Az utolsó reménysugár- 13. fejezet

Őrangyal

-A második emeletre egy karbantartót kérünk a ruhaosztályra!- szólt az édes női hang a hangosbemondóba.

Ez egy hülye vicc! Ezt nem hiszem el. A tudatalattim szórakozik velem. Mi a fenét keresek én itt?

Itt állok egy mozgólépcsőn egy hatalmas áruház közepén, és… álmodom. Ebben biztos vagyok. Még emlékszem

Nessie édes hangjára, ahogyan dalolászott, Edward zongorázott, engem pedig elaltatott a zene. Még a hideg karok érintésére is emlékszem, ahogyan felvittek az emeletre. Bella vagy Rosalie lehetett az. Befektetett az ágyba, amint megéreztem az ágynemű virágillatát ösztönösen átöleltem a párnát és elaludtam.

Most meg itt vagyok! Ez nem normális! Az agyam szívat engem! Utálok vásárolni, a tömeget, és a ruhaüzleteket…. főleg az ilyen plázákat, mint ez. Miért ide?! Én mindenre nyitott vagyok, legyen az virágos rét, tengerpart.. bármi…Miért nem tudom magamat Hawaii-ra álmodni?

Leléptem a mozgólépcsőről és megtorpantam. Most merre? A mögöttem haladó nő belém ütközött, de kicsit félrelökve már haladt is tovább. Megcsíptem az arcom.

- Kelj már feeel!- sziszegtem az orrom alatt.

Engem a ruhákkal főleg az üzletekkel az őrületbe lehet kergetni. Egyszerűen nem tudom elviselni. Ez egy rémálom! Rémálom…

Anyukám még tizennégy éves koromban kitalálta, hogy elmegyünk vásárolni... Az lett belőle, hogy a huszadik üzletnél közöltem vele, hogy soha többet nem jövök vele, és kész! Onnantól kezdve az összes olyan üzletben ismerték, ahol a ruhák visszacserélhetőek voltak, mert ha meglátott valamit ,elhozta nekem, és ha nem volt jó vagy nem tetszett visszavitte. Persze, néha elmentem vele, ha volt egy konkrét célom, vagy ajándékként, kedveskedtem anyának, hogy vele tartok, hangsúlyozom néha. DE ez egy álom!!!!

Ez pontosan ugyanaz az áruház, ami San fransiscoban van. Egy hatalmas nagy szökőkút van a földszinten. Mint a valósában itt is rengeteg gyerek mászkál a víz körül. Túl idilli, most kell, hogy megjelenjenek a szörnyek a víz alól vagy valahonnan, mindenki boldog... túlságosan.

Nem kellettek hozzá szörnyek, ijesztő teremtmények, brutális gyilkosok, egyszerűen csak az utálat, és… egy fájó emlék. Amit a hangja idézett elő. Tudtam, hogy nem lehet ő, tudtam, hogy ez csak a tudatalattim műve… de olyan valóságos volt. A nevetése… nincs senkinek olyan csilingelő nevetése, mint neki.

Egy elég márkás ruhaüzlet felől jött a hang, a lábaim ösztönösen megindultak. Pedig tudtam, hogy nem kellene még nagyobb fájdalmat okoznom magamnak. Tudtam, de mégis az ellenkezőjét tettem.

Az üzletben temérdek ruha volt, de eladó sehol. A hang még mindig hallatszott, az üzlet hátsó része felől jött. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de közeledni kezdtem. Egy nagy vörös anyaggal eltakart próbafülke választott el… Tőle.

-Azt hittem, már sohasem jössz! – szólt ki a fülkéből - Kidugta a fejét - arca semmit sem változott - kusza fekete tincsek mindenfelé ágazva, és egy széles mosoly - pont, mint az emlékeimben .- Már nagyon vártalak!

-Alice?! Te vagy az?- kérdeztem hitetlenkedve. Na erre nem számítottam, hogy pont ő fog még megjelenni az álmomban. Mondjuk Alice, és a ruhák

-Igen ki lennék más? Mona Lisa? Vagy Sandokan?- incselkedett, és kitáncolt a fülkéből. Egy hosszú kék selyemruhát próbált éppen... Átölelt. Az érintése túl valóságos volt. Éreztem a bőre hidegségét, a gyengédségét. Még mindig tartottam magamat amellett, hogy ez egy nagyon rossz álom, aminek csak rossz lehet a vége.

-Te mit keresel itt?- szegeztem neki a kérdést.

-Végre megengedték, hogy beszéljek veled. - mondta, és közben elhúzta a száját.

-Kik engedték meg? Mi van?- ez már kezdett egyre zavarosabb lenni. Nem elég, hogy halott barátnőmmel beszélgetek egy pláza közepén a saját álmomban, de még rébuszokban is beszél.

-Mindegy, hosszú, nem ezért jöttem.

-Akkor miért jöttél? Várjunk csak, jöttél? Ez egy álom- mondtam neki.

-Magyarázatot adni. és szívességet kérni.- válaszol az első kérdésemre, a többit figyelembe se vette.

-Na jó ez egy rossz álom, mindjárt felébredek, te csak egy álomszereplő vagy semmi több- rogytam le egy olyan székre, ahol cipőket szoktak próbálni.

-Nem tudsz te ilyet álmodni! Nem vagy olyan kreatív!- guggolt le mellém. Szokásához hűen- vigyorogva.

-Kösz!- sziszegtem az orrom, alatt- Tényleg te vagy az?- néztem a szemébe. Ugyanaz volt. Életvidámság, és temérdek szeretet.

-Igen. Hányszor mondjam?- suttogta, és megfogta a kezem.- Itt vagyok. Ezen a szent helyen.- mutatott körbe. Úgy éreztem, hogy ezt tényleg szó szerint érthette. Elmosolyodtam.

-Csak olyan irreális az egész. Te meghaltál, most mégis itt beszélgetünk egy álomban.- magyarázkodtam.

-Irreális? Már ne is haragudj, de te a valóságban egy vámpírokkal teli házban laksz. -vigyorgott rám, ráöltöttem a nyelvemet.

-Jó igaz! Te nyertél! – kiáltottam fel. Ismét megöleltem. Szükségem volt rá, hogy biztos legyek benne, hogy nem...de álmodom... mosolyognom kellet az egészen.

-Hogy vannak a többiek?- kérdezte, amin meglepődtem.

-Ezt pont te kérdezed? Azt hittem a halottak mindent tudnak az élőkről.- mondtam.

-De a te szemszögedből szeretném látni.- azt hiszem értettem, hogy mire gondol.

-Mindenkinek nagyon hiányzol. Üres a ház nélküled.- mondtam ki a legnyilvánvalóbb dolgot. A halála is annyira abszurd volt, hát még a megjelenése.

Láttam, hogy a szemében szomorúság csillan, olyan szokatlan volt ez tőle.

-Ennek, így kellett történnie.- paskoltam meg a vállamat, és ismét széles mosolyra húzódott a szája.

-Alice, tényleg van mennyország?- nem tudom mért tettem fel ezt a kérdést, leginkább, egy kisgyerekre hasonlíthatok, aki a mindentudó nagyit kérdezi az ismeretlenről. De akárhány éves vagyok. Embernek születtem, és kíváncsivá tett a helyzet.

-Erre nem válaszolhatok.- elkapta a tekintetét, és a hátam mögötti ruhaállványt fürkészte

-Miért nem?- kötöttem az ebet a karóhoz. Itt a lehetőségem, hogy megtudjak minden rejtélyt, és épp most burkolózik hallgatásba? Pont ő?

-Mindenkinek a saját szemléletét kell követnie. Ezen múlik, hogy mi lesz a halálod után. Csak hinni kell benne. Így megteremted magadnak a saját mennyországod. Ha elmondanám, az már nem te lennél. Tudom, furcsán hangzik, de csak higgy benne, hogy van valami. Egy hely, ahol a lelkek megnyugvást találnak- nézett rám bíztatóan - ezt üzenem Edwardnak is.- kacsintott rám.

-Te most egy angyal vagy?- jutott eszembe a következő őrült kérdés.

-Nem ezzel akartam kezdeni a beszélgetést.- vigyorgott.

-Akkor mivel?- hajoltam előre.

-Meg akarom magyarázni, hogy miért én haltam meg. Ez a legfőbb oka. A másik pedig figyelmeztetni téged. Audrey, most nagyon figyelj rám, rendben? Ha felébredsz lehet, hogy azt fogod hinni, hogy ez az egész szemfényvesztés pedig nem az. Hinni fogsz akkor is nekem?

-Igen- feleltem.

-Ígérd meg!- mondta követelőzően.

-Megígérem.- suttogtam. Szeme túl céltudatos volt, nem mertem tiltakozni. Nem is akartam.

-Rendben- felugrott, levett egy ruhát az állványról, és visszament a próbafülkébe.

-Mi csinálsz?- néztem rá értetlenkedve.

-Ha már kiharcoltam egy ilyen álmot nehogy már ne vegyek fel pár ruhát.- dugta ki a fejét egy pillanatra.

-Ja, szóval te választottad a helyszínt gondolhattam volna.- suttogtam bosszankodva, és kétségbeesve néztem

körül az üzletben. Ez a hely olyan volt nekem, mint az embereknek az óceán, túl nagy túl veszélyes, és túl sok…

-Ne haragudj.- lépett ki Alice a fülkéből egy virágos nyári ruhában.

-Na kezd. Figyelek.- néztem rá bíztatóan. Megfordult, magára mutatott.

-Milyen?- pördült meg a tengelye körül. E pillanatban túlságosan is lefoglalták a ruhák.

-Jó, neked minden jól áll, de eltértél a témától.- figyelmeztettem.

-Ja tényleg bocs- nézett rám bocsánatkérően, és közben visszatáncolt a fülkébe.

-Az egész Gregory miatt van- hallottam a hangját a piros anyag mögül. - Ő a központja mindennek.

-Gregory? De miért?- Értetlenkedtem.

Alice egy újabb szatén ruhában jött ki a fülkéből és a tükör előtt igazgatta magát. A tükör...

- Gregory a legveszélyesebb mindhármuk közül. Az ő képessége végzetes...- nézett végig magán fanyar mosollyal.

-Ő volt? Ő gyújtott tüzet? De hát hogyan?- egy aprót biccentett és folytatta.

-A képességével képes felhasználni a vámpírok erejét. Tudom , hogy furán hangzik, de az erőnket felhasználva képes tűzet gyújtani a kezeivel. Amikor téged tartott fogva azért a karjával szorított és nem a kezével. Majd ha felébredsz kérd meg Emmetet , hogy magyarázza meg neked.

-Emmetet?- láttam a tükörben, hogy tágra nyílik a szemem.

-A mackó külső egy pazar fizikust takar- kacsintott rám és eltűnt a piros anyag mögött.-

Néhány másodpercig csak a ruhák, és cipzárok suhogását hallottam, majd egy farmer-összeállításban elém libbent és folytatta.- Szóval, Gregory, kiszemelte a számára legveszélyesebbnek tűnő családtagot.- nagyot sóhajtott- és végig arra koncentrált, hogy megöli, de én láttam…

-Kit? Kit akart megölni?- belenéztem a szemébe, szomorúság, féltés, szerelem tükröződött. Nem kellett szavakba öntenie, hogy tudjam ki volt. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát -szokták mondani. De egy jelentéktelen kis kavics-mint én, egy pillanat alatt tudja, és érzi a törékeny gyémánt gondolatait.

-Jaspert- mondtuk egyszerre.

-Nem csoda, hogy közülünk őt tartotta a legveszélyesebbnek. Harcedzett, sebhelyekkel borított, a teste szinte minden négyzetcentimétere. - látva megrökönyödésemet magyarázkodni kezdett- tudod ezek emberi szem számára alig láthatóak, csak ha tudod, mit kell nézned, akkor látod. Az emberek nagy része azt sem tudja, hogy léteznek vámpírok, nem hogy milyen egy vámpírharapás.

-Szóval azt láttad, hogy őt választja?- kérdeztem megerősítésképpen. Az elmúlt hetekben annyi megoldást próbáltam keresni a halálára, de a legegyszerűbb elkerülte a figyelmemet.

-Igen rá koncentrált, mikor látomásom volt.- bizonygatta, szeme ismét megtelt vidámsággal. Nem tudom, hogy csinálta, talán benyom magán egy gombot, és ismét vidám lesz, de ez csak neki sikerült.- De szerencsére ő él…

-De te nem- mondtam ki egyszerűen, keserédesen rám mosolygott- Ezért ragadtad meg a kezét.- állapítottam meg visszaemlékezve a részletekre.

-Igen, ezért. – láttam, hogy most ő is a történteken tartja lelki szemeit.

-Mért nem jeleztél Edwardnak és a többieknek ők biztosan, tudtak volna segíteni.- jutott eszembe legnyilvánvalóbb megoldás. Hiszen ők vámpírok…és sokan vannak.

-Ha azt látod, hogy lehet, hogy néhány másodperc múlva a szerelmed hamuvá ég, nem tudsz gondolkodni. A lehető legegyszerűbb megoldásnak tartottam, hogy meglepem. Láttam, hogy el fog téged lökni, és ugorni fog Jasperhez. De én mindig mindenkinél fürgébb voltam.- elmosolyodott. Szeme nem volt boldog vagy szomorú, csak beletörődött.

-Elengedtem a kezét, mert tudtam, mit kell tennem, de aztán ismét megfogtam. Búcsúzásként. Tudtam, hogy amíg meg nem teszem nem fog érteni semmit. Reméltem, hogy a testvéreim nem fogják hagyni, hogy utánam ugorjon. Szerencsére tényleg nem hagyták.

-Edward azt mondta, hogy látta, hogy mit láttál. Miért nem csinált semmit?

-Mert ráparancsoltam gondolatban, hogy ne akadályozzon meg benne. Szerencsére neki is későn esett le, hogy mire értettem. Azt hihette, hogy máshogy akarom megvédeni, hogy tudok mást is. Épp elkezdődött a következő látomásom, hogy ugrok, mikor megtettem. A tűz... - beleremegett az emlékbe.

-Annyira hiányzol.- Öleltem át.

-Ti is nekem, de ezt kellett tennem.- suttogta a fülembe.

Álltunk ott egy darabig. A tükör előtt. Csak ölelkezve. Mint két barátnő, akik rég nem látták egymást, mint akik nem tudják, hogy mikor látják egymást legközelebb. Ha látják... Hiszen az élet olyan múlandó, hirtelen, és kegyetlen.

Ezt mi tudtuk a legjobban.

-Mire akartál figyelmeztetni?- kérdeztem hosszú percek múlva. Tudtam, hogy valamikor muszáj lesz felébrednem ebből az álomból, és minden információt meg kell tudnom ,amit mondani akart.

-Veszélyesek, és bárhogy képesek megbosszulni. Ez nem sikerült de nem fogják feladni. Nem tudom mikor. Lehet, hogy holnap, lehet hogy két hét, fél év, egy év. Meg várják míg nem számítasz rájuk. Megvárják, amikor a legjobban fáj. Ők vámpírok nekik az idő smafu a végtelenhez képest.- mosolygott mindentudóan- A húgodban se bízz, tudom, hogy furcsán hangzik, nem ő nem rossz, de túl labilis, ahhoz, hogy tudja melyik oldalon a jó neki.

-Értem.- tényleg megértetem. Chloe annyira szerencsétlen helyzetben volt. Nehéz volt nem bízni benne, de…

-Ígérj meg nekem valamit Audrey.- szakította félbe gondolatmenetemet.

-Mit?- néztem a szemébe.

-Vigyázol a többiekre. Főleg Jasperre.

-Hát az most lehetetlen, hiszen nincs is a közelünkben. A többiek pedig vámpírok, nem hiszem, hogy én vagyok a legjobb testőr.

-Nem a testüket kell megvédened, hanem a lelküket. Hogy túl tegyék magukat a történteken. Valahol mindannyian magukat hibáztatják. Tudod, tudom, tudja mindenki, hogy ez hülyeség, de a mi családunk mindig is különleges volt. Hiszen egy vámpírcsalád, aki amellett, hogy nem ölnek embert még szeretik is egymást. Ez mindenki más számára hihetetlen.

-De mért pont én? Hiszen egy idegroncs vagyok mindig.

-Nem voltál mindig az-nézett rám sokatmondóan.

-Hogy mi?- suttogtam.

-Bepillanthattam a múltadba. Audrey, ez nem te vagy, tudom, hogy sok rossz dolog történt veled, de te más voltál. Egy mindig erős életvidám lány, aki még a bolhacsípésből is viccet csinál.

-Ez nem olyan egyszerű.- fekete szemei, megértők voltak, de láttam ismét azt a fényt, amivel mindent meg akart magyarázni.

-Tudom, ezt én is átéltem. Amíg nem változtam át az életem egy merő reménytelenség volt nem voltak céljaim. De mikor először megláttam a látomásomban. Tudtam, hogy hol a helyem.

Nehéz volt őt szomorúnak elképzelni. Bár most is megcsillant a szemében a szomorúság fénye, de még mindig az a tiszta szív mosolygós lány volt, akit megismertem.

-De nincs semmi és senki…

-Audrey, ne törődj senkivel, csak a boldogsággal. Légy vidám, és mások is azok lesznek. Mosolyogj és visszamosolyognak rád. Szeress és szeretni fognak téged.

-Tudom, és ez mind szép, és jó de…

-Csak pozitívan, így lehet túlélni az életet.

-Neked se sikerült.- néztem le a földre.

-Audrey nekem meg kellet halnom. Nem arra kérlek, hogy pótolj. Arra kérlek, hogy szeress helyettem is.- megfogta az állam, és arra kényszeríttet, hogy ismét a szemébe nézzek.

-Nem hiszem, hogy menni fog, pillanatnyilag még a saját idegállapotom sincs az irányításom alatt.

-Ha Jasperre gondolsz, visszajön- elmosolyodott- nem tudom mikor csak valamikor. Visszajön tudom.

-Nem hiszem, hogy van elég erőm ehhez.

-Csak légy önmagad Audrey.- bíztatott.

-És ha nem sikerül?- annyira reménytelennek éreztem ezt az egészet.

-Sikerülni fog. Bízom benned.- simogatta meg az arcom.

-Lehet, hogy nem kellene.- suttogtam.

-De kell. te vagy az egyetlen, akivel kommunikálni tudok és ,aki teljesítheti a kérésem.

-De.. –kezdtem az ellenkezést. Pont én legyek boldog? Egyszerűen már nem is emlékszem mikor voltam utoljára boldog.

-Emlékszel amikor leestél a mászókáról?- láttam, hogy szemében újabb ötlet csillan.

-Hogy mi?- hogy jönnek ide a mászókák? Alice nem változott semmit…

-Hat éves korodban, amikor leestél a mászókáról a játszótéren, és nagyon sírtál.- az emlék szó nélkül előkúszott a tudatalattimból. Talán azért meg túl kicsi voltam, a mászóka meg túl nagy.

-Igen emlékszem- furcsa volt belegondolni, hogy volt egy olyan életem is, ahol a mászóka volt a legnagyobb ellenségem.

-És arra is, hogy mit mondott anyukád?- folytatta.

-Hogy ne sírjak- gondolom én.

-És még?- nézett a szemembe.

Már emlékeztem. Tudtam, hogy mire gondol.- Aznap leestem a mászókáról, és nagyon sírtam beütöttem mindenemet, és azt mondtam, hogy soha többet nem mászok fel. Anyu erre azt mondta, hogy vissza kell másznom, mosolyogva. Meg kell mutatnom a többieknek, hogy nem félek, és mosolyognom kell. Hogy mások is lássák, hogy nem olyan félelmetes. Azoknak pedig, akik nevetnek rajtam lássák, hogy bátor vagyok.

-Anyukád bölcs ember volt. -suttogta Alice.

-Az élet is ilyen lenne?- mondtam ki hangosan – felmászunk a mászókára nevetve és példát mutatunk a többieknek?

-Nem, Audrey, az élet maga a mászóka, és igen mindig vannak pillanatok, mikor leesünk vagy lelöknek, de fel kel állnunk a sebeink ellenére és újra kezdeni mosolyogva. Példát mutatva, hogy az élet jó még egy esés után is.

-De ha félek?- suttogtam.

-Mindenki fél. De ez tesz élővé. Csak mosolyogj. Állj fel a földről és mosolyogj.

Erős ütést éreztem az oldalamon. Alice-re néztem. Nagyot sóhajtott.

-Nessie fel fog ébreszteni.

-Mi?- kezdtem kétségbeesni. Még ne!

-Mindjárt felébredsz.- mosolygott rám. Tudtam, hogy ez be fog következni, de...

-De az nem lehet még annyi kérdésem van, és annyi dolog ,amit…

-Audrey én meghaltam. Ez az álom csak egy útmutatás volt. Lehet, hogy adnak még lehetőséget, de meg kell tanulnod nélkülem folytatni…

-De hiányzol.- ragadtam meg a kezét.

-Ti is nekem- simogatta a hüvelykujjával a görcsösen szorító kézfejem.

Újabb bökést éreztem. Gyorsan átöleltem. -Mondd meg Jaspernek hogy szeretni fogom, örökké. A többieknek is, hogy szeretem őket.

-Megmondom- suttogtam a sírás határán.

-Vigyázz magadra.- törölte le mosolyogva kibuggyanó könnycseppemet.

-Alice- mondtam az utolsó pillanatokban. Már nem éreztem a kezét az ujjaim között.

-Igen?

-Mi vagy te?- erre felnevetett. Csilingelve. Ahogyan szokott.

-Mondjuk úgy, hogy kirendeltek melléd, hogy vigyázzak rád.- mosolygott, még láttam egy pillanatig az arcát, hallottam a hangját, és eltűnt. Ismét. Éreztem, hogy felébredek…

Éreztem a virágillatot, kinyitottam a szemem. Nessie ült mellettem kezébe nagy csokor virággal.

-Szia- csilingelte.

-Szia- mondtam rekedten.

-Mit álmodtál?- kérdezte kíváncsian.

-Miért?- könyököltem fel.

-Mert mosolyogtál álmodban.- válaszolt felszabadulva.

-Tudod, egy angyalkával álmodtam.- suttogtam.

Mindentudóan rám mosolygott, leugrott az ágyról és kiviharzott a szobából. Felálltam és elindultam én is a nyitott ajtó felé.

Úgy éreztem, hogy sikerült felállnom a földről is, ahova hónapokkal ezelőtt estem le a… a mászókáról. Elindultam a kezdőponthoz. És feltettem a lábam az első fokra. Az élet megy tovább.

A gondolatra mosolyognom kellett…

Tessék! Megígértem és be is tartottam az ígéretemet:) Egy Alice-szes fejezet:) Mivel már halott, többet nem tudok tenni:) Remélem azért valamennyire kárpótoltalak vele titeket. Kérek kritikákat! Köszönöm, hogy elolvastad!

Puszi,

Truska