Az utolsó reménysugár- 10. fejezet

Célok nélkül

Azt hittem a sötétség egyenlő egy fájdalommentes világgal, távol a világ bajaitól. Azt hittem jó dolog ide menekülni. De az, ami történt velem egyáltalán nem volt fájdalommentes. Mintha egy csövön keresztül akarnák az egész testemet átrángatni a… valóságba. Éles fájdalmak sokasága a testem minden részéről. Az utolsó csepp, az volt mikor valami élesen a lábamba szúrt. Rettenetesen fájt. Már halottam a nyöszörgésemet… odaát. Már csak meg kellett magam adni a valóság szabályainak. Nem akartam, de megadtam.

-Audrey,Audrey! –suttogta valaki valamerről. Még mindig elég kába voltam.

-Nem lenne jobb, ha addig csinálnád, amíg nincs magánál? –kérdezte valaki a fejem mellől. Ez egy másik hang volt.

-Most már nem, ébredezik. Audrey, hallasz engem?

-Ühüümmm- csak ennyire futotta. Ismét éles fájdalom a lábamba. Nyöszörögtem.

-Tudom, hogy fáj. Mindjárt meggyógyítom.- felismertem Carlisle hangját.

-Mit csinálsz?- néztem rá nagy szemekkel.

-A kifordult a térded, mikor leestél a lépcsőn. Muszáj lesz visszaraknom.

-Csodás… - mondtam elhaló hangon. A jobb lábam térd alatt, tényleg nem Newton bácsi törvényeinek megfelelő irányba állt. Könnycseppek peregtek le az arcomon. Ne még ez is-gondoltam magamba. Mért hagynak végre békén mindannyian?

-ssshh… Minden rendben lesz. Itt vagyok.- Rá kellett jönnöm, hogy Bella az, aki a fejemnél ül. Jobban mondva, a fejem az ölében volt. Letörölte hideg kezeivel a kósza könnycseppjeimet, és megfogta a kezemet.

-Kezdhetem?- nézett rám Carlisle, mikor kicsit lenyugodtam.

Gyorsan bólintottam, összeszorítottam a fogamat, és úgy kapaszkodtam Bella kezeibe, mintha ő lenne az utolsó mentőövem, mielőtt elvisz a víz.

Semmi kétség Carlisle, vagy a vámpír ösztönei miatt, vagy a több száz éves gyakorlata végett, pillanatok alatt helyére rakta a lábamat. Bár a fájdalmat ő sem tudta elmulasztani.

Előbb halottam az éles reccsenést, majd a fájdalomtól ordítanom kellett egyet. Egyszerre sírtam és ordítottam. Hallottam, hogy Bella, megint elkezd csitítgatni. Hiába fogtam görcsösen a kezeit, fölém kerekedett egy hatalmas nagy hullám. Ami lerántott a mélybe, és ismét a sötétségben találtam magam. Ezúttal nem éreztem semmit.

Lebegni a tudatlanságban. A világ összes drogja nem tudta volna elérni ezt az állapotot. Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy ott túl, a szemhéjamon kívül a dolgok nem változtak. Lassan összeomlik körülöttem a világ. Nem akartam tudomásul venni. Nem akartam érezni a magam és más fájdalmát. Csöndet, és sötétséget akartam. Nem tudom mennyi idő múlva ébredhettem fel. Nem tudom hogy teljes volt e a k.o. vagy csak aludtam, a fáradtságtól. Mindenesetre pihentem.

Felébredni ez alkalommal, sokkal könnyebb volt. Beletelt néhány percbe, míg eszembe jutottak az elmúlt néhány nap eseményei. La push, Gregory, Tracy, a húgom, az apám, Alice, és a többiek. Beletemettem a fejem a párnába. Nem! Nem, azokat nem akarom látni! Jasper fekete szemei ijesztően törtek utat az emlékeim között.

-Hogy vagy?- szólt az ágy végéből Bella hangja.- Audrey?- szólt miután még mindig nem voltam hajlandó felnézni rá.

-Megvagyok, köszönöm.- motyogtam bele a párnába.

-Mi a baj?- mondta közelebbről aggódva. Utoljára Alice törődött velem ennyire, mint Bella az elmúlt két napban.

-Semmi, tényleg semmi.- felemeltem a fejem. A szoba, ahol voltam, egy teljesen más közeg volt, mint az eddigiek. Kék falú, egyszerű, mégis varázslatos kis szoba. Innen, még két ajtó vezetett valamerre. –Hol vagyok?- kérdeztem rekedten. A szám cserepesre ki volt száradva.

-A házunkban. Itt élünk Edward-dal, és Nessie-vel. Jobbnak láttuk a történtek után, ha áthozunk ide.- magyarázta, miközben hozott nekem egy pohár ásványvizet. – Nessie imád itt lakni. Külön, de mégis együtt.- mosolygott rám.- Jobban vagy? – hangja megint aggódó és féltő volt. Komolyan nála talán csak Esme volt anyukásabb. Az embereket jelenesetben a vámpírokat ennyire meg tudja változtatni egy kisgyerek. Tudom, hogy úgy egy évvel ezelőtt olyan volt, mint én. Nem tudta milyen egy kisgyerek fölött anyáskodni. Ez a viselkedés kihat másokra is. Most rám.

-Köszönöm… az én hibám, azt hittem, hogy tudok uralkodni az érzéseimen. De amikor megláttam a szemét…- suttogtam, mert éreztem, hogy muszáj magyarázatot adnom. Nem akartam mentegetőzni, csak megértetni, hogy én jót akartam. De azok a szemek…

-Most már minden rendben, ne hibáztasd magadat. – simogatta meg a fejem. Pillantása megértő volt.

-Ha nem jelenek meg az életetekben, akkor még most is mindannyian boldogan élnétek.- mutattam rá. Minden percben így éreztem.- Mint egy bomba, amit bedobtak az ablakon, és összetört mindenkit.

-Ennek így kellett lennie. Majd összerakjuk valahogy magunkat. Végül is vámpírok vagyunk.- Minden mondatával vigasztalni akart, csak a gesztustól is mosolyoghatnékom támadt.

-Mért vagy hozzám ilyen kedves?- szegeztem neki a kérdést, kicsit igazságtalanul.

-Szeretném, ha boldog lennél, szeretnék a barátod lenni.- mondta, keze még mindig a fejemet simogatta.

-Alice is a barátom akart lenni és így végezte- ültem fel hirtelen az ágyon. A jobb lábamhoz kaptam, miután a hirtelen mozdulattól fájdalmasan sajogni kezdett. Csak most vettem észre, hogy egy párnával van fölpolcolva a lábam.

-Carlisle kiadta a parancsot, hogy pihenj sokat.- Ezt úgy mondta, mintha egy kisgyerek lennék, akinek mindent pontosan meg kell mondani. Még ha nem is hallgatnak rá.

-Mért hova ment?- feltűnt, hogy Carlisle-ról hogy beszél. Egy pillanatra bevillant, hogy talán visszajöttek. Csak nehogy valami meggondolatlanságot csináljanak! Jasper, Emmet, és a bosszú…

-A fiúk elvitték Jaspert vadászni. Hátha az segít… Nemsokára megjönnek szerintem. Elég régen elmentek már.- megkönnyebbülést éreztem. Látszott Bellán, hogy észrevette, hogy felgyorsult a szívverésem.

-Mennyi ideig aludtam?- próbáltam másra terelni a szót.

-Körülbelül 20 órát.- mondta, kicsit elgondolkozva. Megrökönyödtem.

-Mennyit?- néztem rá nagy szemekkel.

-Eléggé ki voltál merülve.- tudtam mire gondol. Nemcsak testileg, hanem lelkileg is megterhelt ez a néhány esemény.

- Igen az lehet.- lassan elkezdtem emlékezni a részletekre. A fájdalomra, és a hirtelen ürességre.- Mi történt miután legurultam a lépcsőn? Egyik pillanatról a másikra nem éreztem semmit.- kérdeztem. Bíztam benne, hogy ő tud válaszolni.

-Tehát sikerült. –mondta, mintha ebből a két szóból, meg kellett volna értenem mindent. Mintha Nessie-t hallanám, ő is minden nagy horderejú dolgot ilyen hanglejtéssel mond.

-Micsoda?

-A pajzsom. Még soha nem kellett, sőt, még soha nem tudtam Jasper képessége ellen használni. De veled sikerült. Tudod az én pajzsom, olyan képességek ellen hat, amik erre hatnak-mutatott a fejére.- de Jasper képessége sohasem az elmére, hanem az érzésekre hatottak. Lehet, hogy összefügg azzal, hogy tudod irányítani, hogy mikor érezd, és mikor nem.- gondolkozott el.

-Köszönöm. Mért segítesz ennyit? Nem érdemlem meg.- Már megint rám tört, ’a kérdezzünk hülyeségeket öt perc’. Hálás voltam neki, mert megmentette az életemet. Lehet, hogy néhány pillanat, és meghalok.

-El vagy veszve, a világban. Próbálok segíteni, megtalálni a céljaidat.- mondta megint anyáskodva. Hideg érintése megnyugtató volt.

-Célok? Nekem olyan már régen nincsen.- kontráztam. Valóban így éreztem, már régóta.

-Célok nélkül nem élet az élet.- már megint ez a magától értetődő hanglejtés.

-Azon kívül, hogy dobog a szívem, nem igazán sorolnám magam az ’éljünk a céljainkért’ kategóriába.

-Gondolj Maggie-re.- nézett a szemembe. Igaza volt.

-Maggie…-tényleg, ő volt az egyetlen, aki miatt… ők is megmondták... hogy ezért hagyták életben…ő az én egyetlen célom, hogy megóvjam.

-Meglátod, minden meg fog oldódni.- mondta ismét. Hónapok óta nincsen anyukám, ez a kedves viselkedés mondatról mondatra előhozta belőlem, hogy mennyire hiányzott. Kicsurrant néhány könnycsepp a szememből.

Bella nézett. Megértően mosolygott, mint aki érti, hogy mire gondolok, pedig a férje a gondolatolvasó. Szorosan átölelt.

-Kopp-kopp- hallottam egy ismerős hangot az ajtó mögül- Bejöhetek?

-Persze gyere - mondta Bella mosolyogva. Kibontakozott az ölelésemből, de még mindig a vállamat simogatta.

Seth jött be az ajtón. – Szia. Hogy vagy? Zavarok?- nézte lassan elapadó könnyeimet.

-Köszönöm jól… vagyis jobban.- suttogtam.

-Nézd, mit hoztam neked. Esme küldi.- és egy hatalmas tálcát húzott elől a háta mögül. Beindult a nyálelválasztásom. Csak most jöttem rá. Hogy napok óta nem ettem rendesen.

Vámpírok mellett olyan könnyű volt ezt is elfelejteni. Csak néhány létfenntartási reflexem működött követelőzően.

-Köszönöm. - mohón a tálcáért nyúltam. Volt rajta forró leves, hús, és minden finomság. – Maggie-vel mi van?

-Épp Nessie-vel játszanak.- összenézett Bellával.

-Na megyek, megnézem a kisasszonyokat. Addig vigyázz rá. –ugrott fel Bella. Visszanézett az ajtóból és egy mosolyt küldött még felém.

-Rendben.- mondtam, és amennyire az előbb rám törő érzésektől tudtam, visszamosolyogtam.

-Maggie hogy van?- tettem fel a legfontosabb kérdést Seth-nek. Ő volt az én egyetlen információforrásom.

-Remekül. Új szavakat tanult. Hiányzol neki.- mosolygott. Látszott, hogy most is legszívesebben vele lenne.

-Ő is nekem.- hirtelen hiányom lett. Át akartam ölelni. Babusgatni, foglalkozni vele.

Keserű lett a falat a számban, mikor arra gondoltam, hogy mennyire elhanyagolom őt.

-Ne aggódj - láthatta rajtam, hogy elszontyolodtam. Ő bár nem anyáskodóan, de egy jó barátként nézett rám.

-köszönöm.- suttogtam a sírás határán

-Mit?- nézett kicsit értetlenül. Elég labilis állapotban voltam.

-Hogy nem akadékoskodtál annyit, hanem hallgattál rám, és haza hoztad.- mondtam hálásan.

-Ezt már egyszer megköszönted.- leült mellém, vigyázva a lábamra.

-Száz köszönet sem elég ahhoz, hogy kifejezzem, mennyire hálás vagyok neked.- tettem a kezére a kezemet.

-Tudod, hogy ez az egész nekem természetes. Hogy meg kell óvnom őt.- szemében ismét megvillant az a megértés, szeretet, és talán szerelem…

-Seth.- tudtam, hogy most van rá lehetőségem, hogy tisztázzam a dolgokat.

-Igen?- kicsit félve nézett rám.

-Ha meghalok, megígéred, hogy vigyázol rá? Hogy mindent megadsz neki, mesélsz neki rólam, és nagyon-nagyon fogod szeretni, és…

-Ne mondj ilyeneket.- szakított félbe.

-De ezek után, nem adok magamnak túl sok túlélési esélyt. Esküdj meg!- követeltem. Úgy vágytam a válaszára, mint az előbb az ételre. Biztosítani akartam Mag jövőjét.

-Megesküszöm.- szorította meg a kezem. Szeme őszinteséget tükrözött.

-Köszönöm.

Megvárta, hogy megegyem az összes kaját a tálcáról. –Azt hittem, hogy csak a farkasoknak van ekkora gyomruk.- vigyorgott, miután végeztem, és elvette az üres tálcát.

Válaszul, lelöktem magamról a takarót.

-Hé! Hova mész? Mire készülsz?- pattant fel.

-Felállok.- ez kicsit olyan volt, mint Bella hanglejtése.

-De hiszen azt neked nem szabad! Carlisle azt mondta, hogy…- mondta hápogva. Vicces volt az arca, egy hápogó farkas. Nevetnem kellett.

-Rossz szokásom, hogy sosem hallgatok az orvosokra.- mondtam incselkedve.

Lassan leemeltem a lábam a párnákról. Tompa sajgást éreztem. Felállni nem volt egyszerű, bátrabb is voltam a kelleténél. Ha Seth nem kap el, azt hiszem újabb foltokat gyűjtök össze.

-Figyi, ha ezt nem hagyod abba…- szűrte a fogai között durcásan. Nem tudom kitől félt jobban Carlisle-tól vagy Bellától, de nem, mert velük szembeszegülni.

-Beárulsz?- vigyorogtam vissza rá.

-Akkor legalább engedd, hogy segítsek. Hova szeretnél menni?- nézett rám megadóan, de nem engedett el. Jobban is jártam.

-Maggie-hez.- mondtam. Ez már megint Bella hanglejtése volt.

Átkarolt, és lassan támogatott. Csak most éreztem, hogy milyen forró is a bőre. Mint egy kétlábon járó hősugárzó. Minden lépést meggondolt helyettem is. Kiléptünk a házból, kívülről még aranyosabb volt, mint belülről. A ház szélén volt egy kis padka. Az agyam parancsot adott, hogy most azonnal üljek le. Nem ellenkeztem. Tényleg nem akartam, még vagánykodni.

Valaki halkan megköszörülte a torkát a ház mellől. Egyszerre néztünk oda.

-Szia. Beszélhetnénk? –Jasper hangja a szokottnál is halkabb volt, mint aki minden másodpercben a dühkitörést vagy az éles visszautasítást várja.

-Gyere nyugodtan.- Bár nem mertem ránézni.

-Idehozom Maggie-t jó?- kérdezte Seth. Zavaromban csak egy gyors bólintásra futotta.

Hallottam Seth távolodó lépteit. Jasper lassan jött oda hozzám, és leült a földre, tőlem, úgy egy méterre. Nem mertem a szemébe nézni. Még mindig elevenen éltek a fejemben az emlékek… azok a fekete szemek…

-Nagyon közhelyes tudom, de ne haragudj.- az arcát nem láttam, de azt igen, hogy bizonytalanul dobol az ujjaival.

-Az a lényeg, hogy nem történt senkinek semmi baja- próbáltam megnyugtatni.

-Azért ezt nem mondanám – tudtam, hogy a lábamat nézi.

-Szeretek hadirokkant lenni. Ez az én névjegyem.- mondtam mosolyogva. Igyekeztem, hogy fel tudjam vidítani. Szüksége volt rá. A mosolyra. Még ha még nem szívből jön, akkor is.

-Mért van az, hogy másodszor kerülsz miattam ilyen helyzetbe?- hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. Tényleg, el is felejtettem…

-Azért egyik sem történt volna meg, ha jobban figyelembe veszlek.- tudtam, hogy nem a legnagyobb érv, de jobb nem a tarsolyomba.

-Nem engedem, hogy átvedd a mártír szerepét. Én vagyok az idősebb, nekem kellene jobban vigyáznom.- ezt is mosolyogva mondta.

Úgy tűnt, hogy két szerencsétlen akarja egymást felvidítani. Reménytelenül. Vak vezet világtalant… Mosolyognom kellett, de még mindig a földet fixíroztam.

-Tényleg nem haragszom.. suttogtam komolyan. Biztosítani akartam efelől. Nem akartam, hogy eméssze magát.

-Kérlek, nézz a szemembe.- kérte. Kelletlenül, de megtettem… Most aranybarna színűek voltak. Egy laikus sosem gondolná, hogy tegnap még feketén, és gyűlölettel néztek rám Ma már csak a szomorúság maradt.

-Én tényleg sajnálom- suttogásra futotta ismét.

-Nem a te hibád, mint már a többiek is annyiszor mondták. Ennek így kellett lennie, még ha nem is tudom elfogadni. Tudod, ha tudnék aludni, azt gondolnám, hogy ez egy rossz álom, amiből nem tudok felébredni.- a mondat végére ismét elszomorodott. Most ő nem mert szemembe nézni.

-Ismerős a helyzet.- néztem őt.

-Tegnap, amikor bejöttél a szobába, úgy éreztem, hogy muszáj valakin megbosszulnom- bocsánatkérően nézett rám- azt hittem, hogy ha hibáztatok valakit, akkor meg tudom változtatni a dolgokat.- megfogtam a kezét. Azt hittem elhúzódik. A pasik nem szeretik, az ilyen érzelemnyilvánításokat, de őt nem zavarta, vagy már ez sem számított neki.

-Szerintem mások is így reagáltak volna.- ebben biztos voltam. Pedig még nem éreztem így.

-Azt nem hiszem- mosolygott keserédesen.- Olyan ez az egész, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, és nem tudok tenni ellene semmit. Nézte az aprócska kertet, és a gyönyörű vörös rózsákat.

Nem tudtam mit mondani, Nem akartam azzal jönni, hogy tudom, hogy mit érez, mert igaz, hogy mert elvesztettem az egész családom, de ez mégis csak más kapcsolat. Csak ültünk ott csöndesen.

Ez a csönd mégis mindennél megértőbb, és egyszerűbb volt.

Lassan teltek a napok. Észrevétlenül folytak egymásba az órák. Sok időt töltöttem Maggie-vel és Nessie-vel. Sőt, a családtagok is ezt tették legtöbbször. A gyerekek mosolya, és vidámsága, apró boldogságot hozott mindenki szívébe. Ezek az apró kis emberek, a létezésükkel tették elviselhetővé a hiányt, és a létet.

Egyik ebédre, éppen Esmének segítettem főzni. Lasagnét, és zöldség levest csináltunk. Éppúgy ahogyan az anyukámmal, és a nővéremmel is.

Talán azért akartam neki megtanítani ezeket a dolgokat, hogy ha valami történne velem- és ez a dolog mostanában elég sokszor eszembe jutott,- legyen valami apró szokás, emlék a családról, Maggie-nek.

-Sokat főztetek együtt?- kérdezte. Láttam rajta, hogy tényleg érdekli a válaszom.

-Igen, még régen. Maggie születése előtt sokat kuktáskodtunk, és tanultunk anyutól. Olyan rossz téged szomorúnak látni – néztem rá – Anyu is ilyen volt az utolsó időszakban. – ezt azért mondtam, mert már nem volt a régi. Szomorúan nézett mindenre, és mindenkire, akkor is, ha mosolygott.

Esme szeméből ismét könnyek kezdtek el potyogni- Jaj, kicsikém ne haragudj…- Odamentem hozzá, és átöleltem. Hiányzott ez a kedves, gyöngéd anyai ölelés. Bella kezdetleges közelségétől, még jobban vágytam erre.

-Mindjárt elbőgöm magam.- szakított minket félbe Rosalie gúnyosan. Épp akkor lépett be a konyhába. Dühös lettem rá.

-Rendben, Mi a bajod velem? –kérdeztem legalább ugyanolyan nyersen, mint ahogy ő szokott.

-Nem fontos.- a továbbiakban ügyet sem akart vetni rám.

-De képzeld el, hogy nekem igenis az! - villogó szemekkel nézett rám.- És nekem ne mondd, hogy csak Alice miatt, mert ez nem igaz, már a kezdetektől ilyen vagy velem.

-Felmegyek, ezt nem hallgatom tovább.- utána mentem, bár ő volt a gyorsabb, de azért a szobájuk előtt utolértem.- Hagyj békén.

Tekintete most más volt. Fenyegetően akart rám nézni, de volt szemeiben más is. Irigység. Fájdalom. Vágy. Gyűlölet. Olyan dolgok, amiket egy normális ember egyszerre nem tud érezni, de ő mégis egyszerre tükrözte az összes érzelmet. Tudni akartam, hogy miért….

A fejezet eleje, Spirit Bliss hatására lett ami lett:D ha elolvasod a 28. fejezetet, megérted, hogy miért:D

Mismouth köszönöm, örök hála.(L) Nélküled, megint nem lett volna ilyen. Nagyon- nagyon szurkolok neked pénteken! Menni fog! Vegyészek reszkessetek!

Most sikerült lebetegednem , és megvan már a következő fejezet egy része, szóval lehet, hogy nemsokára lesz folytatás! Jó olvasást, de tudod, ne felejts el véleményt írni:D

Puszi, Truska