Zsizsának, 18. szülinapja alkalmából. (dec.07.)
Klaudinak, 17. szülinapja alkalmából. (dec.07.)
Anitának, 18. szülinapja alkalmából. (dec. 17.)
Juditnak, 15. szülinapja alkalmából. ( dec. 31.)
Mismouth-nak a sok segítségért.
Mindenkinek boldog szülinapot utólagosan, és megelőlegezve is.:)
Nektek, meg karácsony alkalmából is!:)
Ez is hosszú fejezet lett, szóval egy szavatok sem lehet! Akik megszokták előre nézni a fejezet végét, most figyelmeztetem őket, hogy NE tegyék! :) Jó olvasást!
Van benne egy zongorás rész: ez a dal. Csak aláfestésként:)
Lábnyomok a hóban (Audrey szemszöge)
Az idő lassan telt, mintha ő is bicegne, nemcsak én. Hosszú, ágyban töltött napok után Carlisle végre megengedte, hogy sétálhassak kicsit. Megnyugtató volt az ismerős falak között mászkálni. Biztonságot adtak. Úgy éreztem ez után a néhány nap után, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy becsuktam magam után az ajtót, és lesétáltam Bella könyvével a kezemben, benne a búcsúlevelemmel...
Seth lehordása után senki nem beszélt a történtekről. Mindannyian tudtuk, hogy hibáztam, és mindenki - reményeim szerint- tisztában volt vele, hogy ez volt az első és utolsó magánakcióm. Nem a saját fájdalmaim miatt. Ha megmenthetnék vele bárkit is, szó nélkül engednék a kínzásnak. Mazochistának tűnhetek, de nem így van. Csupán a sok veszteség mellett bármit megtettem volna a még élő szeretteimért. Ugyanakkor nem akartam másoknak sem fájdalmat okozni. Tudtam, azzal nem segítenék, csak rontanék a helyzeten, így megfogadtam, hogy nem lesz több ilyen.
Gondolatban persze rettegtem a következményektől. Tudtam, hogy ha még egy szeretett ismerősöm, barátom halála fog száradni a lelkemen abba… abba beleőrülök… de reménykedtem… reméltem, hogy talán máshogy lesz.
Egyre kínzóbb volt azokban az órákban, mikor feküdtem az ágyamban, és szokás szerint elvesztem a gondolataimban. Talán Edward agyára mehettem velük, mert napról napra több látogatóm volt. Mindig ott volt velem valaki, és elterelték a figyelmemet a negatívumokról. Hálás voltam neki. Nekik.
Rosalie viselkedése pozitív irányba változott. Kedves volt velem, és meglepően figyelmes. Néha láttam az ő szemében is felcsillanni valami… együttérzést. Mintha azt mondta volna az aranybarna szemeivel, hogy meghallgat, ha szükségem van rá. Rá is számíthatok. Tudtam, hogy szóba soha nem fogja kimondani, de a tekintete elég volt, hogy tudjam így gondolja. Ő volt a másik tartópillérem. Bellával együtt ők voltak azok, akik lelkileg egyenesben tartottak. Ők voltak a könyvtámaszok életem könyvespolcán. Ennek ellenére féltem, hogy bár oldalról megtartanak, de bármikor előre vagy hátra bukhatok.
Mikor róttam a saját kis tiszteletköreimet a folyóson, természetesen valaki mindig velem volt Őrzőim könyörtelennek bizonyultak a sétaidőt illetően, pedig napról napra egyre jobban éreztem magamat.
Seth ígéretéhez híven másnap hazahozta Maggie-t. A kis drágám majdnem sírva fakadt mikor meglátott engem az ágyban fekve, felpolcolt lábbal, kábán. Felmászott mellém, a lehető legfinomabban hozzám bújt és egy puszit adott az arcomra. Meghatódtam őszinte, feltétlen szeretetét látva.
Maggie jelenléte hatásosabb volt nekem, mint bármelyik gyógyszer. Mintha egy kék szemű, szöszi angyalka szállt le volna mellém a földre a láthatatlan szárnyaival. Vidámságot, és gyermeki ártatlanságot hozva a környezetébe. Hálás voltam az égnek, hogy ő megmaradt nekem. Ebben az időben rengeteg időt töltöttem vele. Az sem zavart, hogy már lassan a könyökömön jön ki néhány mondóka, és, hogy esténként rekedtre énekelem magam, míg végre elalszik. Bár sosem értettem, mit szeretett a hangomban. Ha énekeltem, a hangom inkább egy torokgyulladásos varjúéhoz hasonlított, de neki tetszett.
Jasper pedig… napról napra egyre kevésbé értetem a férfiakat…A kirohanása óta, került. Néha valaki mellett bejött a szobámba megkérdezte, hogy vagyok. De ennyi. Tartotta a távolságot. Ígéretéhez híven. Belesajdult a szívem.
Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan mondhatnám el neki, de egyre nagyobb őrültségnek tartottam az egész vallomásomat. Nem adta jelét, semminek. Olyan volt, mint egy szobor. Legutolsó megnyilvánulása Maggie hazaérte után volt. A kicsikém látva helyzetemet odaszaladt Seth-hez és könyörgő szemekkel közölte vele hogy „ Szee, gyógyíííccssd meeeeg!” Halk morgás tört elő Jasper torkából majd pókerarcot öltve, megfordult és kivonult a szobából.
Néha azt kívántam, hogy valaki bár őt gyógyítaná meg, mert az állapota ezen a téren egyre súlyosabbnak bizonyult. Egyszerre örültem, és féltem is a helyzettől.
Mikor felébredtem, nem tudtam pontosan megállapítani mennyi az idő. Minél jobban teltek a napok annál szomorúbb, és hidegebb idő lett. Az éghajlat miatt lassacskán leesett a hó.
Napról napra egyre nagyobb hótakaró lepte el az utakat, és az egész várost.
A hófödte táj az ártatlan fehérségével barátságos, és nyugtató volt. Olyan lágyan és olyan könnyedén lepte be, takarta el a környezetét, mintha csak egy egyszerű fehér selyemtakaró hullott volna le az égről a földre. Ártatlan, és nyugodt.
Óvatosan kecmeregtem ki a szobámból, és indultam el lefelé. A lábam lassan regenerálódott, de a bordáimnak még idő kellett, hogy összeforrjanak, éles szúrások emlékeztettek arra, hogy vigyázzak minden egyes mozdulatomra.
Tudtam, hogy meghallották, hogy nyikordul az ajtóm, mikor kiléptem a folyosóra. Talán az egyszerűség kedvéért nem olajozták be, vagy csak ezzel tudatták, hogy nincs esélyem észrevétlennek maradni.
A szokással ellentétben csak a lépcső tetején várt rám Bella, felém nyújtva a kezeit. A lépcső. Az egyetlen dolog, amit még nem engedtek használni. Csak féltettek, de hiába vetettem be minden érvemet, a szabad lépcsőhasználat ügyében… rendíthetetlenek voltak. Rosszabbak, mint egy kőszobor…
Bella elvitt egészen a konyháig, és leültetett az egyik székre. Körbenéztem a családon.
Emmett szokása szerint Maggie-t etette. Ez volt az egyetlen dolog, amiért ha kellett birokra kelt Seth-tel, vagy akár Rosalie-val is. Rosalie mellette ült, és előre gyártotta a kis katonákat Maggie-nek, párizsiból és kifliből.
Maggie mikor meglátott boldogan vigyorgott felém, majd ismét az étel felé fordult.
Esme valami szendvicsfélét készített el nekem, szépen, komótosan, vámpírgyorsaságát félretéve. Hallottam, hogy Edward a nappaliban magyaráz valamit a lányának. Miután a térfogat, és a felszín szót sikerült kivennem a szavaikból, már nem igazán akartam tudni, hogy mit tanulnak. Nessie alig töltötte be az egy évet, de már hét évesnek tűnt, és középiskolás anyagokat tanítottak neki a család tagjai az utóbbi időben. Okos és szorgalmas kislány volt.
De néha beleborzongtam ebbe a sok ellentétbe, ami az életét jellemezte.
Túl csöndesek voltak. Két perc telt el úgy, hogy nem szólt senki semmit. Ilyenkorra, már külön-külön biztosítani szoktam mindenkit, hogy egészségem percről percre javul, és fájdalmaim is csökkenek. De most túl csöndben voltak.
Végül Emmett törte meg a csendet. Rám sandított és széles mosollyal köszöntött.
- Édesem! Nagy nap ez a mai nem gondolod?- kiáltott fel fülig érő szájjal. Majd hirtelen felszisszent. Rosalie villogó szemekkel nézett rá., de hogy sípcsonton rúgta e vagy mit csinált, azt nem láttam. Túl gyorsak voltak.
- Nagy nap? Miért gondolod? - kérdeztem vissza meglepetten.
- Hát őőő. - kezdte kevésbé lelkesen. - Gyönyörű szép az idő. Néztél már ki az ablakon? Megint esett vagy öt centit az éjszaka.- motyogta zavartan. – Ááááá - az utóbbit, pedig Maggie-hez intézte. Lezárva a témát.
Körbenéztem ismét.- Hol vannak a többiek? – Jasper távolléte első pillanatokban nem volt meglepő, de lassan rájöttem, hogy reggelenként, mindig itt van. Hiszen nem vagyunk egyedül. Most mégis hiányzott. És Seth is. Mit csinálhatnak ők ketten egyedül…? Nem tudtam, mikor kellene elkezdeni aggódnom a helyzeten…
- Csak van egy kis dolguk – válaszolt a kérdésemre, néhány másodperc után Rosalie.
Újabb csönd állt be a konyhában, még Maggie is halkabban evett. Nem tudtam mire vélni a megváltozott viselkedésüket. Ők soha nem viselkedtek így.
Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha ismét küldtek nekem egy üzenetet. Ha ismét vér tapad a kezemhez, ha nem is közvetlenül? Ha ismét…?
- Úristen, Audrey, mi történt?- ugrott oda hozzám Bella. Megérintette az arcomat. Csak akkor döbbentem rá, hogy potyognak a könnyeim, már észre vettem őket mostanában. Nem tudtam másra gondolni, csak az lebegett a szemem előtt, hogy bárki meghalhatott miattam. Összeszorult a szívem.
- Nincsen senkinek semmi baja. – Edward összeráncolt homlokkal lépett mellém. – Ne gondolj ilyen butaságokat. A vámpíroknak is lehet… különlegesen más napja.- apró mosolyt láttam megjelenni a szája sarkában.
- Jaj kicsikém, azt hitted, hogy titkolózunk előtted, hogy valami baj történt? Senkinek sem lett semmi baja. – Esme egy puszit adott a homlokomra, és elém tolta a szendvicsem.
Válaszoltam volna, de meghallottam Maggie önfeledt kacagását. Rájuk pillantottam. A szokásos reggeli műsort játszották. Ha Maggie jóllakott, rendszerint elkezdte Emmetet dobálni a maradékkal. Mosolyognom kellett, mikor Emmett arca komoly maszkba forrt- épp itt tartottak most.
- Miss Albright , a viselkedése megengedhetetlen. – aprót rezzent a szája sarka. Maggie viháncolt, - Mégis hogy képzeli a kisasszonyka, hogy így viselkedik? – Emmett szeme nevetett, az arca ellenére.- Súlyos büntetést kell rónom magára. – láttam, hogy elvigyorodik, és már csak Maggie örömteli visítozását hallottam.
Minden reggel próbáltam a szemmel követni, de olyan gyorsan kapta őt ki az etetőszékből, hogy már csak a nappaliból beszűrődő hangokat hallottam.- Megeszlek, megeszlek!- Az ölébe vette, és csikizni kezdte. Emmett hatalmas nagy, melák testalkata ellenére, nagyon vigyázva fogta Maggie-t. Ez a csikizés is inkább csak… imitálás volt. Tudtam, hogy a java, majd este jön.
A szendvicsem felét bírtam csak legyűrni. Esme sopánkodása után megindultam a nappali felé. Az ajtóból láttam, hogy Maggie Rosalie ölében ül, és épp egy mesekönyvet nézegetnek.
- Ódjiiiii! Gyejeee!- integetett nekem Maggie. Elmosolyodtam és megindultam felé.
Az azt követő dolgok túl gyorsan történtek. Legalábbis nekem, mint embernek, kellett néhány másodperc, rájöttem, hogy mi történt. Éreztem, hogy a lábam beleakad valamibe, mikor emelni próbálom, és már csak azt láttam, hogy a föld közelít felém. Vagyis közelítene, ha nem kapna el valaki határozottan hátulról.
-Jól vagy? Mid fáj? – Edward azonnal ott termett, mikor Emmett sikeresen talpra állított.
Értetlenül néztem körül. A szívem a hirtelen ijedelemnek hála utólagosan meglódult, és kellett néhány másodperc, míg meg tudtam rázni a fejemet. Lenéztem a lábam elé. A szőnyeg szegélye… Majdnem hasra estem a szőnyeg szegélyébe. Ennyire ügyetlen nem lehetek!
- Semmi bajom.- suttogtam, mikor elkezdett hadonászni előttem egy kis elemlámpával.
- Mi van jobban hat a gravitáció, hogy vé…- Kezdte nevetve Emmett, de Rose halk torokköszörülése megint leállította.
- Hogy?- ezúttal nem hagytam, hogy a levegőben hagyja a mondat végét.
- Mit hogy? – ráncolta össze a homlokát ijedten.
- Azt mondtad, hogy jobban hat rám a gravitáció, hogy vé…micsoda?- kérdeztem karba tett kézzel miközben megpróbáltam tudomást sem venni a körém gyűlök ijedt féltő arckifejezéséről.
.-...végtére is, csak a bordád tört el, és mondd csak kisanyám mióta is vagy te ilyen figyelmetlen?- gyorsan lesütöttem a szemem.
Emmet felkacagott.
-Na elég a színházból! Audrey-nak pihenésre van szüksége!- vágott magának utat Bella. Egy pillanatra, úgy láttam, mintha összenézett volna a férjével, de lehet, hogy csak képzelődtem.
-Micsoda? De hiszen még csak most jöttem le!- méltatlankodtam.
- Elestél.- állapították meg egyszerre hárman is.
- Csak majdnem.- javítottam ki őket.
- A tested még nincs felkészülve az ilyen hirtelen mozdulatokra.- magyarázta Edward. Még hogy nincs… Ilyen hülyeségeket kitalálni.
- Neked meg nincs jogod a szobámba száműzni.
- Márpedig odamész. – mondta ellentmondást nem tűrően.
Duzzogva hagytam, hogy felvigyenek a szobámba. Tudtam, hogy nincs értelme az ellenkezésnek. Sokkal erősebbek nálam… A makacsságommal meg nem sokra mennék mellettük…
Lefektettek az ágyba, és még volt képük nyakig be is takarni. Majd szépen kivonultak. Mintha féltek volna a dühömtől. Azt hiszem, jobban tették.
Nem is lehetett volna ennél szörnyűbb napom. Nem elég, hogy nem láttam reggel Jaspert, de még a jól kiérdemelt járkálást is megtiltották. Utálom a szőnyegeket. Kimásztam az ágyból, és belefészkeltem magam az egy fotelbe az ablaknál.
A haragom lassan elmúlt. A hó még mindig szemerkélt. Azzal mulattam az időt, hogy a hópelyheket nézem. Elbűvölő volt a különféle pelyhek tánca. Néhány rátapadt kívülről az ablakra, de nem olvadt el azonnal. Tisztán ki tudtam venni a formáját, az ágakat rajta. Egy másodperccel később, pedig olyan hirtelen, mint ahogyan jött, el is olvadt. Egy pillanatig élő csoda. Nem tudom megmondani, mennyi ideig néztem csöndbe burkolózva ki az ablakon, de megunhatatlan volt. Gyönyörű.
Aztán egyszer csak megtört a jég, és halk kopogás szakította félbe a szórakozásomat. Bella dugta be az ajtón a fejét óvatosan.
-Gyere- vigyorodtam el. Túlságosan hiányzott már a társasága, ahhoz, hogy haragudni tudjak rá két másodpercnél tovább.
Abban reménykedtem, hogy a különös viselkedés elmúlt, de egyre jobban fokozódott.
Bella első útja a szekrényem volt. Sarkig kitárta, és elgondolkozva elkezdett válogatni a ruháim között.
- Te, mit csinálsz?- néztem rá döbbenten. Nem gondoltam volna, hogy éppen az én ruháimra lenne szüksége.
- Ne kérdezz semmit, csak csináld, amit mondok.- szögezte le, mikor egy világoskék földig érő ruhát nyomott a kezembe. Már épp szóra nyitottam a szám...- Úgysem válaszolok, szóval kár fáradnod. Öltözz.
Nem szóltam, miközben felvettem a ruhát, akkor sem mukkantam meg, mikor elkezdte fésülni a hajamat, amit még reggel tűztem fel hajmosás után, de mikor Rosalie szobájába rángatott át- nyilvánvaló okokból, megszegtem a parancsot.
- Na azt már nem! Nincs olyan nap, ami miatt engedem, hogy kikenj!
- Pedig ki foglak. Nyugi, csak egy kis színt viszek az arcodra, mert még nálunk is sápadtabb vagy. – nem mosolyogtam, csak durcásan keresztbe tettem a karjaimat.- Jaj, ne legyél már ilyen. Idehívok valakit, hogy fogjon le, ha nem jössz önként.
Bella diadalittasan munkálkodott negyed órán keresztül. Szerencsére nem a legrikítóbb színeket választotta szolidan, és egyszerűen festett- szó szerint- ki a végére.
- Csukd be a szemed.- utasított, mielőtt felkapott volna.
Engedelmeskedtem. Tudtam, hogy a lépcsőn megy le velem, és valahol a nappaliban lehetünk, mikor letett a földre. Megpróbáltam fülelni, de síri csend volt a szobában.
- Kinyithatod.- suttogta a fülemhez hajolva.
Mindenre számítottam. De erre nem. Na jó, vegyük úgy, hogy semmire sem számítottam. Annyira szokatlan volt a viselkedésük, hogy a mostani hangulatomban, csak a negatív dolgok jutottak erről eszembe, de ami rám várt, az mintha sosem lett volna, egyszerűen kiment a fejemből.
- Boldog születésnapot!!!
Ott állt a nappaliban fülig érő vigyorral az egész család, és ezt a mondatot kiáltották.
- Tessék… mi… hogy… Hányadika van?- tettem fel nagy nehezen a kérdést többszöri próbálkozás után.
- December 7-e.-közölte büszkén Emmett, megpróbáltam, elfojtani a nevetésemet, a hóemberes nyakkendőjét látva.- Maggie győzött meg. Mi van, nem tetszik? – inkább nem válaszoltam.
- Bella látta a dátumot, mikor kellettek az adataid a személyi igazolványodból.- magyarázta Carlisle.
- De én… miért nem szóltatok?- kérdeztem még mindig tátott szájjal.
- Mert akkor nem lett volna meglepetés.- mosolygott Seth Maggie-vel az ölében.
- Ne haragudj, hogy az egész napot a szobádban kellett töltened, de még el kellett végeznünk az utolsó simításokat- nézett rám szemlesütve Edward.
- Már épp azon gondolkoztunk, hogy milyen ürüggyel küldjünk fel.- mosolygott rám Bella
- De szerencsésen megbotlottál, szóval csináltál magunknak ürügyet.- Emmett szinte sugárzott az örömtől..
- Én tényleg nem tudok mit mondani- suttogtam egyszerűen a meglepetéstől. A szoba szalagokkal és
lufikkal volt feldíszítve, egy rózsaszín éppen Maggie kezében volt.
- Nem is kell, csak örülj- szólalt meg mosolyogva Jasper is. Ott állt a tömörülés szélén, és ugyanolyan szeretettel mosolygott rám, mint a többiek. Örültem, hogy látom őt. Hiányzott.
- A torta a konyhában, van, de előtte menjünk föl és nézd meg az ajándékaidat.- adta ki az utasítást, a családfő.
Még mindig letaglózva és nagyot sóhajtva hagytam, hogy az egész család feljöjjön az emeletre. Azt hittem, hogy a „föl” a szobámat jelenti, ez csak akkor cáfolódott meg, mikor a szobám előtt három ajtóval letettek, és mindenki megtorpant.
- Hova…?
- Ez a mi ajándékunk - lépett mellém Esme a férjével. Átölelt.- Boldog tizenkilencedik születésnapot!
Carlisle a feleségén áthajolva egy puszit nyomott a homlokomra.- Boldog születésnapot! Ami bent vár, főleg Esme műve, mi többiek csak asszisztáltunk, ahol kellett.
Lenyomtam a kilincset, és benyitottam.
Meseországban utoljára kiskoromban jártam, akkor is álmomban, de úgy éreztem, hogy egy mesébe csöppentem. A szobában egy nagyobb kiságy állt, mint amit a nappaliban használtak, mellette, pedig egy pelenkázó. A másik sarokban egy hintaszék, pontosan az ablak mellett. Az egyik fal mellett egy szekrény húzódott néhány fiókból kilógott egy-egy plüssállatka. Láttam zsiráffejet, elefántfület és különböző zenélő játékokat. A falon pedig hercegnők sorakoztak. Hófehérkétől Csipkerózsikáig, az összes hercegnő fel volt festve a falra. Pislognom kellett a sok- sok élénk színtől.
- Ez…- másodszorra állt el a szavam.
- Maggie-nek a kiságya mindig a nappaliban volt. Úgy gondoltuk elég nagy ahhoz, hogy saját szobácskája legyen. A te ajándékod, hogy itt legyen a közeledben a szobádtól nem messze.- magyarázta Esme. Néhány pillant múlva halkan a fülembe súgta- Tetszik?
- Ez mesebeli.- nagyot nyeltem - Köszönöm.
- Gyere, ülj le- vezetett a hintaszékhez, mikor megfordultam, akkor láttam az ajtó mellett egy kupac ajándékot még. Maggie felkapta az egyiket, és Seth-tel kézen fogva odaszaladt hozzám.
- Tessék!- nyomta a kezembe, gyorsan elhadarva a szót.
- Köszönöm. Ez micsoda?- kérdeztem tőle.
- A mi ajándékunk. Közösen készítettük guggolt le mellém Seth.
Óvatosan leszedtem a csomagolást. Egy gipsztábla volt. Benne egy aprócska kéz, és láblenyomattal. A szivárvány minden színével kifestve. Abban biztos voltam, hogy ezt a részét az angyalkám csinálta. Megpróbáltam elképzelni a műveletet, ahogyan az indián fiú megpróbálja belevarázsolni a lenyomatokat a táblába, még mindig mosolyogtam.
- Ez nagyon szép.- köszönöm- nyújtóztam Seth felé, és kapott két puszit. A válla fölött óvatosan rásandítottam Jasperre, épp az ablakon bámult kifelé. Még szélesebben mosolyogtam.
- Ez pedig a miénk - pattant oda Emmet Rosalie-val kéz a kézben.. Egy nagy dobozt nyomtak a kezembe. Elállt a lélegzetem mikor megláttam a komoly videokamerát, és egy dvd-t mellette. Számítanom kellett volna rá, hogy nekik nem akadály a pénz.
- A dvd-n Maggie van. Összeállítottunk neked videókat. A kamera, pedig azért, hogy te is fel tudd venni a nagy eseményeket.
- Köszönöm- suttogtam.
- Emmett akart még mellé egy doboz kötszert is rakni, de lebeszéltem- mosolygott szélesen Rosalie.
- Ez a mi ajándékunk - lépett oda mellém Bella, sarkában Jasperrel – Jasper ötlete volt.
Ismét egy márkás ajándékkal találtam szemben magamat. A kis mobiltelefon vadiújan figyelt a dobozából.
- Azért, hogy ha szükséged van ránk…- nem kellett volna a szemeibe néznem, elvarázsolt az aranybarna írisze, szinte elkábított.
- Elmentettem a farkasok, és a mi elérhetőségeinket is - magyarázta Bella, miközben próbált észrevétlenül megbökni, hogy kiszakítson az állapotomból.
- Ezt Sue és Bobby küldi. – Adott még egy lapos csomagot oda Seth.- Jacob ötlete volt, és Nessie is csatlakozik hozzájuk.
Egy bőrborítású ősrégi könyv volt. Quiloute- legendák felirat volt belenyomva.
- Azért, hogy komolyan vedd őket. – magyarázta Seth mosolyogva.
- Köszönöm.- suttogtam immár sokadjára. -Én tényleg nagyon- nagyon köszönöm.- könnyek peregtek végig az arcomon.
- Hé, kislány ez nem a sírás napja.
- Tudom csak. Annyira aranyosak vagytok, és ez az első alkalom, hogy máshogy telik a szülinapom.- utalta arra a rengeteg változásra mi alig néhány hónap alatt történt. Túl gyorsan történt mindez.
Éreztem, hogy egyszerre többen is átölelnek. Talán Bella, és Esme, még egy forró érintést is éreztem a karomon. Seth. Tétova simításokat a hajamban. Annyi szeretetet kaptam tőlük, hogy elmondhatatlan volt a hála, amit irántuk éreztem. Ha csak ennyit adtak volna, márkás, és drága ajándékok nélkül, akkor is én lettem volna az egyik leggazdagabb a világon.
- Audrey. –szólt az ajtó felől egy hang, amikor abbahagytam a szipogást. Kérdőn néztem Edwardra. – Az én ajándékom, még hátra van.- mosolyodott el, és Bellára nézett.
- Most ha nem haragszol, le kell, vigyelek kicsit.- nyúlt felém Bella.
Még mindig a meglepetés hatása alatt voltam, mikor Bella leültetett az egyik fotelbe, a nappaliban, a zongorához közel…
Edward ott várt minket. Mosolygott, és várta, hogy mindenki elfoglalja a helyét.
- Azt hiszem, nem kell sokat mondanom. Boldog születésnapot Audrey!- és ezzel leütötte az első akkordokat.
Az egész varázslatos volt. Éppúgy, mint mikor az Alice emlékére írt dalocskát hallgattam. Becsuktam a szemem, és repültem. Egyszerre volt vidám, szomorkás, és ábrándokkal teli. Néhány dallam újra és újra megismétlődött benne, megtöltve a szívemet reménnyel. Ez a dal tényleg az enyém volt. Mintha az érzéseimről fordította volna le a billentyűk nyelvére.
Félelmetes volt, mégis varázslatos. Az itt töltött hónapjaimat juttatták eszembe. A kellemes, és boldog érzéseket. Nem lehetett volna ennél szebb.
Mikor abbahagyta, nem tudtam megszólalni. Tudtam, hogy már megint sírok, de nem érdekelt. Köszönöm. Gondoltam magamban. Elmosolyodott, és egy újabb még vidámabb dalba kezdett bele, felvállalva a zenét szolgáltató szerepét.
A következő egy órában behozták a tortát. Vicces volt, ahogy a fiúk hadakoztak a rengeteg gyertyával. Ha kihasználták a vámpírgyorsaságukat, amiatt aludtak el, ha meg túl lassúak voltak azért. Egy idő után Maggie fújt el egy kettőt mikor nem néztek oda. A szemük még mindig csillogott a boldogságtól. Bella régen mesélte, hogy az ő szülnapjából is nagy ügyet csináltak, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna.
Mikor elfújtam a gyertyákat szokáshoz híven kívántam valamit.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy Carlisle feláll, Esme kezéért nyúl, és táncolni kezdenek. Követte őket Rose és Emmett, Nessie és Jacob, még Seth s felkapta Maget és körbe-körbeforgott vele. Jasper pár másodperc tétovázás után a pár nélkül maradt Bellát kérte fel. Mosolyogva figyeltem mindannyiukat, ahogy forognak a szobában a lágy zenére.
Egy pillanatra elgondolkoztam Jasperen Rosszul esett a távolságtartása, a feltűnő kerülése. Tudtam, láttam, hogy néha leengedi a köztünk húzott falat, mikor nem figyel eléggé, mikor hagyja, hogy elvesszek a szemeiben. Aztán történik valami, ami ismét arra emlékezteti, hogy helytelen, amit csinál, és csak a maszkot látom.
- Ódiiiiii! Ódiiiiii! Teaaaaa!- kiáltott oda nekem Maggie. Épp fel akartam állni, mikor Bella megelőzött.
- Hagyd csak majd én. Na gyere kisasszony. Felviszem és tisztába is teszem egyúttal.
Tétován bólintottam. Megpróbáltam legyűrni a mosolyomat, ahogy a két hoppon maradt fiúra néztem. Úgy álltak ott mintha épp most öntöttek rájuk egy pohár hideg vizet, vagy csak az időhöz illően, épp arcon találta volna őket egy hógolyó.
Seth apró habozás után megindult felém. Vagyis… megindult volna.
Jasper egy pillanat alatt előttem termett és válaszra sem várva megfogta a kezem és finoman felrántott ülőhelyzetből. Aprókat lépett velem, vigyázva arra, nehogy kárt tegyen a lábamban, a karja is úgy ölelte át a derekamat, mint aki attól fél, hogy pillanatok alatt darabokra hullok. Nem járt messze az igazságtól, mert a hetek óta köztünk lévő távolságtartás után, most hogy a karjaiban tartott egyszerűen olvadoztam. Próbáltam emlékeztetni magam, hogy már tizenkilenc éves vagyok, és nem kellene úgy viselkednem, mint egy tapasztalatlan kis csitri, de azok a barna szemek nem hagytak túl sok lehetőséget a gondolkodásra.
Egyszer csak azt vettem észe, hogy megálltunk, a zene is abbamaradt, minden megállt. Jasper felemelte a kézfejemet, és egy puszit nyomott rá.
Szédelegve ültem le a legközelebbi alkalmatosságra, zavarodottságomat leplezve odahívtam magamhoz Maggie-t, csak most vettem észre, hogy amíg fenn voltak Bellával, felvettek egy új ruhácskát is.
- Óddiiiiiii! szerelllek!- közölte a mindennapos varázsszót.
- Én is téged kicsikém.
- Ódiii. Kimegyek!
- Mért mennél ki? Hiszen kint sötét van már- pillantottam ki az ablakokon.
- Kimegyek!- kötötte az ebet a karóhoz.
- Gyere megmutatom mi van ilyenkor kint- hallottam meg Jasper hangját. Egy nagy plédet vett elő valahonnan, Maggie köré tekerte, és kivitte őt a verandára. Egy pillantással próbáltam lenyugtatni Seth-tet, aki ökölbe szorított kézzel és lángoló szemekkel nézett Jasper után. Felálltam, és utánuk mentem. A bejáratnál leakasztottam az egyik kabátot, és a hátamra terítettem.
- Nézd, azok a csillagok. Mit csinálnak a csillagok?
- Nem bántanak?- tette fel a legfontosabb kérdést vékonyka hangján.
- Nem, a csillagok nem bántanak, ott vannak fönt, nagyon messze, és ragyognak.
-Jagyognaaak? Ottt!- mutatott föl az égre. Teljesen el volt bűvölve azoktól az apró fénylő pontokról.
Elmosolyodtam rajtuk, annyira édesek voltak, ott ketten, ahogy fontos eszmecserét tartanak a csillagokról.
- Ódiii! – vett hirtelen észre Maggie.- Csillagoooook! Jagyognaaaak!
- Nagyon szépek. – mosolyogtam rá.
- Na gyere falat, bemegyünk- trappolt ki Rosalie.- Nehogy még ma valakiből farkasvacsora legyen- kacsintott rám, Seth-re célozva. Még hallottam, ahogy Maggie álmélkodva közli befelé menet Rosalie-val, hogy a csillagok nem bántanak.
Túl gyorsan kettesben maradtunk. Ebben reménykedtem, de a tervek elgondolva sokkal egyszerűbbnek tűnnek.
- Köszönöm- suttogtam. Néhány perc eltelt, éreztem a csípős hideg levegőt az arcomon. Nem voltam benne biztos, hogy még mindig itt van. Nem mertem felnézni, csak a lábamat néztem.
- Mit? – kérdezte végül halkan.
- Hogy ennyire szereted őt.- válaszoltam.
- Maggie igazán elbűvölő.- biztosított. Csak most mertem felnézni rá. Halvány mosoly játszott az ajkain, mikor a tekintetünk találkozott az is elmúlt.
Nem tudtam, mit válaszoljak rá. A „tudom” túl könnyen lezárta volt a témát. A gyerekesebb részem, legszívesebben kibökte volna, hogy „ Rólam mi a véleményed”- de egyik se voltam, hiába éreztem úgy ma este másodszor, hogy elragad az őrület.
Felnéztem a csillagokra. Nem mintha segítséget nyújtottak volna, de a ragyogásuk, nem vette el annyira az eszemet, mint a szemei.
- Tudtad, hogy ha kialszik egy csillag, például ebben a pillanatban, legalább négyszáz év múlva fog csak eltűnni a fénye az emberi szem elől? – kérdezte ő is a csillagokat bámulva.
- Nem tudtam - suttogtam.
Egy pillanatra kirázott a hideg.- Jobb, ha bemegyünk, nehogy megfázz.- és már fordult is az ajtó felé arra számítva, hogy követem.
- Miért?- szóltam utána, kicsit hangosabban, minta hogy szerettem volna, talán a szavai kiváltotta harag is közrejátszott.
- Hogy nehogy megfázzál. – ismételte.
- Nem, nem erről beszélek. – látva kérdő arckifejezését- Hetek óta kerülsz, épp hogy hozzám szólsz, ha egyáltalán jelen vagy. Ne mondd, hogy nem. Nem vagyok hülye.
- Audrey, én…- még mindig ott állt, félig az ajtó felé fordulva.
- Te… gyerünk, kíváncsi vagyok a magyarázatodra.
- Meg fogsz fázni. – suttogta.
- Nem érdekel, ha kell összeszedek egy tüdőgyulladást, de addig nem megyek be, amíg nem mondasz valami értelmes magyarázatot rá.
Nem hagytam magamat. Igazából talán én tudtam a legjobban az okot, de az ő szájából akartam hallani.
- Audrey, nem értelek… figyelj, jobb ha bemegyünk.
- Ennyit jelent neked az utolsó reménysugarad?- kiáltottam utána.- Vigyázol rá, nehogy megfázzon?
Lassan fordult meg, és értetlenül nézett rám. Láttam rajta, hogy épp az elmúlt heteket pörgeti vissza, hogy mikor…
- Tessék?- suttogta.
- Carlisle csak nyugtatót adott nekem.- közelebb léptem hozzá- hallottam mindent.
- Nem értem miről beszélsz - kapta el a tekintetét.
- Jasper, hallottam, amit hallottam. Én…
- Mégis mit akarsz, mit mondjak, ha hallottad?- nézett rám villogó szemekkel.
- Mondd a szemembe. Mondd ki még egyszer. Hallani akarom. Mondd a szemembe, hogy tényleg elhiggyem.- olyan lassan léptem közelebb amennyire csak tudtam. Elhátrált a korlátig.
- Mit számít az , hogy elhiszed e vagy sem?
- Nekem igenis nagyon sokat számít!
- Most mondtad nyugtató volt benned, én csak annyit mondtam, hogy mennyire féltettelek. – próbált valami
magyarázatot találni.
- Miért nem ismered be?
- Nem számít. Menjünk be, vagy hívom Bellát.- felelte keményen. Ismét hátat fordított.
- Észre sem vetted, hogy én is….- talán még az előbbinél is hirtelenebben torpant meg.
- Hogy?
- Nem szeretem Seth-et. Sosem voltam belé szerelmes.
- De azt mondtad, hogy…- már meg sem próbálta felvenni a maszkot, mint az előbb.
- Nem mondtam semmit. A semmin van a lényeg Jasper. Te mondtad ki, én pedig nem tagadtam le.
- De miért?
- Mégis mi értelme lett volna ha megmondom hogy te vagy az? Akkor hogy reagáltál volna?
- Lebeszéltelek volna, vagy elmentem volna.
- Igen. Éppen ezért hagytam rád. A többit már csak te keltetted. A sok-sok féltékenykedést te gerjesztetted.
A féltékeny szóra megfordult a tengelye körül. A szeme izzott. Egy pillanatra megijedtem tőle, majd megindultam felé. Nem mozdult, pontosan előtte álltam meg és a szemébe néztem. Felengedtem a falat közöttünk. A szemét néztem ,azt ami elől egész nap próbáltam menekülni. Hagytam, hogy érezze, amit én is. A vágyakozást, a szerelmet.
Láttam, hogy egy pillanatra megrezdül az arca.
- Most nem Sethre gondolok, mikor ezt érzem. Csak te vagy itt, és én. Jasper téged szeretlek.
Ellépett előlem. Nagyot nyelt és becsukta a szemét.
- Ettől féltem- suttogta.
- Mért nem lehet egyszerűen csak beletörődni, Jazz?- még sosem hívtam így. De próbáltam minél személyesebben hozzászólni.
- Beletörődni, hogy veszélybe sodorjalak?- megcsóválta a fejét - Azt már nem.
- De..
- Audrey, nem számít, én mit érzek. Nem szabad. Mellettem nem vagy biztonságban.
- De igen, melletted érzem magam a legnagyobb biztonságban. Ha te ott vagy mellettem tudom, hogy ha eljönne a világvége, akkor is vigyáznál rám.
- Nem értesz semmit.- szűrte a fogai között.
- Na tessék. Ilyenek a férfiak. Féltek. Féltetek, vágyakoztok, de tenni képtelenek vagytok. Gratulálok. Felírhatod magadat a listára, a…
Már nem emlékszem mit akartam mondani. Azalatt az egy pillanat alatt elfelejtettem mindent, még a saját nevemet is.
Csak azt éreztem, hogy két erős kéz megragad, és valami keményet éreztem a hátamnál. De nem ez volt a meglepőbb. Ennyire közel még sosem volt hozzám. Nem volt időm gondolkozni. Vagy bármit is csinálni. Hagytam. Ha ott abban a pillanatban úgy dönt, hogy megöl, az sem zavart volna. de a halál helyett más utat választott.
Megcsókolt.
Éreztem, hogy a hideg ajkai az enyémnek nyomódnak. Első pillanatban úgy éreztem, mintha egy szobor csókolt volna meg. Hideg, kemény. De a gyöngédség, ami az érintéséből sugárzott elkábított. Olyan óvatosan mozdította meg a száját, mintha elolvadnék. Vagyis már rég elolvadtam. Megszűntem létezni. Akkor úgy éreztem, hogy ha ő nincs, ha nem fogna a két kezével, ha nem érne hozzám, akkor nem léteznék többé. Elolvadnék, mint a hó az ablaküvegemen.
Attól félve, hogy a csoda félbeszakad visszacsókoltam. Legalább olyan óvatosan, ahogyan ő tette. Éreztem, hogy még erősebben tart. És szenvedélyesebben zúdított rám egy újabb hullámot. Megérintetem az arcát. Boldog voltam, és összezavarodott. Mintha repülnék, úgy mint a hópelyhek, vagy mint, mikor Edward játszotta a dalomat. A lábam ujjától a fejem búbjáig bizseregtem
El se hittem hogy ez a sok minden megtörtént velem ma.
De nem akartam gondolkozni. A gondolatok, csak keserűséget, és ésszerűséget szülnek, abban a pillanatban mindenre szükség volt, csak az ésszerűségre nem. A minden, pedig Jasper volt.
Szükségem volt a levegőre. De nem akartam őt elengedni, és nem úgy éreztem, mintha ő is félbe akarná szakítani.
Csak ő volt és én. Szárnyaltam. De nem estem le, mert ő fogott, vigyázott rám. Azt kívántam bárcsak eljönne a nem is olyan rég említett világvége, és akkor örökre ebbe a pillanatba ragadhatnék. Így szűnnék meg létezni. Mégis örökre szárnyalhatnék a boldogságomban, valahol másutt.
De a világ helyett csak a csóknak lett vége. Hirtelen szívtam be a hideg levegőt. Ziháltam. És ő is. Erősebben kapaszkodtam a vállába, mikor éreztem, hogy enyhül az oldalamon a szorítása.
Az szája a homlokomra siklott, és egy pecsétet nyomott oda.- Szeretlek. Igen. Szeretlek.
Nem tudtam megszólalni. Érezte az érzéseimet, tudtam, hogy érzi. Nem kell ennél több bizonyíték.
A szemembe nézett, az övé még mindig izzott.
- Vedd úgy, hogy ez volt az én ajándékom.- hátra lépett egyet.
- Ne - próbáltam átölelni.
Megfogta a kezeimet.- Megmondtam Audrey. Veszélyt jelentek rád. - Ismét megpuszilta a kézfejemet.- Boldog születésnapot!- Majd kisiklott a kezeim közül.
Körülnéztem. Nem volt sehol. Tettem néhány lépést az ajtó felé, de megtorpantam- Ne!
Körbenéztem. Friss s lábnyomokat láttam a hóban. Bement az erdőbe, visszamentem a korlátig, és megpróbáltam a sötét hófödte fák között kivenni az alakját, de semmit sem láttam.
Könnyek csordultak le az arcomon.
Sós könnycseppek, keserűvé, fájdalmassá váltak a számban . Lerogytam a földre. Fájt a hiánya. Mintha kitépték volna egy részemet.
Felnéztem az égre. A csillagok még mindig ugyanolyan fényesen ragyogtak…A sok-sok apró pont fénysugárral volt körülvéve.
Reménysugár. Az utolsó reménysugár. Elfelejtettem megmondani neki, hogy ő is az nekem. Ő is ezt jelenti nekem. De most nincs itt. A könnyeim lepotyogtak a kölcsönvett kabátra, a földre, a kezemre.
Körülnéztem. Sugarakat, csak a csillagok és a hold adtak. A remény abban a pillanatban nem volt sehol. Csak én.
