Az utolsó reménysugár- 12. fejezet

Egyedül a semmi közepén (Jasper szemszöge)

Egy sas száll a magasban, éppen áldozatát keresi, nem olyan jó a szeme, mint nekem, mert ha az lenne látta volna azt a kis nyuszit, ahogy bebújt a farönkbe. Nem miatta. Miattam… Még ezek a cseppnyi állatok is érzik, hogy mekkora nagy veszély vagyok a számukra. Egy mező szélén álltam a fák között.

Szeretnék annak a sasnak a helyében lenni. Mennyire méltóággal teljes, mikor szeli a levegőt, mennyire szabad, mennyire boldog… Csak felemelkedik és már övé a világ.

Mit is akartam? Vadászni? Egyáltalán minek? Mi értelme? Egyáltalán van valami értelme az életemnek?

Leültem az egyik fa tövébe és behunytam a szemem. Bárcsak tudnék aludni. Legszívesebben mindig csak aludnék. Akkor nem lenne az egész ilyen rossz. Akkor talán elfelejthetném egy kicsit ezt az egészet. Talán nem érezném minden pillanatban, hogy a szívemet ki akarják szakítani a helyéről. Bár nem dobog már pár száz éve, de úgy fáj, mintha még mindig pumpálná a vért eszeveszettül.

Már hetek óta mászkáltam. Nem tudom pontosan megmondani, hogy hány napja hagytam ott őket, mert összefolynak a napok, tudom, hogy a nap és a hold egymást váltják odafönn az égen. Tudom, hogy az idő múlik, tudom, hogy ezalatt az idő alatt az emberek élik mindennapi kis életüket. Lehet, hogy éppen most fedeztek fel valami nagydolgot, lehet, hogy most lőttek ki valakit az űrbe. Több száz ember házasodhatott, több száz gyermek születhetett, esetleg néhány meghalhatott. Valaki sír, valaki nevet, valaki elhagy, valakit elhagynak. Valakit megutálnak, valakit pedig megszeretnek. Hányan lehetnek irigyek, mérgesek, kétségbeesettek, gyávák, szomorúak, szerények, boldogok. A világon annyi érzés van egy időben. Nem akarom egyiket sem érezni, nem akarok egyáltalán semmit sem érezni. A saját érzéseimet se.

Mélyet sóhajtottam a levegőből. A fű, a réti virágok néhol fanyar néhol édes, és a pár száz méterre csordogáló hegyi forrás tiszta vizű illata kovácsolódik egybe. Csak én érzem. Senki más. Ha erre járna egy ember, lehet, hogy érezné a természet illatát, de nem azt amit én. Ezek túl intenzív érzékelések. Túl összetett.

Érezések, érzékelések. A fa érdessége a hátamnál, a moha lágysága az ujjaim alatt. Kicsi és nagy egymás mellett. A természet olyan nagy, az idő pedig olyan végtelen… nekem… és céltalan.

Mikor becsuktam a szemem, újra és újra ugyanabba a hibába estem. Elképzeltem az arcát, a haját, a hangját. Az a rossz, hogy pár pillanat múlva rá kellett jönnöm, hogy ő már soha többet nem lehet velem. Vége. Minden porcikám tiltakozott a tény ellen, de vége. Ennyi volt. Ő volt az egyetlen reménységem. Emlékszem mikor találkoztunk. Tisztán mindenre. Az volt életem egyik legszebb pillanata…

Nappal van, még nem szoktam hozzá, hogy világosban emberek között legyek. Az elmúlt évszázadok során inkább csak sötétségben voltunk. A bőrünk miatt is. Philadelphia. Éppen zuhog az eső. Hallom az esőcseppek kongását, ahogy földet érnek. Meglátok a túloldalon egy kis étkezőt, Egyszerűen állhatnék az esőben is. Hiszen nem árt nekünk a víz. Nem fogunk megfázni, nem lesz semmi bajunk tőle. De az embereknek feltűnhet ezért akarok bemenni abba az étkezdébe. Meg érzem, hogy valami odahúz. Tudom, hogy oda kell mennem. Alig negyven méter. Sétálok az esőben, lassan nyugodtan. Tudom, hogy egy normális ember nem sétál az esőben főleg nem lassan, de kell valamennyi idő, hogy feldolgozzam azt a sok érzelmet, ami a körülöttem lévő emberektől jön. Ezért sem szeretek emberek közelében lenni huzamosabb ideig.

A kis étkező nevét neonlámpák jelzik. Ez aztán az ellentét. Mivel elég borús az idő bekapcsolták őket. Hm... a második betű halványabban világít, mint az első, a negyedik villog, az ötödik kialudt. Az egyik autó felhajtott egyik kerekével az útpadkára. Az éppen elhaladó biciklisnek a hátsó kerekében egy enyhe nyolcas van. Egy öt tagú banda kerül ki. Ők gyorsabban mennek, mint én, fejükbe kapucnit húztak. Az egyik srácnak fel van repedve a szája, a heg alig pár napos. Így még jobban érzem az illatát. Nem olyan édes, mint egyeseknek, de vér. Érzem, hogy nagyon dühös. A másik kisebbik talán fiatalabbiknak a kabátja zsebéből egy üveg lóg ki. Zavart, de bátor akar lenni. Menő. A harmadik rágyújt, - közömbös, valami miatt kicsit izgatott, de közömbösen áll a dolgokhoz… és így tovább.

Nem csak arról tudok, ami a szemem előtt van. Hallom a hangokat mindenfelől. Az eső elől az emberek fedél alá menekültek. Az otthonaikban beszélgetnek, kiabálnak, szerelmesen évődnek, vagy éppen a délutáni sziesztájukat tartják. Hallom hogy az utca túloldalán lévő házban a második emeleten egy kisbaba sír. Kétségbeesett. Keresi az anyját. Vajon hol lehet? Fél. A hármadikon egy férj és feleség veszekszik. Mindketten idegesek. Nagyon. A negyediken egy nagymama beszél vissza a tv-nek, hogy miért nem hagyja el azt a perszónát a főszereplő, és veszi feleségül szívszerelmét. Zaklatott, és felháborodott. Az egyik boltocska tulajdonosa éppen ideges, ide hallatszik, hogy mindennek elmondja az alkalmazottját, mert kint hagyta az árut az esőben. Az alkalmazott zavart, és nagyon szégyelli magát.

Város. Minden kicsi részlet. Minden apró érzelem. Mindjárt odaérek az étkezdéhez. Szerencsére, ahogy érzékelem nincsenek sokan... Nem szeretek emberek közé menni, minden egyes pillanatban a szörnnyel viaskodok, hogy ne váljak vérengző gyilkossá, és ne

öljek percről percre. Érzem az édes, csábító illatokat.

Ahogy benyitok, nyikordul egyet ajtó. Ő már ott van, látom. Egy bárszéken ül. Könnyeden leugrik, és felém tart. Látom, hogy ő is olyan, mint én, éppoly feketék a szemei, mint nekem, de lehetne akár ellenség is… Nem, nem az, tudom. Érzem, hogy ő más. Izgatott, várakozásteljes, és örömmel teli a szíve.

-Megvárattál.- mondta könnyed egyszerű hangnemben. Természetesen.

-Elnézést hölgyem- válaszolok. Megfogja a kezem. Nem tudom miért nem ellenkezek, nézi a szememet, és mosolyog.

Ahogyan elveszek a pillantásában tudom, hogy az életemben ismét van remény…*

Ahogyan kinyitottam a szemem rá kellett jönnöm, hogy ez csak volt… Még régen. Pár évtizeddel ezelőtt. Már nincsen. Se ő. Se a remény. Az vele együtt meghalt. Elégett. Felálltam ismét elindultam nem tudom hova… csak valamerre. Hallottam a hangját. Még mindig. Tisztán. Mintha még mindig itt állna mellettem.

-Szia, szőke hercegem… harcosom.** Szeretlek.

Belekaptam a levegőbe, mintha ott lenne mellettem. Annyira szerettem volna átölelni. Megcsókolni. Tudni, hogy itt van mellettem, de ez nem lehetséges.

Meg akarok halni. Valahogy nem tudom, pontosan, hogyan, de nem akarok tovább élni. Talán elmehetnék Volterrába. Talán ha tennék egy próbát, lehetséges, hogy segítenének. Edward is megpróbálta… Alice ment a megmentésére. Nem én nem csinálhatom ugyanazt. De mért ne? Már nincs itt Alice, hogy rám pirítson, nem látna senki. Csak eltűnnék. Soha többet nem mennék vissza. Nem! Nem! Nem! Nem tehetem.

Most már tudom, hogy mit érzett Edward mikor Bellát elhagyta… Az is miattam volt, ha tudok uralkodni magamon, ha erős lettem volna, akkor az a kis vércsepp nem tudott volna gondot okozni. Fájdalmat okoztam mindenkinek Bellának, és Edwardnak, tudom. Akkor is éreztem, akárhányszor találkoztam vele. Tudtam, hogy mennyire fájó, üres az élete, de sosem tudtam rendesen megérteni… mindeddig… Nem értettem, hogy azért a kis emberért miért akarja feladni az életét.

Nem ezt nem játszhatom én is el. Ez nem lenne fair. Lenne elég bátorságom hozzá, tudom, de… Minek áltatom magam? Meghalni is félek! Szégyellem magam, de már meghalni, se merek. Egy csettintés kellene, és bárcsak megszűnnék létezni.

Volterra. Meg kellene próbálnom. El kellene mennem. De akkor kiderülne minden. Az hogy Alice halott, hogy Audrey tud a titkunkról. Nem, nem tehetem meg ezt vele. Még a végén őt is arra kényszerítenék, hogy ilyen szörnyeteggé váljon, mint mi.

Nem tehetem ezt meg a családommal. Csak újabb fájdalmat okoznék mindenkinek.

Volterra… vagy… a farkasok. Megkérhetném őket, hogy segítsenek. Hiszen, ők is el tudják intézni a vámpírokat. Nem a legfájdalommentesebb, de kit érdekel? Hagynám, hogy tépjenek szét és kész. Vége. Ők meg tudnák tenni. Csak vissza kellene mennem, és átlépni a határt. Nem! Akkor megtudnák a többiek, hogy mit tettem, hogy meghaltam. Kirobbanhatna a háború…miattam… túl sok rosszat csináltam eddig is, nem tehetem ezt velük a saját önzőségem miatt. Nem. Nem és nem! Jacob és Nessie… Seth és Maggie… az ő boldogságukat nem akarom tönkre tenni. Annyira erős közöttük a kapocs, és ha kitörne a harc… nem akarom, hogy ezek a kicsik is hiányban szenvedjenek. Éreztem, hogy milyen a bevésődés. Azt hogy mennyire ragaszkodnak a másikhoz, még akkor is, ha az csak egy gyerek. Intenzív érzés, minden odaadnának értük…

Amikor Edward meg akart halni, és majdnem megtette, emlékszem, hogy mennyire szenvedtek a többiek. Féltés, fájdalom, és bűntudat keveredett a levegőben, mikor vártuk Alice… hívását. Még Rosalie is félt, hogy baja esik… az ő hibája lett volna. Túlélték, és nem akarom őket még rosszabb helyzetbe hozni.

Aztán eszembe jutottak Audrey szavai:

-Most élsz, és éppen a legnagyobb fájdalmat okozod a családodnak.

Igaza volt. Nem akartam még nagyobb bánatot okozni Esmének- akinek legalább akkora fájdalom volt Alice elvesztése, mint nekem. Sem Carlisle-nak, aki tárt karokkal fogadott, és nem ítélt el soha a gyengeségem miatt. Rosalie, és Emmet is szerettek Az idő összekovácsolt bennünket. Éppúgy, mint Edwarddal, és Bellával is. Tudom, hogy nekik is fájdalmat okoznék.

Így szépen lassan hagytam, hogy maradék emberségemet is feleméssze az emlékezés.

-Nem tudom, megtenni. Nem és nem megy!- kiáltom. Kétségbeesett vagyok. Tudom, hogy nem fogom tudni megtenni.

-De menni fog. Tudom. Bízom benned.- trillázott a dallamos hangja. Szemében rengeteg bizalom és megértés van. Nem érdemelem meg ezt tőle. Túl jót hozzám. Túl gyenge vagyok.

-De nem vagyok elég erős.- bizonygatom.

-Majd helyetted is az leszek.- éreztem, hogy a szívem kitartással telik meg- az ő jóvoltából.

-De…

-Shh.- a számra teszi a kezét.- Minden rendben lesz. Te is bízhatnál magadban egy kicsikét. Csak mindig legyél mellettem.

-Rendben.- suttogtam.

-Mehetünk? –kiáltott felénk Edward.

Első nap az iskolában. Emberek között vegetáriánusként. Összezárnak kéttucatnyi fiatal diákkal egy aprócska kis terembe. De ő megbízik bennem. Tudom, hogy menni fog.

Odaérünk az iskolához. Bizonytalanul torpanok meg a sok édes illat között.

-Gyere. -Belém karol, és elindulunk.- GYERE MÁR!

Ez a hang riaszt fel a gondolataimból, néhány kiránduló tévedt erre. A biztonság kedvéért beálltam az egyik fa árnyékába. Egy fiatal nő támogatta két gyermekét. Utánuk az apjuk ment a felszereléssel.

Nem vettek észre, ugyan miért vennének. A nőnek olyan édes illata van, mint a kamillának. Itt a réten is van ilyen virág. Szomjas voltam. Nem vadásztam már egy ideje. Jobb, hogyha elmegyek a közelükből.

Emlékszem az utolsó pillanatokra… bárcsak tudtam volna, hogy mire készül…

-Ne mozduljanak!- kiabált ránk a szőke nő. Hárman voltak, Ez a nő, a férfi, és Audrey húga. Gregory a nyakánál fogva tartja maga mellett Audrey-t. Látszik rajta, hogy ijedt, és megviselték az elmúlt percek. A szeme kisírt., Arcán, még jól kivehetőek a könnycseppjeinek az útvonala. Érzem, hogy fél, de biztonságot is ad neki, hogy ott vagyunk. Próbálom megnyugtatni, de megint-akaratlanul- de blokkolja az érzéseit.

-Beszéljük meg- Carlisle próbált egyezkedni, mint… mindig…

-Nem beszélünk meg semmit, maguk szépen elmennek innen, mi meg nem öljük meg a kiscsajt.- harsogta a férfi. Mindannyian gyűlölettel merednek ránk. Érzem a bosszúvágyukat, és azt a mérhetetlen keserűséget.

-Most mondták, hogy nem akarják megölni- ellenkezik Carlisle. Érzem, hogy nyugodt, és magabiztos. Emmet harcolni akar, Rosalie, legszívesebben itt hagyná az egészet, Bella aggódik, Edward meg figyel… a gondolataikra.

-Ha a szükség úgy kívánja. Megtesszük.- bizonygatják.

-Egy emberért, ennyi áldozatot hozni? Ugyan minek?- kérdezte a férfi.

-Nem lesz itt semmiféle áldozat.

-Majd meglátjuk.

Alice mindvégig ott áll mellettem. Annyira természetes volt, hogy mellettem van, hogy nem is tűnt fel, hogy mire készül. Tudtam, hogy látomása van, és hirtelen a magabiztossága ijedt és habozó lett. Megragadja a kezem, majd pillanatokkal később ismét elengedi .Újra megragadja, de ekkor már eltökélt, és ismét magabiztos.

Hallom a nő kiáltását, és látom, hogy Audrey-t ellöki a férfi felénk. Talán visszavonulnak? De ekkor Alice megszorítja a kezem, és kitépi az övét az enyémből. Odaugrik a férfihoz, és a következő pillanatban lángra lobban. Mindenki csak áll döbbenten, és nézzük, ahogyan az én kis egyetlen Alice-omat elemésztik a lángok. Az alakja eltűnik, és csak por, és hamu marad belőle.

Fáj az emlék, akárhányszor rá gondolok. Megszorította a kezem. Még mindig a kezembe tudom képzelni az övét. Érzem az érintését, a bőre selymességét, puhaságát.

Nem lesz itt semmiféle áldozat.- de mégis lett. Sajnos. Mért nem láttam előre? Azt hittem, hogy csak a vámpírok szavaitól ijedt meg. A világért se gondoltam arra…

Valakinek meg kellett halnia. De mért neki? Miért pont ő? Ki miatt áldozta fel magát? A tudat, hogy ha jobban figyeltem volna az apró jelekre, lehet, hogy meg tudom akadályozni. Miért nem engem ragadott el? Mért nem engem öltek meg azok a lángok? Mért?

A fájdalom elviselhetetlen. A régi nagy filozófusok költők, megpróbálták megfogalmazni. De ez lehetetlen. Ezt érezni kell. Tanultam Cornellben filozófiát. Tudom, hogy mit gondoltak, hogyan fogalmazták meg magukban a kérdéseket.

Vannak szkeptikus, és optimista gondolatok is.

-Bánat is érhet még, harag is, de borúra derű jön:
minden felragyogó napod úgy vedd, mint az utolsót.- idéztem Horacius szavait.

Carpe diem. Milyen egyszerű bizakodni, amikor még van remény. Nekem nincsen utolsó napom, élek de mégsem. A lelkem utolsó napja az volt mikor Alice meghalt. Végem lett.

-Mit nevetsz? A mese rólad szól, csak a név más.- egy újabb idézet a nagy ókori költőtől. Mese? Az én életem minden volt csak mese nem. Küzdés, harc, gyilkolás. Aztán néhány évtized boldogság… csak…

Egy gyilkos vagyok. Alice megpróbálta elfeledtetni velem, de a gyilkos vagyok, maradok örökre. Ezt nem mossa le rólam semmi. Audrey-t is megpróbáltam megölni…

A fa nagyot reccsen, mikor belevágok egyet az öklömmel.

-Jasper…-hallatszik féltő aggódó hangja a hátam mögött.

-Légyszi hagyj!

-Tudom, mit érzel, és nincs igazad.

-Kis híján megöltem- kiáltottam rá. Érzem a bűntudatot, és a félelmet, hogy megint szörnyeteg leszek.

-De nem így lett. Mindenki él.- hangja csilingel, mint mindig.

-Egy szörnyeteg vagyok- hallom közben, hogy felém lépdel.

A hátam mögé áll, érzem ahogy átkarolja a derekamat.

-Ne bántasd az én Jasperemet.- suttogja a fülembe.

-De…- próbálok ellenkezni

-De ne emészd magadat.- hangjával nem tudok többet ellenkezni.

-Jobb ha elmegyek- suttogtam.

-Rendben, menjünk- egyezett bele. Megtorpanok. Miért csinálhatja?

-Itt hagynád őket?- kérdezem

-Ha te így akarod. Igen. Itt.- mondta magabiztosan.

-Annyira megszeretted Audrey-t itt hagyod őt?- kérdezem akaratlanul.

-Most engem akarsz meggyőzni vagy magad, édes?- nézett rám pimaszul.

Elhomályosult a szeme.

-Alice, mit látsz?- kérdezem, mint ilyenkor mindig.

Belenéz a szemembe. Hosszan kitartóan.

-Újabb rohama lesz.- suttogta. NE! Nem akarom!

-Én nem hiszem, hogy képes vagyok rá…-mondom kétségbeesve.

-Lehet, hogy Carlisle meg tudja oldani, de Rád van szüksége, érzem.- hangja meggyőző, de én félek. Emlékszem, ahogyan szorosan átkarol, és a fülembe súgja- Itt leszek melletted ne félj.

És úgy döntök, hogy hazamegyek, és lenyugtatok, egy lelket, akire én vagyok a legnagyobb veszély, de az egyetlen gyors segítség is.

Audrey… ő is mennyire bízott bennem. Mégis ott hagytam őt egyedül. Védtelenül. Lehet, hogy ismét megtámadják a családomat, és én nem segítek nekik. Nem leszek ott.

Lehet, hogy ismét szüksége volt rám. Rohama volt… én mégis önző módon ott hagytam őket. Mindkettő rohama alkalmával úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az egyetlen mentsvára. Pont én… Mert van egy elviselhetetlen és veszélyes képességem… Vissza kellene mennem , és segíteni nekik, ott lenni ha kellek.

De hiszen már nem kellek senkinek. Nem akarok kelleni. Csak Őt akarom. De Ő már meghalt.

Gyenge vagyok, mindig is az voltam. Bella, is erős volt az első pillanattól kezdve. Hatalmas nagy önuralom alig négy naposan, én pedig több száz évesen sem vagyok erre képes.

A turisták illatát ismét felém fújta a szél. Eső lesz, éreztem az illatát. A felhők is erről árulkodtak. Most még jobban éreztem azt az édes szagot. Annak a nőnek a szagát. Mért ne tehetném meg? Mért ne gyilkolhatnák ismét?

Nem… Alice mit szólna? Semmit… Megtehetem. Senki sem fogja megtudni. A lelkem mélyén lapuló szörnyeteg ismét vetekszik velem. Megtegyem? Ne tegyem? Megteszem… és hagyom, hogy a szörny legyűrje az emberi énemet.

A lábaim megmozdultak. A szag irányába. Már nem küzdöttem ellene, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek Hallottam a hangjukat.

-Pete, drágám, segíts felállítani az apádnak a sátrat.

Egy ág megreccsent a lábaim alatt, de ők még nem hallanak semmit. Túl messze voltam tőlük.

Felmásztam a legközelebbi fára. Lassan magabiztosan, mint egy nagymacska. Oly egyszerű minden. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy megízlelhetem ennek a nőnek az édes vérét. Álltam az egyik ágon és figyeltem ahogyan alattam pakolászik. Valami sláger fütyörészett vígan.

Könnyeden leugrottam az ágról pont a háta mögé.

Megijed jeges rémület lesz rajta úrrá, mikor hirtelen meglát.

-Uram! Megijesztett! Miben segíthetek?- mondta remegő hangon.

Ahogyan végig nézett rajtam, meglepődött, csodálattal nézett rám. Tudom, gyönyörű, hívogató vagyok neki. Közelebb léptem.

-Esetleg eltévedt?- kérdezte a nő ismét.

Csak a nyakára koncentráltam. Látom ahogy zubog az ereiben a vér. Hívogató… Ugrásra kezdtem készülni. Éreztem, ahogyan a méreg szétterjed a számban. Lassan felhúztam a fogaimat az ínyemre, és morgás tört elő a torkomból.

-Uram!- kiált fel a nő kétségbeesetten, tudta, hogy veszélyben van.

-Mami! Mami nézd mit találtunk!- szalad oda hozzá egy kislány, és kisfiú.. Kíváncsisággal néztek rám. Ahogyan megjelentek, visszarendeződik az arcom, de a szörny még mindig támadásra kész

A kislány rám nézett. Megrökönyödtem a pillantásán. Olyan, mit az övé volt. Kíváncsisággal, vidámsággal, és életkedvvel teli. Bájosan nézett rám. A szörnyet ismét legyűrtem. Nem… ma nem fogok gyilkolni… és ha rajtam múlik soha. Mert nem akarom, hogy csalódjon bennem akárhol is van.

A nő kissé megnyugszik. -Uram jól van? Hívjunk orvost?- kérdezte.

-Nem, semmi bajom. Köszönöm- mondtam egyszerűen, bár tudtam, hogy a hangom ugyanúgy lenyűgözi, mint a látványom.

Megfordultam, és elindultam ismét az erdő felé.

-Uram hova megy?

-Vigyázzanak, néhány óra múlva vihar lesz.- szóltam vissza, és meggyorsítottam lépteimet.

Majdnem megtettem. Ha Ő nincs, ha az emléke nincs velem, ismét szörnnyé változom.

Visszatérek arra a kis rétre, ahova az előbb.

Muszáj túlélnem. Bízni abban, hogy nélküle is menni fog. Az emléke örökre bennem él. A pillantása, a mosolya minden. Csak gondolnom kell rá. Tudom. Meg kell tennem… Tudom, hogy ő is ezt akarná.

Menjek vissza? Maradjak? Kezdjek valahol egy új életet? Még nem tudom. Vissza kellene mennem Forksba.

Ott van a családom. Ők velem lesznek. Mindvégig. Végignézek a réten. A fű felborzolódik a széltől. A sas még mindig a magasban repked.

Elindultam. A lábaim visznek oda, ahova a szívem húz. Tudtam. Tudom. A széllel együtt meghallom Alice édes nevetését. Tudtam az agyammal, hogy nincsen velem, de nagyon jót tesz ez a hang. Mintha üzenni akarna. Tudtam, hogy a képzeletem játszik velem, de kapaszkodok ebbe a hangba. És megyek tovább. Mert mennem kell tovább.

A sas lecsapott, és a kis nyuszit elkapta…

*részlet az Eclipse című könyvből, kicsit kiszínezve:D

**Spirit Bliss nevezte el így Jaspert az egyik novellájában.(nagyon jó, olvassátok el:)) Utólagos engedelmével egy említésre felhasználtam:)

Sziasztok! Először is elnézést kérek a a késésért:$ De a lényeg, hogy itt az új fejezet:) Köszönöm Mismouth és kitartás;) Tinnus köszi a türelmet:) Leszögezem, hogy még sohasem írtam pasi szemszögből- ezt bizonyítja, hogy háromszor annyi időt szórakoztam vele, mint egy Audrey-s fejezettel:). Remélem, azért valamennyire eléri a szintet.:) Köszönöm, hogy elolvastad, kérlek írj kritikát:) Nagyon nagy szükségem van rá!:) főleg ennél a fejezetnél:) Köszönöm:) És még valami, mikor Alice-ről beszéltem nem feltétlenül ezekre a részekre gondoltam. Az majd nemsokára jön...Remélem, hogy össze tudom, hozni:) Majd meglátjuk:) Pillanatnyilag elégedjetek meg ennyi Alice-szel. Puszi, Truska