Sziasztok!
Újra itt vagyok egy jó kis fejezettel. :) Először is köszönöm Katának és Zsizsának a lelkes biztatást és segítséget!:) Ha ti nem lennétek!:):):)
Ezt a fejezetet ajánlom azoknak, akiknek elkezdődött a tanév. :D Akár általánosban, gimiben, vagy egyetemen. Még azoknak is, akiknek a porontya kezdte a tanévet. :):):) Kitartást mindenkinek hozzá, együtt érzek.:D:D:D
A következő fejezethez legyen a határ 13!:)
Jah és még egy dolog: A fejezet korhatáros. Majd ti eldöntitek milyen korosztály számára én nem tudtam dönteni.:D Ha valaki esetleg úgy döntene, hogy ezért nem olvassa el, akkor jelzem, hgoy a fő cselekmény szempontjából nem történik semmi fontos, más szempontból viszont igen.:D A lényeg, hogy ők sem maradnak le semmiről.:)
Jó olvasást! Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!!!:D
Puszi,
Truska
Kellesz nekem! ( váltott szemszög)
Audrey
Két gyors lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot és Jasper nyakába csimpaszkodva szenvedélyesen megcsókoltam. A hirtelen lendülettől egy századmásodpercre megtántorodott, de nem estünk el úgy, mint korábban.
Eddig sosem csináltam ilyet, de mindezidáig nem mondhattam el magamról, hogy erősebb vagyok nála. Ki kellett használnom a meglepetés erejét, mielőtt még gondolkozni kezdene és ismét visszautasítana.
Emberként zavarba ejtő lett volna az egész helyzet, és talán sosem mertem volna ilyet tenni, de már annyira mindegy volt, hogy mi történt volna akkor. Vámpír voltam, és akartam őt. Nem szégyelltem előtte magamat. Bíztam benne, hogy ha emberként szeretett, vámpírként is olyannak fog szeretni, amilyen vagyok.
Az első néhány másodpercben úgy éreztem, mintha egy szobrot csókolnék. Megdermedve állt, kezét eltartva a csupasz bőrömtől, mintha véletlenül sem akarna hozzáérni. Kétségbeesve próbáltam elérni, hogy legalább visszacsókoljon. Egyik kezemet az arcára helyeztem és finoman cirógatni kezdtem a számomra már cseppet sem hideg bőrét, míg a másikkal betúrtam a hajába.
Már kezdtem volna feladni, mikor megtört a jég és visszacsókolt, miközben a kezét a derekamra csúsztatta és határozottan közelebb húzott magához. Egyik pillanatról a másikra fordult a kocka. Ezúttal ő szorított görcsösen magához, éreztem, ahogyan a ruhája anyaga hozzáér a bőrömhöz. Őrülten csókolt vissza, nem engedve levegőhöz jutnom. Szerencsére ez az apróság már nem tartozott a létszükségleteim közé, nem úgy, mint ő maga.
Csókja édes volt és gyönyörű, minden sejtem izzott. Ezt akartam. Égni, lángolni szüntelenül, olyan intenzitással, amit csak ő tud csillapítani, eloltani soha.
A gondolattól boldogan belemosolyogtam a csókba.
Nem kellett volna…
Mintha kattant volna benne valami, megfogta a vállaimat és eltolt magától, akár egy robot. Három tizedmásodperccel később a köntösöm ismét a vállamra került.
- Jasper… - sóhajtottam, mert sejtettem mi következik.
- Már elmondtam mit gondolok erről – mondta rekedtesen. – Még nem vagy erre felkészülve, Audrey.
- De…
- Nekem most szükségem van néhány percre egyedül. – vágott közbe. Úgy éreztem, mintha nehezére esett volna megszólalni. - A leghátsó szobában van egy gardrób, ott találsz magadnak ruhát. Öltözz fel, kérlek!
Elsuhant mellettem. Hallottam, ahogyan becsuk maga mögött egy ajtót, és a további hangokból ítélve leroskad a földre.
Csak álltam a szoba közepén, még mindig a visszautasítástól lefagyva.. Hogy érti, hogy nem vagyok rá felkészülve? Még mindig érzem az ujjai helyét a bőrömön, még mindig szikrázok. Vagy talán ő nem akar? Elveszett a varázs, hogy vámpír lettem?
Megráztam a fejem, mintha el tudnám tüntetni a zavaró gondolatokat, és elindultam a leghátsó szoba felé. Mikor elhaladtam egy ismeretlen ajtó előtt – ahova ő mehetett be – hallottam, hogy elakad a lélegzete. Egy pillanatra megtorpantam. Talán be kellene kopognom? Nem, már nincs értelme. Kétszer elutasított… nem. Így végül tovább haladtam.
Azt mondta egyedül akar lenni. Ez rám is rám fér. Azt hiszem.
Jasper
Akaratos, mint emberként is volt. Makacs... nem, nem… inkább csökönyös. A legkonokabb lény, akit valaha ismertem… és a leggyönyörűbb, akit láttam.
Hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne pattanjak fel a földről és feltépve az ajtót ne teperjem le őt. Nagyot kellett nyelnem a felvillanó gondolatra. Újra érezni akartam a testét, ahogyan nekem simul, ahogyan az ujjaim alatt szinte izzik a selymes, puha bőre. Újra meg akartam csókolni… Kevésen múlt, hogy valami meggondolatlan tegyek. Még mindig éreztem az édes, csábító illatát, ami vámpírként még bódítóbbá vált számomra.
Körbenéztem a szétvert szobán. Itt vívtuk a kis harcainkat nap mint nap, mikor még csak ösztönlényként vegetált, és csak ritkán ismert fel engem.
Nem tehetem ezt vele! Még annyira sebezhető, még csak most kezd ismét önmaga lenni. Nem engedhetek az elemésztő vágyaimnak. Még nem… Őt kell figyelembe vennem elsősorban. Hallottam halk lépteit a folyosóról, és ahogyan elhaladt a szoba előtt, elemi erővel csapott fejbe az illata… ismét. Abbahagytam a levegővételt és ujjaimmal belevájtam a padlóba. Hogy még jobban felkorbácsolja az vágyaimat, megtorpant az ajtó előtt.
Csak egy pillanat választott el attól, hogy elveszítsem a józan eszemet, és berántsam őt a szobába, hogy… Nem! Nem gondolhatok ilyen piszkos dolgokra! Még nem… Talán néhány hét, hónap múlva már igen, mikor már volt ideje hozzászokni a vámpírléthez, akkor terhelhetem őt a vágyaimmal, de addig nem! Igazságtalan lenne vele szemben!
Egy részem kicsit megkönnyebbült, mikor néhány kínzó másodperccel később ismét meghallottam a távolodó léptei zaját. Nem tudom, hány percig ülhettem mozdulatlanul, lélegzet nélkül. Próbáltam nem figyelni a másik szobából beszűrődő hangokra. A köntöse puffanására a padlón, a ruha súrlódására a bőrével … Nem! Nem és nem!
Összeszorított tenyeremet szétnyitottam és leszórtam a közben porszerűvé vált a padlódeszkadarabot a földre.
A másik szoba felől aztán ismerős dallamok ütötték meg a fülemet. A hálóban volt egy kisebb CD-lejátszó, amit beindított. Közben papír súrlódására is figyelmes lettem, talán könyvet olvas? Az érzései teljesen rejtettek voltak előlem, így nem tudtam mire készül, mit csinál. Kíváncsiságtól hajtva, és a hiányától megőrülve felálltam a földről, és lassan elindultam a másik szoba felé.
Amikor átléptem a küszöböt, megpillantottam őt. Háttal állt nekem és egy könyvet lapozgatott.
- Az egy nagyon… - kezdtem volna bele a könyvről szóló véleményem kinyilvánításába, mikor eldobta a kezében tartott kötetet és vicsorogva nekem ugrott.
Audrey
Az egyik pillanatban még épp egy CD-t hallhattam és egy könyvet lapozgattam. A másikban, pedig teljesen elvesztettem önmagamat. A vörös köd ismét visszatért, és csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell védenem magamat az ellenségtől. Néhány tizedmásodperc múlva nekicsapódtam a másik testnek és a falhoz szorítva őt vicsorogtam rá. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell védenem magam, meg kell ölnöm őt...
Valahonnan messziről meghallottam a nevemet, hogy valaki engem szólongat, halkan, rekedtesen.
- Audrey… - súgta a hang és lassan egy aranybarna szempár is társult hozzá. – Audrey…- ismételte. – Én vagyok! – mondta mire hirtelen kitisztult minden. Egy fél másodpercig megdöbbenve álltam, még mindig a falhoz szegezve Jaspert ,alig néhány centire az arcától.
- Úristen! Én nem… nem akartam!!! – suttogtam, és hátrálni kezdtem. Utánam akart kapni, de elhúzódtam tőle. Mikor a szekrény a hátamnak ütközött, lerogytam a földre és az arcomat a tenyerembe temettem. – Nem igaz… Sose lesz ennek vége? – kérdeztem könnyek nélkül sírva.
- Audrey, nem történt semmi baj! Nagyon elmerültél a gondolataidban és nem hallottad meg, hogy erre tartok. Te se számítottál rám, én se számítottam erre. Ennyi – magyarázkodott, mintha csak egy összefirkált falról beszélnénk.
- Ennyi? Meg is ölhettelek volna! – fortyantam fel bűntudatosan. Hogy lehet ennyire értetlen?
- Újszülött vagy. Nagyrészt csak ösztönösen viselkedsz. Ez teljesen normális – vonta meg a vállát, mire még jobban felment bennem a pumpa.
- Nem, az nem normális, hogy veszélyt jelentek mindenkire - fakadtam ki.
- Dee-Dee, én bízom benned, tudom, hogy nem fogsz megölni. Pillanatok alatt visszataláltál önmagadhoz. Büszke vagyok rád - mosolyodott el, tovább hergelve engem.
Mégis mit képzel? És ha valami komolyabb baja esik? Akkor is kitüntet, hogy milyen ügyes voltam?! Ez abszurdum…
- Azt hittem, az első számú szabály, hogy ne bízz az újszülöttben – ellenkeztem végül, megtartva magamnak a gondolataimat.
- Én nem az újszülöttben bízom, hanem a nőben, akit szeretek – felelte mosolyogva, melegséggel a szemében.
Zavaromban elkaptam a pillantásomat róla és mindenhova néztem csak rá nem.
- Mit akartál mondani? – vettem a kezembe a kötetet ismét.
- Nagyon jó, ha lesz pár szabad órád, ajánlom figyelmedbe, biztosan tetszeni fog – guggolt le elém.
- Én készen állok rá.
- Az olvasásra? Jó, akkor magadra hagylak, hogy nyugodtan tudd élvezni - állt föl gyorsan és az ajtó felé lépett, mint aki menekül.
Aztán mintha csak meggondolta volna magát, sóhajtva nézett vissza rám, de tekintete nem árult el nekem semmit. Talán bosszús volt a leginkább, hogy ismét felhoztam ezt a témát.
- Audrey, én akarom, de nem most. – Kérdőn néztem rá, mire folytatta. - Nem akarom, hogy ez is csak egy olyan dologgá váljon, amit az újszülött éned akar. Nem akarom, hogy csak az ösztöneid hajtsanak. Szeretném, ha Te akarnád.
Azt hiszi, hogy újszülöttként máshogy vágyom rá, mint más esetben. Hirtelen nem tudtam, hogy megsértődjek, vagy felnevessek-e a felvetésen, végül nem szóltam semmit, csak magamban somolyogtam ezen az idióta indokon. Tudtam, hogy nincsen igaza, hiszen a vörös köd lassan – nagyon lassan - eltűnni látszott, és egyre inkább ura leszek a tetteimnek. Nem szóltam, csak néztem rá.
Állt előttem és fürkészett engem, közben a CD egy újabb számra váltott át. Biztos voltam benne, hogy perpillanat azon problémázik, hogy vajon mit érezhetek most. Ami a legfurcsább volt, hogy én sem tudtam megfejteni a saját érzéseimet. Egyszerre voltam csalódott, boldog, megkönnyebbült és megrémült.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak azt vettem észre, hogy nyújtja felém a kezét.
- Táncolsz velem? – tette hozzá bizonytalanul.
Jasper
Fogalmam sem volt miért kérem őt erre, vagy, hogy milyen indíttatásból döntöttem így, csak azt vettem észre, hogy előtte állok, és felé nyújtom a kezem. Kellett pár másodperc, míg tudatosult bennem, hogy a „Táncolsz velem?” mondat is elhagyta a számat. Nincs mentség érezni szerettem volna őt a közelemben.
Nem szólt semmit, de lassan biccentett felém egyet és a kezembe helyezte az övét.
Felhúztam őt a földről és egyik kezemmel átkaroltam a derekát, míg ő vállamra tette a sajátját. Nem nézett a szemembe, csak az ingemet nézte merőn. Annyira szerettem volna tudni, hogy mit gondol, mit érez…
Tudtam, hogy a közelségével csak tovább korbácsolom a saját érzéseimet, mintha mazochista lennék. Minél közelebb akartam kerülni hozzá, annak ellenére, hogy tudtam, nem lehet több köztünk. Még nem…
Másfél perccel később rám emelte a tekintetét. Nem láttam benne mást, csak vágyakozást és magabiztosságot.
- Nem az újszülött akar a tied lenni, hanem a nő, akit szeretsz - szólalt meg. - És nem csak az eszközt látom benned akivel csillapíthatom az… éhségem, hanem az egyetlen férfit, akivel együtt akarok lenni testestül-lelkestül. - A szokatlan és lehetetlen kifejezésre elhúztam a számat. - Ne fintorogj! – motyogta durcásan, mire elnevettem magamat. - Jó, akkor testestül- érzelmestül – javította ki. - Kellesz nekem, Jazz. Nagyon kellesz! – közelebb lépett hozzám, és a számhoz közelítette a sajátját. Képtelen voltam megmozdulni. - Mindennél jobban akarom, és ugyanezt érezném akkor is, ha nem lennék újszülött.
A száját az enyémre tapasztotta egy pillanatra, majd a mellkasomra hajtotta a fejét. Már rég átléptük a határokat, annyira közel állt hozzám, hogy éreztem minden egyes rezdülését. A táncunk valósággal kínzott. Akartam őt, de még nem lehetett az enyém.
Gondolatban felsoroltam az összes eddigi érvemet az együttlétünk ellen, hogy nehogy egy óvatlan pillanatban elragadjon a hév. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, egyszer csak megéreztem a száját a nyakamon. Puha volt és ahhoz képest, hogy vámpírok voltunk nagyon is meleg. Úgy éreztem, mintha égetne.
- Audrey, hagyd abba! – kértem és megpróbáltam eltolni magamtól, de mintha készült volna erre a megmozdulásomra, belekapaszkodott a vállamba és mivel ő volt az erősebb nem tudtam messzebb kerülni tőle. – Audrey! – Nem igazán méltatott figyelemre, csak tovább kalandozott a nyakamon a szájával. – Audrey! – szóltam most már elfúló hangon. Elég közel voltam ahhoz, hogy teljesen elveszítsem a fejemet. Mikor megéreztem a leheletét a bőrömön, akaratlan morgás tört elő a torkomból. Éreztem, ahogyan elmosolyodik. Sajnos egyre jobban nyerésre állt. – Audrey! – ismételtem meg még egyszer, de hangomból már csak suttogásra futotta. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor megéreztem a nyelvét a bőrömön.
A következő pillanatban nagy robajjal a falnak szegeztem és felemelve őt a földről csókolni kezdtem. Nem mintha bántam volna, de ő nyert.
Audrey
Amióta vámpír voltam, sokkal bátrabban szálltam szembe Jasper akaratával. Meglepve tudatosult bennem, hogy ez a második alkalom, amikor nem megszokottan viselkedem, alig néhány óra leforgása alatt. Mikor táncoltunk, magabiztosan vezetett, de tudtam, hogy a gondolatai egész máshol járnak.
A kismonológ, amit levezettem neki, hatásos volt. Azt hiszem. Jasper férfi volt, így tudtam, hogy ha észérvekkel nem is, de mással meg tudom győzni. Csak el kell csábítanom.
Nem mondhattam magamat szakértőnek a témában, amit tettem, inkább ösztönös volt.
Őrjítő volt hallani, ahogyan egyre rekedtesebb, halkabb a hangja, ahogyan a nevemen szólít. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg helyesen cselekszem-e, de minden kétségem eltűnt, mikor meghallottam az elégedett morgását.
Nyakát bebarangolva még intenzívebben éreztem az illatát, ami most nem megnyugtató, hanem izgató hatással volt rám. Nem bírtam megállni, ízlelni is akartam őt, és megnyaltam a nyakát. A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy két kéz megragad, és a falnak szegez olyan erővel, hogy nagy darabokban hullt le körülöttem a vakolat. Pár centire elemelt a földről, hogy egy magasságban legyünk, és élvezettel tapasztotta a száját az enyémre. A lábaimat egy könnyed mozdulattal a csípője köré fontam és a vállaiba kapaszkodtam.
Biztos voltam benne, hogy ezt a csókot nem fogja követni elutasítás.
Olyan érzés volt, mintha ez lenne az első csókunk. Emberként is számtalanszor megcsókolt, de az tele volt féltéssel és óvatossággal. Vámpírként elcsattanó két csókunk pedig ennek csak halvány utánzata volt. Az első leginkább az emberi élményeinkre emlékeztetett, mint aki nem hiszi el, hogy a törékeny emberlányból vámpír lett. A második sokkal intenzívebb volt, de annak én voltam a kezdeményezője, és mire komolyabban elmélyülhetett volna, félbeszakadt.
Ezúttal nem volt semmi finomkodás, másodpercről másodpercre vált a csókja egyre mélyebbé és édesebbé. Önkéntelenül levegő után akartam kapni egy perc után, mire ő a nyelvével körberajzolta elnyíló ajkaimat. Puhatolózva indult felfedezőútra a számban. Új és elmondhatatlanul mámorító élmény volt az egész.
Néhány perc elmúltával már nem tudtam volna megmondani, ki a csábító és ki az elcsábított. Egyik percben még ő irányított, olyan hevesen, hogy eszemet vesztettem a közelségétől. A másikban ő remegett meg minden egyes érintésemre. Hosszú percekig csak játszottuk ezt az őrült játékot, amiben talán egyikünk sem nyert igazán.
Egyszer csak megszakította a csókunkat és határozottan nézett rám. Nem! Nem engedem, hogy most megfutamodjon! Nem lehet! Ismét meg akartam csókolni, hogy minél előbb kiverje a fejéből ezt az őrültséget mikor mosolyogva megszólalt.
- Egy feltételem van! – suttogta rekedtesen. Kérdőn néztem rá. – Szeretném érezni közben az érzéseidet. Végig. Tudni akarom, hogy jól csinálom-e, hogy tényleg örömet okozok-e.
- Rendben – súgtam, de mikor ismét meg akartam csókolni, várakozóan nézett rám. – Oké, csak egy pillanatot kérek! – szusszantottam és a vállának támasztottam a fejemet. Azt hittem, könnyedén tudom irányítani a falat, de az elkövetkezendő másodpercekben türelmetlenül kerestem a kapcsolót, ami által ő is betekintést kaphat az érzéseimbe. Akkor tudtam, hogy sikerrel jártam, mikor hangosan felnyögött.
- Hmmm… nem könnyíted meg a dolgom – szólt végül elfúló hangon.
- Te kérted – emlékeztettem nevetve és ismét megkerestem a száját. A kezét a derekamra csúsztatta és ellépett velem a faltól. Az érzéseimet átélve beláthatta, hogy nincs értelme tovább húzni a dolgot. Mindennél jobban akartam őt, a jelekből és a rám kisugárzott érzéseiből ítélve, ő sem volt ezzel másként.
Erősen kapaszkodtam bele még akkor is, mikor lerakott a szoba egyik végében álló kis heverőre. Zavaros újszülött emlékeim között egy francia ágy összezúzásáról is megmaradtak homályos képek, ebből leszűrve muszáj volt beérnünk ezzel a fekvőhellyel.
Mikor az inge gombjaival kezdtem babrálni, elkapta a csuklómat.
- Mi? Miért? – néztem rá értetlenül. Valahol az agyam egy hátsó szegletében, amit még nem kerített hatalmába a tébolyult vágy, rettegtem attól, hogy véget fog vetni az egésznek.
- Csak lassan… - súgta.
- De... – kezdtem ellenkezni.
- Megkapod, amit akarsz… - suttogta, majd nagyot nyelt - amit akarunk… csak ne kapkodjuk el. Ki akarom élvezni minden pillanatát.
Az újszülött bennem azonnal ellenezni akarta a tervét, de végül felülkerekedve azon, ráhagytam. A fejem fölé szorította a karjaimat s újabb csókcsatába kezdtünk. A szája a nyakamra tévedt és kíméletlenül végighúzta a nyelvét a bőrömön, mire szaggatottan szívtam be a levegőt. Hangot csak akkor adtam vágyaimnak, mikor az egyik kezével - amivel nem fogta bilincsbe a kezeimet - benyúlt a pólóm alá.
Mintha minden erő kiszállt volna belőlem, nem tudtam tenni az engem szorító vasmarkok ellen, de talán nem is akartam. Teljesen elvesztettem az időérzékemet is, mintha a vágyakozástól eltűnt volna minden alap vámpírképességem, ami átváltozásom óta egyértelmű volt számomra.
Számomra hosszúnak tűnő, kínzó percek után elengedett és ülő helyzetbe húzott, vagyis akart húzni… Ha egy nagy ágyon feküdtünk volna ez egy egyszerű művelet lett volna, de a lendülettől és a keskeny helytől lefordultunk a heverőről és pont Jasperre estem.
- Úristen, jól vagy? – nézett rám ijedten.
- Persze – nevettem fel. – Ne feledd, hogy már nem ember vagyok – kacsintottam rá.
- Menjünk vissza – mondta megfogva a derekam.
- Nekem jó itt is – mutattam a földre.
- De a díványon kényelmesebb. Na, gyere – nógatott, majd egy könnyed mozdulattal megfogott és a heverő szélére ültetett.
Mikor letelepedett mellém kérés nélkül emeltem fel a karjaimat, hogy le tudja rólam húzni a felsőmet. Miután ezzel végzett az ingjét próbáltam kigombolni, de mintha a gombok lettek volna hirtelen túl nagyok, vagy a nekik szánt lyukak zsugorodtak volna össze, sehogy sem tudtam őket kiszabadítani. Elvesztve a türelmem egyetlen mozdulattal letéptem róla a ruhadarabot.
- Hé, ez volt a kedvencem! – kiáltott fel nevetve.
- Még sosem láttam rajtad.
- Az nem jelent semmit - súgta a hajamba, de tudtam, hogy már rég nem érdekli az ingje.
- Majd kiengesztellek.
- Szavadon foglak – biztosított, és a melltartóm kapcsához nyúlt. Vártam a halk kattanást, ami azt jelzi, hogy ettől az anyagtól is megszabadulhatunk, de semmi sem történt. Fürkészve néztem Jasper arcára, aki összeszorított szájjal koncentrált.
- Segítsek?
- Nem, nem kell! – motyogta. Próbáltam elnyomni a mosolyomat, kevés sikerrel.
- Tudomásom szerint nem sokat változott a melltartó felépítése az elmúlt években, de akár le is tépheted rólam. Nem fogom számon kérni – jegyeztem meg.
- Ebben biztos vagyok, de szeretném épségben hagyni a ruháidat – szűrte ki bosszúsan a fogai között. – Audrey, lennél olyan kedves és megfordulnál? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára.
Csak akkor vigyorodtam el, mikor már nem látta az arcomat. Jó volt tudni, hogy ő is épp annyira ideges, mint amennyire én vagyok. Az ellenséget látva viszont már néhány másodperc alatt megküzdött a kapoccsal. Ezután ígéretét betartva minden ruhám megúszta épségben, én viszont nem voltam ilyen könyörületes az övéivel.
Úgy ért hozzám, mintha porcelánból lennék, és bármikor millió darabra eshetnék szét. Éreztem a felőle áradó vágyódást a beteljesülésre és a félelmet, hogy rossz lesz nekem. Bíztam benne, és bármire képes lettem volna érte, tudtam, hogy sosem bántana, így teljesen felesleges az aggodalma. A bénázás már megvolt, ezután már nem ronthatunk el semmit. Megsimogattam az arcát és rámosolyogtam. Talán a mosolytól, vagy a bizalomtól, amit megérzett, de cselekvésre szánta el magát.
A kezdeti kellemetlen, idegen érzést hamar felváltotta valami más. Forró volt és gyönyör teli. Tökéletesen összeillett a testünk, mintha a világegyetem eggyé kovácsolt volna minket még sok-sok évezreddel ezelőtt, hogy aztán kettétörve külön utakon kelljen járjunk. Most mégis megtaláltuk egymást, és leírhatatlan boldogság volt vele lenni.
- Jól vagy? – súgta elfúló hangon. Nem bírtam megszólalni, csak bólintottam egyet, és egy határozott lökéssel ösztökéltem őt a folytatásra.
Fölém könyökölt és a szememet fürkészte végig. Elvesztem az aranyszín szempárban és egy pillanatra szégyellni kezdtem, hogy a sajátom bizonyosan még mindig vörös. Nem akartam, hogy így emlékezzen rám, így erősen összeszorítottam őket.
- Kérlek! Ne! Nézz rám! - súgta. Mivel képtelen voltam ellenszegülni neki, ismét hagytam, hogy simogasson a tekintetével.
Az egyik kezével bejárta a testem minden egyes négyzetcentiméterét, miközben én is próbáltam minél többet adni, nem csak kapni.
Egymást érzéseit korbácsoltuk a képessége segítségével egyre magasabbra és magasabbra. Mikor azt hittem nem lehet ennél intenzívebb a vágy, újabb hullám söpört át rajtam. Mintha nem csak a testünk szeretkezne, hanem az érzéseink is összefonódnának, boldogságot adva a másiknak.
Erősen kapaszkodtam belé, nehogy eltűnjön mellőlem. Azt hittem az érzés nem tud magasabbra hágni, de tévedtem. A tetőponton mintha magába szippantott volna a tekintete, szédítő érzés volt, a hátam ívbe hajlott és megszorítottam a kezem ügyébe kerülő első dolgot. A távolban kéjes nyögés és egy sikoly hatolt a fülembe, de nem törődtem velük.
Nem zavart volna, ha véget ér a világ, tudtam boldogan halok meg, vagy ha tehettem volna, az örökkévalóságig ismételtem volna ezt az egyetlen pillanatot, ahol nincsen más csak ő és én.
De véget ért és épségben visszatértem önmagamhoz, és lassan realizálódott bennem, hogy én sikítottam. Jasper halkan felszisszent, mert olyan erősen szorítottam a kezét, amit kapaszkodóként találtam. Ha nem láttam volna a kielégüléstől elhomályosult szemét, talán el sem hiszem, hogy ez történt velünk. Hihetetlen volt, mégis a legvalódibb dolog, amit valaha átéltem.
A kezével, amit eddig könyörtelenül szorítottam végigsimított az arcomon és egy puszit nyomott a számra. Meglepetésemre addig feszítette hátra a fejemet, amíg hozzá nem fért a nyakamhoz. Megéreztem a nyelvét a nyakam egy pontján, ott ahol Carlisle megharapott meg hosszú hónapokkal ezelőtt. Mikor ismét egy szintbe került velem, végigsimítottam a sebhelyes arcán, főleg azokon a hegeken, amikről tudtam, hogy én okoztam. Majd közelebb húzva őt magamhoz, lágy csókot leheltem rájuk.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – súgtam remegő hangon.
- Részemről a szerencse, hölgyem – kaptam a választ és összekoccantotta a homlokunkat. Nem mondta ki egyikünk sem, de mindketten éreztük a másik felől áradó mély szerelmet.
Fél órával később még mindig pihegtünk egymás mellett. Nem mintha nem lett volna energiánk felkelni és dolgunkra menni, vagy folytatni az egészet, de jól eső volt mellette feküdni és érezni a meleg bőrét. Még mindig szokatlan volt számomra, hogy ennyire kellemes a hőmérséklete. Félig a heverőn, félig rajta feküdtem, hogy kényelmesen elférjünk.
- Haragszol? –kérdeztem, miközben az egyik mellkasán lévő sebhelyét cirógattam.
- Mért haragudnék? – nézett rám meglepetten.
- Mert gátlástalanul elcsábítottalak – mosolyogtam.
- Most hogy mondja, hölgyem, tényleg felháborító a viselkedése. Ezt az én koromban büntették. Egy szerelmes férfi erényeire törni... – rázta meg a fejét.
- Van valami módja, hogy kiegyenlítsem a számlát? – támasztottam meg az államat a vállán.
- Jobban belegondolva… van. – húzott közelebb magához mosolyogva - De ne feledjük, hogy a széttépett ruháimért is fizetnie kell.
- Hé, eddig csak az ingről volt szó.
- Akarja hölgyem, hogy megkeressem a szerencsétlenül járt nadrágom darabjait is? – sandított rám.
- Nem kell – nevettem fel. - Viszont azt hiszem, tudom, hogyan engesztelhetném ki, Mr. Hale.
- Epekedve várom szíves javaslatát, Ms. Hopes.
Átgördültem rajta, és megtámaszkodva a mellkasán apró csókot nyomtam a szájára. Kezével végigsimított az oldalamon, és türelmetlenkedve maga felé kezdett húzni.
- Lassan a testtel! Nem kell semmit sem elkapkodni – mondtam nevetve, és a kezét a feje fölé szorítottam.
- A rabszolgája vagyok, kisasszony! – sóhajtotta mosolyogva és hagyta, hogy azt tegyek vele, amit csak akarok.
