Az utolsó reménysugár- 18. fejezet

Ártatlanok

-Audrey, gyere, ülj le!- hallottam meg Bella hangját. Hosszú percekig csak álltam megdermedve, és vártam. Charlie is tétovázott, gondolom Bella ezért próbálta feloldani a hangulatot, több- kevesebb sikerrel.

Leültem a rendőrfőnökkel szembeni fotelbe, Bella az apja mellé huppant le könnyedén. Feltételezem azért, hogy a jelenlétével biztassa, és megnyugtassa őt.

Charlie, mint mindig most is idegenkedve ült ebben a házban. Ha a kis unokájával volt valamennyire feloldódott, de most apró pánikot véltem felfedezni az arcvonásain. Igazság szerint nem tudom, hogy melyikünk félt jobban, ő vagy én. Ő attól, hogy többet tud meg a Cullen család titkáról, mint akar, én, pedig rettegtem, hogy milyen információkat hozott a nővéremékről.

Végülis megértettem őt. A lánya egyik pillanatról a másikra megváltozott. Ugyanolyanná vált, mint a család, amihez a férje által tartozott. Mint egy vírus, vagy egy beavatás, ami elkerülhetetlen volt. Emlékszem, hogy mennyire bepánikoltam, mikor a bevésődésről volt szó, vagy mikor a vámpírságról hallottam. Ijesztő, ismeretlen, idegen világ. Hiába ő a város rendőrfőnöke, nem tud ellene semmit se tenni, nincs az a hatalom, az a cím, ami vissza tudná változtatni a lányát. Talán a lelke mélyén ezt nagyon is tudta, épp ezért nem akart a szükségesnél többet megtudni róluk.

Most pedig, hogy én is belekeveredtem ebbe a világba, csak még jobban fokozhatta a félelmét. Előttem, van az arca, mikor megtudta, hogy Cullenékhez hasonló volt a gyilkos, akik megölték a családomat.

Viaskodott benne a hivatásos rendőr, akinek el kell kapnia a gyanúsítottakat ez esetben engem, ugyanakkor ott volt a lánya szava, és tudta, hogy nem a levegőbe beszél, mikor az idegenekről van szó.

-Cini cini muzsika Kató néni nununun! – halottam Maggie édes hangját a konyhából. Mag rendszeresen átírta a második sorokat, ez esetben a „táncol a kis Zsuzsika” változott Kató nénivé.

Mielőtt becsukták volna a nyitva felejtett konyhaajtót, még halottam Rosalie tiltakozását, a helyes sorokat illetően.

Valahogy erőt adott a hangja. Hirtelen megtaláltam a hangom, úgy éreztem, hogy bármit is mond, a velem szemközt ülő ember, ki fogom bírni. Mag miatt ki kell.

Reméltem, hogy a dolgok, amik a szökésem után történtek, elég elviselhetőek. Hogy a tragédiánál már nem lesz kiborítóbb. Hiszen láttam őket holtan, halálba meredő tekintettel.

Ennél rosszabb már nem történhet. Az emberek olyan kiszámíthatatlanok ilyen helyzetben, ezért mégis féltem, a történtektől.

Nagyon féltem.

Kihallatszott Maggie tiltakozása a konyhából. Még mindig Rose-zal vitatkozott a cini-cini muzsikáról. Úgy sejtettem, úgyis az unokahúgom fog győzni.

Az örökkévalóságnak tűnt a hallgatásunk, pedig csak alig egy másfél percig ültünk szótlanul.

-Meg tudott valamit?- kérdeztem minden bátorságomat összeszedve. Ezt az egy mondatot sikerült úgy kiejtenem, hogy nem remegett a hangom.

-Igen- kaptam a tömör választ, majd mély levegőt véve magyarázatba kezdett.- A lehető legfeltűnésmentesebben próbáltam utána járni a ügynek. Elég bonyolult, be kell, hogy valljam. Azzal hogy eltűnt, számtalan kérdőjelet hagyott maga után. Ami az idő múlásával csak gyarapodott. Azt tudnám javasolni így kívülről, hogy adja fel magát. Talán meg tudná magyarázni…

-Apa, ezt nem lehet megmagyarázni az embereknek, ezt te is nagyon jól tudod – szakította félbe Bella az apját.

Charlie arca grimaszba torzult, arra vártam, hogy mikor kezd el tiltakozni, nehogy többet tudjon meg a kelleténél.

-Rendben, mivel nem ismerem a történetet a gyökeréig, ezért mondtam csak ezt. Majd ti megoldjátok- mondta védekezően, nehogy magyarázatba kezdjünk. Nem mintha bárki is akart volna beszélni Róluk.

-Mit tudott meg? Mi történt utána?- próbáltam a lényegre térni.

-Az eltűnésetek után rengeteg cikk jelent meg. Ezek mind találgatnak. A rendőrség nem nyilatkozott. Mivel ők sem tudták, sőt még ma sem tudják igazán eldönteni, hogy mi történt.

-Ártatlan vagyok- suttogtam. Tudtam nagyon jól, hogy engem gyanúsítanak, és ez egy olyan világban, ahol nem élnek vámpírok teljesen érhető. De ők nem tudták, hogy márpedig él az a sok-sok legenda és mese, amit mindenki kitalációnak hisz. Így ebből a szemszögből nagyon rossz volt gyanúsítottnak lenni.

-Tudja, ahogyan így magára nézek, nem is tudom elhinni, hogy elkövetett ennyi gyilkosságot.

-Hogy érti, hogy ennyi?

-Az édesapja tudtommal elvált az anyjától.- kezdte, és már sejtettem, hogy mire gondol.

-Igen- erősítettem meg.

-Az a helyzet, hogy megölték őt is, és a feleségét, alig pár héttel a nővére halála előtt. Részvétem.- mondta bizonytalanul. Látva sötét arckifejezésemet.

-Igen, tudom.- suttogtam. Éreztem, hogy a szörnyem boldogan felkacag a lelkem mélyén, és tudtam ez még csak fokozódni fog.

Charlie megremegett. Szerintem pont ettől tartott.- Ezt is ők?- próbált közömbösen kérdezni. Mérsékelt teljesítményt nyújtott.

- Igen, tudja ez egy összetett bosszú, amit jobb, ha nem ismer- suttogtam. Láttam az arckifejezésén, hogy örül neki, hogy nem részletezem

-Hoztam valamit- terelte el a témát. Észre sem vettem, hogy mellette a kanapén egy tucatnyi újság hever. Most kezébe vette, és felém, nyújtotta őket.

- Mik ezek?- kérdeztem megütközve. Nem nyúltam feléjük, mintha harapnának.

-Ezek a San franciscoi napilap számai, ezekben jelentek meg cikkek a gyilkosságról.- mondta.- Sikerült szereznem belőlük. Forksig nem jut el a hír. Csak a rendőrség tud a komolyabb ügyekről más államban, de az emberek csak az ottani államban értesültek erről.

Ezzel korántsem nyugtatott meg, de elvettem őket.

Félve kezdtem őket olvasni. Az egyik részem tudni akarta az igazságot a másik részem jobbnak látta várni.

A kíváncsiságom győzött.

-Időrendbe raktam őket.- szólt látva tétovázásomat.

-Köszönöm- mondtam halkan.

Az első cikk azonnal biztosított róla, hogy tényleg a gyilkosság után írták. Címlapon, hatalmas nagy betűkkel és képekkel a szokatlan hír. San Francisco nagyváros, de gyilkosság ritkán fordul elő, még ebben az őrült világban is. Ezért boldogan kapták fel a hírt.

Egy családi kép Kate-ékről. A nővérem ölében Maggie egy évesen, büszkén karolja őket át az apja David. A cím hatalmas betűkkel van nyomtatva.

Brutális gyilkosság a külvárosban

Vasárnap reggel megtalálták a külvárosban élő Albright házaspár holttestét. „Biztosan állíthatom, hogy gyilkosságról van szó„ – mondta szűkszavúan a rendőrség szóvivője. Többet nem árultak el, de a szomszédoktól sikerült annyit megtudnunk, hogy a házaspárnak van egy másfél éves kislánya, őt nem találják…(folytatás a 12 oldalon)

Az említett oldalon sem írnak többet az esetről.

A következő cikk még mindig a címlapon két nappal később, bár már nem ez volt a főhír. Maggie-vel közös képem hozzárakva.

További eltűnések

A hétvégén meggyilkolt házaspár kislányán kívül eltűnt a feleség, Kate Albright Hopes húga Audrey Hopes.. A rendőrség nem nyilatkozik…(folytatás a 16. oldalon)

Az ezt követő néhány újságba bele sem olvastam. Képeket közöltek a házról kívülről és belülről is. Éppúgy ahogyan én is láttam.

Az ezeket követő újságba bele kellett lapoznom, mert nem a címlapon közölték a további híreket.

A saját tablóképemmel találtam magam szembe.

A testvér a gyilkos?

A rendőrség napok óta keresi az eltűnt Maggie Albright-ot és Audrey Hopes-t. Arra a kérdésünkre, hogy a testvér lehet e a gyilkos a rendőrkapitány csak annyit válaszolt, hogy folyik a nyomozás. Lehetséges, hogy a saját húg támadta hátba a testvérét, és rabolta el a gyermekét? A rendőrség megerősítette a pályaudvarok és repülőterek biztonsági rendszerét, hátha felbukkannak.

Megdöbbentett a találgatásuk. Képesek a bizonytalant, és a valótlant írni, csak azért, hogy vegyék a lapot.

A következő hír is engem gyanúsított alig néhány sorban.

Gyilkos családtag

Szinte már bizonyos, hogy a tizennyolc éves lány ölte meg a nővérét, és a sógorát. A család barátai értetlenül állnak a dolgok előtt. „Audrey mindig is egy visszahúzódó kedves lány volt. Sokat járt a nővéréhez és a kicsihez.” – nyilatkozta az Albright házaspár szomszédja. Vajon mi lehetett az oka a gyilkosságnak?

Az alatta lévő újság címlapjánál megtorpantam. Egy feltört ajtajú idegen ház, és egy pár képe. A pár férfi tagja az apám.

A biológiai apa is halott

A hetek óta eltűnt Audrey Hopes vér szerinti apját és feleségét is megölték, közös lányuk pedig eltünt. A feleséget ugyanolyan durván, mint a hetekkel előbbi gyilkosságban is. Az apát viszont szokatlanul brutálisan megkínozhatták. A lány tehette ezt is? Szakértők elemezték a helyzetet…(folytatás a 8. oldalon)

Megremegett a kezem. Rossz volt látni apámat. A szörny támadásra készült.

A következőben elbizonytalanodott a sajtó.

Ártatlan vagy gyilkos?

Lehetséges, hogy mégsem a fiatal lány ölte meg az apját és a családja nagy részét. „Túlságosan nagy erőre, és társakra is volt szüksége az elkövetőnek. Egyedül nem tehette.„- kaptuk a választ egy szakértőtől. Lehet, hogy a lány is csak egy áldozat? Vajon él még?

Az utolsóban belül egy apró cikk jegyezte meg a történteket.

Élhetnek e még?

Senki sem tudja ki volt a hónapok óta, elkövetett gyilkosságnak, a végrehajtója. A rendőrség lassan feladta a keresést. Senki sem tudja, hogy mi történhetett. Értetlenül állnak az ügy előtt. „Nem tudjuk, hogy milyen messzire juthattak el, és az elkövető utolérte e őket.” Reménykedjünk abban hogy megtalálják őket még élve.

Félredobtam az újságot. Nem bírtam nézni a képen látható önmagam boldog szemét.

-Van itt még egy- szólalt meg Charlie. El is felejtettem, hogy itt ül velem szemben. Egy újságot tartott még a kezében.

Átvettem. Már ki volt nyitva a megfelelő helynél.

Egy kép egy sírkőről. Rajta a nővérem és David neve, születési, és halálozási éve.

Eltemették Albright-ékat

A San franciscoi temetőben végső nyugalomba helyezték a meggyilkolt Albright házaspárt. Kate Albright édesanyja mellé temették. Sok barát, ismerős és ismeretlen megjelent a temetésen. Nyugodjanak békében.

A kezembe temettem az arcomat. A szörnyem megostromolt. Egyszerre örültem neki, hogy legalább már ők békében nyugodhatnak anyu mellett ráadásul, de a tudat, hogy én nem lehettem ott, elkeserített.

-Sajnálom, hogy felzaklattam velük.- szólt együtt érzően Charlie. ha eddig nem volt biztos az ártatlanságomba, most már biztosan.

- Se..semmi baj- mondtam akadozva.

Hideg kezek értek a vállamhoz. Jasper állt mögöttem. Meglepődtem, és az angyalom azonnal le akarta rázni rólam a kezeit, de szükségem volt a nyugtatásra, így csak ültem, és hagytam, hogy Charlie számára észrevehetetlenül lenyugtasson.

- Köszönöm- mondtam hálásan. Charlie-nak is és Jaspernek is.

-Nincs mit. Jobb lesz, ha megyek. – állt fel hirtelen.

-Kikísérlek- ugrott fel Bella.

-Rendben. Vigyázzon magára.- nézett vissza rám.

Könnyes szemmel bólintottam elköszönni sem bírtam.

Ugyanúgy ültem még akkor is mikor halottam, hogy beindul a motor, és a járőr autó kihajt a köves útra. Csak akkor jöttem rá, hogy Jasper még midig a vállamat fogja. Próbáltam finoman kibújni a szorítása alól. Egy apró mozdulatomból megértett, és elengedett.

Felvettem az újságokat a földről és elkezdtem őket lapozgatni. A hírek, amikről még cikkeztek jelentéktelennek, tűntek az én bajaim mellett. Leégett egy ház. Verekedés a futballmeccsen. Botrányba keveredett a szépségkirálynő. Elmosott ez eső egy jótékonysági koncertet. Lezuhant egy repülőgép.

Olyan hírek, amiket még hónapokkal ezelőtt nagy érdeklődéssel és sajnálattal olvastam. Mára már nem érdekelt sem a szépségkirálynő, sem a futballmeccs. Csak az, hogy megérem e a holnapot.

- Találgatnak. Ez a dolguk- mondtam mellém guggolva Jasper.

-Tudom. -hagytam rá.

-Ne érezd magam rosszul, azért mert van néhány elvetemült újságíró. -próbált megnyugtatni.

-Mit gondolhatnak a barátaim, a tanáraim, az ismerőseim?- tettem fel a költői kérdést. Eddig elfelejtettem, hogy volt egy másik életem is, de ezek a cikkek emlékeztettek, hogy voltak más emberek is az életemben.

-Ne törődj velük. Csak arra gondolj, hogy Maggie érdekében csináltad.- láttam, hogy a keze az enyém felé moccan, gyorsan letettem az újságokat, hogy elmozduljak az érintése elől.

A hallgatásunkat az ajtónyitódás törte meg.

-Megjöttem- jött be Seth a nappaliba.- Hát ti?- nézett végig rajtunk, és az asztalon heverő újsághalmon.

-Charlie itt volt- válaszolt helyettem Jasper.

-Ezek…Mag szülei?- nézett rám megvilágosodva.

-Igen- válaszoltam tömören. Átfutott néhány cikken.

-Sajnálom- mondta szomorúan. Már értette, hogy miért vagyok ilyen.

-Mindegy most már. Ennek így kellett lennie. Te megtaláltad Maggie-t, mostmár nem változtathatunk rajta, akármennyire is szeretnék.- mosolyogtam rá.

- Ez a beszéd kislány- odajött hozzám, és megborzolta a hajamat. Jasper furcsa arckifejezéssel felállt mellőlem. Valahogy abban a lelkiállapotomban nem érdekelt, hogy mit gondol rólam.

-Szeee- kiáltott Maggie. Emmett karján ült, és boldogan integetett Seth-nek. Rosalie bosszús arccal, és karba tett kézzel állt mögöttük. Feltételezem nem ő engedte meg, hogy a teddy maci játsszon a kislánnyal. De nagyon aranyos látványt nyújtottak.

Ahogyan közelítettek, ki tudtam venni, Emmett pólóján a nagy foltot. Valószínűleg a leves egy része landolt rajta.

-Maggie, mit tanultunk?- vigyorgott büszkén Emmet.- Mit csinál Carlisle?

-Dódózik.- válaszolta édesen Mag.

- És mit csinál Seth?

-Horkóóóó- jött a válasz.

Emmett büszkén kihúzta magát, Rosalie elengedett a szája szélén egy apró mosolyt, Seth pedig tátott szájjal meghökkenve nézett rá. Aztán hirtelen megindult felé, mintha előre megbeszélték volna Emmett-etel, a maci átdobta a farkas kezébe a kicsit, és elkezdte őt dögönyözni. Mag kacagva fogódzkodott Seth karjába.

-Mit mondtáál? Micsodááát?- rázta őt finoman.

-Horkóóóó, horkóóóóó- kiabálta önfeledten Maggie.

-Megeszlek, megeszlek- dobálta őt tovább.

-Horkóóóó- sivította maggie, mikor Seth kezdett „elfáradni”.

-Na gyere, leülünk. Levágta magát a kanapéra, ahol még alig fél órája Charlie ült. Maggie rosszkor nézett rossz helyre. Későn kapcsoltam, sőt még az előrelátó családnak sem jutott eszébe, hogy baj lehet az asztalon heverő újságokból. Maggie kiszúrta azt a képet, amin a szüleivel van. Az anyja képe váratlan hatást hozott elő egyik pillanatról a másikra.

- Anya!- kiáltotta- majd mikor másodpercekkel később sem ugrott elől egyik fotel mögül sem az anyja, felordított keservesen.- Anyaaaaaa!

Születésétől kezdve nehezen viseltem, ha sír. Részben, azért mert egyedül képtelen voltam megnyugtatni, és azért is mert mikor így sírt minden zsigeremmel átéreztem a fájdalmát. A hiányt. Még ha csak egy percig tartott is, hogy nem jelent meg a cumisüveggel a kezében az anyja a szobája ajtajában, az az egy perc is facsarta a szívemet. De most több volt, mint egy perc.

- Add ide- ugrottam fel, Seth gondolkodás nélkül átadta, hatalmas nagy szemekkel, kétségbeesve nézte az ordítozó Maggie-t

-Annnyaaa! Anyaaa!- kiáltotta újra és újra.

-Jól van kicsim, anyu most nem tud idejönni- suttogtam a fülébe könnybe lábadt szemmel. Fel alá járkáltam vele elkeseredve. A ringatás, a figyelemelterelés, a cumisüveg, az éneklés az összes kedvenc dolga hatástalannak bizonyult.

-Maggie, nézd itt a macid- hozta be a macit Rosalie tétovázva. Még sosem láttam sírni, de Maggie hangjától az ő szemében is könnyek gyülekeztek.Mag egy mozdulattal ellökte magától a medvét, és sírt tovább.

-Shhhh édeském, nyugodj meg- a cumisüveg sem használt, amit Esme hozott be neki.

Már ott állt az egész család a nappaliban, és minket néztek megkövülten. Vámpírok, halhatatlanok, legyőzhetetlenek, de egy gyerek sírása leküzdhetetlen akadálynak tűnt mindannyiuk számára.

Emmett hatalmas nagy döbbenettel nézett, most tudatosult benne igazán, hogy egy baba sírni is tud nem csak nevetni.

Maggie már reszketett, saját magát hergelte, az arca kipirosodott, a ruhácskája nedves volt a saját könnyeitől.

- Hadd próbáljam meg én- nyújtotta felénk a kezét Jasper.

Haboztam. Tudtam, hogy segíteni akar, de egy pillanatra megállított a saját ellenállásom, és az unokahúgom iránt érzett féltésem is.

-Nem bántom, segíteni akarok.- nézett rám továbbra is kitartóan.

A kezébe adtam a kicsit. Óvatosan fogta meg. Mintha Maggie üvegből lenne. Már fogta őt az ölében, de dajkálni nem dajkálta sosem.

Egy pillanatig felmerült bennem a kérdés, hogy mi van, ha Maggie is el tudja zárni az utat előle, hogy megnyugtassa, hiszen a családtagom, és lehet, hogy a génjeinkben van. Aggodalmam elpárolgott abban a pillanatban mikor Mag egyre halkabba nyöszörögte, hogy anya, majd elhallgatott.A nyugtatás hatott rá, ezúttal elfogadta a cumisüveget, és a kimerültségtől Jasper vállára hajtotta a fejét.

-Esme, átveszed?- szólalt meg tétovázta percekkel később. Esme azonnal ugrott, és ringatva a kiságyához közelített vele.

Nem igazán értettem először, hogy mért nem nekem adja, hiszen ott álltam tőle alig 30 centire. Mikor felém fordult, akkor sem értetettem, igazán mit akar. Megfogta a kezem, és éreztem, hogy átjár a nyugalom. Csak pillanatokkal később tudatosult bennem, hogy ugyanúgy reszkettem, mint Maggie. Ez a remegés, már olyan mindennapos volt, hogy észre sem vettem.

Kapaszkodtam a kezébe, és néztem a szemét. Meg akartam köszönni, de nem jött ki hang a számon.

-Ugye nem lesz semmi baja?- lépett mellénk Seth.

- Nem, azt nem tudom garatálmi, hogy reggel nem jut eszébe az anyja, de éjszakára nyugodt lesz.- biztosította.

-Ha lesz valami mellékhatása ennek az izének- mutatott végig Jasperen – akkor megkeserülöd.- szűrte ki a fogai között.

-Ő is ember, vannak érzései annak ellenére, hogy pici. Nem lesz semmi baja- mondta egyre tagoltabban, mintha egy óvodáshoz beszélne.

-Ajánlom is- pattogott tovább Seth. Csak most értettem meg igazán, hogy miért viselkedik így. Annyira kétségbeesett Maggie reakcióján, és főleg azon , hogy nem tudott segíteni, hogy rajta vezette le a

feszültségét.

-Máskor inkább nem kellene képeket mutogatni neki a halott anyjáról.- kapta kemény, de nyugodt választ.

-Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. – nézett rá vadul. Egyre inkább nem értettem, hogy mért nem nyugtatja meg őt is Jasper, úgy, mint engem.

-Máskor gondolkodj előre, kölyök- az utolsó szót jól megnyomva.

-Van elég tapasztalatom ahhoz, hogy legyőzzelek.- hőzöngött Seth

-Nem erőben kell legyőzni a másikat, kölyök- kapta a csípős választ.

Lassan kezdtem érteni, hogy mért csinálja ezt Jasper. Az arca ugyanolyan fintorba torzult, mint mikor felállt mellőlem. Azért nem nyugtatta meg, mert zavarta, ahogy vele viselkedtem. Bár lehet, hogy csak beképzelem, lehet, hogy csak szeretném, ha így lenne, ha féltékeny lenne rám. De több mint valószínű, hogy csak meg akarja leckéztetni – Mag érdekében.

-Bocsánat, megszólalt a húúú –de- tapasztalt-vagyok-gyere-háborúzzunk-egyet vámpírunk.

Jasper határozottan lépett egyet Seth felé.

-Elég! -kiáltottam, nem hagyva, hogy újabb sértést vágjon vissza. Még én is meglepődtem, hogy megtaláltam a hangomat. Megütközve nézett rám mindkettő.- Szánalmasak vagytok.- suttogtam.

Még gyorsan odamentem a bölcsőhöz Maggie már aludta az igazak álmát, Nagy ívben kikerültem a fiúkat, és elindultam a lépcső felé. Elegem volt a mai napból. Az emlékekből, az érzésekből, mindenből, csak aludni akartam.

Reggel korán keltem. Maggie még ugyanolyan békésen aludt a kiságyában, mint ahogy este láttam. Seth is ott hortyogott mellette. Nem tudom, hogy Jasper végül megnyugtatta e, de most békésen aludt.

Az Üvöltő szeleket lapozgattam. Nem volt türelmem olvasni, így csak bele-bele olvastam ott ahol épp kinyitottam. Halkan felkuncogtam, mikor megakadt a szemem az egyik bekezdésen. Mintha a könyv az életemet tükrözné.

„Próbálja meg, igyekezzék eltüntetni ezeket a gyászos ráncokat, vonja fel a szemöldökét, és változtassa át szemeit bízó, ártatlan angyalokká, szabadítsa fel őket a gyanú és a kétkedés alól, hadd lássanak barátot ott, ahol nem biztos, hogy ellenséggel állnak szemben. Ne nézzen úgy, mint megvert kutya, amelyik úgy tesz, mintha jól tudná, hogy az elszenvedett rúgásokat nagyon is megérdemelte, és e rúgásokért nemcsak a bántalmazót, hanem az egész világot is gyűlöli.”

Nem tudom, hogy ez most pontosan melyikünkre illet, de a tegnap esti kép jutott eszembe. Ahogyan Jasper és Seth álltak egymással szemben. A megvert kutya és az ártatlan angyal.

Sőt még talán én is lehettem az a kutya, mert úgy éreztem magamat. Tudtam, hogy nem szabad áltatnom magamat, de jó érzés volt arra gondolni, hogy talán miattam viselkedett Seth-tel, úgy ahogy.

- Drágaságom, már felkeltél?- jött be a konyhába meglepve Esme. –azonnal készítek neked reggelit.

-Nem sürgős, úgyse vagyok éhes.- bizonygattam.

-Azért csak egyél valamit.- kontrázott.

-Audrey- jött be Carlisle is a szobába., kezében valami papírt szorongatott.

- Valami baj van?- nem szoktam feleslegesen ilyeneket kérdezni, de láttam az arcán, hogy valami történt, és ennek talán az a néhány papírlap az oka.

-Ezt tegnap kaptam, egy levél nekem címezve, amiben- és szavak helyett felmutatott egy kisebb borítékot. Nagy betűkkel az én nevem állt rajta

-Ez nekem… de hogy?- néztem rá meglepve.

-Audrey jobb ha nem nyitod ki- szólt Jasper az ajtóból.

-Kérem - nyújtottam a kezem. Nem azért meg ellenkezni akartam vele, csupán tudni akartam mi van benne.

-Nem tudhatod, mit rejt a levél- kaptam a következő indokot.

-Majd mindjárt kiderül. Lehet, hogy csak Charlie felejtett el tegnap valamit.

-Charlie nem szokott borítékokat küldözgetni névtelenül.- én sem gondoltam komolyan az előző felvetésemet.

- És ha ők azok?- kérdezte ezúttal Esme.

- Nem egy borítékkal akarnak engem megölni. Nagyobb terveik vannak velem- mondtam akadozva.- Szeretném kinyitni- nyújtottam a kezem.

Carlisle bizonytalanul adta át a levelet. Remegő kézzel fogtam meg. Tudtam, hogy hülyeség, amit teszek, de nem futamodhattam meg egy borítéktól.

Óvatosan nyitottam ki. Egy lap volt benne, mikor megfogtam, akkor jöttem rá, hogy egy fénykép az. Ezúttal egyben. Mikor kivettem, a fénykép hátulját láttam először, szép kerek betűkkel volt rajta egy írás. Azonnal felismertem, bár még nem is láttam magát a képet.

„A barátság egy lélek két testben.” Emily

Félve fordítottam meg a képet, és meghűlt bennem a vér.

A tablóképet foltok csúfították el. Egykori barátnőm arcán, ruháján piros foltok voltak.

Nem filctollal vagy piros tollal rajzolt foltok. Vérfoltok voltak. Ebben biztos voltam.

Nagy nehezen megszületett ez a fejezet is:) Higgyétek el érdemes volt várni egy hetet rá, mert hatalmas a különbség az első verzió, és e között:) Ezer köszönet Mismouth-nak. Hogy megmondja, hogy mi jó, mi nem jó, megmutatja, hogy hogyan formázzuk. Köszönöm- köszönöm- köszönöm. Hálás vagyok neked:) Anita, köszi, hogy segítettél kitalálni Maggie családnevét:) Te vagy az angolos;)Jah és még harapófogó sem kellett hozzá:D Zsizsa hidd el, hogy imádtam a leveleidet, és örülök, hogy hazajöttél:D Várom a teóriáidat:D És neked is köszönöm aki éppen olvasod, minden egyes olvasómnak:) Tudod, írj véleményt! Köszönöm, hogy elolvastad!