Az utolsó reménysugár- 20. fejezet

Keserédes ölelés (Jasper szemszöge)

Miután az első kopogtatásra nem kaptam választ, ismét megkíséreltem a bejutást. Keservesen sírt. Hallásomnak köszönhetően azt is tudtam, hogy pont az ajtónak támaszkodva ül a földön. Épp ezért nem mertem benyitni. Nem akartam megsebezni vagy fájdalmat okozni neki. Se testileg, se lelkileg.

- Hagyj békén!- kiáltott ki. Hangja komoly volt, tudtam, hogy erősnek akar mutatkozni.

- Audrey kérlek, engedd, hogy segítsek.- próbálkoztam, bár tudtam ez nem lesz elég meggyőző számára.

- Már megmondtam az előbb, nincs szükségem a segítségedre. Nem kell a pátyolgatás. Megvagyok.- az utolsó szónál elcsuklott a hangja.

- Engedj be.- kértem még mindig finoman.

.- Nem engedlek, hagyjatok békén mindannyian- szólt a könnyeivel küszködve.

A nőknek már évszázadok óta saját akaratuk volt, nem utasíthatta őket, sem a férj, az apa vagy bárki más. Én is tiszteletben tartottam őt. Én sem akartam irányítani, vagy megkérdőjelezni, csak segíteni. Tudom nem a legmeggyőzőbb indok. De valami arra késztetett, hogy ne hagyjam magam. Segítenem kell neki, hogy ne omoljon össze.

- Audrey, kérlek menj az ajtóból.- kértem egy újabb kopogást követően.

- Hagyjál békén! Nem megyek. – ellenkezett immár sokadszorra. Hangján hallottam, hogy már nem próbálja titkolni a könnyeit.

- Audrey, ha nem engedsz be, bemászok az ablakon.- mondtam ki az utolsó használható ötletet, ami eszembe jutott. Ahogy hallottam még a sírást is abbahagyta meglepetésében, nem szólt semmit csak megdöbbenve ült- a hangokból ítélve. - Komolyan mondtam- erősítettem meg magamat.

Hallottam, hogy mélyet sóhajt, és arrébb csúszik az ajtó mentén. Lassan nyomtam le a kilincset, és óvatosan nyitottam be. Sötét volt a szobában, a feljövő hold ezüstösen világította meg a berendezési tárgyakat, de még így félhomályban is úgy láttam, mint nappal. Első dolgom volt, hogy az ajtó mögé néztem.

Ott ült a sarokban hátát a falnak döntve, felhúzott lábait átölelte, és kezében szorongatta a láncot. Levette a nyakából és összeillesztette a kettőt. Csak most vettem észre, hogy egy apró szívecskét formázott. Úgy lengette az arca előtt, mintha magát akarta volna hipnotizálni. Elmélyülten nézte a medál mozgását, mintha ott se lennék.

Az arca teljesen megváltozott azalatt a néhány perc alatt, míg egyedül volt. A düh már rég elpárolgott, nem maradt más, mint fájdalom és félelem. Csak most emelte rám sötétkék szemeit. A hold fényében olyan volt, mint az éjszakai égbolt. Apró kis fények cikáztak benne, éppúgy, mint a csillagok az égen.

Becsuktam az ajtót, és leültem mellé- tartva a távolságot. Ha kellő távolságban voltunk nem éreztem olyan intenzíven az illatát. Hozzá tudtam szokni így, de ha túl közel lettünk volna egymáshoz, újabb harcot kellett volna vívnom a szörnyemmel, hogy meg ne öljem. Amíg lehetett az első megoldást választottam, de tudtam, hogy hamarosan a második is elkerülhetetlen lesz. Nem muszájból, hanem akaratból.

Mindig is úgy hittem, hogy bárkit meg tudok nyugtatni nem csak a képességemmel, hanem a szavaimmal is. Harcoltam csatatéren, megismertem az élet sötét oldalát, és éltem is benne ugyanolyan sötét lényként, mint az összes hozzám hasonló. De ahogy ott ütem mellette, egyre jobban elbizonytalanodtam. A lelkében dúló harcokat, nem tudtam csak néhány szóval legyőzni. Az ő lelke más volt. Valahogy más volt a kapcsolatunk. Ezt nem tudtam megmagyarázni.

A szemem sarkából néztem, hogy mit csinál, nem akartam, hogy azt érezze, hogy lesem, minden egyes mozdulatát- még ha így is volt.

Tovább nézte a kis medált, mint egy apró kincset. Az is volt neki. Egy emlék, egy személy, egy barátság, egész eddigi élete, egy ilyen apróságban.

Ültünk csöndben. Nem fájó, vagy zavart csönd, egyszerűen, csak mindkettőnket kellett a hallgatás. Míg ő a fájdalommal küzdött, én próbáltam legyőzni az illata okozta vágyat.

Hosszú percek múlva végül akadozva megszólalt.

- Pedagógus akart lenni. Nagy álma volt, hogy a delfinekkel segítsen a beteg gyerekeken. Akart öt gyereket is. Hát igen nem aprózta el.- mosolyodott el fanyarul.- Valamint egy villanyszerelő férjet. Miután tizenöt évesen megállapította, hogy minden elektromos kütyü elromlik a kezében öt perc után. Akkor döntött úgy, hogy egy szakembert választ, ha házasodni akar. Így akarta megspórolni a felesleges idegeskedést. Azzal, hogy ott van helyben.

Tudtam, hogy így a legjobb, hogy beszél róla. Tapasztalatból tudom, hogy az emlékek bármennyire is fájnak, lassan segítenek begyógyítani a sebet, amit, a veszteség okot. Ez egy megmagyarázhatatlan rendszer, hegek, amit csak az a kés tud orvosolni, ami okozta. Mennyire furcsa, hogy mondani, mindig könnyebb, mint átérezni. Kívülről mindig könnyebb.

-So..sokat szenvedett?- kérdezte dadogva.

- Nem tudom- vallottam be őszintén.- lehetséges- a képekről nem akartam beszélni neki.

-Bajt okozok mindenkinek- fakadt ki.- Carlisle-nak küldték az elsőt, Sue-nak a másodikat. Mindkettőjüket ismerik, kutattak utánam. A la push-iak veszélyben lehetnek. Bobby, Grace, és a többiek. Akármelyiküket bánthatják. Hol van Maggie?- nézett körbe ijedten, mintha a félhomályban meglátná a kicsit.

- Nyugodj meg Maggie biztonságban van. A többiek lent vigyáznak rá. Nem lehet semmi baja.- nyugtatgattam- A la pushiak miatt se aggódj. Megvédik őket a farkasok. Ők a védelmezők, ha bármelyikük felbukkanna, azt ők megéreznék.

Láttam, a szemében az apró megkönnyebbülést.

- És a többi barátom? Mi lesz, ha megint egy ártatlan meghal miattam? A szomszéd néni? A volt tanáraim? Akik kicsit közel álltak hozzám?- hadarta.

Hát persze. Fellépett a harmadik lépcsőfokra. Félelem. Jelen eseten féltett minden embert, akit ismert.

- Audrey, nem védhetünk meg mindenkit…- kezdtem.

- De miért kínoznak ezzel? Miért kell mások boldogságát tönkre tenni miattam?- arcán hatalmas cseppek gördültek le.

- Tudják, hogy ezzel üthetnek rajtad sebet. – próbáltam finoman megértetni vele.

- Miért? Miért nem én? Engem akarnak! Engem öljenek meg!- fakadt ki. Szavai késként hatoltak a tudatomba. Tudtam, hogy gyászol, de megrendített, hogy meg akar halni.

- Audrey ne mondj ilyet.- ellenkeztem. Felé nyújtottam a kezem, hátha sikerül megnyugtatnom, ahogy megérezte hideg ujjaimat, megrázkódott, lerázta magáról a kezemet, és még közelebb húzódott a falhoz, mintha eggyé akarna olvadni vele.

A térdébe temette az arcát és zokogott. Rázta a sírás. Hagytam, tudtam, hogy ki kell adnia a feszültséget, a fájdalmát. A természet egyik legjobb ötletei voltak a könnyek. Azokban az apró cseppekben annyi fájdalom vagy öröm lakozhat, hogy nem lehet mértékkel betájolni.

Mint a testnek a méregtelenítője a máj, a léleknek a könnyek. A lelke sírt. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Az ajtónak támasztottam a hátam, és kinéztem az üveg ablakokon. A csillagok most elvétve ragyogták be az égboltot. A holdat is sejtelmes felhőtakaró lengte körbe, mintha egy apró selyemmel akarná eltakarni a szemét, hogy ne lássa a fájdalmát.

A szörnyem ugrásra készen várakozott. Tényleg el kellett volna mennem, vadászni, tényleg csak magam alatt vágom a fát, másokat is veszélybe sodorva ezzel. A szörnyem megrendíthetetlen volt. Még tartottam magamat. Próbáltam felül kerekedni rajta. Egyszerűen nem tudtam volna megmondani melyikünk kerül ki győztesen.

- Minden az én hibám.- suttogta. Arca tele volt reménytelenséggel, és bűntudattal.

Bűntudat a következő lépcsőfok. Egy pillanatra megdöbbentem, hogy milyen gyorsan halad a gyász fokozatain. A tagadás, a düh, félelem, bűntudat. Más embereknél hónapokig tarthat, míg egyikből eljut a másikba.. Ő pedig alig egy nap alatt érezte az összest. Azzal magyaráztam, hogy ő érzelmileg mindig is máshogy reagált, mint a legtöbb ember. Csupán ennyi az oka. Azt hiszem…

- Nem, nem a te hibád, az övék...- próbáltam rá hatni a képességemmel, de még mindig megakadályozta, hogy segítsek.

-Nem kellett volna megszületnem, akkor nem üldöznének, és nem halnának meg a szeretteim.- állapította meg.

Szavai valami megmagyarázhatatlan ok miatt, tűként szurkáltak régóta szótlan szívembe. Erős késztetést éreztem, hogy meggyőzzem a fordítottja felől. Mintha valami láthatatlan erő lassan, ködként körbelengett volna. Nem értettem az okát, a miértjét. De irányított. Nem, úgy ahogy a szomjúságom, de ösztönös volt ez is. Nem borította el a tudatomat, mégis irányított.

- De meg kellett születned. Maggie miatt, a barátaid miatt.- folytattam.

- A barátaimat meg akarják ölni.- kiáltott fel kétségbeesetten.

- Akkor sem viheted te a keresztet. Nem tehetsz róla, hogy belekeveredtél.- kontráztam, tudtam, hogy akárhogy próbálom megértetni vele az ellenkezőjét, nem érek el semmit.

-Miattam halt meg a családom, miattam halt meg a barátnőm, és Alice is. – ostorozta magát.

Olyan badarságokat tud mondani... mindenki tudja, hogy nem az ő hibája… Persze mikor elvesztettem Alice-t én is őt hibáztattam, de csak egy bűnbakot kerestem… mintha csillapíthatta volna a fájdalmamat a tudat, hogy okolok valakit a megváltozhatatlanért.. Ő is csak áldozat, ezt el kellett ismernem… az idő múlásával.

-Audrey ne hibáztasd magadat.- kérleltem ismét. Azzal, hogy nem éreztem át az érzéseit ténylegesen, nem tudtam megtalálni a gyógymódot, hogy mit mondhatnék. Annyira megszoktam, hogy a szavaimat is az érzések befolyásolják...

-De az én hibám. – zokogott egyre keservesebben.

Egész teste remegett, közelebb húzódtam hozzá. A szörnyen boldogan felmordult örömében.

- Jasper- nézett rám könnyes szemmel.

- Tessék?- simogattam meg az arcát ezúttal nem húzódott el.

- Ölj meg! Kérlek, ölj meg, akárhogy. Csak ölj meg.- bár nem volt szükségem levegőre, de a szavaitól elállt a lélegzetem. A fájdalom sok mindenre képes, de ez… kegyetlen volt…

Már a feltételezés is fájt, hogy úgy hitte, képes lennék őt bántani. A szörnyem erőt gyűjtött.

-Nem. A bűntudat beszél belőled. Ne mondj ilyet.- néztem a szemébe. A szörnyem le akart gyűrni, ki akarta használni a mesés alkalmat. Az édes áldozatot.

- Ölj meg, a tied a vérem, ölj meg, nem fogok ellenkezni.- szeme könyörgően fürkészte az arcomat, láttam rajta, hogy feladta. Néhány centivel közelebb húzódott hozzám. Az illata csábítóan hatott. Úgy éreztem, nem tudom leküzdeni, hogy másodpercek kérdése és legyűr, aztán már csak egy mozdulat, hogy véget vessek… a szenvedésének. Egy pillanatra elképzeltem, hogy magamhoz rántom, és megízlelem bódító vérét.

Lentről halk dulakodást hallottam.. Nem illett bele ebbe a bódulatba, amiben épp kerültem, de valahogy a szavak eljutottak a tudatomig.

- Edward, várj még, nyugi - hallottam Bella kétségbeesett hangját.

- Nem hagyom, hogy hülyeséget csináljon- mondta Edward feszülten, valahogy ezek a szavak erőt adtak, és legyőzzem a szörnyet, felül kerekedtem rajta, nem adva neki esélyt egy újabb élet kioltására. Legalábbis ebben a pillanatban, én uraltam az elmém.

Tudtam, hogy Edward olvas a gondolataimban, és, hogy tétovázik, nem tudja, mit érzek, csak azt hallja, amit gondolok.

Edward, legyőztem. Nem fogom bántani. Nyugodj meg- sugalltam felé.

Nem kaptam választ, de tudtam, hogy megértette. Azt is tudtam, hogy ha kell segít. Ez apró nyugodtságot adott. Ha már rajtam, a lelkiismeretemen nem is lehet majd segíteni, ha letámadnám őt, ő túlélné, tudom, hogy Edward bejönne, és letépne róla, nem engedné, hogy megöljem. Nem akartam belegondolni a következményekbe, mekkora szenvedést tudnék okozni vele… mindenkinek. Ismét.

- Jasper- hallottam meg Audrey hangját. Csak most jöttem rá, hogy ő még mindig itt van mellettem. Nagy szemekkel nézett, és várt. A bűntudat felhője még mindig ott volt a szemében.

-Nem öllek meg. Butaságokat beszélsz. Nem tudnálak megölni- néztem mélyen a szemébe. A szavakat csak nagy nehezen tudtam kipréselni magamból, a szörnyem erős volt. Nagyon. De én is küzdöttem.

Hosszan viszonozta a pillantásomat. Tudta, hogy mekkora súlya volt a kérésének. –tudtam, hogy ismét magát fogja korbácsolni. A karjával átölelte a fejét, mintha el akarna bújni a világ elől.

Nyugodtságot akartam rá sugározni, de mint mindig most is csak blokkolt. Egy áttörhetetlen fal volt közöttünk.

-Igazad van- suttogta- Én nem vagyok normális, azt hiszem, hogy kezdek megőrülni- keserűen elmosolyodott, keze pedig önkéntelenül aprót remegett.

- Audrey- nyújtottam felé a kezemet. Mikor megérintettem ijedten húzódott arrébb. Még mindig sírt.

-Kérlek hagyj- suttogta.

-Hadd segítsek…- mondtam halkan. Nem voltam biztos benne, hogy helyes e, amit csinálok,. Egyszer megmenekült, de lehet, hogy legközelebb én leszek a gyengébb. Mégis hagytam, hogy valami más vezessen.

Feltérdeltem és közelebb másztam hozzá. Mikor meggyőződtem róla, hogy erős kezek között tartom a szörnyem, nem hagytam, hogy előbújjon, és megtámadja. Ismét megrándult mikor hozzáértem a karjához. Nem tudom, hogy mi váltotta ki belőle, ezeket, de az elmúlt időszakban gyakran tapasztaltam, hogy az érintéseimre így reagál. Talán csak félt tőlem. Igen ez lehet az oka. Nem, nem akartam, hogy féljen.

- Audrey, én csak… -lassan érintettem meg a másik karját, amilyen gyengéden csak tudtam, magamhoz húztam. Olyan volt, mint egy rémült kismadár, akit csapdába csaltak. Próbálta lerázni a karom, ellökni magától, minden egyes ilyen mozdulat- valami megmagyarázatlan, érthetetlen módon- rosszul esett. Fél tőlem. Ez a normális reakció, hiszen veszélyes vagyok rá…de az emberi énem, soha nem tudná őt bántani. Tudtam akármit teszek, nem tudom őt meggyőzni erről, és ez kétségbeejtő volt.

Tartottam tőle, hogy az én szoborszerű testem az ő védtelen, gyenge testében kárt tehet. Nem akartam neki fájdalmat okozni. Csak átölelni, hogy tudja nincs egyedül.- ssssh, nyugalom, sssh- próbált kibújni a karjaim közül. Mint egy megsebzett, otthontalan kiscica, aki fél a világtól, az érintésektől, a gesztusoktól. Szinte biztos voltam benne, hogy ha én is ember lennék nem csak a kezével hadonászott volna, hanem karmolna, harapna is.

Aztán ellazult. Feladta, vagy egyszerűen csak elismerte, hogy nincsen semmi esélye. Nem tudom, De megadóan hajtotta a vállamra a fajét. Megállíthatatlan forrásként folytak a könnyei. Hagytam, hogy sírjon, tudtam, hogy ki kell adnia a feszültséget, és csak utána használhatom rajta a képességem.

- Úgy fáj, nagyon fáj- kapaszkodott az ingembe- Én nem akartam, ezt- bizonygatta.

- Tudom- biztosítottam-, Sírj csak, sírj- susogtam a fülébe. Próbáltam aprókat lélegezni. A szörnyem ki akart törni, az illata betöltötte a tudatomat, de valami nem hagyta,- talán az, ami körbelengett- hogy elveszítsem a fejemet. Meg kellett őt nyugtatnom bármi áron.

Belefúrta a fejét a vállamba, és sírt. Lassú mozdulatokkal simogattam a hátát. Furcsa érzés volt az egész. Még mindig elzárkózott előlem érzelmileg. Még mindig nem tudtam mit tenni.

Nem éreztem, mi játszódik benne, mint a vaknak a némafilm, a süketnek a rádióadás, olyanok voltak nekem érzőnek az ő érzései.

Pecekig ültünk a sarokba mozdulatlanul, hallottam a néhol erősödő néhol alábbhagyó zokogását.

Hirtelen ötlettől vezérelve a hátát simogató kezemmel a térde alá nyúltam és felnyaláboltam őt a földről. Meglepetten karolt át. Nem tiltakozott, csak megkapaszkodott. Nem akartam hirtelenkedni. Emberi tempóban az ágyhoz vittem. Lerúgtam a cipőmet, és rámásztam a bevetett ágyra.. Nekitámasztottam a hátam a falnak és az ölembe húztam. Az ő cipőjét valahol lent hagyhatta. Maggie mostanában az összes ilyen dolgot eldugja, játékból.

Percek, órák, másodpercek teltek el. Csak ültünk, és hagytam, hogy megnyugvást találjon a lelke.

-Audrey- szóltam halkan, mikor kicsit lecsillapodott. Nem akartam megijeszteni vagy felzaklatni.

Belenézett a szemembe, tudta, hogy mit akarok, hogy mit kell tennie, hogy segítsek rajta.

Mint egy gát, ami eddig nem engedte az őt állandóan ostromló víznek, hogy kitörjön, ez gát, az érzései gátja, most az ő akaratából átszakadt. Éreztem az érzéseit. Az elmondhatatlan fájdalmát. A nyugalmat lassú folyamként küldtem rá szépen fokozatosan. Próbáltam feldolgozni azt az iszonyatos fájdalmat, ami a „semmiből” jött.

Közelebb bújt hozzám, a nyakamhoz hajolt, és nagyokat lélegzett az illatomból, éreztem, hogy minden egyes lélegzetvételnél egyre nyugodtabbá válik. Meglepett, hogy ilyen hatással van rá az illatom. Fogtam még mindig remegő kezét, és vártam. Vártam, mikor veszi át az irányítást a kimerültség és a bódító megnyugvás. Láttam, hogy szemhéjai elnehezülnek. Nagyokat pislogott, és lassan elaludt.

Néztem a nedves, kisimult arcát.

Nem értettem, hogy a világ miért ilyen kegyetlen. Még emberként is emlékszem, hogy mennyi társamat láttam szenvedni, újabb és újabb csapást kiállni. Volt, aki nem bírta. Volt, aki összeroppant, végleg. Volt, aki erősebb és erősebb lett minden egyes rossz dolog után. Néhány emlékem még megmaradt fiatalkoromból. Emlékszem- nem tudom miért pont rá- mikor az emberi éltem 20 éve alatt annyi minden történt, de egy nőre tisztán emlékszem. Az arca megragadt az emlékezetemben, még a vámpírméreg sem tudta kitörölni. Az egyik katonatársam az édesapjával ment ki a harctérre. Mindketten meghaltak. Még a harc előtt a társam arra kért, hogy ha nem élik túl, én vigyem a halálhírüket, az otthon maradt édesanyjának.

Pár hónapra rá, a városuk közelében táboroztunk, megkerestem a nőt. Egyenruhában, katonaként kopogtattam be a házuk ajtaján. Ő nyitott ajtót. A mozdulatán láttam, hogy a szeretteit várja haza, minden egyes kopogás reményt kelthetett benne, hogy hátha ők azok.

Mikor meglátott megtorpant. A hátam mögé lesett hátha ott van, akit keres. A szemembe nézett. Meg akartam szólalni, de nem bírtam. Így is tudta a választ. Arra számítottam, hogy összeomlik, hogy teljesen magába roskad, de nem így történt.

Mintha megnyugodni láttam volna. Az ijedt arca kisimult, és bólintott. Láttam a szemében a fájdalmat, de nem mutatta ki. Talán a dupla veszteség még erősebbé tette őt. Talán.

Az arca ugyanolyan nyugodt volt, mint Audrey-nak, a szeme annyi fájdalommal telt meg, mint neki, mielőtt lehunyta őket. Mégis túlélte. Tudom. És túl fogja ő is. Akármit mondott ma nekem, akármennyire meg akart halni, túl fogja élni. Mert erős.

Én mért nem lehettek ilyen erős? A nap minden egyes percében harcoltam. Megmaradt emberi énem néha feladni készült a küzdelmet, de eddig valahogy mindig egy hajszállal győztem. Régen könnyebb volt mikor Alice is velem volt. Ő volt az, aki erőt adott, aki bízott bennem. Persze itt van a családom többi tagja, de ők valahol a lelkük mélyén- ha egyáltalán van olyanunk- fel vannak készülve rá, hogy hibázhatok. Hibáztam is az elmúlt évek alatt, nem egyszer. Alice volt az egyetlen, aki nem törődött bele, hogy gyenge vagyok, és támogatott. Abban az időben néha úgy éreztem, hogy győztem, hogy én is lehetek olyan, mint a többiek. Most viszont az utolsó támaszom sem él. Nincs velem. És a veszteség okozta hiány néha hatalmas erőt adott a szörnyemnek, és úgy éreztem nincs tovább.

Váratlanul remegni kezdett a keze, láttam, hogy a lehunyt szemhéja alatt vadul mozognak a szemei. Álmodik. Rémálma van. Megfogtam a kezét, és újabb nyugalmat sugároztam rá. Bíztam benne, hogy nem zárkózott be előttem önkéntelenül. Percekkel később szerencsére megszűnt a remegése. Mintha nem is történt volna semmi. Még csírájában eloszlattam a rémálom felhőit.

Próbáltam megérteni, hogy mért bízik bennem. Miért hiszi azt, hogy én segíthetek csak rajta, hiszen ott vannak a többiek is. Miért pont én? Tapasztaltnak hittem magam, de nem tudtam semmilyen érvet, okot felsorakoztatni amellett, hogy bízik bennem. Én vagyok rá a legnagyobb veszély mégis…

Hirtelen döbbentem rá, hogy nem a legkényelmesebb ágy vagyok számára, mintha egy szobor karjaiban aludna. Óvatosan felkeltem, súlyát az egyik kezemre helyeztem, a szabad kezemmel, pedig felhajtottam a takarót, befektettem az ágyba, és betakartam őt. Reflexszerűen oldalra fordult, és átölelte a párnáját.

Az eszem azt mondta, hogy menjek el, csukjam be magam után az ajtót, és szívjak egy kis friss levegőt, de… Nem volt szívem őt ott hagyni. Hátha újabb remegés tör rá… Hátha szükség van még a

képességemre… Leültem az ágy szélére és vártam.

Hajnali négy körül lehetett, a hold még az égen volt, de lassan készült az őrségváltásra. A nap a horizont alá bukva várta, hogy feljöhessen.

Arra lettem figyelmes, hogy nagyon halkan susog valamit. A szíve egyre gyorsabban ver, és egyre zaklatottabb. Közelebb hajoltam, hogy értsem, mit mondd. Sosem szokott álmában beszélni, legalábbis éjjelente, vámpírhallásommal nem hallottam ilyet.

-Seth!Seth!- értettem meg az első szavait.

Kezeim ösztönösen belemarkoltak a lepedőbe. Azzal a kis… indiánnal álmodik. Nem tudom, mi üthetett belém, de reméltem, hogy rémálom az.

Aztán a feszültséget felváltotta valami más. Az érzés áradat, ami elöntött, intenzív volt. Bizsergető, és mélyreható. Ez a szerelem… ijesztően mély volt. Mindig próbálta eltitkolni az ilyen érzéseit, és ez meglepett. Ennyire szereti azt a… fiút?

-Jasper! Jasper- hallottam meg a nevemet. Sokszor és egyre feszültebben suttogta..

Mit álmodhatott, amiben Seht-tel ketten szerepeltünk? Reméltem, hogy szájkosarat adok rá vagy valami fontos nevelési célzattal, szerepelek a farkassal az álmában.

-Ne!Neeeeeeeeeee!- kiáltott fel kétségbeesetten. Csapkodni kezdett. – Jasper! Neeeeee!- mindenki meghalhatta a kiáltását, de senki sem tört ránk. Tehát Edward még mindig figyelt.

-Audrey, ébredj, ébredj!- ráztam meg finoman. Arca eltorzult a féltéstől és a félelemtől.

Még mindig csapkodott.

Mikor kinyitotta a szemét megkönnyebbülten, kiáltotta a nevemet.

- Jasper!- mint a gyerekek, úgy borult a nyakamba. Nem tudom, mit álmodhatott, de nagyon felkavarta. Az illata, a közelsége, már nem csapott fejbe, mint az elején. Talán mondhatom azt, hogy hozzászoktam. Persze, a szomjúság vadul kaparta a torkomat… Voltak gyenge pillanataim. Apró tizedmásodpercek, amikor nem tudtam másra gondolni csak a vérére. de… még bírtam.. talán csak azért mert…féltettem.

- Jó, nyugi, csak álom volt, minden rendben- simogattam meg a hátát. Ismét a nyakamba temette az arcát és mélyet lélegzett.

- Mit álmodtál?- kérdeztem halkan, mikor megbizonyosodtam róla, hogy a szíve normális ütemben ver.

- Semmit.- mondta halkan.

- A semmiért nem kiáltozik az ember.- biztosítottam.

- Kiáltoztam?- bújt ki kétségbeesve az ölelésemből.- Mit?- közben hátrébb húzódott az ágyon, mintha arra számítana, hogy a szavaim bombaként robbannak. Valahogy a köztünk keletkezett hirtelen távolság idegesített.

- Seth és az én nevemet.- vallottam be. Látva kétségbeesett arckifejezését próbáltam elviccelni a dolgot- Csak nem a lépcsőhöz kötöztem büntetésből, mert bepiszkított az imádott farkaskánk?- Felnevetett. De nem válaszolt.

- Ha nem akarod elmondani, akkor nem.- egyeztem bele. Bár nagyon kíváncsi voltam, hogy miért féltette ennyire azt a kis…

- Ne haragudj- suttogta.

-Dehogy haragszom. Ez csak álom volt.

- Nem az álom miatt, a tegnap estéért. Amiket mondtam, amit kértem- utalt arra mikor feladta- majdnem tönkre tettem az életedet.

-Audrey az én életemet már nem lehet jobban tönkre tenni.- összerándult az arca- ne érezd magad rosszul, ez normális reakció.

- Ez olyan ijesztő, ez nem én vagyok. Ne haragudj, én nem akartam.- suttogta nagyon halkan, és beletúrt a hajába.

-A gyász sok minden tesz a az emberrel- mondtam. Tudtam tapasztalatból, hogy milyen az érzés, mikor az egész világ saját magunkkal az élen egy ellenségként tekint ránk. Mikor csak nagy nehezen tudod megtalálni a régi önmagadat vagy valami ahhoz hasonlót. Tudtam mennyire nehéz.

- Nem a gyász a hibás, hanem én. Mindig tönkreteszem az életeteket, kis híján. Olyan mintha egy pengeélen táncolnék. Igaza volt anno Rosalie-nak csak bajt hozok Rátok.

Miért kell magát hibáztatnia? Nem tehet róla ő csak egy ember… egy különleges ember. Lehet, hogy csak így akarja elterelni a figyelmét az álomról, szólalt meg bennem egy hang. Én és Seth… egy álomban. Valami okból kifolyólag dühített az egész.

Az álom… Amióta éreztem azt az hihetetlenül mély érzést, egyszerűen nem bírtam uralkodni magamon. Minden olyan zavaros volt… Még mindig az előbb rám vetített erős… szerelem hatása alatt voltam. Egyszerűen nem hiszem el, hogy így tudja szeretni azt a kutyát… Másrészt, a távolságtartása… láttam a mozdulatain, hogy fél, hiszen elhúzódott. Úgy látszik az éjszaka történtek, a nyugtatásom, a segítségem sem javított a helyzeten. Félt… és ez nagyon zavart. Talán ez lehetett az oka, hogy meg akartam leckéztetni. Felülkerekedett rajtam a düh, és talán egy kis dac is. De nem gondoltam át mit mondok.

-Audrey, ha nem hagyod abba az önostorozást. Esküszöm, hogy durvább eszközökhöz folyamodnom- kezdtem, Muszáj volt kimondanom, ami a szívemen volt. Elrettentésképp.

Azt akartam, hogy kicsit megijedjen, hogy tudja, hogy az a világ, amibe keveredett sokkal veszélyesebb, mint hiszi. Veszélyes, félelmetes és kiszámíthatatlan.

- Mégis milyen durvább eszközökre gondoltál?- kérdezte szkeptikusan. A jelenlegi helyzetben tudtam, hogy alábecsül.

- Például megcsókollak.- Persze nem gondoltam komolyan… de.. láttam a megdöbbenését, és ez elégedettséggel töltött el.

- Mi?- nézett rám kitágult szemekkel. Megijedt, vagy… inkább zavarba jött… már megint elzárta előlem az érzéseit, így csak az arckifejezéséből tudtam ismét találgatni, de biztos voltam benne, hogy sikerült ráijesztenem.

- Látod, vannak sokkal ijesztőbb dolgok is az életben - mosolyodtam el. Ő pedig még mindig bámult rám hatalmas nagy kék szemeivel…

Drága olvasóim! Köszönöm, hogy ennyit vártatok rám:) Egy héttel ezelőtt azért nem kaptatok fejezetet, mert Spirit Blissnek csináltam szülinapi ajándékot:) Ezen a héten, pedig Mismouth-szal kerültük el egymást állandóan, és ő is lebetegedett. Ezúton is mihamarabbi gyógyulást kívánok neki:)

Am arra nagyon kíváncsi lennék, hogy hogy gondoltátok az Alice szemszöget. Nem az álmot(azt értettem:), A szemszöget:) Ül egy felhőn és nézi a földieket?:D Vagy hogy?:D tényleg csak azért kérdezem, mert nekem az ő szemszögére nincs ötletem. :)

Ezúton szeretném megköszönni Mismouthnak a sok segítséget. Zsizsának a biztatást.:) Anita, remélem szeptembertől is tudunk valamennyire kommunikálni:) Köszönöm nektek is:) Még egyszer bocsánat a késésért:) A következő nem tudom mikor lesz, majd meglátjuk, inkább nem ígérek semmi.:) Holnaptól nekem iskola:(

Köszönöm, hogy elolvastad:) Kérlek, ha van kedved írd le a gondolataidat:) Én örömmel fogadnám:) Jah, am tegnap válaszoltam az összes eddigi elmaradt hozzászólásra. Megígérem, hogy két napon belül válaszolni fogok mostantól rájuk, a fejezet felkerülése után:)

Puszi,

Truska