Karácsonyi ajándék - 3. jelenet

Sziasztok!

Köszönöm szépen az őszinte hozzászólásokat! A mai nap ezt a jelenetet csatolom.:):) Ami szó mi szó, picit rövidebb lett.:)
Ezt A. Kata kérte tőlem még karácsonyra.:) Még tartozom Kisildikónak - mint nyertesnek- egy jelenettel, amit nem felejtettem el, de kicsit nehezebb azt megcsinálni, mert ő más jellegűt kért, mint a többiek.:) De azt is meg fogjátok kapni előbb-utóbb.:)
A mai nap nagy részét a tanulásra akarom fordítani, de igyekszem este holnapra is kreálni valamit.:) A legnagyobb gondom az, hogy mindent szívesebben csinálnék, csak tanulni ne kellene...:D:D:D Ha bármi változás lesz, jelezni fogom!:)

Nem húzom tovább az időt! Jó olvasást! És továbbra is kíváncsi vagyok a véleményetekre!:)

Továbbá ennek a jelenetnek van egy második része is.:) Kíváncsi vagyok, hogy szeretnétek-e, hogy azt is hozzáírjam?:) A válaszokat odalent várom.:)

A végzet könnyei – 12. fejezet

(Jasper szemszög)

- részlet-

Elfojtott vágyak

Némán ültünk Edwarddal az egyik kivett szobában. Én az ablakon néztem kifelé. A fák között ki tudtam venni Esme és Carlisle alakját. Egyszer csak Bella lépett be a szobába. Edward merev testtartásából rögtön életre kelt és vágyakozva felé nyújtotta a kezeit.

- Audrey hol van?- szegeztem neki a kérdésem.

- Fürdik. Nincs semmi baja - jelentette ki.

- Ott hagytad egyedül? – néztem rá ijedten.

- Most álljak fölötte? Nagylány már, le tud egyedül is zuhanyozni - vágott vissza Bella csípősen. Feszült volt, mert Nessie-t La pushban hagytuk, éreztem rajtuk az aggodalmat és a féltést is.

- Nem úgy értettem, csak felügyelet nélkül hagytad… - magyarázkodtam.

- Ha ennyire aggódsz érte, menj át hozzá – bökött az ajtó felé Edward.

- Igen, és kérj tőle bocsánatot. Szörnyen viselkedtél ma vele. Egész úton zaklatott volt – jegyezte meg Bella. Az egész családomban két ember volt, aki bűntudatot tudott bennem ébreszteni, az egyik Esme, a másik pedig Bella. Így magamban puffogva magukra hagytam őket és halkan kopogva benyitottam a másik szobába. Hallottam a víz csobogását és Audrey dúdolgatását is. Egy őrült pillanatomban elképzeltem őt, ahogy… Megráztam a fejemet, de nem tudtam elmulasztani azt a tompa irigységet, amit a testén legördülő vízcseppek iránt éreztem. A fejemhez kaptam és megdörzsöltem a szememet. Mélyeket szippantottam a levegőből, ami nem segített a helyzeten, mert egész elmémet beöltötte az illata. Közben hallottam, hogy elzárja a csapot és kilép a kőre.

Leültem az ágy szélére és elgondolkoztam azon, amit Bella mondott. Tényleg ennyire szívére vehette, hogy a másik kocsiban utaztam? Nem volt jó ötlet tőlem… Nem akartam őt megbántani.

Halk motoszkálást hallottam bentről. Próbáltam nem elképzelni őt törölközés közben, és illőbb dolgokra gondolni, miközben rá vártam. Egyik sem sikerült túlzottan...

Egyszer csak egy ijedt sikkantást hallottam bentről. Amilyen gyorsan csak tudtam, felugrottam és feltéptem az ajtót, minden lehetséges veszélyre felkészülve.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben körbepásztáztam a csöppnyi fürdőszobát a veszély után kutatva.

- Tüntesd el!- szólt vékonyka hangon és a tükör felé mutatott. Egy kis sáska ugrált egyre messzebb tőlünk.

- De hisz’ ez csak egy sáska! – állapítottam meg, de láttam rajta, hogy még mindig nagyon ijedt. – Biztos ezen a kis ablakon jött be – mondtam, felmutatva a kis nyitott ablakra. Audrey követte a pillantásomat, majd remegve visszatekintett a szerencsétlen állatra. - Erdő mellett előfordul az ilyesmi – igyekeztem lecsillapítani a szívverését.

- Nem érdekel, hogy mi, csak vidd innen!- sikkantott még mindig magas hangon. Egész testében remegett, ezért úgy döntöttem megkönyörülök mindkettőjükön, és elkapva a sáskát kivittem a szobába. Ott kinyitottam az ablakot és kiengedtem a szabadba. Néhány másodperc múltán már vissza is tértem hozzá, sáskamentesen. Még mindig a csempének támaszkodva állt kipirult arccal, szaporán verdeső szívvel, remegve.

- Hova vitted? – kiáltott rám.

- Kiengedtem az ablakon - válaszoltam egyszerűen.

- És becsuktad magad után az ablakot? – kérdezte és láttam, hogy újabb remegéshullám fut át rajta. Ennyire fél egy apró állattól?

- Persze, hogy becsuktam - nevettem fel. Csak ekkor vettem észre, hogy egy világoskék törülközőt tekert maga köré. Láttam, ahogy a vállán a kulcscsontja irányába lefolyik egy vízcsepp, mire nagyot nyeltem. – Akkor azt hiszem, én megyek is - suttogtam kiszáradt torokkal.

- Ne! – állított meg. Meglepve néztem rá, nem mintha nem maradtam volna szívesen, de nem tudtam elképzelni, hogy még mit akarhat. – Mármint, nézz körbe, nincs még itt valami állat? – magyarázkodott lesütött szemmel.

Csodálkozva vettem észre, énem kicsi része sajnálja, hogy „csak” ezért hívott vissza, de mosolyogva teljesítettem a kérését. Ahogy belenéztem az ijedten csillogó szemeibe, nem tudtam megállni, hogy ne vicceljem meg. – Audrey, ne mozdulj! – mondtam, miközben a feje fölé szegeztem a pillantásom.

Igazság szerint nem gondoltam át teljesen a viccet, mert nem számítottam az ezt követő reakciójára. Visítva indult meg felém, és a vizes csempén kis híján hanyatt esett. Reflexszerűen kaptam utána, és állítottam stabil állásba. Még mindig az ijedtség hatása alatt remegve kapaszkodott az ingembe és szemével a fenyegetést kereste.

– Hol? Hol? – kiáltotta ugyanazon a tündéri magas hangján, mint az előbb is, és nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Megállapodott a tekintete rajtam és láttam a szemében, hogy az ijedtsége méregbe csap át. .

– Te! Te! – lökött el magától, de még mindig fogtam őt könyökénél fogva, mert a csempe ugyanolyan veszélyt jelentett számára, mint nem sokkal ezelőtt.

- Ne haragudj! Ezt nem bírtam kihagyni! – vigyorogtam rá, majd látva édesen morcos pillantását, uralkodtam az arcvonásaimon.

- Majdnem a frászt hoztad rám – vetette a szememre.

- Tévedés! A sáska hozta rád a frászt – pontosítottam, de igyekeztem enyhíteni a haragját. – Jól vagy? – kérdeztem lágyan, mire elakadt a lélegzete.

- Persze – válaszolta, de nem nézett rám. - Csak elszoktam az ilyen állatoktól. Forksban miattatok egyáltalán nem találkoztam ilyenekkel – magyarázkodott.

- Szóval félsz a rovaroktól – jelentettem ki, és egyszerre nagyon megszerettem ezt az aranyos tulajdonságát.

- Ez nem vicces. Az a sáska mutáns méretű volt! – kiáltott fel megremegve.

- De most már elhiszed nekem, hogy nincs több csúszómászó itt?- érdeklődtem mosolyogva, és kisimítottam az arcából egy hajtincset, hogy jobban láthassam az igéző kék szemét.

- El…- suttogta halkan. A tekintetünk találkozott és elmerültem az oly nagyon áhított szempárban, ami egyszerre telt meg boldogsággal, megkönnyebbüléssel és vágyakozással. Az este felgyülemlett feszültségem kitörni készült. A tekintetem a szájára tévedt, és nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Óvatosan értem hozzá nehogy elijesszem, de attól eltekintve, hogy szíve kétszeres iramra kapcsolt, mozdulatlan maradt. Megkönnyebbülés volt végighúzni a száján a sajátomat, Óvatosan, lágyan, mintha egy törékeny porcelánbaba lenne – hiszen hozzám képest az is volt. A kezem a hajába túrt, ami még mindig nedves volt, mire átölelt és közelebb lépett hozzám. Annyira finom volt az illata, a haja eperillatú, s a bőre pedig ontotta magából azt a hívogató könyörtelen aromát, amitől megőrültem.

Végigsimítottam a nyakán és a hátán, úgy éreztem, hogy a bőre és az ujjam között szikrák pattognak. Nem akartam abbahagyni a csókot, de mégis eltávolodtam tőle, feltérképeztem a nyakát, és épp engedve a kísértésnek, óvatosan megkóstoltam a vállát a nyelvemmel. Halk nyögésszerű sóhaj tört fel belőle, és ettől tértem csak magamhoz. A másik kezem görcsösen kapaszkodott a törölközője szegélyébe, és míg egy részem nagyon tiltakozott az ellen, hogy elengedje őt, végül hátra léptem. Elalélva tántorgott hátra, és kapaszkodott meg a mosdóban, őrültem, hogy nem csúszott meg és nem kellett utána kapnom, mert az egy őrült lavinát indított volna el ismét közöttünk.

Nem bírtam a szemébe nézni, elég volt a saját csalódottságomat érezni, csak kifordultam a fürdőszobából és becsuktam magam után az ajtót. A fának támasztottam a homlokomat. Igyekeztem megnyugodni és nem gondolni az ajtó túloldalán álló zaklatott lányra. Nem tehettem… ezt tudtam jól, annak ellenére, hogy minden porcikám utána kiáltott. Ehhez én túlságosan veszélyes voltam, nagyon veszélyes...

Karácsonyi ajándék - 2. jelenet

Sziasztok!

Szomorúan vettem észre, hogy ha be van ígérve több napra előre a friss bejegyzések hada, akkor nem kapok semmilyen visszajelzést!:( Pedig olyan lelkesen írtam nektek ezeket a jeleneteket... Még nincsen mind befejezve, szóval a ti lelkesítéseteken is múlna, hogy végezzek azokkal a jelenetekkel is... *elgondolkozva megvakargatja a fejét* semmi komihatár, vagy ilyenekt, csak egy-két véleményt... * Shrekcica-szemek*

Az alábbi jelenetet, mindenesetre még megkapjátok.:) Ezt Vasi kérte.:) Jó szórakozást hozzá!:)

puszi,
Truska

A végzet könnyei – 4. fejezet

(Jasper szemszöge)

- részlet -

Őszinteség

A főút mellett rohantunk hazafele. Az elhaladó autók fénye nem ért el bennünket a lombok között, a hidegre és az estére való tekintettel nagyon kevesen voltak az utakon. Mikor elértük a Forks táblát, egyre nagyobb izgalommal vetettem bele magam a sűrűbe. Alig vártam, hogy hazaérjek. Megkönnyebbültem az Edwarddal folytatott beszélgetésem után. Sokkal egyszerűbb lett minden. Látni akartam őt, hallani az egyenletes szuszogását és a szívverését, miközben alszik. Szinte biztos voltam benne, hogy lassan aludni tér.

Még nem voltam felkészülve a vele való beszélgetésre, de tudtam, hogy a következő napokban arra is sort kell kerítenem. Még mindig biztos voltam benne, hogy veszélyben van mellettem, de az, hogy a családom, legalábbis a bátyáim mellettem állnak, megnyugvással töltött el.

A sötétben megpillantottuk Carlisle kocsiját is hasítani az éjszakában. Minden bizonnyal hazafele igyekezett a munkából. Éles érzékszerveinek köszönhetően pillanatok leforgása alatt észrevett bennünket a fák között. Rám mosolygott és felénk intett majd visszafordult az út felé.

Már a köves úton jártunk, mikor Edward lelassított mellettem.

- Mi történt? - kérdeztem ijedten.

- Semmi - szűrte ki a fogai között és hunyorítva figyelt a ház irányába. Éreztem rajta a zaklatottságot, de nem tudtam mire vélni. – Jasper, kérlek, ne izgasd fel magadat – kérte, de kérésével ellentétben igenis ideges lettem. Ha ilyenekre kér, több mint valószínű, hogy Audrey-val történt valami. Begyorsítottam. Olyan gyorsan haladtam, hogy egy külső szemlélő számára észrevehetetlen lettem volna. Az érintetlen hóban hagyott lábnyomaim jelezték volna csupán, hogy merre jártam.

Ahogy közeledtem a ház felé, meg tudtam állapítani, hogy csak négyen tartózkodnak a házban. Audrey, Rosalie és a két indián fiú... Amióta Seth olyan felelőtlenül hagyta, hogy Audrey veszélybe sodorja a saját életét, nem bíztam benne, túlságosan gyerek volt még, túlságosan felelőtlen és meggondolatlan. Ideges lettem, hogy ő vigyáz Audrey-ra a távollétünkben.

- Ó – szólalt meg egyszer csak Emmett is mérlegelve a bentről kiszűrődő zajokat. Hiába koncentráltam nem tudtam megállapítani, hogy mi folyik odabent, csak az lebegett a szemem előtt, hogy, ha Seth miatt Audrey-nak valami baja lesz… – Figyelj öcsi, tudod, hogy előbb gondolkozz, és csak utána cselekedj! – figyelmeztetett.

Egy hétköznapibb szituációban felnevettem volna a tanácsán, mert pont ő volt közülünk az, aki sosem fogadta meg a „többet ésszel, mint erővel” mondás lényeges üzenetét, és mindig csak utólag gondolkozott.

Nem értettem hogy mért ad nekem ilyen tanácsokat pont most.

Fentről Seth és Audrey furcsa párbeszédét hallottam meg. Audrey akadozva és elnyújtva beszélt, mintha… A felismerés hirtelen tört rám, mintha baseballütővel térítettek volna magamhoz. Azonnal a verandán termettem és feltéptem az ajtót, félrelökve az elénk jövő Rosalie-t.

- Jasper! Ne legyél ideges! Jól van! - szólt utánam halkan.

Nem törődve az ostoba kijelentésével felrohantam az emeletre.

- Hé, öcskös! A feleségemet azért ne taszigáld! – jött a felháborodott felszólítás odalentről, de ez aggasztott most a legkevésbé.

Carlisle dolgozószobájában akadtam rájuk. Audrey az asztalnál ült és az asztallapra támasztotta a fejét. Előtte egy Whiskey-s üveg és egy pohár állt. Seth és Jake felkapták a fejüket az érkezésemre.

- Én próbáltam megakadályozni - szólt halkan Seth, és lépett egyet hátra, mintha tartott volna tőlem. Letérdeltem Audrey mellé, és megérintettem a vállát, de nem reagált.

- Audrey, Audrey…. Audrey… - szólongattam a nevén. Ijesztő volt ebben az öntudatlan állapotban.

Nagyon lassan megmozdult, és óvatosan felemelte a fejét. Szeme vizenyős volt, mintha nem is lenne tudatában, hogy hol van. A szeme néhány másodperc múltán megakadt rajtam, és kuncogni kezdett, majd elkapta rólam a pillantását. Az asztal tökéletesen sima lapját nézte, vagyis próbálta nézni.

- Audrey! Audrey, hallasz engem?- kérdeztem tőle.

- Te. Te maaa… meeeggg mmit vagy itt? – nézett rám értetlenül, mint aki még mindig nem érti, hogy kerülhettem ide.

- Hazajöttünk…- válaszoltam halkan.

- Hááááát…. – Szeme megállapodott rajtam és elnyújtva a szavakat válaszolt -, … ez re- re- remmmekk… - Még sosem láttam őt részegen, és ez volt az a dolog, amit nem is akartam soha megtapasztalni, de a reakciója ijesztő volt. Legszívesebben a vállamra kaptam volna, és elrohantam volna vele egy kórházba, hogy csináljanak vele valamit.

- Itt meg mi történt? – ért haza Carlisle is. Körbenézett a felforduláson és megakadt a tekintete Adurey-n – Nos, erre nem számítottam – jelentette ki határozottan.

- Melyikőtök adott neki inni?- néztem Seth-re és az időközben a szobában lévőkhöz csatlakozó Rosalie-ra.

Az utóbbi válaszolt volna, de Audrey a maga lassú módján megelőzte őt. - Ééén volllttttammmm…. Néézzd, evvel a két …- mutatta fel büszkén a kezeit, és elgondolkozva kereste a legmegfelelőbb kifejezést rájuk - izével… benyúltam …abba – bökött a Carlsile vitrinje felé – és ki-ki-kivettemmm.

- Carlisle, csinálj valamit.!- kértem az apámat kétségbeesetten. Mi lesz, ha maradandó agykárosodása lesz? Vagy valami súlyosabb? Mindenkire máshogy hat az alkohol…

- Jasper, azt hiszem, hogy ez ellen nem tudok mit tenni. Egy nagy alvásra van szüksége, és majd holnap kap egy nagyobb adag fájdalomcsillapítót – szólt Carlisle nyugodtan. Dühített, hogy nem tesz semmit. Mi van, ha szövődményei lesznek? - Hát, ahogy látom a legerősebbet sikerült levennie a polcomról. Hatvan évvel ezelőtt kaptam hálából, és már akkor is azt mondták, hogy több évtizedes.

Remek, egy csaknem 100 éves itallal kezdi az ivást. Féltem, hogy valami komplikáció lesz az eddig kapott gyógyszerek és az alkohol kölcsönhatása miatt.

- Jasper, nyugodj meg. Nem lesz semmi baja, ne fess ördögöt a falra. Carlisle-nak igaza van – szólt Edward, hallva a gondolataimat.

- Addd visssza, mmmég nnnnem végeztem! – kiáltotta Audrey, és az üveg felé kapott durcásan, mikor látta, hogy készülök elvenni tőle.

- Na még csak az kéne - vettem el tőle az üveget, kihasználva a labilis koordinációját. Nem hagyhattam, hogy akár még egy korttyal is többet igyon a jelenlétemben. Nagyon jól tudtam, hogy én idéztem elő ezt a helyzetet, de nem volt időm az önsajnálatra. Muszáj volt tennem valamit, nehogy még rosszabbra forduljon a helyzet.

- Jasper, ennél jobban már nem ihatja le magát! – kacagott tovább Emmett. Gyilkos pillantást küldtem feléje, de azon kívül, hogy elfordította a fejét, nem tudott uralkodni a nevethetnékjén.

- Akkor sincs több! - közöltem velük.

Audrey kijelentésemet hallva a pohár felé nyúlt, és meghúzta, lenyelve az utolsó kortyot is belőle. Keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt és figyeltem, ahogy rám szegezi a tekintetét, és lassan beszélni kezd hozzám.

- Nnnnemm vagy az a-a-appám – jelentette ki, miközben próbált felemelkedni a székből, de egy pillanat alatt visszahuppant ülőhelyzetbe és úgy folytatta a mondat tovább részét -, hogy pacsa- pa- pa parancsolgaassss.

- Na gyere, jobb, ha kicsit megmosod az arcod – nyúltam felé, hogy ne érezzem magam olyan tehetetlenül.

- Neemmm! – rázta le magáról a kezemet.

A reakciója meglepett, furcsa szúró érzést éreztem a mellkasomban, ahogy ellökte a segítő kezem magától. Szomorúan vallottam be magamnak, hogy megérdemeltem.

- Nnnemm! Majd akko meggyek egyeddül! – mondta, megrázva magát egy újabb próbálkozásom után. Olyan volt, mint egy hisztis kislány. Akármennyire is aggódtam érte, még így is szépnek és imádnivalónak láttam őt.

Furcsa volt belegondolni, hogy elválásunk előtt szenvedélyesen csókolóztunk egymással, olyan messzinek tűntek azok a percek. Mintha nem is e világban történt volna.

Ismét megpróbálkozott a felállással ezúttal sikeresen. Inkább nem nyújtottam felé a kezemet, mert féltem, hogy ellenkezésével egy hatalmas esést váltok ki.

- Gyere, legalább hadd segítsek – mondtam, számítva a makacsságára, de azért ugrásra készen álltam, hogy ha elveszti az ellensúlyát.

- Mmmegy egye-egyeddüll is!- mondta és elindult az ajtó felé.

- Carlisle, kérlek! Nehogy valami baja legyen! – kérleltem apámat még egyszer.

- Jasper, nem lesz semmi baja, már mondtam - biztosított nyugodtan, és bosszúsan konstatáltam, hogy ő is jót mulat a helyzeten.

- De akármi történhet…- kezdtem, és annyira el voltam foglalva azzal, hogy meggyőzzem őt az igazamról, hogy ezt a néhány másodpercet választotta Audrey arra, hogy hasra essen a küszöbben.

- Ki rakta ide ezt a küsz- küsz- küszöböt? – kérdezte, miközben labilisan felült. – Te csak ne kaca- ka – kaca kaca nevess! – kiáltott Emmettre aki remekül szórakozott az esésén.

Felhúztam őt a földről, de amint két lábon állt, lerázta a kezemet magáról és elindult a fürdőszoba felé.

Emmett közben még mindig a térdét ütögette nevettében, még Rosalie is elmosolyodott.

Lemondóan lépkedtem Audrey mögött, csak arra figyelve, hogy nehogy kárt tegyen magában. Jobbra-balra dülöngélt és néha csak kicsin múlott, hogy nem akadt össze a lába.

Kinyitottam neki az ajtót, a hideg vizes csapot is megnyitottam neki és az arcába fröcsköltem egy kis vizet. A csaphoz hajolva megmosta az arcát és mélyeket lélegzett.

El sem hittem, hogy miattam képes volt ilyen állapotba hozni magát. Nem érek annyit, hogy ezt tegye magával… Sokkal súlyosabb következményei is lehettek volna, főleg, ha esetleg nem jövök haza. A helyzet elkeserített.

Végül megnyugodva tapasztaltam, hogy ahogy múlnak a percek, annál jobban csillapul a szívverése, és mikor felnézett rám, szeme már nem volt annyira elhomályosult, ahogy tükörből rám nézett.

- Mééértt jöttél vissza? - kérdezte végül. A szavai szíven ütöttek. Nem akarja, hogy visszajöjjek? Nem örül nekem? Ennyire kiábrándította a viselkedésem? Megutált? - záporoztak bennem a kérdések.

- A családhoz tartozom…- válaszoltam végül. Nem mondhattam neki azt, hogy miatta jöttem vissza, még nem… - Miért? – kérdeztem.

- Te mmég meg mered ké- kérdezni, hogy mi- miért? – Elindult felém és kis híján hasra esett, de ezúttal résen voltam és elkaptam őt, mielőtt még összetörte volna magát a fürdőszoba kövén. - Utálllak!- szűrte ki a fogai között, mire a szívem felől újabb tűszúrás érződött. - Uttállak, hogy ezt csinálod velem! – Az arcába néztem és a szeme tele volt elfojtott haraggal és számos más érzelemmel. - És - és közben szeerettlek is! Naggyon szerellek! Ha egy tőőrt döfnél a szi- szívembe akkor is ssszeretnélek – suttogta, ami vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Talán igaza volt… ahogy viselkedtem… megérdemlem ezt a hasonlatot, bár sosem lennék képes őt szándékosan bántani.

- A szerelemben, ni—ninnnncsen sem- semmi logika – mondta végül, amivel nagyon is egyetértettem…

- Gyere, le kell pihenned - kértem őt szépen, de határozottan, kifele húzva őt a fürdőből.

Ezúttal nem rázta le magáról a kezemet, engedte, hogy átkarolva betámogassam a szobájába.

Leültettem az ágyára és lehúztam a cipőjét. Végignéztem rajta, és úgy döntöttem, nem lesz semmi baja, ha ebben a ruhában alszik, messzebbre nem akartam menni. Bágyadtan dőlt le az ágyára. Fogtam a takarót és betakartam őt.

- Jazz… Csak egyet mondj me- meg – suttogta sokkal nyugodtabb hangon, mint ahogy előbb beszélt hozzám a fürdőben.

- Mit? – kérdeztem leplezve a kíváncsiságomat.

- Ugye nem mész el tö-többet? – a szavai miden feszültséget lesöpörték a szívemről.

Nem tudtam megszólalni megkönnyebbülésemben, így csak megráztam a fejemet.

Jó végszónak éreztem ezt és láttam rajta, hogy nagyokat pislog így elindultam az ajtó felé. A kezem után kapott és megszorította. Kérdőn néztem rá és letérdeltem mellé.

- Jazz, nagyon szeretlek – súgta és lassan elaludt, még mindig szorítva a kezemet. Megsimogattam a kezét és letettem a takaróra. Végigsimítottam az arcán, és elmosolyodtam.

Azt szokták mondani, hogy a részegek az illuminált állapotukban a legőszintébbek. Tehát őszintén kellett hogy mondja az összes vádat, szót, kérést, ami az elmúlt percekben elhangzott.

Az utolsó mondattól pedig végleg megbizonyosodtam arról, hogy akármi történjék is, de érdemes volt visszajönnöm…

Karácsonyi ajándék - 1. jelenet

Sziasztok!

Emlékszetek még arra a játékra, mikor a nyertesek választhattak egy jelenetet?

Én emlékszem, és lassacskán meg is íródott néhány jelenet ezek közül.:) Az alábbit Jazzmin választotta.:) Remélem tetszeni fog.:)

Ha van kedvetek, lepjetek meg néhány hozzászólással.:) Nagyon kíváncsi lennék, hogy tetszik, vagy, hogy nem tetszik.:)

Holnap is jövök egy jelenettel, szóval akkor is érdemes lesz felnéznetek.:)

Puszi,

Truska

ui: ha valami nem világos, érdemes ismét újraolvasni azt a fejezetet, de azt tanácsolom, hogy ne előtte, mert talán zavaró lesz az ugyanolyan (vagyis majdnem ugyanolyan:D) párbeszéd.:)

Az utolsó reménysugár – 26. fejezet

(Jasper szemszög)

- részlet -

Vad és vadász

Annyira szép volt. Szinte sugárzott. Ahogy az előbb táncoltunk, andalító volt… Aztán olyan gyorsan szakadt végbe, ahogy elkezdődött. Zavarba hoztam. Minden bizonnyal azért, mert Seth is ott volt és minket nézett. Mi másért? Bizonyára szívesebben táncolt volna vele. Mikor fölkértem, láttam rajta, hogy meglepődött… Nem akartam tudomásul venni a sajnálkozó pillantását, amit Seth felé küldött, mikor felhúztam őt a kanapáról. Pedig csak az ő érdekében csináltam. Minek áltatja magát ez a lány? Annyira dühítő…

- Gyere ide, kincsem!- szólt Maggie-hez. Biztosan azért, hogy jobban Seth szeme előtt legyen… Mérgesen szusszantva léptem az ablakhoz és néztem fel a csillagokra.

- Ódiii! Kimegyek!- közölte egyszer csak váratlanul Maggie.

Audrey kedvesen igyekezett őt meggyőzni, hogy már túl késő van a kinti sétához, de Maggie csak azért is ragaszkodott az ötletéhez. Ahogy az ablakban álltam, eszembe jutott valami.

Kérdezés nélkül hozzájuk léptem, levettem a fotelről az egyik plédet és a kicsi köré tekertem.

- Gyere, megmutatom, hogy mi van ilyenkor kint – mondtam neki, mire ő ragyogó szemmel kapaszkodott a nyakamba és kíváncsian várta, hogy mi fog következni. Maggie vére is édes volt, bár nem annyira, mint a nagynénjéé, de a velük töltött idő alatt sikerült megszoknom a közelségüket, és mivel alig 36 órája vadásztam, tudtam, hogy nem eshet semmi baja a kicsinek.

Szemem sarkából láttam, hogy Seth keze megremeg és nem sok választja el attól, hogy farkasként a torkomnak essen. Éreztem a felém áradó fenyegetést, de nem foglalkoztam vele. Mélyeket lélegezve maradt a fotelben. Legalábbis a hangokból ítélve nem trappolt utánam, hogy kitépje a kezemből a gyereket.

- Ilyenkor sötétben elmegy a napocska aludni, és a hold és a csillagok veszik át a helyét – kezdtem neki magyarázni, olyan hangnemben, ahogy a lányok szoktak szólni hozzá.

Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, első pillanatban úgy hittem, hogy mégiscsak Seth vesztette el teljesen a türelmét, de a felém fújó szellő felfedte az utánunk jövő kilétét. Meglepett, hogy Audrey utánam jött és nem használta ki az alkalmat, hogy Seth-et lenyugtathassa… Másrészt meg érthetetlen volt számomra, hogy a családtagjaim hogy engedhették ki őt a hidegbe.

- Nézd, azok a csillagok - mutattam fel az égre, leplezve az érzéseimet. Maggie érdeklődve figyelte az égboltot uraló millió pontocskát. – Mit csinálnak a csillagok? – kérdeztem.

- Nem bántanak? – kérdezte félve. Hallottam, hogy a pici szíve felgyorsul, és feszülten várja a válaszomat.

- Nem, a csillagok nem bántanak, ott vannak fönn nagyon messze és ragyognak – igyekeztem megnyugtatni.

- Jagyognak? Oottt!!! – az ijedtség helyét izgalom vette át az új felfedezést illetően.

Hallottam, hogy a hátam mögül a ház falának támaszkodva Audrey csendesen felnevet.

Összeszorult a szívem, amiért kinevetett. Seth biztosan izgalmasabban magyarázta volna Maggie-nek ezt a dolgot. Nem úgy, mint én…

Maggie ebben a pillanatban vette észre Audrey-t és még izgatottabban felkiáltott, hogy tudassa vele, hogy a csillagok ragyognak.

Audrey kedvesen válaszolgatott neki, már azon voltam, hogy lassan visszaviszem Maget a házba és reménykedem majd, hogy Audrey is követ minket, mikor Rose feltépte a bejárati ajtót.

- Na gyere, falat, bemegyünk. Nehogy még ma valakiből farkasvacsora legyen - jegyezte meg foghegyről, és kikapta a kezemből a kicsit. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan bement, mintha itt sem lett volna.

Megdermedve álltam a korlátnál és tétováztam. Nem tudtam, mit mondhatnék Audrey-nak. Tudtam, hogy még ott van, hiszen hallottam az egyre gyorsuló szívverését és a csendes sóhaját. Egy pillanatra sikerült elhitetnem magammal, hogy ezek nekem szólnak, miattam vannak. Aztán végül elhessegettem a gondolatot és bosszúsan gondoltam Seth-re.

- Köszönöm - súgta halkan. Meglepve néztem rá. Lehajtotta a fejét és a cipőjét nézte. Haja az arcába hullott, fázósan húzta össze magán Esme kabátját.

- Mit? - kérdeztem értetlenül. Biztosan a szülinapjára gondol…

- Hogy ennyire szereted őt – válaszolta. El kellett telni néhány másodpercnek, hogy rájöjjek, Maggie-ről beszél. Hát persze…

- Maggie igazán elbűvölő - válaszoltam mosolyogva, arra gondolva, hogy mennyire szereti az unokahúgát. Bárcsak… Úristen, egy kislányt irigylek…

Ekkor nézett fel rám. Tekintete lágy volt és csillogó, ha éltem volna, biztos felgyorsult volna a szívverésem ebben a pillanatban ennek a szempárnak a kedvéért. Legnagyobb sajnálatomra elszakította a tekintetét, és az égre nézett. Követtem a pillantását, és én is a csillagokat néztem.

- Tudtad, hogy ha kialszik egy csillag, például ebben a pillanatban, legalább négyszáz év múlva fog csak eltűnni a fénye az emberi szem elől? – kérdeztem végül. Most el akarom kápráztatni az érdekes történeteimmel? A szemem sarkából felé pillantottam. Biztosan nem érdekli… Szánalmas vagyok…

- Nem tudtam – mondta végül.

Hallottam, ahogy összekoccan a foga egy hideg légáramlat miatt. Én hülye… még a végén megfázik…

- Jobb, ha bemegyünk, nehogy megfázz – állapítottam meg, és az ajtó felé fordultam. Alig két lépés választott el a bejárattól, mikor rájöttem, hogy nem hallom a lépteit. Kérdőn néztem vissza rá.

- Miért? – kérdezte.

- Hogy nehogy megfázzál - ismételtem.

- Nem, nem erről beszélek! – kiáltott utánam. - Hetek óta kerülsz, épp hogy hozzám szólsz, ha egyáltalán jelen vagy. Ne mondd, hogy nem. Nem vagyok hülye! - láttam rajta, hogy dühös és nem érti a helyzetet, de a valódi okot nem mondhattam el neki. Amikor csak tehettem én sem gondoltam erre a képtelen helyzetre. Mindenkinek jobb volt, hogy elkerüljük egymást.

- Audrey, én…

- Te… gyerünk, kíváncsi vagyok a magyarázatodra! – kiabálta, annyira gyönyörű volt, még így dühösen is.

- Meg fogsz fázni – mondtam végül. Féltem, hogy ha magyarázkodni kezdek, akkor elszólom magam.

- Nem érdekel, ha kell, összeszedek egy tüdőgyulladást, de addig nem megyek be, amíg nem mondasz valami értelmes magyarázatot rá – makacskodott. Szinte biztos voltam benne, hogy képes véghezvinni a tervét, de hideg volt, és aggódtam, hogy még jobban lebetegszik.

- Audrey, nem értelek… Figyelj, jobb, ha bemegyünk – próbálkoztam még egyszer.

- Jasper, ha be merészelsz jönni, én esküszöm, visszarugdoslak! Milyen úriember vagy te? Tessék szépen válaszolni! – hallottam meg bentről Bella hangját. Köszönöm, hugi, erre igazán szükségem volt… Halk morgás hagyta el a torkomat, de Audrey nem halhatta. Végül vállalva a döntésem következményeit ismét az ajtó felé indultam.

- Ennyit jelent neked az utolsó reménysugarad? - kiáltott utánam. - Vigyázol rá, nehogy megfázzon? – egy pillanatra elakadt a lélegzetem… mégis honnan…?

Tudtam, mikor használtam ezt a kifejezést és nem értettem, honnan… Visszafordultam és a ránéztem. Még mindig dühös volt… de úgy állt ott, mint egy makacs kiscica. Ha nem zavart volna össze teljesen a szavaival, talán még el is mosolyodtam volna a kiállásán.

- Tessék?- kérdeztem vissza, remélve, hogy csak rosszul hallottam.

- Carlisle csak nyugtatót adott nekem - lépett közelebb hozzám -, hallottam mindent.

A kijelentése letaglózott. Mi az, hogy hallott mindent? Ez… lehetetlen…

- Nem értem, miről beszélsz – suttogtam leheletszerűen. Tehát ellenzi… undorodik tőlem… meg tudom érteni… a fenébe is… egy szörnyeteg vagyok… nálam még egy farkas is jobb…

- Jasper, hallottam, amit hallottam. Én… - kezdett bele.

- Mégis mit akarsz, mit mondjak, ha hallottad?- kiáltottam rá nem éppen illően. Egyszerűen képtelen voltam végighallgatni a magyarázkodását.

- Mondd a szemembe. Mondd ki még egyszer. Hallani akarom. Mondd a szemembe, hogy tényleg elhiggyem – mondta, én pedig nem értettem miről beszél. Miért akarja elhinni, hogy aztán a földbe tiporjon. Határozottan közelebb lépett hozzám, én pedig hátrálni kezdtem. Úgy éreztem magam, mint a vadak, melyeket elkapok… sarokba szorítva, reményvesztetten…

- Mit számít az, hogy elhiszed-e vagy sem? – suttogtam, még mindig figyelve rá, hogy ne tudjon leolvasni semmit sem az arcomról.

- Nekem igenis nagyon sokat számít! – jelentette ki határozottan. Úgy hittem, kezdem megérteni ezt a lányt, de a szavai egyre nagyobb összevisszaságot eredményeztek bennem.

- Most mondtad, nyugtató volt benned, én csak annyit mondtam, hogy mennyire féltettelek – magyarázkodtam. Muszáj elhitetnem vele, hogy rosszul hallotta.

- Miért nem ismered be? – kérdezte.

- Nem számít. Menjünk be, vagy hívom Bellát - mondtam, majd kikerültem őt, ügyelve arra, hogy nehogy hozzáérjek.

- Észre sem vetted, hogy én is…- Megtorpantam. Elakadt a lélegzetem. Mire gondol? Igyekeztem nem hamis reményekbe kergetni magam… Persze hogy észrevettem, hogy Seth-et szereti, ez annyira nyilvánvaló…- gondoltam magamban keserűen…

- Hogy? – kérdeztem vissza.

- Nem szeretem Seth-et. Sosem voltam belé szerelmes – szavaitól megkönnyebbülés járt át minden porcikámon. Visszafordultam felé és a szemébe néztem. Nem szereti… igen ezt mondta. De hiszen…

- De azt mondtad, hogy…- kezdtem bele, de félbeszakított.

- Nem mondtam semmit. A semmin van a lényeg, Jasper. Te mondtad ki, én pedig nem tagadtam le – mondta határozottan. Visszagondoltam az első alkalomra, mikor rádöbbentem, hogy őt szereti… hogy lehet, hogy mégsem… de szerelmes volt… tudom... éreztem. Ilyenben nem tudok tévedni.

- De miért?

- Mégis mi értelme lett volna, ha megmondom, hogy te vagy az? Akkor hogy reagáltál volna? – ismét megdermedtem. Azt mondta, én vagyok az… Én… A veranda padlóját néztem és próbáltam felfogni ésszel az előbb hallottakat.

- Lebeszéltelek volna, vagy elmentem volna - jelentetem ki fél perc után.

- Igen. Éppen ezért hagytam rád. A többit már csak te keltetted. A sok-sok féltékenykedést te gerjesztetted.

Rápillantottam. A kék szempár fogva tartotta az enyémet, úgy éreztem, hogy felcserélődtek a szerepeink, és én lettem a vad, ő pedig a vadász. Aztán valami olyan történt, amire nem számítottam. Míg egyik pillanatban nem éreztem felőle semmit, a másikban lágy érzelemhullám csapott meg. Nem fájt, nem volt kellemetlen. Pont olyan volt… mint amit én éreztem. Az a vágyakozó, simogató szerelem, amit próbáltam elhessegetni magamtól, elnyomni magamban. Még mindig a szemembe nézett, de úgy éreztem, hogy ezzel a pillantással beszippantott a lelkébe, hogy feltérképezhessem minden előlem elrejtett részét.

- Most nem Sethre gondolok, mikor ezt érzem. Csak te vagy itt, és én. Jasper, téged szeretlek - mondta határozottan.

Az egész eddigi létemet feladtam volna csak azért, hogy tovább érezzem ezt a boldogságot, ami a sejtjeimben burjánzott, de… nem tehettem… Akármi is az igazság… ő ember, én pedig egy szörny. Egyre jobban kezdtem érteni Edward okait.

- Ettől féltem - szakítottam meg a szemkontaktust, és a korlát mellé léptem. Felnéztem a csillagokra, és úgy éreztem, mintha figyelnének engem, és rajtam nevetnének…

- Mért nem lehet egyszerűen csak beletörődni, Jazz? – kérdezte. A nevem e formáját hallva kellemes érzés töltött el.

- Beletörődni, hogy veszélybe sodorjalak?- Felidéztem magam előtt, hogy hogy nézett ki, mikor rátaláltunk, hogy mennyi fájdalmat okozhatnék neki én is… Nem… ezt nem szabad… Megráztam a fejem, hogy eltüntessem azokat a szörnyű képeket…- Azt már nem…

- De…

- Audrey, nem számít, én mit érzek. Nem szabad. Mellettem nem vagy biztonságban – szakítottam félbe.

- De igen, melletted érzem magam a legnagyobb biztonságban. Ha te ott vagy mellettem, tudom, hogy ha eljönne a világvége, akkor is vigyáznál rám - kontrázott. Annyira szerettem volna hinni neki…

- Nem értesz semmit - súgtam.

- Na tessék. Ilyenek a férfiak. Féltek. Féltetek, vágyakoztok, de tenni képtelenek vagytok. Gratulálok. Felírhatod magadat a listára, a…- ahogy beszélt kipirult az arca, és a szeme villogott dühében… Annyira…

A kezdeti határozottságom elillant. Még magam számára is váratlanul cselekedtem, és az elmém egészen pici tudatos része reménykedett, hogy nem teszek semmit sem tönkre, sem benne, sem magamban.

Megragadtam a vállát, és kicsit megemelve a földről a legközelebbi oszlophoz szegeztem. Annyira megdöbbent a hirtelen reakciómra, hogy nem volt ideje reagálni. A számat az övére nyomtam, és csókolni kezdtem. Puha volt a ajka és meleg, még ebben a csípős hidegben is. Éreztem, ahogy az első másodpercekben megfeszült a karjaim között, majd minden egyes másodperc elteltével egyre jobban ellazul. Egyik kezét a vállamra tette és közelebb lépett hozzám, míg a másikkal végigsimított az arcomon, ujjai nyomán kellemes melegséget éreztem. Ösztönösen csúszott a kezem a derekára és húztam magamhoz még közelebb. Meglepődtem, mikor visszacsókolt. Óvatosan és félve viszonozta a csókomat, amitől még jobban elvesztettem a maradék józan eszemet is. Az illata felkúszott az agyamba, és még reménytelenebb helyzetbe kerültem ezáltal. A szíve meleg volt és a teste őrült iramban dübörgött a mellkasában. Annyira emberi…

Megszakítottam a csókunkat. Hangosan zilálni kezdett, és bágyadtan nyitotta ki a szemeit. Tényleg ekkora hatással vagyok rá. Homlokon csókoltam, és a fülébe suttogtam.

- Szeretlek. Igen szeretlek.

A szavak, ahogy kimondtam megannyi érzést hívtak elő bennem: megkönnyebbültség, félelem, kétségbeesés. De a legerősebb mégiscsak annak az egyetlen szónak a jelentése volt. Amit éreztem ugyanolyan őszintén, mint ő. Orromban az illatával, ajkai édes ízével a számban, meleg testével a karjaimban, tudtam, hogy ez az érzés az egyetlen reménysugaram.

Boldog karácsonyt!

Sziasztok!
Tudom, hogy kicsit el vagyok maradva, de még van félórám, szóval:

BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!
(így utólagosan is:))

Ezennel jelentem, hogy jövőhéten minden nap kaptok tőlem valamit.:)
Hétfőn, kedden, szerdán és remélhetőleg csütörtökön és pénteken is egy kis apróságot.:) A hétvégi meglepi majd meglátjuk, hogy alakul, nem ígérek semmit.:) Egy hét múlva vizsgázom, szóval a készüléstől is függ, hogy hogy és miként haladok.:)
De a hét öt napján ( első három napján szinte biztosan!) kaptok tőlem valami nagyon jót.:)

Addig is sok puszi mindenkinek!
Truska

A végzet könnyei -15.fejezet

Sziasztok!

Íme itt a fejezet! Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok! Kellemes ünnepeket, sok sütit, ajándékot és nyugodt, békés napokat. :)

Tény ami tény, hogy ezzel a fejezettel a nyugodt békés napoknak annyi.:D:D HA az előző nektek függővég volt, ezzel valósággal meg fogtok lincselni...:D:D:D.:) Köszönettel tartozom Zsizsának, és Katának a javításért!:) Mindanyniótoknak boldog karácsonyt:)

Nem fogok kiemelni ezúttal senkit, mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!:)

Nagyon sok meglepetéssel készülök nektek, szóval a következő napokban, ha lesz egy-két nyugodt órátok, akkor mindenképp gyertek fel, mert megéri.:)

A kommenthatár pedig.... Hát legyen az az egyik karácsonyi ajándékom, hogy első, és utolsó alkalommal nem húzom meg a határt.:) Nagyon örülnék a megjegyzéseknek, és minél több gyűlne össze, annál több energiám lenne az ajándékaitokra(amik nagyon szuperek lesznek!!!) illetve talán a következő fejezet is hamarabb érkezne, ha látnám, hogy érdekel titeket a folytatás...:D:D:D:D

Puszi Mindenkinek! Jó olvasást!

Truska

Féktelen szenvedély (váltott szemszög)

Jasper

Az egyik pillanatban még arra kerestem a választ, hogy Audrey arcára miért ült ki olyan hatalmas fájdalom, s a másikban saját magamat próbáltam összekaparni.

Olyan csönd volt, hogy csak a szobában lévő emberek szívdobogását lehetett hallani. Vegyes érzések rohamoztak meg a családtagjaim felől. Esme fájdalma volt az egyik legrosszabb. Tudtam, hogy a közelemben igyekszik elrejteni a szomorúságát, de ez a kérdés feltépett minden sebet. Carlisle szomorú volt, de legfőképpen nyugtalan, talán Esme miatt, vagy a helyzet abszurditása miatt. Emmett és Rosalie dühös volt. Utóbbi szó nélkül felkapta Maggie-t és kivitte a konyhába. A saját érzéseim pedig? Talán én voltam az, aki a legtöbbet gondolt rá. Mint egy elvonókúra, az elején fájdalmasan, majd egyre enyhülő kínokkal éltem az életet. Audrey mindemellett, mint egy angyal, úgy ápolta a sebeket, amiket Alice halála ejtett rajtam.

Szótlanul ültem és szemem becsukva igyekeztem kizárni a családom érzéseit, ugyanakkor uralni a sajátomat. Ha Audrey nem szorítja meg a kezemet, talán kirohanok a világba, de ott volt mellettem, a jelenléte biztonságot adott.

A kezdeti megdöbbenés után, néhány hosszú másodperc elteltével, mikor tudatosult benne a kérdés, hirtelen felugrott mellőlem.

- Miért jöttél ide? Tényleg tönkre akarod tenni az életünket? – Audrey hangja olyan síri volt, mint ahogyan én, és néhány családtagom is érezte magát.

- Én csak egy ártatlan kérdést tettem fel. Nem értem, mi rosszat mondtam. – Richard olyan rideg maradt, mint mindig. Arcáról nem lehetettet leolvasni semmit, érzései értetlenséget tükröztek.

- Áttaposni érzéketlenül másokon neked ártatlan dolog? – vágott vissza a lánya.

- Még mindig nem értem a felháborodásod okát – nézett vissza a családi képre, ami alig néhány évvel ezelőtt készült.

- Audrey csak arra céloz, hogy ez a téma mindannyiunk életében fájó pont – csatlakozott Carlisle a szóváltásukhoz.

- Én ezt igazán nem tudhattam – jött a megszokott hangvételű válasz. – Hány évtizeddel ezelőtt történt az eset? Meghalt, vagy túl gyenge volt ehhez az életmódhoz? – kérdezte könnyedén.

A feltételezése, hogy Alice akár csak egyszer is hibázott, felülmúlta minden eddigi feltevését.

Audrey ezt a pillanatot választotta arra, hogy kezemet megragadva kihúzzon a szobából. Engedelmeskedtem az akaratának, bár még így is hallottam az apám és Richard közötti tárgyilagos beszélgetést.

A szobája felé húzott és valósággal berobbant az ajtón, becsapva magunk után. A kezemet elengedve a szekrényhez lépett. Kinyitotta az egyik felső szekrényajtót, ahol Edward a régi CD lejátszóját hagyta. A zenegyűjteménye nagy részét átvitte a saját házukba, de néhány CD maradt itt a régi szobájában. Audrey csak akkor használta a készüléket, mikor ágyhoz volt kötve hosszú hetekig. Most nem sokat gondolkozva a választáson lekapta az egyik CD-t a polcról, és feldúltan beindította a lejátszót, majdnem maximum hangerőre véve. A dübörgő zenébe beleremegtek a falak és az ablakok is.

Aggódva nézett rám, mikor mellé léptem. Lejjebb tekertem a hangerőszabályozót, hogy hallja, amit mondok.

- Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen zenét - jegyeztem meg. - De attól, hogy én nem fogok megsüketülni, a te hallásod még romolhat ettől a nagy hangerőtől.

- Én csak… én csak azt akartam, hogy ne halld a lenti beszélgetést - mondta, miközben a homlokát a mellkasomnak támasztotta.

Elmosolyodtam a kedvességén és figyelmességén, hálásan öleltem át őt.

- Köszönöm – súgtam a nyakába.

- Annyira utálom őt… Fogadok, hogy direkt csinálta… - pufogott magában.

- Nem tudhatta.

- De bántott téged ezzel. Mindannyiótokat - tette hozzá.

- Audrey ez egy olyan szituáció, amihez hozzá kell szoknunk. Nem élhetünk burokban, ami elzár minket a ténytől, hogy ő már…- nem fejeztem be a mondatot, mire ő a derekam köré fonta a karját és még erősebben ölelt vissza. – Ha itt tartunk, nem csak engem bántott, hanem téged is – váltottam témát.

- Mire gondolsz? – nézett fel az arcomra.

- Mit mondott, amitől így elszomorodtál odalent? – kérdeztem végigsimítva az arcán. Szavaim után visszatért szemébe az előbbi fájdalom, száját pedig összepréselte.

- Nem hallottad? – mondta ki végül suttogva, de már nem nézett rám, hanem ismét a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Mit? – kérdeztem. Hirtelen nem tudtam, hogy mi az, amit elmulasztottam, mikor megérkeztünk.

- Azt hiszi, hogy Maggie az én lányom - mondta ki végül elcsukló hanggal.

- Dee-dee… - súgtam, és csókot nyomtam a feje búbjára. Tudtam, hogy mennyire érzékenyen érinti őt ez a téma, bár sosem beszéltünk róla nyíltan, mert mindig igyekezett is palástolni előttem ezeket a sebeit.

- Nyugi, túlélem - próbált erősnek tűnni.

Legszívesebben lementem volna az apjához, és jól megruháztam volna, amiért ekkora fájdalmat okozott neki.

- Az egy dolog, hogy nem tud arról, hogy ha belegebedek sem lehet olyan édes kisbabám, mint Maggie – kezdte halkan. - De az, hogy nem is hallott róla, hogy Kate-nek született egy pici lánya, ez annyira… annyira dühítő… – egyre halkabban suttogott, de a hangos zene ellenére is hallottam minden egyes tehetetlen, sóhajba futott szavát.

- Szeretlek…- mondtam hangosabban, hogy a zenén keresztül is biztosan meghallja. - Tudom, hogy ezzel nem tudom minden sebedet orvosolni, de nagyon szeretlek.

Könnyes szemmel nézett fel rám. - Hidd el, ez többet ér nekem mindennél.

Az édes, mindent feledtető pillanatot kintről jövő kiabálás szakította félbe.

- Maga tényleg nem képes tiszteletben tartani bizonyos dolgokat. – Rosalie tajtékzott, ritkán éreztem őt ilyen dühösnek.

- Hölgyem, ne idegesítse fel magát! – Richard óvatosan szólt hozzá, mintha attól tartott volna, hogy nekiugrik. Ezen nem csodálkoztam volna.

- Mért nem érti meg, hogy nem fogjuk…

- Mi történt? – szakította félbe Audrey, kilépve velem együtt a folyosóra.

Egy ajtó. Olyan ajtó előtt álltak, amitől rögtön rossz érzéseim lettek.

- Az úr – kezdte Rosalie gúnyosan - kitalálta, hogy ha már nem használjuk, mért ne költözhetne be Alice szobájába.

Ez volt a második alkalom tíz percen belül, hogy neki akartam ugrani Mr. Hopes-nak.

Audrey

Azt hittem, hogy a nappaliban tett megjegyzései után visszafogja magát. Rosszul hittem.

- Én csak megérdeklődtem, hogy mennyi üres szoba van a házban, és hogy melyiket bocsátják rendelkezésemre - mentegetőzött ridegen.

- Ez már több a soknál, apa, mégis mit gondolsz magadról?

- Azt, hogy nem aludhatok a kanapén. Öreg vagyok én már ehhez. – jelentette ki.

- Te csak megtűrt vendég vagy itt, viselkedj ehhez méltóan! – vágtam hozzá dühösen.

- Szóval te már egy magasabb szinten vagy a vendégek listáján, kislányom - állapította meg idegesítő mosollyal az arcán.

Legszívesebben ismét a szemébe kiáltottam volna a véleményemet, de nyeltem egyet, és Jasper kezét szorítva válaszoltam.

- Semmi közöd hozzá. És Alice szobájába még a kisujjadat sem teheted be.

- Tudtam, hogy veszélyesek. Nem meglepő, hogy a leggyengébbet elkapta maguk közül. – Jasper torkából egyre erősödő morgás tört elő.

- Mr. Hopes, arra kérem, hogy a megjegyzéseit fogja vissza, nem igazán ismeri a mi életünket, sem azt, hogy mi történt velünk. – Carlisle olyan nyugodtan beszélt vele végig, hogy teljesen elhittem, hogy őt nem zavarják a szavai.

- Azért vagyok itt, hogy tanulmányozhassam a maguk világát – csillant fel rögtön apám szeme.

- Csak szeretnéd, de semmi közöd hozzánk!

- Beleegyeztek, hogy ide költözhetek, kérem kezeljenek tisztességes vendégként – intézte a szavait Carlisle-hoz, figyelembe sem véve engem.

- A kérés kölcsönös, Richard – felelte higgadtan Carlisle. – A szobájával kapcsolatban pedig intézkedünk.

Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miként lehetnek ilyen kedvesek vele. Egyedül Rosalie-n láttam valamiféle ellenségeskedést felé. Fájt, hogy ennyire átnéz rajtam, és ahol csak tud, beledöf a valamelyik családtagomba.

- Minden rendben lesz - súgta a fülembe Jasper, én pedig hittem neki.

Később a konyhában üldögéltem és egy bögre tea fölött fortyogtam. Vagyis próbáltam megfejteni apám és a családom szándékait, de nem sokra mentem velük. Emmett kikönyörögte, hogy ő altassa Maggie-t, mert annyira hiányzott neki, én pedig engedve a boci-, pontosabban medvebocstekintetének, átadtam neki a feladatot. Seth elment La pushba hírt vinni Saméknek.

- Hallottam, mi történt - jött be Bella a konyhába. Kecsesen leült mellém és megveregette a kézfejemet. – Minden rendben lesz – ismételte Jasper szavait megnyugtatóan.

- Miért ilyen? Nem tudom megérteni a céljait.

- Ha ez megnyugtat, én sem. Nem rendelkezek ilyen belelátó képességekkel, mint a férjem, vagy a sógorom.

- De mégis előrébb vagy, mint én – jegyeztem meg.

- Lehet - mosolyodott el.

- Nem akarom, hogy Nessie miatta ne jöhessen a nagyszülei közelébe – néztem rá bocsánatkérően.

- Pár napot még biztosan várunk. Jake is azon az állásponton van, hogy még ne mutassuk be az apádnak Nessiet. Túlságosan nagy szám lenne neki egy félvér kislány.

- Abban biztos vagyok. - Ha tehettem volna, soha nem engedtem volna a közelébe. Még annak a tudatában sem, hogy Nessie sokkal ügyesebb és erősebb nála.

- Audrey - szólt Jasper az ajtóból, és halk, de emberi léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot. Belenéztem az egyre feketébb szemébe, és hagytam, hogy a kezét a vállamra tegye.

- El kellene menned vadászni – jegyeztem meg.

- Amíg ez a …. az apád a közelben van, nem.

- Mégis mit csinálhatna velem?- kérdeztem szkeptikusan. - Még jobban keresztülnéz rajtam? Meg tudom védeni magam - mosolyodtam el.

- Ezzel azért vitatkoznék, de nem is ezért jöttem. Van egy ötletem - jelentette ki mosollyal a szája sarkában.

- Mi az? – kérdeztem azonnal.

- Mit szólnál, ha könnyedén és egyszerűen megoldanánk apád szobájának a problémáját?

- Nem engedem, hogy belépjen az Alice-ébe! - tiltakoztam.

- Nem erre gondoltam.

- Akkor mégis mire?

- Arra, hogy beköltözhetne a te szobádba…

- Mi? Te teljesen megőrültél? Egy szobában lenni vele? – vágtam a szavába felháborodottan.

- Kérlek, hagyd, hogy végigmondjam – kérte mosolyogva, és megcirógatta hüvelykujjával az arcomat.

- Mégis honnan szedted ezt az őrült ötletet? Tényleg azt akarod, hogy kikészítsen…

- Arra gondoltam, hogy te pedig átjöhetnél az enyémbe – vágott közbe.

Nagy szemekkel néztem rá, mint aki most hall először embert, akarom mondani vámpírt beszélni. Kellett néhány másodperc, míg rájöttem, hogy illene becsuknom a szám.

- Ez…

- Persze, ha nem akarod, megértem, de szívesen… Tudom, hogy nem szeretik a nők, ha egy férfival kell osztozkodni a szekrényeken meg a szobán. - Bella mellettem megköszörülte a torkát. – Tudod, hogy nem rád gondoltam - mosolygott rá. -Gondoltam, örülnél neki – fordult ismét hozzám.

- Imádom az ötletet! - suttogtam.

- Tényleg? – nézett rám meglepve.

- Igen. Igen – ismételgettem és közben hevesen bólogattam megerősítve az állításomat.

Szélesen rám mosolygott, mintha én adtam volna neki a legnagyobb ajándékot, közben pedig ő ajándékozott meg a bizalmával, és ezzel a felajánlással, ami nagyon sokat jelentett nekem.

Rápillantottam a még mindig mellettünk ülő Bellára, aki mosolyogva nézte a bögrém mintáit.

Jasper nem törődve azzal, hogy nem vagyunk egyedül, megcsókolt.

Maggie sírása törte meg az idillünket. Olyan hangosan ordított, hogy lehallatszott a konyhába. Visszatérve a valóságba kibújtam Jasper karjai közül és felrohantam az emeletre, annak tudatában, hogy mögöttem van. Feltéptem a gyerekszoba ajtaját, arra számítva, hogy apám karmai között van, de csak a rácsos ágyában állt és sírt, Emmett pedig tehetetlenül toporgott mellette.

- Mi folyik itt? – kérdeztem, körbenézve a felforduláson.

Maggie, mint akin benyomtak egy gombot, azonnal abbahagyta a sírást, és komolyan megszólalt: - A könnyem!

Emmettel döbbenten összenéztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a kacagás. Hasamat fogva sétáltam oda hozzá és nyomtam egy puszit az arcára.

- Ódji, gyeje- fogta meg a kezemet. - Meséjj nekem a kiselefántjól!

- Én is meséltem volna a kiselefántról- tette hozzá duzzogva Emmett.

- Nem! Te csak macis meséket tudsz! Jó’ van, jó’ van, szejetem a macis meséket is, de most kiselefántosat akajok – mosolygott a nagymacira.

- Értettem, hercegnőm - szalutált Emmett, és Jaspert kitessékelve becsukta maga után az ajtót, én pedig boldogan belefogtam a kiselefántos mesémbe.

Jasper

Azt hittem, hogy sokkal nagyobb jelentőségű döntés lesz, ha beengedem őt a szobámba, úgy igazából. De nem így volt. A lehető legjobb döntés volt ez tőlem. Azzal a gondolattal sokkal nehezebben barátkoztam volna meg, hogy valaki beköltözzön Alice szobájába, mint hogy ő jöjjön be az enyémbe.

Szerettem Audrey-t, és a ragyogó szemét látva elfelejtettem minden aggodalmamat a döntésemmel kapcsolatban. Előre engedtem őt az ajtóban és utánahoztam a kis táskáját.

- Ugye tudod, hogy ha Rosalie ráeszmél, hogy csak ennyi ruhát hoztál át, képes lesz Emmettel építtetni egy gardróbot?

- Szerencsére még nem tartunk ott – mosolygott.

- Az egész ágy a tied, tudod, hogy én úgysem használom - böktem az ágy felé -, a hintaszék felett is átengedem a használati jogot, van néhány könyv, amire nagyon vigyázz, ha olvasni támad kedved mert foszlik a…

- Nem fogok turkálni a cuccaid között - jelentette ki. – Nem akarom, hogy kellemetlen legyen neked, hogy beengedsz a személyes szférádba…- kezdte a mentegetőzést.

- Örülök, hogy itt vagy – vallottam be őszintén.

Elmosolyodott és körbepillantott a félhomályos szobán.

- Hova zártad a sárkányt? – kérdezte játékosan.

- Szabadon engedtem, hármunknak már úgysem jutott volna itt elég hely, és boldogan egyezett bele a szabadságba – feleltem komolyan.

- Akkor mindenki jól járt? – kérdezte óvatosan.

- Én biztosan, remélem te is – simítottam ki egy tincset az arcából. Nem válaszolt, csak csillogó szemmel nézett rám.

- El kellene ma menned vadászni – mondta végül a szemeimet nézve. A torkomat valóban egyre erősebben kaparta a szomjúság, és akármennyire is szerettem volna vele maradni, úgy döntöttem, hogy hallgatok rá.

- Nem akarom, hogy esetleg álmatlanul forgolódj.

- Nyugi, nem kell aggódnod – mosolygott rám szélesen.

- Jó, akkor megvárom, míg elalszol, és utána indulok.

- Jazz, késő van, indulj, és hamarabb visszaérsz hozzám – kérlelt.

- Oké, mindent megtalálsz, ha bármi van, szólj a többieknek. – Csókot nyomtam az arcára. - Jó éjszakát. Ja és üdvözöllek a szobámban!

Sarkon fordultam és elrohantam vadászni, hogy minél hamarabb végezzek.

Néhány óra múlva, miután egy szarvast az örök vadászmezőkre küldtem, beléptem a bejárati ajtón. Hallottam, hogy Audrey egyenletesen lélegzik, tehát alszik a szobámban. Rögtön felé vettem az irányt, de apám kilépett a dolgozó szobája ajtaján és utánam szólt.

- Beszélhetnénk? – nézett rám bocsánatkérőn. Beléptem a szobájába, és ott volt az egész családom. Bella karjaiban Nessie aludt békésen. A többiek pedig - ki állva, ki ülve - várták érkezésemet.

- Mindketten, illetve mindhárman alszanak, most megoszthatnátok, hogy mit találtatok ki – kezdett bele apám rám és Edwardra nézve.

- Először tudni szeretném, hogy milyenek a gondolatai – szóltam a testvéremhez.

- Néha zavarosak, de főként a kutatásaira gondol, hogy beteljesülhet velünk az álma.

- Biztos, hogy nem viszem Nessie-t a közelébe - jelentette ki Bella, átkarolva a kislányát.

- Egyáltalán nem gondol a lányára és az unokájára? – kérdeztem Edwardtól.

- Nem igazán. Vagyis…

- Vagyis mi? - kérdeztem türelmetlenül. Richardot illetően szívesen rendelkeztem volna a gondolatolvasás képességével. Legalább akkor, mikor Audrey-t bántotta a hideg hangvételével.

- Azt próbálja megfejteni titeket látva, hogy mivel csavartad el Audrey fejét, hogy miért vagytok ennyire közel egymáshoz. Nem tudja elképzelni, hogy mivel tartod őt az uralmad alatt. Azt hiszi, hogy az a képességed, hogy magadhoz édesgeted.

- A szemétláda! - kiáltott fel Emmett. – Komolyan, ha felébred. én kibelezem!

- Ezzel nem megyünk semmire – mondtam, elnyomva a dühömet.

- De hallod, hogy miket gondol – értetlenkedett.

- Igen, hallom. és nem is lepődöm meg ezen, mármint a hozzáállásán. De azzal nem érünk el semmit, ha nekiugrunk. Az érzései azt tükrözik, hogy tart tőlünk… - magyaráztam.

- Jól is teszi – kiáltotta a bátyám.

- Kulcsra zárta az ajtót lefekvés előtt…- jegyezte meg Rosalie a férjével egy időben.

-… és hogy kíváncsi a fajtánkra - fejeztem be a mondatom. - A mérhetetlen érdeklődést bár az arcán tudja palástolni, de az érzésein nem, ahogy a gondolatain sem.

- Mi a terved? – kérdezte Carlisle.

- Az első gondolatom az volt, hogy már Chloe miatt is érdemes lenne őt magunkkal hoznunk – kezdtem.

- Ezt hogy érted?

- Gregoryék először is rajta akartak bosszút állni és csak utána a családján. Ha kiderülne, hogy él, akkor talán tudnánk egyezséget kötni és talán elcserélni.

- Jasper, ez tudod, hogy embertelen megoldás lenne.Mármint én is támogatom, hogy kiszabadítsuk azt a kislányt, de mindenki számára a legjobb megoldást kell keresni – reagált azonnal Carlisle az elgondolásomra.

- Tudom, és tudtam, hogy ezt fogod mondani – biccentettem felé -, de egyszer ki fog derülni, hogy még él és átverte őket.

- És mi felkészülünk rá - mondta Emmett magabiztosan.

- Ha erre fel lehet készülni – suttogta Bella.

- Másrészt, bíztam benne, hogy talán megenyhülnek egymás felé – utaltam a kapcsolatukra Audrey-val.

- Hát ez nem egy mesebeli apa-lánya kapcsolat – jegyezte meg Esme.

- Az biztos… Ha nem haragszotok, megnézem… – indultam az ajtó felé, mert alig vártam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincsen semmi baja.

- Jasper – szólt utánam az anyám.

- Igen?

- Nemcsak Audrey érzéseire kell vigyáznod, hanem a sajátjaidra is. Ezt ne felejtsd, kicsikém!

- Tudom - mosolyogtam rá és megöleltem.

Ekkor meghallottam a sikoltozását a szobám felől és meghűlt a vér az ereimben.

Audrey

Egy kéz ért az arcomhoz és a vállamhoz, azt hittem, hogy most én leszek a következő áldozat, aztán hirtelen kinyitottam a szememet. Csak álmodtam…

- Dee-dee…. Dee-dee…

- Jazz - nyakába borultam és olyan erősen szorítottam magamhoz, ahogyan csak tudtam.

- Jól van, kicsim, csak rosszat álmodtál – suttogta a nyakamba. Hüppögve szorítottam a nyakát és szívtam be az illatát.

- Soha…soha… - kezdtem.

- Nyugodj meg, itt vagyok, nincsen semmi baj - simogatta a hátamat.

- De soha, soha... – lágy nyugalom hullám csapott át rajtam és így már nyugodtan tudtam lélegezni. – Ha lángszórót látsz, sose hagyd, hogy legyőzzenek – súgtam.

- Tessék? – nézett rám meglepve.- Mit álmodtál? – kérdezte.

- Nem akarom… nem…- ráztam meg a fejem.

- Hátha megkönnyebbülsz – simogatta meg az arcomat lágyan nézve rám. A barna szemei megnyugvást adtak, így elfeledve ellenkezésemet belekezdtem.

- Te voltál benne és az apám, egyszer….egyszer csak megjelent egy lángszóróval…olyannal mint a faházban és bántott téged, és te csak mosolyogtál, és el. Elég... – a nyakába temettem az arcomat. Szükségem volt arra, hogy megbizonyosodjak róla, nincsen semmi baja.

- Audrey – sóhajtotta -, nem lesz semmi bajom. Nem bánthat, nem engedem neki. Ígérem. Ígérem- simogatta kitartóan a hajamat. Nem tudom, hogy a képessége további használatának köszönhetően, vagy a közelsége miatt, de végül megnyugodtam.

- Nem tett jót nekem az elmúlt néhány nap – jelentettem ki már teljesen higgadtan.

- Mindenki jól van, minden rendben – suttogta.

- Hazaértél? - tettem fel a leghülyébb kérdést, ami hirtelen eszembe jutott.

- Igen, pontosan 23 perce és 47 másodperce – mosolygott rám.

- Gyors voltál- állapítottam meg.

- Nem válogattam sokat – mondta és felkapcsolta az ágya melletti lámpát. Meglepve nézett végig rajtam és láttam a szemén, hogy még mindig nem teljesen aranysárga, tehát nem lakott jól. - Ez az én pulcsim?- kérdezte meglepve.

Szemlesütve néztem végig magamon. – A széken hagytad. Olyan az illata, mint neked, gondoltam, így könnyebben alszom el – magyarázkodtam zavaromban.

- Jól áll Ha nem tudnám, hogy Rose meglincselne érte, akkor arra kérnélek, hogy néha vedd fel a pulcsijaimat – mosolygott szélesen. - Neked nincs déja vu-d? – kérdezte még mindig mosolyogva, és magához húzott.

- Arra gondolsz, hogy másodszorra ugrom rémálmomból a nyakadba? -… és másodszor álmodom azt, hogy megöltek a szemem láttára? – fejeztem be gondolatban.

- Még korán van, aludnod kéne – súgta. – Nyugodj meg, nem hagyom, hogy ismét rosszat álmodj!

Még mindig a nyakát ölelve bújtam hozzá és olyat tettem, amit eddig nem nagyon merészeltem. Megcsókoltam. Azt hittem, hogy megfeddve és csitítgatva eltol magától, de ehelyett visszacsókolt. Olyan szenvedéllyel csókolt és ölelt át, hogy elfelejtettem minden problémámat, még azt is, hogy alig néhány perce sikítozva ébredtem.

Beletúrtam a hajába, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. Eddig ritkán érzett intenzitással ölelt magához. Csak azt vettem észre, hogy megfogja a pulcsija szegélyét, és lehúzza rólam. Magával rántott az ágyra, és tovább csókolt, mintha nem létezne semmi más csak mi. Kezdtem ezt az egyszerű tényt elhinni, és azt akartam, hogy soha ne legyen vége.

Éreztem, hogy belekapaszkodik a hálóingembe, és csak egy mozdulat kellett volna hozzá, hogy letépje rólam. Készségesen viszonoztam az összes csókját, bár egyre rövidebb időkre hagyott levegőhöz jutni.

Mikor megfogta a két karomat és a fejem fölé szorította, akkor kezdtem magamhoz térni a bódulatból.

- Jasper…- súgtam. – Abba kéne hagynunk - folytattam, de csak tovább csókolt, figyelembe sem véve engem. - Jazz, ez fáj!- kérleltem, mikor még erősebben zárta bilincsbe a csuklómat.

A szívem a torkomban dobogott, de már nem a szenvedélytől. Az volt a legijesztőbb, mikor hátrafeszítette a fejemet, és megéreztem a fogait a nyakamon… Már egy sikításra sem maradt időm…