Az utolsó reménysugár- 9. fejezet

Hamu a szélben

Az első, amit meghallottam Jasper üvöltése volt. Ez a hang olyan volt számomra, mint a levegőben láthatatlanul repülő kés. Beleállt a szívembe, és elmondhatatlan fájdalmat okozott. Megszűntette az összes reményemet, azt hittem, hogy talán rosszul látok. Bármi éghet. Ő nem lehet… De hiába áltattam magam, mégis. Ő nem volt ott közöttünk. Zavartan körbenéztem, hátha előugrik az egyik bokorból, hogy jól ránk ijesszen. De ezek a vágyak is csak vágyak maradtak.

Az üvöltés felkeltette a sokkból a többieket is. A fiúk odaugrottak hozzá, és lefogták, hogy nehogy ő is a tűzbe vesse magát. Utána. Nehogy bármilyen sérülést okozzon magának. Tudtam, hogy a vámpírokat a legnehezebb megsebesíteni, de a tűz őket is ugyanúgy porrá égette, mint a föld összes többi élőlényét.

Ennyi lenne a halhatatlanság? Az erős márvány test, amit semmi sem tud legyőzni, eddig tartana? Az elmúlt időben oly sokat hallottam, a vámpírok legyőzhetetlenségéről, hogy nem tudtam elhinni, hogy mégis ez történt.

Mintha a lángok be akarnék bizonyítani ezt az egészet, magasra felcsaptak, majd ismét alábbhagytak. Nem terjedtek tovább, a lassan száradó növényzetre, csak azt az egy helyet emésztették el.

Nem bírtam megszólalni, nem bírtam még mindig felfogni. A fáziskéséstől a lelkemben bujkáló szörny is csak most kapott, erőre, és látta meg a lehetőséget a kínzásomban.

Rávetette magát a szívemre-szokásához hűen. Összeszorult a szívem, nem tudtam, mit kezdeni magammal.

A fiúk alig bírták lefogni Jaspert. Minden erejével azon volt, hogy kövesse szerelmét a halálba. Ha nem tudtam volna mi történt, hihettem volna azt is, hogy az életéért küzd ilyen keservesen, de a halálát nem hagyták bekövetkezni.

Edward arca fájdalmas grimaszba torzult, ilyennek még soha nem láttam őt. Tudom- Még Alice mondta már napokkal ezelőtt- mindig is közel álltak egymáshoz. Főleg a képességeik miatt. Egy gondolatolvasó, és egy jövőbelátó vámpír. Igazán át tudták érezni előnyeit, és hátrányait. Carlisle nyugodt, barátságos arca szomorúsággal volt tele. Emmet is teljesen más volt. Mint mikor a kis medvebocs nem találja a mézet, és nem érti, hogy mért csipkedik össze a méhek. Kétség zavar, és szomorúság.

A lángok lassan alábbhagytak. Senki nem szólt semmit. Jasper, már csak nyöszörgött testvérei erős szorításában. Összerezzentem, mikor Bella hátulról átkarolta a derekamat, és felhúzott a földről.

-Ideje hazamenünk. -susogta a fülembe.

-Audrey, hogy vagy? Fáj valamid?- jött oda Carlisle hozzám, aggódva-otthagyva jaspert a testvérei mellett.

-Semmi, minden rendben jól vagyok.- ezzel szemben minden egyes porcikám sajgott-végtére is egy behemót vámpír lökdösött jobbra-balra, úgy kezelve mintha egyenrangú pajtás lennék.

-Nem megyek!- mondta Jasper alig hallhatóan.

-Gyere, ő már…-kezdte Emmet.

-Azt mondtam, nem megyek sehova.- kiáltotta.

-Jobb lenne, ha velünk jönnél, rajta már nem lehet segíteni.- toldotta meg Edward.

-Hagyjatok békén!- eltaszította testvérei karját- Itt akarok maradni.

-Menjetek előre.-mondta nekünk Edward.- Ez még el fog tartani egy ideig.

Nem bírtam megtartani magam. Elég lett volna a legkisebb fuvallat is úgy dőltem, volna el mint, egy darab fa. Bella átkarolt a derekamnál fogva, és támogatott hazáig.

Még a válla fölött láttam, hogy Jasper egy fát csavar ki a helyéből. Kifakadás. Nem beletörődés. Ez volt jellemző a viselkedésére. A környékben lévő fák bánták a hirtelen üresség, okozta bánatot.

Hazafelé minden egyes lépés érzékeltette, hogy ez tényleg a valóság. Az elmúlt néhány órában annyiszor fordult meg a fejemben, hogy fel szeretnék ébredni ebből a rémálomból, hogy a tudat, hogy ez lehetetlen, nagyon rossz volt.

Esme várt minket az ajtóban. .

-Hol vannak a többiek?- nézett ránk nagy szemekkel.

-Jasper-rel maradtak a fiúk meg Rosalie. –válaszolt Bella.

-Mi történt Alice-szel?

Carlisle ereje csak egy gyenge fejrázásra futotta. Esme talán nagyobbat ordított, mint Jasper. Az a „neeeee” az ő szájából még jobban bíztatta a szörnyemet, hogy közeledjek a teljes összeomlás felé. Esme összeroskadt az ajtóban, és azonnal elkezdett sírni. Csodálkoztam, hogy egy vámpír tud sírni, de ezek szerint ő tud. Carlisle odament hozzá, és átölelte. A szülők, akik elvesztették lányukat.

-Gyere, ülj le!- kísért oda az egyik fotelhez.

-Hol van Maggie?- suttogtam nagyon halkan. Csoda, hogy meghallották.

-Alszik. Bevittem a konyhába a bölcsőt. Minden Rendben vele. Fel se ébredt mikor idehoztam.- tájékoztatott Seth.

-Köszönöm- ezt a szót inkább már csak formáltam a számmal, mert nem jött ki hang a torkomon.

Carlisle intett a szemével Bellának, aki átvette a helyét Esme mellett. Megjelent az orvosi táskával a kezében, és leült velem szembe.

-Mid fáj?- ráemeltem a tekintetem, nem bírtam megszólalni. Nagy gombóc lett a torkomban. -Ez fáj?- felszisszentem, ahogy a karomat tapogatta. Csak most eszméltem rá, hogy ismét csupa kék zöld folt vagyok.- Ahogy látom, most jobban vigyáztak rád, mint legutóbb. Az a lényeg, hogy te rendben vagy.- ránéztem. A barna szemei búsan néztek vissza rám, de tudtam, őszintén beszél.

Felálltam, és odamentem a bölcsőhöz. Maggie, babaarca nyugodtságot, és féktelen szeretetet tükrözött még álmában is. Mennyire könnyebb a kicsiknek. Nem ismerik a fájdalmat. Csak később, mikor már nagyobbak ismerkednek meg az élettel.

Hosszú percekig gyönyörködtem benne. Háborgó lelkem apró megnyugvást talált. Támadóim azt mondták, hogy miatta maradok csak életben. Igazuk van. Ő volt az egyetlen reményem, hogy el bírjam viselni az életet. Jasper helyzetét egyre jobban át tudtam érezni. Itt maradt egyedül a világban. Támasz, és remény nélkül. Azt hiszem én is meg szeretnék halni ilyen helyzetben.

Az ajtó felcsapódott. Jasper jött be rajta. Szemei szomorúak voltak. Tudom, hogy a vámpírok nem bírnak elfáradni, de most úgy nézett ki, mint aki lefutotta ötször a Maratont vagy, átúszta a Csendes-óceánt a legnagyobb viharban. Az egész lénye gyásszal teli volt. Egy összetört lélek.

-Annyira… sajnálom-, suttogtam. A gombóctól még mindig nehezen tudtam megszólalni.

-Nem a te hibád. Ne hibáztasd magad.- mondta Carlisle.

-Miért ne? –nézett rám kihívóan Rosalie- Jól teszi!- a forrázás óta nem is szólt hozzám.

-Rose, hagyd ezt abba!

-Túl jó vagy Carlisle! Ez itt, nagyobb veszélyt jelent a családunkra, mint gondoltuk. Ez nem egyszerű ’védjük meg az ártatlanokat’ akció.

-Rosalie, már megint rosszul gondolod.

-Nem! Nagyon is jól gondolom. Én is ott voltam. Az a vámpír, azok… valahogy meggyújtották. Még segítséget kérni sem volt ideje.

-Nem akart segítséget kérni.- suttogta Edward, miközben még mindig Esme hátát simogatta, akinek csak úgy patakzottak a könnyei.

-Mi?- nézett rá Rosalie.

-Ezt hogy érted?- suttogta a sarokból Jasper.

-Láttam, hogy látomása volt. Láttam azt is, hogy mire gondolnak ők. A férfi meg akart ölni valakit. Valaki biztosan meghalt volna. Semmi kétség. Meg akartak ölni valakit, de ez a valaki nem Audrey.- ismételte újra.

Nem engem… El akartak pusztítani valakit a szeretteim közül, és meg is tették. Nem elég, hogy a családomat, hanem az összes barátomat, segítőmet el akarják pusztítani. Ez a hülye bosszú.

Felálltam a fotelből, és elindultam felfelé.

-Hova mész?- kérdezte Bella..

-Elmegyek.

-Ezt már halottuk párszor.

-Most tényleg megyek.

-Most tényleg abbahagyod ezt az őrültséget.

-Te tényleg azt hiszed, hogy hagyjuk, hogy kisétálj innét, azoknak az őrülteknek a karjaiba. Nem láttad mire képesek?- nézett rám Edward.

-Éppen ez az, hogy láttam. Nem akarom, hogy még több szerettem, vesszen oda.

-Alice mit szólna, ha megtudná, hogy hagytuk, hogy a karjaikba szaladj?

-Én nem akarom, hogy…- suttogtam. A szemeim elhomályosultak.

-Tudjuk… shhh… semmi baj…-ölelt át Bella.

Én is elkezdtem zokogni. Nehezen kaptam levegőt. Elkezdtem remegni.

-Nyugi-nyugi…Jasper…- nézett rá segélykérően.

Jasper rám nézett. Alice halála óta először. Tekintete fájdalommal volt teli. Felállt, kikerült, és felszáguldott az emeletre.

-Tudod, ő most nagyon.... rossz helyzetben van.

-Tudom, hogy haragszik rám. Megérdemlem.

-De nem te ölted meg.

-Én csak közrejátszottam.

-Rendben.- szólt Edward.

-Tessék?

Jacob jött be az ajtón válaszként, és egy kis dobozkát tartott a kezében. Letette az asztalra.

-Mi az?

-Megkértük Jacobot, hogy szedje össze a….

-Mit?

-A hamvait.

-Mi már nem mehettünk vissza érte.

-Hogyan találtatok meg? Átléptétek a határt? Hiszen azt nem szabad!

-Seth gyorsan átszaladt a határon, és láttuk, hogy kidöntötték a fát is. Persze azonnal mentünk Sam után, hogy kapjunk tőle-, mint alfától- engedélyt, hogy átmehessünk a határon. Ők éépen a város másik végén voltak.

-Mért mentek oda? Hiszen már nem voltak ők ott.

-Megöltek három embert.

-Jaj ne!

-Nyugi!

-Nem igaz! Nem lehet igaz! Még három ember! Hány embert fognak még megölni miattam?

-Csak a szomjukat csillapították.

-Nagyszerű… már meg is nyugtattatok.

-Figyelj, nem a te hibád. Nem te ölted meg őket. Te csak az áldozat vagy, és az , hogy emészted magad senkinek nem, segít.

Erre nem szóltam semmi. Rájuk hagytam, bár még mindig utáltam magam.

Megcsörrent a telefon. Már épp fel akartam kiáltani, hogy Alice, ki az? Mikor eszembe jutott, hogy ez már lehetetlen.

-Halló tessék?- Vette fel ismét a családfő.- Charlie! Hát persze, adom!

Bella felugrott mellőlem, és odament a telefonhoz.

-Szia apa! Minden rendben?- hangja éppolyan szomorú volt, mint a család többi tagjának. -Nagy baj lenne, ha maradna még pár órát? Majd este valamelyikünk elmegy érte.

Hallgatott, és néha hümmögött is.

-Kicsit pihenj, nem kell mindig dolgozni. Most foglalkozz az unokáddal. Tudom, tudom. Akkor Jacob megy érte. Rendben-. Szia.

-Indulok.- ugrott fel Jacob.

-Hova megy?

-Reneesméért.

-Az apukádhoz vitted?

-Igen, tudod amióta itt vagy nem látta őt, és gondoltam, ha már elviszitek Maggie-t is, akkor most itt az idő, hogy meglátogassuk a papát.

-Mért nem láthatta miattam az unokáját?

-Az apám a helyi rendőrfőnök, és lehet, hogy hallott a nővéredék haláláról. Félő, hogy felismerne.

-Értem.- egyszerűen nem tudtam mit mondani a kedvességükre.

Esme nem tudta abbahagyni a sírást. Zokogott. Hol Carlisle, hol Edward támogatta.

Bella odament Edwardhoz és szorosan átölelte. Szemükben egyszerre láttam a gyászt, a szomorúságot, a fájdalmat, és azt, hogy hálásak az égnek, hogy nem a másik került Alice helyébe, és egyikük sem került olyan helyzetbe, mint Jasper.

Ültem a két szoba közötti kis lépcsőn és megtámasztottam a homlokomat a térdemben.

-Ne emészd magad. –ült le mellém Emmet. Ezt is csak azért merhette, mert rosalie fújtatva kiment a szobából, miután vitatkoztuk.

-Igaza van a feleségednek.

-Nincsen. Csak család szempontját nézi ilyenkor. Nem mindig így állt a- már bocsi –az emberekhez.

-Ezt hogy érted?

-Bellát sem szívlelte sosem emberként.

-Tényleg?- Bella aprót bólintott, miközben a szoba egyik foteljében ült Esward karjaiban.

-Tényleg ne emésztd magad.- megpaskolta finoman a hátamat.

-Mindenkinek fájdalmat okozok.- néztem a búskomor szemébe.

-Túléljük valahogy. Szeretünk téged. Hidd el. Még Rose is. Ha tudnád hányszor kérdezősködött a hogyléted felől a forrázás után.- hitetlenkedve meredtem rá.

-Igen igaza van, Audrey. Tényleg sokat kérdezősködött felőled. -szólt carlisle.

-Emmet, úgy hallom , hogy neked annyi.

-Miből gondolod?-kérdezte félénken a bátyjától.

-Nos Rosalie gondolatai, épp a halálod, vagyis a büntetésed körül járkálnak

-Na jó megyek a vesztőhelyre- és ezzel felugrott mellőlem.

-Milyen vígan mész fel hozzá- jegyeztem meg..

-Veszekedés után édes a kibékülés…-elmosolyodtam.

-Mennyi az esélye hogy nem löki ki az ablakon?

-Nyugi túléli- mosolygott rám Edward.

-Anyuuuuuu!- szaladt be a szobába Renesme. Mögötte Jacob lépkedett.

-Szia kicsim!- kapta fel az ölébe a lányát Bella.- Mi volt ma a papánál?

- Hát a papával meccset néztünk. A Mad Bulls győzött.

-Baseball meccset néztetek? Nem s tudtam, hogy érdekel téged.

-Hát, nem igazán érdekel. Nagyon bénák a játékosok.

-Ennyire tapasztalt vagy? – nézett rá Edward.

-Miután láttalak titeket játszani, még szép, hogy nem tetszik a játékok. Például túl lassúak.

-De hiszen mi vámpírok vagyunk, édesem.

-Nem felejtettem el! De akkor is. Ott volt például a dobó… Alice néni százszor jobban tudja dobni a labdát, mint…- nem fejezte be a hasonlatot, mert meglepődött, hogy édesanyja elsírta magát.

-Mi a baj Anyu? Miért sírsz? Te nem szoktál sírni!

Bella nem tudott megszólalni a könnyeitől.

-Tudod kicsit most anyu szomorú.

-Mi történt.? Hol van Alice néni?- Bella még jobban sírni kezdett. Reneesme megérintette az arcát. Gondolom a keresett képét mutatta meg neki.

Edward válaszolt helyette- Alice elment. Messzire.

-Mikor fog visszajönni?

-Nem fog visszajönni.

-100 év?- alkudozott.

-Kicsikém, Alice néni meghalt.

-Tessék?-nézett rá Jacobra, hatalmas nagy barna szemeivel.

Miután egy bólintást kapott válaszul, látszott, hogy beletörődik. Nem úgy, mint egy kisgyerek, hogy nem fogja fel szeretteinek a halálát. Nagyon is megértette. De beletörődött. Nem sírt. Nem mosolygott. Csak odabújt Bellához, és átölelte az anyját. Mintha ő lenne az erősebb. Tényleg ő volt.

Sötétedett. Lassan elálmosodtam.

-Felkísérlek Edward szobájába.- mondta Bella.

-Edwardéba?- kérdeztem álmosan.

-Jasper bezárkódott Alice szobájába.

-Értem- nyújtotta a kezét. Ez a mozdulat, mint annyi más is Alice-ra emlékeztetett.

-Inkább maradnék itt lenn veletek.

-Ahogy akarod- de azért felhúzott a földről. Odakísért az egyik fotelhez. Belefészkeltem magam. Hallottam a halk beszélgetést. Esme, még mindig szipogott. Reneesme elaludt Jacob karjaiban. Őt is mindig haza szokták vinni. Most nem. Együtt maradt a család. Rosalie és Emmet is lejött egy idő után- azt hiszem, legalábbis -ezt félálomban láttam.

Nem akartak szét válni. Jasper maradt fönn egyedül Alice szobájában. Őt senki sem zavarta. Nem akart lejönni, mert gyászolni akart. Egyedül vagy talán azért, mert nem akart még nagyobb fájdalmat kisugározni. Vagy nem akart még nagyobb fájdalmat érezni a családja láttán.

Ültek Cullenék, és nézték egymást. Mindenki a maga szerelmét. A félig lecsukódó szemhéjam alatt még láttam a család párjait párokban. Esmét Carlisle úgy tartotta a karjaiban, mintha egy félig összetört porcelánt szeretne összeragasztani az érintésével. Bella és Edward egymás szemében vesztek el. Rosalie és Emmet fogta egymás kezét, és összebújtak. Jacob nézte a karjaiban alvó Reneesmét. Onnan, ahol ültem, kiláttam a konyhába. Seth a bölcső szélére támaszkodott, és még álmában is Maggie-n tartotta a szemét.

A körülöttem ülők próbáltak kihasználni, minden egyes pillanatot. Amit együtt tölthettek. Mert rá kellett nekik is jönniük, hogy az örökkévalóság nem garancia. Ezen gondolkoztam mikor szépen lassan elaludtam, ott ülve. Éreztem, hogy még valaki rám terít egy pokrócot, de már nem volt erőm felnézni.

-Audrey, Audrey, ébredj!- szólongatott valaki. Lassan kinyitottam a szemem.

Lassan hajnalodott. Mindenki útra készen állt.

-Hova? Hova mentek?

-Eltemetjük Alice-t.

-Most? Hova?

-Még nem tudjuk. Szeretnél jönni?

-Persze. –ugrottam fel a fotelből. Kár volt, mert az elgémberedett tagjaim alig bírtak megtartani.

-Szerintem temessük el valahova ide a közelbe.- mondta Esme.

-Alice nem szerette, ha bezárják, és az elásás körülbelül ennyit tesz ki- mondta Carlisle..

-És ha nem ásnátok el?- kérdeztem félkómásan.

-Ugye nem megyünk át öreg nénibe, aki a férjét a kredencbe tartja?- nézett rám nagy szemekkel Emmet.

-Ez tényleg nem tenne senkinek se jót. –mondta Edward, és felnézett az emeletre.

-Nem volt valami kedvenc helye?

-De, egy tisztás, az erdő közepén. Van a szélén egy kis patak is. Ott szoktunk baseballozni.

-Mi lenne, ha ott?

-Arra gondolsz, hogy szójuk el a hamvait?

-Igen- mondtam.

-Rendben. Mehetünk?- ment el mellettem Jasper. Kezében a kis dobozkával.

-Nem baj, ha viszlek?- lépett mellém Bella- Elég messze van, innen.

-Jó. - engedtem, hogy felkapjon, és elkezdjen szaladni velem. Gyorsabban futott, mint egy átlagos ember. A fák összemosódtak, és a család többi tagját se tudtam kivenni.

Egyszer csak egy hatalmas tisztáson rakott le. – Megjöttünk. Ott van a másik oldalon a patak. –Lassan emberi tempóban sétáltunk a patak felé. Mint egy gyászmenet.

Jasper már ott állt és várt minket. Azalatt az idő alatt búcsúzott el szerelmétől. Állt és nézte a kis dobozkát. Összeszorult a szívem. Nem tudom pontosan milyen érzés lehet, egy ekkora szerelem után egy ddobozkában látni azt akiért mindent megadtunk volna, de tudtam, most senki sem cserélne vele. Csak állt ott lehajtott, fejjel. Tudom, hogy ha tehette volna minden erejével, harcol a tény ellen. De halállal, még a vámpírok sem tudnak szembe szállni.

A kis folyó tényleg egyszerű volt és szép. Lágyan ölelte körül a hatalmas nagy tisztást.

Odaálltunk a szélére.

-Szerintem mindenki mondjon valamit, mielőtt elengedi.- mondta a családfő, és kinyitotta a dobozkát, miután elvette Jaspertől. Láttam Jasper mozdulatán, hogy legszívesebben ellökné ez alkalommal is a kezét. Ne nyúljon senki Alice-hoz, tükrözte a szeme, de aztán elengedte a dobozt.

Mindannyian beletúrtunk a kis dobozkába. Mintha homokot fognék. Lágy szemcséjű, és apró.

Jasper két kézzel belemarkolt. Úgy tartotta, mint a legnagyobb kincsét. Az is volt.

Carlisle kezdte.

-Köszönöm, hogy a családom tagja lehettél, és bearanyoztad a napjainkat.- Szeme szomorúan nézte a szemeket. Orvos létére számtalanszor találkozhatott a halállal, de a saját családtagjának a halálát, máshogy dolgozza fel az ember.

-Köszönöm kislányom, hogy éltél. Köszönök mindent- szólt Esme a sírás határán. Ő a család anyukája. Anya módon is viselkedett. Arca olyan volt, mint egy összetört anya.

-Jó utat, kislány- mondta Emmet. Beletörődött abba-hogy a régi hasonlatommal éljek-, összecsipkedték a méhek. De látszott a szemén, hogy legközelebb harcolni fog, segíteni, bosszút állni. Egy harcos medve. Egy szomorú mackó. Együtt.

-Vigyázz magadra. Egyik vásárlás sem lesz jó nélküled.- mondta Rose mosolyogva. Nehezen tudtam őt elképzelni, igazán szeretni. Úgy, mint egy nővér. De most látszott, hogy őt is a sírás környékezi.

-Köszönöm hugi, köszönöm, hogy nem hagytad, hogy egyedül maradjak.- suttogta Edward.

Alice mesélte, hogy része volt abban, hogy összejöttek Bellával. Örök szerelmet kapott tőle. Szeme hálával volt teli. –Sajnálom, hogy nem mondtam elégszer, hogy mennyire szeretlek, hugi.

Én kerültem sorra, de az előbbi szavaktól ismét nem tudtam megszólalni.- Sajnálom, és ne haragudj. – az utolsó szavakat, inkább csak én hallottam- Köszönöm, hogy megtanítottál a tükrök nyelvén.- Nem tudom, mért ez jutott eszembe. Talán, azért mert ismét sírhatnékom volt.

-Drága Alice-m, Mi lesz velem nélküled? Senki sem fog agyamra menni a vásárlással, meg az összes többi őrültségével. Köszönök mindent. –mondta mellettem Bella. Tegnaphoz képest erősebbnek látszott. Talán a szeretet, s és a megértés, amit Nessie-től kapott megkeményítette őt egy kicsit.

Szia Alice néni.- mondta Nessie nemes egyszerűséggel. Akkor sem sírt. Most sem. Nagyobb, és érettebb, mint Maggie, ő már most többet tud az életről, mint sok ilyen kis aprócska gyermek.

Jasper volt az utolsó.- Szeretlek. Nagyon. Hiányozni fogsz.- ha nem álltam volna közel hozzá alig hallom meg a szavait. De a hangja szeretettel volt teli. Ezekre a szavakra csordultak ki a könnyeim.

Egyszerre engedtük el a hamvait. Abban a pillanatban egy lágy fuvallat kapta fel a szemeket. Úgy fújta ki az ujjaim közül a szél, mintha börtönben lenne. Néhány szem beleesett a folyóba. Néhányat vitt magával a szél. Sírtam. Álltam és néztem, ahogy a szél elveszi az utolsó bizonyítékot arra, hogy Alice élt. Olyan volt mintha még mindig élne. Táncolt a szélben, és a víz tetején. Még mindig könnyek potyogtak le az arcomról.

-Gyere-, suttogta Bella, s elindultunk

Minden gyászos volt. Az eső lassan szemerkélni kezdett. A fák is szomorúan hajtották meg magukat a szél erejének. A tisztáson sok-sok vadvirág konyult le. Néhányan hervadtan roskadoztak a fűben. Gyászolt a természet is.

Mielőtt Bella még felkapott visszanéztem a tisztásra. Jasper még mindig ott állt. Pontosan, úgy ahogyan akkor, mikor megérkeztünk. Nézte a folyót. Szerintem Alice hamvának minden szemét követte. Hogy jó helyre kerülnek e. Elbúcsúzott tőlük. Úgy állt ott, mint egy fa, amibe villám csapott, és nem tudja eldönteni, hogy a folyóba vesse e magát. Csak állt ott. A végtelenségig.

Jasper nem is sírt. Pedig az ő felesége volt. Pedig neki is könnyebb lenne könnyekkel. Talán fel tudná dolgozni a fájdalmát. Bocsánatot kell kérnem tőle.

Ezen gondolkoztam, mikor Bella letett a ház előtt. Maggie már felébredt és engem keresett. Csak úgy repült a karjaimba. Ő nem érzékelte, a szomorúságot. Nessie karon fogta, és elmentek játszani.

Mikor hazajött, Jasper után néztem, de megint csak az ajtócsapódást hallottam az emeltről. Letettem Maggie.t és megindultam föl.

-Hova mész?- szóltak utánam.

-Bocsánatot kell kérnem.

-Nem, most nincs olyan állapotban.

-Tudom kezelni a helyzetet. Blokkolom az érzéseit, nyugi.

Felmentem, és bekopogtam az ajtón. Nem jött válasz. Tudtam, hogy ott van. Arra gondoltam, hogy nem akarom érezni az érzéseit, és benyitottam a szobába. Jasper a kagylófotelben ült, és meredt a semmibe. Nem tudom mikor tudatosult benne, hogy én is ott vagyok.

-Jasper, én bocsánatot akarok kérni. –megremegett a hangom. . Én nem akartam, nem tudtam , hogy ez lesz.

Felállt és rám emelte a tekintetét. A szemei feketék voltak és fájdalommal teli, Volt ott még más is. Gyűlölet. Megtántorodtam és nem bírtam uralni az érzéseimet. A szemétől vagy a közönyétől elvesztettem az irányítást. Csak a fájdalmat éreztem. Nagyobb fájdalmat, mint mikor a szeretteim meghaltak. A szörny élvezettel lakmározott a fájdalmamból, és kínzott.

Elkezdtem hátrálni, Ő jött utánam. Nem szólt, csak nézett, és sugározta rám a fájdalmát. Fel akartam kiáltani, hogy hagyd abba, nem bírom tovább, de nem bírtam megszólalni. Sírtam. Ahogy hátráltam nem vettem észre, hogy a lépcsőhöz értem. Megbotlottam, és legurultam a lépcsőn. Mindenem fájt, de nem jobban, mint a szívem. Lassan jött utánam le a lépcsőn. Tudtam, hogy meg kar ölni. Összehúztam magam kicsire, és vártam, hogy belehaljak, Hogy a szörny kiszorítsa belőlem az életet.

Aztán egyszer csak abbamaradt. Kongó ürességet éreztem, de még ez is fájt. Már csak azt láttam, hogy Bella mellém lép.

Utána engedtem, hogy a sötétség magába szippantson, ugyanúgy, mint annyiszor az elmúlt hónapokban. Nem tudom, hogy meghaltam e vagy csak elájultam, de a sötétség utáni ürességbe menekültem Ez jobb volt mindennél. Nem akartam felébredni. Nem akartam látni azokat a fekete szemeket...

Először is köszönöm, mindenkinek ,aki elolvassa a történetem.

Másodszor örök hála Mismouth-nak, hogy segített kerekké tenni a történetet. Köszönöm neked! betti. neked is , hogy az apróságokban segítesz. HA elolvastad a fejezetet, kérlek írj kritikát. Nekem nagyon sokat jelentene. Köszönöm! Minden jövőhéten vizsgázónak egy nagy kalappal!

Puszi,Truska