Az utolsó reménysugár-2. fejezet

Mikor a mítoszok életre kelnek

Nem igazán értek a farkasok nyelvén, sőt mit ne mondjak életemben, először láttam farkast. De a morgásából ítélve nem támadni készült. Halkan vakkangatott Mag felé, és csillogó szemekkel nézte őt. Egyszerre voltam ijedt és meglepett. Most, ahogyan végig néztem az unokahúgom, és a farkas alkotta pároson, egyre inkább meglepődtem.

Elsőre talán azért nem volt túl szembetűnő a farkas nagysága, mert egy aprócska kislány előtt ült. De magamhoz viszonyítva is hatalmas volt. Na erre szokták mondani az emberek, hogy mutánsszerű. A farkas hirtelen megnyalta Mag kezét, mire a kicsi sikongatni kezdett örömében. Ő egyáltalán nem félt tőle, inkább kíváncsian nézte.

Mögöttem Sue szólalt meg:
-Seth ezt nem mondod komolyan. Most? Pont ő?- hangjában nem hallottam semmiféle megdöbbenést, vagy ijedelmet. Úgy beszélt, mint aki nap, mint lát farkast.

-Mit jelentsen ez? Mi ez?- nagy nehezen ocsúdtam fel látottaktól, de sikeresen megtaláltam a hangomat.- Valaki vigye onnan a kisbabát, hiszen ez egy farkas…

-Audrey, nyugi, minden rendben, ez egy szelíd farkas.- mondta Grace, de szavaival ellentétben a saját fiát próbálta a lehető legmesszebb távol tartani az állattól.

-Seth, ezt neked kell megmagyarázni, gyerünk.

A farkas vakkantott egyet, és tekintete Magről rám vándorolt. Pár pillanattal később elrugaszkodott a földtől és a mellettem lévő kis résen, kiszaladt az ajtón az erdő felé.

-Mi…? Hova megy?- kezdett a helyzet egyre zavarosabbá válni. Úgy alig fél perccel később egy Quil-hez hasonlóan magas jóval fiatalabbnak tűnő fiú jött elő az erdőből. Ezek az indián fiúk nekem annyira egyformák voltak. Mosolyogva jött felém, és közben a kezét nyújtotta.

-Szia, Seth Clearwater vagyok. Hogy hívják ezt a tüneményt?- mutatott Mag felé, és leült vele szemközt épp ugyanúgy, mint a farkas.

-Maggie. A farkas… az erdőben… mi… hogy? – mély levegőt vettem, és próbáltam összehozni egy értelmes mondatot.- Nem találkoztál az erdőből kijövet egy nagy farkassal? Elég feltűnő jelenség. Nagy, homokszínű…-közben azt fontolgattam, hogy mennyire hihetetlenül hangzik ez az egész. Aztán valami olyat mondott amire nem számítottam.

-A farkas én vagyok…-szakított félbe Seth

Az elmúlt körülbelül negyed óra során próbáltam értelmesen nézni, de ezután a mondat után elég érdekes fejet vághattam. Aztán elkezdtem nevetni, mert úgy éreztem, hogy ez már tényleg csak egy átverés lehet.

-Skizofrén vagy? Hát mért nem ezzel kezdted? Egy srác, aki farkasnak képzeli magát. Ezt nem merték elmondani.

-Nem, egy srác aki farkas is. Ha nem hiszed, kérdezd meg Quil-t, vagy anyát.
Mindeddig a sarokban üldögélő fiú, egyszer csak felpattant, és a szemembe nézett.

-Audrey, ő tényleg farkas, és én is. A saját szemeddel láthattad, ha neki nem hiszel, higgy a szemednek. Vérfarkasunk vagyunk.
Volt valami igazság abban, amit mondott.

-De hogyan? Sue mire mondta, hogy mért pont most?

_Audrey, ugye így hívnak?- bólintottam.- Mondanom kell valamit.

-Nagyon jó lesz, ha valaki végre mondd valami értelmeset.

-Nos, bevésődtem Maggie-be.

-Hogy mit csináltál?

-Kérlek, ne ess pánikba! Te magad is láthattad, hogy vérfarkas vagyok, és a bevésődés nálunk egyfajta szerelem első látásra. Ő a mellém kirendelt nő.

A düh nem igazán szokott hatalmába keríteni, nyugis embernek tartottam mindig is magamat. A testi erőszak meg végképp nem az én stílusom, de betelt a pohár. A hozzám alig pát lépésre lévő polcon hevert egy jó vaskos könyv. Nem gondolkoztam túl sokat. Felkaptam, és teljes erőből elkezdtem vele ütlegelni Seth-et. Miközben teli torokból kiabáltam vele.

-Te! Alávaló, szadista… disznó… állat…-közben minden egyes szó után rávágtam egyet a könyvvel, remélve, hogy elég nagy fájdalmat okozok vele.- Te perverz állat, még hogy szerelem első látásra, hiszen ő még csak egy kisbaba. Másfél éves. Majd adok én neked melléd kirendelt nőt.- ütöttem vágtam, ahol értem, de még csak nem is védekezett. Lihegve néztem a szemébe. Barna szemeiben láttam a bocsánatot, a magyarázkodást és a sajnálatot is.

-Szerintem állj le, nem tudsz egy vérfarkasnak fájdalmat okozni.- suttogta a háttérben Quil.

-Ezt nem hiszem el. Idejövök, azt hittem, hogy végre egy kedves, aranyos társaságra találtam. Erre meg jön egy velem egykorú srác, aki farkasnak képzeli magát egy másikkal együttvéve…

-Vagyunk még páran- szakított félbe Seth.

-Nem érdekel, hogy hányan tartoztok a farkasok szektájához, hagyd békén a kicsit!

-Várj, kérlek hallgass meg!

-Mit hallgassak ezek után? Elég nehéz lesz kimagyarázni. Ezért akarta, hogy idejöjjek dolgozni? Hogy a maga fiacskája játszhassa a kis perverz játékait?

-A fiam nem perverz, és nem tudtuk, hogy ez fog a történni. A bevésődést nem lehet kiszámítani.

-De hiszen ő még csak másfél éves. Egy totyogó.- nem győztem magam ismételni.

-Audrey, én nem öregszem. A bevésődésnek és a vérfarkasságnak van egy fajta előnye. Mire a kicsi megnő én még mindig ugyanilyen idős leszek mint most.

-Nem hiszem el! Ez nem lehet igaz!- azon kaptam magam, hogy kis híján elkezdtem toporzékolni.

-Ezek régen ősi mítoszok voltak a törzsünkben, de mára valósággá váltak. A vérfarkas lét és a bevésődés is.- kezdte Seth.

-Elegem van a mítoszokból, és a legendákból. Régen eleget kaptam belőlük.

-Ezt hogy érted?- szegezte nekem a kérdést Sue.

-Nem számít. Nekem pillanatnyilag csak az a fontos, hogy Seth most azonnal vésődjön ki az unokahúgomból. Most!

-Ez nem ilyen egyszerű. Ezt nem tudjuk irányítani, már megtörtént. A természet őt jelölte ki nekem társul. Tudom, hihetetlennek tűnik emberi szemmel.- erre a kifejezésre elkezdtem fújtatni, de ő csak folytatta tovább - De amíg kicsi én leszek a legjobb játszótársa. Látod már most is szeret.- Ránéztem Magre, aki vigyorogva nyúlt Seth felé.- Mikor lassan elkezd nőni, én leszek a legjobb barátja, amikor pedig nő lesz én leszek a társa. Kétség sem fér hozzá, hogy belém fog szeretni.

-Ezt nem hallgatom tovább. Te az elmúlt fél percben megtervezted Maggie jövőjét. Na és mi van akkor, ha másba lesz szerelmes? Nem tehetsz ellene semmit! -fordult meg a fejemben a döntő érv.

-Nem érdemes mást választania Velem csak jól jár, én mindig vigyázni fogok rá.

-Férfiak…-suttogtam -annyira el vagytok szállva magatoktól. Veled csak jól jár, nem érdemes mást választania. Hogy oda ne rohanjak!

-Ez az igazság.

-Gyere Mag menjünk, nem maradok itt tovább.

-Ne, kérlek, ne menj! -esedezett Seth.

Belenéztem a szemében. Úgy nézett rám, mint egy kétségbeesett kölyökkutya,akinek elveszik a kedvenc játékát. De el kell mennem most! Emlékeztettem magam. Felkaptam Mag-et, meg a cuccomat.

-Köszönöm a segítséget. Ne haragudj, de mennem kell.- Biccentettem Grace felé, és kifordultam az ajtón.

-Kérlek Audrey, tudom, hogy ezt nehéz feldolgozni. De szükségem van Maggie-re. Kérlek, ne vidd el.

-Rám bízták, és nem hagyom, hogy mítoszok a hatalmukba kerítsék.

Maggie boldogan integetett „pápá-t” a vállam fölött az utcára kitódult társaságnak.
Bevágtam a kocsiajtót, hogy minél gyorsabban eltűnjek erről a helyről. A lemenő nap fénye sejtelmesen szűrődött át a fák között. Kirázott a hideg. Egyszerre volt gyönyörű és félelmetes.
Lassan haladtam, bár szívem szerint ráléptem volna a gázra. De féltem, nehogy egy csalódott farkas a kocsim elé vesse magát.

Amint erre gondoltam, láttam elsuhanni valamit a fák között. Nem volt nehéz kivenni, hogy egy nagy, szőrös állat az. És levakarhatatlan. Megállítottam a kocsit. Kiszálltam, elkezdtem a farkas felé menni. Még egy pillantást vettettem Mag-re, de ő már a hátsó ülésen szunyókált. Az autó hangja hamar álomba ringatja általában.

-Na ide figyelj, farkaskám! Tudom, hogy most nagyon ragaszkodsz Maggie-hez, de légy szíves, hagyj minket békén.- hirtelen nagyon hülyén éreztem magam, hogy egy farkashoz beszélek.

A farkas ugyanolyan szemekkel nézett rám, mint Seth. Nem tagadhattam az igazságot. Akár akartam, akár nem, hinnem kell nekik. Akármilyen nehéz is volt tudomásul vennem, de ezek a mítoszok valódiak voltak.

A farkas, vagyis Seth lassan odajött hozzám, talán azért, hogy ne ijesszen meg, vagy lehet, hogy attól félt, hogy ismét dührohamom lesz. Megnyalogatta a kezem, és, mint egy kiskutya az orrát a tenyerembe nyomta, hogy simogassam meg a fejét. Furcsa érzés volt egy vérfarkast simogatni. Egyre inkább kezdtem igaznak vélni a sok legendát.

-Kérlek, menj innen! Elhiszem, hogy nem akarsz nekünk rosszat, de hagyj minket békén, hidd el mindenkinek így lesz a legjobb. -bizonygattam

Hirtelen elkezdett szűkölni és vonyítani majd kétségbeesve- legalábbis így vettem ki a mozdulataiból- megbökte a kezemet. Mivel nem reagáltam, megfordult, és farkasokat megszégyenítő gyorsasággal elfutott, La Push-sal ellentétes irányba.

Az első pillanatokban azt hittem, hogy a magabiztos nézésem miatt szaladt el. De az erdő egyre sötétedő fái közül egy halk, jéghideg, érdes hang szólt hozzám:
-Egy ilyen ártatlan kislány, mit keres itt a sötétben egyedül?

Megpördültem a tengelyem körül. Egy alakot láttam az autóm gyér megvilágításában a fák között. Ijesztően termetes és nagydarab figura lépett felém közelebb és közelebb a sötétben.
Kezdtem magam egy horror filmben érezni.

Ilyen régóta várok erre a pillanatra! Édes a bosszú.- beleszagolt a levegőbe, mintha csak a vasárnapi ebédet akarná kiszagolni.- hm… milyen édes…

-Ki maga? Mit akar? Hagyjon engem békén!- próbáltam magabiztosnak tűnni, nem sok sikerrel.

Azt mérlegeltem milyen gyorsan juthatnék el a kocsiig és hajthatnék el, hiszen az idegen még mindig a fák között állt. Mint aki megsejtette szándékomat. Pár gyors lépéssel az autóm fényszórója elé lépett. Bőre halálsápadt és szoborszerű, bal szeme fölött egy éles jól kivehető heg látszott. Arra emlékeztetett, mikor kiskoromban megharapott a szomszéd kutyája, évekig látszott a heg. Ami a legijesztőbb volt, azok a vörös szemei.

-Hagyjon békém! Mit akar?- hangom elcsuklott félelmemben.- A barátom mindjárt visszajön, hagyjon békén.
-Egyes egyedül vagy, csak te meg én, ezt mindketten nagyon jól tudjuk, ne játszd meg magad édesem.- Mag felsírt az autóban.- Hát itt van ez a kislány is! Ne aggódj, nem fogom őt se magára hagyni itt az erdőben.- az idegen már alig két lépésre volt csak tőlem.

-Kérem, menjen el!

-Azt nem tehetem! Nyugi, ha engedelmes leszel, nem fog fájni a kisbabának.

-Kérem ne! Könyörgöm!

-Mit nem adnék azért, hogy ezt ő is láthassa -mondta, miközben figyelmen kívül hagyta előbbi szavaimat.

-Nem értem. Kire gondol? -kérdeztem.

Arra vártam, hogy fölébredek ebből a rémálomból. Nem végezhetem így. Ennek az embernek a karjai között… Nem! Nem történhet meg!

-Édes kicsi ember- suttogta. Kinyújtotta a kezét és megsimította az arcom. Jéghideg érintésétől megborzongtam.

Próbáltam felidézni, azokat az önvédelmi tanácsokat, amit egyszer a suliban adtak elő. Jobb ötlet híján, úgy gondoltam, hogy ágyékon rúgom.

Úgy éreztem, mintha betonfalba rúgnék. A tettemre válaszként, lekevert egy hatalmas pofont. Összerogytam fájdalmamban. Az arccsontomhoz kaptam. Megfogta a kezem felrántott a földről.

-Hagyd abba a próbálkozást, kislány, úgysem győzhetsz! -hörögte a fülembe.- Ez még csak egy kedves simogatás volt tőlem.

-Kérem!- nyöszörögtem.

-Te nem tudod, hogy mire vagyok képes. Ő sem tudta, hogy mekkora erőm van.

Sírtam, amennyire a fájdalomtól sajgó arcomtól tudtam. Minden egyes könnycsepp, ami végiggördült az arcomon iszonyatos fájdalmat okozott.

-Na ne sírj! Tudod én…-hirtelen megtorpant.- A francba…!

A következő néhány pillanatból alig fogtam fel valamit. Hirtelen a legközelebbi fához vágott. Éreztem, ahogyan a fa törzse a testemnek csapódik. Maradék erőmmel még felnéztem, és láttam, hogy néhány alak közeledik felénk.

Aztán zuhantam, mint egy összetört virágcserép…

Gyerekkacagás, hangos, és örömteli. Ez volt az első, amit meghallottam. Amint kinyitottam a szemem rögtön be is csuktam, mert nagyon fájt az éles fény. Úgy éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem. Nem tudtam, hol vagyok. Próbáltam összeszedni az emlékeimet, hogy kerülhettem ide. Kirázott a hideg, mikor eszembe jutott az az állat. Próbáltam felülni, de csak egy picit voltam képes felemelni a fejem. Nyöszörögtem. Fájt mindenem, az arcom a hátam, a térdem, a karom. Úgy éreztem magam, mint egy megmunkálásra váró fa, akit satuba szorítottak. Alig kaptam levegőt.

Hallottam, hogy valaki, a távolban, halkan susog. Gyorsan beszélt, nem értettem semmit.

Aztán megint hallottam a gyerekkacagást.

-Maggie- suttogtam.

-Már itt is vagyok, nyugi hallottam, hogy felébredt, csak volt egy kis dolgom. – szólt egy lágy hang valakihez.

-Audrey, hall engem?- szólt hozzám a hang.

-Igen.- válaszoltam.

-Hogy érzi magát?- kaptam a következő kérdést.

-Fáj… nagyon…- több szót nem igazán tudtam mondani.

-Tudom. Nem tört el semmije, de rengeteg zúzódása van. –tájékoztatott, már biztos voltam benne, hogy orvossal van dolgom.

Éreztem, hogy egy jéghideg kéz fogja meg a kezemet. Mint ha áram ütött volna meg. Nem törődve az iszonyatos fájdalommal felugrottam.

-Ne hagyjon békén! Kérem!- sikoltottam.

-Shhh… nyugodj meg… csak meg akart vizsgálni.- Szólt egy másik női hang, biztos a nővér, gondoltam.- Carlisle csak meg akart vizsgálni.

Így van Audrey- szólt a kéz tulajdonosa- Én nem akartam megijeszteni. Nem bántom, ígérem

Elernyedtem. A hang nem volt olyan fagyos, mint a támadómé, ezek a hangok csengőek, és nyugtatóak voltak. Egy újabb hűvös kéz visszafektetett a pihe-puha párnákra.

Úgy döntöttem, hogy kinyitom a szemem. Egy nagyon helyes férfi állt mellettem. Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Szőke haj, és világosbarna szemek. Aggódva nézett rám.

-Hello, a nevem Carlisle Cullen. –mutatkozott be.

-Az én nevem Audrey Hopes.

-Igen tudjuk. Szia Alice vagyok.- Mondta a lágy csilingelő hang mellettem. Oldalra néztem. Egy barna lány égnek álló rövid hajjal, és ugyanolyan barna szemekkel nézett rám.
Egyáltalán nem tűnt nővérnek. Ezek után eszembe jutott, hogy körülnézzek.

Amit kórházi szobának hittem, egy hatalmas hálószoba volt. Világos színek és nagy ablaküvegek.

-Ho… hol vagyok? Kik maguk?- dadogtam.

-Ez a házam, vagyis a házunk. Amikor megtámadtak, úgy véltem, hogy jobb, ha idehozunk. Ez közelebb volt. Szeretnéd, hogy kórházba vigyelek?

-Nem dehogyis, jó így köszönöm. – A kórházban biztos kiderülne, hogy nem vagyok Mag törvényes gyámja.

-Mi történt? Hol van az az ember? Hol van Maggie?- annyi mindenre akartam választ kapni.

-Elmenekült.- Kaptam a rövid tömör választ.- A kislány pedig jó kezekben van, ne aggódj.

-Kérdezhetek valamit?- szóltam, mikor végig gondoltam a hallottakat.

-Persze. –mondta

-Előbb azt mondta, hogy nem tört el semmim. Ezt honnan tudja?

-Nos, Megröntgeneztelek.

-Hiszen azt mondta, hogy nem vitt kórházba.- kiáltottam kétségbeesve.

-A közel múltban szükségem volt egy röntgen gépre, és még mindig a házamban van. A biztonság kedvéért.- magyarázta.

-Maggie hol van, hogy találtak ránk és honnan tudta a nevemet?

-Audrey, ne akarj minden kérdést egyszerre föltenni pihened kell.

-Azt hiszem ezekre a kérdésekre egy szóval válaszolhatunk: Seth.- Csilingelte az Alice nevű lány.

-Seth? Neki mi köze hozzá?- néztem meghökkenve.

-Ő hívott minket, hogy segítségre van szükséged.

Tehát ezért szaladt el. Hozzájuk futott, mert meglátta a hátam a mögött álló embert.

-Mért pont magukhoz? Kik maguk? Rendőrök?

-Nem, dehogyis.

-Akkor honnan ismerik Seht-et?- lassan kezdtem felfogni Alice egy szavas válaszának értelmét.- Ez azt jelenti, hogy Maggie vele van?

-Igen vele- Alice látva arckifejezésem hozzátette- nyugi, biztonságban van, figyeli minden egyes mozdulatát.

-Seth egy régi jó barátja a családomnak, sokat segített nekünk a nehezebb időkben. -fűzte tovább a szót Carlise. -Azt is látom, hogy az agya pörög, mint egy propeller, szóval megnyugodtam, nincsen semmi károsodás, amit esetleg nem vettem volna észre.

Cöcöcö- vigyorgott rám Alice- ő mindent észrevesz…

Ebben a szituációban csak nekem nem volt kedvem mosolyogni. Egyrészt az arcom rettenetesen fájt Másrészt bosszantott, hogy Seth ismét az unokahúgom közelében van. Nagyot sóhajtottam. Nem lesz könnyű lerázni.

Ahogy figyeltem a testem rezdüléseit, egyre kevesebb mozdulatom fájt. Az előbbi szúró, őrületes fájdalom tompaságba váltott át.

-Kaptam valamilyen gyógyszert?- kérdeztem a felfedezésem után.

-Igen, egy enyhe fájdalomcsillapítót, mivel nem tudtam, hogy esetleg allergiás-e valamire.
-magyarázta- Jobban érzi magát?

Válaszul lerúgtam magamról a takarót, felültem és lelógattam a lábaimat az ágyról.
Egyszerre ugrottak oda hozzám

-Még nem ajánlom, hogy felkeljen, mint mondtam elég sok zúzódása van, amit pihentetni kellene.

-Látni akarom Maggie-t . Most. Nincs appeláta. Jobban érzem magam.- mondtam magabiztosan, és felálltam. Kicsit cserbenhagyott az egyensúlyérzékem, de azért felálltam.

-Akkor legalább engedje meg, hogy segítsek

-Egy feltétellel- ijedten nézett rám- kérem, ne magázzon, még csak tizennyolc éves vagyok.

Elmosolyodott és nyújtotta a karját, hogy támaszkodjam rá. Kiléptünk a nagy fehér folyosóra.
Hatalmas volt a ház. Egy emelettel lejjebb egy nappalinak kialakított helyiségben volt-feltételezem az egész család.

-Nem kellene pihenned egy kicsit- szólt hozzám egy barna hajú nő.

Annyira szépek voltak mindannyian, mintha nem is földiekkel lenne dolgom, hanem angyalokkal, Mind a nők és a férfiak is gyönyörűek volt. Rám szegezték egyforma világosbarna tekintetüket.

-Látni akarta a kicsit, makacsul ragaszkodott hozzá- lépett nevetve a nő mellé. –Audrey, bemutatom a családom. Ő itt Esme a feleségem, Alice-t már ismered, ő itt Jasper- mutatott egy magas szőke fiú felé, aki a legtávolabbi sarokban ült és merően bámult. -Rosalie és Emmet- egy gyönyörű szőke nő és termetes férfi integettek felém. Vicces volt ez a megnyilvánulás. Míg a Rosalie csak legyintett, Emmet vadul elkezdett integetni, mint egy kisgyerek- Bella,Edward és Reneesme a lányuk.- Egy barna hajú nő és férfi ült egymás mellett, mindkettőjüket velem egykorúnak saccoltam volna, így eléggé meglepett mikor megláttam az úgy három évesnek is kinéző kislányt, aki nagy barna szemekkel nézett rám.

Épp a számomra legfontosabb személlyel játszott. Maggie ott ült egészen közel hozzá, és kacagott. Elindultam felé, leültem mellé a földre és átöleltem. Úgy éreztem, hogy már napok óta nem láttam.

-Örülök, hogy megismerhetlek titeket.- Néztem a társaság felé. Ott ült Seth is és egy idegen indián fiú. Jelenleg Maggie-n kívül senki sem érdekelt.- Hány óra van?

-Hajnali kettő.- mondta Alice.

-Hogy, hogy még fent van mindenki?- kérdeztem meglepve.

-Hát, Reneesme-ét megpróbáltuk lefektetni, de mióta meglátta Maggie-t egyszerűen nem tud betelni vele.- mosolygott rám az anyukája. Közben Seth kinyúlt Maggie felé és az ölébe vette. Valami kattant bennem.

-Doki, a nyugtatóktól vezethetek?

-Persze.

-Akkor köszönök mindent, én most hazamegyek.

-De hiszen a sérüléseid. – kezdődött az ellenkezés.

-Szeretnék elmenni innen. Egyedül.- durván kivettem Seth kezéből a kicsit.

-Rendben, jobban örülnék ha legalább reggelig maradnál, de elég makacs vagy ahhoz, hogy ne engedj.- mondta Carlise, jelentőségteljes pillantást váltott Jasper-rel és egy doboz gyógyszert adott a kezembe. -Ebből vegyél be legfeljebb napi hármat, ha fájdalmaid vannak, és pihenj még kicsit. A kocsid kint áll a ház előtt. Pár száz méter múlva rá fogsz találni egy kis homokos útra, na az kivezet a fő útra.

-Köszönöm. Tényleg köszönök mindent.- Még egy pillantást vetettem az angyali családra és kimentem a házból. Meglepett, hogy ilyen könnyen elengedtek. Bepattantam- már amennyire a sérüléseim engedték- a kocsimba, és ráléptem a gázra.

Most nem törődtem az esetleges öngyilkos-jelölt farkasokkal, zaklatott voltam ahhoz, hogy lassabban menjek. Negyed óra múlva leparkoltam a motel előtt.

Az alvó kislánnyal a kezemben mentem a szobánk felé. Szerencsére nálam volt a kulcs így nem kellett felvernem a pulton alvó portást.

Halkan mentem a szobám felé. Kinyitottam az ajtómat, majd mikor bejutottam a szobámba kulcsra zártam. Megtámasztottam a fejem az ajtó fájában. Annyi minden történt velem a mai nap folyamán, hogy még mindig nehezen tudtam felfogni.

-Nem mondták neked, hogy ne járkálj késő este, egy idegen helyen, ahol sok idegen és gonosz bácsi tartózkodik?
A szívemhez kaptam. Ez nem lehet igaz. A késő délutáni támadóm ott ült az ágyamon és nézett. Kéjesen mosolygott.

-Maga. -kezdtem, de a folytatáshoz már nem kaptam elég levegőt.

-Indulj el szépen lassan felém.-tettem pár bártortalan lépést, remegett a lábam- Rakd le kicsit.- Leraktam az ágy végébe a lehető legtávolabb tőle.- Úgy. Forogj egyet. –Mindent megtettem, amit mondott, mint egy robot, közben gyűlöltem magam, hogy mért nem maradtam abban a nagy fehér házban, ahol legalább biztonságban éreztem magam egy ideig.

Az ablakok hirtelen betörtek. Az ajtót valaki kirúgta. Minden olyan gyorsan történt, hogy csak azt vettem észre, hogy valaki magával ránt, és a sarokban találtam magam. Nem bírtam követni a szobában tartózkodók mozgását. Egy újabb hatalmas csattanás után minden elnémult. Maggie felsírt Bella karjaiban, aki felkapta az ágyról őt valamikor nagy felfordulásban. Azt is felfedeztem, hogy Alice volt az, aki magával rántott. Mindketten ott ültek mellettem.

-Remélem ezek után nem ellenkezel, ha azt mondjuk, hogy költözz a házunkba.- Mondta mellettem vigyorogva Alice.