Utó-Karácsonyi Novella:)

Sziasztok!

Mint ígértem itt van a karácsonyi novellám.:) Kicsit késve, de megérkezett. :)

A történet szerint visszaugrunk az időben arra a karácsonyra, mikor Audrey még ember volt.:) Ez volt az első karácsonya a családban.:)

Jó szórakozást hozzá! Ha van pár szabad percetek, írjatok véleményt róla!:) Valamint ne felejtsétek a játékot a 28. fejezetnél.:)

puszi,

Truska

Kis karácsony, nagy karácsony

A csillagszóró fényei és illata töltötték be a szobát. Maggie eltátott szájjal, hatalmas csillogó kék szemeivel nézte a szikrákat. Elérkezett a karácsony. Emmett minden órában küldetésének érezte, hogy elégessen egy csillagszórót Maggie és a saját szórakoztatására. Bár ő inkább Maggie ragyogásában gyönyörködött, mint a csillagszóróéban.

A zenelejátszóból folyamatosan csendültek fel a különböző karácsonyi dalok és azok feldolgozásai. Esme a konyhában tüsténkedett, vele volt Bella és Nessie is. Ők éppen mézeskalácsot készítettek. Miután a fiúk behozták a kétméteres fát a nappaliba, Jasperrel nekiláttunk a díszítésnek.

A sebeim begyógyultak, a bordáim és a lábam is helyrejöttek. Már csak kicsit bicegtem, de azt is inkább óvatosságból. Jasper mégis máshogy látta a helyzetet. Minden egyes alkalommal, mikor úgy látta, hogy az egészségemre veszélyesen mozdulok – tehát akárhányszor, mikor el akartam érni egy ágat – ott termett és kikapta a kezemből a díszt, hogy ő rakja fel inkább helyettem.

- Hé! Ez egyáltalán nem volt messze! Most te díszíted a fát vagy én? – méltatlankodtam, mikor a sokadik üveggömböt kapta ki a kezemből.

- Együtt díszítjük! Te kiválasztod az ágat, én pedig felrakom! – felelte diplomatikusan.

- Jazz, már meggyógyultam! Nem lesz semmi bajom, ha kicsit nyújtózkodom! – sóhajtottam és egy magasabb ágra próbáltam egyensúlyozni egy díszt.

- Alig egy hónapja volt a baleseted, még nem gyógyultál meg 100%-osan! – vette ki a kezemből és pillanatok alatt felrakta az ágra.

- Carlisle, mondd meg neki, hogy nincsen semmi bajom! – fordultam körbe a szobában, Carlisle-t keresve.

- Jasper, a tegnap délutáni röntgen eredménye szerint Audrey bordái tökéletesen összeforrtak – biztosította.

- A látszat lehet, hogy csal! – ellenkezett, és ismét meghiúsította a lázadásomat.

- Nem hiszel Carlisle diagnózisának? – kérdeztem felháborodva.

- Már olyan régóta praktizál, hogy előfordulhat, hogy elnéz valamit.

- Bocsánatodért esedezem Jasper nevében is a bizalmatlanságáért – fordultam a családfő felé.

- Semmi baj, Audrey! Jó látni, hogy Jasper ennyire szeret téged! – mosolyodott el.

- Ja… szeret… Totálisan megakadályoz abban, hogy szabadon dönthessek – puffogtam magamban.

- Mint már mondtam, szabadon dönthetsz afelől, hogy melyik ágra rakod a következő gömböt.

- És ha úgy döntök, hogy a saját kezemmel akarom felrakni az ágra azt a nyamvadt díszt?

- Akkor ebben valóban meg kell, akadályozzalak!

- Hallottátok? – néztem a szobában tartózkodó többi családtagra. Emmett az ölébe ültette Maget és valami karácsonyi mesekönyvet lapozgattak.

- Jaj, Audrey, csak azt ne mondd, hogy nem élvezed, hogy az öcsié az irányítás – mondta a nagymaci nevetve, mire én sértődötten rányújtottam a nyelvemet, és visszafordultam a fához.

- Csináld te! Úgy hamarabb készen leszünk! – nyomtam a kezébe a kezemben tartott fenyődíszt és leültem az egyik fotelbe. – Remélem nincs ellenedre, ha felemelem ezt a nagyon nehéz bögrét - fűztem hozzá és a számhoz emeltem a forró teát.

A következő pillanatban arra eszméltem, hogy eltűnik a kezemből a forró bögre és Jasper térdel előttem. – Ez már több a sokknál… - kezdtem, de a nekem címzett csókjával bennem rekedt a szó.

A csókjával pillanatok alatt elfelejttette velem a korábbi bosszúságomat. Édes volt és határozott, a bőrömön remegni kezdett a levegő, és melegem lett a magas nyakú pulcsimban.

- Skacok! A gyerek előtt ne nyalakodjatok! – kiáltotta Emmet és Maggie szeme elég kapta a kezét.

- Emmett, múlt héten mikor Magre vigyáztatok úgy lekaptad Rose-t, hogy majdnem összetört néhány bútor – szólt Jasper, mikor megszakította a csókunkat.

- Micsoda? Gyerekfelügyelet közben? – hüledeztem.

- Ez egy egyszeri alkalom volt! Maggie különben se figyelt oda! – magyarázkodott a mackó.

- Honnan tudod, ha te másra figyeltél? Nem gondoltam volna, hogy bort iszol és vizet prédikálsz! – ráztam meg a fejemet. – Jasper, szerintem folytathatnánk még… - nyújtottam felé a karomat, mire készségesen visszatért a számhoz.

- Neveletlenek vagytok – morgott magában Emmett.

- Csak boldogok! – mentett ki minket Carlisle nevetve. – Karácsony van! Megérdemlik!

- Díszítünk tovább? – kérdezte elhúzódva tőlem. – Ha túl magasan van az ág… felemellek! – ajánlotta.

- Ez a beszéd! – nevettem fel és visszamentünk fát díszíteni.

***

A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak a szememből leírhatatlan boldogságomban.

- Na! Audrey! Ne sírj, mert ha Mag meglát, akkor megijed! – motyogta Emmett az orra alatt, és gondterhelten pillantott a háta mögé, amerről Maggie hangja hallatszódott.

- De én örömömben sírok! – hüppögtem és céltalanul lapozgattam az ölemben tartogatott fotóalbumokat. Az édesanyám és a testvérem arcának látványa egyszerre facsarta össze a szívemet és egyszerre okozott elmondhatatlan örömöt. A sok-sok közös emlék, amit elnyomtam magamban, most ismét felszínre tört. Sőt mi több, ott volt a kezemben megörökítve.

- Sejtettük, hogy örülni fogsz neki – mosolygott rám Rosalie.

- Mikor? Hogyan? – értetlenkedtem és rájuk néztem, bár csak a körvonalukat láttam.

- Akkor szereztük meg, mikor Fremontban jártunk – kezdett bele Emmett.

- A házatokat nem ürítették ki, csak lezárták. Még várják, hátha előkerülsz – tette hozzá Rose.

- Ez nagyon sokat jelent nekem. Köszönöm! – néztem rájuk hálásan.

- Ódji! Ódji! Méjt síjsz? – ugrott oda Mag kétségbeesve. Nagy kék szemeivel úgy nézett rám, mint aki röntgensugár alá vesz, és a szívem mélyéig belát.

- Csak nagyon örülök valaminek – válaszoltam, és az albumokat Jasper segítségével Maggie látóhatárán kívülre helyeztük. Legutóbb, mikor látta az édesanyja fényképét, zaklatott lett. Bár eltelt pár hónap azóta, nem mertem kockáztatni.

- Síjsz, mikoj öjüjsz? De butaság! – rázta meg a fejét elgondolkozva.

- Igazad van, tényleg az – helyeseltem és megsimogattam az arcát.

- Jaspej! Adj neki puszit! – szólította fel a mellettem ülő Jazzt katonásan.

- Mért pont Jasper vigasztalja meg, mért nem én? – háborgott Emmett.

- Mejt ha te megszólalsz, akkoj Ódji bosszankodik, de ha Jazz puszit ad neki, akkoj mosolyog! – jött az egyszerű és őszinte válasz az angyalkámtól.

- Ez tényleg így van… - bólintott a macitestvérünk elgondolkozva. - Látjátok, túl feltűnőek vagytok! – súgta oda nekünk.

Jasper készségesen puszit adott az arcomra, mire lenyeltem a könnyeimet és Maggie-re mosolyogtam.

- Látod? Látod? Igazam volt! Mosolyog! Jaspejnek varázs puszija van! – kiáltotta Mag és mint aki jól végezte dolgát, visszaszaladt az ajándékaihoz.

***

Audrey, jól nézel ki! – kiáltott Bobby és a nyakamba vetette magát. - Hiányoztál kislány! Jól megijesztettél minket a kis akcióddal. Mit gondoltál, te vagy Indiana Jones vagy James Bond női változata? –vetette a szememre inkább cukkolóan, mint feddésként.

- Ne haragudjatok! – sütöttem le mégis a szemeimet.

- A lényeg, hogy jól vagy! Hála nekik – bökött bizonytalanul a vámpírcsaládom felé.

- Igen, hála. Na és találtál helyettem valaki mást a boltba? – váltottam témát, mert láttam, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. A La push-iak ösztönösen tartották a távolságot Cullenéktől és Bobby számára is – aki tősgyökeres falubeli volt – ez egy nagyon furcsa fordulat volt.

- Igen. A csávó kicsit el van néha veszve. Ráadásul számolni sem tud rendesen. Remélem karácsonyra az anyukájától egy spéci szorzótáblát kap, mert a végén még csődbe viszi a boltomat – húzta el a száját. – Azzal a céllal jöttem ide, hogy meggyőzzelek, vagy meggyőzzem, akit kell, hogy gyere vissza!

- A csődben kételkedem, hiszen egész La Push-t te látod el élelemmel. A visszamenésemmel kapcsolatban pedig… - éreztem, hogy Jasper kezemet fogó keze egy kicsit erősebben szorít. – Én szeretnék, de nem lehet – válaszoltam röviden.

- Ki nem engedi? – nézett körbe a szobában.

- Én – vágta rá Jasper mellettem.

- A munkától nem lesz semmi baja – hozta fel első érvét Bobby. Tudtam, hogy akármit mondd, Jasper akkor is kiharcolja az igazát.

- Mivel a munkahely egy számunkra tiltott területen van, a válaszom még mindig nem – felelte komolyan.

- Vigyázunk rá!

- Igen, ez az előző alkalmakkor is bebizonyosodott – bólintott, de szavaival ellentétben hangjában egy cseppnyi gúny sem volt.

- Nem tarthatja rabságban!

- Higgye el, gondoskodom róla, hogy ne érezze rabságnak az óvatosságomat – mondta és szavait megerősítve közelebb húzott magához.

- Audrey, jól nézel ki! - jött oda hozzám Sue, finoman arrébb lökdösve Bobby-t.

- Köszönöm – mosolyogtam rá.

- Látom, hordod a láncot! – bökött a nyakamban lógó sas medálos láncra. – Örülök, meglásd, ez is segíti a gyógyulásodat! – biztosított. - Nézd Maggie mit hoztunk neked! – fordult a kicsi felé.

- Egy baba! – kiáltott fel Mag elragadtatva, miután kibontotta a csomagot.

- Ma még csak a hatodik – jegyeztem meg az orrom alatt.

- Bemutatom a barátainak! – fordult legújabb zsákmányával a többi ajándéka felé.

- De Maggie! Hogy lehetnének a barátai, ha nem is ismeri őket? – kérdezte Emmett homlokráncolva.

- Hát ők azok a barátai, akiket még nem ismer – felelte diplomatikusan Mag csöppnyi gondolkodás után.

- Azt hiszem, a hölgyemény néha leelőz engem egy körrel logikailag – sóhajtotta Emmett.

- Nem csak téged – nevettem fel.

- Mosolyt kérek! – ugrott oda hozzánk Esme egy fényképezőgéppel a kezében. – Még nincs is közös képetek! – állapította meg komolyan.

- Ezt a hiányt feltétlenül pótolnunk kell! – mondta Jasper és átkarolt majd belemosolyogtunk a kamerába.

***

- Vidd őt fel! – hallottam meg Esme kedves, de határozott hangját a csukott szemhéjamon túlról. Már majdnem elaludtam, de a hangja visszarántott az ébrenlétbe.

- Mindjárt –válaszolta Jasper és tovább simogatta a vállamat. A mellkasára dőlve feküdtem. Maggie már rég elaludt, a vendégek hazatértek.

- Őt is lefárasztotta ez a nagy nyüzsgés – állapította meg Esme szelíden.

- Egyszerűen csak emberi – mondta Jasper lágyan.

- És ez neked nagyon tetszik – jött a következő megállapítás. Még félálmomban is hallottam, hogy mosolyog.

- Igen. Végre vigyázhatok valakire – sóhajtotta, és közelebb húzott magához.

- Jó látni, hogy ennyire szeretitek egymást!

- Nem akarom, hogy baja essen! Úgy érzem, hogy ha történne vele valami, akkor darabjaimra hullanék. Olyan ő nekem, mint egy erős ragasztó, ami egybetartja a csonkolt bensőmet – magyarázta akadozva.

- Ez aztán a hasonlat – kuncogott Esme.

- Bocsánat - suttogta Jazz zavartan.

- Nem. Azt hiszem, értem mire gondolsz. Én állandóan ezen aggódom, hogy valami bajotok lesz. Féltelek titeket, és igen az én legerősebb ragasztóm Carlisle.

- Hát szívem, nekem még senki sem mondott ilyen szépeket. – hallottam meg a távolban Carlsile hangját is. Küzdenem kellett, hogy még ne aludjak el.

- Na felviszem őt – mondta Jasper és éreztem, ahogyan átkarol és pár pillanattal később a párnáim közé fektet. - Boldog karácsonyt, Szerelmem! – suttogta jól hallhatóan és egy puszit nyomott a homlokomra.

Boldog karácsonyt! – gondoltam én is, de kimondani már nem tudtam, mert nem bírtam tovább egyensúlyozni a tudatom peremén. Lassan elaludtam.

A végzet könnyei – 28. fejezet

Sziasztok!

Kicsit késve, de itt vagyok a fejezettel. Nem kezdek el magyarázkodni, csak maradjunk annyiban, hogy kalandos hónapom volt.:) Köszönöm a segítséget hűséges bétáimnak, Katának és Zsizsának!:)

A folytatás remélhetőleg körülbelül két héten belül jönni fog.:) Illetve a fejemben motoszkál egy cuki karácsonyi novella ötlete is, de nem tudom, hogy a nagy fennforgásban lesz-e időm rá, hogy megírjam.:) Mindenesetre jövőhéten nézzetek fel néha-néha, hátha sikerül valamit alkotnom:)

Mindenkinek Áldott, Békés és Boldog Karácsonyt Kívánok!:):):) Nehogy gyomorrontást kapjatok a sok sütitől és vigyázzatok a karácsonyi égőkkel!:)

Jó olvasást!

Figyelem!!! Az ünnep alkalmából (illetve, mert pont itt tartok fejezetügyileg is.:)) játékot hirdetek a fejezet legvégén.:):):) Nagyon figyeljetek! Ja, és nem ér a fejezet végére lapozni! Tessék végigolvasni és majd utána!!:):):)

Mennydörgés (váltott szemszög)

Jasper

Richard hangjára szerelmem megdermedt a karjaimban.

- Ezt nem hiszem el! – suttogta a vállamba letörten.

Mindketten hallottuk Audrey apjának közeledő lépteit, ahogyan azt kiáltozza, hogy látni akarja az elveszett lányát.

- Megyek, beszélek vele – döntöttem el, és még mielőtt szóra nyithatta volna a száját hozzátettem. – Kérlek, ígérd meg, hogy akármit is mondd, nem jössz utánam! – vállainál fogva határozottan eltoltam magamtól annyira, hogy a szemébe nézhessek. – Kérlek!

- Jasper! Tudod, hogy milyen… - motyogta.

- Éppen ezért nem akarok neked szenvedést okozni. Ő is ember és nincs akkora motivációd vele szemben, mint Maggie-vel. Nem akarom, hogy valami olyat tegyél, amit megbánsz – mutattam a lényegre finoman.

- Ha az megölésére gondolsz, akkor köszönöm szépen, épp elég vér folyt az ereimben emberként, ami részben az ő vére is volt – sóhajtotta.

- De ennek ellenére is szépen kérlek, ne gyere utánam. Jó? – kértem ismét.

- Jó! – adta be a derekát, majd a pillantásomat látva halványan elmosolyodott. - Ígérem.

- Mindjárt jövök – mondtam, egy gyors csókot leheltem a szájára, aztán a következő másodpercben már az ajtónk előtt álltam, mintegy elállva az utat a közeledő Richard elöl.

- Nahát, nahát, maga is? – nézett rám meglepve, mintha nem számított volna arra, hogy én is visszatérek.

- Mint látja, igen.

- Audrey hol van? - kérte rajtam számon, és a hátam mögött lévő ajtóra pillantott - A szobában? Engedjen – próbált utat találni magának mellettem.

- Nem – feleltem határozottan.

- A lányom! Jogom van látni! Már több hónapja, hogy nem láttam – hozta fel a már talán nem is létező apai jogait. – Audrey! Gyere ki hozzám! – kiáltott be.

- Megkértem, hogy ne jöjjön ki – rántottam meg a vállam, közben hallottam odabentről Audrey lépteit, ahogyan idegesen járkál a szobában.

- Mégis mióta engedi magának a lányom, hogy parancsokat osztogasson? – lépett közelebb bátran.

- A parancsosztogatás nem az én műfajom - feleltem szárazon. - Mit akar tőle? Mert hogy nem újra látni az is biztos!

Éreztem az érzéseiből a zavart és a szavaim keltette határozatlanságot. Tehát rátapintottam a lényegre, és valószínűleg valami teljesen más indoka van.

- Nem tud maga rólam semmit - vetette oda nekem.

- Csak azt tudom, hogy mikor a lánya majdnem meghalt, csak a saját testi épsége érdekelte. Semmi más. Tényleg, mi történt volna, ha Audrey meghal?

- Az egy sajnálatos esemény lett volna – válaszolta komolyan. Audrey odabent halkan felnyögött. Legszívesebben felképeltem volna Richardot azért, mert fájdalmat okozott neki.

- Ennyi?

- Mégis mit vár? A lányom utál engem, ezek után már nem tudok mit tenni az ügy érdekében.

- Akkor még mindig nem értem, hogy mit akar tőle. Hagyja őt békén! Mert ha nem, nem állok jót magamért. Érti? – léptem felé egyet határozottan, mire hátrálni kezdett.

- Úgysem bújtathatja őt sokáig abban a szobában – szólt hátra miután sarkon fordult.

Mikor visszatértem a szobába, Audrey-t az ablaknál állva találtam. Merőn bámult ki a sötét fákra.

- Legalább ő nem változott semmit – suttogta.

- Kicsim – nyújtottam ki felé a kezem és mire odaértem megfordult és átölelt.

- Csak tudnám, hogy miért esik még mindig rosszul a viselkedése – sóhajtotta a vállamba fúrva arcát.

- Az apád… - mondtam tök feleslegesen. Richardnak sem jelentett semmit az a tény, hogy Audrey a lánya volt.

- Az apám… ja… - szusszantotta.

- Minden rendben lesz - ígértem neki.

- Audrey, Jasper le tudnátok jönni? – hallottuk meg odalentről Carlisle hangját.

- Felkészültél? Szeretnének velünk beszélni. – néztem Audrey-ra.

- Persze, essünk túl rajta – mondta bólogatva.

- Megyünk – szólaltam meg kettőnk közül hamarabb, közben ő hagyta, hogy megfogjam a kezét.

Audrey

Apám bunkó viselkedése rosszul esett, persze nem annyira, mint Mag elutasítása, de mégiscsak az apám volt. Abban pedig száz százalékosan biztos voltam, hogy van valami rejtett hátsó szándéka, és azzal nem a mi érdekeinket fogja szem előtt tartani.

Aztán egyik pillanatról a másikra nyugalom szállt meg, mintha a rumlis asztalról lesöpörték volna a felesleges kacatokat. Hálásan szorítottam meg Jasper kezét, majd elindultunk a földszintre. Mikor bejöttünk, nem volt alkalmam tüzetesebben körülnézni, mert Emmett nem hagyott időt rá. Most viszont szépen lassan szemügyre vettem az új otthonom minden négyzetcentiméterét.

Közben próbáltam nem figyelembe venni az egyik ajtó mögül kiszűrődő szívveréseket.

Kétség sem fért hozzá, hogy Esme csodálatos munkát végzett minden aprósággal. A színek és a bútorok jól ötvözték az antik és a modern stílust. Kinézetre teljesen más volt, mint Forksban, de a hangulata tökéletesen ugyanaz. Biztonságot sugárzott minden. Egy igazi otthon volt.

A hosszú lépcső a nappaliba vezetett. Ez volt talán a ház legnagyobb helyisége. Hasonló volt a bútorok elrendezése, mint Forksban. A szoba túlsó végében megláttam egy játszósarokként funkcionáló részt hintalóval és babákkal. A legbelső sarokban egy kisebb emelvényen állt a jól megszokott hangversenyzongora külön megvilágítással.

Emmett szélesen vigyorogva intett felénk, mikor leértünk.

- Köszi, skacok! – kiáltotta boldogan. – Szép dobás volt, Audrey! - kacsintott rám, mire zavaromban lesütöttem a szememet.

Furcsa volt a tudat, hogy valószínűleg az egész ház tudott a kettesben történtekről. Úgy éreztem, mintha egy távcsövön keresztül figyelnének minket, persze nem szándékosan. Tudtam jól, hogy ez akkor is így lehetett, mikor ember voltam, de abban az időben néhány elcsattanó csókon és ölelésen kívül nem igazán volt okom zavarba jönni. Most viszont… Nem volt könnyű megszokni a helyzetet.

Ajtócsapódás szakított ki a gondolataimból. Jacob dühösen meredt ránk.

- Audrey – nézett rám komolyan.

- Jacob – szólaltam meg én is.

Lassan lépkedni kezdett felém, szeme szikrákat szórt dühében. Határozottan nem örült a megjelenésemnek.

- Kimegyek Nessie-hez – pattant fel hirtelen Bella. Mikor elhaladt az indiánfiú mellett, nyugtatólag megsimogatta a vállát.

Úgy éreztem magamat, mint a régi vadnyugati filmekben. Úgy álltunk egymással szemben, mint a párbajozók. Már csak az volt a kérdés, hogy ki rántja elő hamarabb a fegyverét. Vagyis esetünkben Jacob a torkomnak ugrik-e vagy sem. Tudtam, hogy a gyilkolással megszegtem az egyezséget – amit a családom kötött a farkasokkal, hosszú évekkel ezelőtt -, és Jacobon múlik, hogy mi lesz a büntetésem, vagyis inkább mikor.

- Meg kellene, hogy öljelek – jelentette ki határozottan. Hallottam magam mellől a Jasper torkából feltörő morgást. – Ha nem lenne Nessie, Bella és Maggie, szemrebbenés nélkül meg is tenném – folytatta zavartalanul. – De vannak, és miattuk nem teszem meg. Kapsz még egy esélyt. Egy utolsót. – Hallottam, ahogyan Esme megkönnyebbülten felsóhajt. – Ha csak egy pillanatra is megbotlasz, ha valami aprócska hibát is elkövetsz, nem leszek ilyen könyörületes. Akkor meg kell, hogy halj! – az utolsó szavai határozottan csattantak a csendes, vámpírokkal teli szobában.

Beleegyezésem jeléül bólintottam egyet, és végignéztem, ahogyan valószínűleg a konyha felé veszi az irányt.

- Jacob – szóltam utána, mire megtorpant és lassan megfordult. – Köszönöm. Mindent köszönök. - Nem reagált a szavaimra, csak folytatta az útját a konyha felé.

- Jah, Szöszi! Még egyszer ne parancsolgass a falkám tagjainak! Az az én dolgom! – szólt oda Jaspernek, valószínűleg Leah miatt.

Az történtektől teljesen ledermedve bámultam az távozó Jacob után. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Hálás voltam Nessie-nek, hogy az ő jóvoltából immár másodszorra menekültem meg a törzs törvényeitől, de tudtam, ez mégsem mehet az örökkévalóságig.

- Audrey! - szólított meg Carlile.

Rápillantottam és elmosolyodtam.

- Van egy dolog, ami nem tűr halasztást és jobb, ha ti is minél hamarabb felkészültök rá – nézett ránk komolyan.

- Mi a baj? - néztem rá kétségbeesetten. Talán Magnek van valami baja, amit eddig a saját érzéseim miatt észre sem vettem? Beteg? Vagy Seth-tel történt valami?

- Semmi ilyesmiről nincsen szó – válaszolt Edward a gondolataimra. – Kicsit kényesebb a téma, ismerve a történteket – tette hozzá kerülgetve a forró kását.

- Gregory – súgtam.

Tudtam, hogy előbb utóbb muszáj lesz felhozni a témát, de nem sejtettem volna, hogy ilyen gyorsan. Egy pillanatra megrezzentem az emlékektől, amelyek az utolsó találkozásunkból maradtak meg.

- Miről van szó? – Jasper hangja komollyá vált. Olyan határozottsággal állt mellettem, hogy bár még semmi konkrétat nem tudtunk, biztos voltam benne, hogy már most mindenre fel van készülve, és ugrásra kész, hogy megvédjen minket, engem.

- Előző alkalommal szem elől tévesztettük őket – kezdte Carlisle. - Túl gyorsan nyomuk veszett és nem tudhattuk, merre lehetnek. Most viszont sokkal többet tudunk róluk. – Kérdőn pillantottam rá, mire folytatta. - Megvan az útvonal, amin elmenekültek Forksból. Egészen a tengerig, de utána is vannak gyanús nyomok.

Még mindig nem bírtam megszólalni, csak bámultam magam elé. Az elmúlt időszakban annyira el voltam foglalva a saját küzdelmeimmel, hogy Gregoryék csak halvány emlékként motoszkáltak a tudatomban.

- Az összes forrásomat, legyenek azok emberek vagy vámpírok, megkértem, hogy figyeljenek a halálesetekre a környező államokban.

- Így lassan kirajzolódott előttünk, hogy hol portyáztak az elmúlt évben – tette hozzá Edward és az asztal alól egy térképet vett elő, ami tele volt sok apró kis piros pöttyel. – Ezek azok a helyek, ahol három vagy annál több embert vadásztak le.

- Főleg a nyugati részekről van szó – mutatott Carlisle a térkép bal oldalára, ahol valóban több volt a piros jelölések száma. – Washingtonon kívül Oregonba, Idahoba, Nevadába és Kaliforniába is többször visszatértek.

- Tudják, hogy elköltöztünk. Párszor átjöttek Kanada területére is, és abban száz százalékosan biztosak nem lehetünk, hogy nem tudják, hova költöztünk.

- Különben is Gregory-nak nem kerülne sok idejébe megtudni a szükséges információkat – tette hozzá Jasper, elgondolkodva nézve a térképet.

- Miért nem támadtak eddig? – kérdeztem, lenyelve a torkomban lévő gombócot. Jasper rám nézett, de nem válaszolt azonnal, ezért hozzátettem: – Az apám kell nekik, nem? - Elég könyörtelennek tűnhetett a kijelentésem, de apám se figyelt arra sose, hogy megbánt-e a szavaival vagy sem.

- Nem csak ő – sóhajtott végül Jasper.

- Tudják, hogy túléltem – jelentettem ki komoran, azonnal átlátva a helyzetet.

- Nem csak Richardra, hanem rád és rám is fáj a foguk – mondta ki Jasper helyettem.

- Képesek egy évet várni a bosszúra? – annyira érthetetlen volt számomra.

- Vámpírként átértékelődik az idő, majd te is meglátod. Az előző alkalmakkor is hónapokat vártak, egy év meg sem kottyan nekik.

- Kivárták, míg visszajöttök hozzánk, hogy aztán lecsaphassanak.

- Ezért akartunk nektek minél előbb szólni.. Mivel itt vagytok, bármikor megjelenhetnek – tette hozzá Edward.

- Megvárják a teljes egy évet – mondta Jasper komoly arccal.

- Miért? – néztem rá kérdőn. Nem értettem, minek még két hónapot várni, ha már most van lehetőségük támadni.

- Újszülött vagy, és nem vagy olyan megfélemlíthető, mint a húgod volt, így talán tartanak az erődtől – magyarázta tovább Jasper.

- De Audrey-nak nincs is képessége, amitől félhetnének – szólt Emmett.

- Ezt ők nem tudják.

- Chloe – sóhajtottam a húgomra gondolva.

- Chloe helyzete elég kiszolgáltatott, de amennyire tud, ő is ellenszegül Gregory akaratának – nézett rám Edward és a szavaival talán megpróbált megnyugtatni.

- Ezt hogy értitek?

- A megtámadásod napján Chloe feladata az volt, hogy felügyeljen Maggie-re és… bántsa őt, ha valami nem várt dolog történik. Mint például a mi feltűnésünk.

- De nem bántotta! - vágtam közbe azonnal és aggodalmaskodva néztem a lépcső irányába.

- Nem. Mikor beléptünk a házba, Chloe a kezében tartotta Maget, és ringatta őt, mint egy kisbabát. Nem ellenkezett, mikor rátámadtunk, egyszerűen beletörődve hagyta, hogy lefogjuk – szólalt meg az este folyamán először Rosalie.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és végtelen hálát éreztem a húgom iránt. Abba már gyáva módon nem mertem belegondolni, hogy mit kaphatott azért, mert megszegte a parancsot.

A fiúk ezután összedugták a fejüket a térkép fölött és azon kezdtek el tanakodni, hogy jelen pillanatban merre portyázhatnak Gregoryék. Az áldozatok számát és egyéb részleteket hallva lassan felkászálódtam a földről, és körbenéztem a nappaliban.

Közelebb mentem a falhoz és megnéztem a kirakott képeket. A családról, a párokról, Maggie-ről készült képek voltak főleg. A képek között felfedeztem a Jasperrel közös karácsonyi képünket – aminek az egyik példányát Gregory porrá hamvasztotta azon a napon…

A játszósarok felé fordultam és lassú léptekkel sétáltam felé. Tudtam, hogy a többiek engem figyelnek a szemük sarkából, de hálás voltam nekik, hogy megadták nekem ezt a pici személyes szférát.

A sorokban fél tucat mesekönyv hevert a földön, papírlapokkal és néhány elgurult színes ceruzával. A hintaló lábánál egy barna hajú baba árválkodott. Leültem a földre és kinyúltam a babáért.

Egészen eddig óvatosan bántam a levegővétellel, de tudtam, hogy ha Mag közelébe akarok kerülni, akkor lassan meg kell szoknom az illatát. Mi lehetne ennél jobb alkalmon rá, mint ez a pillanat? A baba hajába fúrtam az arcomat és mély levegőt vettem.

A torkomat azonnal kaparni kezdte a szomjúság, de sokkal rosszabbra számítottam ennél. Az illata édeskés volt, de elviselhető. Minden egyes pillanatban emlékeztettem rá magamat, hogy ez Maggie illata és nem gondolhatok rá akár egy tizedmásodpercre sem prédaként.

Meglepve néztem a többiekre, mert a szobára néma csend telepedett. Felnéztem és öt fürkésző szempárral találtam magamat szemközt.

- Minden oké – súgtam, és visszafordultam a játékok felé. Lassan újra betöltötték a szobát a beszélgetés hangjai, de én nem igazán figyeltem rájuk.

Bella lépett be az ajtón és a konyha felé kiáltott. – Jake, most te jössz!

Az említett néhány másodperc után feltűnt az ajtóban, és a kijárat felé vette az irányt. Minden bizonnyal ő vigyázott Nessie-re. Nem hagyhatta őt sem egyedül, és ez teljesen érthető volt a jelen helyzetben. Jacob csak egy pillantásra méltatott, majd kiviharzott az ajtón.

Bella mosolyogva fordult felém és fél méterre tőlem leguggolt hozzám.

- Az Audrey-baba – bökött a kezembe tartott játékbabára. Látva meghökkenésemet, folytatta: - Őt vitte magával mindenhova az első hónapokban.

Jobban szemügyre vettem a névrokonomat, és meg kellett állapítanom, hogy nem sokban hasonlítottunk. Törékenynek tűnt, pont olyannak, amilyen én is lehettem emberként.

- Előbb-utóbb meg fog békélni. Szeret téged – ismételte Jasper korábbi szavait Bella is.

- Tudom - súgtam, és átöleltem a babát.

A következő napokban semmi változás nem történt. Maggie ugyanolyan távolságtartó maradt, és ha szóltam hozzá, az ellenkező irányba szaladt. Jasper kétnaponta vadászni vitt, hogy a saját vagy a család többi tagjának megnyugtatására-e, azt nem tudom, de jobb is volt így. Sokkal veszélytelenebbnek éreztem magamat Mag közelében.

A negyedik nap az emeleti folyosón találkoztam Maggie-vel. Leguggoltam hozzá, és rámosolyogtam.

- Szia Maggie! – szólítottam meg, mire megfogta Seth kezét és kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.

- Gyeje, Seth! Gyeje! – húzta el Seth-et a közelemből.

- Megvagy! – szólt egy ismerős hang a folyosó túlsó végéből. Az előző napokban valahogy mindig sikerült elkerülnöm apámat. A nap nagy részét házon kívül töltötte – senki sem mondta el nekem, ilyenkor merre jár -, mikor pedig otthon volt, én is inkább a szobánkban voltam.

Jasper eddig árnyékként követett, most pedig védelmezőn állt elém. – Richard, a saját testi épségét tekintve kérem, menjen innen.

- Audrey a lányom, nem fog bántani – felelte magabiztosan. Ebben viszont én nem voltam olyan biztos.

- Mit akarsz? – kérdeztem kelletlenül, miközben Jasper elé léptem, szembenézve vele. Elismerően végignézett rajtam, de mégsem azt a megszokott csodálatot láttam a szemeiben, hanem valami egészen mást. Mindenesetre nem akartam tudni, hogy mire gondol. – Mit akarsz? – ismételtem meg a kérdésemet, egyre többet elhasználva a fennmaradó oxigénemből. Maggie illatához lassan kezdtem hozzászokni, de apáméhoz még korántsem.

- A segítségedet – felelte olyan könnyedén, mintha ez lenne a részemről a világ legegyértelműbb dolga. - Minta kellene… - tette hozzá.

- Milyen minta? – kérdeztem vissza, bár valahol nagyon jól tudtam a válaszát.

- A hajadból és a mérgedből – sorolta izgatottan és közelebb lépett hozzám. Én automatikusan hátrálni kezdtem és egy pillanat erejéig meglepve néztem rá. Egy kicsi részem remélte, hogy nem ez lesz a válasza.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Már csak egy újszülötté hiányzik.

- Hogy érted, hogy már csak?

- Nagyon jó a rábeszélőképességem - mosolyodott el.

- A többieket is felhasználtad – suttogtam és egy gombóc keletkezett a gyomromban.

- Csak néhányukat – rántotta meg a vállát, mintha ez enyhítene a körülményeken.

- De hogyan, hol? – pillantottam a szobája felé. Csak nem felszerelt egy laboratóriumot odabent? Kinéztem volna belőle.

- Mikor Carlisle nem dolgozik, használhatom a kórházi eszközöket a kutatásaimhoz –válaszolta. Tehát ezért nem láttam őt az elmúlt időszakban.

- Ez csak egy rossz vicc lehet… - suttogtam egyre feszültebben.

- Nem, nem az – biztosított mosolyogva, mire Jasper morogni kezdett mellettem.

- Nem megmondtam, hogy nem használhatod fel őket? – kértem számon. A düh kezdett felülkerekedni rajtam, így még a torkomat kaparó szomjúsággal sem foglalkoztam, mikor levegőt vettem. Felhasználta a családomat a kis kutatásaihoz... kattogott az agyamban szüntelenül a dühítő tény.

- Nem voltál itt, hogy engedélyt kérhessek tőled – válaszolta még mindig nyugodtan. Tényleg azt hiszi, hogy nem tudom bántani?

- Tűnj el innen! – kiáltottam rá dühösen.

- Nem lehet, meg kell védenetek engem.

- Ez egészen addig volt érvényes, míg nem használtad kísérleti nyulaknak a családom tagjait!- emlékeztettem.

- De…

- Azt mondtam kifelé!!! – kiáltottam rá a lépcső felé mutatva.

- Csak annak érdekében tettem, hogy rájöjjek a titokra, hogy mitől ilyen sajátságos ez a faj – kezdett bele a magyarázatába.

- Nem érdekel! Menj innen! - léptem felé határozottan.

- Audrey – hallottam meg Jasper hangját, de leráztam magamról a nyugtatásnak szánt karját és az apám felé léptem.

Apám a tekintetemet látva hátrálni kezdett a lépcső felé. Úgy nézhettünk ki kívülről, mint egy oroszlán és egy antilop. Lassan közelítettem meg őt.

Vajon Jacob feltétele rá is vonatkozott? Hiszen ki tudja, milyen kísérleteket akart még végezni a farkasokon is. Talán ezt még megúsznám. A gyomromból lassan a mellkasomba kúszott fel a düh.

- Audrey, ha hagynád, hogy megmagyarázzam, akkor talán te is jobban átéreznéd… - tolatott lefelé lépcsőfokról lépcsőfokra.

- Átérezni? Miért kéne nekem bármit átérezni, ami veled kapcsolatos? - néztem rá dühösen.

Hallottam a hátam mögött Jasper csitítgatását és azt, hogy a család tagjai lassan körénk gyűlnek, de nem érdekelt. Odakint szakadt az eső. Apám egy pillanatra megtorpant a verandán, mintegy bízva benne, hogy nem hagyom őt elázni, de pontosan ezt akartam.

Bizonytalanul csúszkált a sáros földön. Néhány másodperc alatt bőrig áztam én is.

- Gyerünk, kislány húzz be neki helyettem is! – susogta Emmett halkan.

A szél egyre vadabbul tépte a hajamat, és emberként talán nem is láttam volna semmit a sűrűn szakadó esőtől.

- Kislányom…

Ez volt az utolsó csepp. Mintha a gyomromból sok éves düh tört volna egyszerre fel. Nem akartam mást, csak neki is fájdalmat okozni, hogy átérezze legalább egy kicsit, hogy én mit érzek.

Hatalmas reccsenés, csattanás hangzott fel tőlem pár méterre. Mintha szétszakadt volna az ég és kettévált volna a föld egyszerre. Pillanatok múlva döbbentem rá, hogy az előbbi hang egy villámcsapás volt, ami pont ott ért földet, ahol alig néhány perce még apám állt, de most nem ő volt ott, hanem Jasper. Apám két méterre tőle feküdt a sárban és hatalmasra tágult szemekkel nézett ránk.

Jasper megremegett és furcsa hang tört föl a torkából. Hasonló villámként, mint az előbbi, hasított belém a felismerés, hogy a megtestesült villám, ami mintha apámnak lett volna címezve, Jaspert találta el.

Az eső elcsendesedett, és apám légvételén és szívdobogásán kívül, csend telepedett ránk.

Jasper…

JÁTÉK!

Nos, lehet sejtitek is a következő tényt, de Emmettnek nem volt igaza a fenti fejezetben, és Audrey-nak igenis van egy képessége. Méghozzá nem is akármilyen. :) A vámpírrá válása óta jelen van a képessége, és szinte majdnem minden fejezetben megjelenik valamilyen formában, csak ezt eddig se a szereplők, se ti nem vettétek észre.:)

A feladat az, hogy kommentben írjátok le nekem, hogy szerintetek mi is az a rejtélyes képesség?

Tessék kifejteni, gondolkozni rajta. Nem olyan egyszerű, mint aminek tűnik!:) Ha van időtök olvassátok vissza az elmúlt fejezeteket, és keressetek nyomokat, hogy alá tudjátok támasztani az állításotokat, vagy csak, hogy simán bebizonyosodjatok, hogy az amire gondoltok mennyire valószínű.:) Ne csak pár szavas tippelgetés legyen! :) A többiek kommentjei pedig ne legyenek mérvadóak. Lehet ott bújik a jó megoldás, de hallgassatok inkább a saját megérzéseitekre! Megéri nyerni!:):):)

Aki kitalálja teljesen! Vagy nagyon. nagyon közel van hozzá (ez majd a megfejtésektől függ) egy naaaagy meglepetést kap tőlem.:) (Megsúgom: olvasnivaló:))

A játék a következő fejezet felkerüléséig tart. :) Még egyszer hangsúlyozom! Nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik!:)

Remélem velem játszotok! Sok szerencsét!:)

puszi,

Truska