Az utolsó reménysugár- 6. fejezet

Apák és lányaik

-Levél? Nekem? Ide?- kérdeztem értetlenül.

-Igen. Gyere.- nyújtotta felém a kezét.

A nappaliban várt az egész Cullen család. Seth is visszajött, és éppen Maggie-t dajkálta. A gondolat, hogy levelem érkezett elvette a figyelmemet a helyzetről.

-Nekem levelem? Amiikor menekülök, és senki sem tudja, hogy hol vagyok? Valóban senki sem tudja? Vagy csak rosszul hittem?

Carlisle egy nagy és vastag borítékot tartott a kezében.

-De hát hogyan?- kezdtem.

-Nem tudjuk, de a helyzet komolyságát fokozza, hogy ennek a borítéknak vámpírszaga van.

-Hogy mi?

-Minden vámpírnak megvan a saját jellegzetes szaga. Épp úgy, mint az embereknél is.

-Lehetséges, hogy az, aki megtámadott?

-Nem, biztos nem az. Ez egy másik, ismeretlen vámpír.

-Remek. -mondtam beletörődve és Carlisle felé nyújtottam a kezemet.

-Te ki akarod nyitni?- nézett rám meglepve.

-Ezt szokták a levelekkel nem?- látva tétovázásukat határozottabb hangnemre váltottam. –az én levelem, nem lesz semmi baj.

-De…

-Alice, fel fogok robbanni a következő öt percben, mit látsz? Esetleg valami komolyabb fegyver, amit ebbe a borítékba rejthettek?

-Nem lesz semmi baj.- mondta bíztatóan.

Carlisle odaadta a levelemet. Határozott mozdulattal feltéptem és kinyitottam. Apró papírdarabkák hulltak le a földre belőle. Az egész tele volt ilyen kis fecnikkel csak egy lap állt benne, rajta egy üzenettel

Tik,tak. A bombák fel szoktak robbanni. Megdermedtem. A boríték kiesett a kezemből. A fecnik és a papírlap, úgy hullottak le a földre, mint ősszel a falevelek.

-Mit ír?

-Ő volt… ő volt…-suttogtam.

-Ki? Mit csinált?- lépett közelebb Esme.

-Tudja hol vagyok, tudja hol vagyok.

-Ő ölte meg a nővéredéket.- állapította meg Alice az üzenetet látván.

-Igen… egy vámpír…- egyszerűen nem hittem el.

-Ssssh- Jasper megfogta a vállamat, és éreztem, hogy átáramlik belém a nyugodtság. Miután, nyugodtan tudtam lélegezni, lehajoltam a borítékért, felszedtem a kis darabokat. Az egyiken egy kislány volt. Egy ismerős kislány.

-De hiszen ez…

-Mi ez Audrey?

-Egy képnek egy darabja, ez én vagyok öt évesen.- bementem a konyhába, közben egy pillanatra se vettem le a szememet a kislányról. Olyan boldog volt.

Mikor beértem az asztalhoz leültem az egyik székre és kiborítottam a boríték tartalmát.

Egy kupac mozaikkocka.

Két órán keresztül puzzlejátékot játszottam a levélt tartalmával. Nyolc képet. A családomról. Ennyi maradt belőlük.

Az egyik képen azon, amin felismertem először magamat épp csúszdázunk. Kate-tel a csúszda tetején vagyunk, én már lelógatom a lábamat csúszáshoz készülve. Kate mögöttem van, és átkarol. Anyu a csúszda alján áll, és várt minket.

Egy kép az általános iskolám előtt, Kate ballagása. Elég morcos képet vágtam, mert a nővérem nagy halom virágcsokrának a felét én hurcoltam. Én pedig ezt akkor sértésnek vettem.

Anyu és Steve nászutas képe. Természetesen egy hajón. Steve két hétre elvitte anyut hajókázni. Már nem emlékszem milyen helyeken jártak, olyan hosszú volt a lista.

Középiskola, kép a barátaimmal, én ülök középen. Lazán, mit sem törődve a világ gondjaival nézzünk a fényképezőgép lencséjébe. Akkor még olyan jó volt felelőtlennek lenni.

Kate-k esküvői képe ezen a képen mindenki rajta van. Én voltam a koszorúslány.

Maggie születés utáni képe, a szüleivel. Olyan picike ezen a képen. A szülei pedig olyan boldogok. Kate csak húsz éves volt, amikor szült. Sosem vágyott karrierre, vagy főiskolára, egyetemre. Csak egy nagy, boldog

családra.

Maggie egy éves születésnapi képe. Ezen még mind rajta vagyunk. Maggie boldogan áll a középpontban egy szelet tortával a kezében talpig maszatosan, és vigyorog. Mellette a szülei büszkén mosolyognak. A hátuk mögött anyu és a nevelőapám guggol. Én pedig oldalról dőlök be a képbe. Itt is mindenki annyira boldog volt. Nem volt semmi baj. Szerettük egymást. Mindenki élt.

Az utolsó, a nyolcadik képet még soha életemben nem láttam. Ha láttam is nagyon kicsi lehettem, mert nem emlékszem rá. Egy férfi, anyu én és a testvérem. Egy családi kép. A férfi, aki átkarolja anyámat, az apám. Egy tenger parton állunk. Itt én, úgy hat éves lehettem.

Esme, és Bella ültek mellettem, és segítettek az utolsó simításokat elvégezni a képeken. Ahogy lassan raktam ki a képeket, egyre jobban remegett a kezem, és a képek összeragasztása is elég nehéz volt tekintve milyen kicsi darabokból állt. Így hát Bella és Esme miután látták, hogy több kárt okozok, mint képet ragasztok, átvették tőlem ezt a feladatot. Az ő kecses, és finom mozdulataik, ismét használhatóvá varázsolták a őket.

Percek óta néztem a képeket. Ültem mozdulatlanul, és néztem őket. Elidőztem az arcvonásaikon. a mosolyukon, a szemük csillogásán, a hajuk színén. Mindegyik olyan elérhetetlennek, és fájdalmasnak tűnt. Emlékük fájóan kongott a mellkasomban.

-Honnan lehet ez a kép?- súgta Bella a nyolcadik képre mutatva. Gondolom, miután látta, hogy egyre jobban kezdek magamba fordulni. Még időben kirántott az emlékek közül mielőtt, még az ürességben találtam volna magamat.

-Nem tudom. Annyira zavaros ez az egész. Fogalmam sincs mit akart ezzel elérni.

-Nem lehet, hogy édesapádtól vette a képet?

-Lehet.

-Mióta nem hallottál róla?

-Kilenc éves voltam, amikor anyuék elváltak: Apámnak joga lehetett volna a láthatásra, de ahhoz kötelessége lett volna letelepedni, és kötött időben otthon lenni. De ő mindig is a munkája rabja volt. Elveszett a saját mesevilágában.- Bella elmosolyodott mellettem.- Tudom, most már én is értem, hogy ez mind igaz és nem mese.

De ez hosszú évekig annak tűnt.

-Tehát azóta nem is láttad?

-Nem. Pár évig küldött szülinapra, és karácsonyra egy-egy képeslapot. Ezeket anyám kötelességtudóan mindig oda is adta nekünk. De ennyi.

-Gondolod… hogy a vámpír összeköttetésben állt vele, hogy találkoztak?- tette fel Esme azt a kérdést, ami az én fejemben is ott motoszkált az első pillanattól kezdve.

-Lehetséges. Annyira… nem tudom elképzelni, hogy miatta, de lehet.- néztem az ismeretlen ismerős képre.

A férfi magam és szikár, haja sötétbarna, szeme kék-olyan, mint az enyém. Ezt tőle örököltem kétségtelenül. Rá sem kellet néznem a képre. Anyu és Kate szeme zöld volt. Boldogan és látszólag szerelmesen karolta át anyu vállát. Hányingerem lett tőle.

-Jól vagy? Összeütök neked valami ennivalót.- ugrott fel Esme.

-Apuuuuuuuu, naaaaaaaaa, lécciiii,lécciiiiiii!- halottam az elnyújtott könyörgést Reeneesmé-től, a szomszéd szobából. Felálltam, és elindultam a nappali felé. Bella mosolyogva követett. Gondolom ő már nem először hallja ezt a műsort.

-Nem!- hangzott, századszorra a határozott és komoly válasz.

Mikor Rájuk néztem, már értettem, miért mosolyog Bella. Nagyon édes, és mókás látványt nyújtottak, ők ketten. Edward komoly apai szigor maszkot öltve ült az egyik fotelben, szeme harciasan villogott. A lánya a karjába csimpaszkodott, és minden egyes szónál egyre közelebb és közelebb húzta magát Edward arcához.

–Naaa! Léééécccciiiii!- ismételte Reneeesme.

-Nem-! Ismétlődött a válasz is.

-Anyu segíts!

-Tudod, mi a szabály, én megengedem, de apádat neked kell meggyőznöd.- majd halkan odasúgta nekem a szükséges információt- Nessie Jacobbal akar menni. Jacob farkasként Nessie pedig a hátán ülve róják a köröket naplementéig. Nessie imádja a sebességet. Nem tudom kire ütött.

Éles pisszegés volt a válasz a fotel felől.

Tehát az ismeretlen indián fiú nevét is tudtam, Jacob. Edward pedig féltette a lányát egy vérfarkastól- szinte le mertem volna fogadni, hogy ő is az.

-Apuuu, kérlek könyörülj meg rajtam kééééérlek. Csak pár óra. Mindig szoktunk vigyázni. Léci léci léci- az utolsó három szót a fülébe hadarta kérlelve.

El kellett ismernem Nessie hatásosan tudta lekenyerezni az apját. Láttam, ahogyan a szigorú maszk lassan felolvad, félmosolyra húzódik, és megadóan bólint.

-Köszönöm, köszi! Köszi Jaaaaaake!- kiáltotta az ablak felé.

-Valamit nem felejtett el kisasszony?- Kiáltott utána Edward. Nessie visszaszaladt az ajtóból, és egy nagy cuppanós puszit nyomott az apja arcára.

-Köszönöm szeretlek. Majd este jövök.- Kiáltotta az ajtóból, majd becsaptam maga után.

-És ezt eljátsszuk minden héten.- mosolygott rám Edward.

-Aranyosak vagytok.

Körbenéztem, Bella eltűnt, csak ketten voltunk a szobában.

-Elment segíteni Esmének. Petrezselymet kell vágni.- mondta pimaszul, a ki nem mondott kérdésre. Arcom fájdalmas grimaszba csapott át.

-Mért legyeskedik ez a Jacob a hét hónapos lányod körül?

-Mert bevésödött, mikor megszületett. Megtalálta zsák a foltját mondhatni.

-Nem harcoltok ellene?

-Mi értelme lenne? Ez olyan mintha egy kézzel akarnád kigubózni a gordiuszi csomót. Lehetetlen.

-De előbb-utóbb biztos sikerülne.

-Látom te kézzel-lábbal ellenkezel Seth ellen. Miért?

-Maggie még csak másfél éves.

-Nekem mondod?- mutatott az ajtó felé, ahol a kislánya lépett ki alig öt perce.

-Jó ez nem jó indok. De …

-De?

-Azt nem értem, mért fagatsz? Nyitott könyv vagyok számodra, mégis úgy teszel, mintha egy először látott olvasmány lennék.

-Mondjuk úgy, hogy vannak oldalak, amiket még nem sikerült elolvasnom.- látva összeráncolt homlokomat magyarázkodni kezdett, közben az egyik vele szemközti fotelre mutatott. Leültem, és hallgattam őt.- Amikor azt mondtam, mindent tudok rólad, kicsit füllentettem. Azokat a dolgokat láttam, hallottam, amikre sűrűn gondoltál, foglalkoztattak. Bizonyos dolgokat, amikre nem szeretsz gondolni, még most se látok. Ez olyan nekem, mintha egy nagy X-szel jelzett ajtóba ütköznék, amit csak te tudsz nekem kinyitni.

-És ha nem akarom kinyitni? Hiszen nem hiába vannak az X mögött.

-Csak rajtad múlik.- hallgattam- Nos, miért utálod Seth-et?

-Nem utálom - tiltakoztam.- Csak zavar, hogy birtokolni akarja az unokahúgomat. Olyan magabiztos, hogy rosszul leszek tőle. Mag helyett döntött jóformán.

-Értem, szóval, te nem Seth-et utálos,hanem a férfiakat, úgy általában.

-Valami olyasmi.

-Igen persze.- mondta hirtelen Edward, csak akkor jöttem rá, hogy Esme vagy Bella gondolataira válaszolt, amikor bejöttek a nappaliba.

Esme rántott húst készített. El kellett ismernem, hamar kitanulta a hogyan lehet egyszer, és gyors kaját csinálni egy embernek dolgot.

Bella leült Edward foteljének karfájára Esme pedig a lábamhoz, közben láttam rajta, hogy azt várja, mikor küldöm őket ki.

-Maradjatok csak- mosolyogtam rá.

-Köszönöm-nézett rám széles mosollyal Esme.

-Tehát, hol is tartottunk?- nézett rám szigorúan Edward.

Lehajtottam a fejemet. – Az utálós résznél.

Hallgatott, és várta a folytatást.

-Mit akarsz, mit mondjak?

-Amit szeretnél. Úgy gondolom neked is jobb lenne, ha megmutatnád mi van az X mögött.

Hallani akarod?- néztem rá kihívóan.- Rendben. Megteszem. Elmondom. Gondolok rá.

-Értem.- szólt 5 perc hallgatás után, miután összeszedtem a témával kapcsolatos gondolataimat. A tálcát leraktam lassacskán elment az étvágyam- Sajnálom.- mondta.

-Kilenc éves voltam, mikor kiderült minden- kezdtem. Közben Esmére néztem. Anyáskodó, óvó tekintetébe kapaszkodtam, hogy végig tudjam mondani érzelemkitörés nélkül.- Apuról, és anyuról azt hittem, hogy minden rendben van. Boldogan éltek, mint a mesékben. Aztán egyszer csak beütött a menykő, és kiderült, hogy a mese csak látszat volt.

Anyu mosás előtt mindig kiürítette apám zsebeit, hiszen ki tudja mit felejtett benne a szenilis, szétszórt férj. Egy hirdetést talált benne. Akkor még San Jose-ban éltünk. A szomszéd város egyik házát hirdették. Olyan cetli, amit a fákra szoktak kiragasztani. Nem egy darab, hanem egy köteggel volt apám zsebében. Anyu elrakta az egyiket. Ezek után el is felejtkezett az egészről. Apám rejtélyes telefonbeszélgetéseket bonyolított le. Erre mindhárman figyelmesek lettünk. Néhány másodpercet beszél, majd leteszi és elmegy dolgozni. Eltelt egy hónap még egy és még egy. A telefonhívásokat mi már el is felejtettük de anyu látta a számlákon a híváslistát, és az időtartamot is. Ekkor döbbent rá valamire. A telefonszám, amit hívott megegyezett azzal a számmal, ami hirdetésen volt.

Persze gyanakodott, és felhívta a számot, érdeklődött a ház után. A ház még mindig eladó volt. Megbeszélt egy találkozót a nővel egy kitalált néven mutatkozott be. És elment.

-Nem muszáj folytatnod kicsim, ha nem akarod.

-De mondom…szóval ez a nő körbevezette a házában, és közben fecsegett az életéről ,a kis ügyeiről.

Elkottyantotta, hogy éppen akkor ment el a barátja előtte pár perccel mikor megérkezett anyám. Mesélt neki róla, hogy igaz, hogy van két gyereke, de úgy tudja, hogy mindketten felnőttek, és már régen elváltak a nejével. Ő pedig 12 éve boldogan fogadja minden hónapban őt. És van egy lánya is tőle… De nem akar hozzá menni feleségül, vagy hozzá kötni az életét. Tudja, hogy milyen elfoglalt.

Akkor ismerték egymást anyámmal 15 éve a nővérem, 13 éves volt. Anyám miután elment tőle nem támadta le azonnal apámat, várt pár hónapot. Figyelte őket, találkozott a nővel. Majd körülbelül fél évre rá hozzá vágta, hogy mindent tud, és el fog válni. Apám persze azonnal felháborodott és kikérte magának, de mikor látta hogy anyu hajthatatlan könyörögni kezdett. Virágokat küldözgetett neki hónapokon át. Majd elváltak. És én onnantól kezdve nem láttam többet őt. Ezt is 14 éves koromban mesélte el Kate, mikor a fiúk kerültek szóba anyával.

-Ezért… ?-kezdte Bella.

-Igen ezért utálom őket. Nem bírok megbízni senkiben. Míg a suliban néhányan gyűjtötték a trófeákat, én nem bíztam senkiben, mert az apámat jutatta eszembe mindenki. Legalábbis az amit tett, és tudtam ,hogy előbb-utóbb nekem is ugyanúgy összetörnék a szívemet ,mint anyámnak.

-Jaj kicsikém.- Ölelt át Esme. Csak most vettem észre, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim.

-Nem gondoltál még a megbocsátásra?

-Persze gondoltam rá, de más gondolni, és más érezni. Az emberek olyan könnyen tudnak megbocsátani. Oly

egyszerű dolgokért kérnek bocsánatot, mint egy lökés vagy egy szó még az igazság kimondásáért is. A szó, hogy bocsánat, és hogy semmi baj megkopott. Más érezni, és én nem tudom érezni.

-Hiszen bennünk is megbízol.

-Barátként más. Titeket emberként pardon vámpírként szeretlek, nem úgy, mint férfi és nő.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar bizalmat szavazok nektek, de annyit segítetek, és vigyáztok rám.

-Mi lesz, ha férjed lesz, abban sem fogsz megbízni?

-Nem tudom, most úgy érzem egy férfiben sem tudok, mert nem lenne jó vége. Tudom, hogy rossz a hozzáállásom, de majd egyszer talán megváltozik.

-Ódi! Ódiiiiiiiii!- rohant be a bejáraton Maggie, Seth-tel a sarkában. Annyira lefoglalt a rejtélyes levél, hogy elfelejtettem,, hogy ők együtt vannak.

-Gyere ide kicsikém!- odaszaladt hozzám, és beleült az ölembe.- Hát ti hol voltatok?

-Vittem őt pár kört a hátamon, Maggie-t hamarabb haza kellett hozni, Nessie tovább bírja.

-Édesem..- pár pillanattal később tudatosultak bennem Seth szavai.- Hogy mit csináltál?

-Vittem pár kört, mint mondtam, és- Seth egyre megilletődve, és ijedtebben beszélt. Az utolsó szavait inkább csak tátogta.

Odaadtam, Esmének Mag-et és felálltam.

-Hogy mit csináltál? Mi van akkor, ha leesik? Mi van akkor, ha beüti a fejét egy ágba vagy történik vele valami?- egyre közelebb léptem Seth-hez. Lassan elkezdett hátrálni, tudta, hogy ez már csak rosszabb lesz. Elkönyveltem magamban, hogy elég vészjóslóan nézhetek rá, ha visszavonulni kényszerül. Pedig erő- és magasságfölényben is volt. Én csak a válláig értem.

-Hogy lehettél ilyen felelőtlen? És hogy hogy nem szóltál nekem? Ha történik valami baja, nem is tudom, mit csinálok? Egyáltalán mért hiszed azt, hogy kizárólagos jogod van felette? ÉN vagyok a rokona. ÉN vigyázok rá.

-Az elmúlt napokban alig láttad őt. Ha annyira vigyáznál rá a nap huszonnégy órájában vele lennél, és nem a vámpírok vállán sírdogálnál.

-Semmit nem tudsz az én bajaimról.

-Hallottam én is őket.

-Hallani teljesen más. Ha nem éled át, vajmi keveset számít, hogy mit hallasz.- tudtam, hogy igaza van. Tényleg lényegesen kevesebbet törődtem Maggie-vel. Könnyen a szállásadóimra bíztam őt, gondtalanul.

-Én akkor is jobban vigyázta Maggie-re, mint te bármikor is.

-Tényleg, és ki hagyta ott őt az erdő közepén, amikor egy vámpír támadott meg minket?

-Az más.

-Nem, nem más, mert ha felelőséggel lennél iránta, akkor nem hagytad volna őt magára.

-Segítséget hívtam.

-Alice mesélt rólatok is. Tudtommal egy vérfarkasnak semmi egy vámpír.

-Egy vámpír tényleg nem…

-Akkor?- csak most vettem észre a szavaimban bujkáló titkot- Mit nem mondtatok el nekem?

Seth kérdőn a hátam mögé nézett. Én is követtem a példáját. Edward és Bella egymásra néztek.

-Szerintem ideje megtudnia az igazat.- jött be Carlisle a konyha felől. Alice és Jasper is követte őt kéz a kézben.

-Milyen igazat?

-Azon az éjszakán mikor megtámadtak rajtunk kívül nem csak egy vámpír volt az erdőben.

-Ezt nem értem.- ráztam meg a fejem

-Három idegen vámpír szagát éreztük akkor. A támadód volt az egyik közülük ,és…

-És?

-A borítékon lévő szag egy másik vámpíré.

-Igen ezt már mondtad.

-Az a vámpír egy a másik kettő közül, akinek nem láttuk az arcát.

-Az nem lehet. Három?

Hirtelen egy forró ölelésre lettem figyelmes. Csak fél perccel később tudatosult bennem, hogy Seth kapott el, mielőtt összeroskadtam volna, mert a kanapén ülök és pohár vizet tart Alice a számhoz.

Vámpírok, vámpírok… támadták meg Maggie szüleit, nagy valószínűséggel az apámat is, és most én vagyok a célpont. Miért? Miért? Hiszen én csak egyszerű lány voltam. Mit vétettem? Mért kellett apámnak a legveszélyesebb foglalkozást választani? Hát nem sejtette, hogy azok a mítoszok, amiket mesélt a kegyetlen valóság. Mért nem ment el paleontológusnak? A dinoszauruszok legalább kihaltak. Ők már nem lázadhatnak fel ellenem. Bár, amilyen szerencsém van…

-Ssssh, semmi baj nyugi…-fogta meg Jasper a remegő kezemet. Csak most vettem észre, hogy remegek.

-Audrey, vigyázunk rátok, nem lesz semmi bajotok, ígérem- mondta Carlisle.

-De hárman vannak.

-Mi meg nyolcan.- végig néztem rajtuk. Alice, Esme és Bella olyan törékenynek tűnt. Az az egy vámpír aki láttam a…támadóim közöl…. Az is nagyon nagy darab volt. Nem akarom kockáztatni az életüket az én kis életemért.

-Jobb ha elmegyek- fel akartam állni.

-Nem mész sehova. Itt vagy a legnagyobb biztonságban.

-De mi van ha többen vannak?

-Nem szoktak többen lenni egy csapatban. A három is elég ritkának számnak számít.- tájékoztatott Edward közben Bellával sokatmondóan összenéztek.

-Ha pedig többen vannak, Emmet odáig lesz az örömtől, hogy még több vámpír van, akinek szétrúghatjuk a seggét-, mondta Jasper. Alice tarkón ütötte.- Au…

Felnevettünk. Nem volt szívből jövő, de jó volt ironikusan állni a helyzethez.

-Soha többé nem viheted ki őt az erdőbe egyedül Értetted?- kerestem Seth pillantását.

-Tehát vihetem? Vele lehetek?

-Igen. De ne bízd el magad. Attól, hogy engedem, hogy veled legyen, még nem adtam rátok az áldásomat.

-Értettem semmi megszöktetés vagy ilyenek.- kacsintott rám.

-Alice, légyszi ütögesd meg Seth-et is helyettem.- Alice fölugrott, és megiramodott Seth felé.

-Hé, HÉ!!!- menekült előle nevetve Seth.

-Vajon mit tehetett az apám, ami miatt ennyire bosszút akarnak állni rajtunk?

Nem tudott erre senki sem válaszolni.

-Apuuuuuu! Anyuuuuuuu! Megjötteeeeeeeeeeeeem! –rohant be sikítva Nessie az ajtón.

Egy- egy szál virágot adott mindannyiunknak. Maggie fejére pedig egy kis koszorút tett.

-Késtetek. Két perce meg kellett volna jönnötök.- mutatott az órára Edward.

-Nessie még virágot akart nektek szedni. De épségben meghoztam.- mondta Jacob.

-Még szerencse…-zsörtölődött Edward.

-Apuuuu! Ne legyél rá mérges. Én húztam az időt! Naaaaaa!

-Elég ebből! Megyünk haza alvásidő!

-De apuuuu!

Felkapta és megiramodott az ajtóig. –Őrülj, hogy még nem tud beszélni. Ha majd könyörögni kezd, a tekintélyednek lőttek- nézett vissza rám az ajtóból.

Együttérzően visszamosolyogtam.

-Ódddiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!- kúszott a lábamhoz maggie.-Ódiiiiiiiiiiii!

Mindenki felkacagott.

-Ennyit a tekintélyről!- és felvettem az ölembe az unokahúgomat, és adtam egy nagy cuppanós puszit az arcára.

Körbenéztem a védelmezőimön. Mindannyian fülig érő szájjal néztek rám. Boldogok voltak.

Szemük csillogott a közelgő veszély ellenére is.

Akkor még nem tudtam, hogy mennyire fog hiányozni ez az örömteli mosoly mindannyiuk arcáról.