Az utolsó reménysugár- 14. fejezet

Nevetve nézz a holnap elé

Az idő folyik. Megállíthatatlanul irányíthatatlanul telik. Telnek a másodpercek, az órák, hetek. A nap és a hold gyorsan váltakozva cserélik a helyüket az égen. Régen is tapasztaltam, hogy amikor egy nem szeretett, szomorú dolgot csináltam, az idő csigalassúsággal telt. Mintha szövetkezett volna a szörnyemmel, hogy elég időt hagyjon neki a kínzásomra. Ezzel szemben, amikor jól éreztem magamat a bőrömben, az idő gyorsan elrepült. Mintha meg akarná mutatni, hogy nem hagyhat esélyt a boldogságra, a mosolyra. Ezeknek a pillanatoknak olyan gyorsan kell eltelnie, amilyen gyorsan csak lehet. Talán ezért lepődtem meg mikor kiderült, hogy már jócskán október közepe van. Próbáltam végig mosolyogni a napokat, amennyire tőlem tellett.

Jasper két hónapja elment. Akarva- akaratlanul, is kipillantottam az üvegablakon a távolba, hátha meglátom a közeledő alakját. Mint a filmeken, mint, mikor a füsttel szegélyező tájon egyszer csak megjelenik a főhős. Bíztam Alice-ben mikor azt mondta, hogy vissza fog jönni. De arra is emlékeztem, mikor azt figyelmeztetett, hogy a vámpíroknak más az idő. Lehet, hogy fél év is el fog telni, mire visszajön. Mindhiába, mikor ez eszembe jutott kirázott a hideg. Az én kis emberi létemnek ez az idő is nagyon kínzó volt. Most mit tagadjam? Nagyon hiányzott. Önző dolog lenne, ha azt mondanám, hogy csak a nyugtatására volt szükségem, de elismerem, ezért is visszasírtam őt néhány éjszakán. Ebben a két hónapban kétszer volt rohamon… nélküle. Az első volt a legrosszabb. Carlisle hiába adott egy erős nyugtatót, hajnalig dobáltam még magamat az ágyon. Talán azért is, mert nem bírtam elfogadni, hogy nem jön oda hozzám segíteni. Másodszorra már könnyebb volt. Nem akartam gyógyszerfüggő lenni. Főleg nem ezektől a nyugtatóktól, hiszen ha egyszer Carlisle beadta, körülbelül két napig támolyogtam, és rengeteget aludtam. Emmett azzal ugratott, hogy biztosan egy lónak való adagot kaptam -tévedésből-, mikor meglátta az össze-összeakadó szememet.

Az idő más szempontból is pecsétet nyomott ránk. A támadóim is ugyanúgy hallgattak. Nem jelentkeztek. Minden egyes telefoncsörgés, ágreccsenés, posta a frászt hozta rám. Tudtam, hogy ezzel is kínozni akarnak, kihasználják, hogy nagyon félek tőlük. Jobban, mint amikor még nem is tudtam, hogy kik azok. Néha jobb az ismeretlenség- ismertem el később.

Azért volt jó oldala is ennek a néhány hétnek. Alice-szel való álmom után ismét mertem mosolyogni és nevetni. Megfogadtam a tanácsát. És törhetetlenül haladtam a mászókán. Az álom adott a többieknek is valamennyi megnyugvást később… persze az elején hülyének néztek…

Aznap meleg, verőfényes napsütés volt odakint. Vigyorogva szaladtam le a konyhába, miután elvégeztem a szükséges teendőimet. Az egész család a konyhában lebzselt - már ami megmaradt belőle. Rosalie épp Emmettet tanította Maggie-t etetni. Emmett úgy fogta azt a kis műanyag kanalat, mintha egy lepkének akarná megmutatni, hogyan kell repülni. Büszke fejet vágott mikor Maggie lecsapott a kanál tartalmára. Seth ott ült mellettük, és mosolygott. Carlisle nem dolgozott- gondolom a napsütés miatt. Bella, Edward és Nessie pedig a földön kirakóztak. Esme reggelit csinált - minden bizonnyal nekem.

-De jó kedved van. Mi történt?- mosolygott rám.

-Szépet álmodtam-, suttogtam alig halhatóan, s közben megengedtem magamnak egy lágy mosolyt.

-Maggie, nem meleg?- kérdezte tőle Rosalie.

-Fójjóóó- kapta a választ.

-Hát ha az lenne nem ennéd ilyen vigyorogva.- jegyezte meg Emmett.

-Mit álmodtál? –mosolyogott rám Bella a földről, miközben a lányának adta a kirakó darabkáit.

Hirtelen elbizonytalanodtam, és nem tudtam, hogy mit mondjak, és hogy mondjam. Bíztam benne, hogy nem néznek teljesen idiótának, de álom közben én is alig hittem el a történteket, pedig ott voltam.

-Na? Ki vele!- kiáltott fel Emmett. Látta a habozásomat, és sejthette, hogy a következő percekben jót fog nevetni. Hát… nem tévedett. De azért neki kezdtem.

-Alice-szel álmodtam. Vagyis Alice megjelent az álmomban.- most, hogy kimondtam, elég hülyének éreztem magamat. Percről percre egyre hihetetlenebbnek tűnt az egész, de emlékeztem, hogy megígértem Alice-nek, hogy hiszek benne. Akkor is, ha felébredek.

A konyhában megfagyott a levegő, vágni lehetett a csendet. Mindenki rám meredt.

Aztán Emmettből hirtelen kitört a nevetés.- Ez tetszik.- hahotázott.- Nem áprilisban van bolondok napja?

-De, igen, de… ez nem vicc. Tényleg vele álmodtam - bizonygattam.

-Audrey, ez lehetetlen, tudom, hogy nehéz feldolgozni, de ő már nincs velünk.- suttogta Esme

-Ezt tudom nagyon jól. Higgyetek nekem!- néztem rájuk kérlelően.

-És beszélgettetek?- Vigyorgott rám Emmett. Rosalie időközben kivette a kezéből a kiskanalat, mert a nevetéstől nem bírt az etetésre koncentrálni.

-Igen. Megmagyarázta, hogy mi történt a halálakor…

-Audrey, édesem.- jött felém Esme.- Te nem tehetsz róla. Tudom, hogy ezt nehéz megemészteni, de nem vagy hibás, ne keress rá okokat. Nem…

-De én nem akarok magamnak semmit sem bemagyarázni. Ez igaz! Ezt álmodtam. Alice megjelent nekem- a mesélésből kihagytam azt a részt, hogy egy plázában történt mindez, mert így is magam alatt vágtam a fát.

-Audrey.- lépett közelebb Carlise is. -Akarsz beszélni haláláról? Velünk? Esmével? Bellával? Vagy valakivel a családjából? Szívesen meghallgatunk, de ha szeretnéd, egy specialistát is kereshetünk neked.

-Nem vagyok őrült!- fakadtam ki.

Felidéztem az álom részleteit. Főleg Edward miatt. Tudtam, hogy most épp a fejemben turkál, és azt akartam, hogy ő is, lássa ő is hallja őt.

-Nem hazudok!

-Carlisle, ha jól emlékszem, van egy dili doki ismerősöd. Megvan még a száma?- mondogatta két hahotázás között Emmett.

-Emmett légy szíves!- sziszegte Carlisle.

Rose is elég ijedt és aggódó fejet vágott. Bella úgy szintén.

-Alice üzeni, hogy szeret titeket.- mondtam, ismét megfagyott a levegő- és azt is, hogy tudja, hogy mindenki részben saját magát hibáztatja. De egyikünk se tehet róla…

-Audrey- próbált félbeszakítani Esme.

-Hadd mondjam végig! Szóval látja onnan, ahol most ő van, hogy mi történik velünk, és nagyon szomorú, hogy mindenki csak emészti magát. De nem a ti, a mi hibánk hanem Gregoryé…

-Hogy mi?- jött a gyors, és egyszerű válasz.

-Gregory ölte meg őt. A képessége az, hogy a vámpírok erejét összegyűjtve meggyújthat vele titeket. Alice ugrott a karjaiba…mikor…

-Mikor látta, hogy a férfi Jaspert készül megölni- állt fel a földről Edward. Tudtam, hogy ő hisz nekem.

-Hogy mi?

-Láttam, a látomását. Igen azt látta, hogy Jasper ég meg nem ő, aztán rám szólt, hogy ne állítsam meg, nem tudtam, hogy képes lesz erre, nem gondoltam volna, hogy erre készül, hiszen…- a kezébe temette az arcát.

-Fiam, ez nem a te hibád.- tette a vállára a kezét Carlise. Furcsa volt ezt a szót hallani a szájából: „fiam”. Alice-nek igaza volt ők tényleg szeretik egymást.

-Miért nem mondtad el?- állt Bella a másik oldalára.

-Mert, ha láttam volna, ha tudtam volna akkor..

-Gregory megállíthatatlan volt. – Edward kiviharzott a szobából. Bella tétovázott, majd Esme pillantása maradásra bírta. Visszaült a lánya mellé, aki azonnal megérintette az arcát.

-Akkor hisztek nekem?- suttogtam.

-Ez most komoly? – nézett rám Emmett nagy szemekkel, azt hitte csak ugratom.

-Igen- néztem vele farkas szemet.

-Mit mondott még?- Kérdezte Rosalie.

-Hogy nem tudja még ő sem mikor jönnek vissza értem. Lehet, hogy hónapok múlva. Húzni akarják az időt. Azt akarják, hogy féljek

Esme átkarolt.

-Mi megvédünk.

-Tudom, csak ez olyan…féltelek titeket.

-Most már tudjuk, hogy nem szabad a pacák égető karmai közé kerülnünk. Mekkora szívás, nem szkanderezhetek vele- vigyorogta. Rosalie hozzávágta az üres műanyag tányért.

-Azt is mondta, hogy Jasper vissza fog jönni- Esme anyai szemében remény csillant- nem tudom mikor, de visszajön.

-Ne haragudj, hogy nem hittünk neked.- kérlelt.

-Tényleg nem vagyok őrült. Nem kell a viccházba küldeni- sunytam le a fejem..

Seth megfogta Maggiet, és kézen fogva kimentek a konyhából. Ez nem az ő terepe. Jóban van a családdal, de úgy érezhette, hogy ez már túl bensőséges.

Hittek nekem és ez volt a lényeg. Elhitték, hogy Alice, kapcsolatba lépett velem.

-Azt üzeni, hogy mosolyogjatok.- A mászókás történetem után, Esme elsírta magát.

Bella odajött hozzám, és könnyes szemmel megölelt.

-Emmett- kíváncsian nézett rám a kérdezett. – Alice azt mondta, hogy te meg tudod magyarázni, hogy Gregory, hogy csinálhatja.. Idézem: A mackó külső egy pöpec fizikust takar.

Emmett szeme felragyogott leült velem szembe, és a mondandójába kezdett. Rosalie azonnal a fejéhez kapott, gondolom ismerte már ezt a műsort. Emmett csillogó szemmel még közelebb jött, és belekezdett:

-Tehát azt mondtad, hogy a mi erőnket használja fel Ez olyasmi mint az öngyulladás- kicsit összeráncolta a homlokát, miközben próbáltak keresni a megfelelő szavakat.- Szóval, az energiát sűríti egy helybe, és öngyulladást okoz.- látva értetlen arcomat- Igazság szerint ilyen nincs.

-Mi van?- néztem rá nagy szemekkel. Eközben Esme elém rakta a reggelimet, és a fejéhez kapva- mintha valami fontos jutna eszébe kiment a konyhából.

-Vagyis mivel megtörtént van, de az emberek azt mondják ilyen nincs.

-Értem.- mondtam ki a legelső gondolatomat. Összenéztem Bellával, aki kitartóan várta fejleményeket. Szerintem most hallja ő is Emmett fizikus oldalát, először. A család többi- tapasztalt- tagja már kivonult a konyhából.

Ismét összeráncolta a homlokát, kezdtem félni- ugye vannak az atomok- a kezembe temettem az arcom, mindig is utáltam az atomokat. A fizika tanárom nem a legjobb tanárnak született. Órán általában két mondat között az idióta vicceit hallgattuk.- És ugye van az atommag és az elektronfelhő. Amikor nagy a nyomás ezek beroskadnak, összepasszírozódnak., és behatolnak egymás magjába meg mindenhová, és összeroskad egy pontba, úgy mint A csávó ereje.- akármennyire is utáltam a témát kezdtem érteni. Vicces volt ezt a kedves kis macit nézni, ahogyan erősen gesztikulálva próbálja megmagyarázni a világ nagy dolgait.- Olyan az ereje, mint egy nagyító lencse. - szívja a körülötte lévő anyagot. Szóval a csávó ereje…

-Gregory…

-Igen. Szóval Greg is begyűjti az energiát- adott esetben a miénket, és úgy, mint egy nagyító lencse összpontosítja.- mondta vigyorogva Emmett.- Mivel mi vámpírként, sokkal több energiával rendelkezünk mint ti emberek. Nincs szükségünk alvásra, evésre, vagy arra ,hogy leüljünk.Mi vagyunk számára legjobb elemek…

-Igen, értem. –mondtam meglepve, közben elkönyveltem, hogy Bella is elmenekült.

Amíg reggeliztem, Emmett csak mondta, mondta és mondta… jó volt nézni, hogy mennyire élvezi, annak ellenére, hogy néha egy kukkot se értettem belőle.

-Emmett, nem gondoltál még arra, hogy tanár legyél?- kérdeztem tőle két levegővétel között. Még szerencse, hogy a vámpíroknak is szüksége van levegővételre a beszédhez.

-Hogy én?- mutatott magára meglepve.

-Miért ne? Élvezettel magyaráztad még nekem is. Megvan a szükséges tudásod, és időd hozzá, sőt még több is, mint ami kell.- mosolyogtam rá. Részben azért, mert abbahagyta az atomokról szóló monológot- jó, értettem, meg minden, de a jóból is megárt a sok- részben azért, mert jó volt látni mennyire felvillanyozta az ötletem.

-Na vége is van a különórának?- jött be Rose megkönnyebbülten.

-Képzeld kicsim, mit szólnál hozzá, ha …?- most rajtam volta a sor a menekülésen, az ajtóból még láttam Rosalie ijedt, és gyanakvó pillantását.

Tudtam a következő néhány óra a lebeszéléssel fog telni. Szerencsére már voltunk Rosalie-val olyan jóban, hogy ne haragudjon rám huzamosabb ideig. Még akkor se, ha a férjét akarom tanárnak küldeni. Legalábbis remélem.

Körbenéztem a nappaliban. Maggie-t és Sethet kerestem, de az egész család eltűnt. Meghúzódtak a szobáikban, vagy a saját kis zugaikban. Seth pedig bizonyára kihasználta, hogy ilyen jó idő van és kivitte a szabadba a kicsit.

Én is utánuk akartam menni, megkeresni őket, de egy hangos csattanástól megdermedtem. Annyira megijedtem, hogy kellett néhány perc, míg rájöjjek, hogy csak Edward vágta le a zongora fedelét. A nagy hangszer elfoglalta az egész sarkot, és kellőképpen eltakarta őt, valószínűleg ezért nem vettem észre.

-Nem akartalak megijeszteni!- nézett rám bűnbánóan.

-Semmi baj. Nem is hallottam, hogy zongoráztál .-Ennyire lefoglalhatott Emmett fizikázása elől való menekülési tervem, hogy meg se hallottam a játékot?

-Nem, nem zongoráztam, csak tudod, megnyugtat, hogy itt ülök. Ez az én saját kis vackom.- mosolygott rám.

-Ideges vagy?- tettem fel a leghülyébb kérdést.

-Kicsit felzaklatott, hogy újra láttam őt.- suttogta.

-Ez az én hibám, sajnálom. – elöntött, a keserű bűntudat, amiért fájdalmat okoztam neki azzal, hogy a saját épelméjűségemet bebizonyítsam. Önző vagyok…

-Nem, nem vagy az.- nézett rám bíztatóan.

El is felejtettem, hogy nem kell hangosan kimondanom a szavakat, úgyis tudja, hogy mit gondolok.

-Igen tudom, annak ellenére, amit Alice mondott, még mindig magadat hibáztatod, belül mélyen.

-Ezt honnan veszed?- azt hittem, hogy Jasper az, aki érzi az ilyeneket. Nem ő.

-Nem kell ahhoz éreznem az érzéseidet, hogy tudjam. Látszik rajtad. A mosolyod ellenére a szemed még mindig ezt tükrözi.- mondta mindentudóan.

- Idő kell hozzá, nem?

-Igen, idő…- újra felhajtotta a fedelet, és végigsimított a fekete és fehér billentyűk sokaságán.

Letérdeltem mellé, és próbáltam nyugtató, vigasztaló szavakat találni.

-Hallottad már azt a mondást, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű?

-Igen hallottam- suttogta mosolyogva.

-Akkor kezd el…-mondtam egyértelműen. Kicsit olyan volt, mint Bella.

-Mit?- nézett rám értetlenül.

-Hát hogy mi nyomja a lelkedet. Mit érzel? Miért van bűntudatod. Jó hallgató vagyok.

-Hát nem egyértelmű? -kérdezte keserűen.

-Mi egyértelmű? Nem Edward, nem vagy hibás.- mondtam, esélytelenül.

-De az vagyok- túl makacs volt ahhoz, hogy higgyen nekem.

-Nem, nem vagy az.- bizonygattam.

-Nem érted? Én vagyok a család gondolatolvasója. Az, aki mindent tud előre, hogy mit terveznek, hisznek, gondolnak. Erre nem tűnt fel, hogy a húgom meg akarja ölni magát. Nem tudom, hogy csinálta, de nem hallottam az elhatározást.- mondta önmarcangolóan.

-Alice ismert téged. Tudta hogy oldja meg.

-De amikor azt mondta, hogy ne akadályozzam meg azt hittem, hogy találta valamilyen jobb, békésebb

megoldást. Nem hittem volna…- fejét a billentyűkre ejtette. Gyors hirtelen hang volt a válasz.

-Senki sem hitte volna ezt.- biztosítottam.

-Csak ez olyan rossz. –suttogta. Az arca eltorzult, szeme fájdalommal és veszteséggel volt teli. –Nagyon hiányzik.

-Tudom- rátettem a kezem a vállára, bíztatásképp.- Ennek így kellett lennie. Láttad, hogy mit mondott.

-Igen- hajtotta le ismét a fejté.- Tehát a lelke még ép. Ha nem csupán illúzió volt az egész.

-Biztos nem az volt.- még tisztán emlékeztem, hogy átölelt, és azt mondogatta, hogy mosolyogjak.

-Mindenesetre akárhol is van, nem változott semmit- szögezte le apró mosollyal Edward.

-Hát az biztos- értettem egyet, és hirtelen eszembe jutott az üzenete.- Alice azt…

-Azt is láttam- szakított félbe. –Szóval azt mondja, hogy higgyek abban, hogy a lelkem megnyugvást talál?- bólintásomra folytatta.- Nekem van lelkem?

-Szerintem ha nem lenne lelked, egy zombi ülne itt mellettem, és nem beszélgetnénk- ugrattam.

-Van benne valami- vigyorgott.

-Arról pedig biztosíthatlak titeket, hogy az én férjem nem egy zombi- mondta nevetve Bella az ajtóból. Még

Edward is meglepődött a megjelenésén. Bella mesélte, hogy ő az egyetlen, akinek nem tud olvasni a gondolataiban, ha nem akarja. Épp ezért volt meglepő, hogy a szobában van.

-Bella én..- kezdte Edward.

Tudtam, hogy azt akarja szavakba önteni, hogy ne haragudjon, hogy nekem mondta el ezeket, és nem neki, mint a feleségének. Pillantásuk hosszú percekig összekapcsolódott, majd nem mondtak semmit. Ez a pillantás zavarba hozott. Túl megértő, aggodalmas, és szerelemmel teli volt. Úgy éreztem nem szabad itt lennem, ez túl intim pillanat.

-Megmutatod?- kérdezte Bella. Edward aprót biccentett, és végig simított a billentyűkön.

-Mit?- vettetem közbe kíváncsian.

-Edward írt egy számot Alice-nek. Az emlékére.- magyarázta Bella.

-Rendben- mondta és lassan elkezdett játszani a billentyűkön.

Az egész olyan volt, mintha először csak a lepkeszárny susogását hallanám, majd lassan elindult a dallam is. Halkból egyre erősödő, lágy csengőszó. Igen csengőszó. A gyors, hirtelen váltások ezt a hatást keltették. Edward ujjai úgy szaladgáltak a billentyűkön, mint a kergetőző gyerekek. Behunytam a szemem. Erre a dallamra, nem volt nehéz emlékezni rá. A könnyedsége, és a vidámsága ott lebegett a szemeim előtt. Láttam, ahogy táncol előttem. Még a virágok illatát is éreztem. A dallam egyszer csak szomorúan halkká vált majd végleg abbamaradt. Mikor kinyitottam a szemem akkor eszméltem rá, hogy sírok. Minden egyes ’találkozás” összeszorította a szívem.

Csak most jöttem rá, hogy az egész család nappaliban ül, és könnyekkel küszködve merednek maguk elé. Esme sírt, és a férje vállára hajtotta a fejét, akinek ugyanúgy csukva volt a szeme, mint előbb nekem. Még Rosalie is sírt. Emmett arcáról lefagyott a mosoly. Bella átölelte a szerelmét. Edwardnak sikerült elbúcsúztatni a húgát.

Ez történt jó néhány héttel ezelőtt. Mára már mindenki, úgy ahogy feldolgozta a maga módján a történteket. Persze a hiányt nem olyan egyszerű leküzdeni, de a jó öreg idő mindig segít…

-Hahó! Föld hívja Miss Hopes! Megérkeztünk!- kiáltotta a fülembe Seth.

-Ja, bocs elbambultam- vigyorogtam Seth-re, és kiugrottam a kocsiból.

Hosszas győzködés után Cullenék megengedték, hogy dolgozni menjek. Miután rájöttek, hogy nem elég nyomós ok a ’márkétszertámadtakmegmunkábóljövet’ indok, az elhatározásommal szemben. Ezért beletörődtek. Jacob beszélt a farkasokkal. Így most még erősebb védelmet kaptam. Bobby pedig, mint mindig tárt karokkal fogadott.

Most is Seth hozott hazafelé. Körbenéztem.- A többiek hova tűntek?- kiáltottam felé.

-Megbeszéltük, hogy ha épségben hazaérsz, ők elmennek vadászni- Jacob is mindjárt jön- mondta miközben kivette Maggie-t az ülésből.

Mindenki. Tehát Nessie is. Furcsa volt elképzelni egy ilyen ártatlan kislányt állatokra vadászni. Pedig megtette.

-Nem kellenek bébicsőszök- mondtam neki.

-Vigyázunk rád és kész. Nincs apelláta.- mondta magabiztosan.

-Szeeet! Szeeet! Hapci virág!- húzta őt Mag Esme virágos kertje felé.

-Na jó, én bemegyek addig. –kiáltottam oda nevetve.

Beléptem a házba, de úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Körbenéztem. De sehol, senki. Csak paranoiás lettem. Semmi több. Letettem a cuccaim és elindultam a konyha felé. Valami nyikorgást halottam az emeletről. Kétségbeesve néztem ki az ablakon, de Seth és Maggie valahol a fák között lehettek.

-Van itt valaki?- kiáltottam fel félénken. – Ajtócsapódást halottam- Most azonnal lépjen elő- mondtam bátortalanul. Valaki lassan jött le a lépcsőn.

Tehát visszajöttek. Amikor nem számítok rájuk… Akkor most tényleg beváltják az ígéretüket.

Apró megkönnyebbülést éreztem, legalább tudom, hogy itt vannak.

A nappaliban volt néhány gyertyatartó. Felkaptam ez egyiket, és letéptem a gyertyát, a kiálló hegyes részét, amire fel volt szúrva magam elé tartottam

-Ki az?- kiáltottam ismét. És elindultam a lépcső felé, hogy szembenézzek a látogatómmal… bár tudtam, hogy ha tényleg ők azok, akkor reménytelen…

Bocsánat a késésért, de mentségem legyen, hogy nyár van:D Köszönöm Mismouth-nak a fizika részét, és mindent:) Ő magyarázta el, amit végül Emmet szájába tettem:D Köszönöm, hogy elolvastad:) Kérlek írj kritikát! Puszi,Truska