Mi több. Nyugodt volt.
- Te is láthattad…- szűrtem ki a fogam között.
- Igen, láttam – bólintott. Vártam, hogy mikor kezd el kiabálni velem. Megérdemeltem volna. Akartam, hogy kiabáljon.
- Ilyenkor minimum egy fejmosást, vagy ’na, én megmondtam’ -ot várnék tőled - mondtam ki az igazságot.
- Nem érdeled meg - jelentette ki mosolyogva. Ami végképp megdöbbentett. Mosolyog? Rosalie?
- Majdnem megöltem – tájékoztattam, mert nem voltam biztos benne, hogy megértette, hogy mi történt.
- De csak majdnem – kontrázott.
- Kicsin múlott, nem érted? – kiáltottam ingerülten.
- De, értem – felelte nyugodtan, amitől még feszültebb lettem -, de akkor se lett rajta egy karcolás sem. – folytatta ugyanazon a nyugodt hangján.
- Mert ti…
- Mert te időben leálltál, Jazz – szakított félbe nyugodtan.
- Kicsin múlott – ismételgettem.
- Mikor Edward és Emmett berontott az ajtón, akkor te már a földön ültél. A legtávolabb tőle. - az utolsó szót olyan büszkeséggel jelentette ki, hogy felkaptam rá a tekintetemet.
- Mert megéreztem, hogy mennyire fél… - súgtam visszaemlékezve. Ahogy eszembe jutott a félelme, ismét a kezembe temettem az arcomat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket is kelthetek Audrey-ban. Ennyire remegve félni… Nem, soha többet nem engedhetem, hogy ez megtörténjen!
- Akkor is magadtól álltál le, Jazz – ismételte Rosalie közelebb lépve hozzám.
- Kicsin múlott – mondtam ma már sokadszorra.
- Nem szoktam verekedni, de ha még egyszer kinyögöd azt a két szót komolyan kénytelen, leszek megütni téged – felelte csevegő hangnemben. Az érzései még mindig nem tükröztek semmiféle feszültséget.
Pedig reméltem, hogy megteszi. Megérdemeltem volna…
- Mit akarsz? Mit tegyek? – kiabáltam rá.
- Hagyd abba az önsajnálatot, és folytasd ott ahol abbamaradt.
- Tessék? – mégis, hogy gondolhatja ezt? Ahol abbamaradt?
- Jaj, nem ott te - sóhajtott- férfiak…arra gondoltam, hogy Audrey-val a kapcsolatotokat.
- Veszélyes vagyok rá – emlékeztettem.
- Előbb hagytad abba, minthogy közülünk a leggyorsabb odaért volna. Ez azért említésre méltó, nem? Jön - szólt végül.
Felkaptam a fejem és én is meghallottam a lépteit a folyosóról.
- Gondolom, nem fogsz segíteni, ha arra kérlek, hogy tartsd távol tőlem.
- Nem… - és szélesre kinyitotta az ajtót. Audrey épp felemelte a kezét, talán hogy bekopogjon és meglepetten nézett előbb Rose-ra, majd rám. Ezt persze csak a szemem sarkából láttam. Abbahagytam a lélegzést, nehogy az illata miatt meggondolatlanságokat tegyek.
- Jazz - súgta, mire megremegtem, a nevem még mindig olyan jól hangzott a szájából… lágyan, édesen… Aztán eszembe jutott a kérlelése hajnalban, mikor fájdalmat okoztam neki, és máris minden izmomat megfeszítve reménykedtem abba, hogy sikítva rohan világgá. A legmesszebb tőlem…
- Beszélgessetek csak – törte meg a csendet Rose. - Ha kellek, szólj! - mosolygott Audrey-ra, és kiment az ajtón.
Ketten maradtunk… Hallottam, hogy milyen gyorsan verdes a szíve. Talán még mindig fél… Miattam.
Audrey
A szoba, aminek az ajtajának támasztottam a hátamat, semmit sem változott. A vidámság még mindig sütött a falakról, a színes elrendezésről. Alice szobája most is maga volt a derű. Az üröm ebben az egészben mégis a tény volt, hogy fél éve ez a szoba lakatlan.
Mély levegőt vettem és Jasperre néztem. A kagylófotelben ült, ugyanúgy, mint akkor is, mikor utoljára jöttem be ebbe a szobába. A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, hogy mivel kezdjem. Az elmúlt órákban igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Az érveimet. De hirtelen minden kiment a fejemből, mintha nem is lettek volna.
Nem tudtam, mit csinálnék, ha elveszítem. Nem akartam még valakit elveszíteni. Nem…
Közelebb léptem hozzá, és letérdeltem elé. Megfogtam a kezét, lefejtetem az arcáról. Nem tiltakozott, engedte, mint egy bábu. Nem tudtam mivel is kezdhetném, mi lenne a leghatásosabb dolog, amivel biztosíthatnám őt arról, hogy a bizalom, amit éreztem nem szűnt meg létezni.
A fejének támasztottam az enyémet, és csak egy szót mondtam: - Szeretlek.
Nem szólt semmit csak lehunyt szemmel lélegzet nélkül várt. Talán arra, hogy kimegyek, vagy talán, hogy mondok még valamit. – Szeretlek- ismételtem, a füléhez csúsztattam a számat, mire megremegett- Szeretlek! - súgtam magabiztosan.
Megfeszült, mint aki attól fél, hogy ismét nekem esik.
- Büszke vagyok rád - jelentettem ki határozottan a második legfontosabbnak vélt dolgot. Megrándult az arca. Ismertem őt már annyira, hogy bolondak tart ezek után. De nem érdekelt. - Mesélték odalent a többiek, hogy valójában mi történt – szögeztem le. – Jazz, ha ők nem törnek ránk, akkor sem bántottál volna - szembesítettem a ténnyel. Az édes ténnyel, amire kezdetben én sem számítottam. Tudtam, hogy ez az egyetlen ok, amivel meggyőzhetem, hogy abbahagyja a lelkifurdalását.
- Éreztem, mennyire félsz- súgta.
- Féltem persze hogy féltem, mert van egy emberi szervezetem, ami így reagál a veszélyre. - Az utolsó szóra megrándult az arca. – Hatásos volt nem? Ez volt a kulcs? Hogy érezted, amit érzek! – szóltam.
- Jasper én szeretlek, nem tudom neked ez mennyire számít, de énnekem fontos. Jazz, bízom benned. – sóhajtottam.
- Majdnem megöltelek, Audrey! – nézett rám végre.
- De nem tetted – tiltakoztam.
- Mért nehezíted meg a dolgomat? – szűrte ki a fogai között.
- Én csak biztosítani akarlak a felől, hogy szeretlek, hogy akármi is történt odakint hajnalban, még mindig szeretlek – ismételtem kétségbeesetten, mert úgy éreztem, kezd kicsúszni a kezeim közül minden használható érvem.
- Képes lennél kockáztatni az életedet, hogy velem…?- mondta, de elfogyhatott a levegője, mert bosszúsan szorította össze a száját.
- Te vagy az életem - jelentettem ki határozottan, és bármilyen furcsa is volt kimondani, így éreztem.
Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám, majd mély levegőt vett. Ezt jó jelnek gondoltam, de nem mozdultam, nem szóltam egy szót se. A szeme sötét volt ismét, de ennek ellenére tudtam, hogy nem veszélyes rám.
Hosszú pillanatokig csak nézte a szememet. Nem történt semmi, csak ültem vele szemben és néztük egymást. Majd kinyújtotta a kezét és ujjaival végigsimított az arcomon, megfogta a karomat, és felhúzta a pulcsim ujját, amit azért vettem fel, hogy eltakarjam a kék foltjaimat. Végigsimított rajtuk a hideg ujjaival és összeráncolt homlokkal nézte őket. Szerettem volna tudni, hogy mire gondol, hogy mit kell megcáfolnom…
- Nagyon fáj? – kérdezte fojtott hangon, amit hallva, ha leszakadt volna a karom fájdalmamban, akkor sem lettem volna képes bevallani az igazat.
- Nem, el fog múlni – leheltem.
- Sajnálom - súgta és az felállva a székből az ajtó felé fordult egy pillanat alatt.
- Te nevezed magadat érzőnek? – kiáltottam utána kétségbeesve. Nem, nem hagyhat el, nem… Hirtelen torpant meg a hangomat hallva. - Ha az lennél, érezted volna rajtam, hogy mennyire félek. - lehajtotta a fejét - Nem, nem tőled – javítottam ki magamat -, attól, hogy ezt csinálod - mutattam felé, és magam sem tudom mikor, de könnyek homályosították el a szememet. – Nagyon félek, hogy itt hagysz egyedül. Annak ellenére, hogy milliószor képes lennék neked azt mondani, hogy szeretlek és hogy bízom benned. Lehet, hogy olyan önzőnek tartasz, mint amilyen az apám, de akkor is szükségem van rád!
A kezembe temettem az arcom és hüppögve sírtam.
Nem tudom, mennyi idő múlva, de egy kéz ért a vállamhoz, jól tudtam, hogy ki az, hogy nem ment ki a szobából, így megkönnyebbültem engedtem, hogy mellém üljön és átöleljen.
Szótlanul ringatott és várta, hogy abbahagyjam a zokogást.
- Én magamtól félek. Attól a szörnytől, ami bennem van. – suttogta.
- Attól, amit legyőztél?
- Sosem győzöm le eléggé – hangja fájdalmas volt… túlságosan is.
- Nekem ez épp elég – bújtam hozzá.
- Annyira... .annyira …annyira sajnálom, hogy ennyire veszélyes vagyok rád! – suttogta elhalóan. Bár nem láttam az arcát, el tudtam képzelni az elkínzott arckifejezését.
- Jazz - szólaltam meg hosszú percekkel később. Csak öleltem őt, és azon gondolkoztam mi lehetne a legjobb megoldás mindkettőnk számára.
- Igen?
- Nem lenne jobb… neked és nekem is… szóval nem lenne könnyebb neked, ha… - féltem, hogy haragudni fog rám, ha kimondom, de ki kellett mondanom.
- Ha? – kérdezett vissza egy fél perc szótlanság után.
- … ha átváltoznék én is. – a teste megfeszült, és mereven tolt el magától. Nem mertem felnézni az arcába, így az ingét bámultam.
- Audrey - hangja halkan és elszántan hatott a csöndben.
Nem szólaltam meg csak vártam.
- Meg ne halljam még egyszer ezt tőled! – szögezte le minden szót érthetően kimondva.
- De én…
- Audrey! Nem hagyom, hogy bármi ilyen megforduljon a fejedben - fogta meg az egyik kezével az arcomat. Szeme szikrákat szórt, mikor ránéztem, de érintése ezzel szemben mégis lágy, és kedves volt.
- Én csak…
- Audrey! Ígéred meg, hogy soha többé még csak gondolni sem gondolsz ilyenre!
Belenéztem a határozott szemébe és nem mertem ellent mondani neki. Annyival ésszerűbb volt az ötletem mindennél… Hiszen megszűnnének az akadályok… a vérem, az ereje… minden. Végül nem folytattam tovább a gondolatmenetemet. Hiszen még mindig itt volt mellettem, és keze az arcomon, engem nézett és ez volt a legfontosabb nekem. Alig fél órája azt sem hittem volna, hogy a kapcsolatunk ép marad. Nem szabad romba döntenem a kártyavárat, amit az érzéseink tartanak állva.
- Ígérem.
- Esküdj meg!
- Esküszöm! Így már jó?
- Azzal, hogy megöleted magadat, még nekem nem lesz jobb. Ugyanúgy gyilkosnak érezném magamat, mintha befejeztem volna a reggeli… - mélyet sóhajtott és ismét a tekintetemet kereste. – Én is szeretlek. De még mindig veszélyes vagyok rád, ezt jól jegyezd meg! Rendben?
- Igen. Szeretlek –súgtam.
- Én is, Dee- dee – elmosolyodott és végigsimított az arcomon az ujjaival.
- Mi az?
- És még én hittem azt, hogy Bella túl erőszakos volt emberként. Ő hozzád képest smafu. – mosolyodott el halványan.
- Hééé! Rose-t még mindig bármikor hívhatom egy seggberúgásért!
- Megérdemelném! – mondta ismét komoran.
- Hát ebbe nekem is van beleszólásom, és pillanatnyilag nem akarom, hogy elengedj! – hadartam, mire csókot nyomott a homlokomra és még szorosabban ölelt.
Minden békés és nyugodt volt. Ott volt velem, és más nem számított. Aztán a csendbe farkasüvöltés hangja hasított.
Mindketten összerezzentünk.
