A végzet könnyei – 28. fejezet

Sziasztok!

Kicsit késve, de itt vagyok a fejezettel. Nem kezdek el magyarázkodni, csak maradjunk annyiban, hogy kalandos hónapom volt.:) Köszönöm a segítséget hűséges bétáimnak, Katának és Zsizsának!:)

A folytatás remélhetőleg körülbelül két héten belül jönni fog.:) Illetve a fejemben motoszkál egy cuki karácsonyi novella ötlete is, de nem tudom, hogy a nagy fennforgásban lesz-e időm rá, hogy megírjam.:) Mindenesetre jövőhéten nézzetek fel néha-néha, hátha sikerül valamit alkotnom:)

Mindenkinek Áldott, Békés és Boldog Karácsonyt Kívánok!:):):) Nehogy gyomorrontást kapjatok a sok sütitől és vigyázzatok a karácsonyi égőkkel!:)

Jó olvasást!

Figyelem!!! Az ünnep alkalmából (illetve, mert pont itt tartok fejezetügyileg is.:)) játékot hirdetek a fejezet legvégén.:):):) Nagyon figyeljetek! Ja, és nem ér a fejezet végére lapozni! Tessék végigolvasni és majd utána!!:):):)

Mennydörgés (váltott szemszög)

Jasper

Richard hangjára szerelmem megdermedt a karjaimban.

- Ezt nem hiszem el! – suttogta a vállamba letörten.

Mindketten hallottuk Audrey apjának közeledő lépteit, ahogyan azt kiáltozza, hogy látni akarja az elveszett lányát.

- Megyek, beszélek vele – döntöttem el, és még mielőtt szóra nyithatta volna a száját hozzátettem. – Kérlek, ígérd meg, hogy akármit is mondd, nem jössz utánam! – vállainál fogva határozottan eltoltam magamtól annyira, hogy a szemébe nézhessek. – Kérlek!

- Jasper! Tudod, hogy milyen… - motyogta.

- Éppen ezért nem akarok neked szenvedést okozni. Ő is ember és nincs akkora motivációd vele szemben, mint Maggie-vel. Nem akarom, hogy valami olyat tegyél, amit megbánsz – mutattam a lényegre finoman.

- Ha az megölésére gondolsz, akkor köszönöm szépen, épp elég vér folyt az ereimben emberként, ami részben az ő vére is volt – sóhajtotta.

- De ennek ellenére is szépen kérlek, ne gyere utánam. Jó? – kértem ismét.

- Jó! – adta be a derekát, majd a pillantásomat látva halványan elmosolyodott. - Ígérem.

- Mindjárt jövök – mondtam, egy gyors csókot leheltem a szájára, aztán a következő másodpercben már az ajtónk előtt álltam, mintegy elállva az utat a közeledő Richard elöl.

- Nahát, nahát, maga is? – nézett rám meglepve, mintha nem számított volna arra, hogy én is visszatérek.

- Mint látja, igen.

- Audrey hol van? - kérte rajtam számon, és a hátam mögött lévő ajtóra pillantott - A szobában? Engedjen – próbált utat találni magának mellettem.

- Nem – feleltem határozottan.

- A lányom! Jogom van látni! Már több hónapja, hogy nem láttam – hozta fel a már talán nem is létező apai jogait. – Audrey! Gyere ki hozzám! – kiáltott be.

- Megkértem, hogy ne jöjjön ki – rántottam meg a vállam, közben hallottam odabentről Audrey lépteit, ahogyan idegesen járkál a szobában.

- Mégis mióta engedi magának a lányom, hogy parancsokat osztogasson? – lépett közelebb bátran.

- A parancsosztogatás nem az én műfajom - feleltem szárazon. - Mit akar tőle? Mert hogy nem újra látni az is biztos!

Éreztem az érzéseiből a zavart és a szavaim keltette határozatlanságot. Tehát rátapintottam a lényegre, és valószínűleg valami teljesen más indoka van.

- Nem tud maga rólam semmit - vetette oda nekem.

- Csak azt tudom, hogy mikor a lánya majdnem meghalt, csak a saját testi épsége érdekelte. Semmi más. Tényleg, mi történt volna, ha Audrey meghal?

- Az egy sajnálatos esemény lett volna – válaszolta komolyan. Audrey odabent halkan felnyögött. Legszívesebben felképeltem volna Richardot azért, mert fájdalmat okozott neki.

- Ennyi?

- Mégis mit vár? A lányom utál engem, ezek után már nem tudok mit tenni az ügy érdekében.

- Akkor még mindig nem értem, hogy mit akar tőle. Hagyja őt békén! Mert ha nem, nem állok jót magamért. Érti? – léptem felé egyet határozottan, mire hátrálni kezdett.

- Úgysem bújtathatja őt sokáig abban a szobában – szólt hátra miután sarkon fordult.

Mikor visszatértem a szobába, Audrey-t az ablaknál állva találtam. Merőn bámult ki a sötét fákra.

- Legalább ő nem változott semmit – suttogta.

- Kicsim – nyújtottam ki felé a kezem és mire odaértem megfordult és átölelt.

- Csak tudnám, hogy miért esik még mindig rosszul a viselkedése – sóhajtotta a vállamba fúrva arcát.

- Az apád… - mondtam tök feleslegesen. Richardnak sem jelentett semmit az a tény, hogy Audrey a lánya volt.

- Az apám… ja… - szusszantotta.

- Minden rendben lesz - ígértem neki.

- Audrey, Jasper le tudnátok jönni? – hallottuk meg odalentről Carlisle hangját.

- Felkészültél? Szeretnének velünk beszélni. – néztem Audrey-ra.

- Persze, essünk túl rajta – mondta bólogatva.

- Megyünk – szólaltam meg kettőnk közül hamarabb, közben ő hagyta, hogy megfogjam a kezét.

Audrey

Apám bunkó viselkedése rosszul esett, persze nem annyira, mint Mag elutasítása, de mégiscsak az apám volt. Abban pedig száz százalékosan biztos voltam, hogy van valami rejtett hátsó szándéka, és azzal nem a mi érdekeinket fogja szem előtt tartani.

Aztán egyik pillanatról a másikra nyugalom szállt meg, mintha a rumlis asztalról lesöpörték volna a felesleges kacatokat. Hálásan szorítottam meg Jasper kezét, majd elindultunk a földszintre. Mikor bejöttünk, nem volt alkalmam tüzetesebben körülnézni, mert Emmett nem hagyott időt rá. Most viszont szépen lassan szemügyre vettem az új otthonom minden négyzetcentiméterét.

Közben próbáltam nem figyelembe venni az egyik ajtó mögül kiszűrődő szívveréseket.

Kétség sem fért hozzá, hogy Esme csodálatos munkát végzett minden aprósággal. A színek és a bútorok jól ötvözték az antik és a modern stílust. Kinézetre teljesen más volt, mint Forksban, de a hangulata tökéletesen ugyanaz. Biztonságot sugárzott minden. Egy igazi otthon volt.

A hosszú lépcső a nappaliba vezetett. Ez volt talán a ház legnagyobb helyisége. Hasonló volt a bútorok elrendezése, mint Forksban. A szoba túlsó végében megláttam egy játszósarokként funkcionáló részt hintalóval és babákkal. A legbelső sarokban egy kisebb emelvényen állt a jól megszokott hangversenyzongora külön megvilágítással.

Emmett szélesen vigyorogva intett felénk, mikor leértünk.

- Köszi, skacok! – kiáltotta boldogan. – Szép dobás volt, Audrey! - kacsintott rám, mire zavaromban lesütöttem a szememet.

Furcsa volt a tudat, hogy valószínűleg az egész ház tudott a kettesben történtekről. Úgy éreztem, mintha egy távcsövön keresztül figyelnének minket, persze nem szándékosan. Tudtam jól, hogy ez akkor is így lehetett, mikor ember voltam, de abban az időben néhány elcsattanó csókon és ölelésen kívül nem igazán volt okom zavarba jönni. Most viszont… Nem volt könnyű megszokni a helyzetet.

Ajtócsapódás szakított ki a gondolataimból. Jacob dühösen meredt ránk.

- Audrey – nézett rám komolyan.

- Jacob – szólaltam meg én is.

Lassan lépkedni kezdett felém, szeme szikrákat szórt dühében. Határozottan nem örült a megjelenésemnek.

- Kimegyek Nessie-hez – pattant fel hirtelen Bella. Mikor elhaladt az indiánfiú mellett, nyugtatólag megsimogatta a vállát.

Úgy éreztem magamat, mint a régi vadnyugati filmekben. Úgy álltunk egymással szemben, mint a párbajozók. Már csak az volt a kérdés, hogy ki rántja elő hamarabb a fegyverét. Vagyis esetünkben Jacob a torkomnak ugrik-e vagy sem. Tudtam, hogy a gyilkolással megszegtem az egyezséget – amit a családom kötött a farkasokkal, hosszú évekkel ezelőtt -, és Jacobon múlik, hogy mi lesz a büntetésem, vagyis inkább mikor.

- Meg kellene, hogy öljelek – jelentette ki határozottan. Hallottam magam mellől a Jasper torkából feltörő morgást. – Ha nem lenne Nessie, Bella és Maggie, szemrebbenés nélkül meg is tenném – folytatta zavartalanul. – De vannak, és miattuk nem teszem meg. Kapsz még egy esélyt. Egy utolsót. – Hallottam, ahogyan Esme megkönnyebbülten felsóhajt. – Ha csak egy pillanatra is megbotlasz, ha valami aprócska hibát is elkövetsz, nem leszek ilyen könyörületes. Akkor meg kell, hogy halj! – az utolsó szavai határozottan csattantak a csendes, vámpírokkal teli szobában.

Beleegyezésem jeléül bólintottam egyet, és végignéztem, ahogyan valószínűleg a konyha felé veszi az irányt.

- Jacob – szóltam utána, mire megtorpant és lassan megfordult. – Köszönöm. Mindent köszönök. - Nem reagált a szavaimra, csak folytatta az útját a konyha felé.

- Jah, Szöszi! Még egyszer ne parancsolgass a falkám tagjainak! Az az én dolgom! – szólt oda Jaspernek, valószínűleg Leah miatt.

Az történtektől teljesen ledermedve bámultam az távozó Jacob után. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Hálás voltam Nessie-nek, hogy az ő jóvoltából immár másodszorra menekültem meg a törzs törvényeitől, de tudtam, ez mégsem mehet az örökkévalóságig.

- Audrey! - szólított meg Carlile.

Rápillantottam és elmosolyodtam.

- Van egy dolog, ami nem tűr halasztást és jobb, ha ti is minél hamarabb felkészültök rá – nézett ránk komolyan.

- Mi a baj? - néztem rá kétségbeesetten. Talán Magnek van valami baja, amit eddig a saját érzéseim miatt észre sem vettem? Beteg? Vagy Seth-tel történt valami?

- Semmi ilyesmiről nincsen szó – válaszolt Edward a gondolataimra. – Kicsit kényesebb a téma, ismerve a történteket – tette hozzá kerülgetve a forró kását.

- Gregory – súgtam.

Tudtam, hogy előbb utóbb muszáj lesz felhozni a témát, de nem sejtettem volna, hogy ilyen gyorsan. Egy pillanatra megrezzentem az emlékektől, amelyek az utolsó találkozásunkból maradtak meg.

- Miről van szó? – Jasper hangja komollyá vált. Olyan határozottsággal állt mellettem, hogy bár még semmi konkrétat nem tudtunk, biztos voltam benne, hogy már most mindenre fel van készülve, és ugrásra kész, hogy megvédjen minket, engem.

- Előző alkalommal szem elől tévesztettük őket – kezdte Carlisle. - Túl gyorsan nyomuk veszett és nem tudhattuk, merre lehetnek. Most viszont sokkal többet tudunk róluk. – Kérdőn pillantottam rá, mire folytatta. - Megvan az útvonal, amin elmenekültek Forksból. Egészen a tengerig, de utána is vannak gyanús nyomok.

Még mindig nem bírtam megszólalni, csak bámultam magam elé. Az elmúlt időszakban annyira el voltam foglalva a saját küzdelmeimmel, hogy Gregoryék csak halvány emlékként motoszkáltak a tudatomban.

- Az összes forrásomat, legyenek azok emberek vagy vámpírok, megkértem, hogy figyeljenek a halálesetekre a környező államokban.

- Így lassan kirajzolódott előttünk, hogy hol portyáztak az elmúlt évben – tette hozzá Edward és az asztal alól egy térképet vett elő, ami tele volt sok apró kis piros pöttyel. – Ezek azok a helyek, ahol három vagy annál több embert vadásztak le.

- Főleg a nyugati részekről van szó – mutatott Carlisle a térkép bal oldalára, ahol valóban több volt a piros jelölések száma. – Washingtonon kívül Oregonba, Idahoba, Nevadába és Kaliforniába is többször visszatértek.

- Tudják, hogy elköltöztünk. Párszor átjöttek Kanada területére is, és abban száz százalékosan biztosak nem lehetünk, hogy nem tudják, hova költöztünk.

- Különben is Gregory-nak nem kerülne sok idejébe megtudni a szükséges információkat – tette hozzá Jasper, elgondolkodva nézve a térképet.

- Miért nem támadtak eddig? – kérdeztem, lenyelve a torkomban lévő gombócot. Jasper rám nézett, de nem válaszolt azonnal, ezért hozzátettem: – Az apám kell nekik, nem? - Elég könyörtelennek tűnhetett a kijelentésem, de apám se figyelt arra sose, hogy megbánt-e a szavaival vagy sem.

- Nem csak ő – sóhajtott végül Jasper.

- Tudják, hogy túléltem – jelentettem ki komoran, azonnal átlátva a helyzetet.

- Nem csak Richardra, hanem rád és rám is fáj a foguk – mondta ki Jasper helyettem.

- Képesek egy évet várni a bosszúra? – annyira érthetetlen volt számomra.

- Vámpírként átértékelődik az idő, majd te is meglátod. Az előző alkalmakkor is hónapokat vártak, egy év meg sem kottyan nekik.

- Kivárták, míg visszajöttök hozzánk, hogy aztán lecsaphassanak.

- Ezért akartunk nektek minél előbb szólni.. Mivel itt vagytok, bármikor megjelenhetnek – tette hozzá Edward.

- Megvárják a teljes egy évet – mondta Jasper komoly arccal.

- Miért? – néztem rá kérdőn. Nem értettem, minek még két hónapot várni, ha már most van lehetőségük támadni.

- Újszülött vagy, és nem vagy olyan megfélemlíthető, mint a húgod volt, így talán tartanak az erődtől – magyarázta tovább Jasper.

- De Audrey-nak nincs is képessége, amitől félhetnének – szólt Emmett.

- Ezt ők nem tudják.

- Chloe – sóhajtottam a húgomra gondolva.

- Chloe helyzete elég kiszolgáltatott, de amennyire tud, ő is ellenszegül Gregory akaratának – nézett rám Edward és a szavaival talán megpróbált megnyugtatni.

- Ezt hogy értitek?

- A megtámadásod napján Chloe feladata az volt, hogy felügyeljen Maggie-re és… bántsa őt, ha valami nem várt dolog történik. Mint például a mi feltűnésünk.

- De nem bántotta! - vágtam közbe azonnal és aggodalmaskodva néztem a lépcső irányába.

- Nem. Mikor beléptünk a házba, Chloe a kezében tartotta Maget, és ringatta őt, mint egy kisbabát. Nem ellenkezett, mikor rátámadtunk, egyszerűen beletörődve hagyta, hogy lefogjuk – szólalt meg az este folyamán először Rosalie.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és végtelen hálát éreztem a húgom iránt. Abba már gyáva módon nem mertem belegondolni, hogy mit kaphatott azért, mert megszegte a parancsot.

A fiúk ezután összedugták a fejüket a térkép fölött és azon kezdtek el tanakodni, hogy jelen pillanatban merre portyázhatnak Gregoryék. Az áldozatok számát és egyéb részleteket hallva lassan felkászálódtam a földről, és körbenéztem a nappaliban.

Közelebb mentem a falhoz és megnéztem a kirakott képeket. A családról, a párokról, Maggie-ről készült képek voltak főleg. A képek között felfedeztem a Jasperrel közös karácsonyi képünket – aminek az egyik példányát Gregory porrá hamvasztotta azon a napon…

A játszósarok felé fordultam és lassú léptekkel sétáltam felé. Tudtam, hogy a többiek engem figyelnek a szemük sarkából, de hálás voltam nekik, hogy megadták nekem ezt a pici személyes szférát.

A sorokban fél tucat mesekönyv hevert a földön, papírlapokkal és néhány elgurult színes ceruzával. A hintaló lábánál egy barna hajú baba árválkodott. Leültem a földre és kinyúltam a babáért.

Egészen eddig óvatosan bántam a levegővétellel, de tudtam, hogy ha Mag közelébe akarok kerülni, akkor lassan meg kell szoknom az illatát. Mi lehetne ennél jobb alkalmon rá, mint ez a pillanat? A baba hajába fúrtam az arcomat és mély levegőt vettem.

A torkomat azonnal kaparni kezdte a szomjúság, de sokkal rosszabbra számítottam ennél. Az illata édeskés volt, de elviselhető. Minden egyes pillanatban emlékeztettem rá magamat, hogy ez Maggie illata és nem gondolhatok rá akár egy tizedmásodpercre sem prédaként.

Meglepve néztem a többiekre, mert a szobára néma csend telepedett. Felnéztem és öt fürkésző szempárral találtam magamat szemközt.

- Minden oké – súgtam, és visszafordultam a játékok felé. Lassan újra betöltötték a szobát a beszélgetés hangjai, de én nem igazán figyeltem rájuk.

Bella lépett be az ajtón és a konyha felé kiáltott. – Jake, most te jössz!

Az említett néhány másodperc után feltűnt az ajtóban, és a kijárat felé vette az irányt. Minden bizonnyal ő vigyázott Nessie-re. Nem hagyhatta őt sem egyedül, és ez teljesen érthető volt a jelen helyzetben. Jacob csak egy pillantásra méltatott, majd kiviharzott az ajtón.

Bella mosolyogva fordult felém és fél méterre tőlem leguggolt hozzám.

- Az Audrey-baba – bökött a kezembe tartott játékbabára. Látva meghökkenésemet, folytatta: - Őt vitte magával mindenhova az első hónapokban.

Jobban szemügyre vettem a névrokonomat, és meg kellett állapítanom, hogy nem sokban hasonlítottunk. Törékenynek tűnt, pont olyannak, amilyen én is lehettem emberként.

- Előbb-utóbb meg fog békélni. Szeret téged – ismételte Jasper korábbi szavait Bella is.

- Tudom - súgtam, és átöleltem a babát.

A következő napokban semmi változás nem történt. Maggie ugyanolyan távolságtartó maradt, és ha szóltam hozzá, az ellenkező irányba szaladt. Jasper kétnaponta vadászni vitt, hogy a saját vagy a család többi tagjának megnyugtatására-e, azt nem tudom, de jobb is volt így. Sokkal veszélytelenebbnek éreztem magamat Mag közelében.

A negyedik nap az emeleti folyosón találkoztam Maggie-vel. Leguggoltam hozzá, és rámosolyogtam.

- Szia Maggie! – szólítottam meg, mire megfogta Seth kezét és kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.

- Gyeje, Seth! Gyeje! – húzta el Seth-et a közelemből.

- Megvagy! – szólt egy ismerős hang a folyosó túlsó végéből. Az előző napokban valahogy mindig sikerült elkerülnöm apámat. A nap nagy részét házon kívül töltötte – senki sem mondta el nekem, ilyenkor merre jár -, mikor pedig otthon volt, én is inkább a szobánkban voltam.

Jasper eddig árnyékként követett, most pedig védelmezőn állt elém. – Richard, a saját testi épségét tekintve kérem, menjen innen.

- Audrey a lányom, nem fog bántani – felelte magabiztosan. Ebben viszont én nem voltam olyan biztos.

- Mit akarsz? – kérdeztem kelletlenül, miközben Jasper elé léptem, szembenézve vele. Elismerően végignézett rajtam, de mégsem azt a megszokott csodálatot láttam a szemeiben, hanem valami egészen mást. Mindenesetre nem akartam tudni, hogy mire gondol. – Mit akarsz? – ismételtem meg a kérdésemet, egyre többet elhasználva a fennmaradó oxigénemből. Maggie illatához lassan kezdtem hozzászokni, de apáméhoz még korántsem.

- A segítségedet – felelte olyan könnyedén, mintha ez lenne a részemről a világ legegyértelműbb dolga. - Minta kellene… - tette hozzá.

- Milyen minta? – kérdeztem vissza, bár valahol nagyon jól tudtam a válaszát.

- A hajadból és a mérgedből – sorolta izgatottan és közelebb lépett hozzám. Én automatikusan hátrálni kezdtem és egy pillanat erejéig meglepve néztem rá. Egy kicsi részem remélte, hogy nem ez lesz a válasza.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Már csak egy újszülötté hiányzik.

- Hogy érted, hogy már csak?

- Nagyon jó a rábeszélőképességem - mosolyodott el.

- A többieket is felhasználtad – suttogtam és egy gombóc keletkezett a gyomromban.

- Csak néhányukat – rántotta meg a vállát, mintha ez enyhítene a körülményeken.

- De hogyan, hol? – pillantottam a szobája felé. Csak nem felszerelt egy laboratóriumot odabent? Kinéztem volna belőle.

- Mikor Carlisle nem dolgozik, használhatom a kórházi eszközöket a kutatásaimhoz –válaszolta. Tehát ezért nem láttam őt az elmúlt időszakban.

- Ez csak egy rossz vicc lehet… - suttogtam egyre feszültebben.

- Nem, nem az – biztosított mosolyogva, mire Jasper morogni kezdett mellettem.

- Nem megmondtam, hogy nem használhatod fel őket? – kértem számon. A düh kezdett felülkerekedni rajtam, így még a torkomat kaparó szomjúsággal sem foglalkoztam, mikor levegőt vettem. Felhasználta a családomat a kis kutatásaihoz... kattogott az agyamban szüntelenül a dühítő tény.

- Nem voltál itt, hogy engedélyt kérhessek tőled – válaszolta még mindig nyugodtan. Tényleg azt hiszi, hogy nem tudom bántani?

- Tűnj el innen! – kiáltottam rá dühösen.

- Nem lehet, meg kell védenetek engem.

- Ez egészen addig volt érvényes, míg nem használtad kísérleti nyulaknak a családom tagjait!- emlékeztettem.

- De…

- Azt mondtam kifelé!!! – kiáltottam rá a lépcső felé mutatva.

- Csak annak érdekében tettem, hogy rájöjjek a titokra, hogy mitől ilyen sajátságos ez a faj – kezdett bele a magyarázatába.

- Nem érdekel! Menj innen! - léptem felé határozottan.

- Audrey – hallottam meg Jasper hangját, de leráztam magamról a nyugtatásnak szánt karját és az apám felé léptem.

Apám a tekintetemet látva hátrálni kezdett a lépcső felé. Úgy nézhettünk ki kívülről, mint egy oroszlán és egy antilop. Lassan közelítettem meg őt.

Vajon Jacob feltétele rá is vonatkozott? Hiszen ki tudja, milyen kísérleteket akart még végezni a farkasokon is. Talán ezt még megúsznám. A gyomromból lassan a mellkasomba kúszott fel a düh.

- Audrey, ha hagynád, hogy megmagyarázzam, akkor talán te is jobban átéreznéd… - tolatott lefelé lépcsőfokról lépcsőfokra.

- Átérezni? Miért kéne nekem bármit átérezni, ami veled kapcsolatos? - néztem rá dühösen.

Hallottam a hátam mögött Jasper csitítgatását és azt, hogy a család tagjai lassan körénk gyűlnek, de nem érdekelt. Odakint szakadt az eső. Apám egy pillanatra megtorpant a verandán, mintegy bízva benne, hogy nem hagyom őt elázni, de pontosan ezt akartam.

Bizonytalanul csúszkált a sáros földön. Néhány másodperc alatt bőrig áztam én is.

- Gyerünk, kislány húzz be neki helyettem is! – susogta Emmett halkan.

A szél egyre vadabbul tépte a hajamat, és emberként talán nem is láttam volna semmit a sűrűn szakadó esőtől.

- Kislányom…

Ez volt az utolsó csepp. Mintha a gyomromból sok éves düh tört volna egyszerre fel. Nem akartam mást, csak neki is fájdalmat okozni, hogy átérezze legalább egy kicsit, hogy én mit érzek.

Hatalmas reccsenés, csattanás hangzott fel tőlem pár méterre. Mintha szétszakadt volna az ég és kettévált volna a föld egyszerre. Pillanatok múlva döbbentem rá, hogy az előbbi hang egy villámcsapás volt, ami pont ott ért földet, ahol alig néhány perce még apám állt, de most nem ő volt ott, hanem Jasper. Apám két méterre tőle feküdt a sárban és hatalmasra tágult szemekkel nézett ránk.

Jasper megremegett és furcsa hang tört föl a torkából. Hasonló villámként, mint az előbbi, hasított belém a felismerés, hogy a megtestesült villám, ami mintha apámnak lett volna címezve, Jaspert találta el.

Az eső elcsendesedett, és apám légvételén és szívdobogásán kívül, csend telepedett ránk.

Jasper…

JÁTÉK!

Nos, lehet sejtitek is a következő tényt, de Emmettnek nem volt igaza a fenti fejezetben, és Audrey-nak igenis van egy képessége. Méghozzá nem is akármilyen. :) A vámpírrá válása óta jelen van a képessége, és szinte majdnem minden fejezetben megjelenik valamilyen formában, csak ezt eddig se a szereplők, se ti nem vettétek észre.:)

A feladat az, hogy kommentben írjátok le nekem, hogy szerintetek mi is az a rejtélyes képesség?

Tessék kifejteni, gondolkozni rajta. Nem olyan egyszerű, mint aminek tűnik!:) Ha van időtök olvassátok vissza az elmúlt fejezeteket, és keressetek nyomokat, hogy alá tudjátok támasztani az állításotokat, vagy csak, hogy simán bebizonyosodjatok, hogy az amire gondoltok mennyire valószínű.:) Ne csak pár szavas tippelgetés legyen! :) A többiek kommentjei pedig ne legyenek mérvadóak. Lehet ott bújik a jó megoldás, de hallgassatok inkább a saját megérzéseitekre! Megéri nyerni!:):):)

Aki kitalálja teljesen! Vagy nagyon. nagyon közel van hozzá (ez majd a megfejtésektől függ) egy naaaagy meglepetést kap tőlem.:) (Megsúgom: olvasnivaló:))

A játék a következő fejezet felkerüléséig tart. :) Még egyszer hangsúlyozom! Nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik!:)

Remélem velem játszotok! Sok szerencsét!:)

puszi,

Truska