Az utolsó reménysugár-3. fejezet

Kérdések és válaszok

-Jól vagy?- kérdezte tőlem Bella a visszapillantó tükörbe nézve.

-Persze.- feleltem automatikusan.

Alice vezetett, Bella az anyósülésen ült, én pedig a már alvó Mag mellett ültem. Nagyon gyorsan hagytuk el a motelt, nem vártuk meg, míg összecsődülnek a zajra az emberek. Az éjjeli szekrényen egy kis borítékot hagytak, tele pénzzel. Gondolom az általunk okozott károk térítése végett.

Pakolással nem kellett bajlódnom, mert mindig a csomagtartóban voltak a cuccaim. A mi jövőnk túl bizonytalan volt ebben az időben.

Láttam kirajzolódni a ház körvonalait, mindjárt megérkeztünk. Nem kérdeztem semmit, reméltem, hogy hozzájuk érve megmagyaráznak majd mindent. Alice éppolyan gyorsan tette meg az utat, mint ahogy alig egy órája én is tőlük. Már láttam a fehér házat, a hatalmas nagy ablakokkal. Így a sötétségben egyfajta menedéket nyújtott számunkra. Habár elűzte a sötétséget, rengeteg rejtélyt hagyott maga után.

Vajon honnan tudták? Hogyan kerülhettek oda? Mi fog történni ezek után? Annyi megválaszolatlan kérdésre vártam választ.

Már az egész család ott állt a tornácon, és minket vártak. Kiszálltunk a kocsiból. A lányok kecsesen, én pedig úgy, mint egy hadirokkant. Megint kezdtem érezni a fájdalmat. A karomba vettem az alvó unokahúgomat. Seth-mivel ő is a várakozók között ált- elindult felénk. Nagy ívben kikerültem őt, és Esme felé tartottam.

-Valahova lefektethetem Maggie-t?- kérdeztem.

–Persze, gyere utánam.- követtem őt. A lépcső alatt egy kis zugból, egy kovácsoltvas bölcsőt húzott elő. Látva megdöbbenésemet, mosolyogva elkezdett magyarázkodni:

-Reneesmé-é volt, csak már kinőtte. Nem szoktunk kidobni semmit.

Belefektettem Maggie-t. Esme egy könnyed mozdulattal felkapta a bölcsőt, és a konyhaajtóba vitte. Távol tőlünk, mégis közel. Annyira könnyen emelte fel, mintha hungarocellből lett volna. Esme tőlem alacsonyabb volt, haja vöröses, tapasztalt erős nőnek de mégis olyan törékenynek tűnt. Láttam, milyen szeretettel nézett Magre. Barna szemeiben boldogságot, fájdalmat és vágyat láttam. Rám mosolygott, és gyengéden a nappali felé kezdett tolni.

Seth megpróbált kikerülni, és odamenni a kicsihez.

–Farkaskám, meg ne próbáld!- szóltam rá.

–Seth, hagyd!- segített ki a másik indián srác. Az ő haja kicsit hosszabb volt. A karjaiban Belláék kislánya aludt békésen. Seth fújtatva leült a helyére.

-Nos, Audrey azt hiszem beszélnünk kell! Akarod, hogy megvárjuk a reggelt, hogy kipihenhesd magadat? Vagy essünk túl rajta most?- kérdezte Carlisle.

-Most- szögeztem le.

-Rendben. – egyezett bele.

Carlisle magas szőke, és jóképű fiatal férfi volt. Minden mozdulata segítőkész és figyelmes. Ahogyan körbenéztem a társaságon, úgy éreztem magam mintha el se mentem volna. Mindenki ugyanott és ugyanúgy ült, csak a gyerekek aludtak. Most kíváncsisággal töltött el ez a család, hiszen megmentettek többször is. Annyira gyönyörűek voltak még mindig. Egy gyémánthoz tudnám őket hasonlítani. Szépséges, csábító, de a származásuk a létük oly rejtélyes,

Elkezdtem feltérképezni a társaságot. Bella és Edward jól összeillettek. Minden mozdulatukból sugárzott a szerelem. Bella arca szív alakú volt, barna hajú, csodás alakkal. Edward is gyönyörű volt- mint mindannyian. Hajában egy kis vörösesbarna fényt véltem felfedezni, nyúlánkabb volt, mint a többi fiú, de az erejében nem kételkedtem. Rosalie egy különleges szépség volt. Tipikusan az a nő, akiért megvesznek a férfiak, és mély önbizalomhiányba esnek a nők. Háta közepéig érő szőke fürtjei könnyedén omlottak le a vállára, alakja tökéletes, de a szeme nyugtalanságot tükrözött. Mellette Emmet barátságosan nézett rám. Ő volt a legnagyobb darab, alkatilag hasonlított a támadómra, de az ő szemei huncutsággal voltak teli, nem pedig brutalitással. Leginkább egy játék mackóhoz tudnám őt hasonlítani. Alice ragyogó szemekkel és angyali arccal nézett rám. Jasper lábainál ült. Jasper még mindig a legtávolabb ült tőlem. Nézett, nem úgy, mint a többiek, éreztem, hogy koncentrál valamire.

-Audrey, nos nem is tudom, hogy hol kezdjem.- szakított félbe Carlisle.

-Kik maguk? Honnan tudták, hogy ott lesz? Hogy kerültek oda? Követtek? Miért?- zúdítottam rá a kérdéseimet.

-Arra én is kíváncsi lennék, hogy te ki vagy! Mért menekülsz? Ne mondd, hogy nem mert minden jel arra utal, hogy te menekülsz! Miért?- kérdezte csípősen Rosalie.

-Rose, úgy vélem, majd ő is megválaszolja a mi kérdéseinket, de úgy illik, hogy mi adunk előbb magyarázatot a történtekre- intézte hozzá a szót Carlisle.- Ha a vérfarkasokról tudomást szereztél, jogod van rólunk is tudni. Mondta, és közben az indián srácok felé mutatott.

-Kik maguk? Milyen jogon akarnak itt tartani?- Kérdeztem kétségbeesetten.

-Figyelj, nem akarunk kényszeríteni semmire. Egyszerűen itt vagy biztonságban.

-Tudnia kell, joga van tudnia kislány miatt is- szólt Emmett.

-Miről kell tudnom?- néztem rá kérdőn.

-Na ne, még egy embert nem keverünk bele, nem, nem és nem!- kiáltott magából kikelve Rosalie.

-Muszáj Rosalie. Csak így tudjuk őt megvédeni, igaza van Emmet-nek.

- De hiszen…-hallottam, ahogy Rosalie újabb kifogást keres, de a vita hangjai egyre távolabb kerültek tőlem.

Egyetlen egy mondat visszhangzott a fejemben. „ Na ne, még egy embert nem keverünk bele…még egy embert…embert…"Tehát igaz. A munkája nem volt hiába való, mégis léteznek. Amiről azt hittem, hogy egy eszelős találta ki, igaz. Csak rájuk kellett néznem. Sápadt bőr, karikás szemek, szépség, tökéletes test, ami már-már szoborszerű. A leírás teljesen igaz rájuk, de…

-Audrey, minden rendben, jól érzed magad?- nézett rám aggódva Carlisle.

Arra lettem figyelmes, hogy leülök a kis lépcsőre, ami a nappaliba vezetett. A kezembe temettem az arcom és próbáltam lélegezni. Carlisle aggódva fogta meg a csuklóm, hogy megmérje a pulzusom.

-A szemük mért barna?- tettem fel a legegyszerűbb kérdést.

-Tessék?- nézett rám meglepve.

-Carlisle, tudja- szólalt meg hirtelen Edward.- Még mindig nehezen tudtam felocsúdni

-Miért nem olyan vörös a szemük, mint neki? -sikerült nagy nehezen megtalálnom a hangom.

-Ezt nem olyan könnyű megmagyarázni -suttogta.

Felugrottam, és odaszaladtam a bölcsőhöz. El akartam menni. Messzire. Innen el. Egyszerre ugrott fel Edward, Carlisle, és Esme is. Védekezőn a bölcső elé álltam.

-Mit akartam tőlem?

-Meg akarunk védeni.

-De hiszen maguk…-elakadt a lélegzetem. Alig álltam a fáradtságtól a lábamon, megtámaszkodtam a bölcső szélében.

-Mondd ki…-szólalt meg Jasper a találkozásunk óta először. Felállt és elindult felém-
Mondd ki és megkönnyebbülsz -folytatta.

Megráztam a fejem. Nem akartam szavakba önteni ezt a képtelenséget. Remegtem még mindig. Ahogy Jasper közeledett felém, úgy éreztem, hogy elönt a nyugalom.

-Vámpírok…-suttogtam megsemmisülten. Már nem én irányítottam az érzéseimet. Összecsuklottam a fáradtságtól, a sokktól és érzékeltem egy furcsa külső erőt is. Még éreztem a testemen a hideg kezek érintését. Elaludtam, tudtam, hogy ha felébredek semmi sem lesz olyan, mint régen. Magába szippant egy ismeretlen és veszélyes világ…

Nem akartam kinyitni a szememet. Éreztem a puha párnák, és a takaró melegét. Tudtam, hogy ismét elaludtam a Cullen házban. Az igazság úgy zakatolt a fejemben mint egy vészjelző. Meg kell védenem Maggie-t. Próbáltam nem mozdulni, és szabályosan lélegezni. Szinte biztos voltam benne, hogy van valaki a szobában, még ha nem is hallok semmit. Mi van, ha a kicsinek baja esett? Soha nem tudnám megbocsátani magamnak…

-Nyisd ki a szemed!- szakította félbe a gondolatmenetemet egy ismerős hang.- Ne játszd az alvót, a szíved kétszer olyan gyorsan ver, mint kellene.- bizonygatta.

Megadtam magamat. Ismét fehérségre és lágy színekre számítottam. De egy olyan szobában feküdtem ezúttal, minden színes és életvidám volt. Szivárványszínű anyagok, élénk narancssárga fal, és minden nagyon modern volt. Úgy éreztem magam, mintha egy tini szobájába csöppentem volna. Néhány éve még én is egy ilyen szobáról álmodoztam, de mára már nem érdekelt túlzottan, megváltozott az értékrendem.

Alice a szoba sarkában ült egy nagy kagylófotelben, mozdulatlanul.

-Ha nem bánod ide hoztunk. Ez az én szobám. Edward szobája elméletileg üres mióta , Bellával a saját házukban laknak, de úgy gondoltam, hogy ez barátságosabb hely számodra jelen esetben.- Alice-ból csak úgy folytak a szavak.

-Jelen esetben…-visszhangoztam.- Nagyon szép a szobád.- erőltettem az arcomra egy apró mosolyt.

-Örülök, hogy tetszik- felállt a fotelből, és elindult felém. Ösztönösen hátrébb kúsztam az ágyon.- Ne félj tőlem! Kérlek! Nem akarlak bántani! Tudom, hogy ijesztő, és nem tudom, hogy mennyit tudsz rólunk pontosan, de mi nem fogunk titeket bántani ezt elhiheted. -Annyira megnyugtató volt a hangja.

Leült az ágy szélére nem messze tőlem, és barátságosan nézett. -Állatok-mondta egyszer csak.

-Tessék? -kérdeztem meglepetten.

-Állatok vére nem embereké, ettől barna és nem vörös a szemünk- válaszolt az éjszaka folyamán feltett kérdésemre. -Persze nem könnyű az emberek között lenni. De az életvitelünk fő szempontja az önmegtartóztatás. Nem fogunk egyikőtöket sem bántani. Ígérem.- mondta.

-Hiszek neked.- mondtam, még magam is meglepődtem hangom könnyedségén-, csak tudod ez még annyira….

-Tudom- mosolygott.

-Maggie hol van? -közben eszembe jutott a kicsi.

-Lent alszik, vigyáznak rá- biztosított.

-Ugye nem Seth?- Néztem rá könyörgően.

-Hát igen ő, de nagyon vigyáz rá! Mi a bajod vele?- nézett kíváncsian-

-Nem fontos- csak egy régi berögződött dolog, ami miatt idegesít, hogy Mag-gel van.

-Értem- láttam a szemében, hogy nem csak úgy mondja.

-Használhatnám a fürdőszobát?- jutott eszembe.

-Persze, gyere, megmutatom, hogy hol találod.- nyújtotta felém a kezét. Bizalmatlanul néztem rá.- Na kérlek, legyen ez az első lépés afelé, hogy egyszer megbízol bennem.

-Ebben nem lehetsz olyan biztos. Tudod, úgy érzem, hogy én már nem bízhatok meg senkiben.

-Hidd el vannak módszereim. Egyszer mi nagyon jó barátok leszünk, tudom- kacsintott rám, és kitartóan nyújtotta még mindig felém a kezét.

Nem ellenkeztem tovább. Megfogtam a jéghideg kezét, és kivezetett a szobából. A fürdőszoba nagy és tágas volt, úgy tűnt, hogy alig használják. Mikor megmostam a kezem, olyan dolgot tettem, amit tegnap reggel óta egyszer sem Belenéztem a tükörbe.

-Úristen!- kiáltottam fel

Alice, aki az ajtó előtt várt gyorsan berontott a fürdőbe és mellém állt.

-Mi a baj?

Merőn bámultam a tükörbe. A lány, aki a tükörből nézett vissza rám, megdöbbentett. Nagy kék szemei levesestányér nagyságúak lettek. Igen ez én voltam. Elméletben egyenes orrom, kicsit visszaugró állkapcsom van. De most a bal arcom eltorzult. El is felejtettem, hogy a támadóm… az a vámpír, megütött. Az arcomon látszott a tenyere, és a szemem mellett az ujjai nyoma is.

-El fog múlni, pár nap és olyan leszel, mint régen- bíztatott Alice- nemsokára felszívódik, de ha szeretnéd, bekenem alapozóval, ami majd nagyrészt eltűnteti.

-Miért vagytok hozzám ilyen rendesek? -néztem rá a tükörben

-Mert te egy megtört, és magányos ember vagy, akit egy vámpír üldöz.

-Szóval, ti vagytok a jó fiúk ebben a játszmában.- próbáltam elviccelni a dolgot.

-Valami olyasmi- mosolygott rám szeretetteljesen Alice. –Ha megfürödtél, és átöltöztél szeretnénk veled tisztázni a dolgokat.

-Rendben. Hol a…-kezdtem a kérdést feltenni, de Alice eltűnt és a sporttáskámmal tért vissza alig pár pillanattal később.

A melegvíz jót tett a sajgó tagjaimnak. Ijedten fedeztem fel, hogy a testem nagy része, ugyanolyan kék, mint az arcom. Rondábban nézett ki, mint amilyennek éreztem. Még a zuhany alatt elhatároztam, hogy veszek még be fájdalomcsillapítót. Elviselhető volt a sajgás, de kezdett zavarni.

Felöltöztem és megfésülködtem. A vállamig érő hajam nagy részét a bal arcomba fésültem. Kiléptem az ajtón, és ezúttal Esme várt rám a folyosón.

-Hogy vagy édesem?- kérdezte kedvesen.

-Köszönöm, jobban- próbáltam érzékeltetni, hogy mennyire hálás vagyok a kedvességéért..

Lekísért a nappaliba. A felállás ugyanaz volt, mint az utóbbi alkalmakkor. Reneesme ott ült a szoba közepén az unokahúgommal. Megérintette Maggie arcát ő, pedig sikongatott és csapkodott örömében. Aztán meglátott engem, és felém nyújtózkodott. Leültem melléjük a földre.

-Mit játszotok? Köszi, hogy felvidítod, látom, hogy nagyon jól szórakozik.

-Szívesen- mondta magas, de mégis csilingelő hangon. Felém nyújtotta kezecskéit, és megfogta az arcom ép felét.

Hirtelen eltűnt a vámpírokkal teli szoba és csak villódzó fényeket láttam pár másodperc erejéig, aztán ismét visszajött a szoba képe, de most sötét volt odakint. Az ajtón Jasper és Edward viharzott be, és kitámasztották az ajtót valakinek. Megláttam az eszméletlen magamat, ahogy Carlisle a karjaiban visz a lépcső felé.

Éreztem, hogy Reneesme elengedi az arcomat, a képek pedig eltűntek.
-Azta. Ez meg mi volt?- kezdtem hozzászokni, hogy alig bírok egy értelmes mondatot összehozni az utóbbi időben,.

-Ez Nessie képessége- mondta Bella magyarázatképpen-

-Képessége?- kérdeztem meghökkenve.

-Tudod Audrey, némelyikünknek megadatott egyfajtaképesség. Akkor alakult ki, amikor vámpírokká alakultunk. Nessie félvámpír. Bella ember volt, amikor megszülte és csak a szülés után vált vámpírrá. Mindez hét hónapja történt.- Próbált a lehető legtömörebben magyarázatot adni Edward.

-Hét hónapja?- végig néztem a kislányon. Körülbelül 3 évesnek nézett ki

-Igen Nessie most még nagyon gyorsan öregszik. Hét év múlva úgy fog kinézni, mint mi, és tovább nem öregszik.

Túl sok információ volt ez nekem egyszerre. Kénytelen voltam beletörődni az igazságba, de egyre jobban megleptek.

-Még kinek vannak képességei? -kérdeztem.

-Carlisle térjünk a tárgyra, vagy itt hagylak titeket.- mondta fagyos hangon Rosalie.

-Ne haragudj, ha túl kíváncsi voltam, de nekem ez az egész helyzet új- mentegetőztem.

-Ne aggódj, csak Rossalie türelmetlen. Akkor kezdhetjük? –tudtam, hogy mire vonatkozik a kérdése. Tegnap éjjel mikor elmagyarázták, hogy kik ők, előtte választ akartak a saját kérdéseikre, de erre nem került sor, mert elájultam. Félénken bólintottam.

-Honnan tudsz a vámpírokról?- tette fel az első kérdést a családfő.

-Az apám imádta a misztikus dolgokat, világ életében rajongott a hihetetlen dolgokért. Mítoszkutató lett. Amikor gyerek voltam ezekkel a történetekkel tömte fejünket esti mese gyanánt. Én egészen tegnapig azt hittem, hogy ezek tényleg csak mesék, és csak a képzeletben léteznek.

-Hát van egy rossz hírem. Létezünk.- mondta élesen Rosalie.

-Igen erre már rájöttem.-mondtam, és próbáltam nem a szőke szépségre nézni, mert biztosan ölni tudott volna a pillantásával.

-Nem tudod, hogy honnan ismerhet téged a támadó? Mert az egyszer már biztos, hogy okkal támadott meg, pont téged.

-Nem ismerem, soha nem láttam. Tegnap az erdőben tényleg tett néhány furcsa megjegyzést.- emlékeztem a történtekre.

-Milyen megjegyzések?

-Kár, hogy ezt már ő, nem láthatja, meg, hogy mennyire szeretné, ha ő is itt lenne. De nem tudom, hogy ki az, az ő- szögeztem le.

-Edward, te láttál valamit-? Szólt hozzá.

-Mindkét alkalommal, túl gyorsan eltűnt, nem tudtam mélyebben belenézni a fejébe.

Belenézni a fejébe, az egy dolog, hogy vámpír, de hogy tudna mások agyában turkálni?- gondoltam magamban.

-Gondolatolvasással.—kaptam a meglepő választ a ki nem mondott kérdésre. Meghökkentettem.
-Ez azt jelenti, hogy… ? -nem bírtam befejezni a mondatot… tehát Edward mindent tud rólam.

-Igen.- szólt halkan

-Remek.- mondtam lesújtva- akkor már csak azt nem értem, hogy mért nem téged bombáznak a kérdésekkel. Biztosan könnyebben meg tudnád adni a választ, mint én.

-Tiszteletben tartom a gondolataidat és a titkaidat. Rajtad áll, hogy mit mondasz el mit nem. Nem én választottam ezt a képességet magamnak. Nem akarok kellemetlenséget okozni senkinek.

-Rendben. -Udvarias vámpírok… ezt nevezem.

-Tehát nem tudod, hogy miért üldöz?- kérdezte ismét.

-Nem

-Az apád csak vámpírokkal foglalkozott?

-Igen főleg.

-Értem

-Mennyit tudsz rólunk?

-Többet, mint egy átlagember- de biztos van még pár dolog, amitől majd elakad a lélegzetem.

-Abban biztos lehetsz.- mondta az orra alatt Edward. Megfogadtam, hogy mostantól figyelek a gondolataimra.

-Mit gondolsz Carlise? Szavazzunk?- kérdezte a férjét Esme

-Igen. Tegye fel az a kezét, aki nem akarja, hogy segítsünk Audrey-nak.

Körbenéztem. Rosalie keze már akkor fenn volt, amikor még be sem fejezte a kérdést. De ami legjobban meglepett egy másik kéz tulajdonosa.

Jasper szemei fürkésztek egy darabig, de nem indolkolta meg a döntését. Tehát ő is utál engem.

-Rendben, és ki akar neki segíteni?

Nyolc kéz emelkedett a magasba. Seth gondolom a húgom miatt szavazott rám. Az indián fiú, akinek még mindig nem tudtam a nevét, közömbösen nézett. Szerintem, ő csak azért szavazott rám, mert a többség már így is eldöntötte a kérdést. A hat vámpír pedig mellettem volt.

-Köszönöm-rebegtem megilletődve.

-Ugyan, hiszen halhatatlanok vagyunk, néha nekünk is kijár egy izgalom- kacsintott rám Emmet.
Hirtelen eltűnt a szoba, és Reneesmét láttam az udvaron futkosni, Maggie-vel. A kép pedig eltűnt. Nem vettem észre, hogy Belláék kislánya odajött hozzám, és megérintette az arcomat.

-Ez egy kérés volt.- mondta mosolyogva az apukája.

-Ó… persze!- mondtam

Megfogta Maggie kezét és kivezette őt a szabadba. Jacob felugrott és utánuk ment.

-Akkor a kérdés eldöntve. Rendezkedj be. Üdv a családban Audrey.

Alice kinyújtott kézzel jött felém. Megfogtam a fagyos kezét és hagytam, hogy felhúzzon a földről. Legnagyobb meglepetésemre megölelt, de nem bántam, mert hideg ölelése felmelegítette a szívemet. Tudtam, hogy már nem vagyok egyedül.

Az utolsó reménysugár-2. fejezet

Mikor a mítoszok életre kelnek

Nem igazán értek a farkasok nyelvén, sőt mit ne mondjak életemben, először láttam farkast. De a morgásából ítélve nem támadni készült. Halkan vakkangatott Mag felé, és csillogó szemekkel nézte őt. Egyszerre voltam ijedt és meglepett. Most, ahogyan végig néztem az unokahúgom, és a farkas alkotta pároson, egyre inkább meglepődtem.

Elsőre talán azért nem volt túl szembetűnő a farkas nagysága, mert egy aprócska kislány előtt ült. De magamhoz viszonyítva is hatalmas volt. Na erre szokták mondani az emberek, hogy mutánsszerű. A farkas hirtelen megnyalta Mag kezét, mire a kicsi sikongatni kezdett örömében. Ő egyáltalán nem félt tőle, inkább kíváncsian nézte.

Mögöttem Sue szólalt meg:
-Seth ezt nem mondod komolyan. Most? Pont ő?- hangjában nem hallottam semmiféle megdöbbenést, vagy ijedelmet. Úgy beszélt, mint aki nap, mint lát farkast.

-Mit jelentsen ez? Mi ez?- nagy nehezen ocsúdtam fel látottaktól, de sikeresen megtaláltam a hangomat.- Valaki vigye onnan a kisbabát, hiszen ez egy farkas…

-Audrey, nyugi, minden rendben, ez egy szelíd farkas.- mondta Grace, de szavaival ellentétben a saját fiát próbálta a lehető legmesszebb távol tartani az állattól.

-Seth, ezt neked kell megmagyarázni, gyerünk.

A farkas vakkantott egyet, és tekintete Magről rám vándorolt. Pár pillanattal később elrugaszkodott a földtől és a mellettem lévő kis résen, kiszaladt az ajtón az erdő felé.

-Mi…? Hova megy?- kezdett a helyzet egyre zavarosabbá válni. Úgy alig fél perccel később egy Quil-hez hasonlóan magas jóval fiatalabbnak tűnő fiú jött elő az erdőből. Ezek az indián fiúk nekem annyira egyformák voltak. Mosolyogva jött felém, és közben a kezét nyújtotta.

-Szia, Seth Clearwater vagyok. Hogy hívják ezt a tüneményt?- mutatott Mag felé, és leült vele szemközt épp ugyanúgy, mint a farkas.

-Maggie. A farkas… az erdőben… mi… hogy? – mély levegőt vettem, és próbáltam összehozni egy értelmes mondatot.- Nem találkoztál az erdőből kijövet egy nagy farkassal? Elég feltűnő jelenség. Nagy, homokszínű…-közben azt fontolgattam, hogy mennyire hihetetlenül hangzik ez az egész. Aztán valami olyat mondott amire nem számítottam.

-A farkas én vagyok…-szakított félbe Seth

Az elmúlt körülbelül negyed óra során próbáltam értelmesen nézni, de ezután a mondat után elég érdekes fejet vághattam. Aztán elkezdtem nevetni, mert úgy éreztem, hogy ez már tényleg csak egy átverés lehet.

-Skizofrén vagy? Hát mért nem ezzel kezdted? Egy srác, aki farkasnak képzeli magát. Ezt nem merték elmondani.

-Nem, egy srác aki farkas is. Ha nem hiszed, kérdezd meg Quil-t, vagy anyát.
Mindeddig a sarokban üldögélő fiú, egyszer csak felpattant, és a szemembe nézett.

-Audrey, ő tényleg farkas, és én is. A saját szemeddel láthattad, ha neki nem hiszel, higgy a szemednek. Vérfarkasunk vagyunk.
Volt valami igazság abban, amit mondott.

-De hogyan? Sue mire mondta, hogy mért pont most?

_Audrey, ugye így hívnak?- bólintottam.- Mondanom kell valamit.

-Nagyon jó lesz, ha valaki végre mondd valami értelmeset.

-Nos, bevésődtem Maggie-be.

-Hogy mit csináltál?

-Kérlek, ne ess pánikba! Te magad is láthattad, hogy vérfarkas vagyok, és a bevésődés nálunk egyfajta szerelem első látásra. Ő a mellém kirendelt nő.

A düh nem igazán szokott hatalmába keríteni, nyugis embernek tartottam mindig is magamat. A testi erőszak meg végképp nem az én stílusom, de betelt a pohár. A hozzám alig pát lépésre lévő polcon hevert egy jó vaskos könyv. Nem gondolkoztam túl sokat. Felkaptam, és teljes erőből elkezdtem vele ütlegelni Seth-et. Miközben teli torokból kiabáltam vele.

-Te! Alávaló, szadista… disznó… állat…-közben minden egyes szó után rávágtam egyet a könyvvel, remélve, hogy elég nagy fájdalmat okozok vele.- Te perverz állat, még hogy szerelem első látásra, hiszen ő még csak egy kisbaba. Másfél éves. Majd adok én neked melléd kirendelt nőt.- ütöttem vágtam, ahol értem, de még csak nem is védekezett. Lihegve néztem a szemébe. Barna szemeiben láttam a bocsánatot, a magyarázkodást és a sajnálatot is.

-Szerintem állj le, nem tudsz egy vérfarkasnak fájdalmat okozni.- suttogta a háttérben Quil.

-Ezt nem hiszem el. Idejövök, azt hittem, hogy végre egy kedves, aranyos társaságra találtam. Erre meg jön egy velem egykorú srác, aki farkasnak képzeli magát egy másikkal együttvéve…

-Vagyunk még páran- szakított félbe Seth.

-Nem érdekel, hogy hányan tartoztok a farkasok szektájához, hagyd békén a kicsit!

-Várj, kérlek hallgass meg!

-Mit hallgassak ezek után? Elég nehéz lesz kimagyarázni. Ezért akarta, hogy idejöjjek dolgozni? Hogy a maga fiacskája játszhassa a kis perverz játékait?

-A fiam nem perverz, és nem tudtuk, hogy ez fog a történni. A bevésődést nem lehet kiszámítani.

-De hiszen ő még csak másfél éves. Egy totyogó.- nem győztem magam ismételni.

-Audrey, én nem öregszem. A bevésődésnek és a vérfarkasságnak van egy fajta előnye. Mire a kicsi megnő én még mindig ugyanilyen idős leszek mint most.

-Nem hiszem el! Ez nem lehet igaz!- azon kaptam magam, hogy kis híján elkezdtem toporzékolni.

-Ezek régen ősi mítoszok voltak a törzsünkben, de mára valósággá váltak. A vérfarkas lét és a bevésődés is.- kezdte Seth.

-Elegem van a mítoszokból, és a legendákból. Régen eleget kaptam belőlük.

-Ezt hogy érted?- szegezte nekem a kérdést Sue.

-Nem számít. Nekem pillanatnyilag csak az a fontos, hogy Seth most azonnal vésődjön ki az unokahúgomból. Most!

-Ez nem ilyen egyszerű. Ezt nem tudjuk irányítani, már megtörtént. A természet őt jelölte ki nekem társul. Tudom, hihetetlennek tűnik emberi szemmel.- erre a kifejezésre elkezdtem fújtatni, de ő csak folytatta tovább - De amíg kicsi én leszek a legjobb játszótársa. Látod már most is szeret.- Ránéztem Magre, aki vigyorogva nyúlt Seth felé.- Mikor lassan elkezd nőni, én leszek a legjobb barátja, amikor pedig nő lesz én leszek a társa. Kétség sem fér hozzá, hogy belém fog szeretni.

-Ezt nem hallgatom tovább. Te az elmúlt fél percben megtervezted Maggie jövőjét. Na és mi van akkor, ha másba lesz szerelmes? Nem tehetsz ellene semmit! -fordult meg a fejemben a döntő érv.

-Nem érdemes mást választania Velem csak jól jár, én mindig vigyázni fogok rá.

-Férfiak…-suttogtam -annyira el vagytok szállva magatoktól. Veled csak jól jár, nem érdemes mást választania. Hogy oda ne rohanjak!

-Ez az igazság.

-Gyere Mag menjünk, nem maradok itt tovább.

-Ne, kérlek, ne menj! -esedezett Seth.

Belenéztem a szemében. Úgy nézett rám, mint egy kétségbeesett kölyökkutya,akinek elveszik a kedvenc játékát. De el kell mennem most! Emlékeztettem magam. Felkaptam Mag-et, meg a cuccomat.

-Köszönöm a segítséget. Ne haragudj, de mennem kell.- Biccentettem Grace felé, és kifordultam az ajtón.

-Kérlek Audrey, tudom, hogy ezt nehéz feldolgozni. De szükségem van Maggie-re. Kérlek, ne vidd el.

-Rám bízták, és nem hagyom, hogy mítoszok a hatalmukba kerítsék.

Maggie boldogan integetett „pápá-t” a vállam fölött az utcára kitódult társaságnak.
Bevágtam a kocsiajtót, hogy minél gyorsabban eltűnjek erről a helyről. A lemenő nap fénye sejtelmesen szűrődött át a fák között. Kirázott a hideg. Egyszerre volt gyönyörű és félelmetes.
Lassan haladtam, bár szívem szerint ráléptem volna a gázra. De féltem, nehogy egy csalódott farkas a kocsim elé vesse magát.

Amint erre gondoltam, láttam elsuhanni valamit a fák között. Nem volt nehéz kivenni, hogy egy nagy, szőrös állat az. És levakarhatatlan. Megállítottam a kocsit. Kiszálltam, elkezdtem a farkas felé menni. Még egy pillantást vettettem Mag-re, de ő már a hátsó ülésen szunyókált. Az autó hangja hamar álomba ringatja általában.

-Na ide figyelj, farkaskám! Tudom, hogy most nagyon ragaszkodsz Maggie-hez, de légy szíves, hagyj minket békén.- hirtelen nagyon hülyén éreztem magam, hogy egy farkashoz beszélek.

A farkas ugyanolyan szemekkel nézett rám, mint Seth. Nem tagadhattam az igazságot. Akár akartam, akár nem, hinnem kell nekik. Akármilyen nehéz is volt tudomásul vennem, de ezek a mítoszok valódiak voltak.

A farkas, vagyis Seth lassan odajött hozzám, talán azért, hogy ne ijesszen meg, vagy lehet, hogy attól félt, hogy ismét dührohamom lesz. Megnyalogatta a kezem, és, mint egy kiskutya az orrát a tenyerembe nyomta, hogy simogassam meg a fejét. Furcsa érzés volt egy vérfarkast simogatni. Egyre inkább kezdtem igaznak vélni a sok legendát.

-Kérlek, menj innen! Elhiszem, hogy nem akarsz nekünk rosszat, de hagyj minket békén, hidd el mindenkinek így lesz a legjobb. -bizonygattam

Hirtelen elkezdett szűkölni és vonyítani majd kétségbeesve- legalábbis így vettem ki a mozdulataiból- megbökte a kezemet. Mivel nem reagáltam, megfordult, és farkasokat megszégyenítő gyorsasággal elfutott, La Push-sal ellentétes irányba.

Az első pillanatokban azt hittem, hogy a magabiztos nézésem miatt szaladt el. De az erdő egyre sötétedő fái közül egy halk, jéghideg, érdes hang szólt hozzám:
-Egy ilyen ártatlan kislány, mit keres itt a sötétben egyedül?

Megpördültem a tengelyem körül. Egy alakot láttam az autóm gyér megvilágításában a fák között. Ijesztően termetes és nagydarab figura lépett felém közelebb és közelebb a sötétben.
Kezdtem magam egy horror filmben érezni.

Ilyen régóta várok erre a pillanatra! Édes a bosszú.- beleszagolt a levegőbe, mintha csak a vasárnapi ebédet akarná kiszagolni.- hm… milyen édes…

-Ki maga? Mit akar? Hagyjon engem békén!- próbáltam magabiztosnak tűnni, nem sok sikerrel.

Azt mérlegeltem milyen gyorsan juthatnék el a kocsiig és hajthatnék el, hiszen az idegen még mindig a fák között állt. Mint aki megsejtette szándékomat. Pár gyors lépéssel az autóm fényszórója elé lépett. Bőre halálsápadt és szoborszerű, bal szeme fölött egy éles jól kivehető heg látszott. Arra emlékeztetett, mikor kiskoromban megharapott a szomszéd kutyája, évekig látszott a heg. Ami a legijesztőbb volt, azok a vörös szemei.

-Hagyjon békém! Mit akar?- hangom elcsuklott félelmemben.- A barátom mindjárt visszajön, hagyjon békén.
-Egyes egyedül vagy, csak te meg én, ezt mindketten nagyon jól tudjuk, ne játszd meg magad édesem.- Mag felsírt az autóban.- Hát itt van ez a kislány is! Ne aggódj, nem fogom őt se magára hagyni itt az erdőben.- az idegen már alig két lépésre volt csak tőlem.

-Kérem, menjen el!

-Azt nem tehetem! Nyugi, ha engedelmes leszel, nem fog fájni a kisbabának.

-Kérem ne! Könyörgöm!

-Mit nem adnék azért, hogy ezt ő is láthassa -mondta, miközben figyelmen kívül hagyta előbbi szavaimat.

-Nem értem. Kire gondol? -kérdeztem.

Arra vártam, hogy fölébredek ebből a rémálomból. Nem végezhetem így. Ennek az embernek a karjai között… Nem! Nem történhet meg!

-Édes kicsi ember- suttogta. Kinyújtotta a kezét és megsimította az arcom. Jéghideg érintésétől megborzongtam.

Próbáltam felidézni, azokat az önvédelmi tanácsokat, amit egyszer a suliban adtak elő. Jobb ötlet híján, úgy gondoltam, hogy ágyékon rúgom.

Úgy éreztem, mintha betonfalba rúgnék. A tettemre válaszként, lekevert egy hatalmas pofont. Összerogytam fájdalmamban. Az arccsontomhoz kaptam. Megfogta a kezem felrántott a földről.

-Hagyd abba a próbálkozást, kislány, úgysem győzhetsz! -hörögte a fülembe.- Ez még csak egy kedves simogatás volt tőlem.

-Kérem!- nyöszörögtem.

-Te nem tudod, hogy mire vagyok képes. Ő sem tudta, hogy mekkora erőm van.

Sírtam, amennyire a fájdalomtól sajgó arcomtól tudtam. Minden egyes könnycsepp, ami végiggördült az arcomon iszonyatos fájdalmat okozott.

-Na ne sírj! Tudod én…-hirtelen megtorpant.- A francba…!

A következő néhány pillanatból alig fogtam fel valamit. Hirtelen a legközelebbi fához vágott. Éreztem, ahogyan a fa törzse a testemnek csapódik. Maradék erőmmel még felnéztem, és láttam, hogy néhány alak közeledik felénk.

Aztán zuhantam, mint egy összetört virágcserép…

Gyerekkacagás, hangos, és örömteli. Ez volt az első, amit meghallottam. Amint kinyitottam a szemem rögtön be is csuktam, mert nagyon fájt az éles fény. Úgy éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem. Nem tudtam, hol vagyok. Próbáltam összeszedni az emlékeimet, hogy kerülhettem ide. Kirázott a hideg, mikor eszembe jutott az az állat. Próbáltam felülni, de csak egy picit voltam képes felemelni a fejem. Nyöszörögtem. Fájt mindenem, az arcom a hátam, a térdem, a karom. Úgy éreztem magam, mint egy megmunkálásra váró fa, akit satuba szorítottak. Alig kaptam levegőt.

Hallottam, hogy valaki, a távolban, halkan susog. Gyorsan beszélt, nem értettem semmit.

Aztán megint hallottam a gyerekkacagást.

-Maggie- suttogtam.

-Már itt is vagyok, nyugi hallottam, hogy felébredt, csak volt egy kis dolgom. – szólt egy lágy hang valakihez.

-Audrey, hall engem?- szólt hozzám a hang.

-Igen.- válaszoltam.

-Hogy érzi magát?- kaptam a következő kérdést.

-Fáj… nagyon…- több szót nem igazán tudtam mondani.

-Tudom. Nem tört el semmije, de rengeteg zúzódása van. –tájékoztatott, már biztos voltam benne, hogy orvossal van dolgom.

Éreztem, hogy egy jéghideg kéz fogja meg a kezemet. Mint ha áram ütött volna meg. Nem törődve az iszonyatos fájdalommal felugrottam.

-Ne hagyjon békén! Kérem!- sikoltottam.

-Shhh… nyugodj meg… csak meg akart vizsgálni.- Szólt egy másik női hang, biztos a nővér, gondoltam.- Carlisle csak meg akart vizsgálni.

Így van Audrey- szólt a kéz tulajdonosa- Én nem akartam megijeszteni. Nem bántom, ígérem

Elernyedtem. A hang nem volt olyan fagyos, mint a támadómé, ezek a hangok csengőek, és nyugtatóak voltak. Egy újabb hűvös kéz visszafektetett a pihe-puha párnákra.

Úgy döntöttem, hogy kinyitom a szemem. Egy nagyon helyes férfi állt mellettem. Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Szőke haj, és világosbarna szemek. Aggódva nézett rám.

-Hello, a nevem Carlisle Cullen. –mutatkozott be.

-Az én nevem Audrey Hopes.

-Igen tudjuk. Szia Alice vagyok.- Mondta a lágy csilingelő hang mellettem. Oldalra néztem. Egy barna lány égnek álló rövid hajjal, és ugyanolyan barna szemekkel nézett rám.
Egyáltalán nem tűnt nővérnek. Ezek után eszembe jutott, hogy körülnézzek.

Amit kórházi szobának hittem, egy hatalmas hálószoba volt. Világos színek és nagy ablaküvegek.

-Ho… hol vagyok? Kik maguk?- dadogtam.

-Ez a házam, vagyis a házunk. Amikor megtámadtak, úgy véltem, hogy jobb, ha idehozunk. Ez közelebb volt. Szeretnéd, hogy kórházba vigyelek?

-Nem dehogyis, jó így köszönöm. – A kórházban biztos kiderülne, hogy nem vagyok Mag törvényes gyámja.

-Mi történt? Hol van az az ember? Hol van Maggie?- annyi mindenre akartam választ kapni.

-Elmenekült.- Kaptam a rövid tömör választ.- A kislány pedig jó kezekben van, ne aggódj.

-Kérdezhetek valamit?- szóltam, mikor végig gondoltam a hallottakat.

-Persze. –mondta

-Előbb azt mondta, hogy nem tört el semmim. Ezt honnan tudja?

-Nos, Megröntgeneztelek.

-Hiszen azt mondta, hogy nem vitt kórházba.- kiáltottam kétségbeesve.

-A közel múltban szükségem volt egy röntgen gépre, és még mindig a házamban van. A biztonság kedvéért.- magyarázta.

-Maggie hol van, hogy találtak ránk és honnan tudta a nevemet?

-Audrey, ne akarj minden kérdést egyszerre föltenni pihened kell.

-Azt hiszem ezekre a kérdésekre egy szóval válaszolhatunk: Seth.- Csilingelte az Alice nevű lány.

-Seth? Neki mi köze hozzá?- néztem meghökkenve.

-Ő hívott minket, hogy segítségre van szükséged.

Tehát ezért szaladt el. Hozzájuk futott, mert meglátta a hátam a mögött álló embert.

-Mért pont magukhoz? Kik maguk? Rendőrök?

-Nem, dehogyis.

-Akkor honnan ismerik Seht-et?- lassan kezdtem felfogni Alice egy szavas válaszának értelmét.- Ez azt jelenti, hogy Maggie vele van?

-Igen vele- Alice látva arckifejezésem hozzátette- nyugi, biztonságban van, figyeli minden egyes mozdulatát.

-Seth egy régi jó barátja a családomnak, sokat segített nekünk a nehezebb időkben. -fűzte tovább a szót Carlise. -Azt is látom, hogy az agya pörög, mint egy propeller, szóval megnyugodtam, nincsen semmi károsodás, amit esetleg nem vettem volna észre.

Cöcöcö- vigyorgott rám Alice- ő mindent észrevesz…

Ebben a szituációban csak nekem nem volt kedvem mosolyogni. Egyrészt az arcom rettenetesen fájt Másrészt bosszantott, hogy Seth ismét az unokahúgom közelében van. Nagyot sóhajtottam. Nem lesz könnyű lerázni.

Ahogy figyeltem a testem rezdüléseit, egyre kevesebb mozdulatom fájt. Az előbbi szúró, őrületes fájdalom tompaságba váltott át.

-Kaptam valamilyen gyógyszert?- kérdeztem a felfedezésem után.

-Igen, egy enyhe fájdalomcsillapítót, mivel nem tudtam, hogy esetleg allergiás-e valamire.
-magyarázta- Jobban érzi magát?

Válaszul lerúgtam magamról a takarót, felültem és lelógattam a lábaimat az ágyról.
Egyszerre ugrottak oda hozzám

-Még nem ajánlom, hogy felkeljen, mint mondtam elég sok zúzódása van, amit pihentetni kellene.

-Látni akarom Maggie-t . Most. Nincs appeláta. Jobban érzem magam.- mondtam magabiztosan, és felálltam. Kicsit cserbenhagyott az egyensúlyérzékem, de azért felálltam.

-Akkor legalább engedje meg, hogy segítsek

-Egy feltétellel- ijedten nézett rám- kérem, ne magázzon, még csak tizennyolc éves vagyok.

Elmosolyodott és nyújtotta a karját, hogy támaszkodjam rá. Kiléptünk a nagy fehér folyosóra.
Hatalmas volt a ház. Egy emelettel lejjebb egy nappalinak kialakított helyiségben volt-feltételezem az egész család.

-Nem kellene pihenned egy kicsit- szólt hozzám egy barna hajú nő.

Annyira szépek voltak mindannyian, mintha nem is földiekkel lenne dolgom, hanem angyalokkal, Mind a nők és a férfiak is gyönyörűek volt. Rám szegezték egyforma világosbarna tekintetüket.

-Látni akarta a kicsit, makacsul ragaszkodott hozzá- lépett nevetve a nő mellé. –Audrey, bemutatom a családom. Ő itt Esme a feleségem, Alice-t már ismered, ő itt Jasper- mutatott egy magas szőke fiú felé, aki a legtávolabbi sarokban ült és merően bámult. -Rosalie és Emmet- egy gyönyörű szőke nő és termetes férfi integettek felém. Vicces volt ez a megnyilvánulás. Míg a Rosalie csak legyintett, Emmet vadul elkezdett integetni, mint egy kisgyerek- Bella,Edward és Reneesme a lányuk.- Egy barna hajú nő és férfi ült egymás mellett, mindkettőjüket velem egykorúnak saccoltam volna, így eléggé meglepett mikor megláttam az úgy három évesnek is kinéző kislányt, aki nagy barna szemekkel nézett rám.

Épp a számomra legfontosabb személlyel játszott. Maggie ott ült egészen közel hozzá, és kacagott. Elindultam felé, leültem mellé a földre és átöleltem. Úgy éreztem, hogy már napok óta nem láttam.

-Örülök, hogy megismerhetlek titeket.- Néztem a társaság felé. Ott ült Seth is és egy idegen indián fiú. Jelenleg Maggie-n kívül senki sem érdekelt.- Hány óra van?

-Hajnali kettő.- mondta Alice.

-Hogy, hogy még fent van mindenki?- kérdeztem meglepve.

-Hát, Reneesme-ét megpróbáltuk lefektetni, de mióta meglátta Maggie-t egyszerűen nem tud betelni vele.- mosolygott rám az anyukája. Közben Seth kinyúlt Maggie felé és az ölébe vette. Valami kattant bennem.

-Doki, a nyugtatóktól vezethetek?

-Persze.

-Akkor köszönök mindent, én most hazamegyek.

-De hiszen a sérüléseid. – kezdődött az ellenkezés.

-Szeretnék elmenni innen. Egyedül.- durván kivettem Seth kezéből a kicsit.

-Rendben, jobban örülnék ha legalább reggelig maradnál, de elég makacs vagy ahhoz, hogy ne engedj.- mondta Carlise, jelentőségteljes pillantást váltott Jasper-rel és egy doboz gyógyszert adott a kezembe. -Ebből vegyél be legfeljebb napi hármat, ha fájdalmaid vannak, és pihenj még kicsit. A kocsid kint áll a ház előtt. Pár száz méter múlva rá fogsz találni egy kis homokos útra, na az kivezet a fő útra.

-Köszönöm. Tényleg köszönök mindent.- Még egy pillantást vetettem az angyali családra és kimentem a házból. Meglepett, hogy ilyen könnyen elengedtek. Bepattantam- már amennyire a sérüléseim engedték- a kocsimba, és ráléptem a gázra.

Most nem törődtem az esetleges öngyilkos-jelölt farkasokkal, zaklatott voltam ahhoz, hogy lassabban menjek. Negyed óra múlva leparkoltam a motel előtt.

Az alvó kislánnyal a kezemben mentem a szobánk felé. Szerencsére nálam volt a kulcs így nem kellett felvernem a pulton alvó portást.

Halkan mentem a szobám felé. Kinyitottam az ajtómat, majd mikor bejutottam a szobámba kulcsra zártam. Megtámasztottam a fejem az ajtó fájában. Annyi minden történt velem a mai nap folyamán, hogy még mindig nehezen tudtam felfogni.

-Nem mondták neked, hogy ne járkálj késő este, egy idegen helyen, ahol sok idegen és gonosz bácsi tartózkodik?
A szívemhez kaptam. Ez nem lehet igaz. A késő délutáni támadóm ott ült az ágyamon és nézett. Kéjesen mosolygott.

-Maga. -kezdtem, de a folytatáshoz már nem kaptam elég levegőt.

-Indulj el szépen lassan felém.-tettem pár bártortalan lépést, remegett a lábam- Rakd le kicsit.- Leraktam az ágy végébe a lehető legtávolabb tőle.- Úgy. Forogj egyet. –Mindent megtettem, amit mondott, mint egy robot, közben gyűlöltem magam, hogy mért nem maradtam abban a nagy fehér házban, ahol legalább biztonságban éreztem magam egy ideig.

Az ablakok hirtelen betörtek. Az ajtót valaki kirúgta. Minden olyan gyorsan történt, hogy csak azt vettem észre, hogy valaki magával ránt, és a sarokban találtam magam. Nem bírtam követni a szobában tartózkodók mozgását. Egy újabb hatalmas csattanás után minden elnémult. Maggie felsírt Bella karjaiban, aki felkapta az ágyról őt valamikor nagy felfordulásban. Azt is felfedeztem, hogy Alice volt az, aki magával rántott. Mindketten ott ültek mellettem.

-Remélem ezek után nem ellenkezel, ha azt mondjuk, hogy költözz a házunkba.- Mondta mellettem vigyorogva Alice.

Az utolsó reménysugár-1. fejezet

Idegen egy kisvárosban


Éles csikorgás az esőtől fénylő aszfalton. Épphogy meg bírtam állítani az autót.
- Hogy én mennyire utálok tolatni! - szűrtem ki a fogaim között.

Magát az autóvezetést nem szívleltem sose, de a szükség, nagy úr. Aggódva pillantottam hátra az unokahúgomra. Édesen aludt a gyerekülésben, mintha mi sem történt volna. A cumi félig kilógott a szájából, de az én ügyetlenkedésemből szerencsére, semmit sem vett észre.

Miután leküzdöttem a parkolóban sorakozó autók okozta akadályt, kihajtottam a főútra. Fölnéztem az égre. Zsörtölődve állapítottam meg, lóg az eső lába. Hiányzott a napsütés és az éles fény. Utáltam a tikkasztó hőséget, de ez a borús idő eléggé megbélyegezte a hangulatomat.

Forks. Már meg sem lepődöm a városok nevein. Forks. Villák. Nézzük a jó oldalát, lehetne Knifes vagy Spoons is akár… Ki tudja, lehet, hogy van ilyen város is az országban. Forks. Elfogadom, illik rá Nem szoktam belekötni ilyen apróságokba, de a mai nap után igazán jó levezetés.

Ahogy visszagondolok az állásinterjún a személyzetis arcára… Amint kimondtam, hogy ez a másfél éves kislány a felügyeletem alatt van, úgy éreztem, hogy számomra azonnal betelt az állás. Feladhatnék egy hirdetést: Frissen érettségizett, tapasztalatlan fiatal munkát keres. Jah, és van egy unokahúga, valamint nincs állandó lakása.

Mért lett minden olyan nehéz pár hónap alatt? Nem akartam a múltra gondolni. Nagyon-nagyon fájt még mindig. Túl hirtelen jött minden. Gyászolni sem volt időm. Majd egyszer, ha sikerül valahol megállapodnom. Majd egyszer, ha jó helyet biztosítok a kicsinek. Majd akkor.

Még csak pár hónapja érettségiztem. Nem sokkal utána történt meg a baj. Én meg itt maradtam egyedül ezzel a kis angyallal. Néha annyira kétségbeejtő ez az egész helyzet.
Semmi biztos pont. Csoda, hogy a gyámügyesek még nem szúrtak ki. Persze, én vagyok a legközelebbi rokona. Én ott voltam születésétől fogva. Láttam az első ultrahang felvételeit. Ott voltam az első önálló pillanatainál. Mégis, a mostani törtvények szerint, simán elvehetik tőlem.

Két napig autókáztam, át az egész országon, hogy viszonylag biztos helyet nyújtsak neki. Ebben a kisvárosban talán, nem fognak keresni. Egy ideig. Remélem.

Mielőtt leparkoltam volna a motel előtt, ahol megszálltunk, egy hirdetésre lettem figyelmes. Munkatársat felveszünk. Jobb ötlet híján megpróbálom itt is - gondoltam magamban.
Most mértem az időt, negyed óra alatt kipenderítettek. Gyerekkel a kezemben mentem be, mert időközben felébredt. Persze, hozzá kell tennem, eddig is mindig velem volt, de egy gagyarászó, pici gyerek, nem vet rám jó fényt. Ez kizáró ok a munka alól, és az olyan vendég, aki nem kér semmit, kizáró ok az étteremből.

Ingerültem csaptam be magam után az ajtót. Mért nem megy semmi sem? Maggie elkezdett sírni, mert éhes lett. A bébiételből is alig volt már. Tud enni az én kajámból is, de mivel az elmúlt napokban nem sokat ettem, erre sem volt túl sok lehetőség.

Összerezzentem, mikor egy nő az autó ablakán bekopogott hozzám. Kíváncsi szemmel néztük egymást az üvegen keresztül. Lehúztam az ablakot. Mit akarhat?

- Jó napot! - köszönt barátságosan.

- Jó napot! Miben segíthetek? - kérdeztem, a helyzethez képest barátságtalanul.

- Hallottam a pincérrel való vitádat. Jaj, ugye tegezhetlek? A fiam körülbelül veled egy idős. –kezdte, mit sem törődve az előbbi hangnememmel. Megadóan bólintottam.

Közben Maggie egyre keservesebben jajgatott mögöttem. Kiszálltam a kocsiból, kinyitottam a gyerek felőli ajtót, és kivettem őt az ülésből. Ahogy a kezembe vettem, kicsit lenyugodott, és hang nélkül, már-már mutogatva próbálta a tudtomra adni, hogy ő bizony éhes.

- Segítsek megetetni? Hol laksz kedvesem? - szólalt meg mögöttem az idegen nő. Elfelejtettem, hogy itt van, és ismét megijedtem tőle. Most észrevette a remegésemet.

- Minden rendben, kicsim? - kérdezte aggódva.

- Igen. Mit akar? Mért nem hagy békén? Mit vétettem? - néztem rá követelőzőn.

- Mint mondtam, fültanúja voltam a vitádnak, és hallottam, hogy munkát keresel.

- És? - néztem rá még mindig bizalmatlanul. Miközben beszélt, azt mérlegeltem, hogy vajon mennyi az esélye, hogy szociális munkás, vagy ilyesmi. Elég feltűnő lehetek mások számára.

- Itt lakok nem messze, La push-ban.

- Hogy miben?

- Ez egy indiánrezervátum, a tengerpart mellet…

- Aha. Értem. - A kicsi ismét hallatta a hangját, hogy éhes.

- Gondoltam, elmehetnél, és kereshetnél az ottani kis boltban munkát. Nem valami gazdag társaság, de segítőkészek. Akkora, mint egy kis falu. Nézz arra, ha van időd.

- Köszönöm a tanácsot, majd elmegyek. Mindenképp. Most ha megbocsát…

- Jaj, persze, édesem… Sue…

- Tessék?

- A nevem, Sue. Majd mondd, hogy én küldtelek.

- Oh, rendben, köszönöm még egyszer. – A baba a hajamat húzta felháborodásában.

Amint ez a Sue elment, beültem a kocsiba, és előhalásztam a táskám mélyéről egy bébiételt. A hátsó ülésen az ölemben etettem meg. Nem a legmegszokottabb módszer, főleg, hogy volt egy motelszobánk is, ahol kényelmesebb lett volna a helyzet, de az elmúlt napokban megszokta ő is meg én is ezt.

Ahogy néztem a gondtalan babaarcot, lassan sikerült legyőznöm az előbbi kétségbeesésemet. Érte muszáj csinálnom, folytatnom, küzdenem. Az arca menedék volt, mint egy könnyű és hatásos ellenszer a félelem, a kétség és az ismeretlen ellen. Láttam, milyen jóízűen eszik, nekem is megkordult a gyomrom. Az egész evés dolgot elfelejtettem, ha úton voltam. De most rám tört. Valami elfoglaltságot kellet találnom sürgősen.

Hát persze. La Push. Végül is, muszáj megdöntenem a rekordot „a hány munkahelyen utasítanak vissza egy nap alatt” számban.

Ezt a rezervátumot nem volt nehéz megtalálnom. Tulajdonképpen, egyenesen a tenger felé kellett mennem. Sűrű fák között hajtottam. Az autó mellett zöld falat képzett az erdő. Csupán pár kilométerrel később már el is értem az első házakat. Egyszerű kis épületek, a nem messze fekvő egyszerű kisvárostól is különbözött.

Kételkedtem benne, hogy pont itt találok állást. Én csak egy egyszerű városi lány vagyok, és ami a legfontosabb: idegen.

A kisboltot hamar megláttam. A fő úton - ha lehet erre az utcácskára használni ilyen kifejezést - a harmadik ház.

Maggie-vel a kezemben léptem be az üzletbe.

- Jó napot - köszönt mosolyogva a pult mögött álló férfi.

- Jó napot - reagáltam.

- Mit parancsolsz? - tette fel a második kérdést a férfi.

- Nem vásárolni jöttem. Egy Sue nevű hölgy küldött, hogy itt munkatársat keresnek.

- Már értem. Hello, a nevem Bobby. Sue benézett hazafele, és mondta, hogy majd megfordulsz erre. - A férfi barátságosan nyújtotta felém a kezét.

- Hello. Audrey vagyok. Jó tisztázzuk, - sóhajtottam. - a kislány a kezemben az unokahúgom, és én vagyok az egyetlen hozzátartozója, ergo én vigyázok rá. Tudom, így lehetetlen állást találni, de kérem értse meg, nem hagyhatom magára. Szóval, én bármikor képes lennék dolgozni, csak ez az egyetlen tényező, ami miatt nemet fog mondani, örülök, hogy találkoztunk. Viszlát! - fordultam ki az ajtón feladva.

- Hé, várj. Megértettem. Megoldjuk. Sue ezt is mondta. Rendben. Próbáljuk meg.

- Mi? - Nem tudtam értelmes mondatot kinyögni, alig hittem a fülemnek.

- Fel vagy véve. Parancsolj, munkába is állhatsz most azonnal.

- Na, persze.

- Komolyan.

- Tényleg? De hisz a kicsi?

- Mint mondtam, meg fogjuk oldani.

- Ezt hogy érti?

- Üdv, La Push-ban. Itt mindenki segít egymáson.

- Nem akarom Maggie-t egy idegenre bízni, tudja, nagyon közel állunk egymáshoz, nehezen viseli, ha távol vagyok.

- Mit szólnál hozzá, ha csupán az utca túloldalán lenne? - Már nyitotta is ki nekem az ajtót a szemközti ház felé mutatva.

- Grace imádja a gyerekeket, rábízzuk az unokahúgodat, és ha szükség van rád, csak szól. Itt lesz a közelben. – mondta. – Hé Quil!

- Szia, Bobby!- köszönt vissza egy feltűnően magas srác.

- Itthon van Grace? Kellene a segítsége, van egy kislány, akire vigyáznia kéne. - Úgy vezetett be a házba mintha a sajátja lenne.

- Jól hallottam, hogy egy bébicsősz kéne? - jött ki egy hosszú hajú, fiatal lány kezében egy Maggie-hez hasonló korú kisfiúval. Mag amint meglátta, elkezdett mutogatni felé, és sikongatott, ha nem szoktam volna meg ezt a reakciót, simán kiugrik a kezemből, de már résen voltam.

- Szia, a nevem Grace. Meglátod, nagyon jól el lesz ez a kis tünemény a kisfiammal. Mi a neve?

- Maggie. Szia, én meg Audrey vagyok. - Közben leraktam a földre a kicsit, aki megfogta Grace kezét, úgy mentek be a házba. Odaadtam a táskám, bár elég szegényes volt a tartalma. Nagyon meglepett ez a könnyedség és segítőkészség. Hiszen, én csak egy idegen vagyok.

Visszamentem a boltba és Bobby megmutatta, mit, hogyan kell csinálnom. Gyorsan tanultam.

- Miért? - kérdeztem.

- Mit miért?

- Miért ilyen kedvesek velem? Ezt nem érdemlem meg. Nem is ismernek. Meg sem kérdezték,
hogy hány éves vagyok, hol lakom, hol vannak a szüleim, vagy ilyenek.

- Akarsz a kérdéseidre válaszolni? - nézett a szemembe Bobby.

- Nem igazán - mondtam halkan.

- Akkor várjunk még a válaszokkal. Rendben?

- Köszönöm.

- Nincs mit.

- Látom, beilleszkedtél. – Sue állt az ajtóban, és mosolygott felénk.

- Jaj, hölgyem én… - kezdtem.

- Hívj csak Sue-nak.

- Tehát, Sue, nagyon sajnálom, hogy olyan neveletlen voltam, nagyon sajnálom, hogy nem mutatkoztam be, a nevem Audrey Hopes. Nagyon hálás vagyok önnek.

- Örülök, hogy itt vagy, kedvesem.

Kintről morgás hallatszott. Nem emberi, valami állat lehetett.

- Ez meg mi?

- Seth átment Quilékhez. Ezt nem értem.- A morgás közben egyre hangosabb volt. Már meg lehetett állapítani, hogy a házból jön.

- Maggie…- Mint az örült téptem fel az ajtót, és rohantam át az utcán.

Hogy lehettem ilyen felelőtlen, hogy a kislányt idegenekre bíztam. Rohantam a csukott ajtó felé, és biztos voltam benne, hogy ha kell áttöröm a fát, de az ajtó engedett.
Amint beléptem, megdöbbenve torpantam meg. Egy hatalmas farkas ült Mag előtt a földön, és morgott…

Üdv mindenkinek!

Üdv mindenkinek!

Truska vagyok, Breaking Dawn elolvasása után, jött az ötlet, hogy megpróbálkozzak egy fanfic-kel. Remélem tetszeni fog.A történet Stenhenie Meyer Breaking Dawn vagyis Hajnalhasadás című könyv eseményei után játszódik. Aki esetleg nem olvasta még , és nem akar utalásokba ütközni, akkor ne olvassa el, de megígérem, hogy megpróbálok, minél kevesebb spoilert rakni bele, hogy bárki el tudja olvasni. Nos, a többi rajtad múlik! Én szóltam. :D Bárkitől szívesen fogadom a visszajelzéseket és az építő jellegű kritikákat. A sztoriról egyenlőre ennyit. Ha érdekel, tudod, mit kell tenned...:D Jól olvasást!