Az utolsó reménysugár- 23. fejezet

Drága olvasóim:) Ez a fejezet lett az eddigi leghosszabb( 13 oldalas:)), úgyhogy jó olvasást hozzá. :) Kitartást a végéhez.:) Mismouth, köszönöm, nagyon szeretlek, és hálás vagyok neked.:) Zsizsa, neked is millió hála, és sok- sok puszi.:) Anita jó készülődést. :) Szép leszel.:) Hmm nem húzom az időt. Jó olvasást. KÉREK véleményt, főleg ehhez, mert ilyen stílusú fejezetet még nem írtam, és szeretném tudni milyen hatással volt rátok, mit gondoltok róla. A következővel pedig igyekszem.:) Puszi

16 éven aluliak számára NEM ajánlott!!!... én szóltam... kitartást;)

Kín (Audrey szemszöge)

A pokol bugyraiban fürödni kellemes üdülésnek számított, ehhez képest. Legalábbis azt hiszem. Minden jobb ennél…

Feküdtem a földön, sajgó fejemet a hűvös kőhöz szorítottam - enyhülést remélve. Féltem. Nem mertem kinyitni a szememet. Hallottam a távolról jövő beszédhangokat. Most nem törődnek velem, vagy lehet, hogy csak azt hiszik, nem vagyok magamnál. Nem tudom. Csak feküdtem csukott szemmel a hideg földön, és gondolkoztam. Végiggondoltam, hogyan jutottam el idáig…

Elvesztettem az időérzékemet, így nem tudom megmondani, pontosan mennyi idővel ezelőtt kezdődött ez az egész. Mikor utoljára láttam Maget, mikor kihajtottam Forksból, vagy mikor elmentem az Mt octopus feliratú tábla alatt. Távolinak tűnik, de még mindig pontosan emlékszem, hogy mennyire féltem… már akkor is…

Néhány turista kocsiját láttam itt-ott leparkolva. A hely csak egy kiindulópont volt a nemzeti park szép vidékeire. Az ősz közepén már nem a legnagyobb látványosság egy esős, mindig zöld vidék. A kiránduló szezonnak vége lett. A gyerekek már az iskolapadban ülnek, és csak a könyveikben találkoznak ilyen helyekkel, a szülők pedig munkájuk fölé görnyedve dolgoznak.

Mégsem voltam feltűnő senki számára. Teljesen észrevétlenül járattam a motort.

Nem tudtam ezek után merre, és hogyan. Megállni sem mertem, tovább meg csigatempóban gurultam csupán. Remegő kézzel fogtam a kormányt és forgattam a fejem, hogy hátha valami jelt látok.

Elgondolkoztam, hogy mi a fenét keresek itt? Otthon az ágyamban, a paplan alá begubózva sokkal könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnt az egész. De ilyen közel a célhoz, már korántsem könnyed a dolog. Próbáltam felidézni magamban az indokokat, ami miatt meg kell tennem. Maggie, a barátaim, a családom, Jasper…

Igen, Jasper… Így is annyi fájdalmat okoztam neki. Nem akarom, hogy többet szenvedjen. Jobb lesz mindenkinek, nélkülem.

Valaki kopogott a vezető ülés felőli ajtón. Megremegtem. Egy vörös szempár nézett rám kintről. Egy gyönyörű nő állt az ajtón túl és kéjesen mosolyogva nézett engem.

Lehúztam az ablakot. A kintről bejövő hideg szél összeborzolta a hajamat.

- Gyere őzike! Csak utánam! - szólt gyűlölettel teli hangon. Mintha tényleg én lennék az őz ő pedig a ragadozó, ami hamarosan elkap. De előtte játszik az áldozatával. Főleg az idegrendszeremmel.

Nem húztam vissza az ablakot, kicsit ráléptem a gázra, a kintről jövő erős ellenszél kitartóan lobogtatta a hajamat. Tracy gyorsan ment előttem, az autó sebességmérőjére nézve, több mint 50 mérföld per órás sebességgel. Egy gazzal benőtt mély lombkoronájú erdős részbe vezette a kocsit. A fák közül újabb ismerősök léptek ki. Gregory kaján tekintetétől a hideg futkosott a hátamon. A húgom, ugyanolyan élettelen tekintettel bámult, mint legutóbb is.

- Szállj ki! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Tracy. Nem mozdultam. Eljutott a tudatomig a parancs, de nem bírtam megmozdulni. A tökéletes tervem ennél a pontnál erős kétségbe vonta szellemi állapotom épségét. Ezt nem gondoltam át. Nem akartam itt lenni. Teljesen más volt a dolog elméletben, mint gyakorlatban. Mint egy elrontott számítógépes programban, kétségbeesve kerestem a gombot, amivel visszaléphetek az előző szintre.

- Azt mondtam, szállj ki! Ne akard, hogy segítsek!- kiáltott rám erősebben a szőke szépség.

Szőke szépség… nem ő egyáltalán nem volt szép. Mint legutóbbi találkozásunkkor is megállapítottam, a gyűlölettel izzó szemei elcsúfították tökéletességét. Nem tudtam, hogy mi a helyes, hogy ha ellenkezem, vagy hallgatok rájuk. Végül a második mellett döntöttem. Tudtam, hogy mindenre képesek. Alice, Emily, Heather… Tudtam előre, hogy ami rám vár, sem lesz egy kéjutazás.

Kiszálltam a kocsiból és tétovázva elindultam feléjük. A menekülés esélye, már az elindulás pillanatában megsemmisült.

- Jó újra látni, kedvesem. – szólt hozzám Gregory recés hangon. Még jobban összehúztam magamon a dzsekimet, mintha ez a vékony ruha, megvédhetne tőlük.

- Vedd le a sáladat!- szólt Tracy hozzám ismét parancsolóan.

Megütközve néztem rá. Mért lenne neki fontos, hogy rajtam van a sál vagy nincs? Hiába kerestem rá a magyarázatot nem értettem az okát. Türelmetlen tekintetüket látva, mégis szó nélkül letekertem a nyakamról a szövetet.

- Így jó! A kabátodat is!- kaptam a következő utasítást.

Még nagyobb értetlenséggel néztem végig rajtuk. Gregory kéjesen méricskélt és mosolyogott, Tracy karba tett kézzel várt, a húgom meg az arcomtól balra nézett egy pontot a fák között. Tudtam, hogy nincsen ott semmi érdekes, csak ő a többiekkel ellentétben, nem akar rám nézni.

- Nem hallod? A kabátodat is! most! - indult meg felém türelmetlenkedve Gregory.

- Nem! Megkapod, amit akarsz, de nem most - lépett elém Tracy hirtelen. - Majd ismét felém fordult. – Gyerünk!

- De miért? - nem akaródzott eleget tenni a kérésüknek.

Tracy nagyot szusszantott. Majd dühtől izzó szemmel rám nézett.

- Tudod, a kis barátnőd nem ellenkezett ennyit, mint te…- kezdte. A gyomrom görcsbe rándult, és a szívem meglódult. A gondolat, hogy akármelyikőjüknek szenvedni kellett… könnyeket csalt a szemembe. Sűrűn pislogtam, hogy a fájdalom jelei ne látszanak rajtam, a számat összepréseltem, és levettem a kabátomat.

A körülöttem futkosó széltől megremegtem. Hideg volt, borús, szomorú, hideg idő.

Tracy kivette a kezemből mindkettőt, a sálat Gregorynak adta a kabátot, pedig a karjára tekerte. Gregory a szájához emelte a sálamat, és elragadtatással beleszippantott. A gyomrom ismét összerándult. Ezúttal nem a fájdalomtól, hanem az undortól. Vártam. Nem szóltam semmit, csak néztem őket, ahogyan sugdolózni kezdenek. Nem tudtam, hogy mi fog történni, mi a tervük, egyetlen egy támpontom csupán az volt, hogy nem ezen a helyen fognak bosszút állni… rajtam. A gondolatra nagyot nyeltem és legszívesebben elkaptam volna róluk a tekintetem, de erősnek akartam mutatkozni, nem akartam, hogy gyengének lássanak, ezt az örömöt nem kapják meg…

- Indulhatunk! – szólt önelégülten Tracy. Ő volt a vezető, bármilyen furcsának is tűnt, hogy a csapatban ő vezeti a dolgokat, mégis tudta irányítani a húgomat, és főleg Gregory-t. Az előbbi lassan megindult felém, meglepve léptem hátra néhányat.

- Hova megyünk? - próbáltam magabiztosnak látszani, bátorságot tükrözni.

- Összezavarjuk kicsit a barátaidat, ha megpróbálnak feltűnni. Nem adjuk meg nekik még egyszer a lehetőséget, hogy tönkre tegyék csodás kis tervünket.- kacsintott rám. Nagyot nyeltem. – Egyenesen nyugat felé, és a negyedik elágazásnál balra, lefelé és… - kezdte sorolni a húgomnak.

- Tudom vigyázzunk. Elmondtad már párszor. És hidd el, hogy felfogtam.- vágott közbe Chloe.

- Rendben - húzta el a száját a sértődötten. Látszott hogy nem tetszett neki a hangnem, de nem csinált semmit.- Várjatok a jelre, és csak utána induljatok el a megbeszélt helyre.- majd még egyszer rám vicsorgott, és Gregory-val elindult két különböző irányba.

- Gyere- indult meg ismét a húgom felém.

- Mi..Mit csinálunk?- néztem rá ijedten, előtte valahogy nem tudtam, nem akartam titkolni, a félelmemet.

- Hallottad, elmegyünk.

- Hova?

- Majd meglátod.- és gyorsaságát kihasználva egy pillanat alatt a hátára lendített. Úgy éreztem magamat, mintha egy sziklafalnak csapódtam volna. és az ütő megállt bennem meglepetésemben. nem kellett volna meglepődnöm rajta, hiszen könnyedén vett a karjaiba Bella, Jasper, és Alice is. Mégis nehéz volt hozzászoknom a helyzethez, hogy egy nálam fiatalabb és kisebb termetű lány - jelen esetben a saját testvérem - felkap a hátára. Erősen átkaroltam őt, és néztem ki a fejemből, és próbáltam az ütés okozta fájdalmaim ellenére rendesen lélegezni. Próbáltam megérteni, miért ő visz engem és nem a másik kettő. Kíváncsi lettem volna mi volt ezzel a céljuk. Azt mondták, majd ha utánam jönnek… Azért fohászkodtam útközben, hogy legyen valamelyiküknek akkora esze, hogy megállítja a többit, ha a megmentésemre indulnának. Meg kell érteniük, hogy mindenkinek jobb lesz ez így, ha én meghalok. Meg kell halnom. Kirázott a hideg, a széltől, vagy a félelemtől? Nem tudom.

A tájat más helyzetben gyönyörűnek találtam volna. De így... a végzetemhez közelítve, már korántsem voltam olyan lelkes a természet felé.

Nem számoltam az elágazásokat, de Tracy mondandójából következtetve, valószínűleg a negyedik ilyenhez érhettünk, mert Chloe irányt váltott.

Azt hittem, hogy csak simán az illatomat akarják ezzel összekeverni, de tévedtem. Az ütő másodszorra akkor állt meg bennem mikor egy szakadékhoz érkeztünk.

Nem mellette mentünk, nem a közelében futottunk, hanem felé…

- Hé! Állj! Mit csinálsz? – kiabáltam a cipelőm füléhez.

- Kapaszkodj!- a vezényszava még jobban megerősített félelmemben- Ne ficánkolj már, mert nem kéne leesned!

Sosem szerettem a magasságot. Mielőtt becsuktam a szemem láttam, hogy a szakadék nem kilencven fokosan hanem körülbelül hatvan fokosan lejt lefelé. Utána csak a léptei hatására lepotyogó kövek hangját hallottam.

Amilyen gyorsan történt olyan gyorsan lett vége, a zárt szemhéjaim mögötti fény sötétségre váltott, a kövek hangja elillant, a levegő sokkal nehezebb lett. Kinyitottam a szememet. Egy barlangban voltunk. Egy alig három négyzetméteres barlangban, aminek a bejárata a szakadék falán tátongott, kintről csupán apró fény jött be egy kis résen.

Ha azt akarják, hogy a félelembe haljak bele, még pár ilyen és teljes lesz a sikerük. Futott végig az agyamon.

- Hol vagyunk?- hangom csak egy halk suttogásra futotta.

- Ez a barlang még ember számára fel nem fedezett. Kintről, madártávlatból, vagy más távoli helyekről csak egy mohákkal benőtt sziklafalnak látszik.- magyarázta Chloe.

- Most mi lesz? – kérdeztem ismét remegő hangon.

- Szépen leülsz, és csöndben maradsz. – utasított.

- De…- próbáltam egy újabb mondatba belekezdeni.

- Azt mondtam, maradj csöndben! - kiáltott rám, szeme dühtől izzott még a félhomályban is jól láttam. Nem volt olyan félelmetes, mint Gregory, vagy a másik, inkább, csak megviselt és fájdalommal teli. Ennek ellenére kitapogattam sziklafal csupaszabbik részét és hátamat nekivetve leültem. Még mindig fáztam, szorosan átöleltem a lábamat, és vártam.

Percek, órák teltek el nem tudom pontosan. Talán csak a szívverésemből tudtam volna megállapítani az idő múlását, ha nagyon akarom. Éreztem, hogy a szívem ijedten akar kitörni a helyéről. Féltem, rettegtem, hogy mi lesz ezután. Tudtam mindenre képesek.

- Miért? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni ismét egy idő múltán. Nem az unalom véget, hanem mert megőrjítettek a saját gondolataim.

- Nem megmondtam, hogy maradj csöndben?- kiáltott rám újból.

- Talán azt is megtiltották, hogy beszélgess velem?- kontráztam vissza.

Újabb csönd telepedett közénk. Ő nem válaszol semmit, én pedig nem tudtam mást mondani. Végül mégis megtört a jég…

- Mit miért?- kérdezett vissza egyszer csak.

- Miért utálsz ennyire? Hiszen nem is ismersz, nem is találkoztunk soha, nem ártottam én neked sohasem…- próbáltam egy mondatba belezsúfolni a bennem lévő érzelmek kiváltotta kérdéssorozatot.

- Tudni akarod, hogy mért utállak? Tényleg?- nézett rám szomorúan. Már nem volt dühös, csupán szomorú.

- Igen.- néztem a vörös szemeibe.

- Mert megszülettél, mert a testvéreddel együtt elvettétek az apámat.

- Tessék?- néztem rá megdöbbenve, erre nem számítottam.

- El tudod képzelni, milyen érzés volt kiskoromban úgy felnőni, hogy velem nem volt ott az apám? Hogy minden karácsonykor meg szülinapomon, csak egy képeslapot, és egy csomagot kaptam tőle. Mikor rákérdeztem anyámnál, hogy merre van, emlékszem ő csak szomorúan annyit válaszolt, hogy a másik családjánál. El tudod képzelni milyen érzés volt ez nekem?- nézett rám.

- Te tudtál rólunk? – kérdeztem vissza, a kérdésre.

- Persze, én mindig csak a második lehetőség voltam számára. Csak akkor költözött hozzánk mikor az anyádat elhagyta. A szerencsétlen anyám meg volt olyan hülye, hogy visszafogadta.

- De ezt nem értem, hiszen ő volt a hibás, a baj forrása.

- Nyugodj meg, gyűlölöm őt is. Tiszta szívemből. Ez az egész, a vámpírság, a halhatatlanság… ez egy átok. – láttam a szemében megcsillanni a könnyeket, de ahelyett, hogy utat engedett volna nekik, dühösen összeszorította a száját, és mélyeket lélegezve visszatartotta őket. Nem értettem miért. Talán erősnek akar mutatkozni, vagy csak azt hiszi, hogy megalázkodna előttem. Sajnos nem láttam a fejébe. Meg akartam érteni. Tudni akartam mi játszódik le benne.- Annyira szeretném megbosszulni.

- De hiszen meghalt. Ez nem elég? - vágtam közbe.

- Persze… meghalt. Hatalmas nagy bosszú. Már nem él. Neki a legkönnyebb. De ő nem látta, hogy hogyan illant el anyám szeméből az élet, mikor ez a két gyilkos kiszívta a vérét az utolsó cseppig, ő nem érezte azt a rettegést, amit én, mikor ismeretlenek, ezt tették.- nézett végig magán undorodva.- Ő nem tudja milyen egy tinédzsernek végigélni, hogy egy nálánál erősebb, és durvább vámpír kihasználja őt mindenhogy. És nem csak emberként.- nézett rám szomorúan.

Nagyot nyeltem. Lassan, nagyon lassan kezdtem megérteni a húgomat.

- De hiszen most te vagy az erősebb, hiszen újszülött vagy. Le tudnád őket győzni. Te meg tudod magadat védeni, miért nem menekülsz el? – tettem fel a legalapvetőbb kérdést.

- Tracy megérzi, ha terveznek ellene valamit, ha hazudnak. Ez a képessége. Gregory pedig… Hogy mért nem védem meg magamat? - tette fel magának a kérdést ő is.-… mert nagyon félek. Csak egy mozdulatába kerülne, és én is ugyanúgy járnék, mint az a lány.- utalt Alice-re - Akármennyire is könnyebbnek tűnik, én nagyok félek a haláltól. Gyáva vagyok…- mondta egyre halkabban. Összeszorult a szívem. Megsajnáltam őt. Ő is csak egy áldozat volt.

- Nem vagy az. – lassan közelebb kúsztam hozzá, - nem vagy az. Érthető, hogy félsz. Hagyd, hogy segítsek.- nyúltam a keze felé.

- Mégis , hogy akarsz segíteni? - nevetett fel keserűen. Elrántotta a kezét, és azon a kicsi helyen arrébb lépett. – Ember vagy. És ha nem vetted volna észre, nincs már neked se sok hátra. És csak hogy tudd, veled sem fognak gyengédebben bánni. – Nagyot nyeltem. Az előttem álló jövő, homályos volt és félelmetes.

Talán mondtam volna még valamit, vigasztaló, vagy bíztató szavakat. Már nem emlékszem, de hirtelen olyan volt mintha a barlang oldalán erősen kopogtatnának valamivel.

Ez volt a jel.

- Gyere- rántott fel a földről, nem volt olyan durva, mint előtte, de nem is úgy viselkedett, mint egy szeretetteljes testvér.

A barlang, vagyis inkább zug sötétebbik részén egy kis nyílás volt, amit eddig nem vettem észre. Alig egy- fél méter átmérőjű. Mindketten befértünk rajta négykézláb. Én mentem elől, ő pedig hátulról lökdösött. Nem volt túl sok választásom. Az eddig meglévő félhomály is zavart, de a teljes sötétség még félelmetesebb volt. Chloe-nak könnyű volt, az ő sérthetetlen bőrén semmi sem ejthetett sebet, és az állatok vámpírságát tekintve, rögtön szerte szaladtak, ha megérezték a közelben. De én vele szemben csak egy ember voltam, ahogyan ő is mondta. Meg-megremegtem, mikor éreztem, hogy valami csúszós ragadósba beletenyerelek, vagy valami állat végigfut rajtam – akár csak egy pillanatra is. A számat összepréseltem, nehogy egy - húgom elől menekülő - rovar ott találjon magának rejtekhelyet, és mivel semmit sem láttam, a szememet is összeszorítottam.

Jobban belegondolva, talán csak 20-25 méteres lehetett az átjáró, de az én emberi lassúságomnak, és félelmemnek köszönhetően, hosszú kínkeserves percekig tartott, míg valahogy kimásztam a járatból. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor éreztem, hogy valaki álló helyzetbe ránt.

Ismét egy barlangban találtam magamat. Az előbbinél sokkal nagyobb és tágasabb barlangban. Mivel teljesen el volt zárva a felszíntől, fogva tartóim két botot gyújtottak meg, ami kellő világosságot nyújtott az egész barlangban. Nem tudom, hogy miért tették ezt. Talán, hogy a látvánnyal is kínozhassanak, ne csak a vaksötétben érezzem őket, és halljam a hangjukat. Akkor, ott nem tudtam eldönteni, hogy melyik lett volna a rosszabb.

Ahogy jobban körülnéztem, láttam, hogy a barlang egyik részében egy tó volt. Vize feketén fénylett a tűz fényében.

Tracy a falnak szegezett, és lenézően végigmért a tekintetével.

- Annyira szánalmas… nem tudom, mi tetszik benne- szólt oda a társának.

- Gyenge, és édes – nyalta meg kéjesen a száját a megszólított.

- Most mit csinálnak? Mit akarnak?- kiabáltam egyre hangosabban, bár tudtam a vastag barlangfal, nem ereszti ki a hangomat, akármilyen hallása legyen is az erre járónak.

- Pillanatnyilag csak ezt…-mosolyodott el. És számomra hatalmas erővel a szemközti falhoz vágott. A fejem bevertem és félig öntudatlanul estem össze.

Így kerültem ide, és így fekszem még mindig itt. Félek. Várok. És csak reménykedni tudok abban, hogy hamarosan meghalok.

- Figyelj a bejáratokra, és szólj, ha valami gyanúsat hallasz.- halottam meg Tracy szokásos vezetői hangját. Azt hittem elmentek. Hogy ismét csak ketten maradtunk. Nem hallottam semmit, kezdtem reménykedni, hogy talán marad még egy kis időm kettesben lenni a húgommal, mielőtt meghalok.

Hirtelen egy adag jéghideg víz csapódott az arcomnak, bele a számba az orromba, a szemembe. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy mégis itt maradtak, és azért utasíthatták a húgomat, mert ők másra fognak figyelni. Rám.

Csukott szemmel fulladozva hátráltam, még a hideg kő meg nem állított. Kétségbeesve töröltem ki a szememből a vizet, és próbáltam ismét rendesen levegőhöz jutni. A víz egy része jégpáncélként rakódott le a tüdőmig.

- Jó reggelt Őzike- susogta örömteli hangon Tracy.

- Most mi lesz? Mit akarnak csinálni?- kérdeztem rekedten - ismét, a bizonytalanság megőrjített, megremegtem, fáztam a barlangban uralkodó hidegtől és a nyakamba zúduló jéghideg víztől is.

Gregory harsány hahotázásba tört ki és közelebb jött felém, hallottam a társa éles kacagását is. Ezek a tekintetek, hangok, nem hasonlítottak azokra a megnyilvánulásokra, amiket én ismertem. Nem tudtam egyikőjüket sem elképzelni, ahogy féltőn és lágyan rám néznek, vagy gyönyörű hangjukon hozzám szólnak… az ő hangjuk csak késként hatolt el a dobhártyámig, hogy még jobban reszkessek- víz nélkül is. Gregory betegesen, és csillogó szemekkel nézett végig rajtam minden egyes pillanatban, mintha egy ízletes édesség lennék, és csak arra vár, hogy anyuci ne figyeljen oda és felfalhasson.

- Gregory, a tied. De vigyázz, nehogy belehaljon.- ha eddig nem tartottam volna tőle eléggé, most megtörtént. Utasítást kapott, és örömmel teljesítette a parancsot. Kétségbeesve próbáltam továbbhátrálni, át a falon, át a világon az Egyenlítőn is akár, csak ne közelítsen hozzám, ne lássam, hogy gyorsan emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy közelít felém. Ne érezzem magamon azokat a kívánó, sötét szemeket.

A lábfejem felé nyúlt, hiába próbáltam elrántani előle, túl gyors volt hozzám képest. A lábamnál fogva, nem túl kedvesen fekvő helyzetbe rántott, éreztem ahogyan az aprócska kövek végigsúrolják a hátamat, a blúzomon keresztül.

A baloldalam mellé térdelt, és közel hajolt hozzám. Jobb keze tapogatósan végigsimította az arcomat.

- Ne, kérem ne! Bármit megteszek…- kezdtem könyörögni, nem gondolkoztam a szavakon, amik elhagyták a számat. Reflexből jöttek.

- Bármit megteszek csak ezt ne… kérem ne…- torzította nőiesre a hangját Gregory . Az undorom percről percre nőtt. – Mindig ugyanez a szöveg. Nincs benne semmi új. Ti nők… unalmasak vagytok… de élvezetes látni titeket…- és itt széles mosolyra húzódott a szája széle. -… ahogyan sikítoztok, szenvedtek, alárendelitek magatokat nekünk. – vicsorgott, és egy pillanatra, oldalra nézett.

Követtem a pillantását. A húgom fejét lehajtva nézte a földet. Nem reagált semmit, mintha csak egy bús szobor lenne. Megérezhette, hogy nézzük, mert lassan rám emelte a tekintetét. Szeme tele volt félbehagyott mondatokkal, eltitkolt érzelmekkel. Láttam a mérhetetlen undort és gyűlöletet, amit ezek a szavak váltottak ki. A sajnálatot, a félelmét, és egy lekezelő na-én megmondtam- hogy –ez- lesz pillantást is.

Igen megmondta… és most tényleg itt vagyok a karjai között, nem tudok mit tenni. Nem tudom megvédeni magamat. Csak fekszem itt kiszolgáltatottan.

Felnéztem Gregoryra. Vágyakozó szemekkel mérte végig a testemet. Ösztönösen átlendítettem a jobb lábamat a balon, és beakasztottam a lábfejemet a vádlim mögé. Tudtam, hogy sokkal erősebb nálam, de ez az elzárkózás egy leheletnyi önbizalmat adott, hogy talán mégsem teszi meg.

Mintha a gondolataimban olvasott volna, vicsorogva elhatározhatta magában, hogy tönkreteszi a pozitív gondolataim adta reményeimet is. Beszélni kezdett hozzám. Olyanokat, amiket nem akartam hallani…

- Tudod az első kis barátnőd, az a szőke… hmmm. Nagyon édes volt, és együttműködő… nézett rám jelentőségteljesen aztán a legfelső gombom felé nyúlt.- azonnal megtette, amit mondtam neki. Meg is kapta a jutalmát.- Tekintete egy pillanatra az emlékekbe révedt. Kirázott a hideg, mikor néhány ujja a kulcscsontom kalandozott.- Tudod, túl könnyen beleegyeztél a tervünkbe, csak úgy belemásztál a mi kis csapdánkba szó nélkül. Semmi izgalom - tettette a szomorút.

- Én mondtam, hogy menni fog, túlságosan emberi…- hallottam meg Tracy hangját. Másfél méternyire ült tőlünk és nézte, ahogy a társa engem taperol. Egy pillanatra elgondolkoztam az ő kapcsolatukon. Hogy lehet így társként élni egymás mellett, hogy közben végig nézi, ahogy más nőket kínoz a kedvese? Ez beteges…

- Na mindegy ez sem probléma.. - közben a keze végig simította a nyakamat az államig majd elindult még lejjebb. Megfogta a blúzom két szélét, és egy könnyed mozdulattal, széttépte rajtam. A gombjaim szanaszéjjel repültek.

A barlang tetejét kezdtem el bámulni. Néztem a különböző, élesebb és életlenebb köveket. Amiket a természet ereje kovácsolt olyanná, amilyenek most. Nem akartam tudomást venni a testemen végig csúszó kezeiről. Nem akartam elhinni, hogy ezt teheti velem.

Átrakta a lábát rajtam és könnyed mozdulattal ráült a csípőmre, mintha ez lenne a jól begyakorolt koreográfia. Felnyögtem a súlya alatt. Hangomra széles mosoly tükröződött az arcán.

- A másik barátnőd… na ő sokat ellenkezett sajnos. – folytatta. - És mielőtt megöltük elájult. – simogatni kezdte a vádlimat, és a bokámat.- Azt hiszem nem kellett volna megvágni egy-két testrészét. – miközben ezt mondta az Achilles inam felé kapott és jelentőségteljesen végig simított rajta.

Éreztem, ahogy a könnyek lassan kitörni készülnek a szememben. Csak a gondolatra is, átéreztem a fájdalmat, amit ő is érezhetett. Tudtam, hogy nem a levegőbe beszél, tényleg megtette. Azért szenvedett annyit, mert az egyik barátnőm volt… lassan tört ki belőlem a mellkasomban felgyülemlő fájdalom. Halkan zokogni kezdtem. Az érzés, a bűntudat, a fájdalom, a gyász, őrült tempóban feszítette szét a mellkasomat. Ott abban a pillanatban megakartam szűnni létezni, nem akartam érezni, és hallani őket. Senki sem hallgatta meg ott fenn az égben a gondolatbeli könyörgésemet. Nem foglalkozott velem senki. Hagyták, hogy tovább szenvedjek, és talán megérdemeltem…

- Nézd már- kapta fel meglepve a fejét a sírásomra. - hiszen pityereg… - elégedettséggel a szemében ismét az arcomhoz hajolt.- Egy valamit nem mondtunk neki.- Simított végig az arccsontomon, hagyta, hogy a könnyeim ráfolyjanak az ujjaira.- azt hogy nálunk az ilyet nem szabad - hangja határozott volt, és korántsem olyan kedveskedő, mint másodpercekkel korábban. Még fel sem tudtam fogni, hogy lendül a keze, csak azt éreztem, hogy a fejem jobbra hanyatlik az arcomra mért ütéstől. Újabb könnyek szöktek a szemembe.

- Nem hallottad mit mondtam? - Hangja egyre erősödő, és dühös volt… Nem láttam a könnyeimtől. Így arra sem tudtam felkészülni, hogy lendül a keze felém….ismét… A második ütés, amit adott egy pillanatra eldugította a hallásomat. A könnyeimet nem tudtam visszatartani, reflexből jöttek. A negyedik vagy az ötödiknél - már nem számoltam, csak a fájdalomra figyeltem - úgy éreztem, mintha egy kést vágtak volna az államba. Nem hallottam reccsenést, vagy bármi mást, ami azt jelezte volna, hogy eltört, csakis a mérhetetlen állandó fájdalmat éreztem.

Becsuktam a szemem, és megpróbáltam visszagyűrni a könnyeimet. Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem valami vidám dologra gondolni. Maggie jutott eszembe. Mikor még kicsi volt, és tanult mászni. Az első időkben csak pörgött körbe-körbe, az óramutató járásával ellentétesen, és reklamált hogy nem jut egyről a kettőre. Az emlékre, egy pillanatra, még el is mosolyodtam.

Nem hallottam semmit, csak a rám nehezedő súlyt éreztem, még mindig. Kinyitottam a szemem és farkasszemet néztem Gregory-val. Meglepve nézett rám. Majd egy mosoly kíséretében ismét lendült a keze, nem fordítottam el a fejem, húztam be a nyakam, vagy csuktam be a szemem, csak tovább néztem az arcát, és még mindig Maggie-re gondoltam. Arra hogy erősnek kell lennem.

Nem kaptam még egy pofont, mint ahogy számítottam rá, egyszerűen csak kárörvendő mosollyal végigsimított az arcomon, ahol még mindig ott voltak a könnyeim - amiknek nem volt idejük felszáradni.

- Ez úgy látszik családi vonás- mosolyodott el elégedetten – Gyorsan tanultok…

Megfogta a kezemet. A jobb kézfejemet a szájához emelte. Meghökkenve néztem rá, nem értettem mit akar. Apró puszit nyomott, minden ujjam végére. Néztem a szemét, de nem tudtam kiolvasni belőle semmit, csak a kínzás örömét.

Leejtette a kezem, és beszélni kezdett: – Tudod a második világháborúban hadnagy voltam. Én végeztem a vallatásokat, az esetleges árulókkal szemben. Nagyon élveztem, mikor sírva, könyörögve ismerték be a bűnösségüket. Megmaradt pár kedvenc kínzásom is. Például ez is…- kéjes vigyora döbbentett rá, hogy a beszéddel, csak a figyelmemet akarta elterelni, hogy még nagyobb legyen a meglepetés. A ujját a jobb mutatóujjam végéhez tette, úgy hogy hozzáférjen a körmömhöz…

Megpróbáltam elrántani a kezemet, de a másik kezét rákulcsolta a csuklómra, nem engedett a szorítása. Éreztem, ahogyan ellentétesen elkezdi feszíteni az ujjamon a körmöt. Sikítani volt csak időm, a fájdalom örült tempóval hatott ki az egész kézfejemre.

Hangom visszaverődött a barlangfalakról. Letépte a körmömet…

Hallottam valahol a távolban Tracy kacagását is, de a fájdalom eltompította az agyamat.

Minden erőmet belevetettem, hogy kihúzzam a kezem az ujjai közül, de azok satu módjára tartottak fogva.

- Ne! Kérem ne! - Suttogtam halkan, reszketve mikor a középső ujjam felé nyúlt. – Ne!

Ordítottam, ahogyan a torkomon kifért. A fájdalom perceimben azt kívántam, hogy inkább harapja le a karom, de ne érezzem ezt a sok apró tűszúrást, amit éreztem.

Három körmömet tépte le, és csak utána engedte el a kezem. Ránéztem az ujjaimra. Apró csíkokban szivárgott le a vér. Nem vérzett annyira, mint amennyire számítottam rá. Nagyobb volt a fájdalom, és ezt akarta elérni…

Könnyek nélkül zokogtam, és örült tempóban kapkodtam a levegőt. A barlang áporodott levegője, sem adott megnyugvást. Átöleltem a kezeimmel a fejemet, és próbáltam lenyugodni. Reszkettem. Maggie emléke sem segített már rajtam. Iszonyatosan sajnáltam magamat. Nem érdekelt már semmi, csak, hogy hagyjanak végre békén, vagy öljenek meg mihamarabb.

Aztán megéreztem a kezeit az oldalamon. Tapogatósan, kéjesen simított végig rajtam.

- Kérem, hagyjon… könyörgöm.- susogtam leheletszerűen. A félelem elvette a hangomat. Felemelkedett rólam, és hátra kezdett araszolni, hogy hozzáférjem a csípőmhöz.

Úgy éreztem, mintha egy polip lenne, ami egyre durvábban, és erősebbel tapogat a testem különböző pontjain. Az összefűzött lábaimat, még jobban összeszorítottam.

- Legyél jó kislány, és ne akard, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak. – nézett rám elragadtatással, miközben benyúlt a combom közé.

Szét akarta feszíteni a lábamat. Tudtam, hogy ezerszer erősebb nálam, de nem engedtem a szorításból. Reménykedtem, hogy nem tud ily módon sehogy sem fájdalmat okozni…

Tévedtem…

Megfogta a combjaimat, és számára könnyeden, számomra hatalmas erővel szétrántotta a lábaimat. Talán nem fájt volna annyira, ha nem kulcsolom át őket. De így egyfajta ellenállást adtam saját magam és az ő erejének. Az éles fájdalom előtt, a reccsenést hallottam csak, ami a térdem felől jött. Éreztem, ahogy kiugrott a térdem ismét. Az a térdem, ami akkor sérült meg először, mikor leestem a lépcsőről.

Az ujjaimat belemélyesztettem a földbe, éreztem, ahogyan a por, és a homok belemegy a sebekbe, amiket már nem védett a körmöm. Mintha marták volna…

Sikítottam. Próbáltam harcolni a könnyeim ellen, valami pozitívra gondolni, de halálon kívül nem jutott eszembe semmiféle megnyugvás.

Kéjesen közelebb hajolt hozzám, és mélyet szippantott a levegőbe. Megfogta az ujjaimat, és az orrához emelte.

A szemem sarkából láttam, hogy Tracy is közelebb mászik.

- Gregory, Tracy- hallottam a harmadik hangot valahonnan hátulról.

Egyikük sem reagált rá, mintha csak én képzelődtem volna.

- Gregory, figyeljetek már- kiáltotta hangosabban.

- Mit akarsz?- nézett hátra dühösen.

- Jönnek…- suttogta olyan halkan, hogy épp csak meghallottam. Mintha attól félt volna, hogy rajta töltik ki minden mérgüket. Egy pillanatra remény öntöttem el az agyamat, hogy talán mégis… egy pillanatra nem éreztem a fájdalmamat. Becsuktam a szemem, hogy az illúzió még megmaradhasson kicsit.

- Mi? – néztek össze.

Kisebb- nagyobb robajt hallottam több irányból. Azért rimánkodtam magamban, hogy szakadjon le be a barlang, vagy legyen hegyomlás, vagy bármi, csak legyen vége ennek az egésznek.

Gregory megragadta a hajamat, és egyetlen rántással álló helyzetbe rántott. A jobb lábamra még mindig nem tudtam ránehezedni. Akármennyire fájt erőtlenül csüngtem a saját hajam végén, mert nem bírtam tartani magamat. Csukva tartottam a szememet, és próbáltam valami jóra gondolni. Maggie, a nővérem, Jasper…

- Engedd el! – hallottam egy határozott, ellentmondást nem tűrő hangot valahonnan.

Túl valóságos lett a képzelgésem. Nem lehet. Ő nem. Az eszem azt kívánta, hogy csak képzelődjek, és ne legyen ezen a helyen soha, ne lásson így soha… a szívem azért könyörgött, hogy ha kinyitom a szemem, legyen ott.

- Nem hallottad? Engedd el! – kiáltotta határozottan.

Erre muszáj volt kinyitnom a szememet. És ott volt…

Láttam Carlisle-t is a háta mögött. Emmettet jobb oldalról tőlük. Edwardot pedig balról.

- Na persze! Mint a macska az egérrel ugye, ha elkapta csak úgy kiengedi a karmai közül?!

- Nincs jogotok így bánni vele!- nézett vele farkasszemet Jasper dühtől izzó szemmel. A szemébe kapaszkodtam. Meg akar védeni. Lehet, hogy csak képzelem. Futott át az agyamon. Lehet, hogy még mindig a földön fekszem, és álmodom. Az agyam csak egy könnyű illúziót teremtett, hogy ne kelljen fölfognom azt, amit Gregory tesz velem…

- Dehogynem- Megrántott ismét, a hajamnál fogva. Hangosat sikítottam, miközben lehuppantam a földre. A fejemhez nyúltam ép kezemmel. A hajam egy része a kezében maradt. Nem ez nem illúzió, túl sok a fájdalom…

- Ne!- hallottam Carlisle hangját is. Felnéztem, Jaspert úgy próbálták Emmettel közösen lefogni. Láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban nekiugorhat Gregory-nak.

- Én nem tenném - mondta gőgösen, éreztem, hogy benyúl a hónom alá. És felránt magához. Két kézfejét eltartotta tőlem és odaszólt a dulakodóknak. – Attól, hogy ember még tudok benne kárt tenni.

Jasper ellenkezése azonnal megszűnt. Mintha elvágtak volna egy zsinórt a bábun, a színházi előadás közepén. Szomorúan, és aggódóan kereste a tekintetem, hátrébb lépett és fájdalmas arccal tovább nézte Gregory minden rezdülését.

- Engedjétek el! - ezúttal Edward ismételte meg az előbb feltett felszólítást.- A tervetek meghiúsult. Nem éri meg nektek. Engedjétek el.

- Nem! Engedjetek ki innen! – sikította Tracy eszelősen.

- Úgyis megtalálunk titeket. Engedjétek el! – biztosította őket ismét nyugodt hangon.

Éreztem Gregory leheletét a tarkómon, és azt hogy még erősebben szorít magához.

Nem értettem semmit, azt sem, hogy hogyan kerültek ide, hogy miről beszélnek, csak azt akartam, hogy szűnjön meg ez a minden porcikámban előjövő fájdalom. Jaspert akartam. Átölelni, érezni az illatát, hogy tudjam, nem vagyok egyedül.

- Tudjátok, van egy mondás. – Gregory aprót csókolt a nyakamba, kirázott a hideg. – Ha nem lehet az enyém… - itt hatásszünetet tartott és éreztem, hogy megfeszülnek a kezei.-… másoké se legyen.

Mielőtt felfogtam volna a mondat értelmét, egy erős taszítást éreztem a hátamba. Nekirepültem a barlang falának. Pontosan a tó mellett. Éreztem, hogy roppan valami a hasam felől, éreztem az apró szúró fájdalmat.

Majd minden erőmet elveszítve a tóba estem… A jéghideg víz lassan hömpölyögve bukott át rajtam. Úgy éreztem, mintha millió apró kést szúrtak volna a testem minden egyes négyzetcentiméterébe. Más kések voltak, mint mikor az ujjamat fájlaltam. Ezek sokkal hegyesebbek és fájdalmasabbak voltak. Tompa hangokat hallottam föntről a vízen kívülről. De nem akartam, nem tudtam őket szavakká, mondatokká alakítani.

Nem volt erőm úszni. Nem volt erőm semmihez. Tehát itt vége. Feladtam. Éreztem, ahogy a jéghideg víz lassan utat tör a torkomon lefelé. Belülről is lassan felemésztett.

Kinyitottam a szemem. Fehér ködöt láttam magam körül. Egyre sűrűbb fehér ködöt. Ami egyre közeledett, és közeledett felém. Nem tudtam, mit keres a tóban egy köd, de ott volt. Furcsa dobogást hallottam a fülembe. Csak másodpercek után döbbentem rá, hogy a saját pulzusom egyre szabálytalanabb zubogását hallom.

Reméltem, hogy senkinek nem fog baja esni miattam. Annyi minden eszembe jutott az alatt a néhány másodperc alatt. Láttam Maggie mosolyát, hallottam Alice csilingelő kacagását, éreztem Jasper ölelését…

Nem ez nem ő, csak a köd. Éreztem a bőrömön, ahogy átölel, megragad.

Így lesz mindenkinek a legjobb, tudtam. Képtelen voltam ellenkezni. Fáradt voltam testileg és lelkileg is. Vágytam a halált.

Egyre szorosabban fogott az a köd, és rántott magával…

A zubogás a fülemben, pedig egyre lassabb és halkabb lett…