A blogon egy Twilight fanficiton-t írok, az első "könyv" Az utolsó reménysugár, a második A végzet könnyei címet viseli. Néha felkerül egy-két novella, és egyéb bejegyzések is helyet kapnak, alkalomhoz illően.:)
Sziasztok!
Felkerült a 33. fejezet és az Epilógus. Egy bejegyzésben találjátok meg őket. Jó olvasást!
Március elején egy novella fog még felkerülni, kiegészítésként. Várlak vissza titeket akkor!:)
Sziasztok!
Pár kedves olvasómtól kaptam díjat, pontosabban díjakat.:) Nagyon szépen köszönöm nekik ez úton is.:) Az én díjazottaimat, úgy választottam, hogy megnéztem a linkeket, hogy ki nem kapta még meg a díjat.:) Nem volt könnyű, de mindegyikhez találtam néhány embert.:)
Na szóval:
Született tehetség díj
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
Lakhely: Magyarország, Veresegyház Születési hely: Budapest
Magasság: öhm… hát minden évben egyre kisebb vagyok:D:D asszem most 163 cm Névnap: Július 30. Foglalkozás: gimnazista vagyok Testvérek: van két nővérem Anyanyelv: Magyar Beszélt nyelvek: Magyar, Angol, Francia ( vagyis inkább ezt tanult nyelvek kategóriába sorolnám, mert a bemutatkozáson kívül nem sokat tudok.:D) Gyűjtemény: könyvek, idézetek Cipőméret: 39-40 Iskola: Általánosba Veresen a Fabriczius József Általános Iskolába jártam, Most Újpesten a Könyves Kálmán Gimnázium végzős tanulója vagyok. Kedvencek: öhm… ez egy bő kategória.:Dszeretem a babákat, az állatokat, a zenét Hobbi: olvasás, írás, alvás Zsebpénz: konkrétan sosem kaptam zsebpénzt, ha szükségem van / volt valamire akkor kaptam pénzt, de így külön nem.:) Kívánság: letegyem az érettségit sikeresen, és felvegyenek oda ahova szeretném.:) Álom: a legnagyobb álmom, hogy sikeres gyermekpszichológus legyek a jövőben.
Szerencseszám: 9, 13 Szeretnék találkozni: Az olvasóimmal, meg a bloggeres ismerőseimmel.:)Találkoztam múlt héten Mismouth-szal és olyan jó volt:), de ha lehet még szívesen találkoznék a szőke herceggel is- a ló nem kötelező kellék.:D
Háziállatok: hát van egy bolognase kutyusom: Pixi, és egy angóra cicám: Luca, de voltak még aranyhalaim is, és ahhoz képest elég jól bírták.:D
Ez egy nehéz kérdés.:) Eztérezni kell. Az írással sikerült feldolgoznom egy elég mély lelki traumát. Tehát egyrészt azért mert azzal, hogy egy kitalált személyre vetítem rá a rossz dolgokat, és ezt sikerül lelkileg túlélnie, akkor valamilyen szinten közvetetten magamon is segítek.:) Másrészt meg nagyon jó tudni, hogy vannak, akik szeretik az írásomat. És örömet okozok nekik a fejezeteimmel.:) Tényleg nagyon nehéz megfogalmazni, de azt hiszem az írás nekem erről szól. Kölcsönös lelki segítség.:)
5. Bemutatkozás
huh… Hát sok mindent tudtok rólam: ) Veresegyházon lakom, és most fogok érettségizni. Szeretnék pszichológus lenni a jövőben. Nagyon szeretek ismerkedni, pl. az elmúlt egy évben rengeteg kedves, aranyos embert sikerült megismernem a blogozáson keresztül..:) Ezt nagyon jó dolognak tartom, és örülök, hogy ismerhettem őket.:)
Alapvetően egy kitartó személyiség vagyok. És nagyon akaratos is, amit elhatározok - még hogyha a végrehajtás közben szidom is magamat, mint az őrült- azt megcsinálom.:) Ha többre vagy kíváncsi ismerj meg.:)
Kreatív blogger díj
Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról
Sziasztok! Köszönöm az alapötletet Anitának, és Mismouth-nak, Zsizsának meg Julcsinak a segítséget.
Két jelenetet megváltoztattam- amit még a bétám se látott - szóval Julcsi ha erre jársz olvasd el, mert vannak benne új dolgok.:) Bocsánat, hogy nem vagyok robot, hogy nem tudok pontos határidőre tökéletes fejezetet varázsolni nektek. Gondoltam nem létfontosságú az a fél óra, és ha eddig aranyosan vártatok, majd megvárjátok azt a pár percet. Sajnálom, hogy nem tudok mindenki kedvére tenni. Nem tudok százfelé szakadni. Ez van... Az ajándékokat megkaptam, köszönöm mindenkinek, még ma megpróbálom kirakni őket.:) puszi, Truska
A határ 30 hsz,( szokásos hat sor, meg ilyenek...) jó olvasást emberek! Várom a véleményeket!
Keserédes semmiségek ( Audrey szemszöge)
Reménykedve pillantottam ki az ablakon már vagy századszorra. A reggelem nagy része azzal telt, hogy járkáltam egyik ablaktól a másikig, és pásztáztam a hófödte tájat. Biztos voltam benne, hogy ha közelednek észreveszem őket valahogyan, csak a pontos időpontot nem tudtam, de nem adtam fel.
Közben számtalan párbeszédet játszottam le magamban. Érveket sorakoztattam fel, hogy meggyőzzem Jaspert. Nem akartam, hogy a makacs feje után menjen. Azt akartam, hogy megértse, hogy szeretem, hogy szükségem van rá… hogy kell nekem…
Próbáltam elhinni, hogy vissza fog jönni. Reméltem, hogy nem hagy egyedül. Nem hagyhat egyedül. De valahol egy részem tudta azt is, hogy elmegy. Annyira félt, hogy elmegy, és sosem látom őt többet. Mi neki néhány évtized, ő még mindig ugyanolyan gyönyörű, és vonzó lesz akkor is…
Mint minden ilyen helyzetben megjelent az ördög és az angyalka a vállamon. És lövöldöztek az érvekkel, lehetőségekkel. Az angyalom biztos volt benne, hogy visszajön, hogy mellettem marad, és hogy rá fog döbbenni, hogy ez így lesz jó mindkettőnknek. És meg fogja érteni Alice érveit is. Egy okos, és profi stratéga, egyszerűen nem lehet, hogy nem tudja ezt a zűrzavart kibogozni. Az ördögöm korántsem volt ilyen magabiztos. Az a részem valahogy tudta, hogy a tegnapi csók egy búcsú is volt egyben, hogy sose látom többet. Hogy itt hagyott. Egészen addig, amíg meg nem öregszem és el nem patkolok, vagy még nem találnak édes áldozatra bennem az üldözőim.
Sóhajtva nekitámasztottam a homlokomat az ablaküvegnek, és néztem a fehérséget, egészen addig, míg káprázni nem kezdett a szemem a végtelen csillogástól. A mélabú eluralkodott rajtam, szükségem volt valami vidámságra, valami örömre.
Sántikálva indultam el végül Maggie szobája felé. A kislány annyi energiát sugárzott a hangjával és a mosolyával, hogy gyógyszerként kellett volna árulni. Az ajtónál megtorpantam, és hallgatóztam, hátha még alszanak.
- Maggie, nézd ez a nyuszi feje, ez a keze, ide rá rakod, ne! Azt köpd ki, fújj!Nem szabad! – hallottam Seth kétségbeesett-mérges hangját az ajtón át. Mosolyogva benyitottam.
- Hát szép jó reggelt, Hercegnőm! – tártam ki felé a kezemet. Maggie fölugrott és boldogan szaladt oda hozzám.
- Ódjiiii! Ódjiiii!- ölelte át a lábamat örömében. Aprót szisszenem a fájós térdem miatt, de nem bántam.
Leültem melléjük a földre. Szanaszét mesekönyvek és mindenféle játékok hevertek. Maggie minden szempontból birtokba vette a birodalmát.
- Mag, tetszik az új szobád? – kérdeztem őt.
- Igen, igen, igen! - kiáltott fel boldogan. – Olvassszzunk egy mesééét! – adta ki az utasítást boldogan, és elém tolta az egyik mesekönyvét. Majd szakértően elkezdte lapozgatni. – Ezt máj olvasztuk! Et is! ett is! – motyogta maga elé komolyan. Majd egy oldalon kinyitotta, és rámutatott, hogy kezdhetjük.
- Ennyit elolvastatok már belőle? – Vadul bólogatni kezdett. – Hát ti nagyon ügyesek vagytok!
- Minden nap elolvassuk őket és megbeszéljük, hogy mi van a képeken, ugye csillagom?- tájékoztatott Seth, Mag csak édesen bólogatott. - Hogy vagy?- szegezte nekem a kérdést. Gyorsan lesütöttem a szememet, mintha valami égbekiáltó bűnt követtem volna el, és szégyellném magam miatta.
- Jól, köszönöm- suttogtam nem túl meggyőzően.
- Ha nem jön vissza 24 órán belül, utána mehetek, és megtanítom kesztyűbe dudálni.- mondta komoly arccal, szinte biztos voltam benne, hogy nem viccel.
- Hé, nyugalom, csigavér! Majd… megoldjuk. Egyébként is nem kell az erőtöket fitogtatni állandóan. Legyél csak Maggie-vel.
- Rendben, de tudd, hogy számíthatsz…
- Szeeeeee! Ne beszéééjjj! Ódjiiii olvaaaaasss! – szakította őt félbe Mag és adta ki a parancsot. Elmosolyodtunk mindketten, és elkezdtem olvasni.
Az adott történetben egy kisfiú megette a nagymamája által készített rumos sütiket- úgy, hogy székekből épített magának lépcsőt, és így elérte a legmagasabb polcot. A szülei csak akkor jöttek rá, mikor észrevették, hogy a kisfiú nagyon jól érzi magát és dülöngél. Maggie nem értette, hogy milyen becsípve lenni. És kérdéseket záporozott rám.
- Hát tudod, olyan innivaló volt a sütiben, hogy attól jól érzi magát. – kerestem a megfelelő szót rá.
- Nem tejjaaa? – kérdezte megerősítésképp.
- Nem tea. –mondtuk egyszerre Seth-tel.
- És jól érzi magát?
- Igen, és dülöngél, valahogy így.- löktem egyet Sethen. Ami persze nem kellett volna semmi hatást elérjen a nagydarab fiún, de értette, hogy mit akarok, így hanyatt dőlt. Maggie, pedig viháncolva ráugrott.
- És most Ódjiiitt! – kiáltotta Maggie miközben felém vetette magát.
- Nem! Most őt nem!- állította meg félúton Seth. – Tudod, neki még fáj az oldala. És most nem ugorhatsz rá.
- Fáj az oldala?- nézett rám ijedten Maggie. Óvatosan odamászott hozzám, és két kis ujjacskájával elkezdte nyomogatni az oldalamat. – Megbökdöszlek jó?- nézett rám mindent tudóan. – Csak, hogy ne fájjon! – biztosított. Elmosolyodtam Annyira kis őszinte, és szeretettel teli csöppség volt.
- Óddjjjiii! Nagyon-nagyon- nagyon szerellek!!! – ölelt át.
- Én is nagyon szeretlek, drágám- öleltem át fél kézzel.
Az én kis örömem. Csodálkoztam azon, hogy mennyire ügyesen formálja a szavakat, és rakja össze a mondatokat.
Az egész délelőttöt Maggie-vel töltöttem. Most, hogy nem volt itthon Emmett, még az etetést is magamra tudtam vállalni. Reggeli után, pedig kimentünk kicsit az udvarra játszani.
Valahol a fák között sétáltunk mikor Maggie megtorpant és leguggolt.
- Mit találtál?- kérdeztem őt.
- Ez mi?- mutatott le maga elé.
- Egy lábnyom- állapítottam meg.
- Egy mókus lábnyoma - fűzte hozzá Seth. Akárhányszor ránéztem kirázott a hideg. Kabát, és pulcsi nélkül mászkálni ebben a hidegben…
- Móóóóku? – kérdezett vissza Maggie. Vigyorogva állt fel- Megsimogatooooom!
- Mag, már nincs itt a mókus. – láttam Seth-en, hogy próbálja kíméletesen közölni a „rossz” hírt.
- Mééééjjjt?- nézett ránk nagy szemekkel.
- Mert hazament. Csak a lábnyomát hagyta itt. Nézd, neked is van lábnyomod, meg nekem is.- A szűz hóba beletapostam, Maggie is nagy érdeklődéssel figyelte, hogy milyen nyomokat hagy a csizmácskája a hóban.
Beszívtam a hűvös, és tiszta levegőt. Felfrissítő volt a szabadban mászkálni. Az égen is, szétoszlottak a felhők, és csak egy vékony réteget hagytak maguk mögött. Tegnap volt a születésnapom, és egyedül voltam… csak akkor abban a pillanatban döbbentem rá, hogy az összes hozzátartozóm halott. Egyedül ez a kis csöppség maradt meg nekem. Mindennek vége. Nem lehet visszacsinálni. Annyira a mindennapjaim szerves részévé vált ez a tudat, hogy csak nagy ritkán döbbentem rá a valódi jelentőségére. Eszembe jutottak az együtt töltött telek, mikor szánkóztunk, meg korcsolyáztunk. A percek, amikor felelőtlenül boldogok voltunk. Körbenéztem a hatalmas fehérségen.
- Seth.- szóltam utánuk. Segítőkészen fordult felém.
- Mi az?- kérdezett vissza.
- Felhúzol majd?- vigyorodtam el.
- Mi?- nézett rám értetlenül.
Én nem válaszoltam, csak óvatosan hanyatt dőltem a friss hóba. A kezemet meg a lábamat föl – le mozgattam, és belenéztem a felhők közül kiszökő napsugarakba. Teli szájjal nevettem. Egy kicsit megint úgy éreztem ott, abban a pillanatban, mintha még mindig gyerek lennék, és a nővéremmel bohóckodnék az udvaron a téli napsütésben. Csak egy pillanatig tartott, de jó volt ebbe az illúzióba kergetnem magamat. Éreztem, hogy a könnyeim melegen és sósan csurognak le az arcomon.
- Ódji micsinááál?- hallottam Maggie édes hangját, ez kiszakított a képzeletemből.
- Angyalkázik. – válaszolta Seth - Na gyere - nyújtotta felém a kezét.
Mikor fel álltam sikerült letörölnöm a könnyeimet, nehogy Maggie észrevegye- rosszul viselte, ha valaki sír, olyan kis érzékeny lélek volt. Pedig én először nem a szomorúság miatt sírtam, hanem a boldogság miatt. Túl jól sikerült az illúzióm. Túlságosan valós lett…
- Jól vagy? - kérdezte Seth aggódva. Előle nem tudtam elrejteni a könnyeimet.
- Túlélem- válaszoltam elcsukló hangon.
- Nessie!—kiáltott a verandáról Esme.- Hol vagy? Gyere, indulunk!
Nessie, és Jacob a ház másik oldala felől rohantak elő. Jacob haja tiszta víz volt, Nessie meg viháncolva kipirult arccal rohant a nagyanyjához.
- Hova mentek?- kérdezte Seth.
- Elvisszük őt, a nagyapjához, Charlie, már hiányolja az unokáját.- mosolygott.
- Én iiiiiiissss!!!!- kiáltotta Maggie. - Én is megyeeek!
- Hát ha szeretnél te is jöhetsz,- mondta Esme. – akkor összepakolok neked is pár dolgot. – eltűnt az ajtó mögött.
Seth külön elismerést érdemelt, hogy hagyta, elmenni Maget, úgy hogy egy szóval se erősködött, hogy ő is menjen. Indulás előtt, háromszor ellenőrizte, hogy megfelelően van e bekötve az ülésbe a kicsi. Egyszer még meg is állította az autót, hogy lenyugtassa aggódó szívét. Mosolyognom kellet a ragaszkodásán.
Jacob sem volt könnyű eset ezen a téren. Bár az ő kirohanásai Nessie testi épsége mellett még a lelki egészségére is kiterjedtek. Megígértette Bellával, hogy nem engedi, hogy Nessie a napi újságot olvasgassa, mint a legutóbbi alkalommal. Mert véleménye szerint ez káros a gyerek fejlődésére, túl sok benne az erőszak. Bella szemét forgatva húzta fel az ajtó ablakát. De végülis elindultak.
Amint beléptünk az ajtón, csak akkor tudatosult bennem, hogy négyen maradtunk. Rosalie, Seth, Jacob és én. A két fiú vigyorogva összenézett, majd Jacob könnyedén felkiáltott.
- Jaj, édesem, most ugye nagyon unatkozol? – nézett jelentőségteljesen Rosalie-ra.
- Mire gondolsz? - kérdezte Rose mogorván.
- Nincs senki, akivel játszadozhatnál. Csak mi ketten…
Próbáltam észrevétlennek tűnni, úgy éreztem ez az eszmecsere szigorúan az ő hatáskörük, Én csak egy ártatlan szemlélő voltam.
-Nincs kedvem most hozzád farkaskám, menj inkább és vegyél magadnak bolhairtót. Azzal elleszel egy darabig. Addig én majd kézben tartom a dolgokat.
- Igen kézben tartod a… fésűt… jaj, van egy remek viccem…
- Ne kímélj… - morogta Rosalie az orra alatt.
- Hogyan fésülködik a szőke nő? – Rosalie várakozásteljesen, és beletörődve várta a választ. - Egy hajszál jobbra, egy hajszál balra! – a két fiú hangosan kacagva csapkodták a térdüket, még én is elfojtottam egy mosolyt.
- Szánalmasak vagytok…
- Van még a repertoáromban, drágám. Csak szólj, és elszórakoztatlak.
- Te inkább foglalkozz mással. Olvass könyveket. Tudod az a téglalap alakú szétnyitható kis valami. Rengeteg okos dolgot lehet belőlük megtudni. Például, hogy hogy használd a fejedet…
A sajgó oldalamhoz kaptam, észre se vették, hogy elindultam a lépcső felé.
Azzal, hogy Maggie is elment Bella apukájához végképp nem tudtam mit kezdeni magammal. Eddig a kicsi valahogy elterelte arról a figyelmemet, hogy az ajtót nézem egész nap, de most hogy ismét egyedül maradtam nem volt más választásom, mint gondolkodni, ami esetemben nem mindig vezetett jóra.
Hosszú órák teltek el, és semmi. Nem tépte fel az ajtót, nem hallottam, hogy megérkeztek volna, hogy közelednének. Egyedül voltam. És minden egyes másodperc múlásával egyre magányosabbnak éreztem magamat.
Mintha az óra kattogása felerősödött volna, és minden egyes kattanás arra figyelmeztetetne, hogy elmegy… mint a távolodó léptek zaja. Megőrjített.
Végül csak egyetlen egy dologra tudtam gondolni. Hogy elaludjak, egy jó nagy alvásra vágytam. Valamire, ami megnyugtat, és elfeledteti velem ezt a sok mindent.
Óvatosan felkászálódtam a lépcsőn, és felmentem az emeletre. Igazából fogalmam sem volt, hogy Carlisle mikor dolgozik, és mikor nem. Ha tehette minden idejét a betegeivel töltötte - -de mivel senki sem tudott rejtett képességeiről így kénytelen volt itthon beletemetkezni a munkájába. Így hát egy pillanatra abban sem voltam biztos, hogy csupán négyen vagyunk a házban. Óvatosan kopogtam a dolgozószobája ajtaján. Vártam néhány pillanatot hátha válaszol valaki bentről, és csak ezután nyitottam be. Hallottam még a lentről szűrődő hangokat. Ha jól értettem Jacob, megint valami viccet mesélj, azt hiszem a szőke nők agyáról…
Bekukucskáltam a szobába. Üres volt, és csöndes. Már csuktam volna be az ajtót mikor megpillantottam a falon függő számtalan színes képet, festményt.
Remélve, hogy nem fog senki sem haragudni rám, beléptem a szobába, hogy közelebbről megcsodálhassam a képeket. Néhány kép közelről olyan réginek tűnt, hogy úgy éreztem, hogy ha hozzáérnék, elporladna az ujjaim között.
Körbenéztem a szobán. A szoba egyik sarkában egy hatalmas vitrin állt. Poharakkal és neves italokkal. Néhol elismerő oklevelek voltak kitéve, a szoba egyik sarkában, pedig gyerekrajzok. Nem gondoltam volna, hogy Carlisle foglalkozik gyermekekkel is, de jobban belegondolva, be kellett ismernem, hogy a gyógyítás nem csak a felnőttekre kiterjedő foglalkozás. Láttam szivárványt és virágcsokrokat a rajzokon. Elmosolyodtam rajtuk.
Annyira magával ragadó volt a szoba, hogy fogalmam se volt, hogy mennyi ideig álltam ott és nézelődtem.
- Carlisle még dolgozik- hallottam meg egy ismerős hangot a küszöbről.
- Igen észrevettem, bocsánat csak elbűvölt a berendezés. – néztem félszegen Rosalie-ra. Néhány lépés távolságot tartva mögötte álltak a fiúk is.
- Fáj valamid?- kérdezte Seth, figyelmen kívül hagyva a magyarázkodásomat.
- Csak a szokásos - suttogtam.
- Ha szeretnéd, felhívom, hogy jöjjön haza, és adjon valami gyógyszert.- biztosított Rose.
- Ne nem kell, hagyjátok csak, hadd dolgozzon.- egy kicsit elszomorított, hogy az alvás lehetőségére is várnom kell. Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy kicsit elfelejtsek gondolkozni.
- Ha segíthetek valamiben, csak szólj- lépett felém bátorítóan Seth.
- Farkaskám, nem hiszem, hogy ilyen helyzetben éppen rád van szüksége. Gondolj bele, te is pasiból vagy…. Képtelen lennél megérteni őt… - szállt vitába Rosalie.
- Mert pont rád van szüksége. Aki csak magára gondol, és nem hiszem, hogy te jobban meg tudnád őt érteni. – csatlakozott Jacob.
- Ne vitatkozzatok már most is. Mint a gyerekek… - kiáltott fel élesen Seth.
Nem foglalkoztam velük. A vitatkozás éltette őket. Rájuk hagytam. Körbenéztem még egyszer a szobán, és csak most akadt meg a vitrinen a szemem. Vagyis elkönyveltem, hogy ott van, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Az üvegpoharak mellett méregdrága italok is álltak. Egyik márkáját sem ismertem, de jelen helyzetben ez volt a legkisebb gondom.
A kétségbeesésre, és az egyedüllétre gondoltam. A magányra a családom elvesztése miatt, a kétségekre a jövőt illetően. Az ördögöm hangja felerősödött, a vállamon, és csak az zakatolt a fejemben, hogy nem fog visszajönni.
- Szerinted Carlisle haragudna ha…- nyitottam ki mondat közben a szekrényt. Nem törődve a válogatással lekaptam a polcról az egyik üveget.
- Te meg mit csinálsz? – hallottam meg Seth meghökkent hangját.
- Ez is fájdalomcsillapító nem? – tettem fel a legegyszerűbb kérdést.
- Na azt már nem!- egy pillanat alatt mellettem termett és kimarta a kezemből az üveget.- Meg ne lássam, hogy iszol, ez nem megoldás semmire.
- Seth, kérlek…-kezdtem, bár hiába kutattam nem találtam semmi nyomós magyarázatot.
- Hagyd őt.- szólt egyszerre két hang, meglepve néztünk rájuk. Rosalie és Jacob…. Valamiben egyetért… ez sokkoló hatást ért el még náluk is.
- Tessék? Te hagynád, hogy leigya magát? Ez egy nagyon rossz ötlet!- kiáltotta Seth, és közben úgy szorongatta az üveg nyakát, hogy azt hittem, hogy eltöri. Nem tudtam, hogy tényleg aggódik értem, vagy csak többiek haragjától fél ennyire…
- Akkor majd veszek másikat- fordultam a vitrin felé.
- Meg ne próbáld!- állta el az utamat.
- Seth, tényleg hagyd. Audrey már nem gyerek, ha úgy érzi, csak ez segíthet rajta, akkor hagyd.
- És hogyha hazaérnek? Mit fogunk neki mondani, hogy ez volt az egyetlen megoldás, jaj Jacob, gondolkozz már!
Ha hazajönnek, keserűen ízlelgettem a szót magamban egyáltalán nem töltött el reménykedéssel, a ha szócska elvette ennek lehetőségét,. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy visszajönnek. Legalábbis Jasper…
Becsuktam a szememet és elképzeltem, hogy milyen dühös lenne, ha meghallaná az ötletem, Seth reakciójánál sokkal durvább dologra számítottam. Elmosolyodtam magamban. Ellent akartam neki mondani. Fel akartam dühíteni, azt akartam, hogy foglalkozzon velem, és ha csak így érhetem el, hát megteszem.
- Kérlek, add ide. – nyújtottam a kezemet Seth felé.
- Tényleg erre vágysz, hogy lerészegedj? Hogy másnapos legyél?
- Ő is ember, hagyd, hadd tapasztaljon, csak így tanul, és ha úgy érzi, erre van szüksége hát legyen.
- Seth, hagy őt.- Jake olyan jelentőségteljesen nézett Seth szemébe, hogy azt hittem hipnotizálja. Már-már arra számítottam, hogy hoz egy poharat, és ő tölti ki nekem.
Meg akartam szüntetni a görcsöt a gyomromban. Meg akartam könnyebbülni, nem akartam gondolni semmire.
- Kérlek – nyújtottam a kezem még mindig kitartóan felé.
Megadóan sóhajtott s lerakta Carlisle asztalára az üveget.
Egy Wiskey volt. Nem igazán voltam jártas az italok terén, de ezt meg tudtam állapítani..
Magam alá húztam egy széket. Láttam Seth fintorát, ahogy kitöltöttem magamnak egy adagot a pohárba. Alig kétujjnyit a pohár aljába, egyrészt, mert nem tudtam mennyire fog fejbe vágni, másrészt, mert a filmekben így láttam, és ki akartam próbálni. Egy húzással felhajtottam a tartalmát. Mintha patkánymérget ittam volna, vagy sósavat, őrülten marta a torkomat. Fuldokolva köhögni kezdtem, de a könnyeimen ellenére ismét nyúltam az üveg felé.
- Jó mostmár tapasztalt. Elég legyen!
- Nem!- dacosan töltöttem magamnak ismét, és nem törődtem azzal, hogy a szokatlan íz, még mindig a számban érződik. Mindannyian a szobában maradtak, és kíváncsian nézték az arcomat.
A második után töltöttem még egyet. Mikor leraktam a poharat a szoba megfordult velem. Nem értettem, hogy az előttem lévő üveg mért mozog jobbra, balra. Valamiért őrült meleg lett a szobában. Mintha felvették volna a fűtést harminc fokra. Fogtam egy üres papírt Carlisle asztaláról és elkezdtem legyezgetni magam.
- Mostmár elég legyen! –szólt magabiztosan Seth ismét.
- Nnnn – néhány pillanatig gondolkoztam, hogy, hogy van a szó vége. - ….neeeeemmm. Jól vakogy, va-vagyok….
Kitöltöttem magamnak még egy kicsit. Közben azon gondolkoztam, hogy miért kezdtem inni, de valahogy kiesett a fejemből.
Ránéztem az üvegre, és próbáltam elolvasni rajta az írást, de nem sikerült. Láttam azokat az ismerős krikszkrakszokat, de nem tudtam belőle értelmes szót képezni.
Lehunytam a szememet. Ezt akartam. Nem éreztem semmit, sem a félelmet, az aggódást vagy a vágyódást. Semmit, csak lebegtem. Valahol a semmiben.
Megtámasztottam a homlokomat az asztal szélében, és a cipőm orrát bámultam. Mintha a vízen feküdnék, lebegtem és selymesen ölelt körbe minden. Lehunytam a szememet és élveztem a semmit. Erős hangok szakítottak ki az állapotomból. Eltartott egy kis ideig, míg rájöttem, hogy melyik izmomat kell használni, hogy fel tudjam emelni a fejemet. Hűvös érintést éreztem az arcomon, mire muszáj volt kinyitnom a szemem.
Majdnem felkacagtam. Ha tudtam volna, hogy innom kell, ahhoz hogy újra láthassam, már reggel ide vezet az első utam, de szinte biztos voltam benne, hogy csak képzelem.
Halkan felkuncogtam magamban. Újabb néhány percnek kellett eltelnie, míg rájöttem, hogy hozzám beszélnek.
- Audrey! Audrey, hallasz engem?- a képzeletbeli Jasper olyan élethűen mondta ki a szavakat, hogy már- már elhittem, hogy valóságos.
- Te. Te maaa… meeeggg mmit vagy itt? – kérdeztem tőle.
- Hazajöttünk…- suttogta a szemei még mindig aggódva fürkészték az arcomat.
- Hááááát…. -Szinte meglepett, hogy ennél a szónál nem akadt össze a nyelvem. Valami miatt folyamatosan furcsán forgott a számban, pedig én csak beszélni akartam.- … ez re- re- remmmekk…
-Melyikőtök adott neki inni?- nézett szikrázó szemmel a többiekre.
-Ééén volllttttammmm…. Néézzd, evvel a két …- lenéztem a két hadonászó valamire a testem előtt, de nem jutott eszembe a neve.- izével… benyúltam …abba – mutattam a tett helyszíne felé. – és ki-ki-kivettemmm.
- Carlisle, csinálj valamit.!- kiáltotta. Csak most vettem észre, hogy ő is a szobában van.
- Jasper, azt hiszem, hogy ez ellen nem tudok mit tenni. Egy nagy alvásra van szüksége, és majd holnap kap egy nagyobb adag fájdalomcsillapítót. – Hallottam nyugodt hangját. Mellém lépett és megnézte az üveget, csak most vettem észre, hogy legalább a harmada hiányzott már.- Hát, ahogy látom a legerősebbet sikerült levennie a polcomról.- ezután sóhaj következett.- Kb hatvan évvel ezelőtt kaptam hálából, és már akkor is azt mondták, hogy több évtizedes.
- Addd visssza mmmég nnnnem végeztem.
- Na még csak az kéne.- Jasper arckifejezése még Seth-énél is ádázabb volt.
- Jasper, ennél jobban már nem ihatja le magát. – ismerős nevetés töltötte be a szobát. Eltartott egy fél percig, míg rá tudtam fókuszálni Emmett-re, láthatóan nagyon jól érezte magát.
- Akkor sincs több.
Durcásan nyúltam a pohár felé, és felhajtottam az a kis kortyot, ami még benne volt. Nem is értettem, hogy mért éreztem olyan rossznak kezdetben
- Nnnnemm, vagy az a-a-appám, hogy pacsa- pa- pa parancsolgaassss.
- Na gyere jobb, ha kicsit megmosod az arcod.
- Neemmm!
Éreztem, ahogy erős karok kúsznak a vállamra. Ijedten ráztam meg magamat. –nnnemm! Majd akko meggyek egyeddül!
Megtámaszkodtam az asztal szélében és felálltam,. Valahogy a lábaim nem tudták, hogy kell megtartani a testsúlyomat, el kellett telni néhány másodpercnek, míg rájöttem, hogy kell lépni.
- Gyere legalább, hadd segítsek.
- Mmmegy egye-egyeddüll is!- indultam el magabiztosan az ajtó felé, bár a szoba forgott, mintha egy körhintán lennék. Aztán hirtelen elkezdett közeledni a föld. Mikor ismét feleszméltem a földön hasaltam. Bosszankodva néztem magam mögé.
- Ki rakta ide ezt a küsz- küsz- küszöböt?- néztem a tettesre. Emmett hangosan nevetve nyúlt le felém, hogy felsegítsen. – Te csak ne kaca- ka – kaca kaca nevess.
Jasper megint átkarolt, én pedig megint leráztam magamról a kezét. Elindultam a folyosón.
Nekimentem egy polcnak, amiről biztosan tudtam, hogy még nem volt ott, mikor utoljára itt jártam, és a lábam néha összeakadt, de ezt leszámítva teljesen jól voltam.
Jasper végig mögöttem mászkált. És beterelt a fürdőszobába. Még a csapot is megnyitotta nekem. A hideg víz kitisztította annyira ködöt, hogy úgy érezzem, kicsit folyékonyabban tudok beszélni.
- Mééértt jöttél vissza?- suttogtam.
- A családhoz tartozom…- válaszolta jó hosszú idővel később. Igazság szerint fogalmam sincs mi mennyi idő telt el.- Miért?
- Te mmég meg mered ké- kérdezni, hogy mi- miért? – dühösen indultam el felé, aztán megbotlottam, az
egyik lábamban- azt hiszem. - Utálllak!- suttogtam- uttállak, hogy ezt csinálod velem. –az arca aprót rezdült de továbbra is az enyémet fürkészte.- És - és közben szeerettlek is! Naggyon szerellek! Ha egy tőőrt döfnél a szi- szívembe akkor is ssszeretnélek. – megtántorodtam, mire felém lépett.
Az illata megcsapta az orromat, most hogy kicsit kitisztult a fejem jöttem rá, amit eddig észre vettem, hogy még mindig mennyire elkábít. Nem tudom, hogy attól vagy csak a kótyagosságtól, de megtántorodtam.
- A szerelemben, ni—ninnnncsen sem- semmi logika. – fűztem hozzá végül dühösen. A világ még mindig forgott, és tudtam, ha nem tartott volna a kezeivel, akkor már rég összecsuklottam volna.
- Gyere, le kell pihenned- mondta ellentmondást nem tűrően. Nem szóltam semmi.
Hagytam, hogy elráncigáljon a szobám felé, bár én úgy emlékeztem, hogy a másik irányba kellett volna menni, de már semmiben sem voltam biztos.
Lenyomott az ágyamra. Őrülten szédültem, forgott velem a világ. A semmiben lebegés és a szédülés között voltam. A valóság és a semmi peremén.
Nagyokat pislogva néztem a plafont. Hagytam, hogy rám terítse a takarót. Mikor kifele fordult a keze után nyúltam. Meglepve nézett rám.
- Jazz… Csak egyet mondj me- meg.
- Mit?
- Ugye nem mész el tö-többet?
Mintha elmosolyodott volna, és megrázta volna a fejét. Mikor az ajtó felé lépett megint megszorítottam a kezét.- Jazz..
Kérdőn, és talán kicsit aggódva nézett le rám.
- Jazz, nagyon szeretlek - suttogtam félálomban. Hogy mit mondott arra már nem emlékszem, ha egyáltalán válaszolt valamit.
Lezárom a mostani fejezetre vonatkozó játékot.:) Néhányan írtátok, hogy miért emeltem meg ennyire...Hát én csak abban bíztam, hogy a téma annyira megrendít titeket, illetve, annyi gondolatot szül, hogy ugyanolyan gyorsan össze fog gyűlni ez is.:) Ahogy látom nem sikerül...:) Nem baj, nem adom fel.:) Köszönöm azoknak akik írtak!( van akik többször is:)és azokat is beleszámoltam, hogyha többször írtatok.:))
Így a nyertes ezúttal:
Julcsi
Kérlek, írj nekem egy mailt-amilyen gyorsan csak tudsz-:) (madame.truska@gmail.com). Kérdezhetsz, ötletelhetsz, és neked küldöm el először a következő fejezetet.:)
Már elküldtem bétázásra, szóval nemsokára(pár napon belül) remélhetőleg lesz friss.:) Én sietek.:)
Nos, íme itt van ez a fejezet is.- megküzdöttem vele, azt hiszem.:) Köszönöm Mismouth-nak, és Zsizsának a sok segítséget.:) Lou- nak is, hogy ilyen bőven kifejtette a véleményét.:)
Valamint köszönöm Spirit Bliss-nek, és az ő Szandijának( Nevramiel) is a segítséget.:) Bizonyos résznél ők segítettek ötletelni- mondván, hogy ők a nagy szakértők:). ( majd rá fogtok jönni, hogy hol.:) Szóval köszönöm nekik, hogy segítettek, nem volt könnyű formába önteni az ötleteiket. Remélem sikerült.:)
A hozzászólás határral kapcsolatban rengeteg vita volt. Nos, úgy döntöttem, hogy megtartom a határt. Ezt az egész játékot a legutóbbi feltételekkel. Mivel nem tudok mindenki kedvére eleget tenni kicsit önző módon magamra összpontosítok, és várom, hogy írjatok nekem.:) Szóval marad a minimum hat sor, és a leghosszabb győz,(és kap választ a kérdésére, ötletelhet, és elolvashatja a következőt elsőként.:)) viszont a témát figyelembe véve megemelem a határt negyvenre.:) (akinek tetszik, tetszik -akinek nem, nem.:))Remélem, hogy olyan hatásosra sikerült a fejezet, hogy határ ide vagy oda, írni fogtok nekem, és megosztjátok a véleményeteket.:) Leszögezem, hogy ilyet még sosem írtam!:D
18 éven aluliak számára nem ajánlott… - úgyis mindenki elolvassa, csak a mihez tartást végett.:D
Pokol (Chloe szemszöge)
Anya megjöttem!- nyitottam be az ajtón. – Sandy meggyőzött, hogy nézzünk meg egy filmet, Azért jöttem későn!- magyarázkodtam.
- Anya?- néztem be a konyhába, de sehol nem láttam senkit. Furcsálltam, hogy nincs itt, hiszen, nyár van. Anyám tanítónő a helyi általános iskolában, és nyáron neki is szünet van. A nappaliban sem volt. Reméltem, hogy már nem megint a szobámban kutakodik. Legutóbb rajtakaptam, hogy a naplómat olvasgatja. Azóta, mindketten sokkal trükkösebbek vagyunk. Én az elrejtésben, ő a keresésben.
Elindultam a lépcsőn felfelé, de félúton megtorpantam. A lépcső tetején, egy férfi állt. Még soha nem láttam, magas, izmos és még félhomályban is eszméletlen jóképű. Meghökkentően gyönyörű, és félelmetes. De nem tudtam, hogy miért. El kellett telnie néhány pillanatnak, míg a meglepetéstől, hogy meg bírtam szólalni. Talán valami szerelő. A fenti fürdőben három hete csöpög a csap… apa meg olyan béna, hogy nem tudja megszerelni.
-Ki… Kicsoda maga?- dadogtam még mindig megbűvölve.
A férfi nem szólt semmit, csak szélesen elmosolyodott. Lassan elindult lefele a lépcsőn, felém.
- Chloe! - hallottam meg a hátam mögül édesanyám kétségbeesett hangját. Megfordultam a tengelyem körül, és őt kerestem. Ott áll a lépcső aljától alig néhány méternyire, reszketve, és elfehéredve. Egy nő állt mögötte. Egy szőke, lélegzetelállítóan gyönyörű nő. Anyám kezét hátra feszítette, és ezzel tartotta őt maga mellett. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy miért tükröződik ekkora fájdalom az édesanyám arcán, mikor ennek a nőnek nem lehet akkora ereje, hogy fájdalmat okozzon? Túlságosan törékenynek tűnt. A szerelők ötletet egy szempillantás alatt elvetettem.
- Engedje el!- határozottan akartam rászólni, az is lett volna, ha nem csuklik el a mondat végén a hangom. Ijedtemben letrappoltam azon a néhány lépcsőfokon, amit megtettem.
- Nyugodj meg kislány! – egy határozott élces férfihang szólt a fülembe, éreztem a leheletét a csupasz vállamon. De hát hogy ért le ilyen hangtalanul a lépcsőn? Hiszen föntről a hatodik lépcsőfok állandóan nyikorog, most pedig nem hallottam semmit...
A kezei átkarolták a derekamat, borzongás futott végig rajtam. Túlságosan természetesen karolt át. Még mindig le voltam döbbenve. Egy normális ember kiszalad a világból, ha idegenek vannak a házában, de én csak álltam, megkövülten. - Ne nyúljon hozzá! - nézett rá anyám szikrázó szemekkel. Nem értettem kik ők, mi történik. A szívem felgyorsult, és csak későn észleltem a veszélyt. - Engedjék el, nem hallották? - hallottam, anyát, ahogy egyre hangosabban sikítozik.
- Mikor ér haza az apád?- suttogott a fülembe ismét az idegen férfi. Félre simította a hajamat a vállamról. A keze jéghideg volt. Ismét megborzongtam.
- Este… este nyolc után.- suttogtam a feltett kérdésre, válaszul.
- Rendben - éreztem, beleszagol a hajamba. Még midig nem féltem… én hülye…
- Mit akarnak? Kik maguk?- kérdeztem, mikor a kezei lesiklottak a derekamról, sarkon fordultam, hogy a szemébe nézhessek. Hátrahőköltem a pillantásától. Szemei koromfeketék voltak, S mindezek mellett a tekintetében volt valami különös, ahogyan végignézett rajtam, ahogy lopva megnézett magának. – Nem hallotta? Mit akarnak? – kiáltottam bár halkabbra sikerült, mint terveztem.
- Chloe! Menekülj! - suttogta édesanyám. A menekülj szó bekapcsolta a túlélési ösztöneimet. Végigfutott az agyamon, hogy ha talán ki tudok futni az utcára, akkor hívhatok segítséget, mielőtt még anyámban is kárt tesznek.
Rápillantottam a nőre, de az csak mosolygott, mintha tudná mire készülök, és már előre kinevetne., Csak most vettem észre, hogy az ő szemei is ugyanolyan feketék. Ez volt az utolsó csepp.
Elhátráltam a nappali ajtóig, onnan a másik ajtón át ki tudok szaladni a konyhába, és ott a hátsó ajtó, mérlegeltem magamban. Ránéztem anyámra. Szemei félelemmel és féltéssel voltak teli. - Fuss!- kiáltotta ismét.
A következő pillanatokban mintha kívülről szemléltem volna magamat, láttam minden egyes mozdulatomat, pillanatot. Mintha puskából lőttek volna ki, átvágtam a szobán, a kis puffot, ami a szoba közepén állt, és rendszerint mindenki orra bukott benne, most könnyűszerrel ugrottam át. A konyhaajtóban voltam, mikor megbotlottam valamiben. Megpróbáltam elkapni a legközelebbi széket, de elszámítottam magam, így kezem csak a levegőt markolta, és hasra estem. Most már féltem. Kétségbeesetten ugrottan fel, és néztem vissza, miben estem el. A látványtól torkomon akadt a szó. Egy test feküdt a földön. A legésszerűbb, az lett volna, ha még megpróbálok még egyszer elfutni, de a látvány lebénított. Remegve, másztam közelebb hozzá, és fordítottam meg a testet. Csak hogy megbizonyosodjak.
- Anyu!- kiáltottam halkan, Csak most vettem észre, hogy a gyönyörű szép haját a feje egy részén a nyakánál kitépték. Zihálva szedtem a levegőt. Láttam, hogy fájdalmai vannak, nem adott ki hangot, csak kétségbeesve nézett rám. Tudtam, hogy ők is ott vannak. Felnéztem rájuk. A szőke elállta a kijáratot,- bár most sem vettem észre, hogy került oda. Így már esélyem se volt a szőkésre.
- Kik maguk? Mit tettek vele? – kiáltottam fel hisztérikusan.
A férfi, a nappaliba vezető ajtóban állt.
- Csak előkészítettük a vacsorát. - suttogta a nő.
Még mindig nem értettem semmit. Mi köze anyám sérüléséhez, és az ő betérésükhöz a vacsorának? Annyira naiv voltam…
- Kik maguk? – kérdeztem immár sokadszorra.
- A végzeted- vigyorodott el a férfi. A szívem kihagyott egy pillanatra. Nagyon féltem.
Hatalmas reccsenés rázta meg a csendes környéket, kiszakítva az emlékeim fogságából. Körbenéztem a forrását keresve. Gregory olyan könnyedén tépte ki a fát a földből, mintha egy aprócska fűszál lenne. A fa, ami nem tud védekezni, se sikítani, vagy könyörögni az életéért. Egy pillanat és vége… Ez Gregory. Jellemző rá.
Becsuktam a szemem és próbáltam ismét felvenni az emlékeim fonalát. Próbáltam tisztábban emlékezni az ez előtti időkre. Nem ment. Mintha az emberi életem emlékeire egy sűrű hálót húztak volna, nem tudtam őket teljes mértékben felidézni. Nagy részük el is tűnt. A részletek mintha kitörlődtek volna azzal az őrjítő lángolással, amit átéltem néhány hónappal ezelőtt.
Egyedül erre az egyetlen emlékképre emlékszem kristálytisztán. És az azt követő dolgokra… Már beletörődtem, hogy nem tudom felidézni anyám illatát, mosolyát, egyre haloványabb az emléke, egyre sebesebben távolodik tőlem. Csak arra vágyom, hogy felidézhessem a nevetését, a vidám kacagását… Hogy valami jó is legyen ebben az egészben. Csak egy apróság…
Hallottam, hogy Gregory felüvölt. Láttam a felém repülő fát, de egy könnyebb mozdulattal kitértem előle. Ha talán el is talál, akkor sem esett volna bajom. Nem érdekelt. A dühe, a pusztítása, a kudarc... semmi….
Számíthatott volna rá, hogy megtalálják… a nővéremet. Hogy ha egyszer már kicseleztek minket, másodszorra is keresni fogják. Túlságosan is ragaszkodnak hozzá…
Csak tudnám, hogy miért. Hiszen ember. Mért nem ölték még meg? Miért másak? Ezek a kérdések akaratlanul is előtörtek. Nem hagytak nyugodni. A szemük barna volt, és gyengédséggel teli. Egyáltalán ki hallott olyan vámpírokról, akik emberek között élnek? Ezek mind egytől egyig beilleszkedtek közéjük. Mégis mit csinálnak? Így könnyebb táplálékhoz jutniuk, vagy csak a kényelem? Nem értettem.
Ha arra a sebhelyes fiúra gondolok… annyira dühít, hogy akkora gyengédséggel nézett a nővéremre. Nem szomjasan, vagy a vére után vágyakozva, hanem féltéssel, szeretettel…. Biztos csak képzelődtem, lehetetlen, hogy a szeretetet még csak érezni is tudjuk ebben az életben. Biztos vagyok benne, hogy ilyen nincs… Nem lehet.
Audrey pedig… egy kétszínű kis dög… Ahogy hízelgett nekem. Ahogyan próbált megtörni. Talán abban reménykedett, hogy segítek neki kijutni. Naiv és kétszínű. Még ő bíztatott engem… ő… még soha nem láttam, csak hallottam róla, csak… Még gyerekoromból… Biztosan a saját bőrét akarta menteni, azért beszélt olyan kedvesen. Nem hiszem el, hogy képes lenne engem sajnálni. Biztosan nem. Csakis magára gondolhatott. Nem bízhatok meg benne se. Nem vágyakozhatok azután, ami nincs.
Egyedül maradtam ebben a világban. Beszippantottam a levegőt. Semmi. Semmi értelme nincs az egésznek. Meghaltam, a szívem nem dobog, egy élőhalott vagyok. Egy test, ami cipel magával egy nyamvadt elsorvadt kis lelket. Valamit, ami voltam. Nem érdekel. Bárcsak felém dobna még egy fát. Bárcsak ütne agyon.
Úgysem lenne semmi értelme… a fenébe is nincs akkora szerencsém.
Ismét beszívtam egy kis levegőt. A szomjúság kaparta a torkomat. Napok óta nem ittam, nem hagytak vadászni. Egyre gyengébbnek, és sebezhetőbbnek éreztem magamat.
Tudtam, hogy azért csinálták, hogy ha arra kerül a sor, akkor könnyen elővehessenek ismét.
Kaparászást hallottam felőlük, a hangra kinyitottam a szememet, és láttam, hogy Gregory egy nagy adag falevelet gyűjt egy kupacba. A kezeit a kupac fölé tartja, tudtam, hogy mennyire koncentrált az arckifejezése. A levelek, pedig egyik pillanatról a másikra lángra kapnak. A felőlük érkező halk pattogás, és ropogás kísérteties volt. Fenyegető. Minden sejtem belerázkódott egy pillanatra. Tudtam, hogy a tűz, csak az első felvonás az őrült forgatókönyvben. Én is szereplő leszek… ez nem volt kérdés…
Az átváltozásom után el kellett telnie kis időnek, míg rádöbbentem, hogy mi Gregory képessége. Míg lassan ráeszméltem, hogy piromániás, a tűz a mindene. Képességével eloltani, és gerjeszteni is tudta a tüzeket. Felnéztem rá, ezúttal egy közel egy méter magas lángoszlopot csinált.
Úgy bűvölte a lángokat, mint a kígyót. A lángok, pedig engedelmeskedtek a parancsának. Nem kaptak tovább az őszi aljnövényzetre, vagy a magasról lelógó fák leveleire. A tűzzel játszott - szó szerint. Pár hónappal ezelőtt még naivan hittem abban, hogy egyszer talán figyelmetlen lesz, és őt érik a lángok, vagy képzeteket gyártottam hogy elesik, és fejjel belebukik. Vagy elveszti az irányítást fölöttük. Tudtam, hogy mindez lehetetlen, de reménykedtem. Ez az egy maradt, amit nem vehettek el tőlem.
Feltűrtem a pulcsim ujját, könnyen ki tudtam tapogatni a sebhelyemet. Az ujja tökéletesen beleillet a néhány centis hegbe. Összerezzentem az emlékre. Féltem.
- Te! – hallottam meg a határozott hangját. Néhány másodpercet vártam, hátha félrehallottam, - bár ez a tökéletes hallásommal lehetetlen volt. Az elmúlt hónapokban amúgy is, a „Te!” volt az új nevem. Ritkán szólítottak a keresztnevemen. Így akármennyire is próbáltam láthatatlannak tűnni, tudtam, hogy engem hívott. Kelletlenül, és lassan léptem egyet feléjük.
Csak egy pillanat kellett, hogy mellettem teremjen. A hajamnál fogva magához rántott.- Nem hallottad?- arcom aprót rándult, az elején mindig olyan jól tudtam uralkodni rajta, De csak az elején. Egyrészt az undort néha nagyon nehéz volt legyűrni, másrészt a félelem is minden egyes alkalommal végigsöpört rajtam. Küzdöttem ellene, de makacsul ragaszkodott hozzám, és mindig féltem…
Nem válaszoltam hagytam, hogy ellökdössön a tűz felé.
- Akkor most beszélj kislány! Mégis hogy hagyhattad, hogy ez történjen?- kérdezte egyszerűen.
- Nem értem miről beszél - suttogtam.
- Hogy hagyhattad, hogy ránk találjanak? - kapta el ismét a hajamat. A szemeibe néztem. Eszelős volt és őrült. Még nem fekete, még nem volt annyira szomjas, a vérre nem, csak a bosszúra.
- Én nem tehetek róla - suttogtam néhány pillanat múlva.
- Pedig tudtad mi a feladatod. Vigyázni a kijáratokra. Vigyázni, és feltartóztatni őket.- sorolta a „bűneimet”.
- Többen voltak, három kijáratnál nem állhatok egyszerre, -szűrtem a fogaim között. Bár valahol tudtam, hogy jobb lett volna, ha nem szólok semmit. Megfogta a tarkómat, és magával rántott, a tűz felé tartotta az arcomat. Próbáltam lefejteni vasmarok kezeit a nyakamról de lehetetlen volt. A tűz alig néhány centire nyaldosta tőlem a levegőt.
Ennél a pontnál adtam fel az erősnek mutatkozást. Féltem. Nagyon.
A tűz... Tudtam, hogy ez egyetlen, ami kárt tehet bennem. Féltem tőle. Féltem, hogy megégek, hogy felemészt. Féltem a haláltól. Akármit is tett, tesz velem ez az őrült, az efelé irányuló félelmem mindennél erősebb volt.
- Mit mondtál? – kérdezte, olyan lassan mintha fogyatékos lennék.
- Az én hibám sajnálom. Én tapasztalatlan vagyok, és nem fogadtam szót… nem tettem meg minden tőlem telhetőt! - kiáltottam hangosan, mikor kicsit közelebb nyomott a tűzhöz.
- Na ugye?- mondta önelégülten. Ellökött a tűz közeléből, a földre estem. Annyira rég ittam, hogy túlságosan könnyen tudott uralkodni felettem. Túl gyenge voltam már - már emberi.
Lassan elkezdtem hátrafelé kúszni. Mintha az efféle „menekvés” megállíthatná őt. Tudtam, hogy úgysem merek ellenkezni, akármit akar tenni. Ez is a keserű tapasztalatok egyike miatt volt…
Lekapta a pólóját. Még kétségbeesettebben hátráltam előle. Elvigyorodott az arckifejezésemen. Letérdelt, és felém nyújtotta a kezeit. – Gyere ide hozzám! – suttogta behízelgően.
Minden egyes sejtem tiltakozott ellene, hogy akár egy millimétert is mozduljak felé. A félelem és az undor elemi erővel hatott rám. Legszívesebben felugrottam, és elrohantam volna. De úgyis utolér, és akkor csak dühösebb. Tudom… már próbáltam…
Néhány másodpercet tétováztam. Aztán nagyon lassan visszakúsztam hozzá. Minden egyes mozdulatomhoz külön összpontosítás kellett. Összeszorítottam a fogaimat, hogy ne kezdjek el könyörögni, hogy hagyjon békén, vagy ne mondjak neki olyat, amitől még dühösebb lesz. Esetleg megtagadjam a parancsát… Önelégülten nézte, hogy egyre közelebb csúszok hozzá. Mikor már csak ez karnyújtásnyira voltam tőle, elkapta a karomat, és térdre rántott.
Az arca nagyon közel volt hozzám. Nézte a szememet. Aztán szélesen elvigyorodott. Talán épp a félelem szikráját látta megcsillanni a fekete szemeimben.
- Látod, így kellene mindig viselkedned. Nem pedig galád módon megszegni a parancsainkat. – ujjaival végig simított az arccsontomon, a fogaimat még erősebben szorítottam. - Nagyon rossz kislány voltál. Nem szabad többet így viselkedned. Nem engedem. Megértetted?
Nem válaszoltam, nem akartam válaszolni. Az undor a gyomromban összpontosult. Már nem voltak emberi reakcióim. Tudtam, hogy hányingerem lenne tőle gyönge védtelen emberként. Csak az undor maradt meg és a gyűlölet. Utáltam, ahogy lélegzetet vesz, utáltam minden egyes mozdulatát, érintését. Nem kellett ahhoz a képessége, hogy úgy érezzem, hogy a kezei mély nyomot hagynak a testemen.
Belekapaszkodott ismét a hajamba, és az arcomba kiáltott. – Hallod, amit mondok? Megértetted?!
Néha nem voltam tudatában annak, amit teszek. Jobban mondva a gyűlölet elvette az eszemet. Vagy nevezzük egyszerűen csak őrületnek. Szemen köptem őt. A számban felhalmozódott mérget a szeme közé céloztam. Néhány pillanatig csak szorított megkövülten, és hagyta, hogy a folyékony mérgem végigcsorogjon az arcán.
Gyenge voltam, túlságosan emberi, mert nem engedtek inni. Így az ütés, amit mért rám, hasonló horderejű volt mintha egy ember ütne meg egy másikat. Egyensúlyomat vesztve hanyatt estem. Nem volt időm a meglepődésre, fölém gördült és megszorította a torkomat.
A szem szikrázott a dühtől, a szemem sarkából láttam, hogy a lángok magasabbra csapnak. Megszorította a torkomat. A mellkasom összeszorult, mintha a félelmem szülte rettegés odavándorolt volna. Ijedten néztem vele farkasszemet. Nem láttam mást, csak azt, hogy gyilkolásra kész. Éreztem az ismerős melegséget az ujjai felől. Tehát vége… Meg fogok halni… Gondoltam magamban. Reménykedtem, hogy annyira dühös, hogy megteszi, hogy felgyújt. Felkészültem a végre, vártam. Bár egy másik részem, valamicske rész abból az emberből, ami voltam rettegett a pillanattól. Féltem a haláltól, de tudtam, hogy ez lenne az egyetlen megváltás.
- Gregory! – Tracy hangja hirtelen hasított a levegőbe. – Engedd el! - Néhány pillanatig, még szorította a nyakamat, majd elengedett. Vagyis azt hittem. Végig húzta a kezét a jobb vállamon. Felordítottam a nem várt fájdalomtól.
Mintha egy tüzes vassal ért volna hozzám. Néhány ujját belevájta a bőrömbe. A könnyeim kis híján kicsurrantak a szememből. Nem! A fájdalom ellenére azon voltam, hogy a könnyeim maradjanak a helyükön. A szememben. Tudtam, hogy az csak rontana a helyzeten.
- Ez fáj?- kérdezte behízelgőn, mintha csak egy teljesen egyszerű hétköznapi kérdést tett volna fel. Az undor ismét eluralkodott rajtam Az államnál fogva felemelte a fejemet. A kezei ismét normális hőmérsékletűek voltak, mintha előbb nem ő égetett volna meg.
Sok idő telt el, míg rájöttem, hogy perzselni bármikor, bármennyi energia mellet képes. És főleg, hogy most két vámpír is mellette volt, nem volt nehéz az energiát összegyűjteni.
- Sokkal jobban fog fájni, ha ellenkezel. – suttogta, mintha ő lenne az angyal, aki segíteni akar. Fekete angyal… Még mindig kapkodtam a levegőt a sokktól, bár már nem voltam ember. Azt kívántam bárcsak egy szempillantás alatt vége lenne ezeknek az elkövetkező pillanatoknak, óráknak. Bárcsak vége lenne már.
A keze a nadrágom felé nyúlt. Lehunytam a szemem és próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy bármi reakciót kiváltson belőlem. Én voltam a legjobb játékszere…
Olyan volt rajtam a keze, mint valami kígyó. Hányingerem lett, ahogy simogatta a testemet. Így is legszívesebben lenyúztam volna a bőrömet, hogy ne érezzem az érintését, hogy megszabaduljak az emlékektől.
- Fordulj meg! –suttogta parancsolóan. Nem mozdultam. Az elmúlt hónapokban annyi kegyetlenséget kitalálta már, hogy egy pillanatig abba az illúzióba ringattam magamat, hogy nem ez lesz a következő.- Azt mondtam, fordulj meg!- kiáltotta.
Ezekben a pillanatokban úgy éreztem magam, mint egy aprócska bogár, jön valami hatalmasabb lény, és el leszek taposva. Könyörtelenül… gyűlöltem az egészet… Miért pont én?
Legyen már vége…
Az idő olyan lassan vánszorgott, mintha a világ megfagyott volna. Csak azért, hogy megőrjítsen. Hogy még őrültebb legyek, mint ami vagyok.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen megúszod?- hangja élesen, ostorcsapáskén csapott a hideg őszi levegőbe. Megrezzent minden porcikám. - Ez nem jutalom lesz kislány - hallottam kéjes hangját-, hanem büntetés…
Legszívesebben felnevettem volna a feltételezésén. Hogy amit kaptam tőle az elmúlt időszak során bármikor is jutalomként könyvelte volna el a tudatom. De nem hagyott időt a válaszra, éreztem, hogy elkapja a karomat, és hátra rántja. Ívben hajlott hátra csupasz testem a kezem után. Feljajdultam. Olyan erővel szorította a karjaimat, hogy éreztem, hogy néhány porc megpattan, az inak megfeszülnek. Alig láttam a fájdalomtól. Ráharaptam a nyelvemre, hogy ne adjak ki hangot. Azt hittem, hogy letépi a karom, hogy néhány másodperc, és tőből szakítja ki a vállamból őket. Rettenetesen fájt.
Az egyik kezébe kulcsolta mindkét kezemet- ezzel kicsi lazított a szorításon. A másik keze a nyakamra vándorolt – nem értettem mit akar, olyan leheletfinoman simított végig a bőrömön, mintha nem megerőszakolni akarna.
- Soha többet nem szabad, ellent mondanod nekünk. Értetted? – miközben ezt mondta húzott kicsit a karjaimon.
- Igen- suttogtam.
- Nem hallom! - kiáltott rám, mintha még egy ostorcsapás csattant volna a testemen a hangjától.
- Igen - a hangom annyira remegett, mint egy nyárfalevél.
- Ügyes kislány- az elmúlt alkalmakkor megtanulhattam volna, hogy a beszéddel csak a figyelmet akarja elterelni. Mindig. Mutató és hüvelykujja közé fogta a torkomat. Olyan erővel szorította, hogy ha ember lettem volna, eltöri a nyakamat, így csak éreztem, hogy ropog. Nem bírtam levegőt venni, hangot kiadni, még mozdulni sem. - Felordítottam volna, de nem tudtam. Kétség kívül ez volt eddig a legdurvább büntetés, amit kaptam. A szememben könnyek gyűltek. Hallottam, hogy a tűz még mindig ropog néhány méterrel arrébb.
Egy pillanatra elengedte a nyakamat. Hörögtem és fulladoztam. Azt hittem, hogy ha elenged jobb lesz. Semmivel sem volt jobb. Hallottam, hogy a csat hangosan koppanva esik le a földre a nadrágjáról.
Nem akartam mást, csak felébredni ebből a rémálomból. Véget vetni mindennek. Felugrani az ágyból és beszaladni anyuhoz, hogy vigasztaljon meg. Az eszelős vízióimban elképzeltem, hogy átölel, és a fülembe susogja, hogy ez csak egy rossz álom volt. Hogy vége…
Arrébb rántott a kezemnél fogva. Mielőtt még ellenkezhettem volna, ismét megfogta a nyakamat, és a tűz fölé húzta az arcomat. Úgy irányította a tüzet, hogy érezzem a forróságot, de ne tegyen kárt bennem. Belebámultam a forróságba, és vártam a megváltást.
Valahogy sikerült felnyüszítenem mikor utat talált magának bennem. Gyűlöltem minden egyes pillanatot, az erejét, azt hogy vámpír létemre képtelen vagyok megvédeni magam, hogy nem tudok magam véget vetni az egésznek, hogy gyáva vagyok, és ilyen alárendelt…
Minden egyes lökése fájdalmas volt, mintha egy kést vágna belém. Mintha a lelkemet is kiterítette volna, és apró darabokat tépkedett volna ki belőle. Nem maradt más, csak fájdalmas és megszűnhetetlen tompaság.
Gyűlöltem őt, ahogyan tönkreteszi az életemet. Rosszul voltam a közelségétől, undorodtam az érintésétől, attól, hogy rajtam tölti ki a mocskos játékait. Éreztem, hogy egyre durvábban és gyorsabban lök, tudtam mikor fog megfeszülni a teste élvezetében.
Egy embernél talán ennyi elég lenne. Az első alkalommal megkönnyebbültem ennél a pontnál, hogy vége, de már beletörődtem, hogy csak most kezdődik el. Néhány másodpercnyi mozdulatlanság után újra kezdte. Elölről, szakadatlan energiával.
Néhány pillanatban úgy éreztem, hogy egy megállíthatatlan mókuskerékbe kerültem. Végem, soha nem tudom megállítani.
Meg akartam halni. A megalázottság, a fájdalom, az alárendeltség elviselhetetlen volt. A szám keserű volt. Az altestem sajgott. Nem akartam… legyen… legyen már vége.
De nem volt ilyen szerencsém.
Bámultam a lángokat és azért rimánkodtam, hogy veszítse el annyira a fejét, hogy a lángok kiszabaduljanak az irányítása alól, csak egy pillanat, és vége lenne, ha az arcom, a fejem megég, a testem is talán meghalna. Talán vége lesz. Próbáltam a tűz felé mozdulni de olyan erősen tartott, hogy csak azt értem el, hogy hatalmasakat roppantak a megfeszített izületeim.
Bámultam a forró lángokat, és arcokat, meséket képzeltem bele. Mintha a tűz mesélt volna. Nem akartam tudomást venni Gregory-ról. Az agyam a halálom eszközében kereste az utolsó kapaszkodót. Talán a pokol is ilyen lehet, vagy nem… Ott nincs ekkora fájdalom, csak forróság, és az arcok, a sok-sok elkárhozott, a sok- sok szerencsétlen. Az örökkévalóságig. Tudtam, hogy nem kell ahhoz megszűnnöm, hogy pokolra jussak. Már ott voltam.
Gyűlöltem az egészet. Az álmok egyszer véget érnek, de ez sosem akart abbamaradni…
Világosban kezdte el a "játékát", de a hold már magasan járt, mikor a fülemhez hajolt.
- Soha… többet… nem… szegheted… meg… a… parancsainkat…- vicsorogta egy-egy lökést követően. Aztán elengedett… végre…
Ellökött magától, mintha fertőző lennék. A nyakamhoz kaptam. Sírva nyögtem fel, ahogy a mozdulattól az egész karomba elmondhatatlan fájdalom nyilallt. Remegtem. Ziháltam, mint egy őrült. Nem hittem el, hogy vége. Mindenem fájt. Tompán sajgott az egész testem.
Hangtalanul bőgni kezdtem, és magzatpózba húztam magamat. Hallottam a ruhái suhogását, ahogyan felöltözik, de nem akartam tudomást venni róla. A könnyeimen át megláttam alig pár méternyire a sajátjaimat, de nem volt erőm megmozdulni. Nem érdekelt, hogy anyaszült meztelenül fekszem az erdő közepén, megalázottan. Nem érdekelt semmi. Becsuktam a szemem, és arra vártam, hogy megszűnjek létezni. A kislány részem még mindig azt hitte, hogy vége lesz a világnak, ha kitartóan száműzöm magamat a sötétségbe…
Éreztem, hogy valami hideg koppan a bőrömön és az avaron.
Elkezdett esni az eső. Felnéztem az égre, nem törődve azzal, hogy az esőcseppek a szemembe, az arcomba hullnak. Feküdtem a földön és hagytam, hogy az eső végigperegjen a testemen. Úgy éreztem, hogy lemossa az elmúlt órák bűnét, hogy megtisztít. Gyűlöltem a testemet, gyűlöltem, hogy bár meghaltam még mindig élek…
Az apró szemerkélés szitálásba váltott, de nem bántam. Én csak feküdtem a földön, elhagyatottan. Nem mozdultam, akár egy halott.
Egyszer csak valami puha ütődött a testemnek. Tracy állt fölöttem, és a ruhámat dobta oda nekem.
- Öltözz fel!- kiáltotta rám parancsolóan. Szó nélkül felálltam, és belebújtam a csuromvíz ruhákba- úgyse árt… sajnos.
- Hogy vagy képes végignézni?- szóltam utána mikor elindult a fák felé.
Bosszúsan meresztette rám a szemeit. Azt hittem, hogy felpofoz vagy leköp, de ehelyett válaszolt.
- Arra gondolok közben, hogy ha te nem lennél, velem csinálná ugyanezt - nézett velem farkasszemet, és sarkon fordult. - Megvárjuk, amíg az eső eláll, és Gregory visszajön. Hoz neked is enni- vetette hátra.
Csak most éreztem meg a torkomban még mindig szüntelenül kaparó szomjúságot. Eddig minden más elterelte róla a figyelmemet.
Az egyik fa alá húzódtam és vártam, a sebeimet vizsgálgattam. Ki tudtam tapogatni az új égési sebemet a karomon.
Belenyúltam a pulcsim zsebébe. És a kezem a karkötőmbe ütközött. Ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem az emberi életemből. Ezt hoztam el otthonról. Hosszan néztem a vésetet az apró fémen. Meg kell őt védenem. Nem tudom, hogy mi lesz ezek után, de meg kell védenem, határoztam el végül. A fájdalom még mindig sajgott a testemben, és a lelkemben is. A gyűlölet még mindig lángolt. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem szabad, hogy a bosszú teljes legyen. Nem szabad hagynom, hogy tényleg megtörténjen.
Egy halovány terv született a fejemben. Bár csöppnyi esélye volt csupán, hogy bejön. De ez volt az egyetlen reményem. Talán megtalálják. Talán utánunk jönnek. Vagy nem is keresnek.
Mindegy. Amíg itt vagyunk a közelükben ez az egyetlen lehetőség. Meg kell védenem…
Narancs és rózsaszín színekben ragyogott az ég hajnalban. Emberként még talán gyönyörűnek is találtam volna. Most nem érdekelt. Frissen, vérrel és újult erővel volt teli a testem. Gregory és Tracy még nem végeztek. Csak most volt időm a tervem megvalósításához. Egy fához szaladtam oda… Nem is fa volt, hanem egy elszáradt virágtalan kóró. De épp elég nekem.
Levettem a pulcsimat, és belerejtettem a karperecet. A kis üreg, amit ez a fa nyújtott, hívogatva várta, hogy beletegyem az egyetlen reményemet.
- Chloe!- hallottam a nevemet a fák közül.
Beletűrtem és utánuk futottam. Nem volt más lehetőségem, csak megadni magam, és követni őket. Féltem, gyűlöltem őket, és gyűlöltem mindent. De most mégis volt okom hinni a csodában, hogy talán mégsem veszett el a remény, az én saját mindennapos rémálmomban.
Szóval a második fejezetemre vonatkozó játékom véget ért.:) Nagyon ügyesek voltatok.:) " ...aki a leghosszabb véleményt írja nekem terjedelmileg, annak válaszolok egy kérdésére, teljesen mind1, hogy miről. Igen, a Fic bármily részletébe belekérdezhet, szó nélkül válaszolok.:)( Természetesen cserébe meg kell ígérnie, hogy köztünk marad). És ha van ötlete, megbeszélhetjük.:) Valamint ha úgy alakul szívesen elküldöm neki a következő fejezetet is, ő lesz az első olvasó.:)"
Szóval ez alapján, nem volt más dolgom, csak megnézni, hogy ki írta a leghosszabb hozzászólást.:) A nyertes:
Lou:)
Szóval édesem, amilyen gyorsan csak tudsz, írj nekem egy mail-t a madame.truska@gmail.com címre.:) Akár lehet azonnal a beígért kérdéssel is kezdeni, és az ötlettel, vagy ha neked úgy egyszerűbb, add meg az msn címedet, és felveszlek.:) Nekem akármelyik megfelel.:)
Amint a feltételeket teljesítettem, felrakom a következő fejezetet.:) Köszönöm az összes véleményt! Nagyon- nagyon köszönöm! Szeretlek titeket!
