Boldogságcseppek avagy az öröm könnyei:)

Sosem voltam jó angolos, így a most következő novella címét sem tudom igazán jól fordítani, az én szememben örömkönnyek voltak, mikor olvastam:) Nos, ez az írás nem az enyém.:) Ma van a 18. szülinapom, és pár hete kaptam előleges szülinapi ajándékként.:) Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna a készítőjétől, így úgy érzem, a minimum az, hogy megmutatom nektek is a művét.:) Először úgy akartam, hogy egy hosszú szünetben rakom fel két fejezet között, de mégis ma sikerült. :) Azt szeretném tőletek kérni, hogy írjatok véleményt, a novella írója, Anita, eddig angol(!) fanfiction-önt írt(meg néhány magyar novellát.:)), és nem igazán kapott még kritikát. Ezért szeretném, ha az én olvasóim is elmondanák a véleményüket. Vegyük úgy, hogy ezt kérem tőletek ajándékként:) És ki tudja.:) Talán annyira boldog leszek, hogy a készülő fejezetet, hamarosan befejezem.:)

Végül úgy döntöttem nem szedek ki belőle semmit, ha valaki szeretné, lefordítjuk neki az angol szöveget, de ennek így van varázsa. :) Nem szövegelek többet, Anita, nagyon köszönöm neked!!!

Drops of joy

„Rain rain rain,
Up above from the skies
You come,
As drops of joy
As drops of sorrow
As a shower of blessing from the heavens.”

Dedicated to my loyal reader and very good friend, who not once made me write more, who has shown me what persistence means. Happy birthday in advance, may all your dreams come true.

Special thanks to Mother Nature, who made these last days as rainy, as possible.

Eső. Milyen egyszerű, rövid szócska. Mégis mennyi mindenre is tudja emlékeztetni az embert. A legtöbbünknek csupán egy nagy adag vizet jelent, másoknak jó termést, és van akiknek a kedvét határozza meg.

Hannah csak ült a szobájában az ablakpárkányon, amit puha párnák fedtek. Már többször is eszébe jutott, hogy megköszönje a ház tervezőjének, hogy így alakította ki a szobát, majd ha egyszer véletlenül találkozik vele. Szeretett ott ülni, és csak bámulni ki az ablakon, nézni ahogy az utcán elhalad egy-egy gyalogos, ahogy a kisgyerekek bicikliznek, ahogy az idős házaspárok kutyájukat sétáltatják, vagy ahogy fiatal szerelmespárok andalognak egymás kezét fogva. Mindent láthatott innen. Azt is, ahogy az esőcseppek egymással versenyezve siettek a talaj felé, hogy aztán ott nyomot hagyhassanak maguk mögött. A lány szobája a ház legfelső szintjén volt, így az esőcseppek egyenletes ritmust dobolva emlékeztették őt a kinti időjárásra. Nem volt meglepő, hogy London utcáira szürke takaró borult, mondhatni minden napos jelenség volt. De a város most nagyon fázhatott, mert egy hete ki sem bújt alóla, hanem hagyta, hogy a felhőkből potyogó cseppek eláztassák az utcákat. A lány csak sóhajtott, és a kezében lévő tollat az ölében lévő könyvecskére fektette, majd kinézett az ablakon. Minden olyan szomorú és egyhangú volt. Senki sem sétált odakinn, mindenki bezárkózott, és valami mással foglalkozott. Hannah újra a kezébe vette a tollat, és írt pár sort a térdére helyezett naplóba.

’Áááh… reménytelen.’ Újra sóhajtott, becsukta a könyvet, és ledobta maga mellé a földre. Az egy kis puffanással landolt a szőnyegen, majd kinyílt valahol. A lány odanézett, és az apró szemű betűk között pár nagyobbat is vélt felfedezni. Kezdőbetűk. Tulajdonnevek kezdőbetűi. Egy darab tulajdonnév kezdőbetűi. Mind ugyanaz. Újabb sóhaj, majd egy fejrázás következett. Hannah kihúzta hosszú hajából a hajgumit, és a göndör fürtök a vállára hullottak. Ahogy ismét az utcára pillantott, megborzongott. Az esővel a hőmérséklet is lecsökkent.

’ Ha két pillanatonként oda nézel sem fog senki besétálni a kapun.’ Mormogta magának, majd felállt, hogy felvegyen egy pulóvert. Tett vett még a szobában, majd visszaült az ablakba. Még mindig esett. Ránézett a telefonjára, egy nem fogadott hívást és egy olvasatlan smst sem jelzett.

’ Persze hogy nem.’ Jegyezte meg, és letette. Abba kellene hagynia a hangosan beszélést, ha magában van, gondolta, és elmosolyodott önmagán. Reménytelen eset, ezt tudta ő is, és más is mondta már neki. Más. Újabb mosoly.

’ Így ni, maradj csak szépen itt, nem kell annyit mocorogni.’ Mondta a lány egy képnek, amit visszaállított a polcra. Hallotta ahogyan a mögötte ülő fiú nevetni kezd. Hátra fordult, hogy a fiúra nézhessen, aki addigra már nem mosolygott, hanem komoly arcot vágott.

’ Mi az?’ kérdezte a lány.

’ Semmi.’ Válaszolta a fiú. Próbálta bevetni a „tudod hogy élettelen dolgokhoz beszélsz és ez nem normális?” arckifejezést. A lány szúrós szemekkel nézett rá.

’ Mondom hogy semmi.’ Nevette el magát végül.

’ Szoktam beszélni tárgyakhoz, előfordul.’ Eresztett meg a lány egy halvány mosolyt, mert neki sem sikerült az, hogy tettesse hogy mérges lenne.

Négy óra. Biztosan van jobb dolga is szombat délután, gondolta Hannah, amint a kaput nézegette a házuk előtt. Minthogy nem jutott eszébe más, elsétált a könyvespolcig, hogy levegye az első regényt, ami a kezébe akad. Azt, amit bármikor kezébe tudott venni, függetlenül attól, hogy éppen milyen kedve volt. Ahogy végigfuttatta a szemét a könyvek hosszú során, nem találta a fekete gerincű darabot, amin a fehér vezér állt. Hannah ráncolta a szemöldökét, majd ahogy az ágyára nézett, el kellett mosolyodjon. A cicája az ágyán feküdt, pontosabban az ágyán és a könyvén. Ezt a pozíciót nem volt szíve megsérteni. Újra sóhajtott. Úgy látszik, ma délután semmi sem tud lekötni, gondolta. Végső elkeseredésében az ipodját vette a kezébe, a fülébe helyezte a kis szivacs párnás hangszórókat, és hagyta, hogy a zene körülölelje.

Úgy tűnt, ez hatásos. Hannah gondolataiba merülve nem érzékelte az idő múlását. Elfelejtette, hogy mi történik körülötte a világban, hogy az esőcseppek milliói még mindig versenyt futnak, és azt sem fedezte fel, hogy a szél is sétálni indult.

„ But I drowned all those feelings in the flood
Need to know if you're there
If you're listening to my prayers to my tears
Feel like raindrops through the mud… „

Ahogy a szám a végéhez ért, a lány kinyitotta a szemeit, és újra az utcára pillantott. A szíve hatalmasat dobbant, a megszokott lassú ütemből kiemelkedve, és az arcát forróság öntötte el. Eljött. Felpillantott, és tekintetük találkozott, mindketten elmosolyodtak. Hannah eldobta a zenelejátszót, amit a kezében tartott, és sietve, mégis egy darabban próbált meg lejutni a lépcsőn, hogy ajtót nyithasson vendégének.

’ Esernyő?’ kérdezte a lány nevetve, és félreállt, hogy a fiú beléphessen a ház által nyújtott menedékbe.

’ Minek? Nem lakom olyan messze.’

’ Férfiak…’ válaszolta a lány ’ Tiszta víz vagy, meg fogsz fázni.’

’ Dehogy.’ Rántotta meg a vállát a fiú, majd amint magára tekintett, felcsillantak a szemei.

’ De most hogy mondod…’ azzal egy ördögi mosollyal az arcán, megindult Hannah felé.

’ Ne, Chris, ne, neeeee….’ Próbált tiltakozni, de már késő volt: a fiú jó szorosan magához ölelte, Hannah pedig érezte, amint a rajta lévő ruhák átveszik a nedvességet.

’ Nagyon szépen köszönöm.’ Mormogta, mire a fiú csak mosolyogva elengedte. Hannah nem volt igazán mérges, ez afféle megszokott dolog volt kettőjük között. Ugratták egymást, mire a másik eljátszotta, hogy megsértődött, majd folyatatták onnan, ahol abbahagyták, mosolyogva.

’ Film?’ tartotta fel Chris a kabátzsebéből előhúzott dvd-t, és a lányra nézett.

’ Most komolyan meg akarod velem nézetni azt a filmet?’

’ Bizony.’ Válaszolta a fiú, a lány által már oly’ jól ismert széles mosollyal, és elindult Hannah szobája felé, más különösebb magyarázat nélkül.

Horrorfilm. A legjobb. Mi mást is lehetne nézni egy esős, amúgy sem túl boldogságot sugalló napszakban? Hannah csak ült a takarójába burkolózva, párnáját erősen magához szorítva a kanapén Chris mellett. Ő látszólag tényleg élvezte a filmet, míg Hannah gyakran kapta a párnát a szeme elé, vagy csukta be azokat, hogy ne lássa a borzalmasabbnál borzalmasabb jeleneteket. Chris persze többször is nevetett rajta, de ez kevésbé zavarta. A gondolatai viszont teljesen máshol jártak. Máshol, mégis túl közel. Túl közel, mert gondolatainak főszereplője is túl közel volt. Ott ült mellette, és nézte a tv-t. Persze a fiú nem is sejtette, hogy a lány bármi féle gyengéd érzelmeket táplál iránta… pont ez volt a probléma.

A tévében hirtelen egy hangosabb és ijesztőbb jelenet következett. Hannah nagyot ugrott ültében.

’ Félsz?’ kérdezte Chris.

’ Ne..em…’ nyelt nagyot Hannah, és próbált minél meggyőzőbbnek hangzani, de egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ez sikerült is. Válaszként Christől csak egy halk kuncogást kapott, majd a fiú magához húzta. Hannah a fiú mellkasára hajtotta a fejét, ő pedig átölelte a lány vállát. Hannah egyből sokkal nyugodtabbnak érezte magát, és egyáltalán nem félt a képernyőn ugráló szörnyektől. Ahogy nézte a filmet, egyszer csak úgy érezte, hogy valami, vagy esetleg valaki, valakinek pedig egy bizonyos testrésze, megérintette a fejét. Elmosolyodott, és próbált továbbra is a filmre koncentrálni, bár kezdett nehezére esni. Egy újabb rémisztési kísérletet alkalmával, ami csak Hannah-ra gyakorolt bármilyen hatást is, a lány megint ugrott egyet. Chris nem szólalt meg, csak a szabad kezével megfogta a lány másik kezét is. Hannah a fejét belefúrta Chris mellkasába, és feladta, hogy tovább nézze a filmet. Úgysem fogott volna fel belőle semmit.

’ Hannah?’

’ Igen?’ nézett fel a lány Chrisre. Néhány másodpercig csak néztek egymás szemébe, és egyikük sem mozdult. Mindkettőjük fejében gondolatok százai futottak át, néhány hasonló és néhány eltérő. Majd lassan, talán túl lassan is, legalábbis Hannah szerint, Chris arca közeledni kezdett a lányéhoz. Aztán ajkaik egymáshoz értek, és egy csókban forrtak össze.

’ Mondd csak, mit szólnál, ha megcsókolnálak?’ kérdezte a fiú azzal a tipikus hangsúllyal, és rejtett mosollyal, ami a szája sarkában bujkált.

’ Azt, hogy nem bánnám.’ Mosolyodott el Hannah is, majd a fiú újra magához húzta, és újra egy puszit nyomott a fejére. Ott, akkor, abban a helyzetben, Hannah-nak semmire sem volt szüksége. Boldog volt, és biztonságban érezte magát. Tudta, hogy a fiú, akinek ölelésében legalább annyi érzelem volt, mint amennyi az ő szívében felhalmozódva, viszont szereti őt.

Ahogy ültek egymás ölelésében, nem is vették észre, hogy valami megváltozott odakinn. A szürkeség lassan oszlani kezdett, és a Nap meleg, fényes sugarai vették át helyüket. Az emberek lassan az utcára merészkedtek, a gyerekek biciklijükön, az idősek kutyáikkal, a fiatal szerelmespárok, pedig egymás kezét fogva.

Hannah az ablakra pillantott, és meglátta a fényességet. Elmosolyodott. Kitartóan ült az ablakban, és várta, hogy a kapun belépjen az a személy, akit várt. Mindent megtett, hogy az idő múljon, és végül elérte célját. Erős volt, kitartott, és most az övé lett a világ. Arra gondolt, hogy másnak is ezt fogja tanácsolni: csak üljön az ablakban, tegye, amit a szíve diktál, érje el céljait, és arassa le a babérokat, legyen boldog. Nézheti az utcát, amin jönnek-mennek a különböző emberek, akiknek gondolataiban ugyan nem tud olvasni, de látja arcukon a boldogságot, vagy a szomorúságot. Minden arra járó ember arcán látott már ilyet is, olyat is, de ők sem adták fel. Újra elsétáltak az utcán, addig, amíg úgy nem tudtak menni, ahogy az nekik tetszett.

Aznap este Hannah is kézen fogva sétált Chris-szel az utcán. Felpillantott az égre, és egy hét után végre a csillagokat látta maga fölött, és nem felhőket. Nem potyogtak a felhőkből a versenyző esőcseppecskék, akik mint a mennyország kis postásai, ezernyi kis boldogságcseppként érkeztek a földre.

„I'm gonna kiss the sky tonight
Maybe you should try it
I'm gonna learn to fly tonight
And you're invited…”

Még egyszer kérlek titeket, írjatok véleményt.:) Nem én írtam.:) A címzett ezúttal: Anita.:) Kíváncsiak vagyunk a véleményetekre.:) Puszi,Truska