Az utolsó reménysugár- 24. fejezet

Drága olvasóim, ez már majdnem 14 oldalas lett.:) Úgyhogy jó olvasást.:) Mismouth, köszönöm a megerősítést!(L) Zsizsa, köszönöm, hogy segítesz a sok apróságban. (L) Anita, kívánom,hogy jövőhéten sikerüljön nagyon jól a szalagavatód.:)(L) Nem tudom, mikor jön a következő, én igyekszem, attól is függ, hogy bírok kilábalni a betegségemből.. Kérek véleményeket, mert a végét illetően ismét belecsöppentem egy idegen helyzetbe, szóval szeretném tudni, hogyan hatott rátok.:) Jó olvasást! Puszi, Truska

Remény (váltott szemszög)

Jasper

Nem őt nem… nem…

Hangosan csapódott körém a víz, mikor fejest ugrottam.

Nem őt nem… ez a két szó zakatolt a fejemben még akkor is mikor lefelé úsztam.

A víz hideg volt és mély. Rongybabaként merült alá a fagyos mélységben. Haja lebegve ölelte körbe az arcát. Szeme félig nyitva volt. Az irányomba nézett, de nem láttam rajta, hogy tudatosult volna benne, hogy én vagyok. A szíve egyre szabálytalanabbul dobogott, minél kevesebb oxigént kapott.

Próbáltam határozottan de óvatosan átölelni, hogy ne okozzak még több sérülést a testén, és a lehető leggyorsabban a felszínre vigyem, hogy szakértő kezekbe kerülhessen.

Éreztem, hogy az apócska ellenállása is alábbhagy, feje hátra hanyatlik, és szíve egyre lassabban ver. Elvesztette az eszméletét.

Alig negyed percig tartott, míg felhoztam őt, de minden egyes másodperc kínzóan lassan, és ijesztően telt. Nem őt… nem...

Négy kéz nyúlt érte mikor a felszínre értem vele.

- Nem kéne oldalra fektetni? - kérdezte ijedten Emmett.

- Nem, hallottam, hogy eltört néhány bordája, csak ártanánk vele.- magyarázta Edward.

Emmett felállt és idegesen járkálni kezdett. Nem tudom, hogy a rövid harc miatt bosszankodott, vagy, mert ő nem értett annyira az orvostudományhoz, mint a bátyám vagy Carlisle. De az is előfordulhat, hogy én nem figyeltem eléggé az érzéseimre, és ez hatott rá.

- Gyenge a pulzusa, és alig lélegzik -, állapították meg.

Kétségbeesve figyeltem, ahogyan megpróbálják őt visszahozni.

Edward az arcához hajolt és a szájába fújt kettőt. Carlisle ezek után kezdte el a szívmasszást.

- Egy, kettő, három, négy, öt- és felengedte a kezét egy pillanatra hagyva, hogy Edward újra egy adag levegőt juttasson a szervezetébe.

Figyeltem az összehangolt mozgásukat, ahogy figyelmesen, és körültekintően, végezték az újraélesztést. Nem kellett a szájához hajolnom, vagy az ütőerét megfognom ahhoz, hogy tudjam sikertelen a próbálkozásuk. Egyre alacsonyabb volt a pulzusa.

Hallottam Carlisle monoton hangját, ahogyan számolt. Láttam a kezeit, ahogyan benyomják a mellkasát. Figyeltem, ahogy Edward újabb és újabb levegőt fúj a szájába.

A bőre kék volt, a szája pedig lila. Hideg volt a víz, nekem nem ártott de neki annál inkább.

Megfogtam a kezét. Óvatosan kezdtem el simogatni a kézfejét, a tenyerét, az ujjait, mintha a hideg érintésem segíthetne rajta. Az érzés, ami belülről marcangolt pokoli volt. Borzasztó volt látni mit tettek vele. A teste minden részén láttam foltokat, vagy sejtettem enyhébb vagy súlyosabb sebesüléseket.

A gyűlölet, amit azután az állat iránt éreztem, aki ezt tette vele… elmondhatatlan volt. Először megöli a feleségemet, majd kárt tesz benne is. Amennyire tőlem tellett, lágyan átkulcsoltam a kezét és az arcomhoz emeltem. Az illata ugyanolyan hívogató volt, mint eddig is, de nem érdekelt.

A sebeiből folyó vér még inkább hergelte a szörnyemet, de nem engedtem kitörni. Mintha a látvány és ez az érzés megduplázta volna a ketrecet, amibe zártam. Nem volt esélye kitörni.

- Egy, kettő, három-. Hallottam a számokat újra és újra. Nem értetem mért mondja ki, hisz elég lenne neki csak gondolni rá, Edward azt is hallaná. De mégis kimondta, hangosan szembesített pillanatról pillanatra a ténnyel, hogy még mindig semmi.

- Audrey- a hangom fojtott volt a bennem felgyülemlett feszültségtől- Audrey, kérlek, kérlek, - nem tudom miért beszéltem hozzá- lélegezz- talán reméltem, hogy hall, és értem megteszi- lélegezz, kérlek.

A kezét az arcomhoz emeltem ismét és a kézfejébe suttogtam a szavakat.- Audrey, lélegezz, könyörgök, lélegezz!- suttogásom egyre eszelősebb lett- Audrey, kérlek!

- Jasper, figyelj- Emmett mellém ült, és megfogta a vállamat, nem néztem rá továbbra is Audrey arcát bámultam.- Jasper, haldoklik. – szavai tűként szurkáltak az agyamba, a szívembe, még az elkárhozott lelkembe is. Emmett mély levegőt vett, és kimondta, amire gondolt, amitől feszült volt. – Nem lehetne átváltoztatni, amíg nem késő?

Szavai hallatán Carlisle és Edward is megtorpant egy pillanatra. Merőn néztek rám, és várták a válaszomat. Megdöbbentett a felelősség súlya. Miért pont én? Miért nekem kell dönteni a sorsa felől? Két véglet közül sehogy sem találtam a kiutat. Vagy hagyom meghalni, és őt is elveszítem… örökre. Vagy hagyom, hogy ő is olyanná váljon, mint mi…

Beletúrtam a vizes hajamba, és magamon kívül ordítani kezdtem. -Nem! Nem! Csináljátok tovább! Nem!- Görcsösen fogtam a kezét, és tovább suttogtam hozzá.

- Jasper, Emmettnek igaza van!- nézett rám ijedten Edward. Éreztem, hogy nem érti, miért csinálom ezt.

-Csináljátok tovább, nem engedem, hogy szörnyé változzon. Nem! Nem engedem!- néztem vele farkasszemet. Edward arca egy pillanatra megrándult, majd ismét a szájához hajolt és belefújt.

- Jasper…-kezdte ezúttal Carlisle is.

-Nem! Lélegeztessétek tovább! Most!- kiáltottam rá. Megadóan csinálták tovább a mozdulatsort immár tizedjére. –Audrey, kérlek! Audrey megtiltom, hogy meghalj! Megtiltom, hallod? Élned kell! Ne hagyd, hogy azok az őrültek győzzenek! Ne hagyd! Kérlek! Tedd meg Maggiért! Tedd meg …. – nem mondtam ki kiért, bár valahol sejtettem, hogy mindenki tudja, mi lett volna a mondatom vége.

Néztem az arcát. Éreztem mennyire félt, mielőtt a vízbe lökték. Mégis kitartott. Nem őt nem… őt nem, őt nem! Mintha egy rádió lenne a fülemben, és csak ezt a néhány szót ismételgetnék újra és újra. Nem, őt nem!

Sosem hittem Istenben, vagy bármiféle magasabb dologban mégis a helyzet, az, hogy láttam őt ilyen állapotban arra sarkallt, hogy imádkozzak. Könyörögtem valami felsőbb erőnek, hogy ne engedje őt meghalni. Még Alice is eszembe jutott, hogy ha tényleg lát, és hall engem, tudja, hogy nem hallhat meg és segít nekem.

Talán ő, talán az az ismeretlen hatalom, talán Audrey, vagy az élet, de meghallottak engem…

Audrey

A vízsugár oszlopként tört elő a számból, esélyt sem adva, hogy levegőt vegyek. Úgy éreztem, hogy több liter víz próbál egyszerre a felszínre törni. Nem bírtam levegőt venni. Éreztem, hogy mindkét oldalról, kezek érnek hozzám, és fordítanak óvatosan félre.

Próbáltam a kezemmel kitámasztani magam, de erőtlenül kis híján orra buktam. Valaki átkarolta a vállamat, és erősen tartott, hogy ki tudjam köpni a vizet. Úgy éreztem, hogy egy hétre elegendő vizet ittam, nyeltem le közben. Olyan volt mintha egy éles kést forgattak volna meg a légcsöven minden egyes részén, a beszívott oxigén mintha marta volna a légutaimat, de ez is jobb volt, mint a semmi.

- Jól van, ügyes vagy! Jól van!- szólalt meg valahonnan egy ismerős hang. Éreztem rajta a megkönnyebbülést, és az örömöt. Ez a hang lágy volt, és nem recés, ez a kéz gyengéden tartott és nem volt durva. Úgy, mint ők….

Az emlékek sasként csaptak le bennem. Az összes érzés, gondolat, történés végig pergett a szemem előtt abban a néhány pillanatban. Ijedten fordultam hanyatt, és néztem körül.

-Hol vannak? Merre vannak?- akartam felkiáltani, de a hideg víz a hangszálaimra is rossz hatással volt. A kétségbeesett kiáltásom sokkal inkább illett egy horrorfilmbeli szörny gyilkosság előtti suttogásához.

Föl akartam ülni, erős szúrást éreztem a hasam felől, majd azt, hogy két hideg kéz határozottan visszanyom fekvőhelyzetbe.

- Audrey, elmentek, nincsenek itt, nyugi, nyugi – a hang ugyanaz volt, mint az előbb. Ránéztem Jasperrre. Csurom vizesen, féltő tekintettel nézte minden mozdulatomat. Tehát ő húzott ki. Elmentek. Hittem neki. Tudtam, hogy nincs mitől félnem. Elernyedtem. Úgy éreztem, mintha egy darab jégkocka lennék, ami bármelyik pillanatban darabokra hullhat. A kétségbeesés elterelte a hidegről a figyelmemet. Nagyon fáztam. Éreztem, hogy a fogaim összekoccannak.

- Audrey, mit érzel, mid fáj?- kérdezte Carlisle, és közelebb mászott hozzám. Fel akartam kiáltani, hogy majd megfagyok, de nem jött ki hang a torkomon.

- Fázik- jött a válasz egyszerre két oldalról is. Csak később jöttem rá, hogy Edwardnak a gondolataim árulkodtak, Jaspernek meg az érzéseim.

- Hagyjátok majd én- ugrott lelkesen emmett és levette a dzsekijét. A kabátjába legalább kétszer belefértem volna, hálásan pillantottam felé, mikor a fiúk rám borították. Nem szűnt meg a testemet körülölelő jeges levegő, de enyhült egy kicsit. Örültem, hogy a vámpírok- bár a látszat kedvéért is- de vastag, és meleg holmikba járkálnak. A ruhám, már ami megmaradt belőle, hidegen tapadt a bőrömre.

- Audrey- szólt ismét Carlisle, és egy kicsi lámpával belevilágított a szemembe. Nyűgösen arrébb akartam fordítani a fejem de határozottan fogta meg az arcomat. Nem erősen, vagy durván, csupán úgy, hogy kénytelen legyek neki engedni.- Mid fáj? - kérdezte ismét.

- Mindenem. – suttogtam. Ez volt a kommunikáció egyetlen módja, amibe a hangom beleegyezett. És tényleg mindenem sajgott. Így érezhetik magukat a kávészemek, mikor kávédarálóba rakják őket. Nagyon fájt mindenhol.

Carlisle végigsimított az arcomon. Vizsgálóan, nem tapogatósan úgy, mint az az őrült. Hűvös kezét alig éreztem, még mindig jéghideg volt a bőröm, legalább olyan, mint az övéké.

Éles szúrást éreztem az állam felől, felszisszentem.

-Nem törés, csak zúzódás. De majd meg kell otthon röntgeneznünk. – állapította meg.

A kezem felé nyúlt, ijedten rántottam el előle. Még mindig minden porcikában éreztem a fájdalmat, a kiszolgáltatottság érzését, mint akkor…- Nyugodj meg, csak be akarom kötni- a zsebébe nyúlt, és egy fehér zsebkendőt vett ki belőle. Óvatosan a három ujjam köré tekerte. Ezek után kicsit felhajtotta a takaróként használt kabátot, és a mellkasom felé nyúlt. Ha lehet még ijedtebben ellenkeztem, arrébb akartam mászni, bele akartam olvadni a barlang falába. – Audrey, - felemelte a kezét a feje mellé, hogy én is jól lássam. – Eltört néhány bordád, és csak azt akarom kitapogatni, hogy melyik és mennyi. Tudnom kell, hogy haza tudjunk vinni. Nem akarlak bántani. Nem akarom, hogy rossz legyen, segíteni akarok. – Megadóan ernyedtem el újra, a hangja nyugtató volt, és búgó, tudtam, hogy igazat mondd, és tényleg nem akar bántani.

Vizsgálat közben próbáltam másra figyelni. Végignéztem mindannyiukon. Egyikőjükön sem láttam sebet, vagy valami súlyosabb sérülést. Ez megnyugtatott. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha valamelyikük Gregory áldozatává válik. Nem tudtam volna többet, Esme, Bella, vagy Rosalie szemébe nézni, ha pedig Jasperrel történik valami soha nem bírnék tükörbe nézni.

Meg akartam kérdezni, hogy mi történt pontosan, amíg én víz alatt voltam, de Carlisle megelőzött.

- Három bordád törött el. Szerencsére nem a tüdőd közelében, szóval szállíthatunk, csak kicsit kellemetlen lesz.- tájékoztatott, megadóan bólintottam. Megkérdeztem volna, hogy hogyan jutunk ki innen, de pillantása a lábamra siklott. Mielőtt megszólalhatott volna, ellenkezni kezdtem.

- Nem, nem, kérlek ne itt. Majd otthon. Kérlek ne…- minden porcikám tiltakozott az újabb fájdalom ellen, így is sajgott a lábam, de tapasztalatból tudtam, hogy a helyrerakása sokkal rosszabb.

- Audrey muszáj lesz. – nézett rám határozottan.

- Nem, nem engedem, nem akarom—könyökre támaszkodtam, éreztem a szúró, fájdalmat ismét a hasam felől, de nem érdekelt. – nem akarom.- csuklott el a hangom.

- Audrey, audrey, - megremegtem Jasper hangjától- nézz rám- tudtam, hogy csak a figyelmemet akarja elterelni, de nem tudtam kihagyni a lehetőséget, hogy abban a barna szempárban elveszhessek. Olyan gyengéden nézett rám, hogy úgy éreztem a darab jégkocka a múlté, és menten elolvadok. – Emlékszel, mikor Maggie és Emmett fogócskáztak? – húzódott széles mosolyra a szája széle.

- Igen. – muszáj volt nekem is mosolyognom az emléken. – Maggie kis ügyetlenül szaladgált jobbra, balra, Emmett pedig még esetlenebbül utána. Mint aki nem tudja, mit kell ilyenkor csinálni.

- Igen.- mosolygott rám kitartóan, és hagyta, hogy beszéljek, kezével finoman, arrébb simította, a hajamat, ami az előbbi kitörésemnél csúszott a szemembe. Nem akartam Gregory-ra gondolni, de a gesztusok, akarva akaratlanul is eszembe juttatták tetteit. Közben éreztem, hogy egy kéz a térdemre kulcsolódik, de az agyam ezt, csak mellékes információként állapította meg. Jasper simogatása olyan volt, mint mikor kiskoromban az arcomra szállt egy lepke. Akkor éreztem így, a szárnya simogatását.- És aztán, emlékszel mi történt?- kérdezte, túlságosan belefeledkeztem a hallgatásba, az érintésébe.

- Emmett annyira koncentrált futás közben, hogy letarolt három szoba nővényt, még mindig előttem az arca, ahogyan térdelt a virágföldön, és nem mer ránézni a felette álló Rosalie- ra. Rosalie pedig…

A lábamba, ható éles fájdalom bennem rekesztette a szót. Mintha tűz kezdte volna nyaldosni a térdem alatti részt. Hallottam a reccsenést is, ahogyan a helyére ugrott. Megkésve, de hangosat ordítottam fájdalmamban. Jasper átölelt, hagyta, hogy a vállába temessem az arcom. Csitítgatott, és simogatta a hátam. Hálás voltam neki azért, hogy megpróbálta elterelni a figyelmemet, de a pillanatnyi fájdalom, elhomályosította a tudatomat.

Legszívesebben sírni szerettem volna. De nem azt nem szabad… Mélyeket lélegeztem, hogy elnyomjam feltörő zokogásomat. Jasper illata, mint mindig most is megnyugtatott. Nem tudom mennyi idő múlva, engedtem el őt, kábán néztem körbe a többieken.

-Emmett hol van?- néztem rájuk ijedten.

- Hoz valamit, hogy sínbe tudjuk tenni a lábadat. – válaszolta Edward.

Megadóan próbáltam még kissebre összehúzni magamat a kabát alatt. A barlang, a zárt közeg teljesen elvette az időérzékemet, de még így is meg tudtam állapítani, hogy Emmett embertelen gyorsasággal tért vissza. Két faág volt a kezében. Carlisle letépte az inge alsó részét, és fásliként ráerősítette a lábamra őket.

- Akkor indulhatunk?- nézett körbe Emmett. – Azon a járaton menjünk, amin én jöttem, Elég széles, de a fáklyákat nem vinném be, mert nagyon sok a lelógó gyökér meg gyúlékony anyag. Eloltom őket.

Carlilse megindult felém. Talán, hogy felvegyen, de Jasper megelőzte. Óvatosan benyúlt a hátam mögé, és a térdem alá. Az inge még mindig vizes volt. Carlisle segített elrendezni rajtam a kabátot. Majd Emmett felé fordult és bólintott. A fáklyák a fagyos tóban landoltak, sötétséget hagyva maguk után.

A sötétség még mindig megrendített. Nem voltam már kislány, mégis a vaksötéttől a hideg bordózott a hátamon. Még jobban fészkelődni kezdtem Jasper kezeiben. Belefúrtam a fejem a nyakába, becsuktam a szemem, és belélegeztem az illatát. Talán a sötéttől, talán a kimerültségtől, vagy az illatától, de elkábultam. Nem tudom, hogy mikor értünk ki a barlangból, vagy, hogy ezúttal mekkora volt a szakadék. Félálomban éreztem, hogy a fényre érünk, és hogy a szél lágyan cirógatja az arcomat mikor futni kezdett velem.

A motor halk duruzsolására és melegre ébredtem. Éreztem, hogy még mindig Jasper karjaiban vagyok, éreztem az illatát, az ölelését. Az autóban, ültünk mindannyian. Éles fájdalmat sugárzott a bordám felől. Még mindig nyirkos volt rajtam a ruha. Fáztam és legszívesebben felsírtam volna fájdalmamban, a körülöttem lévő világ egyre fájdalmasabb és hidegebb lett. Akaratlanul is nyöszörögni kezdtem. Éreztem, hogy Jasper karjai megfeszülnek, és mindenki rám nézett.

- Audrey nézz rám- kérlelt nem először.. Audrey segíteni akarok-, mint egy mentőöv úgy kapaszkodtam a pillantásába– Engedd, hogy segítsek. Nem tudok, ha nem engeded. Néha érzem a fájdalmadat, néha nem. Most sem. Segíteni akarok.

Hosszan néztem a szemébe, és próbáltam legyőzni a tudatom azt a részét, amelyik nem akarta, hogy tudja, mit érzek. Tudtam, hogy segíteni, fog, hogy megvan rá a képessége, csak, hagynom kéne azt a megmagyarázhatatlan kaput közöttünk kinyílni. Ismét elkezdte simogatni az arcomat, talán az érintésére, vagy a közelségére, de átengedtem neki az érzéseimet, a fájdalmaimat. Láttam, ahogyan megrándult az arca egy pillanat töredékéig. Tovább simogatta az arcomat. A láthatatlan erő lassan ölelte körbe a testemet. A fájdalom hol eltompult, hol megszűnt, néhol pedig derekasan ellenállt az ő képességének. De ez is jobb volt, mint a semmi. Kezét a még mindig sajgó államra tette. A bőröm felmelegedett annyira, hogy az érintése jeges borogatásként hasson a fájó, és talán felduzzadt államnak.

Mondani akartam neki, hogy köszönöm, de a bódultság ismét erőt vett rajtam. A meleg, ami a kocsi levegőjében egyre erősebb és erősebb lett, elnyomott ismét pár percre.

Még akkor sem nyitottam ki a szemem, mikor éreztem, hogy kiszáll velem az autóból. Hallottam a lányok hangját, ahogy kérdezgetnek felőlem, ahogy valamelyikük végigsimít az arcomon. Még Rosalie aggódó suttogása is megütötte a fülemet, de nem volt erőm kinyitni a szememet.

- Hívjam Seth-et, hogy kicsit felmelegítse?- hallottam Esme hangját kicsit távolabbról.

- Nem! - kiáltotta Jasper ellentmondást nem tűrően, és még erősebben ölelt magához. A hangjától összerezzentem. Hálás voltam a ragaszkodásáért. Mégis az érzéseimet, azonnal lezártam előtte. Nem kellett mást tennem csak arra koncentrálnom, hogy nem szabad érezni a viselkedése okozta belőlem előtörő melegséget, őszinte, és reménytelen szerelmet. Muszáj volt kinyitnom a szemem. A fájdalom ismét őrületes erővel nyaldosta a testemet.

- Lányok, segítsetek- szólt Carlisle. Jasper bevitt a szobámba, és lefektetett az ágyamra.

Rosalie és Bella segítettek levenni a nedves ruhámat. Egy elöl gombolós hosszú hálóinget hoztak elő valahonnan. A hajamat gyorsan megtörölték egy törölközővel és feltűzték a fejem fölé.

Carlilse megröntgenezte az arcomat, a bordáimat, a lábamat. Majd ismét visszavittek a szobámba. És elkezdte az apróbb sebeimet kezelni.

Próbáltam nem figyelni rá vizsgálat közben, az agyam akaratlanul is emlékeztetett a köztük és Gregory közötti óriási különbségre. Nem akartam rá gondolni. Emlékétől próbáltak a szememben megbúvó könnyek kitörni. Bella az ágy szélére ült, és kezét az államra rakta.

Becsuktam a szemeimet, hátha ismét elnyom az álom, de nem sikerült. A fájdalom nem csillapodott. Mikor Carlisle a combomhoz ért összerezzentem. Amennyire elértem, ellöktem magamtól a kezét. Összeszorítottam a szemem, és próbáltam nem gondolni Gregory piszkos szándékaira. Hogy mit akart velem valójában tenni. Tudtam, hogy ők is tudják, Tudják a gondolataimból, hogy nem történt meg a legszörnyűbb, de a kéjes tekintete mindvégig belefurakodott az elmémbe.

- Audrey, akarsz róla beszélni? – szólalt meg Bella. Talán nem is segítség gyanánt, hanem épp ezért ült le mellém. Megráztam a fejemet.

- Nem- az első könnycseppjeim lassan lecsurrantak az orrom mentén. - Nem! – kiáltottam fel kétségbeesve, arra számítottam, hogy ismét lendül felém egy láthatatlan kéz, hogy egy újabb ütést mérjen rám. – Nem sírok! Nem szabad!

- Ha sírni akarsz, sírj!- szólt lágyan Bella.

- Nem! Azt mondták nem szabad! Nem szabad, nem szabad- suttogtam az orrom alatt, mint egy őrült.

- Audrey, sírj nyugodtan, nem bánt senki, ha az úgy jól esik, sírj. Mi nem bántunk. – kezei óvatosan közre fogták az arcomat. Nem bántott. Nem fog bántani.

Nem láttam már semmit. A könnyeim függönyként takarták el előlem a külvilágot. Sírni, ordítani akartam. Nem tudom, hogy a másodikat megtettem e vagy csak gondoltam, nem voltam ura a tetteimnek. Egész testem remegni kezdett. Szabálytalanul kapkodtam a levegőt. Minden egyes szó, kéjes érintés, ami eszembe jutott, újabb és újabb könnyeket csalt a szemembe. Éreztem ismét azt a kiszolgáltatottságot, a félelmet. Olyan erővel kapkodtam a levegőt, hogy a bordáim belesajdultak, mintha a többi is magától akarna elrepedni. A fájdalom is csak tetézte az egészet. Hallottam hangokat, éreztem kusza érintéseket, de egyik sem jutott el az agyamig. Valaki megfogta az ép kezemet, hallottam, hogy Jasper a nevemen szólít, éreztem, hogy hüvelykujjával, simogatni kezdi a kézfejemet, de nem tudtam rá figyelni, nem tudtam irányítani magamat.

Egy hűvös határozott kéz megfogta a másik karomat, és úgy tartotta, hogy hozzá férhessen a könyökhajlatomhoz. Apró szúrást éreztem, aztán világ ismét kitisztult egy csapásra. Gyors és megmagyarázhatatlan nyugalom áradt szét a testemben. A légzésem egyenletesebb lett.

Kinyitottam a szememet.

- Nincsen semmi baj. - suttogta Carlisle. Körbenéztem a szobán láttam, hogy Jasper visszatartott lélegzettel ül mellettem és merően nézi az arcomat. – Mindjárt jobb lesz.- az agyamat lassan elborította a tompaság. Éreztem a kezeit az arcomon.

Amit ezután mondott már nem hallottam, mert elnyomott a várva várt sötétség. Nem éreztem fájdalmat, nem éreztem semmit. Utolsó emlékem, hogy egy árva könnycsepp végig gurul az arcomon.

Jasper

Megadóan adta át magát a nyugalomnak. A lecsukódó szemhájai mögül kibúvó könnycsepp után kaptam. Ráfolyt az ujjamra, könnyeden elmorzsoltam a langyos sós cseppet.

Nem mertem levegőt venni, abban a pillanatban abbahagytam a lélegzést, mikor Carlisle megszúrta őt az injekcióval.

Így is éreztem az arcomat körülölelő édes hívogató illatot, mintha testet öltött volna, csak azért, hogy megőrjítsen. Végig néztem, ahogy Carlilse elrakja a használt tűt, az üvegcsét, amiből a nyugtatót felszívta.

- Legalább le tudom kezelni az összes sebét. – sóhajtott. Aztán rám nézett. –Menj, szívj egy kis friss levegőt.- tétovázásomat látva hozzátette. – Szólok, ha kész vagyok.

Bólintottam és kimentem a szobából. Az ajtónak támasztottam a hátamat és lerogytam a földre. Teleszívtam a tüdőmet levegővel. Szerencsére annak az apró vércseppnek az illata nem jutott át az ajtón.

Déja vu érzésem volt. Nem is olyan rég még az ajtó másik oldalán ültem ugyanígy és próbáltam lenyugtatni a szörnyemet. Ugyanolyan volt, mégis most más. Akkor Audrey csak lelkileg volt összetörve, most teste, lelke, kis híján az egész élete darabokra hullott.

Úgy éreztem, sohasem fogom tudni elfelejteni a keserves ordítását. Magam előtt láttam még mindig a hófehér kékülő arcát, és a mostani könnyes, megtört arcot. Tehetetlennek éreztem magamat. Mint legutóbb is nem tudtam mást csinálni csak fogni a kezét és nézni, ahogyan mások megmentik, vagy lenyugtatják. Halhatatlanság, tökéletesség, képesség… Hiába mind, nem tudtam rajta segíteni. Csak néztem, és emlékezetembe véstem az arcát.

A mellkasomban megbúvó szorongás egyre elviselhetetlenebb lett. Megpróbáltam másra koncentrálni. Hallottam, ahogyan Carlisle az ajtó mögött végzi a dolgát. Benyúl a táskájába, feltép egy steril zacskót, halk utasítást ad a szobában maradt Bellának. Hallottam a ruha és a takaró susogását.

Lentről aggódást és dühöt éreztem. Érzésük legalább olyan tehetetlen volt, mint amit én éreztem. Hallottam, ahogyan Edward halkan elmondja a részleteket Seth-nek. Rosalie és Esme Maggie-nek pakolt babaholmikat. Seth zaklatottságából arra következtettem, hogy elviszi őt kis időre az édesanyjához. Jobb is volt így. Szinte biztos voltam benne, hogy Maggie is meghallotta Audrey előbbi ordítását. Még kisbaba. Nem tudja megérteni, hogy a nagynénjével mi történt. Egy másik környezetben jobban el lehet róla terelni a figyelmét.

Alig néhány, számomra óráknak tűnő perc telt csak el, mikor nyílt mögöttem az ajtó. Felugrottam Bella lépett ki rajta és intett, hogy bemehetek. Beléptem, Carlisle épp akkor takarta be őt. Kezeit a takarón kívülre helyezte. Láttam, hogy a jobb keze három ujján kötések vannak, a fehér zsebkendő helyett. Elkezdte összepakolgatni a holmijait.

-Hogy van? – kérdeztem halkan.

Carlilse rám nézett, majd ránézett Audrey nyakig betakart testére is. - nagyon sok apró zúzódása van, de mindegyik elmúlik egy héten belül. A körmei, és a haja idővel visszanőnek, a bordáinak, és a lábának kell néhány hét, de azok is rendbe jönnek- itt megtorpant. – A lelke… az igényli talán a legtöbb időt. De felgyógyul mindből. Minden rendben lesz. Erős lány. – éreztem, hogy ebben biztos, tudtam, hogy igaza van.

Az a rengeteg folt, és sérülés. Éreztem a kocsiban, hogy milyen fájdalmai voltak. Én pedig nem voltam képes ott a barlangban azt mondani, hogy rendben. Átváltoztathatják. Hagytam őt szenvedni.

- Önző voltam? – kérdeztem tőle, mielőtt kiment volna a szobából. Meglepetten nézett vissza rám. Mégis azonnal tudta, hogy mire értettem.

- Jasper, ennek így kellett lennie, ne hibáztasd magadat feleslegesen.- sóhajtott- Holnap reggelig aludni fog, nagy dózisú nyugtatót adtam neki, nyugodt éjszakája lesz. Nem kell itt maradnod.

- De én szeretnék. – nem találtam a hangomat. Carlisle bólintott és becsukta maga után az ajtót.

Egy széket húztam az ágy mellé, és leültem rá. Vonásai most nyugodtak voltak. Éppúgy, mint akkor este.

Az a sok fájdalom, amit okoztak neki eddig is. A családja, a barátai, és ez az embertelen kínzás. Gyűlölet ismét fellángolt bennem irántuk. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mire képesek a bosszú miatt.

A bekötött kezéhez nyúltam. Óvatosan megfogtam. Annyira törékeny, annyira gyenge. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy képesek őt bántani.

Bagoly mondja verébnek… Én is legalább olyan veszélyes voltam rá, mint ők. Mégis valahol tudtam, hogy nem lennék képes őt bántani. Megütni, olyat tenni vele amit nem akar.

Annyira féltem őt. Az érzés, hogy kis híján elveszítettem. Az érzés, amikor kerestük, ha nincs ott velem Carlisle talán valami meggondolatlanságot teszek. Még mindig hallom, ahogyan egyre jobban lassul a szívverése. Majdnem elvesztettem…

Őt is…

Döbbenten bámultam a kezeimre. Lejátszottam magamban az utolsó gondolataimat.

Majdnem elvesztettem, őt is…

Ez… nem egyszerű féltés, ez nem csak barátság. Ragaszkodás. Ez…

És mindenki észrevette, csak én nem. Az a sok utalás, a tekintetek. Seth… hogy a jelenléte is zavart…

Tudtam, hogy nem helyes, amit csinálok…. Audrey miatt se…. Alice miatt se….

A bizonyosság sasként csapott le. Megdöbbentett az egész, mégis annyira természetes volt. Tudtam már hetek óta, csak megfogalmazni nem tudtam, hogy miért volt számomra fontosabb mindennél.

Most már tudtam, hogy mi az, ami ennyire hozzáköt.

Nem!

Szörny vagyok, ezt nem tehetem vele. Ő jobbat érdemel. Elengedtem a kezét, és úgy döntöttem kimegyek a szobából. Az ajtóból még visszanéztem rá, és láttam, ahogy ugyanolyan nyugodtan feküdt az ágyon, mit sem sejtve, hogy én talán most változtattam meg mindent.

Futni akartam. Érezni akartam a szelet az arcomon. A fák suhogását. Becsuktam az ajtót. Tudtam, hogy nem fogok messzire menni…

Audrey

A következő napok pokolian teltek. Csak feküdtem, és bámultam a plafont. Carlisle megértő volt, és amikor csak tudott enyhített a fájdalmamon, de úgy éreztem az esetek kilencvenkilenc százalékában , hogy csak a baseball ütővel való fejbevágás lenne a leghatásosabb dolog.

Carlisle valami pólyát tekert rám, ami biztos helyen tartotta a bordáimat, Nem nagyon mozoghattam. A lábam felpolcolva volt az egekben. Mindig volt bennem annyi fájdalomcsillapító, vagy nyugtató, hogy eléggé kába legyek, és el tudjak aludni, de kényelmetlen póz és az állandó fájdalmaim megnehezítették a helyzetemet.

Bella, napi rendszerességgel jött be hozzám. Próbálta beszélgetéssel elterelni a figyelmemet, de sosem tudtunk néhány mondatnál tovább jutni. Rosalie és Esme is sokat jött be hozzám. Még Emmett is leült egyszer mellém és azt ecsetelte, hogy milyen vicces pózban fekszem. Ő jól érezte magát.

A legjobban Jasperre lett volna szükségem. Ha nyílt az ajtó mindig egy apró reményt éreztem, hogy talán ő az, de attól a pillanattól fogva, hogy egyszer megpróbált lenyugtatni, nem láttam. Nem mertem rákérdezni, talán Bellánál lett volna merszem kinyitni a szám, de többségében tőle is csak Maggie-ről kérdezgettem.

Három napja feküdtem a saját kis börtönömben. Az ablakokon láttam a lassan lemenő nap fényeit. Délben kaptam utoljára gyógyszert így elég éber voltam már.

Carlisle nyitott be az ajtón. Először megdöbbentem az öltözetén. Öltöny, nyakkendő, ing. Hirtelen nem tudtam mire vélni. Csak annyit tudtam kikövetkeztetni, hogy nem miattam öltözött ki ennyire.

Látta megdöbbenésemet. Magabiztos mosollyal az ágyam mellé húzott egy széket, és letette maga mellé az orvosi táskáját.

- Ne kímélj, hova mentek?- szólaltam meg fél perc után.

- Audrey, nem tudom, hogy emlékszel e a jótékonysági bálra a kórház javára. Néhány hete szervezték meg.

Nagyon is jól emlékeztem arra az estére. Azon az estén voltam óvatlan, és értem el azt, hogy Jasper úgy higgye Seth-et szeretem.

- A helyzet az, hogy ma este ismét megrendezik. És ragaszkodtak a szervezők, hogy a családom is menjen. Szóval…- zavartan nézte a földet.

- Nyugodj meg, jól megleszek itt egyedül. Adj valami altatót, és átszunnyadom az egészet.

- Jasper itthon lesz veled, úgy, mint legutóbb. – talán még a kezdeteknél is nagyobb megdöbbenéssel fogadtam ezt az információt.- Ha valamire szükséged van, szólj neki. Ha nagyon nagy fájdalmaid lennének, ő majd felhív minket.

- Carlisle, nyugi, minden rendben lesz. Érezd magad jól, és a többiek is.

- Rendben- sóhajtott megkönnyebbülten. –Adok egy altatót…-nyúlt a táskájába.

- Ne- szóltam közbe.- elég lesz egy nyugtató is. Az altatóktól, amit adsz csak egy napig kába vagyok. A nyugtató jobb.

- Rendben – egyezett bele, elővette az injekciós felszerelését.

Mint ilyenkor mindig kinéztem az ablakon, vagy a szobában lévő berendezést kezdtem el bámulni. Az apró szúrást most is alig éreztem.

- Köszönöm – suttogtam - érezzétek jól magatokat.

- Ha bármire szükséged van, szólj Jaspernek- ismételte meg.

Fél óra múltán, átkoztam magamat, hogy nem vállaltam az egy nap kábaságot. Akármilyen nyugodt voltam, nem tudtam elaludni. Ha bármire szükséged szólj Jaspernek…. Visszhangzott a fülemben. Nekem Jasperre volt szükségem. További fél órán keresztül azt tervezgettem, hogy milyen indokkal hívhatnám föl magamhoz. Aztán győzött az angyalom, és nem szóltam neki. Tűntetően lehunytam a szemeimet, oldalra fordítottam a fejemet, és próbáltam elaludni.

Egy idő múltán éreztem, hogy a nyugtató hatni kezd, a szívem egyenletesen vert, a levegőt egyenletesen vettem, teljesen nyugodt voltam. Már-már készültem elaludni, mikor az ajtó halk nyitódását hallottam meg.

Ki akartam nyitni a szememet, de meggondoltam magamat, inkább vártam, és a szememet csukva tartva hallgattam.

Éreztem, ahogyan egy hideg kéz megfogja a jobb kezemet, és magához húzza. Lágyan simogatni kezdi a kötést az ujjaimon és hallgat.

Azon gondolkodtam, hogy felfedem előtte, hogy ébren vagyok, mikor megszólalt. Halkan, suttogva beszélt, de olyan csönd volt a házban, hogy minden egyes szavát tisztán hallottam.

- Tudod, az érzések furcsák. Nincs ennél rejtélyesebb, átláthatóbb, feltűnőbb, és rejtettebb dolog a világon. Nincs két egyforma érzés.- szépen, mégis egyszerűen beszélt.

- Én mindig is jól tudtam irányítani az embereket. Már fiatalon is. Hallgattak rám, bíztak bennem. Én, pedig tettem a dolgomat. Nem kellett nekem semmi más. Azt hittem, hogy a legnagyobb ellenségem csak a halál lehet. Nincs akkora veszteség, ami a halállal szembe szállhat. - éreztem, hogy megtorpan, tétovázott kicsit, hogy hogyan folytassa tovább. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mi lesz a mondandója vége.

- Aztán megjelent az életemben Maria. Aki átváltoztatott. Ő bebizonyította, hogy a halál kijátszható. És legnagyobb ellenségem saját magam lett. Szörny lettem, egy gyilkoló gép. Az érzések felerősödtek. Már nem csak az arcokról tudtam olvasni, hanem abból is, ami a szívük mélyén van. Legyen az ember, vagy vámpír. Az első időszakomban csak két érzés lakozott a környezetemben. A vágy a gyilkolásra, és a félelem. Az előbbit a hozzám hasonlók érezték, az utóbbit az áldozatok.- sajnáltam őt. Legszívesebben átöleltem volna. A fülébe suttogtam volna, hogy nincsen egyedül.

- Utáltam az egészet. Magamat. Azt, amivé lettem. – az ujjai óvatosan köröztek a tenyeremben.- Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy elszakadtam Mariától és attól a környezettől. Én maradtam ugyanolyan szörny, de a környezetem megváltozott. Az érzések mások lettek. Ahogy jártam-keltem a világban láttam, hogy még megannyi érzés van, csak én elfelejtkeztem róluk, pedig emberként ugyanúgy éreztem mindet. A szeretet különböző formái. Ahogy fiatalok, idősek szeretni tudnak.- hallottam, hogy elmosolyodik.- Az emberi kapcsolatok, a ragaszkodás, a féltés. Megannyi kedves és csodás érzés volt körülöttem. De én nem tudtam őket érezni. Mintha egy üvegfalon kívül nézném a többi élőlényt, és én nem részesülhettem azokból. Aztán megjelent Alice.- itt hosszú szünet következett. Hallottam a hangjában bujkáló fájdalmat.

- A magabiztossága, a boldogsággal teli szíve, a remény, amit általa éreztem életemben először…. Annyi új és új érzés volt. Mintha áttörte volna a falat. És ismét emberibb lehettem. A szörnyem alábbhagyott, mellettem élt, de az ember, aki voltam, ismét feléledt bennem. Nem lehettem ennél teljesebb és boldogabb. – összeszorult a szívem. Tudtam, hogy szereti, de még sosem hallottam róla így beszélni.

A szívem még mindig ugyanolyan nyugodtan dobogott. A szívverésem, akármit is éreztem nem fedett fel előtte.

- Mikor elveszítettem, mintha meghalt volna bennem valami. Mintha magával vitte volna a bennem élő reményt is. Ismét nem találtam a helyemet a világban. Csak bolyongtam és gondolkoztam. Sajnáltam magamat. Hiába volt itt a családom, elvesztettem az egyetlen kapcsot, ami hozzájuk kötött. – elhallgatott, abban a néhány csöndes másodpercben éreztem, hogy a levegő megtelik feszültséggel, és szomorúsággal.

- Akkor majdnem feladtam mindent, amit Alice elért. Kis híján megöltem egy embert. Majdnem szörnnyé váltam. Valami mégis visszahúzott, amit sokáig nem tudtam mivel magyarázni. Aztán megjelentél te, hirtelen, és céltalanul, egy elveszett, megvadult kiscica voltál. A szemed tele volt félelemmel, aggódással, és az unokahúgod iránti őszinte szeretettel. De a legmegdöbbentőbb először mégis azt volt, hogy nem érzem az érzéseidet. Sosem tudtam csak úgy leolvasni az arcodról őket.- Hallottam a hangján, hogy kuncog magában.

- A szemedben mindig ott bujkált a szomorúság. De mosolyogtál, megmutattad, hogy a veszteségek mellett is lehet élni. Segítettél feldolgozni a halálát. Példát mutattál. Egyszerre kellett volna távol tartanom tőled magamat és egyszerre volt szükségem a közelségedre, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. - itt ismét szünetet tartott és talán közelebb is húzódott hozzám, de lehet, csak képzelődtem. - Mintha egy édes almát kínáltak volna fel nekem, de csak arra volt szükségem, hogy tudjam ott vagy mellettem. –folytatta.

- Mikor megtudtam, hogy feladtad, hogy képes vagy feláldozni magadat…. Azt hittem felemészt a düh a féltés… mikor megtaláltunk és csak álltam ott és néztem, hogy szenvedsz… pokoli volt.. Mikor Edwardék pedig újraélesztettek. Éreztem, hogy megfeszül mellettem, most még inkább sajnáltam, hogy fájdalmat okoztam neki ezzel.

- Nem akartalak elveszíteni. Nem mertem sokáig bevallani magamnak, de nagyon fontos vagy nekem. Ha akkor ott meghalsz. Ha elvesztelek téged is, már tényleg nem lett volna semmi értelme az örökkévalóságnak. Alice volt, aki megmutatta milyen a remény, és mikor meghalt úgy éreztem elveszett... Nincs többé, de nem…találtam egy utolsó kapaszkodót. Te vagy az utolsó reménysugaram, Audrey. Te vagy az…

Úgy éreztem magamat, mint egy álomban. Ha nem fogja a kezemet, ha nem hallom a hangját. Nem érzem az illatát, talán tényleg úgy hiszem, hogy csak egy édes álom ez az egész.

- Szeretlek, Audrey. Sosem gondoltam volna, hogy ki fogom mondani még ezt a szót bárkinek is. Szeretlek.

És tudom, hogy nem szabadna ezt tennem veled. Tudom, hogy te mást szeretsz, hogy nem szabad tönkre tennem az életedet, nem szabad hagynom, hogy szörnnyé válj… szeretlek… sajnálom. Talán jobb lesz, ha mindezt sosem tudod meg és hagyom, hogy a magad útját járd miközben én ugyanúgy, mint eddig csak egy barátod leszek. Azt hiszem jobb lesz így mindkettőnknek.

A bennem kavargó érzések elmondhatatlanok voltak. Hálás voltam a nyugtatóért, ami abban a tudatban hagyta őt, hogy mélyen alszom,. De ez a vallomás… Hihetetlen volt az egész.

Éreztem, hogy az arcomhoz hajol és egy csókot nyom a homlokomra. Hűvös érintésére egy pillanat erejéig elfelejtetem levegőt venni. Éreztem, hogy megtorpan, és hosszan nézi az arcomat. De nyugodt szívem továbbra sem árult el neki semmit. Ezek után sokáig nem szólt csak éreztem, hogy fogja a kezemet.

Majd egyszer csak elengedte a kezem, nyikordult aprót a szék, és hallottam hogy ismét kinyílik az ajtó. Elszámoltam tízig, és csak utána mertem kinyitni a szememet.

A szoba üres volt.

Kiment. Legszívesebben felugrottam és utána rohantam volna, - vagy legalább kiáltottam volna - hogy visszahívjam, és megtudja, mit érzek iránta, levegyem a felesleges titkolózás terhét a válláról. Szerettem volna csak megölelni, hogy tudja nincs egyedül az érzéseivel. Én már tudtam, hogy én sem vagyok. De ehelyett feküdtem tovább, csöndben, egyedül. Egyedül a gondolataim voltak velem, és az érzéseim… Nem láttam a könnyeimtől… Szeret… sírtam. Hangtalanul sírtam… Hosszú hónapok óta először nem a fájdalomtól, vagy a gyásztól, hanem az elmondhatatlan boldogságtól.