Az utolsó reménysugár- 22. fejezet

Valami véget ér? (Jasper szemszöge)

Volt valami furcsa a tekintetében. Mintha keresett volna valamit…

Mint mostanában oly sokszor, a lépcsőforduló ablakából néztem őt, ahogy beszáll a kocsiba és elmegy dolgozni. Kintről az ablak visszatükrözte a fák tükörképét, így nem láthatta, hogy nézem. Kukkollónak kellett volna magamat éreznem, de csak megvédeni akarom. Aggódom érte. Nyugtatgattam magam a már jól megmagyarázott indokokkal. Ahogy a távolodott az autó, rossz érzés kerített hatalmába. Valami azt súgta, hogy nem szabad ma őt elengednem… De hiszen ez butaság… nem irányíthatom rá az akaratomat, egy rossz érzés végett. Tudom, hogy… Seth… vigyázni fog rá, hogy akármilyen kölyök még az a kutya, tudja a dolgát.

Ilyesmi gondolatok cikáztak a fejemben, mint a verebek tavasszal a fák ágain. Az aggódásom- igen, csak az lehet- furcsa mód környékezett meg. Nem úgy aggódtam érte, mint ahogyan egy barát a barátját félti, vagy ahogyan, egy szülő a gyermekét,- hiába van köztünk több évszázadnyi különbség. Ez a féltés valahogy más volt…

Azután az éjszaka után elmentem vadászni. Úgy ahogyan Carlisle javasolta még előtte. Szükségem volt a friss levegőre, a vérre.

A másfél napig tartó vadászat közben is lassan felőrölt a bűntudat. Hogy milyen felelőtlen voltam aznap éjjel. Mikor hagytam, hogy ez a féltés irányítson. Mikor kis híján legyőzött a szörnyem. Utáltam, utálom magamat emiatt. A szomjam csillapítása ellenére kerülöm őt. Tisztes távolból még mindig vigyázok rá, de ha lehet, nem megyek a közvetlen közelébe. Ezt ő is észrevette. Láttam az arcán a zavar kifejezését. Az értetlenséget, és talán egy kis dühöt is.

Hirtelen meghallottam, és éreztem is Emmett jókedvét, ahogyan a földszintről jött fel.

- Na mi van öcsi? Felcsaptál festőnek? - kezdte el legújabb humorizálását. Éreztem a lassan kitörni készülő hahotázását, de akárhogy koncentráltam nem tudtam mire akar kilyukadni.

- Ezt meg hogy érted? – néztem rá gyanakvóan.

- Hát a nagy festők bámulják a tájat, vagy egy szem almát, míg végül vászonra viszik. Te, pedig már egy ideje itt bámészkodsz. Szóval, mit szeretnél megörökíteni? A fák lombkoronáját? Esetleg a nem messze futó folyó lágy hullámait, vagy a távolodó autó alkotta keréknyomokat? Válassz! – mondta vigyorogva. Az agyamban a verebek szétreppentek, az utalás - ami akarva akaratlanul is ott bujkált a sorai között- úgy csapott le, mint egy ügyes észrevétlen macska, aki keresi az áldozatát, jelen esetben az én verebeimet.

- Foglalkozz a magad dolgával! Menj és tégy inkább eleget férji kötelességednek, mert a feleséged bizonyos testi megnyilvánulásai már-már az őrületbe kergetnek, ha érted mire gondolok…

- Oké, megyek, repülök édesem, - kiáltotta fel a szobák felé - csak még valami…

- Mondd!- sóhajtottam beletörődve.

- Ha esetleg tehetetlen mérgedbe ki akarnál ugrani az ablakon, megtennéd, hogy másikat választasz? Ugyanis- vont az ablak szélére és lefelé mutatott - azt a rózsabokrot Esme tegnap ültette, ne vesszen kárba szegénykém fáradozása! - ütögette meg a vállamat és eliramodott az emelet felé.

Emmett, nem is ő lenne, ha nem csipkelődne úton útfélen. De a magabiztosságot az ő részéről sem értettem. Valamiben oly nagyon biztos volt, hogy azzal az egy szem érzéssel ki lehetne fordítani a világot a helyéből.

Szerettem volna csak néhány percig gondolatolvasó lenni, hogy ne csak az érzések kusza értetlensége táruljon elém, hanem az értelemmel teli, megvilágosodást nyerő gondolataik is.

Csak most jöttem rá, hogy még mindig festő módjára az ablaknál állok. Nagyot sóhajtva a nappali felé vettem az irányt.

Leültem a megszokott fotelomba, és a tegnap elkezdett könyvet folytattam tovább.

Próbáltam kizárni minden érzést, eltompítani az érzékelésemet, és csak a saját gondolataimra figyelni, néha a körülöttem felhalmozódott pozitív megnyilvánulások az őrületbe kergettek. Esme aggódó szeretete, a közelben viháncoló Jacob és Nessie feltétlen egymás iránti odaadása, vagy a föntről jövő érzelemhullámok felváltva rohamoztak meg.

Vajon Audrey, mért viselte ilyen jól a barátnője halálát? Mert még egy halált rázúdított a sors, vagy inkább nevezzük- pszichopata bosszúállóknak. Azt hittem megint ki fog borulni, de tegnap estig tökéletesen tartotta magát. Tegnap borult görcsösen a nyakamba. A halott szerettei képeit nézte, és gondolom ez váltotta ki belőle a felgyülemlő kétségbeesést. Csak egy pillanatra, éreztem a benne lezajló érzéseket, a mérhetetlen kétségbeesést és félelmet… nem csoda, hiszen tétlenül nézi végig, ártatlanok halálát- még egy vámpír számára is borzalmas érzés, saját tapasztalatból tudom.

De mégis, attól a pillanattól kezdve, mikor rám vetítette akaratlanul is az érzéseit néhány pillanat erejéig, valami nem hagyott nyugodni. Mintha valamit titkolna, mintha valamire készülne. Tudom, hogy paranoiás lettem. De így éreztem, és így érzem most is. Nyugtalanságomat tovább korbácsolta az indulás előtti tekintete, ahogy próbálta feltűnésmentesen végignézni a házon, mintha le akarná fényképezni minden egyes részletét.

Ez az egész rossz érzéssel töltött el.

Újabb érzelemhullámot éreztem közeledni, amit megerősített, az egyre erősödő léptek zaja is, Bella és Edward hazajöttek. Több mint két napos kirándulásuk után. A belőlük áradó tömény szerelemtől csak még rosszabb kedvem lett. Az a féktelen ragaszkodás, féltés, egy régi hasonló érzésre emlékeztetett, amit én is átéltem. De mind csak múlt időben van. Már nincs.

- Apaaa, anyaaa!- kiáltott boldogan Nessie, és ugrott rögvest szeretett apja karjaiba.

- Hogy vagy kislányom? Hadd nézzelek.- nézett végig vizsgálva lányán.

- Vigyáztam rá mint a szemem világára, kellő testi mozgást biztosítottam neki, valamint minden este időben lefektettem őt.- mondta a szokásos szöveget Jacob. Ez az egész jelenet minden ilyen vadászat után megszokott volt. Az érzelemhullámok is. Minden.

Edward kutató szeme- vagy inkább képessége megtalált engem is. Farkasszemet néztünk, és hagytam, hogy feltérképezze a gondolatimat. Hogy lássa ez elmúlt két nap eseményeit az én szememből is. Hiába mutatnék ezzel szemben bármi nemű ellenállást, csak Bella tud hatékonyan fellépni a pajzsával.

Ebben a szokásos röntgenezésben, az volt a jó, hogy mindig le tudtam szűrni Edward érzéseiből, hogy mire, hogy reagál. Az érzések nem hazudnak. Akaratlanul is őszinte kell, hogy legyen.

Próbáltam belemélyülni ismét a könyvembe. Agatha Christie: Gyilkosság az Orrient expresszen. Figyelemelterelésnek jó volt. Bár túl nagy meglepetést nem fog okozni a végkifejlett, mert körülbelül tíz oldal után sejtettem ki a gyilkos, vagy ebben az esetben gyilkosok. Olyan könnyen észrevehető az a sok apró kis utalás, csak figyelni kell. Ez egy vámpírnak egyszerű. Egy könyvet kiolvashatnék akár fél óra alatt is, de nem sietek. Van időm. Tulajdonképpen csak az van.

Az emberek a krimiket egy külön világnak tartják. Az a sok rejtély, az apró mozzanatok, a gyanútlan gyilkosok… Azért olvassák, és úgy olvassák, hogy legyen valami szín is szürke hétköznapjaikban. Történjen valami olyan, amit úgy éreznek a való életben, soha nem történhet meg.

Pedig tévednek. Itt sokkal több gyilkos, csaló, bűnös ember rója az utcákat, mint a regények lapjain. Legyen egy elkövető, tizenkettő, vagy száz, legyen személyes bosszú, vagy teljesen más… A történet ugyanaz. A krimikben az okos, agyafúrt nyomozó mindig megtalálja a megoldást, míg az életben… az élet más… mindig mindenben más, mint a könyvek lapjain… sosem lehet tudni például, hogy mikor jön három őrült vámpír és keserítik meg az egész addigi életünket…

Már megint Audrey-hoz kanyarodtam vissza. Akármire gondolok, akárhogy próbálom elterelni a figyelmemet, valami nem hagy nyugodni…

Egy kocsi hangját hallottam meg közeledni. Abbahagytam az olvasást, és figyelni kezdtem. Nem volt ismerős a motor hangja. Idegen lehetett. A vezető idegállapota sem hasonlított a házban dúló érzelmekre.

Az illetőn érezni lehetett, hogy nagyon ideges, zavart, és egy kicsit ijedt is. Elgondolkoztam, hogy ki lehet ilyenkor itt. A mi házunkban. Mélázásomból egy vékonyka hang szakított ki.

- Szeee! Hapci virág! Oooottt!- szólt Maggie.

Hirtelen beigazolódott rossz sejtésem. Ha nem a megszokott autóval jöttek, Maggie-t hazahozta, és Seth ideges, akkor az csak egy dolgot jelenthet…

Hirtelen előttem volt Audrey arca, reggel indulás előtt. Mikor végignézett a házon... mintha…mintha búcsúzna…

Vámpírgyorsaságomat kihasználva egy pillanattal később a bejáratnál termettem. Seth éppen akkor lépett be rajta kétségbeesett arccal.

- Nem jött haza, ugye? - kérdezte, szinte könyörögve. Érzékeltem a remény csíráját is meghalni benne.

Az egész család meglepve, és aggodalommal gyűlt össze körülöttünk. Rosalie kivette Seth kezéből Maggie-t, és elindult vele a konyha felé. Az arckifejezése feszült volt, éppúgy mint én is.

Seth úgy állt az ajtóban, mintha nem vált volna a hónapok folyamán a család egy különös részévé.

Egyetlenegy dolog lebegett a szemem előtt, hogy meg kell tudnom mi történt vele, tudnom kell, mi történt.

Abban a néhány másodpercben képek pörögtek a szemem előtt. Durva ijesztő képek. Audrey megkínozva véresen fekszik valahol a semmi közepén, és Gregory kéjesen szívja a vérét törékeny nyakából… vagy valami más borzalmat tesznek vele…

Láttam magam előtt vámpírként is egy pillanatra. Vérvörös szemmel kutatott áldozat után, engedve az állati ösztöneinek.

- Mit csináltál vele?- szakadt fel belőlem a kiáltás. – Te büdös kis korcs, mit tettél?

Léptem felé egyet határozottan, a következő pillanatban Edward kezét éreztem a vállamon.

- Jazz, nyugi, hagyd őt beszélni…- próbált hatni rám a szavaival.. Tudtam, hogy ő már mindent tud, és a felőle áradó feszült légkör sem csillapított le, de uralkodtam magamon, és kérdőn néztem a kérdezettre.

- Én…én… nem gondoltam, hogy ez lesz.- kezdte Seth. Látszott, hogy a lehető leggyorsabban szeretné tudomásunkra hozni a dolgokat, de nem tudja, hogy kezdje.

- Mit csináltál vele? Nem volt más dolgod, csakhogy vigyázz rá…- hallottam a saját dühödt hangomat, félbeszakítva őt.

- Én nem gondoltam volna, - ismételte meg kétségbeesve - csak pár utcát ment egyedül.

- Hogy mit csinált? Egyedül?- ordítottam - Egyedül hagytad? Te nem vagy normális, te koszos kis korcs, nem lett volna más dolgod, csak ne hagyd őt egyedül…

- Én tényleg azt hittem…- kezdte ismét.

- Hogy hitted? Te nem vagy normális! – kiáltott rá Emmett is, és megiramodott felé. Ő ténylegesen neki kart ugrani.

- Fejezzétek be!- kiáltotta Edward ellentmondást nem tűrő hangon. Emmett elé ugrott, mielőtt még verekedés tör ki.- Mindketten.- nézett rám jelentőségteljesen.

Csak akkor döbbentem rá, hogy Emmett miattam lett ilyen indulatos. Az érzéseim miatt. Visszafogtam magam. És nem hagytam, hogy a kusza érzéseim befolyásolják a körülöttem állókat.

Összeszorítottam a fogaimat. A düh, ami szétáradt bennem, elemésztő volt. Ők nem értették… ők nem tudták …

- Szóval. - folytatta Seth - reggel elmentünk anyámhoz, aztán Audrey-nak eszébe jutott, hogy leltározniuk kell. - itt megtorpant majd a fejéhez kapott - De hülye vagyok…. Azt mondta, hogy egyedül elmegy kocsival, hisz alig pár utcával arrébb van.

- Te degenerált marha, a kutyaság elvette az eszed? Hagytad őt ilyen átlátszó szöveggel lelépni? Te kis…- kezdtem ismét.

- És mikor vetted észre, hogy eltűnt?- szakított félbe Edward. Mit sem törődve az újabb kitörésemmel.

- Úgy fél órája, átmentem a boltba tejért. Gondoltam legalább visszaviszem a kocsit, és akkor mondta Bobby, hogy nem ment be dolgozni. Átváltoztam és körbeszaglásztam, hátha megérzem a szagukat, de rájöttem, hogy azt Sam-ék észrevették volna… aztán elkértem Embry kocsiját és idejöttem.

- Hiba volt rád bízni. Csak egy felelőtlen kölyök vagy, aki olyan kis semmiséget sem tud elvégezni, hogy A-ból B pontba szállítson valakit. És mondd csak, nem tanítottak meg arra, hogy azonnal szólj, ha baj van? Remek eszközök vannak erre, például a mobiltelefon.

- Benne hagytam a kocsiban…- mondta nagyon halkan, mint aki érzi, hogy csak maga alatt vágja a fát.

Erre inkább már nem mondtam semmit. Gyorsan kapkodtam a levegőt- valami érthetetlen módon.

Hiszen… Hiszen én mindig jól átláttam az ilyen dolgokon. Mindig tudtam, hogy mit kell csinálni, most mért nem? Mi van velem? Csak Audrey sápadt, halott arca lebegett a szemem előtt megállás nélkül, az érzés, ami hatalmába kerített elviselhetetlen volt. Ne! Még egyszer ne…

- Hívom Carlisle-t, jobb ha ő is itthon van.- szólalt meg Esme síri hangon.

Az egész család a nappaliban volt, de az elmúlt percek alatt csak a dühömre tudtam koncentrálni.

- Mikor ment el?- kérdezte nyugodt hangon Edward.

- Olyan fél nyolc körül.- suttogta megsemmisülten Seth.

- Ha Audrey-nak bármi, BÁRMI baja esik akkor az a te lelkeden szárad majd, és abban biztos lehetsz, hogy nem fogom hagyni, hogy valaha elfelejtsd, erre mérget vehetsz!- léptem felé ismét. Állta a tekintetemet, és láttam rajta, hogy tudja, nem a levegőbe beszélek. Most senki sem tartott vissza, a dühöm lassan elpárolgott, és valami más fajta érzés kerített hatalmába.

- Gondolkozzunk merre mehetett.- vette át Edward az átgondolt stratéga szerepét.

- Vissza San Franciscoba?- - vetette fel Bella.

- Nem, az túl messze van. Tudja, hogy mi utolérnénk.- kontrázta meg a bátyám.

- Lehet, hogy itt van valahol Forksban. - jött a következő ötlet.

- Akkor a többieknek is itt kell lennie, azt pedig megéreznék a farkasok.

Csak ültem- ültem? Nem is tudom mikor sétáltam vissza a fotelemhez. Egyszerűen csak arra eszméltem, hogy ülök. Tétlenül, amikor nekem kellene tennem valamit.

Ahogy néztem a többieket, rajtuk nem láttam ezt az érzést, ami bennem játszódott le. Aggódtak, de máshogy… Seth félve húzódott meg az egyik sarokban, miután kikerült a figyelem középpontjából. Néztem magam elé…arra tudtam csak gondolni, hogy mi van ha valami baja esik. Nem tudnám elviselni…

- Reggel még minden rendben volt. Lejött föntről, lerakta a könyvet, és akkor hívta őt Seth.- sorolta fel tökéletes emlékeit Esme.

- A könyvet?- szakította félbe őt Bella. – Milyen könyvet?

- A tiedet. Gondolom elolvashatta.- magyarázta Esme, eközben Bella felugrott, és a könyvvel a kezében tért vissza néhány pillanat múlva.

- Valami itt nem stimmel. - mondta halkan, mintha csak bizonyítani akarná az élet, előbb elhangzott szavait, a megviselt, sárga lapok közül egy hófehér boríték hullott le a földre.

A boríték vakítóan fehérlett a szőnyegen. Mindenki megdermedten nézte. Mintha arra várnánk, hogy felugrik, és pillanatok alatt, mindenre magyarázatot ad, vagy mindent semmissé tesz.

Bella lassan hajolt le érte. Feszülten vártuk, hogy kinyissa. Nem volt rajta címzés, így sejtettük, hogy mindannyiunknak szól. Elfordítottam a szemem róla, és a szőnyeget pásztáztam.

Hallgattam a papír suhogását, ahogy a levelet kivette a borítékból.

Senki sem nyúlt érte, hogy előbb vagy helyette szeretné felolvasni, így kérés nélkül olvasni kezdte… Audrey levelét.

Drága Családom!

Sosem gondoltam volna, hogy valaha fogom még ezt a szót használni,- különösen azok után ami történt- de ti az elmúlt hónapokban úgy viselkedtetek velem, mintha én is a család tagja lennék. Szüleim, testvéreim és barátaim voltatok. Meg szeretném nektek köszönni mindezt. Szeretném, hogy tudjátok, hálás vagyok mindenért.

Megdermedve hallgattam a sorait. Ez egy búcsúlevél, biztos voltam benne. Mindeddig reménykedtem, hogy talán valami más, de minden egyes sor egyre jobban megerősített afelől, hogy elment, tudatosan, akarattal ment el…

Az, amit tenni akarok, azért egyikőtök sem hibás. Mindannyian vigyáztatok rám, megtettetek mindent azért, hogy biztonságban legyek. Ne keressetek bűnbakot az eltűnésemért. Én akartam elmenni. Az én hibám, ami történt, és ami történni fog. Ezt tudnotok kell.

Az elmúlt időszakban nagyon sok szerettem tűnt el véglegesen az életemből, úgy, hogy nem tudtam búcsút mondani nekik. Ezt a levelet azért írom, hogy ezt nálatok bepótolhassam. Nem akarom, hogy ebből kiindulva keresni kezdjetek, vagy bármi meggondolatlanságot tegyetek, ami veszélyeztethet bármelyikőtöket. Mint mondtam minden az én döntésem volt, az én felelősségem.

Olyan kis naiv, ha azt hiszi, hogy hagyjuk, hogy megölesse magát, hogy csak ülünk ölbe tett kézzel, és várjuk a halálhírét, vagy valami mást. Tudtam, hogy amint Bella befejezi a felolvasást, a keresésére indulok. Ha fel kell forgatnom egész Amerikát érte, azt is megteszem.

Seth. Ezúton üzenem mindenkinek, hogy te sem tehetsz róla. Tényleg nagy szerencse lesz ha ki tudlak játszani, észrevétlenül. Ne legyen lelkiismeret furdalásod emiatt. Tudom, hogy te mindent meg tettél annak érdekében, hogy biztonságban legyek, minden következmény az én hibám…

Hát persze, hogy azt a kis korcsot veszi a legelejére. Hiszen ő volt neki a legfontosabb. Pedig ő tehet az egészről, hiába mentegeti. Hogy hihette el neki ezt az átlátszó mesét. Néztem Seth-et, aki szemlesütve hallgatta Bella sorait, nem reagált. Éreztem, hogy hibásnak érzi magát…

… Kérlek vigyázz Maggie-re. Megkértelek százszor, most mondom neked utoljára, százegyedszerre is. Ne bántsd őt soha. Vigyázz rá, úgy mintha a lelked másik fele lenne. Kérlek, mesélj neki rólam. Adj meg neki mindent, ahhoz, hogy teljes és boldog életet éljen. A levelem végén írtam neki is egy kis üzenetet. Ha betölti azt a kort, hogy fel tudja fogni az értelmét, mutasd meg neki. Kérlek, tedd meg a kedvemért.

Próbáltam uralkodni a dühömön. A feszültségemen. Belemélyesztettem az ujjaimat a fotel szövetébe, és vártam a folytatást.

Esme. Amit tegnap előtt este mondtam őszinte volt. Tényleg nagyon hasonlítasz anyukámra.

Tényleg próbáltad kitölteni a lelkemben lévő űrt - amit az elvesztése óta érzek-, és ezért mindig is hálás leszek. Kérlek, ne sírj miattam, jobb lesz ez így mindenkinek…

Esme a levélben olvasottak ellenére is könnyes szemmel ült, és szomorúan nézett maga elé. Látszott, hogy nem tudja elfogadni a történteket. Úgy, ahogyan én sem. Talán én voltam hatással rá, de talán csak anyai ösztönei miatt érzett így. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni.

… Kérlek legalább ekkora szeretetet adj Maggie-nek is. Tudom, hogy pótolni tudjátok a szüleit, a nagyszüleit, és engem is. Tudom, hogy vigyázni fogtok rá. A te kezed mindig nyitva áll számára egy ölelésre, és szád egy anyai kedves, vagy féltő szóra. Azt is tudom, hogy szemeddel mindig aggodalmasan, őrzőn fogod őt követni, úgy ahogyan eddig is. Kérlek, szeresd őt.

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Maggie-t is képes volt itt hagyni. A kétségbeesése… Lassan kezdett összeállni a kép.

Carlisle. Köszönöm azt a körültekintő figyelmet, amit kaptam tőled orvosi és apai szemmel is. Hogy mindig volt egy kedves szavad, vagy villámhárítóként álltál a családban, s a kezdetekben is kellő bizalommal fordultál felém - pedig egy idegen, és csak veszélyeket hozó ember voltam. Te mégis az első pillanattól kezdve segíteni akartál, és figyeltél rám. Köszönök mindent...

Carlisle úton volt hazafelé, néhány perc és ő is hazaér.

…Köszönöm neked azt is, hogy léteztek. Ha te nem vagy, talán sosem alakul meg a család. Sosem találkozok veletek. Hálás vagyok a több száz évvel ezelőtti döntésedért. Hálás vagyok, hogy az utatokba kerülhettem.

Audrey-ra vallott. Ilyen típus volt mindig is. Hálás volt a csillagoknak, hogy ragyogtak, vagy a fűnek, hogy zöldellett. Mindenéért a kezdetektől fogva, a kezdetekért.

Bella. Rajtad kívül csak egy ember volt az, aki iránt ilyen feltétlen és őszinte érzést éreztem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan kialakuló és feltétel nélküli lehet egy barátság. Alice meghalt, mert a barátom volt. Nem akarom, hogy veled, vagy akármelyikőtökkel ez történjen ismét. Nem akarok több lyukat ütni a család szeretete alkotta pajzson. Köszönöm neked, hogy a történtek ellenére mindig ilyen voltál velem. Kedves megértő, és őszinte…

Bella hangja megremegett, és egy pillanatra abbahagyta a felolvasást. Az aggodalom, és a féltés nála is erősödött e sorok után. Meghallottuk Carlisle kocsiját közeledni. Bella nagyot nyelt, majd folytatta.

…Azt mondtad, hogy a rózsák nem bántanak, és, hogy nekem is ki fog nyílni egy. Lehet, hogy ha tovább várok, megtörténik, de azt is tudom, hogy ha tovább a kezemben tartom, ismét megszúr egy tövis. Ne haragudj rám. Tudom, hogy én is tövissé váltam a tettemmel. De ezt kellett tennem. Kérlek, szeresd Maggie-t. Akármi is történjen annyira szeresd őt, úgy mint a lányodat. Tanítsd meg őt arra, hogy türelemmel várja a rózsa virágzását. Köszönöm.

Nem sokat értettem a rébuszokból. Valami titok lappangott a szavak mögött, de nem törődtem vele. Percről percre egyre nagyobb türelmetlenséggel vártam, hogy befejezze a felolvasást. A keresésére akartam indulni, azt akartam, hogy biztonságban tudhassam. Percről percre jobban féltem… igen féltem, hogy túl késő lesz. Mégis ahelyett, hogy felugrottam volna. Lábaim megbénulva tartottak fogva. Nem bírtam felállni.

Edward. Először is le szeretném szögezni, hogy nem a te hibád. Nem tehetsz semmiről. Hatalmas nagy szerencsém volt, hogy nem voltatok itthon, és nem tudtál rájönni a tervemre. Ennek így kellett lenni, én pedig kihasználtam a lehetőséget. Kérlek, ne érezd magad emiatt egy percig se rosszul….

Még ilyen helyzetben is másokat menteget. Ez ő. Carlisle, benyitott a nappaliba, Esme felugrott és a karjaiba vetette magát, éreztem a megkönnyebbülését, amit a jelenléte okozott.

…Kérlek vigyázz Maggie gondolataira. Vigyázzatok rá. És köszönöm, hogy tiszteletben tartottad az enyémeket az elmúlt idők folyamán.

Rosalie. Tudom, hogy sosem kedveltél igazán. Köszönöm, hogy megértettél, és talán kicsit együtt éreztél velem. Hidd el sokat jelentett nekem ez is. Kérlek vigyázz Maggie-re. Tudom, hogy te megtanítod őt, hogyan lehet igazi nő. Kérlek vigyázz rá. Ne hagyd, hogy hiányt szenvedjen. Köszönöm neked.

Rosalie a konyhában volt Maggie-vel. Tudtuk, hogy így is hallja az egészet. Mintha apó bűntudatot éreztem volna abból az irányból.

Emmett. Olyan voltál nekem mindig is, mint egy megértő, vicces, kedves bátyó. Mindig szeretettel fogok visszagondolni erre a nagy macira, aki úton útfélen megnevetteti a körülötte lévőket. Vigyázz Maggie-re. Ne hagyd, hogy bántsák. Tudom, hogy te megvédenéd bárkitől. Kérlek, tedd meg helyettem is. Legyél a keresztapja, úgy ahogy nem lehetett neki senki sem.

Emmett szomorúan nézett maga elé. Türelmetlenséget éreztem a részéről. Ő is tettre készen várt. A testvéremet ismerve nem kellett az én befolyásom hozzá, hogy így érezzen. Mindig szerette a harcot. A verekedést bulinak tartotta. Élvezte az izgalmakat.

Maggie. Csak azt szeretném, hogy tudd, hogyha ezt a levelet elolvasod néhány év múltán, hogy nagyon szerettelek. És mindent, amit teszek a te érdekedben történik. Nem akarom, hogy a rám mért csapások kihatással legyenek a te életedre. Szeretlek Mag, mindennél jobban. Te adtál nekem erőt ahhoz, hogy túléljem az elmúlt hónapokat, és a te biztonságod érdekében van erőm megtenni azt, amit most teszek. Te voltál a legjobb dolog az életemben, érted érdemes volt megszületnem. Szeretlek édesem. És sose szomorkodj amiatt, ami történt. Cullenék imádnak téged, és Seth is, tudom, láttam, éreztem. Ők mindig vigyázni fognak rád éppúgy ahogy én is, akárhol is legyek.

Megadóan akartam felállni. Ezek szerint Maggie-vel befejezte a sort…

Jasper. Tudom, hogy most dühös vagy rám, és talán magadra is. De így a legjobb mindenkinek. Nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen az, ami Alice-szel történt. Bárcsak visszacsinálhatnám. Ne haragudj. Bocsáss meg mindenért. Köszönök mindent. A nyugalmat, a megértést, a megbocsátást. Köszönöm az ölelést, a vigasztaló szavakat, amiket alig pár órája kaptam tőled. Ne haragudj rám. A lelkem már úgyis menthetetlen, a szívemet meg én hagytam elveszni, nem sokkal ezelőtt.

Még egyszer kérlek mindannyiótokat, ne keressetek. A ti érdeketekben. Nem akarom, hogy több veszteség legyen. Szeretlek titeket. Nagyon. Köszönök mindent. Vigyázzatok Magre.

Audrey

Úgy ültem ismét, hogy egy szobor hozzám képest tele volt élettel. Annyi érzés kavargott bennem egyszerre, hogy ha az érzések fizikai erővel bírtak volna, szétfeszítették volna a mellkasomat. A tudat, hogy mindenáron meg kell találnom, és védenem őt. A féltés. A szomorúság, azért mert föladta. A vágy, hogy itt legyen és átölelhessem.

Az üzenete csengett visszhangként a fülemben újra és újra. A vigasztalás annyira természetes volt a részemről, hogy nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokat jelent neki.

Eszembe jutottak a szavai. Bocsánatot kért. Tehát ezért. Nem az akkori viselkedése miatt, hanem amit most tett. Ezért volt kétségbeesve. Félt, és mégis megtette. Hogy tud egy ember ennyire bátran önfeláldozó lenni? Megdöbbentett az egész. Annyira emberi, mégis rendkívüli amit csinál.

Visszagondoltam a tegnap estére. Ahogy könnyekkel küszködve próbált erősnek tűnni, egy számára túl kemény világban. Az események letaglózták hiába bírta volna elviselni. A képek, a barátai, az emlékek…

Képek…

Vámpírmemóriámat kihasználva visszatekintettem az elmúlt napokra. A viselkedésére. És egy dolog utólag feltűnő volt. A kép hátulját sosem mutatta meg nekünk. Mindig úgy tartotta, hogy takarja, hogy mi ne lássuk…

- Valami van a képen. - buktak ki belőlem a felfedezés szavai.

- Tessék?- néztek rám a többiek döbbentem. Valószínűleg egy beszélgetésbe vághattam bele. Nem hallottam a szavakat, nem tudtam miről beszélnek, csak arra tudta gondolni, hogy ez lehet a kulcsa a megoldásnak.

- Nem mutatta a kép hátulját felénk. - válaszoltam. - Nem akarta, hogy lássuk… valami…

- Én láttam.- ezúttal engem szakítottak félbe. Talán negyed órája még gyilkoló pillantást lövelltem volna Seth felé, hogy egyáltalán levegőt merészel venni, de most a vágy, hogy minél előbb megtaláljuk, minden ilyen kényszeremet lecsillapította.

- Mi volt rajta?- kérdeztem vissza azonnal. Megtorpant, nem válaszolt semmit. Zavart volt, és kicsit tartott tőlem.- Gyerünk blöki, lehet, hogy így meg tudjuk találni.

- Valami kirándulóhelyről volt szó. – bökte ki végül.

- Kismillió van 50 kilométeres körzeten belül. Melyik?- követeltem a választ.

- Mt…Mt octopus… igen azt hiszem ez… - mondta ki halkan.

- Az itt van a közelben. A nemzeti park része.- Közölte mindentudóan Emmett. Ő is éppolyan izgatott volt, mint én. Ezt, már miattam érezhette. A többiek szemében is csillogott valami. Tudtam. Éreztem.

A reménytől, hogy van esély arra, hogy megtaláljuk, megkönnyebbültem. Persze tudtam , hogy így is rengeteg időt veszítettünk, ezzel lehetőséget adva a… inkább nem akartam belegondolni a lehetőségekbe mit csinálhatnak vele.

- Oda vitték…- állapítottam meg végül.

A tenni akarás átvette az irányítást. Tudtam, hogy bármit megteszek, hogy megmentsem, hogy megakadályozzam azt, amit Alice-nál nem tudtam. Meg kell őt mentenem. Élnie kell.

Ő nem halhat meg… őt nem engedem… nem…

Drága olvasóim! Köszönöm, hogy ilyen türelmesen vártatok, és ilyen megértőek vagytok velem:) Nagyon hálás vagyok érte.:) Higgyétek el, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy a ti kíváncsiságotokat is kielégítsem, de hosszabbnak kellene lennie a napoknak, hogy minden tervemet megvalósíthassam, és eleget aludjak.:D Mismouth, köszönök mindent! Zsizsa, neked is nagyon hálás vagyok, imádlak.:) Anita, neked is köszönöm. Kitartást, a következő hetekhez.:) Köszönöm, hogy elolvastad, kérlek írj véleményt! Nekem nagyon sokat számítana, sőt észrevettem, hogy abban az időszakban, amikor több véleményt kapok jobban megy az írás, szóval, lehet, hogy a hozzászólások mennyisége megrövidítheti a fejezetek közötti heteket.:D Nem mondok pontos időpontot, mert nem tudom, mikor leszek kész. Igyekszem.:) Jövőhét péntektől őszi szünet, és reményeim szerint tudok frissíteni abban az időszakban- akár többször is. :) Köszönöm, hogy elolvastad, és még egyszer kérlek írj véleményt! Puszi, Truska