Az utolsó reménysugár- 20. fejezet

Keserédes ölelés (Jasper szemszöge)

Miután az első kopogtatásra nem kaptam választ, ismét megkíséreltem a bejutást. Keservesen sírt. Hallásomnak köszönhetően azt is tudtam, hogy pont az ajtónak támaszkodva ül a földön. Épp ezért nem mertem benyitni. Nem akartam megsebezni vagy fájdalmat okozni neki. Se testileg, se lelkileg.

- Hagyj békén!- kiáltott ki. Hangja komoly volt, tudtam, hogy erősnek akar mutatkozni.

- Audrey kérlek, engedd, hogy segítsek.- próbálkoztam, bár tudtam ez nem lesz elég meggyőző számára.

- Már megmondtam az előbb, nincs szükségem a segítségedre. Nem kell a pátyolgatás. Megvagyok.- az utolsó szónál elcsuklott a hangja.

- Engedj be.- kértem még mindig finoman.

.- Nem engedlek, hagyjatok békén mindannyian- szólt a könnyeivel küszködve.

A nőknek már évszázadok óta saját akaratuk volt, nem utasíthatta őket, sem a férj, az apa vagy bárki más. Én is tiszteletben tartottam őt. Én sem akartam irányítani, vagy megkérdőjelezni, csak segíteni. Tudom nem a legmeggyőzőbb indok. De valami arra késztetett, hogy ne hagyjam magam. Segítenem kell neki, hogy ne omoljon össze.

- Audrey, kérlek menj az ajtóból.- kértem egy újabb kopogást követően.

- Hagyjál békén! Nem megyek. – ellenkezett immár sokadszorra. Hangján hallottam, hogy már nem próbálja titkolni a könnyeit.

- Audrey, ha nem engedsz be, bemászok az ablakon.- mondtam ki az utolsó használható ötletet, ami eszembe jutott. Ahogy hallottam még a sírást is abbahagyta meglepetésében, nem szólt semmit csak megdöbbenve ült- a hangokból ítélve. - Komolyan mondtam- erősítettem meg magamat.

Hallottam, hogy mélyet sóhajt, és arrébb csúszik az ajtó mentén. Lassan nyomtam le a kilincset, és óvatosan nyitottam be. Sötét volt a szobában, a feljövő hold ezüstösen világította meg a berendezési tárgyakat, de még így félhomályban is úgy láttam, mint nappal. Első dolgom volt, hogy az ajtó mögé néztem.

Ott ült a sarokban hátát a falnak döntve, felhúzott lábait átölelte, és kezében szorongatta a láncot. Levette a nyakából és összeillesztette a kettőt. Csak most vettem észre, hogy egy apró szívecskét formázott. Úgy lengette az arca előtt, mintha magát akarta volna hipnotizálni. Elmélyülten nézte a medál mozgását, mintha ott se lennék.

Az arca teljesen megváltozott azalatt a néhány perc alatt, míg egyedül volt. A düh már rég elpárolgott, nem maradt más, mint fájdalom és félelem. Csak most emelte rám sötétkék szemeit. A hold fényében olyan volt, mint az éjszakai égbolt. Apró kis fények cikáztak benne, éppúgy, mint a csillagok az égen.

Becsuktam az ajtót, és leültem mellé- tartva a távolságot. Ha kellő távolságban voltunk nem éreztem olyan intenzíven az illatát. Hozzá tudtam szokni így, de ha túl közel lettünk volna egymáshoz, újabb harcot kellett volna vívnom a szörnyemmel, hogy meg ne öljem. Amíg lehetett az első megoldást választottam, de tudtam, hogy hamarosan a második is elkerülhetetlen lesz. Nem muszájból, hanem akaratból.

Mindig is úgy hittem, hogy bárkit meg tudok nyugtatni nem csak a képességemmel, hanem a szavaimmal is. Harcoltam csatatéren, megismertem az élet sötét oldalát, és éltem is benne ugyanolyan sötét lényként, mint az összes hozzám hasonló. De ahogy ott ütem mellette, egyre jobban elbizonytalanodtam. A lelkében dúló harcokat, nem tudtam csak néhány szóval legyőzni. Az ő lelke más volt. Valahogy más volt a kapcsolatunk. Ezt nem tudtam megmagyarázni.

A szemem sarkából néztem, hogy mit csinál, nem akartam, hogy azt érezze, hogy lesem, minden egyes mozdulatát- még ha így is volt.

Tovább nézte a kis medált, mint egy apró kincset. Az is volt neki. Egy emlék, egy személy, egy barátság, egész eddigi élete, egy ilyen apróságban.

Ültünk csöndben. Nem fájó, vagy zavart csönd, egyszerűen, csak mindkettőnket kellett a hallgatás. Míg ő a fájdalommal küzdött, én próbáltam legyőzni az illata okozta vágyat.

Hosszú percek múlva végül akadozva megszólalt.

- Pedagógus akart lenni. Nagy álma volt, hogy a delfinekkel segítsen a beteg gyerekeken. Akart öt gyereket is. Hát igen nem aprózta el.- mosolyodott el fanyarul.- Valamint egy villanyszerelő férjet. Miután tizenöt évesen megállapította, hogy minden elektromos kütyü elromlik a kezében öt perc után. Akkor döntött úgy, hogy egy szakembert választ, ha házasodni akar. Így akarta megspórolni a felesleges idegeskedést. Azzal, hogy ott van helyben.

Tudtam, hogy így a legjobb, hogy beszél róla. Tapasztalatból tudom, hogy az emlékek bármennyire is fájnak, lassan segítenek begyógyítani a sebet, amit, a veszteség okot. Ez egy megmagyarázhatatlan rendszer, hegek, amit csak az a kés tud orvosolni, ami okozta. Mennyire furcsa, hogy mondani, mindig könnyebb, mint átérezni. Kívülről mindig könnyebb.

-So..sokat szenvedett?- kérdezte dadogva.

- Nem tudom- vallottam be őszintén.- lehetséges- a képekről nem akartam beszélni neki.

-Bajt okozok mindenkinek- fakadt ki.- Carlisle-nak küldték az elsőt, Sue-nak a másodikat. Mindkettőjüket ismerik, kutattak utánam. A la push-iak veszélyben lehetnek. Bobby, Grace, és a többiek. Akármelyiküket bánthatják. Hol van Maggie?- nézett körbe ijedten, mintha a félhomályban meglátná a kicsit.

- Nyugodj meg Maggie biztonságban van. A többiek lent vigyáznak rá. Nem lehet semmi baja.- nyugtatgattam- A la pushiak miatt se aggódj. Megvédik őket a farkasok. Ők a védelmezők, ha bármelyikük felbukkanna, azt ők megéreznék.

Láttam, a szemében az apró megkönnyebbülést.

- És a többi barátom? Mi lesz, ha megint egy ártatlan meghal miattam? A szomszéd néni? A volt tanáraim? Akik kicsit közel álltak hozzám?- hadarta.

Hát persze. Fellépett a harmadik lépcsőfokra. Félelem. Jelen eseten féltett minden embert, akit ismert.

- Audrey, nem védhetünk meg mindenkit…- kezdtem.

- De miért kínoznak ezzel? Miért kell mások boldogságát tönkre tenni miattam?- arcán hatalmas cseppek gördültek le.

- Tudják, hogy ezzel üthetnek rajtad sebet. – próbáltam finoman megértetni vele.

- Miért? Miért nem én? Engem akarnak! Engem öljenek meg!- fakadt ki. Szavai késként hatoltak a tudatomba. Tudtam, hogy gyászol, de megrendített, hogy meg akar halni.

- Audrey ne mondj ilyet.- ellenkeztem. Felé nyújtottam a kezem, hátha sikerül megnyugtatnom, ahogy megérezte hideg ujjaimat, megrázkódott, lerázta magáról a kezemet, és még közelebb húzódott a falhoz, mintha eggyé akarna olvadni vele.

A térdébe temette az arcát és zokogott. Rázta a sírás. Hagytam, tudtam, hogy ki kell adnia a feszültséget, a fájdalmát. A természet egyik legjobb ötletei voltak a könnyek. Azokban az apró cseppekben annyi fájdalom vagy öröm lakozhat, hogy nem lehet mértékkel betájolni.

Mint a testnek a méregtelenítője a máj, a léleknek a könnyek. A lelke sírt. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Az ajtónak támasztottam a hátam, és kinéztem az üveg ablakokon. A csillagok most elvétve ragyogták be az égboltot. A holdat is sejtelmes felhőtakaró lengte körbe, mintha egy apró selyemmel akarná eltakarni a szemét, hogy ne lássa a fájdalmát.

A szörnyem ugrásra készen várakozott. Tényleg el kellett volna mennem, vadászni, tényleg csak magam alatt vágom a fát, másokat is veszélybe sodorva ezzel. A szörnyem megrendíthetetlen volt. Még tartottam magamat. Próbáltam felül kerekedni rajta. Egyszerűen nem tudtam volna megmondani melyikünk kerül ki győztesen.

- Minden az én hibám.- suttogta. Arca tele volt reménytelenséggel, és bűntudattal.

Bűntudat a következő lépcsőfok. Egy pillanatra megdöbbentem, hogy milyen gyorsan halad a gyász fokozatain. A tagadás, a düh, félelem, bűntudat. Más embereknél hónapokig tarthat, míg egyikből eljut a másikba.. Ő pedig alig egy nap alatt érezte az összest. Azzal magyaráztam, hogy ő érzelmileg mindig is máshogy reagált, mint a legtöbb ember. Csupán ennyi az oka. Azt hiszem…

- Nem, nem a te hibád, az övék...- próbáltam rá hatni a képességemmel, de még mindig megakadályozta, hogy segítsek.

-Nem kellett volna megszületnem, akkor nem üldöznének, és nem halnának meg a szeretteim.- állapította meg.

Szavai valami megmagyarázhatatlan ok miatt, tűként szurkáltak régóta szótlan szívembe. Erős késztetést éreztem, hogy meggyőzzem a fordítottja felől. Mintha valami láthatatlan erő lassan, ködként körbelengett volna. Nem értettem az okát, a miértjét. De irányított. Nem, úgy ahogy a szomjúságom, de ösztönös volt ez is. Nem borította el a tudatomat, mégis irányított.

- De meg kellett születned. Maggie miatt, a barátaid miatt.- folytattam.

- A barátaimat meg akarják ölni.- kiáltott fel kétségbeesetten.

- Akkor sem viheted te a keresztet. Nem tehetsz róla, hogy belekeveredtél.- kontráztam, tudtam, hogy akárhogy próbálom megértetni vele az ellenkezőjét, nem érek el semmit.

-Miattam halt meg a családom, miattam halt meg a barátnőm, és Alice is. – ostorozta magát.

Olyan badarságokat tud mondani... mindenki tudja, hogy nem az ő hibája… Persze mikor elvesztettem Alice-t én is őt hibáztattam, de csak egy bűnbakot kerestem… mintha csillapíthatta volna a fájdalmamat a tudat, hogy okolok valakit a megváltozhatatlanért.. Ő is csak áldozat, ezt el kellett ismernem… az idő múlásával.

-Audrey ne hibáztasd magadat.- kérleltem ismét. Azzal, hogy nem éreztem át az érzéseit ténylegesen, nem tudtam megtalálni a gyógymódot, hogy mit mondhatnék. Annyira megszoktam, hogy a szavaimat is az érzések befolyásolják...

-De az én hibám. – zokogott egyre keservesebben.

Egész teste remegett, közelebb húzódtam hozzá. A szörnyen boldogan felmordult örömében.

- Jasper- nézett rám könnyes szemmel.

- Tessék?- simogattam meg az arcát ezúttal nem húzódott el.

- Ölj meg! Kérlek, ölj meg, akárhogy. Csak ölj meg.- bár nem volt szükségem levegőre, de a szavaitól elállt a lélegzetem. A fájdalom sok mindenre képes, de ez… kegyetlen volt…

Már a feltételezés is fájt, hogy úgy hitte, képes lennék őt bántani. A szörnyem erőt gyűjtött.

-Nem. A bűntudat beszél belőled. Ne mondj ilyet.- néztem a szemébe. A szörnyem le akart gyűrni, ki akarta használni a mesés alkalmat. Az édes áldozatot.

- Ölj meg, a tied a vérem, ölj meg, nem fogok ellenkezni.- szeme könyörgően fürkészte az arcomat, láttam rajta, hogy feladta. Néhány centivel közelebb húzódott hozzám. Az illata csábítóan hatott. Úgy éreztem, nem tudom leküzdeni, hogy másodpercek kérdése és legyűr, aztán már csak egy mozdulat, hogy véget vessek… a szenvedésének. Egy pillanatra elképzeltem, hogy magamhoz rántom, és megízlelem bódító vérét.

Lentről halk dulakodást hallottam.. Nem illett bele ebbe a bódulatba, amiben épp kerültem, de valahogy a szavak eljutottak a tudatomig.

- Edward, várj még, nyugi - hallottam Bella kétségbeesett hangját.

- Nem hagyom, hogy hülyeséget csináljon- mondta Edward feszülten, valahogy ezek a szavak erőt adtak, és legyőzzem a szörnyet, felül kerekedtem rajta, nem adva neki esélyt egy újabb élet kioltására. Legalábbis ebben a pillanatban, én uraltam az elmém.

Tudtam, hogy Edward olvas a gondolataimban, és, hogy tétovázik, nem tudja, mit érzek, csak azt hallja, amit gondolok.

Edward, legyőztem. Nem fogom bántani. Nyugodj meg- sugalltam felé.

Nem kaptam választ, de tudtam, hogy megértette. Azt is tudtam, hogy ha kell segít. Ez apró nyugodtságot adott. Ha már rajtam, a lelkiismeretemen nem is lehet majd segíteni, ha letámadnám őt, ő túlélné, tudom, hogy Edward bejönne, és letépne róla, nem engedné, hogy megöljem. Nem akartam belegondolni a következményekbe, mekkora szenvedést tudnék okozni vele… mindenkinek. Ismét.

- Jasper- hallottam meg Audrey hangját. Csak most jöttem rá, hogy ő még mindig itt van mellettem. Nagy szemekkel nézett, és várt. A bűntudat felhője még mindig ott volt a szemében.

-Nem öllek meg. Butaságokat beszélsz. Nem tudnálak megölni- néztem mélyen a szemébe. A szavakat csak nagy nehezen tudtam kipréselni magamból, a szörnyem erős volt. Nagyon. De én is küzdöttem.

Hosszan viszonozta a pillantásomat. Tudta, hogy mekkora súlya volt a kérésének. –tudtam, hogy ismét magát fogja korbácsolni. A karjával átölelte a fejét, mintha el akarna bújni a világ elől.

Nyugodtságot akartam rá sugározni, de mint mindig most is csak blokkolt. Egy áttörhetetlen fal volt közöttünk.

-Igazad van- suttogta- Én nem vagyok normális, azt hiszem, hogy kezdek megőrülni- keserűen elmosolyodott, keze pedig önkéntelenül aprót remegett.

- Audrey- nyújtottam felé a kezemet. Mikor megérintettem ijedten húzódott arrébb. Még mindig sírt.

-Kérlek hagyj- suttogta.

-Hadd segítsek…- mondtam halkan. Nem voltam biztos benne, hogy helyes e, amit csinálok,. Egyszer megmenekült, de lehet, hogy legközelebb én leszek a gyengébb. Mégis hagytam, hogy valami más vezessen.

Feltérdeltem és közelebb másztam hozzá. Mikor meggyőződtem róla, hogy erős kezek között tartom a szörnyem, nem hagytam, hogy előbújjon, és megtámadja. Ismét megrándult mikor hozzáértem a karjához. Nem tudom, hogy mi váltotta ki belőle, ezeket, de az elmúlt időszakban gyakran tapasztaltam, hogy az érintéseimre így reagál. Talán csak félt tőlem. Igen ez lehet az oka. Nem, nem akartam, hogy féljen.

- Audrey, én csak… -lassan érintettem meg a másik karját, amilyen gyengéden csak tudtam, magamhoz húztam. Olyan volt, mint egy rémült kismadár, akit csapdába csaltak. Próbálta lerázni a karom, ellökni magától, minden egyes ilyen mozdulat- valami megmagyarázatlan, érthetetlen módon- rosszul esett. Fél tőlem. Ez a normális reakció, hiszen veszélyes vagyok rá…de az emberi énem, soha nem tudná őt bántani. Tudtam akármit teszek, nem tudom őt meggyőzni erről, és ez kétségbeejtő volt.

Tartottam tőle, hogy az én szoborszerű testem az ő védtelen, gyenge testében kárt tehet. Nem akartam neki fájdalmat okozni. Csak átölelni, hogy tudja nincs egyedül.- ssssh, nyugalom, sssh- próbált kibújni a karjaim közül. Mint egy megsebzett, otthontalan kiscica, aki fél a világtól, az érintésektől, a gesztusoktól. Szinte biztos voltam benne, hogy ha én is ember lennék nem csak a kezével hadonászott volna, hanem karmolna, harapna is.

Aztán ellazult. Feladta, vagy egyszerűen csak elismerte, hogy nincsen semmi esélye. Nem tudom, De megadóan hajtotta a vállamra a fajét. Megállíthatatlan forrásként folytak a könnyei. Hagytam, hogy sírjon, tudtam, hogy ki kell adnia a feszültséget, és csak utána használhatom rajta a képességem.

- Úgy fáj, nagyon fáj- kapaszkodott az ingembe- Én nem akartam, ezt- bizonygatta.

- Tudom- biztosítottam-, Sírj csak, sírj- susogtam a fülébe. Próbáltam aprókat lélegezni. A szörnyem ki akart törni, az illata betöltötte a tudatomat, de valami nem hagyta,- talán az, ami körbelengett- hogy elveszítsem a fejemet. Meg kellett őt nyugtatnom bármi áron.

Belefúrta a fejét a vállamba, és sírt. Lassú mozdulatokkal simogattam a hátát. Furcsa érzés volt az egész. Még mindig elzárkózott előlem érzelmileg. Még mindig nem tudtam mit tenni.

Nem éreztem, mi játszódik benne, mint a vaknak a némafilm, a süketnek a rádióadás, olyanok voltak nekem érzőnek az ő érzései.

Pecekig ültünk a sarokba mozdulatlanul, hallottam a néhol erősödő néhol alábbhagyó zokogását.

Hirtelen ötlettől vezérelve a hátát simogató kezemmel a térde alá nyúltam és felnyaláboltam őt a földről. Meglepetten karolt át. Nem tiltakozott, csak megkapaszkodott. Nem akartam hirtelenkedni. Emberi tempóban az ágyhoz vittem. Lerúgtam a cipőmet, és rámásztam a bevetett ágyra.. Nekitámasztottam a hátam a falnak és az ölembe húztam. Az ő cipőjét valahol lent hagyhatta. Maggie mostanában az összes ilyen dolgot eldugja, játékból.

Percek, órák, másodpercek teltek el. Csak ültünk, és hagytam, hogy megnyugvást találjon a lelke.

-Audrey- szóltam halkan, mikor kicsit lecsillapodott. Nem akartam megijeszteni vagy felzaklatni.

Belenézett a szemembe, tudta, hogy mit akarok, hogy mit kell tennie, hogy segítsek rajta.

Mint egy gát, ami eddig nem engedte az őt állandóan ostromló víznek, hogy kitörjön, ez gát, az érzései gátja, most az ő akaratából átszakadt. Éreztem az érzéseit. Az elmondhatatlan fájdalmát. A nyugalmat lassú folyamként küldtem rá szépen fokozatosan. Próbáltam feldolgozni azt az iszonyatos fájdalmat, ami a „semmiből” jött.

Közelebb bújt hozzám, a nyakamhoz hajolt, és nagyokat lélegzett az illatomból, éreztem, hogy minden egyes lélegzetvételnél egyre nyugodtabbá válik. Meglepett, hogy ilyen hatással van rá az illatom. Fogtam még mindig remegő kezét, és vártam. Vártam, mikor veszi át az irányítást a kimerültség és a bódító megnyugvás. Láttam, hogy szemhéjai elnehezülnek. Nagyokat pislogott, és lassan elaludt.

Néztem a nedves, kisimult arcát.

Nem értettem, hogy a világ miért ilyen kegyetlen. Még emberként is emlékszem, hogy mennyi társamat láttam szenvedni, újabb és újabb csapást kiállni. Volt, aki nem bírta. Volt, aki összeroppant, végleg. Volt, aki erősebb és erősebb lett minden egyes rossz dolog után. Néhány emlékem még megmaradt fiatalkoromból. Emlékszem- nem tudom miért pont rá- mikor az emberi éltem 20 éve alatt annyi minden történt, de egy nőre tisztán emlékszem. Az arca megragadt az emlékezetemben, még a vámpírméreg sem tudta kitörölni. Az egyik katonatársam az édesapjával ment ki a harctérre. Mindketten meghaltak. Még a harc előtt a társam arra kért, hogy ha nem élik túl, én vigyem a halálhírüket, az otthon maradt édesanyjának.

Pár hónapra rá, a városuk közelében táboroztunk, megkerestem a nőt. Egyenruhában, katonaként kopogtattam be a házuk ajtaján. Ő nyitott ajtót. A mozdulatán láttam, hogy a szeretteit várja haza, minden egyes kopogás reményt kelthetett benne, hogy hátha ők azok.

Mikor meglátott megtorpant. A hátam mögé lesett hátha ott van, akit keres. A szemembe nézett. Meg akartam szólalni, de nem bírtam. Így is tudta a választ. Arra számítottam, hogy összeomlik, hogy teljesen magába roskad, de nem így történt.

Mintha megnyugodni láttam volna. Az ijedt arca kisimult, és bólintott. Láttam a szemében a fájdalmat, de nem mutatta ki. Talán a dupla veszteség még erősebbé tette őt. Talán.

Az arca ugyanolyan nyugodt volt, mint Audrey-nak, a szeme annyi fájdalommal telt meg, mint neki, mielőtt lehunyta őket. Mégis túlélte. Tudom. És túl fogja ő is. Akármit mondott ma nekem, akármennyire meg akart halni, túl fogja élni. Mert erős.

Én mért nem lehettek ilyen erős? A nap minden egyes percében harcoltam. Megmaradt emberi énem néha feladni készült a küzdelmet, de eddig valahogy mindig egy hajszállal győztem. Régen könnyebb volt mikor Alice is velem volt. Ő volt az, aki erőt adott, aki bízott bennem. Persze itt van a családom többi tagja, de ők valahol a lelkük mélyén- ha egyáltalán van olyanunk- fel vannak készülve rá, hogy hibázhatok. Hibáztam is az elmúlt évek alatt, nem egyszer. Alice volt az egyetlen, aki nem törődött bele, hogy gyenge vagyok, és támogatott. Abban az időben néha úgy éreztem, hogy győztem, hogy én is lehetek olyan, mint a többiek. Most viszont az utolsó támaszom sem él. Nincs velem. És a veszteség okozta hiány néha hatalmas erőt adott a szörnyemnek, és úgy éreztem nincs tovább.

Váratlanul remegni kezdett a keze, láttam, hogy a lehunyt szemhéja alatt vadul mozognak a szemei. Álmodik. Rémálma van. Megfogtam a kezét, és újabb nyugalmat sugároztam rá. Bíztam benne, hogy nem zárkózott be előttem önkéntelenül. Percekkel később szerencsére megszűnt a remegése. Mintha nem is történt volna semmi. Még csírájában eloszlattam a rémálom felhőit.

Próbáltam megérteni, hogy mért bízik bennem. Miért hiszi azt, hogy én segíthetek csak rajta, hiszen ott vannak a többiek is. Miért pont én? Tapasztaltnak hittem magam, de nem tudtam semmilyen érvet, okot felsorakoztatni amellett, hogy bízik bennem. Én vagyok rá a legnagyobb veszély mégis…

Hirtelen döbbentem rá, hogy nem a legkényelmesebb ágy vagyok számára, mintha egy szobor karjaiban aludna. Óvatosan felkeltem, súlyát az egyik kezemre helyeztem, a szabad kezemmel, pedig felhajtottam a takarót, befektettem az ágyba, és betakartam őt. Reflexszerűen oldalra fordult, és átölelte a párnáját.

Az eszem azt mondta, hogy menjek el, csukjam be magam után az ajtót, és szívjak egy kis friss levegőt, de… Nem volt szívem őt ott hagyni. Hátha újabb remegés tör rá… Hátha szükség van még a

képességemre… Leültem az ágy szélére és vártam.

Hajnali négy körül lehetett, a hold még az égen volt, de lassan készült az őrségváltásra. A nap a horizont alá bukva várta, hogy feljöhessen.

Arra lettem figyelmes, hogy nagyon halkan susog valamit. A szíve egyre gyorsabban ver, és egyre zaklatottabb. Közelebb hajoltam, hogy értsem, mit mondd. Sosem szokott álmában beszélni, legalábbis éjjelente, vámpírhallásommal nem hallottam ilyet.

-Seth!Seth!- értettem meg az első szavait.

Kezeim ösztönösen belemarkoltak a lepedőbe. Azzal a kis… indiánnal álmodik. Nem tudom, mi üthetett belém, de reméltem, hogy rémálom az.

Aztán a feszültséget felváltotta valami más. Az érzés áradat, ami elöntött, intenzív volt. Bizsergető, és mélyreható. Ez a szerelem… ijesztően mély volt. Mindig próbálta eltitkolni az ilyen érzéseit, és ez meglepett. Ennyire szereti azt a… fiút?

-Jasper! Jasper- hallottam meg a nevemet. Sokszor és egyre feszültebben suttogta..

Mit álmodhatott, amiben Seht-tel ketten szerepeltünk? Reméltem, hogy szájkosarat adok rá vagy valami fontos nevelési célzattal, szerepelek a farkassal az álmában.

-Ne!Neeeeeeeeeee!- kiáltott fel kétségbeesetten. Csapkodni kezdett. – Jasper! Neeeeee!- mindenki meghalhatta a kiáltását, de senki sem tört ránk. Tehát Edward még mindig figyelt.

-Audrey, ébredj, ébredj!- ráztam meg finoman. Arca eltorzult a féltéstől és a félelemtől.

Még mindig csapkodott.

Mikor kinyitotta a szemét megkönnyebbülten, kiáltotta a nevemet.

- Jasper!- mint a gyerekek, úgy borult a nyakamba. Nem tudom, mit álmodhatott, de nagyon felkavarta. Az illata, a közelsége, már nem csapott fejbe, mint az elején. Talán mondhatom azt, hogy hozzászoktam. Persze, a szomjúság vadul kaparta a torkomat… Voltak gyenge pillanataim. Apró tizedmásodpercek, amikor nem tudtam másra gondolni csak a vérére. de… még bírtam.. talán csak azért mert…féltettem.

- Jó, nyugi, csak álom volt, minden rendben- simogattam meg a hátát. Ismét a nyakamba temette az arcát és mélyet lélegzett.

- Mit álmodtál?- kérdeztem halkan, mikor megbizonyosodtam róla, hogy a szíve normális ütemben ver.

- Semmit.- mondta halkan.

- A semmiért nem kiáltozik az ember.- biztosítottam.

- Kiáltoztam?- bújt ki kétségbeesve az ölelésemből.- Mit?- közben hátrébb húzódott az ágyon, mintha arra számítana, hogy a szavaim bombaként robbannak. Valahogy a köztünk keletkezett hirtelen távolság idegesített.

- Seth és az én nevemet.- vallottam be. Látva kétségbeesett arckifejezését próbáltam elviccelni a dolgot- Csak nem a lépcsőhöz kötöztem büntetésből, mert bepiszkított az imádott farkaskánk?- Felnevetett. De nem válaszolt.

- Ha nem akarod elmondani, akkor nem.- egyeztem bele. Bár nagyon kíváncsi voltam, hogy miért féltette ennyire azt a kis…

- Ne haragudj- suttogta.

-Dehogy haragszom. Ez csak álom volt.

- Nem az álom miatt, a tegnap estéért. Amiket mondtam, amit kértem- utalt arra mikor feladta- majdnem tönkre tettem az életedet.

-Audrey az én életemet már nem lehet jobban tönkre tenni.- összerándult az arca- ne érezd magad rosszul, ez normális reakció.

- Ez olyan ijesztő, ez nem én vagyok. Ne haragudj, én nem akartam.- suttogta nagyon halkan, és beletúrt a hajába.

-A gyász sok minden tesz a az emberrel- mondtam. Tudtam tapasztalatból, hogy milyen az érzés, mikor az egész világ saját magunkkal az élen egy ellenségként tekint ránk. Mikor csak nagy nehezen tudod megtalálni a régi önmagadat vagy valami ahhoz hasonlót. Tudtam mennyire nehéz.

- Nem a gyász a hibás, hanem én. Mindig tönkreteszem az életeteket, kis híján. Olyan mintha egy pengeélen táncolnék. Igaza volt anno Rosalie-nak csak bajt hozok Rátok.

Miért kell magát hibáztatnia? Nem tehet róla ő csak egy ember… egy különleges ember. Lehet, hogy csak így akarja elterelni a figyelmét az álomról, szólalt meg bennem egy hang. Én és Seth… egy álomban. Valami okból kifolyólag dühített az egész.

Az álom… Amióta éreztem azt az hihetetlenül mély érzést, egyszerűen nem bírtam uralkodni magamon. Minden olyan zavaros volt… Még mindig az előbb rám vetített erős… szerelem hatása alatt voltam. Egyszerűen nem hiszem el, hogy így tudja szeretni azt a kutyát… Másrészt, a távolságtartása… láttam a mozdulatain, hogy fél, hiszen elhúzódott. Úgy látszik az éjszaka történtek, a nyugtatásom, a segítségem sem javított a helyzeten. Félt… és ez nagyon zavart. Talán ez lehetett az oka, hogy meg akartam leckéztetni. Felülkerekedett rajtam a düh, és talán egy kis dac is. De nem gondoltam át mit mondok.

-Audrey, ha nem hagyod abba az önostorozást. Esküszöm, hogy durvább eszközökhöz folyamodnom- kezdtem, Muszáj volt kimondanom, ami a szívemen volt. Elrettentésképp.

Azt akartam, hogy kicsit megijedjen, hogy tudja, hogy az a világ, amibe keveredett sokkal veszélyesebb, mint hiszi. Veszélyes, félelmetes és kiszámíthatatlan.

- Mégis milyen durvább eszközökre gondoltál?- kérdezte szkeptikusan. A jelenlegi helyzetben tudtam, hogy alábecsül.

- Például megcsókollak.- Persze nem gondoltam komolyan… de.. láttam a megdöbbenését, és ez elégedettséggel töltött el.

- Mi?- nézett rám kitágult szemekkel. Megijedt, vagy… inkább zavarba jött… már megint elzárta előlem az érzéseit, így csak az arckifejezéséből tudtam ismét találgatni, de biztos voltam benne, hogy sikerült ráijesztenem.

- Látod, vannak sokkal ijesztőbb dolgok is az életben - mosolyodtam el. Ő pedig még mindig bámult rám hatalmas nagy kék szemeivel…

Drága olvasóim! Köszönöm, hogy ennyit vártatok rám:) Egy héttel ezelőtt azért nem kaptatok fejezetet, mert Spirit Blissnek csináltam szülinapi ajándékot:) Ezen a héten, pedig Mismouth-szal kerültük el egymást állandóan, és ő is lebetegedett. Ezúton is mihamarabbi gyógyulást kívánok neki:)

Am arra nagyon kíváncsi lennék, hogy hogy gondoltátok az Alice szemszöget. Nem az álmot(azt értettem:), A szemszöget:) Ül egy felhőn és nézi a földieket?:D Vagy hogy?:D tényleg csak azért kérdezem, mert nekem az ő szemszögére nincs ötletem. :)

Ezúton szeretném megköszönni Mismouthnak a sok segítséget. Zsizsának a biztatást.:) Anita, remélem szeptembertől is tudunk valamennyire kommunikálni:) Köszönöm nektek is:) Még egyszer bocsánat a késésért:) A következő nem tudom mikor lesz, majd meglátjuk, inkább nem ígérek semmi.:) Holnaptól nekem iskola:(

Köszönöm, hogy elolvastad:) Kérlek, ha van kedved írd le a gondolataidat:) Én örömmel fogadnám:) Jah, am tegnap válaszoltam az összes eddigi elmaradt hozzászólásra. Megígérem, hogy két napon belül válaszolni fogok mostantól rájuk, a fejezet felkerülése után:)

Puszi,

Truska

Az utolsó reménysugár- 19. fejezet

Pillantások ( Jasper szemszöge)

Életem során rengeteg makacs emberrel találkoztam, de Audrey különösen megnehezítette a dolgomat. Ez a fanyar illat, ami a borítékból terjedt, nagyon gyanús volt az első pillanattól fogva. Valószínűleg a feladók azért fújhatták be ezzel, hogy ne érezzük a képen a vér szagát. Hogy ő nyithassa ki. Tudták, hogy makacs. Tudták, hogy ő akarja majd megnézni, akármi is legyen benne.

Sokkot kapott. Mint akibe villám csapott, csak állt, és nézte mereven a képet. A kis papírdarabka úgy remegett a kezében, mint ősz végén, a fákon utoljára megmaradt levelek, amiket ostromol a szél.

Most sem éreztem az érzéseit. Olyan volt nekem mit egy rejtvény. Könnyűnek tűnt a lelkivilága első látásra, de minél többet tudtam meg a múltjából, és éreztem a pillanatnyi réseken az érzéseit, egyre bonyolultabbá vált a lénye. Néha legszívesebben a felemeltem volna a kezem, hogy „feladom”. Most akármit is érez, nem tehettem ezt vele. Tudtam előre, hogy meg fogja viselni a hír. Nagyon.

Vártam, hogy mikor kell őt megnyugtatnom, hogy mikor jön el nála a mélypont. De csak állt, mint egy viaszbábu. Nem szólt semmit, csak nézte a képet, mintha a pillantásával akarná felitatni a vércseppeket róla.

-Kicsikém jól vagy?- szólalt meg Esme anyai aggódással.

-Persze- suttogta Audrey. Olyan halkan, hogyha nem lettem volna vámpír, észre sem veszem, hogy válaszolt.

Megfogta a borítékot, és visszarakta bele a képet. Letette az asztalra, és kiment a szobából. Mint egy robot. Ez is a sokk része. Nem akarta feldolgozni a következményeket. Tudta, hogy a vér nem csak figyelmeztetés, de nem akarta elfogadni.

Mikor átváltottam a vegetáriánus életre, pszichológiát kezdtem el tanulni. Tudni akartam, hogy a világban körülöttem lezajló érzések miért, hogyan következnek, és alakulnak ki. Persze voltak dolgok, amiket könnyebb volt átérezni, mint megtanulni Az érzések bonyolultak nagyon. Lehet szeszélyes, vad, veszélyes, és szomorú. Az okok, meg akármit tanul az ember nem mindig olyan szembetűnők. A gyásznak vannak fázisai, de minden embernél máshogy jelentkeznek, Sokáig azt hittem, hogy én akárkit, akármilyen helyzetben meg tudok nyugtatni. Csak akkor jöttem rá az ellenkezőjére, mikor vele találkoztam.

Audrey pedig az „érzéketlenségével” megőrjített. Mintha ösztönösen nem akarta volna, hogy érezzem a negatív érzéseit, a Seth-es dolog óta érzem, hogy a jó, pozitív érzéseire is nagyon ügyel.

- Szeeee! Ébjesztőőőőőő! Ódiiiiii!- hallottam Maggie vékonyka kis hangját a nappaliból. Hallottam Audrey lépteit, ahogyan odamegy a kiságyhoz, és felveszi az unokahúgát.

-Mit álmodtál csillagom?- kérdezte kicsit hangosabban, mint az előbb válaszolt.

-Ódiiii szereleeeek!- nyújtotta el Maggie a válaszát. A „szeretlekből” kihagyta a t betűt. De így is érthető volt.

-Én is szeretlek angyalkám!- kapta a szomorú hangú választ. Utánuk mentem a nappaliba. Audrey a bölcsőnél állt, és a karjában tartotta Maggie-t, olyan féltőn, óvón, hogy egy külső szemlélő talán úgy hinné, ő az édesanyja.

-Én is szeretlek titeket.- ugrott fel Seth a fotelből, ahol aludt, és átölte őket. Audrey elmosolyodott.

Ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy ne törjek össze semmit. Seth annyira… irritált. Ez a szerencsétlen lány meg feleslegesen áltatta magát. Nem fogja őt soha úgy szeretni, ahogyan az unokahúgát.

Miért a legesélytelenebb embert kellett választania? Tudom, hogy a szerelem kiszámíthatatlan, de bosszant, hogy még így tudatlanul is fájdalmat okoz neki, főleg ezekkel az érintésekkel…

A női lelket sohasem fogom megérteni. Tudja, látja, hogy milyen kapocs a bevésődés, mégis szereti. Miért kell még jobban kínoznia magát? Így is csak az a rengeteg stressz, fájdalom, amit eltűr.

Éreztem Esme aggodalmát. Aztán hirtelen átjárt az elhatározása, hogy felveti a témát, amit Audrey próbált kikerülni.

-Nem szeretnél beszélni róla?- állt a konyhaajtóban, kezében egy tállal, éppen a tojást verte fel a reggelihez.

-Mire gondolsz?- kérdezett vissza mosolyogva. Próbáltam az arcáról leolvasni mindent, hogy mit érezhet, vagy mit nem akar, hogy tudjuk, hogy érez. Láttam, hogy a megrezdül a szája széle, a műmosoly közben.

Erősen küzdött, nem akarta elfogadni.

-A levélről. A képről. Kicsim, jobb lenne, ha beszélnél róla. Nem fájna annyira.

-De nem fáj semmi- arcán még mindig megmaradt az erőltetett mosoly.

-Miről beszéltek?- kérdezte meglepve Seth. Éreztem, hogy zavarja, hogy már megint nem ért semmit az egészből.

-Megmutathatom?- állt Carlisle az ajtóba Esme mellé, közben Audrey arcát fürkészte. Láttam, hogy megakad a szeme a borítékon, majd megrántja a vállát, mintha nem lenne semmi fontos benne.

Éreztem Seth megdöbbenését, és az undort mikor valószínűleg a vámpírokra gondolt. Benne volt a zsigereiben a vámpírok iránti utálat. Minket ismert. De az ösztönök ellen nem lehet harcolni.

-Részvétem- mondta halkan Audrey-nak. És így is érzett.

-Ezt már tegnap megbeszéltük- kapta fel a vizet. Mint a reakciói nagy részében most sem értettem, hogy mi akar, nem erre számítottam, vagyis nem tudtam, hogy mire számítsak.

-Mit?- nézett rá ugyanolyan meglepetten Seth, mint mindannyian.

-Hogy a családom halálán már nem lehet változtatni. Akármennyire szeretnék is, de nem tudok. Nem kell minden nap elmondani, hogy részvétem.- magyarázta. Még mindig nem fogadta el. Ebben a reakcióban ez természetes.

-Én nem rájuk gondoltam. Hanem rá.- mutatta felé a véres fényképet.

- Emily él és virul. Nem tudom, hogy miről beszélsz.- kontrázott Audrey.

-Audrey, Emily valószínűleg…-próbálta kíméletesen a tudtára adni Carlisle.

-Emilynek nincsen semmi baja. éppen a Brown egyetemen tanul Rohde Island-ben. Az ország másik végén.- tiltakozott.

-Ez nem jelent semmit. Audrey lehet, hogy meg…- próbálkozott ismét.

-Nem!- kiáltott fel határozottan. Parázslottak a szemei.- Nem halt meg!

Lerakta Maggie-t a földre. Mag azonnal beszaladt a konyhába Esméhez.

Ő pedig elindult a bejárat felé. Kilépett a verandára és becsapta maga után az ajtót. Tagadás, ez az első része.

Elindultam utána, muszáj volt vele lennem, segíteni akartam neki, hogy könnyebben átvészelje.

Mikor becsuktam az ajtót rám kiáltott- Jasper, Hagyj békén!- mondta megsemmisülve. A korlátnak támaszkodott, és nézte a fákat, az erdőt.A könnyű fuvallat felém fújta az illatát, mámorító volt, de még a magam ura voltam.

-Honnan tudtad, hogy én vagyok?- kérdeztem.

-Nem kell vámpírnak lennem ahhoz, hogy tudjam, te fogsz utánam jönni.- mondta magától értetődően.

Elmosolyodtam. Mindig meg tudott lepni.

-Akkor azt is tudod, mit akarok.- álltam mellé.

-Nem kell segítség, nem történt semmi. – bizonygatta kitartóan. Tekintete a távolba révedt.

-Audrey, ezt nem lehet tudni, láttad, hogy mire képesek.- próbáltam én is a lelkére beszélni.

-De még élnie kell!- mondta. A hangja bizonytalanná vált. A távoli fákról a szemembe nézett és a következő kérdését, már így tette fel. Bár nem éreztem, de láttam a szemében a félelmet.- Ugye él?- kérdezte, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. Azt kellett volna mondanom, hogy nem tudom, vagy, hogy lehetséges, hogy nem, hogy felkészüljön rá. De az a kétségbeeséssel teli kék szempár befolyásolt.

Nem gondolva a következményekre, kimondtam- Él- pedig valahol tudtam, hogy ezzel ártok neki a legtöbbet, hogy hamis reményt adok. De az a kék szempár… Nem éreztem semmit, nem tudtam, mi játszódik le benne, mégis az a szempár irányított. Meggondolatlanul viselkedtem.

-Rendben- mondta megkönnyebbülve, egy pillanat alatt megváltozott az arca, a fákra nézve, már nem az ellenséget kereste, mint ahogyan az előbb tette. A fák nem voltak most számára más, mint oltalmat adó, hatalmasra nőtt növények.- Mennem kell dolgozni.

Reggeli közben figyeltem az arcát. Közömbösen viselkedett. Hitt nekem. Hitt a hazugságnak. Bűntudatom volt, hogy hitegetem. Mikor beült Seth mellé a kocsiba, még mosolygott is. Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. Néztem a távolodó kocsit a verandáról- ugyanott álltam, ahol nemrég ő. Ezúttal Rosalie, és Emmet ment utánuk futva. Néhány órát várat magára az igazság. Megfordultam, és nekitámaszkodtam a korlátnak.

Végig néztem a hatamas fehér házunkon. Fehérsége nyugalmat sugárzott. Az ide tévedő nem is sejthette, hogy ragadózók lakják. Neki, mégis ez jelentette az otthont, a biztonságot. Nem mondta soha, de láttam a szemében.

Üres volt a ház. Tegnap miután Charlie elment, Bella, Edward, Nessie, és Jacob vadászni mentek. Még nem jöttek vissza. Nem tudom mivel tudta Bella rávenni Edwardot, hogy Jacobbal menjen ő is, de sikerült neki. A női praktikák kimondottan trükkösek voltak.Én csak azt éreztem milyen hatással van Bella Edwardra. Mert hatással volt.

Halottam a papír susogását, ahogyan Esme lapozott a szakácskönyvben. Ételt készített nekik estére. Éreztem, hogy aggódik még mindig. Fel akarj majd vidítani őt a kedvességével. Szeretetét ilyen helyzetben megpróbálta megkétszerezni, megsokszorosítani. De nem mindig volt elég pusztán a szeretet. Főleg ilyen helyzetben nem számít sokat.

-Jasper? Feljönnél?- halottam meg Carlisle hangját a dolgozószobája felől. Ellöktem magam a korláttól, és pár másodperc múlva benyitottam a szobájába. Gondterhelt arccal nézett rám. Láttam, éreztem.- Ülj le, kérlek.- fürkészte az arcomat sejtettem, hogy mit akar.

-Tudom, hogy hibát követtem el. Nem tudom mi ütött belém. Én…- kezdtem el magyarázkodni, bár nem volt szokásom.

-El se hiszed, mekkora lavinát indítottál el. –mondta keményen.- Ezeket nézd meg- dobott felém egy köteg fényképet.

-Mik ezek?- miközben gyorsan kinyitottam a tokot, amiben voltak. Képek egy autóbalesetről, ezt azonnal láttam.

-Múlt héten az iskolában különórákat tartottunk a gyorshajtásról, hogy így talán meg tudjuk előzni a sok halálos balesetet.. Engem is felkértek, hogy vegyek részt a foglalkozásokban, és mondjam el a tapasztalataimat, hogy mennyi kárt okozhat az ember életében egy baleset. Ezek voltak az elrettentő képek. A lány családja beleegyezett, hogy megmutassuk őket más fiataloknak.- magyarázta.

Rögtön tudtam, hogy miért mutatja meg ezeket nekem Carlisle. Az áldozat arca csúnyán roncsolódott az ütközés következtében, de így is ki tudtam venni kerek arcát, és az azt szegélyező szőke haját. Míg így is felismertem a lányt a tablóképről.

-Ez…-kezdtem.

-Emily Brent. – erősített meg- Pár hete volt egy balesete gyorshajtás miatt. De biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a halál kiváltó oka.- mondta ki az én sejtésemet is.

-Ezt nem szabad megmutatnunk neki, így is nehéz lesz neki ez az egész.- bizonygattam, miközben visszaadtam neki a képeket. Bólintott.

-Jasper- szólt utánam, mikor már az ajtóban álltam.

-Igen?- éreztem, hogy nagyon aggódik, de ezúttal miattam.

-Menj el vadászni, valahova hegyekbe. Szellőztesd ki a fejed. Emmet biztosan szívesen veled tartana.- tanácsolta aggódva.

-Nem mehetek, főleg most- mondtam határozottan. Az a tudat, hogy most hagyom itt, mikor hazudtam neki, elborzasztott.

-Majd mi megoldjuk. Nemsokára visszajön Bella is. Ne érezd kötelességednek, hogy segíts neki.- Tudom, hogy azért féltett ennyire, mert ha meg kell őt nyugtatnom, közel leszek hozzá nagyon közel. A vére, pedig hívogató. Nem akarta, hogy bármelyikünknek baja essék. Miattam.

-Maradok- mondtam ki végleges döntésemet, bár tudtam, hogy lehet, hogy nem lesz jó vége. Ott hagytam őt. A szobám felé tartva hallottam, hogy idegesen kezd el kopogtatni a tollal az asztalán.

A gyerekek nélkül csöndes volt a ház. Nem halottam Nessie nevetését, sem Maggie huncutkodását. Be kell valljam, hogy nagyon hiányoztak, még ha csak pár órát is voltak távol. Ők voltak a fény hétköznapjaim sötétjében. Órákig el tudtam nézni, ahogy Audrey és Maggie beszélgetnek, vagy játszanak. Bár ők nem mindig tudták, hogy figyelem őket. Bementem a szobámba, és nem találtam fájdalommentes megoldást arra, amit tettem. Hogy hitegettem őt. Feleslegesen. Mikor az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy a lány

halott.

Délután hat körül volt, mikor meghallottam a közeledő autó motorának zaját. Emberi tempóban mentem le a nappaliban, miután megvacsoráztak. Maggie a nagynénje ölében ült, és éppen az órája keltette fel az érdeklődését.

-Tik-Tak óra! Leveszed!- közölte vele.

-Mondd, hogy kérem szépen.- próbálta tanítgatni a kicsit.

Maggie nagy szemekkel ránézett, és csak ennyit mondott:

-Leveszed, szépen!- Audrey felnevetett. Őszintén. A kicsi lány mondatain mindig jókat derült. Mag végül győzelem teljes mosollyal kapta ki a kezéből a könyörgésének a tárgyát.

Seth eközben megpróbált a lehető legfeltűnésmentesebben mellém surranni- láttam rajta.

-Ezt anyámnak küldték. – Mondta halkan.- Nem mertem megmutatni neki.- intett a fejével Audrey felé.

Egy újabb kis borítékot tartott a kezében. Rajta Audrey nevével. Tehát a reggeli, csak a kezdés volt. Életemben először mély hálát éreztem az indián fiú iránt, hogy meggondoltan viselkedett.

-Jól tetted, hogy nem adtad neki oda.- súgtam vissza.

-Mit susmogtok?- kiáltott felénk összeráncolt homlokkal.

-Mi van már beszélgetni sem lehet?- mondta nevetve Seth, miközben próbáltam észrevétlenül a hátam mögé dugni a levelet.

-Beszélgetni lehet. De ti nem szoktatok, főleg a tegnapi után nem- mondta határozottan, és felállt.

-Ez olyan békülő beszélgetés volt- mondta Seth. Tudtam, hogy ezzel nem lesz könnyű elterelni a figyelmét.

-Na ne nevettess- kontrázott mosolyogva Audrey.- Előbb lesz belőlem Audrey Hepburn minthogy, kibéküljetek csak úgy.

-Miért vagy ilyen bizalmatlan?- kérdeztem.

-Te meg miért dugdosol valamit a hátad mögött?- nézett a kezemre.

-Én nem rejtegetek semmit-, tiltakoztam. Vagy én voltam túl lassú, vagy ő lett túl szemfüles.- Ellentétben veled- utaltam az érzéseire. Talált. Láttam, hogy zavarba jön, és elszakítja a pillantását a kezemről.

-Hónapok óta lakok vámpírokkal, hiába vagy gyorsabb nálam, tudom, hogy titkolsz valamit.- nem hagyta elvonni a figyelmét - Mutasd- nyújtotta ki felém a kezét.

- Én tényleg semmit…

-Jasper, kérem szépen- először elmosolyodtam, hogy pont azt a kifejezést használja, amit az unokahúgának tanított, aztán ismét a szemembe nézett.- Kérem.

Ultramarin kék szemei mintha megbabonáztak volna. Pislognom kellett, hogy érzékeljem ismét a külvilágot.

-Kérem- szólt könyörgően.

Mintha nem is én irányítottam volna a kezeimet, hanem ő rángatott volna egy láthatatlan zsinóron. Abban a pillanatban bármire rá tudott volna venni a pillantásával. Ismét nem gondoltam a következményekre. Előhúztam a hátam mögül borítékot, már csak arra eszméltem, hogy kikapja a kezemből.

-Még egy? De hogy?- nézett rá félve. Majd gondolkodás nélkül kinyitotta.

Egy lapocskát vett ki belőle. Egy fehér kis lapot. Átütött a hátulján az írás így én is el tudtam olvasni az üzenetet, mert az volt.

A barátság múlandó.

-Anyám címére küldték ezúttal- válaszolt Seth az előbbi kérdésére. Bár nem voltam biztos benne, hogy meghallotta.

A jelenet teljesen olyan volt mintha visszapergettük volna az időt. Állt megdöbbenve, és nézte a papírlapot. Mintha nem is telt el volna majdnem fél nap, mintha folytatódott volna ugyanott. Most is ugyanolyan bizonytalan voltam, hogy hogy fog reagálni, mint akkor. Annyi különbséggel, hogy most tisztában voltam vele, ami következni fog nagyrészt az én hibám, csak azért mert úgy tud nézni…

A borítékból egyszer csak egy apró valami esett le a padlóra. Csilingelve ért földet. Mindhárman ijedten néztünk utána. Még Audrey-t is kiszakította az állapotából.

Utánanyúltam, és felvettem a földről, mielőtt megmozdulhatott volna. Merőn nézte az összezárt ujjaimat.

-Ez az amire gondolok?- kérdezte remegő hangon.

-Mi ez?- nézett ránk értetlenül Seth.

Egy medál, pontosabban egy fél medál volt a kezemben. Audrey a nyakához emelte a kezét, -az ujjai alatt láttam, hogy lüktet ereiben a vér...- és előhúzott a pólója alól egy ugyanolyan medált.

-Ennek a másik fele. Ez Emily-nél volt.- mutatott a kezemben lévőre- Mindig.- mondta akadozva, mikor a kezébe vette. Mintha egy több tonnás követ tartott volna a markában, ami bár nem is húzta le a kezét, de ránehezedett a szívére.

-Audrey…- kezdtem. Nem éreztem. Nem tudtam, mi játszódik le benne, de meg akartam szüntetni azt az érzést bármi is legyen az.

-Meghalt ugye?- vágott közbe.

-Audrey- kezdtem megint, mintha a neve segített volna bármin is.

-Meghalt?- kiáltott rám könnyes szemmel.

-Igen- mondtam ki a legfájóbb igazságot számára.

Ismét farkasszemet nézett velem. Most a pillantása nem volt parancsoló, vagy könyörgő. A kék szemei csak fájdalmat, és csalódottságot tükröztek. Lenézett a kezében szorongatott apró medálra, majd vissza rám.

-Azt mondtad…-kezdte suttogva-, azt mondtad, hogy él, hogy nem halt meg.

-Tudom, hogy nem kellett volna- vágtam közbe.

-Azt mondtad, hogy még mindig él. Hazudtál!- mondta ki az igazságot.- Hazudtál!- ordította.

-Csak segíteni akartam- magyarázkodtam tétován.

-Csak segíteni? Gratulálok! Tudod mit, segíts másokon, az én lelki világommal meg ne törődj. Úgysem

fogod megérteni.- ordította továbbra is a szemembe.

-Kicsikém- szólt a háta mögé lépő Esme. Csak át akarta ölelni, de ő lerázta a válláról az érintését.

-Hagyjatok békén! Mindannyian!- kiáltotta magából kikelve-, Egyedül akarok lenni!

Átlépett a második fázisba. Düh. Bárki iránt.

Elviharzott mellettem, és felszaladt az emeletre, a szobájába.

-Ezt jól megcsináltad.. Nem azt mondtad, hogy ne adjuk neki oda? Apám, te nem vagy normális- méltatlankodott Seth.

-Ezt te nem értheted. – vágtam vissza. Tényleg nem érti, hogy milyen hatással van rám. – felmegyek utána.

-Te tényleg nem hallottad mit mondott?

-Ilyen állapotban a legrosszabb, amit tehet, hogy bezárkózik a szobájába.- vágtam vissza.

Nem hagytam, hogy válaszoljon, néhány pillanat múlva már Edward egykori szobájának ajtajánál álltam. Éreztem lent Seth felháborodását, és Esme aggódását, és tehetetlenségét is.

De őt még mindig nem éreztem csak…Hallottam, hogy sír…

-Megérkeztüüünk!- kurjantott lentről Nessie.

Pillanatok teltek el, és én csak néztem az ajtót. Mintha át tudnék látni rajta. Egyszerre csak meghallottam Edward értetlen kifakadását.

-Itt meg mi történt?

Tudtam, hogy gondolatok sokaságával találta szemközt magát a történtekről. De nem érdekelt Edward, se Bella vagy Seth.

Néztem az ajtó repedéseit. Bátorságot gyűjtöttem. Féltem, hogy ha belépek, bántani fogom őt… a vére miatt… féltem, hogy megölöm. De segíteni akartam És győzött ez.

Így hát jobb ötlet híján tétován bekopogtam.

Tudom, gonosz vagyok a végéért:D Hogy kinek a szemszögéből írom a következő fejezetet, titok:) Bár ha van egy kis sütnivalótok rájöttök:) Mismouth köszönöm:) Az önzetlen segítséget, mindent. Zsizsa veled meg jó egy vezetéknéven rágódni fél órán át:) Köszönöm:) Neked is, aki olvasol, itt most ebben a pillanatban:) Ha van kedved írj véleményt- hatalmas nagy erőt adnak, és néha a hozzászólásaitok segítenek, hogy tovább írjak:) Köszönöm az eddigieket is, ígérem reagálni fogok rájuk hamarosan:)puszi, Truska

Az utolsó reménysugár- 18. fejezet

Ártatlanok

-Audrey, gyere, ülj le!- hallottam meg Bella hangját. Hosszú percekig csak álltam megdermedve, és vártam. Charlie is tétovázott, gondolom Bella ezért próbálta feloldani a hangulatot, több- kevesebb sikerrel.

Leültem a rendőrfőnökkel szembeni fotelbe, Bella az apja mellé huppant le könnyedén. Feltételezem azért, hogy a jelenlétével biztassa, és megnyugtassa őt.

Charlie, mint mindig most is idegenkedve ült ebben a házban. Ha a kis unokájával volt valamennyire feloldódott, de most apró pánikot véltem felfedezni az arcvonásain. Igazság szerint nem tudom, hogy melyikünk félt jobban, ő vagy én. Ő attól, hogy többet tud meg a Cullen család titkáról, mint akar, én, pedig rettegtem, hogy milyen információkat hozott a nővéremékről.

Végülis megértettem őt. A lánya egyik pillanatról a másikra megváltozott. Ugyanolyanná vált, mint a család, amihez a férje által tartozott. Mint egy vírus, vagy egy beavatás, ami elkerülhetetlen volt. Emlékszem, hogy mennyire bepánikoltam, mikor a bevésődésről volt szó, vagy mikor a vámpírságról hallottam. Ijesztő, ismeretlen, idegen világ. Hiába ő a város rendőrfőnöke, nem tud ellene semmit se tenni, nincs az a hatalom, az a cím, ami vissza tudná változtatni a lányát. Talán a lelke mélyén ezt nagyon is tudta, épp ezért nem akart a szükségesnél többet megtudni róluk.

Most pedig, hogy én is belekeveredtem ebbe a világba, csak még jobban fokozhatta a félelmét. Előttem, van az arca, mikor megtudta, hogy Cullenékhez hasonló volt a gyilkos, akik megölték a családomat.

Viaskodott benne a hivatásos rendőr, akinek el kell kapnia a gyanúsítottakat ez esetben engem, ugyanakkor ott volt a lánya szava, és tudta, hogy nem a levegőbe beszél, mikor az idegenekről van szó.

-Cini cini muzsika Kató néni nununun! – halottam Maggie édes hangját a konyhából. Mag rendszeresen átírta a második sorokat, ez esetben a „táncol a kis Zsuzsika” változott Kató nénivé.

Mielőtt becsukták volna a nyitva felejtett konyhaajtót, még halottam Rosalie tiltakozását, a helyes sorokat illetően.

Valahogy erőt adott a hangja. Hirtelen megtaláltam a hangom, úgy éreztem, hogy bármit is mond, a velem szemközt ülő ember, ki fogom bírni. Mag miatt ki kell.

Reméltem, hogy a dolgok, amik a szökésem után történtek, elég elviselhetőek. Hogy a tragédiánál már nem lesz kiborítóbb. Hiszen láttam őket holtan, halálba meredő tekintettel.

Ennél rosszabb már nem történhet. Az emberek olyan kiszámíthatatlanok ilyen helyzetben, ezért mégis féltem, a történtektől.

Nagyon féltem.

Kihallatszott Maggie tiltakozása a konyhából. Még mindig Rose-zal vitatkozott a cini-cini muzsikáról. Úgy sejtettem, úgyis az unokahúgom fog győzni.

Az örökkévalóságnak tűnt a hallgatásunk, pedig csak alig egy másfél percig ültünk szótlanul.

-Meg tudott valamit?- kérdeztem minden bátorságomat összeszedve. Ezt az egy mondatot sikerült úgy kiejtenem, hogy nem remegett a hangom.

-Igen- kaptam a tömör választ, majd mély levegőt véve magyarázatba kezdett.- A lehető legfeltűnésmentesebben próbáltam utána járni a ügynek. Elég bonyolult, be kell, hogy valljam. Azzal hogy eltűnt, számtalan kérdőjelet hagyott maga után. Ami az idő múlásával csak gyarapodott. Azt tudnám javasolni így kívülről, hogy adja fel magát. Talán meg tudná magyarázni…

-Apa, ezt nem lehet megmagyarázni az embereknek, ezt te is nagyon jól tudod – szakította félbe Bella az apját.

Charlie arca grimaszba torzult, arra vártam, hogy mikor kezd el tiltakozni, nehogy többet tudjon meg a kelleténél.

-Rendben, mivel nem ismerem a történetet a gyökeréig, ezért mondtam csak ezt. Majd ti megoldjátok- mondta védekezően, nehogy magyarázatba kezdjünk. Nem mintha bárki is akart volna beszélni Róluk.

-Mit tudott meg? Mi történt utána?- próbáltam a lényegre térni.

-Az eltűnésetek után rengeteg cikk jelent meg. Ezek mind találgatnak. A rendőrség nem nyilatkozott. Mivel ők sem tudták, sőt még ma sem tudják igazán eldönteni, hogy mi történt.

-Ártatlan vagyok- suttogtam. Tudtam nagyon jól, hogy engem gyanúsítanak, és ez egy olyan világban, ahol nem élnek vámpírok teljesen érhető. De ők nem tudták, hogy márpedig él az a sok-sok legenda és mese, amit mindenki kitalációnak hisz. Így ebből a szemszögből nagyon rossz volt gyanúsítottnak lenni.

-Tudja, ahogyan így magára nézek, nem is tudom elhinni, hogy elkövetett ennyi gyilkosságot.

-Hogy érti, hogy ennyi?

-Az édesapja tudtommal elvált az anyjától.- kezdte, és már sejtettem, hogy mire gondol.

-Igen- erősítettem meg.

-Az a helyzet, hogy megölték őt is, és a feleségét, alig pár héttel a nővére halála előtt. Részvétem.- mondta bizonytalanul. Látva sötét arckifejezésemet.

-Igen, tudom.- suttogtam. Éreztem, hogy a szörnyem boldogan felkacag a lelkem mélyén, és tudtam ez még csak fokozódni fog.

Charlie megremegett. Szerintem pont ettől tartott.- Ezt is ők?- próbált közömbösen kérdezni. Mérsékelt teljesítményt nyújtott.

- Igen, tudja ez egy összetett bosszú, amit jobb, ha nem ismer- suttogtam. Láttam az arckifejezésén, hogy örül neki, hogy nem részletezem

-Hoztam valamit- terelte el a témát. Észre sem vettem, hogy mellette a kanapén egy tucatnyi újság hever. Most kezébe vette, és felém, nyújtotta őket.

- Mik ezek?- kérdeztem megütközve. Nem nyúltam feléjük, mintha harapnának.

-Ezek a San franciscoi napilap számai, ezekben jelentek meg cikkek a gyilkosságról.- mondta.- Sikerült szereznem belőlük. Forksig nem jut el a hír. Csak a rendőrség tud a komolyabb ügyekről más államban, de az emberek csak az ottani államban értesültek erről.

Ezzel korántsem nyugtatott meg, de elvettem őket.

Félve kezdtem őket olvasni. Az egyik részem tudni akarta az igazságot a másik részem jobbnak látta várni.

A kíváncsiságom győzött.

-Időrendbe raktam őket.- szólt látva tétovázásomat.

-Köszönöm- mondtam halkan.

Az első cikk azonnal biztosított róla, hogy tényleg a gyilkosság után írták. Címlapon, hatalmas nagy betűkkel és képekkel a szokatlan hír. San Francisco nagyváros, de gyilkosság ritkán fordul elő, még ebben az őrült világban is. Ezért boldogan kapták fel a hírt.

Egy családi kép Kate-ékről. A nővérem ölében Maggie egy évesen, büszkén karolja őket át az apja David. A cím hatalmas betűkkel van nyomtatva.

Brutális gyilkosság a külvárosban

Vasárnap reggel megtalálták a külvárosban élő Albright házaspár holttestét. „Biztosan állíthatom, hogy gyilkosságról van szó„ – mondta szűkszavúan a rendőrség szóvivője. Többet nem árultak el, de a szomszédoktól sikerült annyit megtudnunk, hogy a házaspárnak van egy másfél éves kislánya, őt nem találják…(folytatás a 12 oldalon)

Az említett oldalon sem írnak többet az esetről.

A következő cikk még mindig a címlapon két nappal később, bár már nem ez volt a főhír. Maggie-vel közös képem hozzárakva.

További eltűnések

A hétvégén meggyilkolt házaspár kislányán kívül eltűnt a feleség, Kate Albright Hopes húga Audrey Hopes.. A rendőrség nem nyilatkozik…(folytatás a 16. oldalon)

Az ezt követő néhány újságba bele sem olvastam. Képeket közöltek a házról kívülről és belülről is. Éppúgy ahogyan én is láttam.

Az ezeket követő újságba bele kellett lapoznom, mert nem a címlapon közölték a további híreket.

A saját tablóképemmel találtam magam szembe.

A testvér a gyilkos?

A rendőrség napok óta keresi az eltűnt Maggie Albright-ot és Audrey Hopes-t. Arra a kérdésünkre, hogy a testvér lehet e a gyilkos a rendőrkapitány csak annyit válaszolt, hogy folyik a nyomozás. Lehetséges, hogy a saját húg támadta hátba a testvérét, és rabolta el a gyermekét? A rendőrség megerősítette a pályaudvarok és repülőterek biztonsági rendszerét, hátha felbukkannak.

Megdöbbentett a találgatásuk. Képesek a bizonytalant, és a valótlant írni, csak azért, hogy vegyék a lapot.

A következő hír is engem gyanúsított alig néhány sorban.

Gyilkos családtag

Szinte már bizonyos, hogy a tizennyolc éves lány ölte meg a nővérét, és a sógorát. A család barátai értetlenül állnak a dolgok előtt. „Audrey mindig is egy visszahúzódó kedves lány volt. Sokat járt a nővéréhez és a kicsihez.” – nyilatkozta az Albright házaspár szomszédja. Vajon mi lehetett az oka a gyilkosságnak?

Az alatta lévő újság címlapjánál megtorpantam. Egy feltört ajtajú idegen ház, és egy pár képe. A pár férfi tagja az apám.

A biológiai apa is halott

A hetek óta eltűnt Audrey Hopes vér szerinti apját és feleségét is megölték, közös lányuk pedig eltünt. A feleséget ugyanolyan durván, mint a hetekkel előbbi gyilkosságban is. Az apát viszont szokatlanul brutálisan megkínozhatták. A lány tehette ezt is? Szakértők elemezték a helyzetet…(folytatás a 8. oldalon)

Megremegett a kezem. Rossz volt látni apámat. A szörny támadásra készült.

A következőben elbizonytalanodott a sajtó.

Ártatlan vagy gyilkos?

Lehetséges, hogy mégsem a fiatal lány ölte meg az apját és a családja nagy részét. „Túlságosan nagy erőre, és társakra is volt szüksége az elkövetőnek. Egyedül nem tehette.„- kaptuk a választ egy szakértőtől. Lehet, hogy a lány is csak egy áldozat? Vajon él még?

Az utolsóban belül egy apró cikk jegyezte meg a történteket.

Élhetnek e még?

Senki sem tudja ki volt a hónapok óta, elkövetett gyilkosságnak, a végrehajtója. A rendőrség lassan feladta a keresést. Senki sem tudja, hogy mi történhetett. Értetlenül állnak az ügy előtt. „Nem tudjuk, hogy milyen messzire juthattak el, és az elkövető utolérte e őket.” Reménykedjünk abban hogy megtalálják őket még élve.

Félredobtam az újságot. Nem bírtam nézni a képen látható önmagam boldog szemét.

-Van itt még egy- szólalt meg Charlie. El is felejtettem, hogy itt ül velem szemben. Egy újságot tartott még a kezében.

Átvettem. Már ki volt nyitva a megfelelő helynél.

Egy kép egy sírkőről. Rajta a nővérem és David neve, születési, és halálozási éve.

Eltemették Albright-ékat

A San franciscoi temetőben végső nyugalomba helyezték a meggyilkolt Albright házaspárt. Kate Albright édesanyja mellé temették. Sok barát, ismerős és ismeretlen megjelent a temetésen. Nyugodjanak békében.

A kezembe temettem az arcomat. A szörnyem megostromolt. Egyszerre örültem neki, hogy legalább már ők békében nyugodhatnak anyu mellett ráadásul, de a tudat, hogy én nem lehettem ott, elkeserített.

-Sajnálom, hogy felzaklattam velük.- szólt együtt érzően Charlie. ha eddig nem volt biztos az ártatlanságomba, most már biztosan.

- Se..semmi baj- mondtam akadozva.

Hideg kezek értek a vállamhoz. Jasper állt mögöttem. Meglepődtem, és az angyalom azonnal le akarta rázni rólam a kezeit, de szükségem volt a nyugtatásra, így csak ültem, és hagytam, hogy Charlie számára észrevehetetlenül lenyugtasson.

- Köszönöm- mondtam hálásan. Charlie-nak is és Jaspernek is.

-Nincs mit. Jobb lesz, ha megyek. – állt fel hirtelen.

-Kikísérlek- ugrott fel Bella.

-Rendben. Vigyázzon magára.- nézett vissza rám.

Könnyes szemmel bólintottam elköszönni sem bírtam.

Ugyanúgy ültem még akkor is mikor halottam, hogy beindul a motor, és a járőr autó kihajt a köves útra. Csak akkor jöttem rá, hogy Jasper még midig a vállamat fogja. Próbáltam finoman kibújni a szorítása alól. Egy apró mozdulatomból megértett, és elengedett.

Felvettem az újságokat a földről és elkezdtem őket lapozgatni. A hírek, amikről még cikkeztek jelentéktelennek, tűntek az én bajaim mellett. Leégett egy ház. Verekedés a futballmeccsen. Botrányba keveredett a szépségkirálynő. Elmosott ez eső egy jótékonysági koncertet. Lezuhant egy repülőgép.

Olyan hírek, amiket még hónapokkal ezelőtt nagy érdeklődéssel és sajnálattal olvastam. Mára már nem érdekelt sem a szépségkirálynő, sem a futballmeccs. Csak az, hogy megérem e a holnapot.

- Találgatnak. Ez a dolguk- mondtam mellém guggolva Jasper.

-Tudom. -hagytam rá.

-Ne érezd magam rosszul, azért mert van néhány elvetemült újságíró. -próbált megnyugtatni.

-Mit gondolhatnak a barátaim, a tanáraim, az ismerőseim?- tettem fel a költői kérdést. Eddig elfelejtettem, hogy volt egy másik életem is, de ezek a cikkek emlékeztettek, hogy voltak más emberek is az életemben.

-Ne törődj velük. Csak arra gondolj, hogy Maggie érdekében csináltad.- láttam, hogy a keze az enyém felé moccan, gyorsan letettem az újságokat, hogy elmozduljak az érintése elől.

A hallgatásunkat az ajtónyitódás törte meg.

-Megjöttem- jött be Seth a nappaliba.- Hát ti?- nézett végig rajtunk, és az asztalon heverő újsághalmon.

-Charlie itt volt- válaszolt helyettem Jasper.

-Ezek…Mag szülei?- nézett rám megvilágosodva.

-Igen- válaszoltam tömören. Átfutott néhány cikken.

-Sajnálom- mondta szomorúan. Már értette, hogy miért vagyok ilyen.

-Mindegy most már. Ennek így kellett lennie. Te megtaláltad Maggie-t, mostmár nem változtathatunk rajta, akármennyire is szeretnék.- mosolyogtam rá.

- Ez a beszéd kislány- odajött hozzám, és megborzolta a hajamat. Jasper furcsa arckifejezéssel felállt mellőlem. Valahogy abban a lelkiállapotomban nem érdekelt, hogy mit gondol rólam.

-Szeee- kiáltott Maggie. Emmett karján ült, és boldogan integetett Seth-nek. Rosalie bosszús arccal, és karba tett kézzel állt mögöttük. Feltételezem nem ő engedte meg, hogy a teddy maci játsszon a kislánnyal. De nagyon aranyos látványt nyújtottak.

Ahogyan közelítettek, ki tudtam venni, Emmett pólóján a nagy foltot. Valószínűleg a leves egy része landolt rajta.

-Maggie, mit tanultunk?- vigyorgott büszkén Emmet.- Mit csinál Carlisle?

-Dódózik.- válaszolta édesen Mag.

- És mit csinál Seth?

-Horkóóóó- jött a válasz.

Emmett büszkén kihúzta magát, Rosalie elengedett a szája szélén egy apró mosolyt, Seth pedig tátott szájjal meghökkenve nézett rá. Aztán hirtelen megindult felé, mintha előre megbeszélték volna Emmett-etel, a maci átdobta a farkas kezébe a kicsit, és elkezdte őt dögönyözni. Mag kacagva fogódzkodott Seth karjába.

-Mit mondtáál? Micsodááát?- rázta őt finoman.

-Horkóóóó, horkóóóóó- kiabálta önfeledten Maggie.

-Megeszlek, megeszlek- dobálta őt tovább.

-Horkóóóó- sivította maggie, mikor Seth kezdett „elfáradni”.

-Na gyere, leülünk. Levágta magát a kanapéra, ahol még alig fél órája Charlie ült. Maggie rosszkor nézett rossz helyre. Későn kapcsoltam, sőt még az előrelátó családnak sem jutott eszébe, hogy baj lehet az asztalon heverő újságokból. Maggie kiszúrta azt a képet, amin a szüleivel van. Az anyja képe váratlan hatást hozott elő egyik pillanatról a másikra.

- Anya!- kiáltotta- majd mikor másodpercekkel később sem ugrott elől egyik fotel mögül sem az anyja, felordított keservesen.- Anyaaaaaa!

Születésétől kezdve nehezen viseltem, ha sír. Részben, azért mert egyedül képtelen voltam megnyugtatni, és azért is mert mikor így sírt minden zsigeremmel átéreztem a fájdalmát. A hiányt. Még ha csak egy percig tartott is, hogy nem jelent meg a cumisüveggel a kezében az anyja a szobája ajtajában, az az egy perc is facsarta a szívemet. De most több volt, mint egy perc.

- Add ide- ugrottam fel, Seth gondolkodás nélkül átadta, hatalmas nagy szemekkel, kétségbeesve nézte az ordítozó Maggie-t

-Annnyaaa! Anyaaa!- kiáltotta újra és újra.

-Jól van kicsim, anyu most nem tud idejönni- suttogtam a fülébe könnybe lábadt szemmel. Fel alá járkáltam vele elkeseredve. A ringatás, a figyelemelterelés, a cumisüveg, az éneklés az összes kedvenc dolga hatástalannak bizonyult.

-Maggie, nézd itt a macid- hozta be a macit Rosalie tétovázva. Még sosem láttam sírni, de Maggie hangjától az ő szemében is könnyek gyülekeztek.Mag egy mozdulattal ellökte magától a medvét, és sírt tovább.

-Shhhh édeském, nyugodj meg- a cumisüveg sem használt, amit Esme hozott be neki.

Már ott állt az egész család a nappaliban, és minket néztek megkövülten. Vámpírok, halhatatlanok, legyőzhetetlenek, de egy gyerek sírása leküzdhetetlen akadálynak tűnt mindannyiuk számára.

Emmett hatalmas nagy döbbenettel nézett, most tudatosult benne igazán, hogy egy baba sírni is tud nem csak nevetni.

Maggie már reszketett, saját magát hergelte, az arca kipirosodott, a ruhácskája nedves volt a saját könnyeitől.

- Hadd próbáljam meg én- nyújtotta felénk a kezét Jasper.

Haboztam. Tudtam, hogy segíteni akar, de egy pillanatra megállított a saját ellenállásom, és az unokahúgom iránt érzett féltésem is.

-Nem bántom, segíteni akarok.- nézett rám továbbra is kitartóan.

A kezébe adtam a kicsit. Óvatosan fogta meg. Mintha Maggie üvegből lenne. Már fogta őt az ölében, de dajkálni nem dajkálta sosem.

Egy pillanatig felmerült bennem a kérdés, hogy mi van, ha Maggie is el tudja zárni az utat előle, hogy megnyugtassa, hiszen a családtagom, és lehet, hogy a génjeinkben van. Aggodalmam elpárolgott abban a pillanatban mikor Mag egyre halkabba nyöszörögte, hogy anya, majd elhallgatott.A nyugtatás hatott rá, ezúttal elfogadta a cumisüveget, és a kimerültségtől Jasper vállára hajtotta a fejét.

-Esme, átveszed?- szólalt meg tétovázta percekkel később. Esme azonnal ugrott, és ringatva a kiságyához közelített vele.

Nem igazán értettem először, hogy mért nem nekem adja, hiszen ott álltam tőle alig 30 centire. Mikor felém fordult, akkor sem értetettem, igazán mit akar. Megfogta a kezem, és éreztem, hogy átjár a nyugalom. Csak pillanatokkal később tudatosult bennem, hogy ugyanúgy reszkettem, mint Maggie. Ez a remegés, már olyan mindennapos volt, hogy észre sem vettem.

Kapaszkodtam a kezébe, és néztem a szemét. Meg akartam köszönni, de nem jött ki hang a számon.

-Ugye nem lesz semmi baja?- lépett mellénk Seth.

- Nem, azt nem tudom garatálmi, hogy reggel nem jut eszébe az anyja, de éjszakára nyugodt lesz.- biztosította.

-Ha lesz valami mellékhatása ennek az izének- mutatott végig Jasperen – akkor megkeserülöd.- szűrte ki a fogai között.

-Ő is ember, vannak érzései annak ellenére, hogy pici. Nem lesz semmi baja- mondta egyre tagoltabban, mintha egy óvodáshoz beszélne.

-Ajánlom is- pattogott tovább Seth. Csak most értettem meg igazán, hogy miért viselkedik így. Annyira kétségbeesett Maggie reakcióján, és főleg azon , hogy nem tudott segíteni, hogy rajta vezette le a

feszültségét.

-Máskor inkább nem kellene képeket mutogatni neki a halott anyjáról.- kapta kemény, de nyugodt választ.

-Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. – nézett rá vadul. Egyre inkább nem értettem, hogy mért nem nyugtatja meg őt is Jasper, úgy, mint engem.

-Máskor gondolkodj előre, kölyök- az utolsó szót jól megnyomva.

-Van elég tapasztalatom ahhoz, hogy legyőzzelek.- hőzöngött Seth

-Nem erőben kell legyőzni a másikat, kölyök- kapta a csípős választ.

Lassan kezdtem érteni, hogy mért csinálja ezt Jasper. Az arca ugyanolyan fintorba torzult, mint mikor felállt mellőlem. Azért nem nyugtatta meg, mert zavarta, ahogy vele viselkedtem. Bár lehet, hogy csak beképzelem, lehet, hogy csak szeretném, ha így lenne, ha féltékeny lenne rám. De több mint valószínű, hogy csak meg akarja leckéztetni – Mag érdekében.

-Bocsánat, megszólalt a húúú –de- tapasztalt-vagyok-gyere-háborúzzunk-egyet vámpírunk.

Jasper határozottan lépett egyet Seth felé.

-Elég! -kiáltottam, nem hagyva, hogy újabb sértést vágjon vissza. Még én is meglepődtem, hogy megtaláltam a hangomat. Megütközve nézett rám mindkettő.- Szánalmasak vagytok.- suttogtam.

Még gyorsan odamentem a bölcsőhöz Maggie már aludta az igazak álmát, Nagy ívben kikerültem a fiúkat, és elindultam a lépcső felé. Elegem volt a mai napból. Az emlékekből, az érzésekből, mindenből, csak aludni akartam.

Reggel korán keltem. Maggie még ugyanolyan békésen aludt a kiságyában, mint ahogy este láttam. Seth is ott hortyogott mellette. Nem tudom, hogy Jasper végül megnyugtatta e, de most békésen aludt.

Az Üvöltő szeleket lapozgattam. Nem volt türelmem olvasni, így csak bele-bele olvastam ott ahol épp kinyitottam. Halkan felkuncogtam, mikor megakadt a szemem az egyik bekezdésen. Mintha a könyv az életemet tükrözné.

„Próbálja meg, igyekezzék eltüntetni ezeket a gyászos ráncokat, vonja fel a szemöldökét, és változtassa át szemeit bízó, ártatlan angyalokká, szabadítsa fel őket a gyanú és a kétkedés alól, hadd lássanak barátot ott, ahol nem biztos, hogy ellenséggel állnak szemben. Ne nézzen úgy, mint megvert kutya, amelyik úgy tesz, mintha jól tudná, hogy az elszenvedett rúgásokat nagyon is megérdemelte, és e rúgásokért nemcsak a bántalmazót, hanem az egész világot is gyűlöli.”

Nem tudom, hogy ez most pontosan melyikünkre illet, de a tegnap esti kép jutott eszembe. Ahogyan Jasper és Seth álltak egymással szemben. A megvert kutya és az ártatlan angyal.

Sőt még talán én is lehettem az a kutya, mert úgy éreztem magamat. Tudtam, hogy nem szabad áltatnom magamat, de jó érzés volt arra gondolni, hogy talán miattam viselkedett Seth-tel, úgy ahogy.

- Drágaságom, már felkeltél?- jött be a konyhába meglepve Esme. –azonnal készítek neked reggelit.

-Nem sürgős, úgyse vagyok éhes.- bizonygattam.

-Azért csak egyél valamit.- kontrázott.

-Audrey- jött be Carlisle is a szobába., kezében valami papírt szorongatott.

- Valami baj van?- nem szoktam feleslegesen ilyeneket kérdezni, de láttam az arcán, hogy valami történt, és ennek talán az a néhány papírlap az oka.

-Ezt tegnap kaptam, egy levél nekem címezve, amiben- és szavak helyett felmutatott egy kisebb borítékot. Nagy betűkkel az én nevem állt rajta

-Ez nekem… de hogy?- néztem rá meglepve.

-Audrey jobb ha nem nyitod ki- szólt Jasper az ajtóból.

-Kérem - nyújtottam a kezem. Nem azért meg ellenkezni akartam vele, csupán tudni akartam mi van benne.

-Nem tudhatod, mit rejt a levél- kaptam a következő indokot.

-Majd mindjárt kiderül. Lehet, hogy csak Charlie felejtett el tegnap valamit.

-Charlie nem szokott borítékokat küldözgetni névtelenül.- én sem gondoltam komolyan az előző felvetésemet.

- És ha ők azok?- kérdezte ezúttal Esme.

- Nem egy borítékkal akarnak engem megölni. Nagyobb terveik vannak velem- mondtam akadozva.- Szeretném kinyitni- nyújtottam a kezem.

Carlisle bizonytalanul adta át a levelet. Remegő kézzel fogtam meg. Tudtam, hogy hülyeség, amit teszek, de nem futamodhattam meg egy borítéktól.

Óvatosan nyitottam ki. Egy lap volt benne, mikor megfogtam, akkor jöttem rá, hogy egy fénykép az. Ezúttal egyben. Mikor kivettem, a fénykép hátulját láttam először, szép kerek betűkkel volt rajta egy írás. Azonnal felismertem, bár még nem is láttam magát a képet.

„A barátság egy lélek két testben.” Emily

Félve fordítottam meg a képet, és meghűlt bennem a vér.

A tablóképet foltok csúfították el. Egykori barátnőm arcán, ruháján piros foltok voltak.

Nem filctollal vagy piros tollal rajzolt foltok. Vérfoltok voltak. Ebben biztos voltam.

Nagy nehezen megszületett ez a fejezet is:) Higgyétek el érdemes volt várni egy hetet rá, mert hatalmas a különbség az első verzió, és e között:) Ezer köszönet Mismouth-nak. Hogy megmondja, hogy mi jó, mi nem jó, megmutatja, hogy hogyan formázzuk. Köszönöm- köszönöm- köszönöm. Hálás vagyok neked:) Anita, köszi, hogy segítettél kitalálni Maggie családnevét:) Te vagy az angolos;)Jah és még harapófogó sem kellett hozzá:D Zsizsa hidd el, hogy imádtam a leveleidet, és örülök, hogy hazajöttél:D Várom a teóriáidat:D És neked is köszönöm aki éppen olvasod, minden egyes olvasómnak:) Tudod, írj véleményt! Köszönöm, hogy elolvastad!