Sziasztok! Tudom, nagyon régen( pontosan kettő hónapja volt utoljára friss.) köszönöm, hogy megvártatok, és hogy ilyen türelmesek voltatok velem. Nagyon hálás vagyok érte.:) Köszönöm Mismouth-nak, hogy még a sok baja ellenére is segít, és A. Katának is köszönök mindent.:) Valamint Zsizsának.:) Ha Te nem lennél azt hiszem már rég nem írnék.:) Te vagy az agyam,, mikor már nem tudom a sajátomat használni:) Köszönöm:) Köszönöm, hogy mellettem vagy.:)
Nem szabok hsz határt, nem éreznem ennyi kihagyás után jogosnak. De annyit megjegyeznék, hogy én is ugyanúgy nem kaptam semmi hozzászólást tőletek két hónapig, ahogyan ti sem kaptatok tőlem fejezetet, szóval remélem érthető hogy én is elég éhes vagyok a véleményetekre. :) Kérlek titeket írjatok, csak hogy örüljek.:) A hosszúságot továbbra is figyelembe fogom venni, tehát akié a leghosszabb az nyer.:)(mondjuk jövőhét végéig.:))
Ezt a fejezetet az idén érettségizőknek ajánlom.:)
Ha van kedvetek írjátok meg, hogy sikerültek.:) Őszintén kíváncsi vagyok rá!:)
Várom a véleményeteket.:)
Puszi, Truska
Másnap (váltott szemszög)
Jasper
Megannyi érzés egymást legyűrve harcolt a lelkemben. A bűntudatot a család tagjai is sugározták, aggodalmat viszont csakis én éreztem. Ezernyi kép vetült a szemem elé, amivel árthatott volna magának ilyen állapotban. Dühös is voltam. De nem tudtam igazán, hogy kire, talán magamra, talán rájuk, talán az egész világra. De semmiképpen sem Audrey-ra.
Hallottam, hogy hazajöttek Belláék, és felvázolták nekik a történteket.. Hallottam az ijedt sóhajokat, éreztem az aggódásukat.
A lelkem egy része nem akart kimenni az ajtón, nem akarta csak úgy ott hagyni. Főleg ezek után nem. Úgy éreztem, csak én védhetem meg a világtól, csakis én óvhatom meg mindenkitől, még saját magától is. Én… De a másik részem, tudta, hogy most nem eshet semmi baja, és míg alszik, addig nyugodtan lerendezhetem a két jómadarat, akik ilyen helyzetbe kergették őt.
Utolsó pillantást vetettem rá, és illatával az orromban kifordultam az ajtón.
- Jasper - hallottam meg Emmett aggódó hangját a hátam mögül.
- Mit akarsz?- vágtam hozzá, kicsit durvábban, mint terveztem. Emmett nem tehetett semmiről, éreztem, hogy mennyire aggódik… persze nem Audrey miatt.
- Ne haragudj Rose-ra! Ő csak jót akart… - kezdett bele a magyarázatába.
- Emmett, azt hiszem, ezt nem neked kell elintézni… hol vannak? Rosalie! Jacob!- mondtam ki továbbra is normális hangerővel.
- Csak figyelmeztetlek, hogy ne bántsd őt!- próbált fenyegetően szólni hozzám, de nem tudott rám ijeszteni. Tudta, hogy ha nekem ugrana, ő vesztene, hiába erősebb. A tapasztalataim az én malmomra hajtják a vizet.
- Emmett, Rosalie nem kisgyerek, meg tudja magát védeni, nem kell neki személyes testőrség! – próbáltam jobb belátásra bírni.
- De hogyha…!
- Emme! Emme! Emme!! – hirtelen Maggie hangja hallatszott a szobája felől... Valószínűleg meghallotta Emmett hangját, és azért szólongatta őt.
- Megyek kincsem!- kiáltotta, és minden problémáját félretéve rohant be a szobába, boldogan.
Elmosolyodtam rajta, és elindultam a nappali felé.
- Rosalie! Jake! – szóltam ismét.
Mikor beléptem a szobába, már mindketten ott voltak, a család aprajával együtt. Bella épp Nessie-vel a karjában sétált hazafelé. Nessie fáradtan, és álmosan hajtotta anyukája vállára a fejét. Esme kezét tördelve ült az egyik fotelben, Edward meg a zongora mellett állt és az ablakon bámult kifelé távolodó családja után.
Rosalie a kanapé egyik végében ült, míg Jacob, az ablakban állt és hátat fordítva a családnak ő is bámult kifelé.
- Jake, ülj le!- utasítottam. Egy másodperc erejéig meg se rezdült, aztán, mint a durcás kisfiúk leült a fotel másik végébe. – Köszönöm!
Ami a legjobban bosszantott, hogy egyikőjük sem tanúsított megbánást, nem mondták ki, de elég volt éreznem. Idegesen kezdtem el mászkálni a szobában.
- Jasper, csak nyugalom… kicsikém.
- Esme, nem fogok nekik ugrani. - mély levegőt vettem, hogy ne tegyem az ellenkezőjét az állításomnak - Csak elmondom a véleményemet!
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez történt. Bíztam benne, hogy van annyi eszetek, hogy nem keveritek bele őt ekkora őrültségbe. Mi lett volna, ha valami baja esik? Hónapok óta gyógyszereket kap. Mit csináltatok volna akkor, ha kómába esik vagy valami súlyosabb dolog történik vele? - egy másodpercre összerezzentem a gondolatra. - És miért a legerősebb italt adtátok neki? Egyáltalán mért adtatok neki inni?- A kanapé előtt ide-oda mászkáltam, és egyre hangosabban próbáltam a tudtukra adni mekkora felelőtlenségnek tartom azt, amit műveltek. – Ez hihetetlen, pár órára hagyják itt veletek, erre ez történik! És még biztatjátok is! Ennyire még sosem láttam kifordulni magából, ez, ez… Ne vitatkozzatok velem!- hirtelen megtorpantam, el kellett könyvelnem magamban, hogy az egyszemélyes monológot nem igazán lehet vérre menő vitának titulálni. Nagyot sóhajtottam és nem törődve Esme széles mosolyával, még egy utolsó pillantást vetettem a két bűnösre.
Kerestem Carlisle tekintetét is, de nem láttam rajta semmi jelet, ami arra utalt volna, hogy baj lesz vele.
Valamennyire megnyugodtam.
– Rendben, ami történt, az megtörtént, ha még egyszer, hangsúlyozom, még egyszer történik valami vele, nem leszek ilyen kegyes veletek, és nem csak rátok vonatkozik. Rendben? – jelentőségteljesen ránéztem egyszer Rosalie-ra, majd Jacobra.
- Csak úgy mellékesen, nem tudom, ki miatt itta le magát, de ha ez megnyugtat, akkor persze. - vette fel a legédesebb mosolyát a nővérem.
A mondata egy kicsit szíven ütött, de ami legrosszabb volt benne, hogy igaza volt, hiába hibáztatom őket attól még énmiattam jutott eszébe ez az őrült ötlet. Szólásra nyitottam a számat, hogy mondjak neki még valamit, de meggondoltam magam. Inkább magamat kellett volna szidnom, ezért inkább Edwardhoz fordultam.
- Látták már?- változtattam témát, míg nem volt feltűnő a zavarom.
- Igen - mondta és ellökte magát a zongorától, mint aki csak erre várt. Felteszem, nem a magánszámom miatt maradt itt.
- Emmett! - szólt normál hangerővel Carlisle. Emmett fél perc múlva jelent meg a konyhában, ahol végül gyülekeztünk.
- Bocsánat, csak még befejeztem Maggie-nek a mesét - magyarázkodott, miközben leült Rose mellé.
Edward közben kitette a zsebéből a karperecet és az anyagdarabokat, amiket az erdőben találtunk. Megpróbáltuk megfejteni közösen, hogy mi is állhat a rejtély mögött.
- Szerintem csapda - maradt az álláspontja mellett Edward.
- És ha nem?- kontrázott rá Carlisle.
- Mi másért hagynának nekünk jelet? – nézett jelentőségteljesen az apánkra.
- Az a kislány annyira elhagyatott, kétségbe van esve, és ha mi vagyunk az utolsó reménye? – kérdezte Esme.
- Én nem bíznék meg ennyire bennük. Anya, az a kislány a lehető leglabilisabb szereplője az egésznek – vitatkozott tovább Edward.
- Szerintem meg mindegy, hogy csapda-e. A lényeg, hogy a végén egy nagy bunyó lesz! – állapította meg Emmett, Rosalie gyomron vágta őt.
- Jasper?- nézett rám Carlisle.Mert én eddig csak csöndesen ültem és hallgattam őket.
- Nem tudom. A logika azt diktálja, hogy csapda, de a húga érzéseit követve segítségkérés is lehet – sóhajtva felálltam - De mivel nem tudjuk, hogy mit ábrázol és mit is akar ez jelenteni, addig mindegy is.
A kezembe vettem a kicsi fémdarabot, és a rajta lévő karcolást néztem. Egy apró jel az egész.
- Ez nem madár?- nézett rá összeráncolt szemöldökkel Rosalie.
- Jaj, tegnap ilyet rajzolt Maggie nekem, csak arra azt mondta, hogy egy maci. – jegyezte meg Emmett.
- Biztos egy madár, csak milyen madár, és minek?
- Talán egy….
Közben léptek hangjait hallottuk meg a lépcsőn, és a beszélgetés félbeszakadt.
Audrey
Mióta felébredtem, a fejem kavargott, mintha beszállt volna a fülemen egy légy, és nem találna ki. A halántékom lüktetett, szabályosan hallottam a pulzusomat. És a szégyenkezéstől legszívesebben bebújtam volna a takaró alá és ott is akartam maradni halálomig, de úgy kiszáradt a szám, hogy muszáj volt lemennem.
Óvatosan lépkedtem lefelé a lépcsőn, reménykedve abban, hogy nem vesznek észre. Hiú ábránd. Miért? Miért van az, hogy a filmeken egy görbe este után senki sem emlékszik semmire? Én miért emlékszem mindenre? Bár van egy nagy lila folt a karomon, és nem tudom eldönteni, hogy a polcnak vagy az ajtónak mentem-e neki. De bárcsak egy nagy fehér folt lenne az egész…
Benyitottam a konyhába és azzal a mozdulattal fordultam is vissza. Az egész család ott ült, mint akik trükkösen arra várnak, hogy én mikor jövök le... A szomjammal nem törődve vissza is kanyarodtam volna, de Esme utánam jött és a nyakamba borult.
- Jaj, édesem, hogy vagy?- nézett rám vizsgálóan, mint aki nem tudná, hogy nagyon rosszul.
- Hagyd, majd én megvizsgálom - lépett mellé Carlisle, és egy elemlámpát vett elő a zsebéből. Leültetett egy székbe, és belevilágított a szemembe. Nem szóltam semmit, csak magamban azt kívántam, hogy bárcsak nyílna meg alattam a föld, és süllyednék el jó mélyre.
Felálltam és elindultam a csap felé. Felnyúltam a polcra egy pohárért, de azzal a lendülettel le is vertem egyet.
Jasper mellettem termett, úgy, ahogy a család összes tagja szokott, ha valamit elbénázok vagy Maggie önt ki valamit, és esés közben elkapta a poharat, mielőtt még több száz apró kis darabra tört volna szét.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva, mikor átadta a zsákmányt.
- Ühüm….- motyogtam és engedtem magamnak egy pohár hideg vizet, miközben próbáltam kerülni a pillantását.
Annyira lefoglalt, hogy a hajam mögé bújjak és ne figyeljek semmire, hogy csak kifelé menet vettem észre, hogy Emmett az asztalt verve hahotázik. Nagy hibámra megtorpantam előtte és a nevetés mellé, még hozzáfűzést is kaptam.
- Hát kisanyám…- kezdte miközben elfojtott egy újabb kacaj hullámot. - Tudod, Bella nagyokat tudott esni, valamikor a lépcsőről, vagy a saját lábában. De a tegnapi küszöbös alakításod, überelte az összes esését – jelentette ki továbbra is kacagva.
Ennél a pontnál vettem fel a nyúlcipőmet, és maradék méltóságomat megtartva kisprinteltem a konyhából, imádkozva azért, hogy ne essek hasra. Még a lépcsőhöz érve hallottam egy csattanást és, hogy Edward és Jasper egyszerre kiáltják Emmett nevét.
Már majdnem fellélegeztem, mikor a szobám ajtajához értem. Mikor viszont be akartam csukni az ajtót, valamibe beleütköztem.
Rosalie állt az ajtón kívül, és berakta a résbe a lábát, mielőtt becsuktam volna.
- Nincs déja vu érzésed?- mosolyodott el. Valóban volt már egy hasonló esetünk csak akkor az én lábamat csukták be, most meg maximum az ajtó törne darabokra.
- Bejöhetek?- kérdezte lágyan.
Megadóan engedtem, hogy bejöjjön az ajtómon, és levágtam magamat az ágyamba. Csak akkor vettem észre, hogy a lent hagyott poharamat és egy kancsó vizet hozott magával. Szó nélkül töltött nekem és átadta a poharat.
Hosszúra nyúlt csönd után végül megszólalt
- Hidd el, Emmett előbb utóbb elfelejti – próbált biztatni.
- Elfelejti… Ezt ugye, te sem gondolod komolyan?- utaltam a tökéletes memóriájukra.
- Akkor is egy idő után már nem lesz neki újdonság – kontrázott.
- Mert én olyan iszákos vagyok - hajtottam le a fejemet szégyenemben.
Sosem gondoltam volna, hogy egy jónak tűnő, de rosszul sikerült estével ennyire megbélyegzem magamat.
- Nem! Nem így értettem, bocsánat - államnál fogva feljebb emelte a fejemet. - Sajnálom, hogy most rosszul érzed magad.
Nem mertem a szemébe nézni, mert bár ő is megvédett, de még mindig nagyon szégyelltem magam.
- Audrey, én mondom neked, hogy van jó oldala is a tegnap estének - mosolyodott el.
- Mégis mi a jó ebben? – néztem rá kétkedve. Mégis mire gondol? Jó, hogy volt egy vidám estéje a család többi tagjának?
- Audrey, te nem láttad Jaspert, hogy milyen dühös volt, hogy mennyire féltett téged, mennyire szégyellte még saját magát is.
- Magát? Miért? – néztem a szemébe meglepődve. Egy széles mosolyt kaptam válaszul
- Nem miatta jutott eszedbe, hogy iszol? Nem a fájdalmad akartad elfelejteni? Audrey, Jasper nem hülye, tudja, nagyon jól, hogy ő is épp annyira hibás, mint a bolhás, vagy én, akik hagytuk, hogy kicsit elfejtsd a dolgokat - bizonygatta.
Muszáj volt elmosolyodnom a megjegyzésén. Valahol a szívem mélyén nagyon örültem neki, hogy ezt váltottam ki Jasperből, másrészt pedig jó volt megint két szónál többet beszélgetni Rosalie-val.
- Most mit csináljak?- kérdeztem őt, valami megoldást keresve, mert jelen pillanatban semmi ötletem nem volt, hogy javítsak Jasperrel való kapcsolatomon. Az egy dolog volt, hogy hazajött és itt vagyunk egy házban, de nem tudtam, mit is tehetnék ezen felül.
- Várj, majd minden rendben lesz – közölte egyszerűen.
- Nem kellene beszélnem vele?- néztem rá kérdőn.
- Dehogyis. Majd jönni fog. Várd meg őt, úgyis beszélni fog veled. Audrey, szeret téged - az utolsó szavakat már csak suttogta, nehogy lent meghallják. - Nagyon- nagyon szeret. Csak várj türelmesen. Már nekem is sikerült beletörődnöm ebbe - mondta annyira halkan, hogy épphogy sikerült leolvasnom a szájáról. Talán épp ezért, hogy biztosan jól értettem-e, kérdeztem vissza.
- Miért nem ellenzed? – bár utána a nyelvemre is haraptam, mert nem akartam fokozni az indulatokat.
- Elleneztem, de Alice halála óta először látom a bátyám szemében a csillogást, a féltést. Miért harcoljak olyan ellen, ami ellen nem lehet? Bella és Edward is elég makacsok voltak ahhoz, hogy ne hallgassanak rám. Úgy látszik ez valami újfajta őrület – húzta el a száját. - Audrey én csak reménykedni tudok, hogy mindketten jól jöttök ki ebből a kapcsolatból. Ha pedig nem… akkor én előre megmondtam – állt fel egy lendülettel és az ajtóhoz lépett.
Kérdőn néztem rá.
- Vendégeink jönnek - mondta és széles mosollyal kinyitotta az ajtót.
-… megmondtam, hogy nem szaladgálhatsz a folyosón pizsamában. Meg fogsz fázni!- kiáltotta Seth, mikor Maggie az ajtó elé ért és boldogan beleugrott Rosalie ölébe.
- Hát fölébredtél kincsem?- mosolygott rá ragyogó szemmel Rose.
- Föl! – vigyorgott Mag. Ekkor látott meg engem is. – Ódjiii!!! Olvassunk!
- Hát tudod, ha felöltözöl, akkor lehet róla szó. Jó?
- Jójójó!- kiáltotta boldogan. - Föjöltözök, és utána elolvasod a jumos sütis mesét!!!
- Rendben- szűrtem ki a fogaim között, miközben próbáltam nem törődni Seth és Rose elfojtott vigyorával.
Jasper
- … és akkor a kiselefánt odament a kislányhoz, és együtt dobálták a patakba a kavicsokat, nagyokat nevetve. A kiselefánt mamája meg nagyon boldog volt, hogy új barátot talált az ő pici porontya…- hallottam a hangját Maggie szobájából.
Ez volt a negyedik kitalált mese, amit rögtönzött Maggie-nek még elalvás előtt. Ezúttal viszont a kicsi tényleg álomba szenderült. Hallottam, ahogyan néhány perc múlva betakargatja, és becsukja maga után a gyerekszoba ajtaját.
Tudtam, hogy most kell a tettek mezejére lépnem. Vagyis megpróbálnom beszélni vele. Egész délelőtt, ha nem a hangját hallgattam, akkor számos monológot találtam ki, ami elég meggyőző lehet mindkettőnk számára, és lepecsételheti a még el sem kezdődött kapcsolatunkat, véglegesen. De egyiket sem találtam elég meggyőzőnek, még magamat sem győztem meg vele, nemhogy őt…
Néhány másodperc alatt a folyosóra értem. Ez idő alatt épphogy elért a szobája ajtajáig. Először észre sem vette a jelenlétemet, de mikor közelebb sétáltam hozzá – emberi tempóban – hirtelen megakadt rajtam a szeme. Gyorsan elkapta a tekintetét, és szoborrá dermedt ijedtében. Hallottam, milyen gyorsan kezd el verni a szíve.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem végül, tömören. Nem bírt megszólalni, csak egy gyors bólintásra futotta tőle, arra is néhány másodperccel később. Nem tudtam elképzelni, hogy azért ilyen, mert szégyelli magát, vagy még mindig nem tudja hova tenni a jelenlétemet.
Beléptünk a szobájába. Nyitva hagyta maga után az ajtót. Elsétált az ablakig, és tétován megállt.
- Hogy vagy? – tettem fel a lehető legfeleslegesebb kérdést, amit ebben a helyzetben kérdezhettem. Mindenesetre valóban kíváncsi voltam arra, hogy hogy van.
- Ezt már ma egyszer kérdezted – mondta tömören. - Megvagyok, ahhoz képest - egészítette ki.
Ezután hosszúra nyúlt csend következett. Én még mindig az ajtónál álltam, ő pedig csak bámult ki a fehérségre.
- Audrey, én annyira… - kezdtem.
- Annyira örülök, hogy…- mondta ő is ugyanabban a pillanatban, mikor én megszólaltam.
Mindketten megtorpantunk. Mióta beléptem a szobájába most nézett rám először hatalmas szemeivel.
- Mo-Mondd csak… - dadogta.
- Elnézést, folytasd…- sikerült ismét egyszerre beszélnünk.
- Nem, mondd nyugodtan – mondta zavartan.
- A hölgyeké az elsőbbség - kontráztam.
- Kérlek, mondd előbb te - nézett rám, szinte könyörgően.
Mély levegőt vettem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Audrey, gondolkoztam. Ami történt… nem csak tegnap, hanem tegnapelőtt… én… - vámpírként élek már több száz éve, de minden érzés egyszerre akart kitörni belőlem. Csakhogy néhány érzést épp nem akartam kimondani. Nem szabad.
- Te?- nézett rám biztatóan, egy fél perc hallgatás után.
- Először is bocsánatot szeretnék kérni tőled. Mindenért. Az én hibám. Sajnálom. – fogalmaztam egyre rövidebb mondatokban.
Várt. Már nem nézett rám, hanem ismét a tájat pásztázta, de tudtam, hogy figyel.
- Nem fogok elmenni többet - hallottam hogy sóhajt egyet, de hirtelen nem tudtam hova tenni a gesztust. Talán arra várt, hogy ismét elmegyek, vagy megkönnyebbült, hogy úgy döntöttem maradok. – Viszont jobbnak látom, ha tartjuk a távolságot. Legfőképpen miattad.
- Jasper nem értelek! – szakított félbe. Ránéztem, a szeme izzott. – Azt hittem ezt már tisztáztuk.
- Audrey, én…
- Nem, végighallgatsz. Nagyon gyerekes, ahogyan viselkedsz. Te vagy a nagy érző, gratulálok. Ennyire nem figyelsz rám? – Dehogynem figyelek, megrendíttetek a szavai - Jasper, tudom, hogy mennyire nehéz neked ez az egész, de nem hagyom, hogy levegőnek nézz, érted? Nem. Hagyom.
- Audrey, ezt nem érted.
- De nagyon is értem - erősködött.
- Audrey, már akkor is veszélyes vagyok rád, ha csak miattam csinálsz valamit. Én…én… Nem tudod milyen érzés nekem ez.
- Jasper erős vagy, nem fogsz megölni. Ebben biztos vagyok.
- Ha csak ez lenne a legnagyobb bajom, talán engednék a kísértésnek. De Audrey, csak négy hónapja, hogy Alice meghalt. Négy hónap alatt nem találhatok helyette mást. Ez… Ez annyira bonyolult. Én szerettem őt.
- És ő is szeretett téged.
- Épp ez, ami bonyolítja a dolgot. Azzal, hogy engedek neked, tulajdonképpen az ő emlékét sértem meg vele. Nem szabadna mást szeretnem, Audrey. Túlságosan igazságtalan az egész. – Félbe akart szakítani, de felemeltem a kezem, hogy jelezzem, szeretném bejezni. – Az már csak hab a tortán, hogy egy gyenge pillanatomban megölhetlek. De te sem szerethetsz olyat, aki elfelejtette a volt, halott felesége emlékét ilyen rövid idő alatt.
- Jazz, mindenki tudja, hogy nem felejtetted el őt - tiltakozott.
- De nagyon gonosznak érzem magam, Audrey - suttogtam lehunyt szemmel.
- Nem vagy az! Alice megérti, tudom.
- Hogyan érthetné meg? – hitetlenkedtem.
- Mert mondta. Ő mondta. – suttogta nagyon halkan.
- Tessék?
- Jasper én tegnapelőtt este, mikor elmentél vele álmodtam, úgy, mint két hónapja. Tudom, hogy hihetetlen az egész, és hogy a halottak nem szoktak megjelenni az emberek álmában, de Alice megjelent.
Kitágult szemekkel néztem rá. Hihetetlen volt az egész, amit mondott. Nem értettem, miért mond ilyeneket.
- Jasper, kérlek, higgy nekem. Alice azt mondta legutóbb, hogy nem haragszik rád, és hogy így kellett lennie. Nem csak egy nagy ő van az életben. Azzal, hogy meghalt, egymást tettük olyanná, amilyenek most vagyunk. Jasper, én nem hazudok. Kérlek, ne nézz rám így – mondta suttogva. Könnyek jelentek meg a szemében.
A düh, és a kétségbeesés őrült tempóval áradt végig a testemen. Nem értetem, hogy miért mond ilyeneket. Ez lehetetlen volt, csak ez az egy szó visszhangzott a fejemben újra és újra. Lehetetlen. Lehetetlen. Belenéztem a szemeibe. Lassan csordogáltak le a könnyei az arcán. Ijedten nézett rám. Csak most döbbentem rá, hogy a földön ülök, és vicsorgok rá. Beletemettem az arcom a kezembe és próbáltam valami értelmet keresni a szavaiban. Nem, nem lehet. Alice nem mondana ilyet. Alice nem. Ő… az álmában. Nem. Ez nem hihetetlen… ez… Gondolataim olyan kuszák voltak, hogy nem tudtam kiutat találni közülük.
Nem hallottam, mikor lépett oda hozzám, annyira a gondolataimmal voltam elfoglalva. Csak azt vettem észre, hogy leguggolt mellém. Hozzáért az arcomhoz.
- Jasper, én nem hazudok – aztán hirtelen éreztem az érzéseit. – Alice megjelent álmomban, és tudja, hogy szereted, de nem kell szégyellned magadat amiatt, hogy talán engem is. – Nem éreztem hazugságot a szívében. Csak kétségeket. Felőlem. Kétséget afelől, hogy szeretem. A lehető legegyszerűbben és legkönnyebben bizonyította be, hogy igazat mond.
Egyszerre mély hálával tartoztam minkét nő iránt. Alice-nek azért, mert bár tudtam, hogy csak közvetetten is, de elengedett. Audrey-nak pedig azért, hogy bízik bennem, és szeret.
Mert nem csak az őszinteséget éreztem, mikor ott térdeltünk a padlón, hanem a feltétlen szerelmet is.
Letöröltem az ujjaimmal a könnyeit, ő pedig belebújt a tenyerembe az arcával.
