Az utolsó reménysugár- 5. fejezet

Remegés

Álmok. Szerintem álmodni nagyon is jó dolog. Egyszerre érezzük magunkat a saját és egy másik világban is alvás közben. A sajátunk, mert a tudatalattink irányítja az egészet, a saját emlékeinkből és gondolatainkból. De egy másik világnak is mondhatjuk, mert a nagy kavarodásban összeáll egy nem éppen valósághű álom. Általában álmaink nagy részét elfelejtjük, pedig minden éjjel álmodunk.

Előfordulhat, hogy ha felébredünk, egy vicces álomra emlékezünk. Én például tisztán emlékszem, hogy egy nagy tyrannosaurus rex-szel álmodtam úgy nyolc éves koromban, ami a suli udvaromban mászkált békésen. Máig nem tudom, hogy mi az összefüggés a volt iskolám és az őshüllők között, de akkor még jó párosításnak tartottam. Igen, vannak jó, édes álmok is.

De a rémálom, az szívás.

Nem elég, hogy úgy, mint a többi álmot ezt sem tudjuk irányítani, de a lehető legrosszabb dologgal álmodunk ilyenkor. Az én esetemben, végül is, a tegnap este után nem is csoda, hogy a halottaimmal álmodtam. Igazán számíthattam volna rá. Ahogyan hagytam, hogy megsírassam az elnyomott emlékeket. Hagytam az emlékeimet szabadon kószálni. Így a tudatalattim az éjszaka folyamán jó kis rémálom turmixot készített nekem.

Láttam Steve-t, anyut a konyha padlóján, és Kate-t meg a férjét. Mindannyian halottnak tűntek, de nem voltak azok, elkezdtek pislogni és közelítettek felém. Lassan, zombi módra. Ha ez még nem elég azt is éreztem, hogy a gyilkos, még nem ment el. Valahol ott áll a hátam mögött, de nem bírok megfordulni. Pedig tudtam, emlékeztem, hogy megígérte, hogy én leszek a következő…

Valami őrült melegség kiragadott az álmom alkotta gyilkos karjaiból. Félúton voltam álom és valóság között. Hallottam, hogy valaki sikít. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a rémálmom egy darabja még, vagy valami történik a valóságban. Olyan volt az egész mintha betömték volna a fülemet valamivel, tompán érzékeltem a dolgokat. Hallottam halk beszélgetést, és ismét a sikítást. Még itt félálmomban is éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem fájt semmim, de tudtam, hogy valami nincs rendjén.

Ahogyan egyre jobban közelítettem a valóság felé, éreztem, hogy egyszerre fázok, és egyszerre van melegem. Éreztem a hideg kezek érintését. Néhány másodperc után rájöttem, hogy az a valaki, aki sikít: én vagyok. Nagy nehezen kinyitottam a szememet. Alakok körvonalait vettem ki a félhomályban. Már tudtam, hogy mi nem volt szokásos. A testem. A kezem remegett, de nem úgy, mint aki fázik, hanem, mint aki ideges. A testem a többi része is dobálta magát. Hiába próbáltam leállítani a remegést, nem voltam ura. Akaratlanul sikítottam egyet ismét. A szememben könnyek gyűltek. Ez nem lehet. Egyszerűen borzasztó volt hogy a testem nem engedelmeskedett.

Egy pillanatra eszembe jutott, hogy most a valóságban sem tudtam irányítani az eseményeket, éppúgy, mint az álmainkban. A tehetetlenség arra késztetett, hogy visszavágyjak az öntudatlan összevisszaságba, mint, hogy elviseljem ezt.

Alice hangja törte meg a pillanatnyi csendet. Kétségbeesve próbáltam jelezni a külvilágnak, hogy hallom őket.

-Alice- szűrtem ki a fogaim között.

-Itt vagyunk, Audrey- suttogta kedvesen.

-Mi ez?- kérdeztem két sikítás között.

-Nem tudom pontosan Audrey. Valószínű, hogy idegláz. Nem szokott ilyen erőteljes lenni, de a te helyzetedben előfordulhat, hogy így reagál a szervezeted.- adta meg nekem a szakszerű választ Carlisle.

Tehát hiába tudtam lelkiekben elfogadni a szüleim halálát, de a testem más tészta volt. A testem a sokkot, és az idegeskedést nem tudta máshogy kezelni.

-Nyugtasd már meg!- kiáltott valaki valakire.

-Próbálom, de nem megy! Már megint blokkolja az érzéseit.

Lassan sikerült felismernem a hangok tulajdonosait. Jasper, és Emmet vitatkozott. Mindkettőjük hangja kétségbeesett volt.

-Audrey, Audrey, Hallasz engem? Hallottam Jasper hangját közelebbről.

-I-ig-gen- mondtam dadogva, mert most rázott a hideg.

-Audrey, kérlek, nézz rám! -suttogta szelíden.

Minden erőmmel azon voltam, hogy elfordítsam a fejem. Nehéz volt, mert a testem próbált sztrájkolni bármilyen irányítás ellen. Aztán nagy nehezen engedelmeskedett a nyakam, és a hang irányába tudtam nézni. Jasper az ágy mellett térdelt, és nézett. A szemei sötétebbek voltak, valahol a barna és a világosbarna között.

-Jó, ügyes vagy!- mondta bíztatóan.

Egy újabb sikítás hagyta el a számat.

-Audrey hagyd, hogy segítsek! Én el tudom mulasztani, de segítened kell.

Át akartam magamat engedni neki. Erősen koncentráltam, hogy tudja irányítani az érzéseimet. Jót akar, segíteni akar. Segíteni fog. Hagyjam magam, hagyjam magam. -ismételgettem.

Az első pillanatokban semmi változás nem történt. Levegő utána kapkodva, próbáltam még erősebben koncentrálni. Úgy éreztem, hogy a láz kezdi átvenni az irányítást a gondolataim fölött is. Remegtem, vacogtam és fohászkodtam magamban, hogy legyen már vége.

Olyan hirtelen jött a nyugalom, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel. Átcsapott a fejem fölött A kétségbeesés megszűnt helyette bágyadt, nyugodt zsibbadás vette át a helyét.

-Jól van, ügyes vagy! Sikerült! Mindjárt teljesen elmúlik.- biztatott. Tudtam, mire céloz. A lelkem hullámait hamar lecsillapította, de a testem remegése még mindig nem akart elmúlni. A lábaim és törzsem lassan lecsillapodott, majd utolsókat rándult.

Jasper felemelte a takarót. Meglepett ez a mozdulat. Nem tudtam, mit akar. Egy határozott mozdulattal bebújt mellém az ágyba. Közben csitítgatott, és nyugodtan lágyan beszélt hozzám. Átkarolt és közelebb húzott magához. Már nem ellenkeztem. Minél közelebb éreztem magam hozzá, annál nyugodtabb lettem. Ráhajtottam a fejemet az egyik vállára, jól esett a hidegség a lázas homlokomnak. Talán éppen, ezért bújt be közvetlenül mellém. Azzal a kezével, amelyik oldalon feküdtem átkarolt továbbra is, és gerincemet simogatta. A másik kezével a még remegő kezemet próbálta lenyugtatni.

Hallottam, hogy nyitódik és csukódik a távolban az ajtó. A többiek valószínűleg úgy gondolták, hogy miután minden rendben van, ők már elmehetnek. Arra sem emlékszem ki volt a szobában. Az egész család, vagy csak néhányan.

Jasper-nek köszönhetően elaludtam. Most nyugodtan aludtam. Nem jöttek vissza a rémálom képei, sem másmilyen értelmetlen összevisszaság.

Valamennyi idővel később-nem tudnám pontosan megmondani, mert teljesen elvesztettem az időérzékemet- felébredtem. Nagyon meglepett, hogy éreztem a karok ölelését, hogy éppúgy, mikor elaludtam. Lassan kinyitottam a szememet, mintha attól félnék, hogy valami még leselkedik rám, és csak arra vár, hogy ismét megtépázza az amúgy is labilis idegeimet.

Ahogyan sejtettem, Jasper feküdt mellettem. Védelmezőn, és nyugtatón ölelt. Mikor észrevette, hogy felébredtem mosolyogva rám sandított.

-Szia, hasadra süt a nap!- mosolygott

-Szia- mondtam én is.

-Hogy érzed magad?

-Minek kérdezed, ha úgyis tudod?- incselkedtem.

-Igaz.

-Én is örülök, hogy jobban vagy-csilingelte Alice. Eddig észre se vettem, hogy a szobában maradt. Az ágy végében ült törökülésben Jasper-rel egy vonalban.- Elég bizarr látvány volt, ahogyan dobáltad magad.

-Mért kell ennyire őszintének lenned? –próbáltam elviccelni a dolgot, közben elhúzódtam Jasper-től, mert kezdtem magamat szégyellni, hogy a saját felesége szeme láttára aludtam el a karjaiban.

-Nyugi- suttogta Jasper- ne érezd magad kényelmetlenül.

-Tényleg ne- vette a lapot Alice is, közelebb mászott hozzám, és megölelgetett- tehetek én róla, hogy ilyen megnyugtató férjem van?

- Ami azt illeti… -kezdte ez a bizonyos megnyugtató férj.

-Ne kötözködj- suhintott felé Alice villámgyorsan. Egyszerre nevettünk fel.

-Mennyit aludtam?- érdeklődtem.

-Hajnalban lettél lázas, és úgy egy órán belül sikerült elaltatni. Most dél van.- tájékoztatott.

-Ne haragudj. –néztem bűntudatosan Jasper-re.

-Miért haragudnék? -nézett rám nagy szemekkel.

-Tudom, hogy milyen nehéz neked. A vérem meg…

-Segíteni akartam. Fontossági sorrend. Ha én tudok egyedül segíteni, nem fogok a saját bajaim miatt meghátrálni. Szóval legyél szíves, és ne hergeld magad feleslegesen.

-Rendben.

-Szerintem nyugodtan fürödj, meg öltözz át, és gyere le enni, mert Esme éppen húslevest főz neked. Valamint Rosalie-nak van egy meglepetése.

-Rosalie-nak?- néztem rá hitetlenül.- Mi?

-Majd meglátod, aki kíváncsi hamar megöregszik.

-Mondja ezt egy olyasvalaki, aki már régen vén nyanya lenne a kíváncsi természete miatt, ha nem lenne halhatatlan-, suttogta vigyorogva Jasper.

-Na várjál csak… ezt még…-a mondat végét nem hallottam, mert villámgyorsan kikergette őt a szobából. Halk nevetés foszlányai szűrődtek még át az utánuk csukódó ajtón.

Amilyen gyorsan csak tudtam, elkészültem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni milyen meglepetésre gondolt Alice Rosalie részéről, amikor én maximum csak azt tudtam volna elképzelni, hogy mérget rak a levesembe.

Mikor leértem a konyhába Esme a tűzhelynél szorgoskodott. Maggie az etetőszékben trónolt, Rosalie pedig mellette ült egy felbontatlan bébiétellel a kezében.

-Sziasztok!- köszöntem.

-Szervusz édesem, látom jobban vagy!- mosolygott rám szeretetteljesen Esme.

-Szia!- mondta kelletlenül Rosalie. Még mindig nem vetettem el a mérgező meglepetés lehetőségét.

-Rosalie, mutasd meg- mosolygott rá izgatottan Esme.

-Mit?- néztem gyanakvón.

-Inkább mutassa meg Maggie. Kicsikém, mit tanultunk?- kérdezte tőle, közben én közelebb bátorkodtam a kicsihez.

Mag csodálattal rám mutatott, majd tudományos arckifejezéssel készült valamire. Mint aki a világ vége közeledtét akarja megmagyarázni.

-Ódi!- mondta vigyorogva (Audrey- ejtsd: Ódri)

-Hogy mit mondtál édesem? – néztem rá.

-Ódi- vigyorgott rám még mindig.

-Ilyen szépen még soha senki nem mondta a nevemet! Ki tanította meg?

-Én!- mondta Rosalie csendesen.- Reggel kezdtük, és úgy egy órája ezt ismételgeti.

-Nagyon köszönöm- néztem rá hálásan.

-Nincs mit, gondoltam örülsz majd neki.- mondta, miközben a bébiételes üveget elemezgette.

-Örülök is.- suttogtam- Belláék merre vannak? Amióta itt vagyunk Reneesme nem tágított mellőle egy percre sem. És Seth?-nem mintha hiányzott volna, reménykedtem, hátha föladta.

-Elmentek vadászni. Seth pedig beugrott, La Push-ba az anyjához. Majd nemsokára jönnek vissza.

-Oh- nyögtem meglepve. Nem gondoltam volna, hogy ez az apró kisgyerek is vadászik.

Rosalie kinyitotta a bébiételt és felém nyújtottam. Elvettem tőle, és etetni kezdtem Maggie-t
Mag nagyra nyitotta a száját jelezve, hogy éhes.

-Tessék!- mondtam.

-Köcci!- mondta, még mielőtt bekapta volna. Ismét leesett az állam. Cullenék nagyon sokat foglalkoztak vele az elmúlt időszakban, többet, mint én bármikor.

-Ez is rajta van a listán mit tanultunk tegnap óta- büszkélkedett Esme-. A meglepetéstől még mindig nem bírtam megszólalni.

-Ódi!- kiáltotta két falat között Maggie.

-Tessék? –kérdeztem.

-Köcci! – felelte ugyanakkora mosollyal mint legutóbb.

Rosalie felkacagott. Esme és én vele együtt nevettünk.

-Köszönöm, hogy ilyen kedvesek vagytok velünk- hálálkodtam.

-A látszat néha csal!- sziszegte rosalie.

-Sajnálom, hogy nem kedvelsz. Sajnálom, hogy ilyen ellenséges vagy velem. Én tényleg szeretnék jóban lenni veled!

-Ne haragudj, ez nem megy! Maggie-t szeretem, de másra tőlem ne számíts.

-Akarod etetni?- nyújtottam felé az üveget.

Csillogó szemekkel nyúlt az üveg felé, és etetni kezdte. Egy-egy köcci után ismét csilingelően felkacagott.

-Segíthetek valamiben?- indultam Esme felé.

-Petrezselymet szerettem volna belevágni.- mondta. Elvettem tőle a kést, és módszeresen vágni kezdtem a zöldséget.

Épp azon gondolkodtam, hogy mennyire hálás vagyok neki, mikor megtörtént a baj…

Munka közben Maggie egyszer csak felsikított. Nagyon megijedtem, mert nem hallottam, még ilyen hangot az ő szájából. Odakaptam a fejemet, de rosszkor, mert a mozdulat benne volt a kezembe, és megvágtam az ujjamat. Lassan elkezdett szivárogni belőle a vér. Rájöttem, hogy Maggie csak türelmetlen volt, de nem volt időm még emiatt sem megnyugodni, mert az ezt követő események nagyon hirtelen történtek.

Rosalie és Esme egyszerre kiáltott fel, és csak egy sárga csíkot láttam elsuhanni felém, ahogyan Rosalie a földre lökött.

Vad morgásra lettem figyelmes, és éles csattanásra, ahogyan a berendezési tárgyak elborultak.
Rosalie az esés közben véletlenül leborította a fazekat a tűzhelyről, és ránk borult. A bal karomat leforrázta a forró leves.

Csak pár másodperccel később jöttem rá, hogy mi volt a baj. Jasper berontott a konyhába, és fekete szemekkel vadul nézett rám, és morgott, mint egy oroszlán.

A vérem…

Csak ekkor értettem meg mit értett azon, hogy szörnyeteg is lehet. Állati arckifejezése volt. Eltűnt a szeméből a nyugalom, és a megértés. Egész teste beleremegett, ahogyan vágyakozva próbált utat törni magának. Felém

Emmett, és Carlisle fogták le őt, Esme a sarokban állt Maggie-vel a karjában.
Alice pedig kinyitotta a konyhaajtót, és valahogy sikerült kiráncigálniuk a levegőre, a tomboló Jaspert.

Kővé meredtem, rajtam, még mindig Rosalie feküdt, csak most éreztem az égető szúró fájdalmat a karomban.

-Gratulálok, Igazán ügyes! Kést adni a kezébe. De ha legalább úgy döntesz, hogy megvágod magad, legalább szólj! Ha elfelejtetted volna, vámpírok vagyunk.- kiabált felem Rosalie.

A döbbenettől, még mindig nem tudtam megszólalni. A bűntudat, és a szégyenkezés egyszerűen nem hagyott gondolkodni. Még mindig előttem voltak Jasper szurokfekete szemei. Féltem, hogy Jasper utálni fogja magát ezek után. Rosalie-nak igaza van, jobban kellett volna figyelnem.

-Rose, hagyd őt! Így is sokkos állapotban van!- jött vissza Carlisle a konyhába. Letérdelt elém, és szemügyre vette a karomat. Felszisszentem a karomba hasító éles érzéstől, de megszólalni még most se tudtam.

-Persze, hagyom, nehogy még jobban belegázoljak a kis árva lelkébe, de már akkor megmondtam, hogy csak a bajt hozza ránk. -folytatta magából kikelve.

Csak most vettem észre, hogy az ő testére több forró leves került, mint rám. A karja és háta nagy része piros volt, éppen a ruhát tépkedte le leforrázott bőréről. Nem csak Jasper elől lökött el, hanem a forró leves áradatot is magára vállalta.

-Én annyira sajnálom! Nagyon fáj? Bocsáss meg! Én…-kezdtem halkan, bár tudtam ők úgy is meghallják.

-Nyugodj meg Rosalie sebei, hamar be fognak gyógyulni. Elmegy még ma vadászni, és minden rendben lesz. Holnapra nem is látszik majd semmi. Ellentétben a te sebeiddel.- fogta meg jéghideg ujjaival a karomat.- tekintve, hogy konyhai baleset, volt nem súlyosabb első fokú égési sérülésnél, de így is pár napig fájni fog és érzékeny lesz.

Ránéztem Rosalie-ra, abban a pillanatban egy dühös, vérig sértett leforrázott macskához tudtam volna hasonlítani, aki sértődve nyalogatja a sebeit. Nem hagyott Carlise több időt a bámészkodásra. Felvitt Alice szobájába, és hozott nekem valamilyen krémet, ami hűsítettem a sebet.

-Jobb így? – kérdezte mire válaszként bólintottam-, ne haragudj Rose-ra, csak félti a titkukat. Egy ember a házunkban nagy kihívás mindenki számára.- látva, hogy épp szólni akartam megelőzött- De ez nem azt jelenti, hogy nem akarunk megvédeni. Fontos vagy nekünk, segíteni szeretnénk, főleg, hogy tudjuk, hogy mi történt veled.

-Tudják?- néztem rá tágra nyílt szemekkel.

-Halotta mindenki, amikor Alice-szel beszéltél, az éjjel. Csak segíteni akartunk.- Annyira távolinak tűnt számomra az a bizonyos éjjeli beszélgetés.

-Tudom… Tehát ezért volt kedves velem Rosalie az elején?

-Igen valószínűleg.

-Sziasztok!- szólt be Bella halkan a szobába- megjöttünk, és hallottuk, hogy mi történt, hogy vagy?- nézett rám aggódva.

-Akkor én megyek, megnézem.... A… többieket- ment ki Carlisle az ajtón. -ha szükséged van rám, csak szólj.

-Bella beljebb jött, és leült mellém az ágyra. –Hogy érzed magad?

-Mint egy szerencsétlen betolakodó.- suttogtam.

-Nem vagy az. -kontrázott.- mi szeretnénk…

-… segíteni… tudom.- fejeztem be a mondatot. -hálás is vagyok érte, de több bajt csinálok, amióta itt vagyok, mint kellene. Most is csak a vérzést kellett volna elkerülnöm erre az első adandó alkalommal, megvágom magam egy konyhakéssel. Pokolian érzem magam.

-Tudod, amikor én még ember voltam, a tizennyolcadik szülinapomat ebben a házban ünnepeltem. Alice nagy bulit szervezett nekem- mondta mosolyogva-, aztán megvágtam magam a csomagolópapírral –fúrta bele tekintetét az enyémbe- Jasper ugyanígy reagált, mint most. Akkor az egész család eltűnt fél évre mondván nekem jobb lesz így, de visszataláltunk egymáshoz nagy bonyodalmak árán. Én már akkor hozzájuk tartoztam.

-Jó neked- néztem rá szomorkásan.

-Te is mostantól, hozzánk tartozol, levakarhatatlanok vagyunk-kacsintott rám.

-Most is el fog menni?- bár nem mondtam ki a nevét, tudta, hogy kire gondolok.

-Nem tudom-nézett rám őszintén- azóta eltelt már majdnem két év. Talán épp ezért, mert már megtörtént, máshogy fog dönteni, mint akkor.

-Én nem akartam… én csak próbáltam jól csinálni a dolgokat. -szipogtam. Bella átölelt, és halkan susogott.

-Neked miért olyan könnyű? Hiszen te vagy a legfiatalabb nem?

-Igen, valójában én még újszülöttnek számítok, de a vér nincs rám különösebb hatással.
Ha ez megnyugtat, egy két lábon járó szerencsétlenség voltam. Ha volt a földön egy kis kődarab én megtaláltam, és hasra estem benne.- végignéztem a szépségén, álmélkodtam a könnyedségén és kecsességét látva nehezen hittem el róla a hallottakat.

Bella- hogy felvidítson- a délután további részét a bénázásai felsorolásával töltötte. Olyan hitelesen beszélt róla, hogy kezdtem elhinni, hogy ez a tökéletes szépség egyszer egy ügyetlen halandó volt.

Alice és Jasper estére sem jött haza. Emmet és Rosalie vadászni mentek. Carlisle, pedig kétóránként megvizsgálta a karom.

Reménykedtem, hogy a fájdalomcsillapítótól nem lesznek rémálmaim, és nyugodtan tudok aludni, de a remegéstől rettegtem. Főleg, azért, mert tudtam, most nem lesz senki, aki lenyugtasson. Bella késér nélkül leült az ágyamra és várta, hogy elaludjak. A közelsége nyugtató volt, néhány percig azt hittem, hogy most megúszom… de tévedtem.

A rémálom ugyanaz volt, nevelőapám, anyám, testvérem a sógorom zombiként. Tekintetük üres volt, de közben felvillant egy fekete szempár. Egy igazi ragadozóé. Morgott és felém vetette magát.

Sikítva ébredtem. Minden ugyanolyan volt. Lázas voltam, és egész testem remegett. Most jobban ki tudtam venni a körülöttem állókat. Bella, Edward, Carlisle és Eme. Ott álltak körülöttem és néztek. Carlisle kezében egy injekciós tűt vettem észre.

-Mi-i a-az?- kérdeztem.

-Nyugtató, mivel, most más mód nincs rá.

Sosem féltem a tűktől, de ha lehetett kerültem őket. Elkeseredve fúrtam a fejemet a párnába,
Eszméletlenül vágytam Jasper nyugodtságára, olyan volt nekem, mint egy drog, csak néhányszor használtam, de teljesen függő lettem. De elüldöztem. Ez csak az én hibám.

-Audrey beadom az injekciót.- nem szóltam semmit csak vártam a fájdalomra. Egy hideg kéz simított végig remegő hátamon.

-Nem kell! Hagyd!- szólt egy hang. Egy hang melyre nagyon vártam. Már a hangtól rögtön megnyugodtam.

Felnéztem. Jasper szemei ezúttal aranybarnák voltak. Bebújt mellém, és ugyanúgy átölelt, mint előző alkalommal. Nem akartam gondolkozni. Fájós, égő karomat jéghideg testéhez szorítottam. Elaludtam.

Ébredés után nem lepődtem meg, hogy csak a párnák ölelését élvezhettem. Kinyitottam a szemem, és ott ült az ágyamtól nem messze egy székben, és nézett. Az ajtót, még pont hallottam becsukódni. Valószínűleg Alice ment ki a szobából.

-Szia, hasadra süt a nap!- mondta ismét, de ez a reggel nem volt olyan vidám, mint az utóbbi.

-Szia!- mondtam- Hogy vagy?- néztem rá félve.

-Ezt nekem kéne kérdeznem.- nézett a szemembe keserédesen.

-Én jól, megvagyok köszönöm. Ne haragudj- sírni kezdtem a szégyenkezéstől. Az utóbbi időben mindenen sírni kezdtem.

-Ugyan már. Olyan buta vagy. Te nem csináltál semmi rosszat…

-De én…

-Csak emberien viselkedtél. Jobban kellene nekem, vigyáznom veled.

-Ha akarod elmegyek.

-Dehogyis azt próbáld meg, az egész család Reneesme-ével az élen úgy skalpolna meg, mint a huzat.- nevetett fel.- egyet viszont ígérj meg.

-Mit?

-Ne izgulj miattam. Majd valahogy túlélem.

-Maradsz. – ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.

-Visszajöttem, miután Alice látta, hogy megint lázas leszel. Valahogy ki kell téged engesztelnem, miután majdnem rád támadtam. Ha máshogy nem hát azzal, hogy megnyugtatlak.

Felállt, odajött, és letörölte a könnyeimet. Az érintése félre söpörte a lelkemben felhalmozódott reménytelenséget.

-Audrey- lépett be Bella a szobába. Hangja túl ijedt, és zaklatott volt ahhoz, hogy tudjam valami baj van.

-Mi a baj?- néztem rá kérdőn.

-Leveled jött- kaptam a választ.

Kis társaságunkra csönd telepedett.