Karácsonyi ajándék - 1. jelenet

Sziasztok!

Emlékszetek még arra a játékra, mikor a nyertesek választhattak egy jelenetet?

Én emlékszem, és lassacskán meg is íródott néhány jelenet ezek közül.:) Az alábbit Jazzmin választotta.:) Remélem tetszeni fog.:)

Ha van kedvetek, lepjetek meg néhány hozzászólással.:) Nagyon kíváncsi lennék, hogy tetszik, vagy, hogy nem tetszik.:)

Holnap is jövök egy jelenettel, szóval akkor is érdemes lesz felnéznetek.:)

Puszi,

Truska

ui: ha valami nem világos, érdemes ismét újraolvasni azt a fejezetet, de azt tanácsolom, hogy ne előtte, mert talán zavaró lesz az ugyanolyan (vagyis majdnem ugyanolyan:D) párbeszéd.:)

Az utolsó reménysugár – 26. fejezet

(Jasper szemszög)

- részlet -

Vad és vadász

Annyira szép volt. Szinte sugárzott. Ahogy az előbb táncoltunk, andalító volt… Aztán olyan gyorsan szakadt végbe, ahogy elkezdődött. Zavarba hoztam. Minden bizonnyal azért, mert Seth is ott volt és minket nézett. Mi másért? Bizonyára szívesebben táncolt volna vele. Mikor fölkértem, láttam rajta, hogy meglepődött… Nem akartam tudomásul venni a sajnálkozó pillantását, amit Seth felé küldött, mikor felhúztam őt a kanapáról. Pedig csak az ő érdekében csináltam. Minek áltatja magát ez a lány? Annyira dühítő…

- Gyere ide, kincsem!- szólt Maggie-hez. Biztosan azért, hogy jobban Seth szeme előtt legyen… Mérgesen szusszantva léptem az ablakhoz és néztem fel a csillagokra.

- Ódiii! Kimegyek!- közölte egyszer csak váratlanul Maggie.

Audrey kedvesen igyekezett őt meggyőzni, hogy már túl késő van a kinti sétához, de Maggie csak azért is ragaszkodott az ötletéhez. Ahogy az ablakban álltam, eszembe jutott valami.

Kérdezés nélkül hozzájuk léptem, levettem a fotelről az egyik plédet és a kicsi köré tekertem.

- Gyere, megmutatom, hogy mi van ilyenkor kint – mondtam neki, mire ő ragyogó szemmel kapaszkodott a nyakamba és kíváncsian várta, hogy mi fog következni. Maggie vére is édes volt, bár nem annyira, mint a nagynénjéé, de a velük töltött idő alatt sikerült megszoknom a közelségüket, és mivel alig 36 órája vadásztam, tudtam, hogy nem eshet semmi baja a kicsinek.

Szemem sarkából láttam, hogy Seth keze megremeg és nem sok választja el attól, hogy farkasként a torkomnak essen. Éreztem a felém áradó fenyegetést, de nem foglalkoztam vele. Mélyeket lélegezve maradt a fotelben. Legalábbis a hangokból ítélve nem trappolt utánam, hogy kitépje a kezemből a gyereket.

- Ilyenkor sötétben elmegy a napocska aludni, és a hold és a csillagok veszik át a helyét – kezdtem neki magyarázni, olyan hangnemben, ahogy a lányok szoktak szólni hozzá.

Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, első pillanatban úgy hittem, hogy mégiscsak Seth vesztette el teljesen a türelmét, de a felém fújó szellő felfedte az utánunk jövő kilétét. Meglepett, hogy Audrey utánam jött és nem használta ki az alkalmat, hogy Seth-et lenyugtathassa… Másrészt meg érthetetlen volt számomra, hogy a családtagjaim hogy engedhették ki őt a hidegbe.

- Nézd, azok a csillagok - mutattam fel az égre, leplezve az érzéseimet. Maggie érdeklődve figyelte az égboltot uraló millió pontocskát. – Mit csinálnak a csillagok? – kérdeztem.

- Nem bántanak? – kérdezte félve. Hallottam, hogy a pici szíve felgyorsul, és feszülten várja a válaszomat.

- Nem, a csillagok nem bántanak, ott vannak fönn nagyon messze és ragyognak – igyekeztem megnyugtatni.

- Jagyognak? Oottt!!! – az ijedtség helyét izgalom vette át az új felfedezést illetően.

Hallottam, hogy a hátam mögül a ház falának támaszkodva Audrey csendesen felnevet.

Összeszorult a szívem, amiért kinevetett. Seth biztosan izgalmasabban magyarázta volna Maggie-nek ezt a dolgot. Nem úgy, mint én…

Maggie ebben a pillanatban vette észre Audrey-t és még izgatottabban felkiáltott, hogy tudassa vele, hogy a csillagok ragyognak.

Audrey kedvesen válaszolgatott neki, már azon voltam, hogy lassan visszaviszem Maget a házba és reménykedem majd, hogy Audrey is követ minket, mikor Rose feltépte a bejárati ajtót.

- Na gyere, falat, bemegyünk. Nehogy még ma valakiből farkasvacsora legyen - jegyezte meg foghegyről, és kikapta a kezemből a kicsit. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan bement, mintha itt sem lett volna.

Megdermedve álltam a korlátnál és tétováztam. Nem tudtam, mit mondhatnék Audrey-nak. Tudtam, hogy még ott van, hiszen hallottam az egyre gyorsuló szívverését és a csendes sóhaját. Egy pillanatra sikerült elhitetnem magammal, hogy ezek nekem szólnak, miattam vannak. Aztán végül elhessegettem a gondolatot és bosszúsan gondoltam Seth-re.

- Köszönöm - súgta halkan. Meglepve néztem rá. Lehajtotta a fejét és a cipőjét nézte. Haja az arcába hullott, fázósan húzta össze magán Esme kabátját.

- Mit? - kérdeztem értetlenül. Biztosan a szülinapjára gondol…

- Hogy ennyire szereted őt – válaszolta. El kellett telni néhány másodpercnek, hogy rájöjjek, Maggie-ről beszél. Hát persze…

- Maggie igazán elbűvölő - válaszoltam mosolyogva, arra gondolva, hogy mennyire szereti az unokahúgát. Bárcsak… Úristen, egy kislányt irigylek…

Ekkor nézett fel rám. Tekintete lágy volt és csillogó, ha éltem volna, biztos felgyorsult volna a szívverésem ebben a pillanatban ennek a szempárnak a kedvéért. Legnagyobb sajnálatomra elszakította a tekintetét, és az égre nézett. Követtem a pillantását, és én is a csillagokat néztem.

- Tudtad, hogy ha kialszik egy csillag, például ebben a pillanatban, legalább négyszáz év múlva fog csak eltűnni a fénye az emberi szem elől? – kérdeztem végül. Most el akarom kápráztatni az érdekes történeteimmel? A szemem sarkából felé pillantottam. Biztosan nem érdekli… Szánalmas vagyok…

- Nem tudtam – mondta végül.

Hallottam, ahogy összekoccan a foga egy hideg légáramlat miatt. Én hülye… még a végén megfázik…

- Jobb, ha bemegyünk, nehogy megfázz – állapítottam meg, és az ajtó felé fordultam. Alig két lépés választott el a bejárattól, mikor rájöttem, hogy nem hallom a lépteit. Kérdőn néztem vissza rá.

- Miért? – kérdezte.

- Hogy nehogy megfázzál - ismételtem.

- Nem, nem erről beszélek! – kiáltott utánam. - Hetek óta kerülsz, épp hogy hozzám szólsz, ha egyáltalán jelen vagy. Ne mondd, hogy nem. Nem vagyok hülye! - láttam rajta, hogy dühös és nem érti a helyzetet, de a valódi okot nem mondhattam el neki. Amikor csak tehettem én sem gondoltam erre a képtelen helyzetre. Mindenkinek jobb volt, hogy elkerüljük egymást.

- Audrey, én…

- Te… gyerünk, kíváncsi vagyok a magyarázatodra! – kiabálta, annyira gyönyörű volt, még így dühösen is.

- Meg fogsz fázni – mondtam végül. Féltem, hogy ha magyarázkodni kezdek, akkor elszólom magam.

- Nem érdekel, ha kell, összeszedek egy tüdőgyulladást, de addig nem megyek be, amíg nem mondasz valami értelmes magyarázatot rá – makacskodott. Szinte biztos voltam benne, hogy képes véghezvinni a tervét, de hideg volt, és aggódtam, hogy még jobban lebetegszik.

- Audrey, nem értelek… Figyelj, jobb, ha bemegyünk – próbálkoztam még egyszer.

- Jasper, ha be merészelsz jönni, én esküszöm, visszarugdoslak! Milyen úriember vagy te? Tessék szépen válaszolni! – hallottam meg bentről Bella hangját. Köszönöm, hugi, erre igazán szükségem volt… Halk morgás hagyta el a torkomat, de Audrey nem halhatta. Végül vállalva a döntésem következményeit ismét az ajtó felé indultam.

- Ennyit jelent neked az utolsó reménysugarad? - kiáltott utánam. - Vigyázol rá, nehogy megfázzon? – egy pillanatra elakadt a lélegzetem… mégis honnan…?

Tudtam, mikor használtam ezt a kifejezést és nem értettem, honnan… Visszafordultam és a ránéztem. Még mindig dühös volt… de úgy állt ott, mint egy makacs kiscica. Ha nem zavart volna össze teljesen a szavaival, talán még el is mosolyodtam volna a kiállásán.

- Tessék?- kérdeztem vissza, remélve, hogy csak rosszul hallottam.

- Carlisle csak nyugtatót adott nekem - lépett közelebb hozzám -, hallottam mindent.

A kijelentése letaglózott. Mi az, hogy hallott mindent? Ez… lehetetlen…

- Nem értem, miről beszélsz – suttogtam leheletszerűen. Tehát ellenzi… undorodik tőlem… meg tudom érteni… a fenébe is… egy szörnyeteg vagyok… nálam még egy farkas is jobb…

- Jasper, hallottam, amit hallottam. Én… - kezdett bele.

- Mégis mit akarsz, mit mondjak, ha hallottad?- kiáltottam rá nem éppen illően. Egyszerűen képtelen voltam végighallgatni a magyarázkodását.

- Mondd a szemembe. Mondd ki még egyszer. Hallani akarom. Mondd a szemembe, hogy tényleg elhiggyem – mondta, én pedig nem értettem miről beszél. Miért akarja elhinni, hogy aztán a földbe tiporjon. Határozottan közelebb lépett hozzám, én pedig hátrálni kezdtem. Úgy éreztem magam, mint a vadak, melyeket elkapok… sarokba szorítva, reményvesztetten…

- Mit számít az, hogy elhiszed-e vagy sem? – suttogtam, még mindig figyelve rá, hogy ne tudjon leolvasni semmit sem az arcomról.

- Nekem igenis nagyon sokat számít! – jelentette ki határozottan. Úgy hittem, kezdem megérteni ezt a lányt, de a szavai egyre nagyobb összevisszaságot eredményeztek bennem.

- Most mondtad, nyugtató volt benned, én csak annyit mondtam, hogy mennyire féltettelek – magyarázkodtam. Muszáj elhitetnem vele, hogy rosszul hallotta.

- Miért nem ismered be? – kérdezte.

- Nem számít. Menjünk be, vagy hívom Bellát - mondtam, majd kikerültem őt, ügyelve arra, hogy nehogy hozzáérjek.

- Észre sem vetted, hogy én is…- Megtorpantam. Elakadt a lélegzetem. Mire gondol? Igyekeztem nem hamis reményekbe kergetni magam… Persze hogy észrevettem, hogy Seth-et szereti, ez annyira nyilvánvaló…- gondoltam magamban keserűen…

- Hogy? – kérdeztem vissza.

- Nem szeretem Seth-et. Sosem voltam belé szerelmes – szavaitól megkönnyebbülés járt át minden porcikámon. Visszafordultam felé és a szemébe néztem. Nem szereti… igen ezt mondta. De hiszen…

- De azt mondtad, hogy…- kezdtem bele, de félbeszakított.

- Nem mondtam semmit. A semmin van a lényeg, Jasper. Te mondtad ki, én pedig nem tagadtam le – mondta határozottan. Visszagondoltam az első alkalomra, mikor rádöbbentem, hogy őt szereti… hogy lehet, hogy mégsem… de szerelmes volt… tudom... éreztem. Ilyenben nem tudok tévedni.

- De miért?

- Mégis mi értelme lett volna, ha megmondom, hogy te vagy az? Akkor hogy reagáltál volna? – ismét megdermedtem. Azt mondta, én vagyok az… Én… A veranda padlóját néztem és próbáltam felfogni ésszel az előbb hallottakat.

- Lebeszéltelek volna, vagy elmentem volna - jelentetem ki fél perc után.

- Igen. Éppen ezért hagytam rád. A többit már csak te keltetted. A sok-sok féltékenykedést te gerjesztetted.

Rápillantottam. A kék szempár fogva tartotta az enyémet, úgy éreztem, hogy felcserélődtek a szerepeink, és én lettem a vad, ő pedig a vadász. Aztán valami olyan történt, amire nem számítottam. Míg egyik pillanatban nem éreztem felőle semmit, a másikban lágy érzelemhullám csapott meg. Nem fájt, nem volt kellemetlen. Pont olyan volt… mint amit én éreztem. Az a vágyakozó, simogató szerelem, amit próbáltam elhessegetni magamtól, elnyomni magamban. Még mindig a szemembe nézett, de úgy éreztem, hogy ezzel a pillantással beszippantott a lelkébe, hogy feltérképezhessem minden előlem elrejtett részét.

- Most nem Sethre gondolok, mikor ezt érzem. Csak te vagy itt, és én. Jasper, téged szeretlek - mondta határozottan.

Az egész eddigi létemet feladtam volna csak azért, hogy tovább érezzem ezt a boldogságot, ami a sejtjeimben burjánzott, de… nem tehettem… Akármi is az igazság… ő ember, én pedig egy szörny. Egyre jobban kezdtem érteni Edward okait.

- Ettől féltem - szakítottam meg a szemkontaktust, és a korlát mellé léptem. Felnéztem a csillagokra, és úgy éreztem, mintha figyelnének engem, és rajtam nevetnének…

- Mért nem lehet egyszerűen csak beletörődni, Jazz? – kérdezte. A nevem e formáját hallva kellemes érzés töltött el.

- Beletörődni, hogy veszélybe sodorjalak?- Felidéztem magam előtt, hogy hogy nézett ki, mikor rátaláltunk, hogy mennyi fájdalmat okozhatnék neki én is… Nem… ezt nem szabad… Megráztam a fejem, hogy eltüntessem azokat a szörnyű képeket…- Azt már nem…

- De…

- Audrey, nem számít, én mit érzek. Nem szabad. Mellettem nem vagy biztonságban – szakítottam félbe.

- De igen, melletted érzem magam a legnagyobb biztonságban. Ha te ott vagy mellettem, tudom, hogy ha eljönne a világvége, akkor is vigyáznál rám - kontrázott. Annyira szerettem volna hinni neki…

- Nem értesz semmit - súgtam.

- Na tessék. Ilyenek a férfiak. Féltek. Féltetek, vágyakoztok, de tenni képtelenek vagytok. Gratulálok. Felírhatod magadat a listára, a…- ahogy beszélt kipirult az arca, és a szeme villogott dühében… Annyira…

A kezdeti határozottságom elillant. Még magam számára is váratlanul cselekedtem, és az elmém egészen pici tudatos része reménykedett, hogy nem teszek semmit sem tönkre, sem benne, sem magamban.

Megragadtam a vállát, és kicsit megemelve a földről a legközelebbi oszlophoz szegeztem. Annyira megdöbbent a hirtelen reakciómra, hogy nem volt ideje reagálni. A számat az övére nyomtam, és csókolni kezdtem. Puha volt a ajka és meleg, még ebben a csípős hidegben is. Éreztem, ahogy az első másodpercekben megfeszült a karjaim között, majd minden egyes másodperc elteltével egyre jobban ellazul. Egyik kezét a vállamra tette és közelebb lépett hozzám, míg a másikkal végigsimított az arcomon, ujjai nyomán kellemes melegséget éreztem. Ösztönösen csúszott a kezem a derekára és húztam magamhoz még közelebb. Meglepődtem, mikor visszacsókolt. Óvatosan és félve viszonozta a csókomat, amitől még jobban elvesztettem a maradék józan eszemet is. Az illata felkúszott az agyamba, és még reménytelenebb helyzetbe kerültem ezáltal. A szíve meleg volt és a teste őrült iramban dübörgött a mellkasában. Annyira emberi…

Megszakítottam a csókunkat. Hangosan zilálni kezdett, és bágyadtan nyitotta ki a szemeit. Tényleg ekkora hatással vagyok rá. Homlokon csókoltam, és a fülébe suttogtam.

- Szeretlek. Igen szeretlek.

A szavak, ahogy kimondtam megannyi érzést hívtak elő bennem: megkönnyebbültség, félelem, kétségbeesés. De a legerősebb mégiscsak annak az egyetlen szónak a jelentése volt. Amit éreztem ugyanolyan őszintén, mint ő. Orromban az illatával, ajkai édes ízével a számban, meleg testével a karjaimban, tudtam, hogy ez az érzés az egyetlen reménysugaram.