Az utolsó reménysugár-1. fejezet

Idegen egy kisvárosban


Éles csikorgás az esőtől fénylő aszfalton. Épphogy meg bírtam állítani az autót.
- Hogy én mennyire utálok tolatni! - szűrtem ki a fogaim között.

Magát az autóvezetést nem szívleltem sose, de a szükség, nagy úr. Aggódva pillantottam hátra az unokahúgomra. Édesen aludt a gyerekülésben, mintha mi sem történt volna. A cumi félig kilógott a szájából, de az én ügyetlenkedésemből szerencsére, semmit sem vett észre.

Miután leküzdöttem a parkolóban sorakozó autók okozta akadályt, kihajtottam a főútra. Fölnéztem az égre. Zsörtölődve állapítottam meg, lóg az eső lába. Hiányzott a napsütés és az éles fény. Utáltam a tikkasztó hőséget, de ez a borús idő eléggé megbélyegezte a hangulatomat.

Forks. Már meg sem lepődöm a városok nevein. Forks. Villák. Nézzük a jó oldalát, lehetne Knifes vagy Spoons is akár… Ki tudja, lehet, hogy van ilyen város is az országban. Forks. Elfogadom, illik rá Nem szoktam belekötni ilyen apróságokba, de a mai nap után igazán jó levezetés.

Ahogy visszagondolok az állásinterjún a személyzetis arcára… Amint kimondtam, hogy ez a másfél éves kislány a felügyeletem alatt van, úgy éreztem, hogy számomra azonnal betelt az állás. Feladhatnék egy hirdetést: Frissen érettségizett, tapasztalatlan fiatal munkát keres. Jah, és van egy unokahúga, valamint nincs állandó lakása.

Mért lett minden olyan nehéz pár hónap alatt? Nem akartam a múltra gondolni. Nagyon-nagyon fájt még mindig. Túl hirtelen jött minden. Gyászolni sem volt időm. Majd egyszer, ha sikerül valahol megállapodnom. Majd egyszer, ha jó helyet biztosítok a kicsinek. Majd akkor.

Még csak pár hónapja érettségiztem. Nem sokkal utána történt meg a baj. Én meg itt maradtam egyedül ezzel a kis angyallal. Néha annyira kétségbeejtő ez az egész helyzet.
Semmi biztos pont. Csoda, hogy a gyámügyesek még nem szúrtak ki. Persze, én vagyok a legközelebbi rokona. Én ott voltam születésétől fogva. Láttam az első ultrahang felvételeit. Ott voltam az első önálló pillanatainál. Mégis, a mostani törtvények szerint, simán elvehetik tőlem.

Két napig autókáztam, át az egész országon, hogy viszonylag biztos helyet nyújtsak neki. Ebben a kisvárosban talán, nem fognak keresni. Egy ideig. Remélem.

Mielőtt leparkoltam volna a motel előtt, ahol megszálltunk, egy hirdetésre lettem figyelmes. Munkatársat felveszünk. Jobb ötlet híján megpróbálom itt is - gondoltam magamban.
Most mértem az időt, negyed óra alatt kipenderítettek. Gyerekkel a kezemben mentem be, mert időközben felébredt. Persze, hozzá kell tennem, eddig is mindig velem volt, de egy gagyarászó, pici gyerek, nem vet rám jó fényt. Ez kizáró ok a munka alól, és az olyan vendég, aki nem kér semmit, kizáró ok az étteremből.

Ingerültem csaptam be magam után az ajtót. Mért nem megy semmi sem? Maggie elkezdett sírni, mert éhes lett. A bébiételből is alig volt már. Tud enni az én kajámból is, de mivel az elmúlt napokban nem sokat ettem, erre sem volt túl sok lehetőség.

Összerezzentem, mikor egy nő az autó ablakán bekopogott hozzám. Kíváncsi szemmel néztük egymást az üvegen keresztül. Lehúztam az ablakot. Mit akarhat?

- Jó napot! - köszönt barátságosan.

- Jó napot! Miben segíthetek? - kérdeztem, a helyzethez képest barátságtalanul.

- Hallottam a pincérrel való vitádat. Jaj, ugye tegezhetlek? A fiam körülbelül veled egy idős. –kezdte, mit sem törődve az előbbi hangnememmel. Megadóan bólintottam.

Közben Maggie egyre keservesebben jajgatott mögöttem. Kiszálltam a kocsiból, kinyitottam a gyerek felőli ajtót, és kivettem őt az ülésből. Ahogy a kezembe vettem, kicsit lenyugodott, és hang nélkül, már-már mutogatva próbálta a tudtomra adni, hogy ő bizony éhes.

- Segítsek megetetni? Hol laksz kedvesem? - szólalt meg mögöttem az idegen nő. Elfelejtettem, hogy itt van, és ismét megijedtem tőle. Most észrevette a remegésemet.

- Minden rendben, kicsim? - kérdezte aggódva.

- Igen. Mit akar? Mért nem hagy békén? Mit vétettem? - néztem rá követelőzőn.

- Mint mondtam, fültanúja voltam a vitádnak, és hallottam, hogy munkát keresel.

- És? - néztem rá még mindig bizalmatlanul. Miközben beszélt, azt mérlegeltem, hogy vajon mennyi az esélye, hogy szociális munkás, vagy ilyesmi. Elég feltűnő lehetek mások számára.

- Itt lakok nem messze, La push-ban.

- Hogy miben?

- Ez egy indiánrezervátum, a tengerpart mellet…

- Aha. Értem. - A kicsi ismét hallatta a hangját, hogy éhes.

- Gondoltam, elmehetnél, és kereshetnél az ottani kis boltban munkát. Nem valami gazdag társaság, de segítőkészek. Akkora, mint egy kis falu. Nézz arra, ha van időd.

- Köszönöm a tanácsot, majd elmegyek. Mindenképp. Most ha megbocsát…

- Jaj, persze, édesem… Sue…

- Tessék?

- A nevem, Sue. Majd mondd, hogy én küldtelek.

- Oh, rendben, köszönöm még egyszer. – A baba a hajamat húzta felháborodásában.

Amint ez a Sue elment, beültem a kocsiba, és előhalásztam a táskám mélyéről egy bébiételt. A hátsó ülésen az ölemben etettem meg. Nem a legmegszokottabb módszer, főleg, hogy volt egy motelszobánk is, ahol kényelmesebb lett volna a helyzet, de az elmúlt napokban megszokta ő is meg én is ezt.

Ahogy néztem a gondtalan babaarcot, lassan sikerült legyőznöm az előbbi kétségbeesésemet. Érte muszáj csinálnom, folytatnom, küzdenem. Az arca menedék volt, mint egy könnyű és hatásos ellenszer a félelem, a kétség és az ismeretlen ellen. Láttam, milyen jóízűen eszik, nekem is megkordult a gyomrom. Az egész evés dolgot elfelejtettem, ha úton voltam. De most rám tört. Valami elfoglaltságot kellet találnom sürgősen.

Hát persze. La Push. Végül is, muszáj megdöntenem a rekordot „a hány munkahelyen utasítanak vissza egy nap alatt” számban.

Ezt a rezervátumot nem volt nehéz megtalálnom. Tulajdonképpen, egyenesen a tenger felé kellett mennem. Sűrű fák között hajtottam. Az autó mellett zöld falat képzett az erdő. Csupán pár kilométerrel később már el is értem az első házakat. Egyszerű kis épületek, a nem messze fekvő egyszerű kisvárostól is különbözött.

Kételkedtem benne, hogy pont itt találok állást. Én csak egy egyszerű városi lány vagyok, és ami a legfontosabb: idegen.

A kisboltot hamar megláttam. A fő úton - ha lehet erre az utcácskára használni ilyen kifejezést - a harmadik ház.

Maggie-vel a kezemben léptem be az üzletbe.

- Jó napot - köszönt mosolyogva a pult mögött álló férfi.

- Jó napot - reagáltam.

- Mit parancsolsz? - tette fel a második kérdést a férfi.

- Nem vásárolni jöttem. Egy Sue nevű hölgy küldött, hogy itt munkatársat keresnek.

- Már értem. Hello, a nevem Bobby. Sue benézett hazafele, és mondta, hogy majd megfordulsz erre. - A férfi barátságosan nyújtotta felém a kezét.

- Hello. Audrey vagyok. Jó tisztázzuk, - sóhajtottam. - a kislány a kezemben az unokahúgom, és én vagyok az egyetlen hozzátartozója, ergo én vigyázok rá. Tudom, így lehetetlen állást találni, de kérem értse meg, nem hagyhatom magára. Szóval, én bármikor képes lennék dolgozni, csak ez az egyetlen tényező, ami miatt nemet fog mondani, örülök, hogy találkoztunk. Viszlát! - fordultam ki az ajtón feladva.

- Hé, várj. Megértettem. Megoldjuk. Sue ezt is mondta. Rendben. Próbáljuk meg.

- Mi? - Nem tudtam értelmes mondatot kinyögni, alig hittem a fülemnek.

- Fel vagy véve. Parancsolj, munkába is állhatsz most azonnal.

- Na, persze.

- Komolyan.

- Tényleg? De hisz a kicsi?

- Mint mondtam, meg fogjuk oldani.

- Ezt hogy érti?

- Üdv, La Push-ban. Itt mindenki segít egymáson.

- Nem akarom Maggie-t egy idegenre bízni, tudja, nagyon közel állunk egymáshoz, nehezen viseli, ha távol vagyok.

- Mit szólnál hozzá, ha csupán az utca túloldalán lenne? - Már nyitotta is ki nekem az ajtót a szemközti ház felé mutatva.

- Grace imádja a gyerekeket, rábízzuk az unokahúgodat, és ha szükség van rád, csak szól. Itt lesz a közelben. – mondta. – Hé Quil!

- Szia, Bobby!- köszönt vissza egy feltűnően magas srác.

- Itthon van Grace? Kellene a segítsége, van egy kislány, akire vigyáznia kéne. - Úgy vezetett be a házba mintha a sajátja lenne.

- Jól hallottam, hogy egy bébicsősz kéne? - jött ki egy hosszú hajú, fiatal lány kezében egy Maggie-hez hasonló korú kisfiúval. Mag amint meglátta, elkezdett mutogatni felé, és sikongatott, ha nem szoktam volna meg ezt a reakciót, simán kiugrik a kezemből, de már résen voltam.

- Szia, a nevem Grace. Meglátod, nagyon jól el lesz ez a kis tünemény a kisfiammal. Mi a neve?

- Maggie. Szia, én meg Audrey vagyok. - Közben leraktam a földre a kicsit, aki megfogta Grace kezét, úgy mentek be a házba. Odaadtam a táskám, bár elég szegényes volt a tartalma. Nagyon meglepett ez a könnyedség és segítőkészség. Hiszen, én csak egy idegen vagyok.

Visszamentem a boltba és Bobby megmutatta, mit, hogyan kell csinálnom. Gyorsan tanultam.

- Miért? - kérdeztem.

- Mit miért?

- Miért ilyen kedvesek velem? Ezt nem érdemlem meg. Nem is ismernek. Meg sem kérdezték,
hogy hány éves vagyok, hol lakom, hol vannak a szüleim, vagy ilyenek.

- Akarsz a kérdéseidre válaszolni? - nézett a szemembe Bobby.

- Nem igazán - mondtam halkan.

- Akkor várjunk még a válaszokkal. Rendben?

- Köszönöm.

- Nincs mit.

- Látom, beilleszkedtél. – Sue állt az ajtóban, és mosolygott felénk.

- Jaj, hölgyem én… - kezdtem.

- Hívj csak Sue-nak.

- Tehát, Sue, nagyon sajnálom, hogy olyan neveletlen voltam, nagyon sajnálom, hogy nem mutatkoztam be, a nevem Audrey Hopes. Nagyon hálás vagyok önnek.

- Örülök, hogy itt vagy, kedvesem.

Kintről morgás hallatszott. Nem emberi, valami állat lehetett.

- Ez meg mi?

- Seth átment Quilékhez. Ezt nem értem.- A morgás közben egyre hangosabb volt. Már meg lehetett állapítani, hogy a házból jön.

- Maggie…- Mint az örült téptem fel az ajtót, és rohantam át az utcán.

Hogy lehettem ilyen felelőtlen, hogy a kislányt idegenekre bíztam. Rohantam a csukott ajtó felé, és biztos voltam benne, hogy ha kell áttöröm a fát, de az ajtó engedett.
Amint beléptem, megdöbbenve torpantam meg. Egy hatalmas farkas ült Mag előtt a földön, és morgott…