Az utolsó reménysugár- 11. fejezet

Összetört játék babák

-Hagyj békén!- kiáltott ismét rám mikor látta, hogy nem tágítok.

-Nem addig nem, amíg nem mondod el, hogy mi velem a bajod. Tudod, nagyon nehéz segíteni a dolgon, ha nem tudom, hogy mi az.- vágtam vissza. Tényleg rossz volt, hogy csak utált, de nem tudtam pontosan, hogy mi okból.

-A tényeken nem lehet változtatni- végig nézett rajtam.

-Az a baj, hogy ember vagyok? De miért? Te gyönyörű vagy, mindenki a lábaid előtt hever, halhatatlan vagy, mért utálod ennyire az embereket?- nehezen tudtam megérteni, hogy mért utál ennyire. Ez egy törékeny csúnya kis test. Semmi hozzá képest.

Be akarta vágni az ajtót, de betettem a lábam a résbe. Kár volt. Elfelejtettem, hogy ha egy vámpír becsapja az ajtót, ott nem marad ép semmi. A lábam se. Felkiáltottam. Fél lábon kezdtem ugrálni, mint egy bohóc.

-Te szerencsétlen, nézd meg, mit csinálsz.- korholt. Egy újabb ok, amiért nem értettem a viselkedését. Innen is látszik, hogy az ő helyzete sokkal könnyebb. Hiszen neki nem árthat egy becsapódó ajtó sem.

Szerencsére meg kellett állapítanom, hogy nem tört apró darabokra a lábfejem. Maximum erre a lábamra is sántítani fogok egy ideig.

-Addig nem tágítok, amíg nem mondod el. Ha a testi épségemet teszem kockára akkor sem.- néztem a szemébe. Ismét megvillanni láttam benne azt a sok, egyszerre megbúvó érzelmet.

-Tudni akarod? Ti emberek! Nektek annyira könnyű minden. Lehetőségetek van a boldog életre, de egyikőtök sem használja ki.- szűrte ki a fogai között. Villogott a szeme, mint egy vadmacskának.

-Ezt nem értem. – Mit nem használ ki? Milyen boldogság? Mi van?

-Tudod, hogy mióta szeretnék gyereket? De vámpírként ez lehetetlen. Tinektek embereknek, olyan könnyű, bármikor bármennyi gyereket szülhettek.- egy csapásra megértettem. Mint egy pofon úgy sújtott le rám a tény… a fájó emlék… ismét…

-Ezért utálsz? –kezdett felmenni bennem a pumpa.

-Itt sírdogálsz, mikor megvan a lehetőséged. Még megvalósíthatsz egy szebb életet…-kiáltotta.

-És ha nem? -vágtam közbe. Nem kiáltottam, ne emeltem fel a hangom, hogy elnyomjam az övét, egyszerűen csak kimondtam. Szavaim így is elérték a hatásukat.

Rosalie-ban benne akadt a szó. Olyan volt, mint egy macska, aki megtudta, hogy a tej a tehéntől származik. Hanem lett volna ez a téma a legfájóbb pontom talán még fel is, nevettem volna az arckifejezésén.

-De hogyan?- kérdezte hitetlenkedve.

-Az embereknek túl könnyű ugye azt mondtad? Az emberek nagy részének még sem adódott meg a lehetőség. Szóval, ha emiatt utálsz, akkor ezt abba is hagyhatod, mert olyan mintha a kutya azért utálná a macskát, mert az nem tud ugatni. Egy cipőben járunk.

Rosalie még mindig ledöbbenve nézett rám. Kitárta előttem az ajtót- Nem jössz be?- Tehát csak ennek kellett megváltozni ahhoz, hogy máshogyan álljon hozzám. Lehettem volna dühös is rá. De nem voltam.

A szobában-amit még sosem láttam- a kék és a sárga színek árnyalatai játszottak főbb szerepet. Hirtelen eltűnt, ijedten néztem körül. –Rosalie?

-Itt vagyok- jött be ismét, egy tégely krémmel a kezében.- Ülj le, bekenem a lábad, ezt Carlisle hagyta itt, hogy ha valami zúzódásod lenne.- magyarázta.

Meglepődtem a hirtelen jött kedvességén, de jól esett. Leültem a nagy franciaágyuk szélére. Leguggolt elém, és az ölébe vette a lábamat.

-Ne, hagyd majd én.- mondtam zavartan.

-Ugyan, Én vágtam rá az ajtót.- hagytam, hogy levegye zoknimat, és bekrémezze, kék lila lábamat. Zavarban voltam, így hallgattam. Aztán felnézett rám, hosszú percekig nézett némán a szemembe, nem is emlékszem, hogy az elmúlt hetek folyamán kaptam e tőle ilyen gesztust.

-Tudod, én soha nem akartam ilyen lenni- kezdte mondani- Nem akartam ezt az életet, Carlisle döntött úgy, hogy megment. Bár ne tette volna. Jobb lett volna meghalni.- kérdőn néztem rá, így folytatta- az én időmben én voltam a város legszebb, leggazdagabb és legbefolyásosabb lánya. Apám a pénzre való tekintettel választotta ki nekem a jövendőbelimet. Talán éppen ezért senki nem sejtette, hogy mire képes, hogy mi fog történni. Egy este, ők és a haverjai megtámadtak az utcán. Még reménykedtem, hogy csak viccelnek… De halálosan komolyan gondolták. Halálosan…-nem kellett többet mondania, hogy tudjam, mire gondol. Kirázott a hideg.

Most rajtam volt a ledöbbenés pillanata. Meglepett, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen személyes titkokat mondd el, és méghozzá pont nekem.

-Tudod, egész emberi éltem alatt szép családra vágytam, sok gyerekkel. Mindenki felnézett rám. Carlisle utána rám talált, és megharapott. Mikor az átváltozás után elmondták mi lett belőlem, legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. Nem lett jobb nekem. A szívem nem dobog, de az emlékekre -a rosszakra főleg- és a vágyaimra pontosan emlékszem. Nincsen célom. Hiába vagyok szép tökéletes. Még mindig…

-Sajnálom. Én nem tudtam…

-Ne mentegetőzz- nézett rám lágyan, már semmi nyoma sem volt az előbbi támadásra készülő vadmacskának.- Tudom, hogy késő bánat, de meg tudod bocsátani a viselkedésemet?- nézett rám kérlelően.

-Pe-persze- dadogtam

-Nem azért mondtam ezt a dolgot az előbb, hogy tisztára mossam magam, csak tudd, hogy érzem, hogy mit érzel. Nem tudtam, hogy ez a helyzet, de hidd el, tudom milyen.

-Lehetséges.- zavarban voltam, így elfordítottam szép, elgyötört arcáról a tekintetem. Megláttam egy tükröt a szoba egyik sarkában. Felálltam és elindultam felé. A tükrök valahogy erőt adtak, hogy folytassam- Tizenhat évesen az ember csak tervezget. Minden kislány álma az, mint neked is. Volt egy nőgyógyászati problémám, és anyukámmal kerestünk egy orvost. Nem volt komoly bajom, minden tinédzserrel előfordul, de az orvos azt mondta, hogy csinál egy teljes kivizsgálást. Tizenhat évesen nem árt… Csak néhány rutin vizsgálat.

Emlékszem az orvos szánakozó arcára mikor mentünk az eredményért. Sajnálattal közlöm, hogy akadt egy probléma, amit a vizsgálatok kimutattak. Azt hittem, hogy valami gyulladás, vagy valami ilyesmi, a világért sem gondoltam pont erre. „Maga meddő.”- mondta az orvos egyszerűen. „A nők bizonyos százalékában előfordul. Nincs rá magyarázat.”- megtorpantam, hallottam, hogy Rosalie feláll, és a tégelyt az éjjeliszekrényre teszi.

.- Emlékszem, amikor próbáltam lenyelni a könnyeimet. Nem kiborulni anyám mellett, csak bólintottam. Az orvos szárazon közölte, hogy majd fogadjak örökbe, ne búsuljak.- nagyot kellett nyelnem- Tartottam magam elég sokáig. Nem akartam kiborulni. Épp egy iskolai rendezvény volt aznap délután, metróval kellett mennem. Anyuval szétváltunk. Szerencsére. Emlékszem, mikor felszálltam a földalattira egy kisfiú beszélgetett mellettem az anyukájával. „Anya mért nem érem el?”- mutatott fel a kapaszkodóra. „Tudod, kicsim, még nőnöd kell egy kicsit”- válaszolta az anyja. „Mégis mennyit? Száz nap múlva el fogom érni?”- kérdezte a kicsi. Emlékszem, hogy az ajtó felé fordultam, és kibámultam a sötétségbe. Láttam az üvegbe, hogy eltorzul az arcom, és hang nélkül zokogtam a végállomásig.

-Azóta nincsenek céljaim. Azt sem tudom , hogy mi lesz a jövőmben, mikor Mag megszületett egyszerre utáltam a nővéremet, mert neki lehet- csak most jöttem rá, hogy én is hasonlóan érezhettem mint Rose- nem is utáltam, inkább mondjuk azt, hogy irigy voltam. De hálás is. Mert ott volt egy kis teremtés. Akit én is nevelhettem.

-Majd találunk neked is célokat meglátod- suttogta. Ezt már Bella is mondta pár nappal ezelőtt.

Észre se vettem, Rosalie mikor jött mögém, csak a hideg kezétől rezzentem össze, mikor megérintette a vállamat. Néztük egymást a tükörben. Déja vu érzésem lett. Mint mikor Alice-szel ültünk a tükör előtt. Egy gyémánt, és egy jelentéktelen kis kavics, mint akkor is. Hátulról átölelte a vállamat. Rátettem a kezem az övére és álltunk még egy jó darabig.

Ilyen egyszerűen változnak a kapcsolatok? Találsz egy sorstársat, és megváltozik minden? Azt hiszem igen.

Másnap éppen játszottunk a gyerekekkel. Rose, Seth, és én. Az idő jó volt, napsütéses. Így minden vámpír a házban tartózkodott.

Álltam és néztem őket. Seth éppen egy mondókát tanított neki. Mókás volt, hogy ez a nagy melák srác éppen egy kislánynak tanítja a cini-cini muzsikát. Maggie csak ült, és nagy szemekkel nézte a száját. Mintha minden egyes szónál meg akarná jegyezni a szóhoz kapcsolódó szájmozgást.

Rosalie pedig Nessie kis vöröses barna loknijait fésülgette.

-Cinni- ciiinni munyika táncó a kis jujika- hallatszott a tanulás eredménye Maggie szájából.

-Ügyeeees!- kiáltott fel Seth. Átölelte, és összevissza puszilgatta,. Már megszoktam ezeket az érintéseket. Nem volt benne semmi rossz, csak szeretet. Mag önelégülten tartotta az arcát az újabb puszikra, aztán rám nézett, és odajött megfogta a kezem, és oda húzott a lépcsőkhöz.

-Ódddii, csüccs!- kiáltott, édesen és leült - példát mutatva- a lépcsőre. Odafészkeltem magam mellé.

-Min van angyalka?- megsimogattam az arcát. A kisbabáknak van talán még olyan tökéletes bőrük, mint a vámpíroknak.- Na mit énekeljünk?

-Benne manóóóóka- közben felemelte a mutató ujját. Meglepődtem, hogy emlékszik még erre a dalocskára. Pár hónapja tanította neki anyu. Azóta senki sem énekelte vele.

Így ketyeg az óra, tikk takk…-közben mozgattam az ujjam az óra ütemére.

-..jááár.- fejezte be.- Bennne a manóóókaaaa- közben ütögette egyik kezével a másikat.

-… kalapál. De ha áll az óra, és nem jár.- felemelte mindkét mutató ujját.

-Asziiik, a manóóóka…- és a saját vállára hajtotta a fejecskéjét.

…és nem kalapál.- fejeztem be.

-ügyes!- kiáltotta, és megtapsolta magát.

-A francba…-sziszegte Rosalie.- Bella- mondta kicsit hangosabban.

Bella Carlisle,, Esme, és Edward egyszerre rohant be a szobába.

-igen halljuk. Ki hívta ide?- - mondta Edward. Valami olyasmit halottak, amit én még nem.-Most mi csináljunk?- nézett rám. Nem tudtam, miről beszélnek egészen addig, amikor alig egy perccel később kerékcsikorgást halottam.

-Ki az? -kérdeztem ijedten.

-Az apám.- mondta Bella köntörfalazás nélkül.

-Most mi lesz?- kérdeztem riadtan. Hiszen ő rendőr.

-Szerintem mutassuk be.- jött be Jasper is a szobába.

-Na de… kezdte az aggódó ellenkezést Esme.

-Bízz bennem. Charlie fél. Tudom.- Suttogta az anyjának. A félelem az én szótáramban, pánikot és meggondolatlan döntéseket szül. Engem egyáltalán nem nyugtattak meg a szavai. Halk kopogás jött az ajtó felől. Bella előresietett, és kinyitotta az ajtót.

-Szia apa. Nem is mondtad, hogy jössz,- közben kitárta az ajtót. Egy középmagas férfi lépett be az ajtón. Még mindig rendőrruhában volt, bizalmatlanul léptem egyet hátra. Jasper mögém lépett.

-Nyugi.- suttogta.

-Szia papa, rohant oda hozzá Nessie.

-Szervusz édesem. Hiányoztatok. Mostanában alig látlak titeket. – körbenézett. -Olyan búskomorak vagytok…- szeme hitelen megakadt rajtam. Nézett, nem szólt semmit csak nézett. Biztosan felismert! Hiszen eltűntem. Biztosan…

- Önnel még nem találkoztam. Csak nem egy újabb családtag?- tanácstalanul nézett végig a többieken.- Nem úgy hiszem nem családtag.

-Charlie hagy mutassuk be Audrey Hopest. Egy jó barátunk, aki az unokahúgával jött hozzánk látogatóba.

-Szép jó napot, Charlie Swan vagyok.

-Örvendek - mondtam remegő hangon- örülök, hogy találkoztunk. Nessie nagyon sokat mesélt magáról.

-Igazán?- mondta boldogan.- Annyira ismerős az arca önnek. Mi járatban?

Ismét léptem egyet hátra. – Tudja, már rég láttam Esmé-éket. Hiányoztak.

-De hiszen maga ember, és milyen fiatal, nem lehetett az olyan rég. –mondta bátortalanul. Úgy hittem többet tud a vámpírokról, mint egy átlag ember, de így is keveset.

-Ódddiiiiiiii- szaladt a lábamhoz Maggie.

-De hiszen maga- felismerés villant az arcán. Ennyire keresnek? Hiszen több száz kilométerre vagyok. Hirtelen a fegyveréhez kapott, és előrántotta. Seth felkapta Maggie-t, Rosalie pedig Nessie-t. Esme halkan sikkantott.

-Apa, apa nyugi, itt gyerek is vannak erre nincsen semmi szükség.- ugrott oda Bella.

-Bella menj távol innen. Ez a nő veszélyes.- kiáltott rá az apja.

-Dehogy veszélyes, nyugi hallgass meg minket- mondta Edward. Látszott, hogy ő is meglepődött. Hiába tudott olvasni a gondolataiban a döntése hirtelen volt. Meg ha jobban belegondolok, elég furán jött volna ki ha hirtelen leteperi a saját apósát.

-Fel a kezekkel! Magasra!- reflexszerűen raktam fel a kezemet. Lehet, hogy egy sebezhetetlen vámpírfamíliával hozott össze a sors de most a fegyver csöve rám mutatott. Hirtelen az jutott eszembe, hogy mért van az, hogy mindig ilyen helyzetekbe kerülök. Vonzom a veszélyes helyzeteket, semmi kétség. Ahol össze lehet gyűjteni pár sérülést, ott megtalálnak.

-Charlie, nyugi, nyugodj meg- lépett ki a hátam mögül Jasper.- Minden rendben nyugi.

-Keresik őt négy államban. Elsőszámú gyanúsított egy gyilkosságban. Ne mondd azt, hogy nyugodjak meg. Ti meg itt bujtatjátok. Még jó, hogy a kicsinek nem esett semmi baja.

-Igen ez igaz, de ez nem azt jelenti, hogy ő volt a tettes.- Jasper –saját magamon is éreztem- lassan nyugalmat sugárzott a körülötte állókra. Charlie arca egyre zavartabb lett.

-Hogyan hihettek neki, amikor nem is ismeritek.- mondta értetlenül.

-Ismerjük őt. A tényleges gyilkosok olyanok mint mi.

-Tessék? –Arcán rémület, és félelem tükröződött. Igaza volt Jaspernek. Charlie félt.

-Igen, ezért jött hozzánk. Mert csak mi tudunk segíteni. Ha beviszed őt az őrsre, nem segítesz senkin.

-De…

-Apa kérlek. –Bella megfogta az apja vállát. Körbenézett. Ránézett az ijedtszemű kislányokra, sóhajtott egyet és elrakta gyorsan a fegyverét.

-Rendben. Akkor ezt rátok bízom.

-Köszönjük. –Mondta Bella.

Charlie ismét végig nézett mindenkin. Majd arcán vad felismerés tükröződött. Nem olyan, mint az előbb, hanem valami más…- Várjunk csak hol van Alice? Tudtam, hogy valaki hiányzik.

Esme ismét elsírta magát. Ezekre a hirtelen kérdésekre nem volt felkészülve. Jasper felől is

nyugtalanságot, és szomorúságot éreztem. Csönd volt a szobában. Üres, tapintható fájdalmas csönd. Még senki sem szokott hozzá a tényhez.

-Alice…apa…Alice meghalt…- mondta ki végül Bella. Az elmúlt napokban hihetetlen erősen tudta kezelni a dolgokat.

-Hogy mi? Meghalt?- eddigieknél nagyobb döbbeneet sugárzott az arcáról- de hát hogyan?

-Megölték-. Ugyanazok, akik Audrey testvérét is. –suttogta Jasper. Nem akartam érezni ezt a mérhetetlen szomorúságot, amit sugárzott.

-De mért nem szóltatok? Elintéztem…-szemében könnyek csillantak

-Még mi sem tudtuk elintézni.- mondta Carlisle. – Bízzd ránk a dolgot

-Nem szólt semmit csak állt, éppolyan hitetlenkedve, amilyen hitetlenül mi is álltunk az egészhez a kezdetekben.

-Részvétem- nézett Jasperre, majd a család többi tagjára is.- Jobb ha én most lassan elmegyek.- Elindult az ajtó felé.

Szemüme!- kiáltott fel Maggie Seth karjaiból, Bella apukája felé mutatva. A zsebében tényleg egy napszemüveg volt.

-Szia kicsikém- lépett oda Charlie hozzá. – meg akarod nézni- és odaadta a kiszemelt tárgyat.

Maggie mohón elvette, és feltette a szemére. Majd kicsit letolta, és felkiáltott- kukucs!

Halk, és vidám moraj futott át a jelenlévőkön, mindenki megmosolyogta a helyzetet. De a hangulat- amit valószínűleg Jasper sugárzott akaratlanul, mindenkit megbélyegzett.

-Tudod mit, itt hagyom neked, és ha legközelebb találkozunk visszaadod. Jó?

-Jaj de jó- mondta vigyorogva Mag. Ez volt az új kedvenc szófordulata.

-Uram- szóltam utána. Rám nézett. Nem volt bizalmatlan a tekintete már, inkább csak szomorú- Köszönöm.

-Nincs mit. -mondta.

-Megtenne valamit? - félve tettem fel a kérdést, de ha úgy hozta a sors , hogy megkaptam egy befolyásos rendőr bizalmát meg akartam kérni.

-Micsodát?- húzta össze a szemöldökét.

-Utána járna, hogy mit tettek a nővéremmel, és a sógorommal Nem a gyilkosságra gondolok. Azt magam is láttam. Hanem a temetésre.

-Persze- mosolygott rám. Szomorúan, és részvéttel.

-Köszönöm- mondtam ismét.

Kilépett az ajtón, amilyen gyorsan tudott. Inkább menekült. Ez jobb megnevezés.

-Bella, majd amikor tudod, hozd át a prücsköt. –szólt vissza –Viszlát.- Adott egy puszit a lánya fejére- Még egyszer nagyon sajnálom.

Elment, én pedig megkönnyebbülten rogytam le a lépcsőre. Jasper felszaladt, engem kikerülve. Talán tudta, hogy most mindenki az ő érzéseit tükrözi. Rajtam kívül.

Ismét eltel néhány nap.

-Maggie szeretsz?- kérdeztem tőle a játék közben.

-Neeem- mondta.

-Nem szeretsz?- kérdeztem sírást színlelve.

Odasomfordált, és adott egy nagy cuppanós puszit.

-Azért!

-És is kérek! Kiáltotta Rosalie a szoba másik végéből- Maggie odaszaladt hozzá, és neki is adott.- Jaj de finom volt! Megeszlek, megeszlek!

-Nekem is hagyj belőle!

Seth La pushban, Nessie pedig a papájánál volt. Egész délelőtt mi vigyáztunk Magre

-Ki a világ legszebb kishercegnője?- kérdezte Rose.

-Én.- mondta magától értetődően Mag.

-Egyáltalán nem önimádó a gyerek- mondta nekem. Együtt nevettünk.

Maggie pótolta hiányt mindkettőnk életében, és ez így jó volt. Kinéztem az üvegen az erdőbe. Az idő borús volt, de megszokott. Az elején fel se tűnt, hogy valaki távolodik. Először jeges rémület, hogy lehet, hogy ők. Csak mikor jobban megfigyeltem, akkor jöttem rá, hogy Jasper az.

-Mindjárt jövök- mondtam Rosalie-nak, és feltéptem az ajtót.- Várj!- kiáltottam utána. Sehogy sem tetszett ez nekem.

Jasper megtorpant. Nem mozdult, nem nézett hátra csak megvárta, míg beérem. -Szia.

-Szia. Hova mész?- csaptam le rá azonnal.

-Vadászni.- összeráncoltam a homlokom. Valami miatt nem hittem el

-Biztos vagy benne, hogy csak vadászni mész?

-Igen- mosolygott, vagyis inkább próbált.

-Nem szeretem, ha szórakoznak velem.- vetettem a szemére. Éreztem, hogy elhallgat valamit előlem.

-Én nem- rám nézett, egy hosszú pillanatig nézte az elszánt szememet és megadta magát- Rendben, igazad van. Elmegyek. Nem tudom még hova, de nem maradhatok itt.

-Tessék? De miért? Hiszen. Én ezt nem értem.- erre nem számítottam

-Mindenkinek csak fájdalmat okozok. Szomorú az egész ház. Miattam. Nem akarom ezt.- nézett rám.

-De ezt nem csinálhatod, hiszen ezzel is ugyanúgy fájdalmat okozol nekik. Elmennél szó nélkül?- mutattam rá.

-Sajnálom. Nem tudok itt maradni. Minden Rá emlékeztet. A legkisebb katicabogár is. Muszáj elmennem máshova… Nem neki kellett volna meghalni.- szemeiben ismét felfoghatatlan fájdalom volt.

-Halottad Edwardot. Mindenképp meghalt volna valaki. Nem a te hibád.- kétségbe esve kerestem az okokat, hogy maradásra bírjam.

-Jobban szerettem volna én meghalni.- mondta őszintén. Fájtak a szavai. Bár nem éreztem ténylegesen az érzéseit. Nem akartam. Furcsa szúrást éreztem a szívemben.

-De nem így lett. Most élsz, és éppen a legnagyobb fájdalmat okozod a családodnak.- kérleltem.

-Nem szeretem a búcsúkat.- suttogta

-Ne menj el! Kérlek! – légzésem akadozó lett. Nem tudom miért…
-Sajnálom- mondta már sokadszorra.
-Maradj!- kiáltottam. Elkaptam a kezét, hogy megerősítsem nem csak a levegőbe beszélek.
-Nem tudok! Majd később talán visszajövök. De most, muszáj elmennem.
-Maradj! -suttogtam halkan

-Remélem, hogy életben maradsz. Vigyázz magadra, Audrey! - megérintette az arcom, majd sarkon fordult.
-Várj! –kiáltottam.
-Mondd meg a többieknek, hogy szeretem őket- fordult vissza egy pillanat erejéig. Szeme reménytelenséggel, és a szokott fájdalommal volt teli.
-Várj!- kiáltottam kétségbe esve, de szavaimat már csak a fák hallották. Ő már régen elment.

Sziasztok! Íme az új fejezet!Először is köszönöm a most már vegyészek táborába tartozó Mismouth-nak a segítséget! Még egyszer gratulálok! :D Tinnus neked is köszönöm:D Az apróságokban mindig kell segítség:D

Jó olvasást, és kellemes nyári időtöltést előre is:) Ha majd lesz néhány szabad percetek, gyertek fel az oldalra. Jah és tudod, írj véleményt! Puszi, Truska