Az utolsó reménysugár- 8. fejezet

… 4… 3… 2… 1… zéró…

Azt mondják a félelem mindenkiben, máshogy fogalmazódik meg. Mondhatnánk úgyis ahány ember annyi félelem. A kicsi csecsemőknek is van egy félős korszaka, mikor minden mozzanattól megijednek, és kúsznak, másznak, rohannak édesanyjuk vigyázó, őrző karjaiba. Nagyobbként a gyerekek egy-egy szörnytől, vagy gonosz szereplőtől ijednek meg a mesékben. Mikor tinédzser az ember akkor a horrorfilmek tépázzák az idegeinket. Nem győzzük a párnát a fejünkre húzni, hogy a gonoszok, a halottak, szellemek vagy szörnyek nehogy ránk találjanak.

Én máshogy féltem. Nekem nincs édesanyám, akinek a karjai között megnyugvást találhatnék, a párna sem segít, sem az a tudat, hogy a mesékben a jók mindig győzedelmeskednek a gonoszok felett.

Fel akartam ébredni a rémálomból. Minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy bekapcsoljam az agyam, és kinyissam a szemem. De minden próbálkozásom ellenére, rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen, ez a kegyetlen valóság.

Csak ültem egyedül a kocsiban, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a rettegés.

Úgy fogtam a kormányt, mintha az életem múlna rajta. Az ujjperceim kifehéredtek, az erőlködéstől. Minden második pillanatban ráléptem a pedálra, de nem segített, a kocsi nem mozdult, nem haladtam semmit.

Egyszerre egy nagy puffanást hallottam a kocsi hátuljáról. Az a valami elengedte a kocsit, de hiába léptem a gázba ismét nem mozdult. El kellett telnie néhány másodpercnek, hogy rájöjjek defektet kaptak a kerekeim. Az utolsó reményem is elszállt, hogy esetleg a kocsival egérutat tudjak nyerni.

Kapkodva vettem a levegőt, az izmaim görcsben voltak. Vártam. Vártam, hogy abbahagyják a játékot, és elkapjanak. Imádkoztam az égiekhez, hogy minél hamarabb végezzenek majd velem. A lehető leggyorsabban legyen vége ennek az egésznek. Bíztam benne, hogy talán a vérem, majd elég nagy szomjat fog kelteni bennük. Hogy majd az édes vérem okozta vágy, megakadályozza őket abban, hogy megkínozzanak.

Hirtelen az egyik hátsó ablakot betörték. Egy közepes méretű kődarab hatalmas erővel csapódott a mögöttem lévő hátsó ajtó ablakának, megrepesztve a másik ablakot is a túloldalon, de azt már nem törte át.

Az apró, hegyes üvegszilánkok áldozatot keresve repültek szét a hátsó üléseken, betakarva a gyerekülést is. Hálát adtam, hogy Maggie már nincs itt. A félig megrepedt másik ablakot is hamarosan betörték. Önkéntelenül a fejemhez kaptam. De engem még nem értek el az üvegdarabok.

Kétségtelen ki akartak kergetni a kocsiból. Ki a nyílt terepre.

Úgy döntöttem, hogy nem adom meg nekik ezt az örömet. Ha betörik valamelyik első ablakot is, én nem fogok védekezni. Hagyom, hogy megsérüljek. Talán lesz akkora szerencsém, hogy egy gyilkos szilánk megkímél a szenvedéstől. Talán a szilánkok okozta sebek meggyorsítják őket abban, hogy megöljenek.

Lélegzet visszafojtva vártam a csattanást, és a fájdalmat.

Mikor az anyósülés felőli ablak kitört, az agyam átvette az irányítást a testem felett. Mintha azt mondaná, hogy normális vagy, meg akarod öletni magad? Ilyen könnyen? Küzdj!

Amint meghallottam a csattanást, a kezem a kilincsért nyúlt, és feltéptem az ajtót.

Azt hittem, hogy ha lábra állok, összecsuklok a félelemtől, de a lábaim meg tudták tartani a testem súlyát.

Rohantam a határ felé. Nem akartam, mert tudtam, hogy nincs esélyem, de a túlélő ösztöneim nem hagyták feladni. Sosem voltam jó futó, tudtam, hogy a feléig sem fogom kibírni, futottam, ahogyan csak tudtam.

Éles reccsenés hallatszott az út melletti fák közül. Azt hittem, hogy csak szaladnak utánam. De sokkal leleményesebbek voltak, mint gondoltam. A játékaik még csak most kezdődtek igazán. Az egyik viszonylag fiatal fa kidőlt. Előttem alig pár méterre, alig tudtam befékezni. Elállta az utamat. Gondoltam rá, hogy valahogy átmászok rajta, de az agyam gyorsabban kapcsolt, és bestartoltam az erdőbe.

Ezt akarták elérni. Így még kedvezőbb volt számukra a játék.

Próbáltam tartani az irányt, hogy hátha még így is valahogy át tudom lépni a határvonalat.

Furcsa. Mi minden jut az ember eszébe a halála előtti utolsó pillanatokban. Milyen jelentéktelennek tűnő dolgok iránt vágyakozik.

A futást már, rég nem én irányítottam, így volt gondolkoztam. Az életemről. Hogy milyen sok mindent nem tettem meg.

Felvillantak a szemem előtt kis pillanatok, képek a rövidke kis életemből. Annyi ember hisz abban, hogy a halálunk előtt lepereg az életünk. Ez is valami hasonló lehetett.

Aztán olyan dolgok jutottak eszembe, amiket elterveztem… még régen az érettségi utánra. Annyi mindent szerettem volna megvalósítani.

Emlékszem, hogy minden vágyam volt eljutni egyszer Európába. Párizs fényi hosszú évekig hívogató álomként lebegtek a szemem előtt. Európában annyira mások az emberek, az életfelfogásuk, az oktatás, és a viselkedésük. Meg akartam ismerni ezt a világot.

Aztán ott a szerelem. Ebben a pillanatban átkoztam minden egyes pillanatot, amikor gyűlölettel beszéltem a férfiakról. Most, szerelmes akartam lenni. Nem bántam volna, ha összetörik a szívem, hiszen pillanatok, percek múlva úgyis meghalok.

Még sohasem csókolt meg senki. Nem éreztem senki közelségét, senki érintését. Most érezni akartam.

Elbotlottam egy faágban, a kezemmel sikerült tompítanom az esést. Remegve feltápászkodtam, és indultam tovább. Körülnéztem. Nem láttam semmi mást, csak a fák fenyegető árnyait. Itt benn az erdőben korántsem volt már olyan világos, mint kint az úton. Félelmetes, és idegen volt ez a hely.

A legrosszabb az egészben, hogy nem tudtam, hogy melyik irányból fognak támadni. Biztos voltam benne, hogy itt vannak mind a hárman. Hogy nem hagyják a nagy benga állatra az élvezetet.

Futottam tovább, és gondolkoztam. Kihasználtam minden egyes pillanatot.

Eszembe jutott Maggie.

Vajon ki fogja őt felnevelni? Ki lesz a pótanyukája? Talán Esme és Rosalie szívesen vállalná a feladatot. Ott vannak az indiánok is, kik bármikor szívesen segítenének a nevelésében. Hiszen ők ott segítenek, ahol tudnak. Reneesme is boldog lehet, hogy ha együtt fognak felnőni- persze mindenki a maga ütemében. Remélem, hogy Seth boldoggá teszi majd őt. Hogy majd hallani fog rólam. Olyan rossz így gondolni Rá… tudva, hogy soha többé nem láthatom. Nem hallom, ahogy mondja, hogy Óóóódiii, vagy hogy csüüücs. Nem látom az édes mosolyát. De jobb így. Sokkal jobb, mintha én veszíteném el őt. Sokkal jobb, hogy én halok, meg. És ő élni fog. Seth és Cullenék mellett, boldogan.

Cullenék…nem mondtam nekik elégszer, hogy mennyire hálás vagyok, és hogy köszönöm. Annyi mindent tettek értem. Nem köszöntem meg nekik azt az önzetlen szeretetet, amit kaptam tőlük. Nem mondtam meg Alice-nak, hogy a már a barátnőmnek tartom őt. Nem köszöntem meg Jasper-nek azt a sok nyugalmat, amit kaptam tőle. Annyi mindent elmulasztottam ebben a néhány napban.

Azt hinnénk, hogy van időnk élni, pedig nincs igazunk.

Ismét megbotlottam. Remegtem. Elméletileg már rég át kellett volna lépnem a határvonalat, de nem kaptam sehonnan segítséget. Túl lassan haladhattam. Hiába futottam, a félelem és a rettegés szépen lelassított. Szúrt az oldalam az erőlködéstől.

Mért ilyen nehéz meghalni? Mért kell kínozniuk?

Kattogott az agyam jobban, mint bármikor.

Feltápászkodtam, de ismét hasra estem. Úgy csúsztam másztam a földön mint egy megsebesített állat. De az én sérüléseim, nem egy lőtt sebből jöttek, hanem a szívemtől. Szétterjedt a rettegés a testemben

Az agyam a túlélőösztönöm, arra ösztökélt, hogy folytassam, álljak fel. De a rettegés harcolt ellene. Nem bírtam tovább menni.

Talán itt van nem messze a határvonal. Talán már át is léptem. Lehet, hogy Cullenék már el is intézték őket, csak meg akarnak viccelni. Lehet, hogy régen átléptem a határt. Lehet, hogy menet közben elájultam, és ezt csak álmodom. Közben a testem valahol egy puha ágyban fekszik, és próbálnak engem kétségbeesve helyrepofozni.

Túl sok a lehet… Túl sok a valóságos hang.

Tudtam, hogy nem álmodom, hogy nincs esélyem hiába áltatom magam. Utolsó energiámmal, még feltápászkodtam, és körbeforogtam a saját tengelyem körül. Ha meghalok, haljak meg bátran. Már küzdöttem a rettegés ellen. Vártam.

Ágak reccsentek, minden irányból. Ez nem olyan reccsenés volt, mint mikor a fa kidőlt. Egyszerűen csak jelezni akarták, hogy közelítenek felém.

-Ki az?- sajtoltam ki a legegyszerűbb és a legrövidebb kérdést ki magamból. Tudtam, hogy elég hülye kérdés, mert kérdés nélkül is tudtam nagyjából, hogy kik ők.

Éles kacagás jött válaszként. Egy jól ismert férfi, és egy ismeretlen női kacagás.

-Mutassák magukat! Most!- próbáltam minél határozottabbnak tűnni.

-Merész kislány! Nagyon merész! De most nem menekülsz előlem!- halottam azt a jeges hangot.

-Édesem, tudod, miben egyeztünk meg!- jött egy a hátam mögül, egy komoly női hang. Ez is éppolyan hideg, és érces volt, mint a férfié.

-Tudom, de azért még reménykedem.- halottam a fújtató választ.

-Te csak ne reménykedj! Ma nem az a dolgunk!

-Mit akarnak? Mutassák magukat!- kiáltottam remegő hangon a sötét fák közé. Közben felvettem a földről egy botot, és forogtam a hangok irányába.

-Halottad ezt édes? Ez a kislány meg akar minket ismerni! Hát ne késlekedjünk!

A nagy benga férfi- a támadóm- tőlem balra lépett elő a fák közül. A sebhely még mindig ott éktelenkedett a szeme felett. A női hang tulajdonosa jobbról közeledett felém. Lassan jött felém így volt időm megnézni. Szőke, macskaszerű. Ha a vörös szemei nem tükröztek volna vad gyűlöletet, még talán szépnek mondtam volna. De a tekintete elcsúfította a szép arcát.

-Hát szervusz! Mi még nem találkoztunk-, kezdte. Úgy mintha csak egy kedves szomszéd mutatkozott volna be nekem. De ebben az esetben a halálomról volt szó. A megölésemről.

-Ki maga? Kik maguk?- kérdeztem, miután rájöttem, hogy egyikkőjüket sem ismerem.

-Gregory, még be sem mutatkoztál a mi kis őzikénknek? –nézett megrovóan a nő- a Gregory nevezetű férfira. Őzike… Nem rossz meghatározás. Tényleg az voltam, számukra.

-Más dolgunk volt. Hogy van arcod?- nézett rám Gregory.

-Köszönöm, jól.- mondtam magabiztosan. Nem tudom, hogy honnan vettem a magabiztosságot, de most volt elég erőm megszólalni. Nem féltem… annyira. Az arcom meg tényleg nem volt már ronda. Mikor utoljára tükörbe néztem már csak a körvonalait, láttam a foltnak.

Ez nagyszerű.- mondta vigyorogva. Kezdett elegem lenni a formaságokból. A nő nevét még mindig nem tudtam… bár ez nem akadályozza majd meg őket abban, hogy megöljenek. Feltűnt még egy fontos dolog, ami miatt szorongtam.

-Hol a harmadik?- néztem a nőre.

-Tessék?

-Maguk hárman vannak. Tudom. Hol a harmadik vámpír.

A nő ismét felkacagott.- Ügyes, figyelmes kislány! Chloe gyere elő!- kiáltott be a hátam mögé.

Megfordultam. Tudom, hogy nem egy életbiztosítás hátat fordítani két vámpírnak, hogy megnézzek egy harmadikat. De a kíváncsiságom erősebb volt. Nem mindegy, hogy milyen könnyen fogok meghalni?

Halk léptek zaját hallottam. Meglepett a harmadik vámpír. Azt gondoltam, hogy még egy Gregory-féle vámpírt fogok látni. De nem. Már a nevéből is kitalálhattam volna, hogy nem az. Egy körülbelül velem egykorú, talán kicsit fiatalabb barna hajú lány jött felém. Mindkét kezét a háta mögött tartotta. Ahogyan jött felém rám nézett. Az ő szemében nem láttam mást, csak fájdalmat, és szomorúságot. Vörös szemeit le nem vette rólam. Ahogy egyre közelebb került hozzám ki tudtam venni az arcát. Ismerős volt az arca. Nagyon ismerős. Mintha láttam volna valahol. De ez lehetetlen…

Hátra fordultam. A két vámpír egy lépéssel sem közelített felém, amíg nem néztem rájuk. Ugyan minek, amikor százszor gyorsabbak, és erősebbek nálam?

Visszanéztem a szomorú-szemű lányra.

-Csak nem ismeritek egymást?- kérdezte a szőke nő.

-Nem. Mint mondtam Nem ismerjük egymást- mondta halkan. A hangja éppolyan szomorú volt, mint a szeme.

-Miről beszélnek?- néztem rájuk

-Mindjárt megtudod édesem.- hangja fenyegető volt, és korántsem olyan kedveskedő, mint az előbb.

Hármuk között volt egy egyméteres rés. Elkezdtem arra hátrálni. Az életösztöneim ismét beindultak erre a hangra.

-Tracy, csinálhatom én?- nézett rám vágyakozva Gregory. Kezdtem sejteni, hogy miről beszél.

-Nem.- jött a válasz.

-Majd vigyázok, nem fog még egyszer az előfordulni.

-Megmondtam, hogy nem.

-De már tudom, hogy mit kell csinálnom.

-Akkor is ezt mondtad, és kis híján megölted.

-Kit? -szakítottam meg a veszekedést.

Villogó szemmel nézett, rám a szőke nő- Tracy.

-Majd megtudod, kislány- hangja éles volt, és nagyon vészjósló.

Az életösztöneim megint bekapcsoltak. A lábaim megindultak, és kislisszoltam hármójuk között. Lélekszakadva futottam. Megint meghallottam a kacagást.

-Gregory, kapd el! –kiáltotta.

Meggyorsítottam lépteimet. Futottam, mint egy őrült.

Elkapott oldalról, és egy fának taszított. Egy pillanatra alig kaptam levegőt. A kezét a nyakamra tette, és a fának szegezett.

-Óvatosan! Jó lenne, ha előtte nem ölnéd meg! Mondta Tracy. Ő és a Chloe nevű lány már ott volt a közelünkben. Chloe nekitámaszkodott az egyik fának és a földre szegezte a tekintetét. Láttam rajta, hogy nem akar belekeveredni az ezt követő dolgokba. Keze még mindig a háta mögött volt.

-Segítség!- próbáltam kiáltani, de csak enyhe suttogásra futotta.

-Hiába próbálkozol kislány!- mintha ezt a mondatot egyszer egy másik hasonló helyzetben már hallottam volna.

-Nemsokára itt lesznek a farkasok, és a vámpírok is. Szerintem most menjenek innen.

-Olyan kis naiv vagy, mint az összes többi ember.

-De igazat mondok! Tudom!- próbálkoztam.

-Én meg tudom, hogy nem!- nézett rám villogó szemekkel Tracy látva értetlen tekintetemet, magyarázkodni kezdett. – megérzem, ha valaki hazudik.

Akkor itt nekem nincs több esélyem, gondoltam. Csak annyit tehetek, hogy az időt húzom, hátha eszébe jutok valakinek.

-Miért csinálják ezt?- kérdeztem. Gregory kicsit engedett a szorításon.

-Tudni akarod?

-Igen.

-Ne most Tracy! Majd utána! Úgy mint a lánynál is!

-Van nevem is!- most emelte fel a hangját. Ránéztem. Utálat tükröződött a szemében a társai felé.

-Mondjuk el neki most is!- hagyta figyelme kívül az előbbieket.

-Mi a jó abban? Csak húzzuk az időt!- ez az, nekem pont ez kell.

-Tudni akarom! –suttogtam.

-El fogja felejteni!

-Akkor majd elmondjuk utána is!

-És?

-És gondolj bele, kétszer fájdalmat okozhatunk neki egymás után.

-Gyorsan… -mondta Gregory.

-Engedd el! Megfojtod, szerintem rájött, hogy úgysem tud menekülni.- elengedett, lerogytam a földre, és a nyakamhoz kaptam, ahogy a földre ültem, súrolta a hátam a fát. Kérdőn néztem rájuk.

-Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apa…ez az apa nagyon sok hibát elkövetett életében, de ezt meg is bánta. -az a téma, amitől rettegtem. Tehát most megtudom, hogy mit tett az apám.- Ez az apa, nagyon-nagyon rajongott a mítoszokért. Gondolom ezt te is, tudod. De egyszer túl sokat tudott meg. Megtudta, hogy mi vámpírok igenis létezünk, és világszerte megtalálhat bennünket. Kutatta őket, találkozni akart legalább eggyel, hogy a feltevései beigazolódjanak. Az imái meghallgatattak -ha egyáltalán imádkozott-mert találkozott eggyel közülünk. Pontosan nem tudom, hogy mit mondott ennek a vámpírnak, de nem ölte meg őt. Hagyta az a szerencsétlen, hogy vizsgálatokat végezzen, és jegyzeteket készítsen, Ezeket nem egyedül csinálta, persze, Volt egy asszisztense is. Ha jól emlékszem a neve Veronica volt. Mindegy is…

-Jól emlékszel - mondta vigyorogva Gregory.

-Nos, ez a Veronica, és ő pár hónapot töltött a mi kis vámpírunkkal. Mindent tudott már rólunk, az erősségeinket, é a gyengénket is.

-Természetesen itt a vérre gondolunk.

-Ez lett a veszte. A kis asszisztensének túl édes volt a vére, és egy reggel arra ébredt, hogy vámpírkánk megölte.- Tracy elmosolyodott, és hatásszünetet tartott.- A főhősünk bosszút akart állni. Halott róla, hogy hogyan lehet megölni vámpírokat. Tűzzel. De még sohasem próbálta.

-Hogy is mondjam, nagyon oda volt a kis munkatársáért. Élete szerelme vagy valami ilyesmi, ha jól tudom.

-Úgy tett mintha nem érdekelné Veronica halála, és adott egy ötletet a vámpírunknak. Majd ő behajtja neki az embereket. Ő lesz az ételhordó. Csak keressen egy biztonságos helyet, ahova hozhatja őket.

Találtak egy barlangot. Oda vitte valamilyen ürüggyel az áldozatait. Kirándulás, vagy barlangászás, vagy valami ilyesmi.- a szívem összeszorult a hallottaktól, legszívesebben felkiáltottam volna, hogy hagyja abba, az apám nem lehet gyilkos, de mikor meglátta a szememben a könnyeket, kárörömmel folytatta.- Jó párost alkottak ők ketten. Majd az idők folyamán egyre több nomáddal találkoztak. Nekik is megtetszett a házhozszállítás, és beszálltak. Tíz hónap alatt tizenketten csatlakoztak hozzájuk. Csak kétszer váltottak barlangot, mert túl sok volt az adott városban az eltűnt. De nem felejtette el a bosszúját. Csak a megfelelő pillanatot várta. A közelükbe, és a bizalmukba férkőzött.- a könnyeim potyogtak. -Egy napon más sorrendbe hozta az áldozatait. Eredetileg, az áldozatok midig a vámpírokkal teli barlangba mentek, de ezúttal az üres barlangba vezette azt a néhány embert. Megsebesítette, és lekötözte őket. A vámpírokat meg beküldte, és rájuk zárta a barlangot. A vámpírok nem vették észre, csak az áldozataikra figyeltek. A sok vér elkábította őket. Az apád pedig rájuk gyújtotta a barlangot. Mind a tizenkettükre.

-Így bosszulta meg szegény asszisztense halálát.- szipogott gregory.

-Miért? Miért akarnak rajta bosszút állni?

-Mert az a elmebajos, aki legelőször találkozott vele, a mesterünk, a teremtőnk volt. És egy ember ne irtsa a vámpírokat. Mert mi erősebbek vagyunk- Tracy szavaira gregory rávágott egy nagyobb szikladarabra porrá hullott. A kezei alatt.

-Ha megfigyeled, mint mondtuk, tizenketten csatlakoztak, tehát egy élve maradt. Látod ezt? -mutatott a sebére- a tűz ilyen sebeket tud rajtunk okozni.

-Mért nem ölték meg csak őt?- kérdeztem, bár tudtam, hogy a saját apámmal szemben ez nem jogos kérdés.

-Az nem akkora fájdalom neki. Tudod, meg akartuk mutatni, hogy mi bármire képesek vagyunk.

-Ezért ölték meg a nővéremet, meg majd engem is?- néztem rájuk.

Éles kacagás volt rá a válasz

-Még nem jött rá- mondta Gregory nevetve.

-Mire?

-Nem csak őket öltük meg.

-Ezt hogy érti? –néztem rá.

-Hát legelső dolgunk volt felkeresni az aktuális családját- máris tudtam, hogy nem ránk gondol.- A feleségét megöltük, a lányát meg…

-Meg? Mit csináltak vele?- kérdeztem kiabálva.

Tracy és Gregory egyszerre néztek a harmadik társukra. Ő pedig rám emelte szomorú tekintetét. „Sajnálom” formálta a szájával.

-Ne!- tört ki belőlem. Ezért volt annyira ismerős, mert hasonlít apámra. Nagyon. Az arca. Ezért olyan szomorú.

-Bemutatom a hugicádat! Tudod, az apukádat még a támadás előtt elkaptuk, lekötöztük, és hagytuk, hogy végignézze, hogy a lánya átváltozik. Azzá, akiket meg akart bosszulni. Sajnos tiedet nem fogja végignézni, mert utána megöltük. De előtte megígértük neki, hogy te se maradsz ki a sorból.

Ömlöttek a könnyeim. Az agyam pörgött. –A nővérem… őt mért nem ölték meg? Hiszen ő is a lánya volt…

-De ő nem hasonlított az apjára, csak te, és ő…

-Tudod, nem csak az ő haláluk a szárad a mi lelkünkön.- mondta Gregory, miközben letörölt egy könnycseppet az arcomról. Tágra nyílt szemmel néztem rá.

-Az a hajós férfi hogy is hívták? Steve? Nagyon meglepődött, amikor lyukat ütöttünk a hajóján. Pedig épp a vihar elől akart menni a kikötőbe.

-Nem nem lehet!- leheltem

-De bizony! Az édesanyád meg a telefonhívásainktól rettegett: „Maga küldte a halálba… ” A Maga hibája” pár hét után végzett magával. De persze a legnagyobb öröm a nővéred halála volt. Ahogy kiszívtuk a vérüket. Chloe nem akarta megkóstolni, pedig családba maradt volna…-mondta önelégülten.

-Az ő ötlete volt, hogy hagyjuk életben a kicsit, mert egy ilyen apróság ugye, nem tud a vámpírok elől elbújni. Azt mondta, hogy ha életben marad a kislány, neked is lesz célod, amiért harcolhatsz. Ha viszont megöljük, te is könnyen a halálba menekülhetsz, pedig mi ezt nem akarjuk.- Hálásan néztem a… húgomra. Keserédesen rám mosolygott.

-Engem is vámpírrá akarnak változtatni?- kérdeztem.

- Igen- suttogta.

-Ahhoz lesz nekünk is egy-két szavunk- hallottam egy ismerős lágy hangot.

Kezdtem hozzászokni a vámpírok gyorsaságához. Gregory magával rántott, átkarolta a nyakamat, és húzott pár métert, maga után.

-Ne mozduljanak!- mondta fenyegetően Tracy.

-Beszéljük meg- természetesen Carlisle volt az, aki próbált valami békésebb megoldást választani.

-Nem beszélünk meg semmit, maguk szépen elmennek innen, mi meg nem öljük meg a kiscsajt.

-Most mondták, hogy nem akarják megölni

-Ha a szükség úgy kívánja. Megtesszük.

Körülnéztem. Ott volt szinte mindenki. Carlisle, Bella,Edward, Jasper,Alice még Emmet és Rosalie is. Mindannyian támadóállásban.

-Egy emberért, ennyi áldozatot hozni? Ugyan minek?- kérdezte kihívóan Gregory.

-Nem lesz itt semmiféle áldozat.

-Majd meglátjuk.

Néztem a családom arcát. Igen ők már a családom voltak. Néztem az arcukat. A szemük aggódóan fürkészett.

Tracy szavakat kiáltozott valami ismeretlen nyelven.

Alice szeme hirtelen elhomályosult, és megragadta Jasper kezét. Majd hirtelen elengedte, majd ismét megragadta.

Majd minden olyan gyorsan történt.

Gregory ellökött Cullenék felé, annyira gyenge voltam, hogy orra buktam. Halottam egy éles suhogást. A támadóim mind elmozdultak valamerre.

Nehezen tudtam feltápászkodni, így én fogtam fel legkésőbb, hogy mi történt…

Égett szagot éreztem. A támadóim eltűntek. De senki sem szaladt utánuk. Nem értettem miért.

Körbenéztem. Üveges tekintettel néztek előre. Valami tűzet, láttam nem messze tőlünk.

Mindenki ott volt… Alice-on kívül. Megértettem. Nem lehet! Nem!

A csönd, ijesztő volt, és fájdalmas. Csak a tűz ropogása hallatszott.

Ne haragudjatok a végéért! Ígérem visszahozom! Remélem nem riasztottalak el titeket! Köszönöm,hogy elolvastad! Kérlek írj véleményt! És Bocsi! Puszi, Truska