Karácsonyi ajándék - 2. jelenet

Sziasztok!

Szomorúan vettem észre, hogy ha be van ígérve több napra előre a friss bejegyzések hada, akkor nem kapok semmilyen visszajelzést!:( Pedig olyan lelkesen írtam nektek ezeket a jeleneteket... Még nincsen mind befejezve, szóval a ti lelkesítéseteken is múlna, hogy végezzek azokkal a jelenetekkel is... *elgondolkozva megvakargatja a fejét* semmi komihatár, vagy ilyenekt, csak egy-két véleményt... * Shrekcica-szemek*

Az alábbi jelenetet, mindenesetre még megkapjátok.:) Ezt Vasi kérte.:) Jó szórakozást hozzá!:)

puszi,
Truska

A végzet könnyei – 4. fejezet

(Jasper szemszöge)

- részlet -

Őszinteség

A főút mellett rohantunk hazafele. Az elhaladó autók fénye nem ért el bennünket a lombok között, a hidegre és az estére való tekintettel nagyon kevesen voltak az utakon. Mikor elértük a Forks táblát, egyre nagyobb izgalommal vetettem bele magam a sűrűbe. Alig vártam, hogy hazaérjek. Megkönnyebbültem az Edwarddal folytatott beszélgetésem után. Sokkal egyszerűbb lett minden. Látni akartam őt, hallani az egyenletes szuszogását és a szívverését, miközben alszik. Szinte biztos voltam benne, hogy lassan aludni tér.

Még nem voltam felkészülve a vele való beszélgetésre, de tudtam, hogy a következő napokban arra is sort kell kerítenem. Még mindig biztos voltam benne, hogy veszélyben van mellettem, de az, hogy a családom, legalábbis a bátyáim mellettem állnak, megnyugvással töltött el.

A sötétben megpillantottuk Carlisle kocsiját is hasítani az éjszakában. Minden bizonnyal hazafele igyekezett a munkából. Éles érzékszerveinek köszönhetően pillanatok leforgása alatt észrevett bennünket a fák között. Rám mosolygott és felénk intett majd visszafordult az út felé.

Már a köves úton jártunk, mikor Edward lelassított mellettem.

- Mi történt? - kérdeztem ijedten.

- Semmi - szűrte ki a fogai között és hunyorítva figyelt a ház irányába. Éreztem rajta a zaklatottságot, de nem tudtam mire vélni. – Jasper, kérlek, ne izgasd fel magadat – kérte, de kérésével ellentétben igenis ideges lettem. Ha ilyenekre kér, több mint valószínű, hogy Audrey-val történt valami. Begyorsítottam. Olyan gyorsan haladtam, hogy egy külső szemlélő számára észrevehetetlen lettem volna. Az érintetlen hóban hagyott lábnyomaim jelezték volna csupán, hogy merre jártam.

Ahogy közeledtem a ház felé, meg tudtam állapítani, hogy csak négyen tartózkodnak a házban. Audrey, Rosalie és a két indián fiú... Amióta Seth olyan felelőtlenül hagyta, hogy Audrey veszélybe sodorja a saját életét, nem bíztam benne, túlságosan gyerek volt még, túlságosan felelőtlen és meggondolatlan. Ideges lettem, hogy ő vigyáz Audrey-ra a távollétünkben.

- Ó – szólalt meg egyszer csak Emmett is mérlegelve a bentről kiszűrődő zajokat. Hiába koncentráltam nem tudtam megállapítani, hogy mi folyik odabent, csak az lebegett a szemem előtt, hogy, ha Seth miatt Audrey-nak valami baja lesz… – Figyelj öcsi, tudod, hogy előbb gondolkozz, és csak utána cselekedj! – figyelmeztetett.

Egy hétköznapibb szituációban felnevettem volna a tanácsán, mert pont ő volt közülünk az, aki sosem fogadta meg a „többet ésszel, mint erővel” mondás lényeges üzenetét, és mindig csak utólag gondolkozott.

Nem értettem hogy mért ad nekem ilyen tanácsokat pont most.

Fentről Seth és Audrey furcsa párbeszédét hallottam meg. Audrey akadozva és elnyújtva beszélt, mintha… A felismerés hirtelen tört rám, mintha baseballütővel térítettek volna magamhoz. Azonnal a verandán termettem és feltéptem az ajtót, félrelökve az elénk jövő Rosalie-t.

- Jasper! Ne legyél ideges! Jól van! - szólt utánam halkan.

Nem törődve az ostoba kijelentésével felrohantam az emeletre.

- Hé, öcskös! A feleségemet azért ne taszigáld! – jött a felháborodott felszólítás odalentről, de ez aggasztott most a legkevésbé.

Carlisle dolgozószobájában akadtam rájuk. Audrey az asztalnál ült és az asztallapra támasztotta a fejét. Előtte egy Whiskey-s üveg és egy pohár állt. Seth és Jake felkapták a fejüket az érkezésemre.

- Én próbáltam megakadályozni - szólt halkan Seth, és lépett egyet hátra, mintha tartott volna tőlem. Letérdeltem Audrey mellé, és megérintettem a vállát, de nem reagált.

- Audrey, Audrey…. Audrey… - szólongattam a nevén. Ijesztő volt ebben az öntudatlan állapotban.

Nagyon lassan megmozdult, és óvatosan felemelte a fejét. Szeme vizenyős volt, mintha nem is lenne tudatában, hogy hol van. A szeme néhány másodperc múltán megakadt rajtam, és kuncogni kezdett, majd elkapta rólam a pillantását. Az asztal tökéletesen sima lapját nézte, vagyis próbálta nézni.

- Audrey! Audrey, hallasz engem?- kérdeztem tőle.

- Te. Te maaa… meeeggg mmit vagy itt? – nézett rám értetlenül, mint aki még mindig nem érti, hogy kerülhettem ide.

- Hazajöttünk…- válaszoltam halkan.

- Hááááát…. – Szeme megállapodott rajtam és elnyújtva a szavakat válaszolt -, … ez re- re- remmmekk… - Még sosem láttam őt részegen, és ez volt az a dolog, amit nem is akartam soha megtapasztalni, de a reakciója ijesztő volt. Legszívesebben a vállamra kaptam volna, és elrohantam volna vele egy kórházba, hogy csináljanak vele valamit.

- Itt meg mi történt? – ért haza Carlisle is. Körbenézett a felforduláson és megakadt a tekintete Adurey-n – Nos, erre nem számítottam – jelentette ki határozottan.

- Melyikőtök adott neki inni?- néztem Seth-re és az időközben a szobában lévőkhöz csatlakozó Rosalie-ra.

Az utóbbi válaszolt volna, de Audrey a maga lassú módján megelőzte őt. - Ééén volllttttammmm…. Néézzd, evvel a két …- mutatta fel büszkén a kezeit, és elgondolkozva kereste a legmegfelelőbb kifejezést rájuk - izével… benyúltam …abba – bökött a Carlsile vitrinje felé – és ki-ki-kivettemmm.

- Carlisle, csinálj valamit.!- kértem az apámat kétségbeesetten. Mi lesz, ha maradandó agykárosodása lesz? Vagy valami súlyosabb? Mindenkire máshogy hat az alkohol…

- Jasper, azt hiszem, hogy ez ellen nem tudok mit tenni. Egy nagy alvásra van szüksége, és majd holnap kap egy nagyobb adag fájdalomcsillapítót – szólt Carlisle nyugodtan. Dühített, hogy nem tesz semmit. Mi van, ha szövődményei lesznek? - Hát, ahogy látom a legerősebbet sikerült levennie a polcomról. Hatvan évvel ezelőtt kaptam hálából, és már akkor is azt mondták, hogy több évtizedes.

Remek, egy csaknem 100 éves itallal kezdi az ivást. Féltem, hogy valami komplikáció lesz az eddig kapott gyógyszerek és az alkohol kölcsönhatása miatt.

- Jasper, nyugodj meg. Nem lesz semmi baja, ne fess ördögöt a falra. Carlisle-nak igaza van – szólt Edward, hallva a gondolataimat.

- Addd visssza, mmmég nnnnem végeztem! – kiáltotta Audrey, és az üveg felé kapott durcásan, mikor látta, hogy készülök elvenni tőle.

- Na még csak az kéne - vettem el tőle az üveget, kihasználva a labilis koordinációját. Nem hagyhattam, hogy akár még egy korttyal is többet igyon a jelenlétemben. Nagyon jól tudtam, hogy én idéztem elő ezt a helyzetet, de nem volt időm az önsajnálatra. Muszáj volt tennem valamit, nehogy még rosszabbra forduljon a helyzet.

- Jasper, ennél jobban már nem ihatja le magát! – kacagott tovább Emmett. Gyilkos pillantást küldtem feléje, de azon kívül, hogy elfordította a fejét, nem tudott uralkodni a nevethetnékjén.

- Akkor sincs több! - közöltem velük.

Audrey kijelentésemet hallva a pohár felé nyúlt, és meghúzta, lenyelve az utolsó kortyot is belőle. Keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt és figyeltem, ahogy rám szegezi a tekintetét, és lassan beszélni kezd hozzám.

- Nnnnemm vagy az a-a-appám – jelentette ki, miközben próbált felemelkedni a székből, de egy pillanat alatt visszahuppant ülőhelyzetbe és úgy folytatta a mondat tovább részét -, hogy pacsa- pa- pa parancsolgaassss.

- Na gyere, jobb, ha kicsit megmosod az arcod – nyúltam felé, hogy ne érezzem magam olyan tehetetlenül.

- Neemmm! – rázta le magáról a kezemet.

A reakciója meglepett, furcsa szúró érzést éreztem a mellkasomban, ahogy ellökte a segítő kezem magától. Szomorúan vallottam be magamnak, hogy megérdemeltem.

- Nnnemm! Majd akko meggyek egyeddül! – mondta, megrázva magát egy újabb próbálkozásom után. Olyan volt, mint egy hisztis kislány. Akármennyire is aggódtam érte, még így is szépnek és imádnivalónak láttam őt.

Furcsa volt belegondolni, hogy elválásunk előtt szenvedélyesen csókolóztunk egymással, olyan messzinek tűntek azok a percek. Mintha nem is e világban történt volna.

Ismét megpróbálkozott a felállással ezúttal sikeresen. Inkább nem nyújtottam felé a kezemet, mert féltem, hogy ellenkezésével egy hatalmas esést váltok ki.

- Gyere, legalább hadd segítsek – mondtam, számítva a makacsságára, de azért ugrásra készen álltam, hogy ha elveszti az ellensúlyát.

- Mmmegy egye-egyeddüll is!- mondta és elindult az ajtó felé.

- Carlisle, kérlek! Nehogy valami baja legyen! – kérleltem apámat még egyszer.

- Jasper, nem lesz semmi baja, már mondtam - biztosított nyugodtan, és bosszúsan konstatáltam, hogy ő is jót mulat a helyzeten.

- De akármi történhet…- kezdtem, és annyira el voltam foglalva azzal, hogy meggyőzzem őt az igazamról, hogy ezt a néhány másodpercet választotta Audrey arra, hogy hasra essen a küszöbben.

- Ki rakta ide ezt a küsz- küsz- küszöböt? – kérdezte, miközben labilisan felült. – Te csak ne kaca- ka – kaca kaca nevess! – kiáltott Emmettre aki remekül szórakozott az esésén.

Felhúztam őt a földről, de amint két lábon állt, lerázta a kezemet magáról és elindult a fürdőszoba felé.

Emmett közben még mindig a térdét ütögette nevettében, még Rosalie is elmosolyodott.

Lemondóan lépkedtem Audrey mögött, csak arra figyelve, hogy nehogy kárt tegyen magában. Jobbra-balra dülöngélt és néha csak kicsin múlott, hogy nem akadt össze a lába.

Kinyitottam neki az ajtót, a hideg vizes csapot is megnyitottam neki és az arcába fröcsköltem egy kis vizet. A csaphoz hajolva megmosta az arcát és mélyeket lélegzett.

El sem hittem, hogy miattam képes volt ilyen állapotba hozni magát. Nem érek annyit, hogy ezt tegye magával… Sokkal súlyosabb következményei is lehettek volna, főleg, ha esetleg nem jövök haza. A helyzet elkeserített.

Végül megnyugodva tapasztaltam, hogy ahogy múlnak a percek, annál jobban csillapul a szívverése, és mikor felnézett rám, szeme már nem volt annyira elhomályosult, ahogy tükörből rám nézett.

- Mééértt jöttél vissza? - kérdezte végül. A szavai szíven ütöttek. Nem akarja, hogy visszajöjjek? Nem örül nekem? Ennyire kiábrándította a viselkedésem? Megutált? - záporoztak bennem a kérdések.

- A családhoz tartozom…- válaszoltam végül. Nem mondhattam neki azt, hogy miatta jöttem vissza, még nem… - Miért? – kérdeztem.

- Te mmég meg mered ké- kérdezni, hogy mi- miért? – Elindult felém és kis híján hasra esett, de ezúttal résen voltam és elkaptam őt, mielőtt még összetörte volna magát a fürdőszoba kövén. - Utálllak!- szűrte ki a fogai között, mire a szívem felől újabb tűszúrás érződött. - Uttállak, hogy ezt csinálod velem! – Az arcába néztem és a szeme tele volt elfojtott haraggal és számos más érzelemmel. - És - és közben szeerettlek is! Naggyon szerellek! Ha egy tőőrt döfnél a szi- szívembe akkor is ssszeretnélek – suttogta, ami vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Talán igaza volt… ahogy viselkedtem… megérdemlem ezt a hasonlatot, bár sosem lennék képes őt szándékosan bántani.

- A szerelemben, ni—ninnnncsen sem- semmi logika – mondta végül, amivel nagyon is egyetértettem…

- Gyere, le kell pihenned - kértem őt szépen, de határozottan, kifele húzva őt a fürdőből.

Ezúttal nem rázta le magáról a kezemet, engedte, hogy átkarolva betámogassam a szobájába.

Leültettem az ágyára és lehúztam a cipőjét. Végignéztem rajta, és úgy döntöttem, nem lesz semmi baja, ha ebben a ruhában alszik, messzebbre nem akartam menni. Bágyadtan dőlt le az ágyára. Fogtam a takarót és betakartam őt.

- Jazz… Csak egyet mondj me- meg – suttogta sokkal nyugodtabb hangon, mint ahogy előbb beszélt hozzám a fürdőben.

- Mit? – kérdeztem leplezve a kíváncsiságomat.

- Ugye nem mész el tö-többet? – a szavai miden feszültséget lesöpörték a szívemről.

Nem tudtam megszólalni megkönnyebbülésemben, így csak megráztam a fejemet.

Jó végszónak éreztem ezt és láttam rajta, hogy nagyokat pislog így elindultam az ajtó felé. A kezem után kapott és megszorította. Kérdőn néztem rá és letérdeltem mellé.

- Jazz, nagyon szeretlek – súgta és lassan elaludt, még mindig szorítva a kezemet. Megsimogattam a kezét és letettem a takaróra. Végigsimítottam az arcán, és elmosolyodtam.

Azt szokták mondani, hogy a részegek az illuminált állapotukban a legőszintébbek. Tehát őszintén kellett hogy mondja az összes vádat, szót, kérést, ami az elmúlt percekben elhangzott.

Az utolsó mondattól pedig végleg megbizonyosodtam arról, hogy akármi történjék is, de érdemes volt visszajönnöm…