Az utolsó reménysugár- 24. fejezet

Drága olvasóim, ez már majdnem 14 oldalas lett.:) Úgyhogy jó olvasást.:) Mismouth, köszönöm a megerősítést!(L) Zsizsa, köszönöm, hogy segítesz a sok apróságban. (L) Anita, kívánom,hogy jövőhéten sikerüljön nagyon jól a szalagavatód.:)(L) Nem tudom, mikor jön a következő, én igyekszem, attól is függ, hogy bírok kilábalni a betegségemből.. Kérek véleményeket, mert a végét illetően ismét belecsöppentem egy idegen helyzetbe, szóval szeretném tudni, hogyan hatott rátok.:) Jó olvasást! Puszi, Truska

Remény (váltott szemszög)

Jasper

Nem őt nem… nem…

Hangosan csapódott körém a víz, mikor fejest ugrottam.

Nem őt nem… ez a két szó zakatolt a fejemben még akkor is mikor lefelé úsztam.

A víz hideg volt és mély. Rongybabaként merült alá a fagyos mélységben. Haja lebegve ölelte körbe az arcát. Szeme félig nyitva volt. Az irányomba nézett, de nem láttam rajta, hogy tudatosult volna benne, hogy én vagyok. A szíve egyre szabálytalanabbul dobogott, minél kevesebb oxigént kapott.

Próbáltam határozottan de óvatosan átölelni, hogy ne okozzak még több sérülést a testén, és a lehető leggyorsabban a felszínre vigyem, hogy szakértő kezekbe kerülhessen.

Éreztem, hogy az apócska ellenállása is alábbhagy, feje hátra hanyatlik, és szíve egyre lassabban ver. Elvesztette az eszméletét.

Alig negyed percig tartott, míg felhoztam őt, de minden egyes másodperc kínzóan lassan, és ijesztően telt. Nem őt… nem...

Négy kéz nyúlt érte mikor a felszínre értem vele.

- Nem kéne oldalra fektetni? - kérdezte ijedten Emmett.

- Nem, hallottam, hogy eltört néhány bordája, csak ártanánk vele.- magyarázta Edward.

Emmett felállt és idegesen járkálni kezdett. Nem tudom, hogy a rövid harc miatt bosszankodott, vagy, mert ő nem értett annyira az orvostudományhoz, mint a bátyám vagy Carlisle. De az is előfordulhat, hogy én nem figyeltem eléggé az érzéseimre, és ez hatott rá.

- Gyenge a pulzusa, és alig lélegzik -, állapították meg.

Kétségbeesve figyeltem, ahogyan megpróbálják őt visszahozni.

Edward az arcához hajolt és a szájába fújt kettőt. Carlisle ezek után kezdte el a szívmasszást.

- Egy, kettő, három, négy, öt- és felengedte a kezét egy pillanatra hagyva, hogy Edward újra egy adag levegőt juttasson a szervezetébe.

Figyeltem az összehangolt mozgásukat, ahogy figyelmesen, és körültekintően, végezték az újraélesztést. Nem kellett a szájához hajolnom, vagy az ütőerét megfognom ahhoz, hogy tudjam sikertelen a próbálkozásuk. Egyre alacsonyabb volt a pulzusa.

Hallottam Carlisle monoton hangját, ahogyan számolt. Láttam a kezeit, ahogyan benyomják a mellkasát. Figyeltem, ahogy Edward újabb és újabb levegőt fúj a szájába.

A bőre kék volt, a szája pedig lila. Hideg volt a víz, nekem nem ártott de neki annál inkább.

Megfogtam a kezét. Óvatosan kezdtem el simogatni a kézfejét, a tenyerét, az ujjait, mintha a hideg érintésem segíthetne rajta. Az érzés, ami belülről marcangolt pokoli volt. Borzasztó volt látni mit tettek vele. A teste minden részén láttam foltokat, vagy sejtettem enyhébb vagy súlyosabb sebesüléseket.

A gyűlölet, amit azután az állat iránt éreztem, aki ezt tette vele… elmondhatatlan volt. Először megöli a feleségemet, majd kárt tesz benne is. Amennyire tőlem tellett, lágyan átkulcsoltam a kezét és az arcomhoz emeltem. Az illata ugyanolyan hívogató volt, mint eddig is, de nem érdekelt.

A sebeiből folyó vér még inkább hergelte a szörnyemet, de nem engedtem kitörni. Mintha a látvány és ez az érzés megduplázta volna a ketrecet, amibe zártam. Nem volt esélye kitörni.

- Egy, kettő, három-. Hallottam a számokat újra és újra. Nem értetem mért mondja ki, hisz elég lenne neki csak gondolni rá, Edward azt is hallaná. De mégis kimondta, hangosan szembesített pillanatról pillanatra a ténnyel, hogy még mindig semmi.

- Audrey- a hangom fojtott volt a bennem felgyülemlett feszültségtől- Audrey, kérlek, kérlek, - nem tudom miért beszéltem hozzá- lélegezz- talán reméltem, hogy hall, és értem megteszi- lélegezz, kérlek.

A kezét az arcomhoz emeltem ismét és a kézfejébe suttogtam a szavakat.- Audrey, lélegezz, könyörgök, lélegezz!- suttogásom egyre eszelősebb lett- Audrey, kérlek!

- Jasper, figyelj- Emmett mellém ült, és megfogta a vállamat, nem néztem rá továbbra is Audrey arcát bámultam.- Jasper, haldoklik. – szavai tűként szurkáltak az agyamba, a szívembe, még az elkárhozott lelkembe is. Emmett mély levegőt vett, és kimondta, amire gondolt, amitől feszült volt. – Nem lehetne átváltoztatni, amíg nem késő?

Szavai hallatán Carlisle és Edward is megtorpant egy pillanatra. Merőn néztek rám, és várták a válaszomat. Megdöbbentett a felelősség súlya. Miért pont én? Miért nekem kell dönteni a sorsa felől? Két véglet közül sehogy sem találtam a kiutat. Vagy hagyom meghalni, és őt is elveszítem… örökre. Vagy hagyom, hogy ő is olyanná váljon, mint mi…

Beletúrtam a vizes hajamba, és magamon kívül ordítani kezdtem. -Nem! Nem! Csináljátok tovább! Nem!- Görcsösen fogtam a kezét, és tovább suttogtam hozzá.

- Jasper, Emmettnek igaza van!- nézett rám ijedten Edward. Éreztem, hogy nem érti, miért csinálom ezt.

-Csináljátok tovább, nem engedem, hogy szörnyé változzon. Nem! Nem engedem!- néztem vele farkasszemet. Edward arca egy pillanatra megrándult, majd ismét a szájához hajolt és belefújt.

- Jasper…-kezdte ezúttal Carlisle is.

-Nem! Lélegeztessétek tovább! Most!- kiáltottam rá. Megadóan csinálták tovább a mozdulatsort immár tizedjére. –Audrey, kérlek! Audrey megtiltom, hogy meghalj! Megtiltom, hallod? Élned kell! Ne hagyd, hogy azok az őrültek győzzenek! Ne hagyd! Kérlek! Tedd meg Maggiért! Tedd meg …. – nem mondtam ki kiért, bár valahol sejtettem, hogy mindenki tudja, mi lett volna a mondatom vége.

Néztem az arcát. Éreztem mennyire félt, mielőtt a vízbe lökték. Mégis kitartott. Nem őt nem… őt nem, őt nem! Mintha egy rádió lenne a fülemben, és csak ezt a néhány szót ismételgetnék újra és újra. Nem, őt nem!

Sosem hittem Istenben, vagy bármiféle magasabb dologban mégis a helyzet, az, hogy láttam őt ilyen állapotban arra sarkallt, hogy imádkozzak. Könyörögtem valami felsőbb erőnek, hogy ne engedje őt meghalni. Még Alice is eszembe jutott, hogy ha tényleg lát, és hall engem, tudja, hogy nem hallhat meg és segít nekem.

Talán ő, talán az az ismeretlen hatalom, talán Audrey, vagy az élet, de meghallottak engem…

Audrey

A vízsugár oszlopként tört elő a számból, esélyt sem adva, hogy levegőt vegyek. Úgy éreztem, hogy több liter víz próbál egyszerre a felszínre törni. Nem bírtam levegőt venni. Éreztem, hogy mindkét oldalról, kezek érnek hozzám, és fordítanak óvatosan félre.

Próbáltam a kezemmel kitámasztani magam, de erőtlenül kis híján orra buktam. Valaki átkarolta a vállamat, és erősen tartott, hogy ki tudjam köpni a vizet. Úgy éreztem, hogy egy hétre elegendő vizet ittam, nyeltem le közben. Olyan volt mintha egy éles kést forgattak volna meg a légcsöven minden egyes részén, a beszívott oxigén mintha marta volna a légutaimat, de ez is jobb volt, mint a semmi.

- Jól van, ügyes vagy! Jól van!- szólalt meg valahonnan egy ismerős hang. Éreztem rajta a megkönnyebbülést, és az örömöt. Ez a hang lágy volt, és nem recés, ez a kéz gyengéden tartott és nem volt durva. Úgy, mint ők….

Az emlékek sasként csaptak le bennem. Az összes érzés, gondolat, történés végig pergett a szemem előtt abban a néhány pillanatban. Ijedten fordultam hanyatt, és néztem körül.

-Hol vannak? Merre vannak?- akartam felkiáltani, de a hideg víz a hangszálaimra is rossz hatással volt. A kétségbeesett kiáltásom sokkal inkább illett egy horrorfilmbeli szörny gyilkosság előtti suttogásához.

Föl akartam ülni, erős szúrást éreztem a hasam felől, majd azt, hogy két hideg kéz határozottan visszanyom fekvőhelyzetbe.

- Audrey, elmentek, nincsenek itt, nyugi, nyugi – a hang ugyanaz volt, mint az előbb. Ránéztem Jasperrre. Csurom vizesen, féltő tekintettel nézte minden mozdulatomat. Tehát ő húzott ki. Elmentek. Hittem neki. Tudtam, hogy nincs mitől félnem. Elernyedtem. Úgy éreztem, mintha egy darab jégkocka lennék, ami bármelyik pillanatban darabokra hullhat. A kétségbeesés elterelte a hidegről a figyelmemet. Nagyon fáztam. Éreztem, hogy a fogaim összekoccannak.

- Audrey, mit érzel, mid fáj?- kérdezte Carlisle, és közelebb mászott hozzám. Fel akartam kiáltani, hogy majd megfagyok, de nem jött ki hang a torkomon.

- Fázik- jött a válasz egyszerre két oldalról is. Csak később jöttem rá, hogy Edwardnak a gondolataim árulkodtak, Jaspernek meg az érzéseim.

- Hagyjátok majd én- ugrott lelkesen emmett és levette a dzsekijét. A kabátjába legalább kétszer belefértem volna, hálásan pillantottam felé, mikor a fiúk rám borították. Nem szűnt meg a testemet körülölelő jeges levegő, de enyhült egy kicsit. Örültem, hogy a vámpírok- bár a látszat kedvéért is- de vastag, és meleg holmikba járkálnak. A ruhám, már ami megmaradt belőle, hidegen tapadt a bőrömre.

- Audrey- szólt ismét Carlisle, és egy kicsi lámpával belevilágított a szemembe. Nyűgösen arrébb akartam fordítani a fejem de határozottan fogta meg az arcomat. Nem erősen, vagy durván, csupán úgy, hogy kénytelen legyek neki engedni.- Mid fáj? - kérdezte ismét.

- Mindenem. – suttogtam. Ez volt a kommunikáció egyetlen módja, amibe a hangom beleegyezett. És tényleg mindenem sajgott. Így érezhetik magukat a kávészemek, mikor kávédarálóba rakják őket. Nagyon fájt mindenhol.

Carlisle végigsimított az arcomon. Vizsgálóan, nem tapogatósan úgy, mint az az őrült. Hűvös kezét alig éreztem, még mindig jéghideg volt a bőröm, legalább olyan, mint az övéké.

Éles szúrást éreztem az állam felől, felszisszentem.

-Nem törés, csak zúzódás. De majd meg kell otthon röntgeneznünk. – állapította meg.

A kezem felé nyúlt, ijedten rántottam el előle. Még mindig minden porcikában éreztem a fájdalmat, a kiszolgáltatottság érzését, mint akkor…- Nyugodj meg, csak be akarom kötni- a zsebébe nyúlt, és egy fehér zsebkendőt vett ki belőle. Óvatosan a három ujjam köré tekerte. Ezek után kicsit felhajtotta a takaróként használt kabátot, és a mellkasom felé nyúlt. Ha lehet még ijedtebben ellenkeztem, arrébb akartam mászni, bele akartam olvadni a barlang falába. – Audrey, - felemelte a kezét a feje mellé, hogy én is jól lássam. – Eltört néhány bordád, és csak azt akarom kitapogatni, hogy melyik és mennyi. Tudnom kell, hogy haza tudjunk vinni. Nem akarlak bántani. Nem akarom, hogy rossz legyen, segíteni akarok. – Megadóan ernyedtem el újra, a hangja nyugtató volt, és búgó, tudtam, hogy igazat mondd, és tényleg nem akar bántani.

Vizsgálat közben próbáltam másra figyelni. Végignéztem mindannyiukon. Egyikőjükön sem láttam sebet, vagy valami súlyosabb sérülést. Ez megnyugtatott. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha valamelyikük Gregory áldozatává válik. Nem tudtam volna többet, Esme, Bella, vagy Rosalie szemébe nézni, ha pedig Jasperrel történik valami soha nem bírnék tükörbe nézni.

Meg akartam kérdezni, hogy mi történt pontosan, amíg én víz alatt voltam, de Carlisle megelőzött.

- Három bordád törött el. Szerencsére nem a tüdőd közelében, szóval szállíthatunk, csak kicsit kellemetlen lesz.- tájékoztatott, megadóan bólintottam. Megkérdeztem volna, hogy hogyan jutunk ki innen, de pillantása a lábamra siklott. Mielőtt megszólalhatott volna, ellenkezni kezdtem.

- Nem, nem, kérlek ne itt. Majd otthon. Kérlek ne…- minden porcikám tiltakozott az újabb fájdalom ellen, így is sajgott a lábam, de tapasztalatból tudtam, hogy a helyrerakása sokkal rosszabb.

- Audrey muszáj lesz. – nézett rám határozottan.

- Nem, nem engedem, nem akarom—könyökre támaszkodtam, éreztem a szúró, fájdalmat ismét a hasam felől, de nem érdekelt. – nem akarom.- csuklott el a hangom.

- Audrey, audrey, - megremegtem Jasper hangjától- nézz rám- tudtam, hogy csak a figyelmemet akarja elterelni, de nem tudtam kihagyni a lehetőséget, hogy abban a barna szempárban elveszhessek. Olyan gyengéden nézett rám, hogy úgy éreztem a darab jégkocka a múlté, és menten elolvadok. – Emlékszel, mikor Maggie és Emmett fogócskáztak? – húzódott széles mosolyra a szája széle.

- Igen. – muszáj volt nekem is mosolyognom az emléken. – Maggie kis ügyetlenül szaladgált jobbra, balra, Emmett pedig még esetlenebbül utána. Mint aki nem tudja, mit kell ilyenkor csinálni.

- Igen.- mosolygott rám kitartóan, és hagyta, hogy beszéljek, kezével finoman, arrébb simította, a hajamat, ami az előbbi kitörésemnél csúszott a szemembe. Nem akartam Gregory-ra gondolni, de a gesztusok, akarva akaratlanul is eszembe juttatták tetteit. Közben éreztem, hogy egy kéz a térdemre kulcsolódik, de az agyam ezt, csak mellékes információként állapította meg. Jasper simogatása olyan volt, mint mikor kiskoromban az arcomra szállt egy lepke. Akkor éreztem így, a szárnya simogatását.- És aztán, emlékszel mi történt?- kérdezte, túlságosan belefeledkeztem a hallgatásba, az érintésébe.

- Emmett annyira koncentrált futás közben, hogy letarolt három szoba nővényt, még mindig előttem az arca, ahogyan térdelt a virágföldön, és nem mer ránézni a felette álló Rosalie- ra. Rosalie pedig…

A lábamba, ható éles fájdalom bennem rekesztette a szót. Mintha tűz kezdte volna nyaldosni a térdem alatti részt. Hallottam a reccsenést is, ahogyan a helyére ugrott. Megkésve, de hangosat ordítottam fájdalmamban. Jasper átölelt, hagyta, hogy a vállába temessem az arcom. Csitítgatott, és simogatta a hátam. Hálás voltam neki azért, hogy megpróbálta elterelni a figyelmemet, de a pillanatnyi fájdalom, elhomályosította a tudatomat.

Legszívesebben sírni szerettem volna. De nem azt nem szabad… Mélyeket lélegeztem, hogy elnyomjam feltörő zokogásomat. Jasper illata, mint mindig most is megnyugtatott. Nem tudom mennyi idő múlva, engedtem el őt, kábán néztem körbe a többieken.

-Emmett hol van?- néztem rájuk ijedten.

- Hoz valamit, hogy sínbe tudjuk tenni a lábadat. – válaszolta Edward.

Megadóan próbáltam még kissebre összehúzni magamat a kabát alatt. A barlang, a zárt közeg teljesen elvette az időérzékemet, de még így is meg tudtam állapítani, hogy Emmett embertelen gyorsasággal tért vissza. Két faág volt a kezében. Carlisle letépte az inge alsó részét, és fásliként ráerősítette a lábamra őket.

- Akkor indulhatunk?- nézett körbe Emmett. – Azon a járaton menjünk, amin én jöttem, Elég széles, de a fáklyákat nem vinném be, mert nagyon sok a lelógó gyökér meg gyúlékony anyag. Eloltom őket.

Carlilse megindult felém. Talán, hogy felvegyen, de Jasper megelőzte. Óvatosan benyúlt a hátam mögé, és a térdem alá. Az inge még mindig vizes volt. Carlisle segített elrendezni rajtam a kabátot. Majd Emmett felé fordult és bólintott. A fáklyák a fagyos tóban landoltak, sötétséget hagyva maguk után.

A sötétség még mindig megrendített. Nem voltam már kislány, mégis a vaksötéttől a hideg bordózott a hátamon. Még jobban fészkelődni kezdtem Jasper kezeiben. Belefúrtam a fejem a nyakába, becsuktam a szemem, és belélegeztem az illatát. Talán a sötéttől, talán a kimerültségtől, vagy az illatától, de elkábultam. Nem tudom, hogy mikor értünk ki a barlangból, vagy, hogy ezúttal mekkora volt a szakadék. Félálomban éreztem, hogy a fényre érünk, és hogy a szél lágyan cirógatja az arcomat mikor futni kezdett velem.

A motor halk duruzsolására és melegre ébredtem. Éreztem, hogy még mindig Jasper karjaiban vagyok, éreztem az illatát, az ölelését. Az autóban, ültünk mindannyian. Éles fájdalmat sugárzott a bordám felől. Még mindig nyirkos volt rajtam a ruha. Fáztam és legszívesebben felsírtam volna fájdalmamban, a körülöttem lévő világ egyre fájdalmasabb és hidegebb lett. Akaratlanul is nyöszörögni kezdtem. Éreztem, hogy Jasper karjai megfeszülnek, és mindenki rám nézett.

- Audrey nézz rám- kérlelt nem először.. Audrey segíteni akarok-, mint egy mentőöv úgy kapaszkodtam a pillantásába– Engedd, hogy segítsek. Nem tudok, ha nem engeded. Néha érzem a fájdalmadat, néha nem. Most sem. Segíteni akarok.

Hosszan néztem a szemébe, és próbáltam legyőzni a tudatom azt a részét, amelyik nem akarta, hogy tudja, mit érzek. Tudtam, hogy segíteni, fog, hogy megvan rá a képessége, csak, hagynom kéne azt a megmagyarázhatatlan kaput közöttünk kinyílni. Ismét elkezdte simogatni az arcomat, talán az érintésére, vagy a közelségére, de átengedtem neki az érzéseimet, a fájdalmaimat. Láttam, ahogyan megrándult az arca egy pillanat töredékéig. Tovább simogatta az arcomat. A láthatatlan erő lassan ölelte körbe a testemet. A fájdalom hol eltompult, hol megszűnt, néhol pedig derekasan ellenállt az ő képességének. De ez is jobb volt, mint a semmi. Kezét a még mindig sajgó államra tette. A bőröm felmelegedett annyira, hogy az érintése jeges borogatásként hasson a fájó, és talán felduzzadt államnak.

Mondani akartam neki, hogy köszönöm, de a bódultság ismét erőt vett rajtam. A meleg, ami a kocsi levegőjében egyre erősebb és erősebb lett, elnyomott ismét pár percre.

Még akkor sem nyitottam ki a szemem, mikor éreztem, hogy kiszáll velem az autóból. Hallottam a lányok hangját, ahogy kérdezgetnek felőlem, ahogy valamelyikük végigsimít az arcomon. Még Rosalie aggódó suttogása is megütötte a fülemet, de nem volt erőm kinyitni a szememet.

- Hívjam Seth-et, hogy kicsit felmelegítse?- hallottam Esme hangját kicsit távolabbról.

- Nem! - kiáltotta Jasper ellentmondást nem tűrően, és még erősebben ölelt magához. A hangjától összerezzentem. Hálás voltam a ragaszkodásáért. Mégis az érzéseimet, azonnal lezártam előtte. Nem kellett mást tennem csak arra koncentrálnom, hogy nem szabad érezni a viselkedése okozta belőlem előtörő melegséget, őszinte, és reménytelen szerelmet. Muszáj volt kinyitnom a szemem. A fájdalom ismét őrületes erővel nyaldosta a testemet.

- Lányok, segítsetek- szólt Carlisle. Jasper bevitt a szobámba, és lefektetett az ágyamra.

Rosalie és Bella segítettek levenni a nedves ruhámat. Egy elöl gombolós hosszú hálóinget hoztak elő valahonnan. A hajamat gyorsan megtörölték egy törölközővel és feltűzték a fejem fölé.

Carlilse megröntgenezte az arcomat, a bordáimat, a lábamat. Majd ismét visszavittek a szobámba. És elkezdte az apróbb sebeimet kezelni.

Próbáltam nem figyelni rá vizsgálat közben, az agyam akaratlanul is emlékeztetett a köztük és Gregory közötti óriási különbségre. Nem akartam rá gondolni. Emlékétől próbáltak a szememben megbúvó könnyek kitörni. Bella az ágy szélére ült, és kezét az államra rakta.

Becsuktam a szemeimet, hátha ismét elnyom az álom, de nem sikerült. A fájdalom nem csillapodott. Mikor Carlisle a combomhoz ért összerezzentem. Amennyire elértem, ellöktem magamtól a kezét. Összeszorítottam a szemem, és próbáltam nem gondolni Gregory piszkos szándékaira. Hogy mit akart velem valójában tenni. Tudtam, hogy ők is tudják, Tudják a gondolataimból, hogy nem történt meg a legszörnyűbb, de a kéjes tekintete mindvégig belefurakodott az elmémbe.

- Audrey, akarsz róla beszélni? – szólalt meg Bella. Talán nem is segítség gyanánt, hanem épp ezért ült le mellém. Megráztam a fejemet.

- Nem- az első könnycseppjeim lassan lecsurrantak az orrom mentén. - Nem! – kiáltottam fel kétségbeesve, arra számítottam, hogy ismét lendül felém egy láthatatlan kéz, hogy egy újabb ütést mérjen rám. – Nem sírok! Nem szabad!

- Ha sírni akarsz, sírj!- szólt lágyan Bella.

- Nem! Azt mondták nem szabad! Nem szabad, nem szabad- suttogtam az orrom alatt, mint egy őrült.

- Audrey, sírj nyugodtan, nem bánt senki, ha az úgy jól esik, sírj. Mi nem bántunk. – kezei óvatosan közre fogták az arcomat. Nem bántott. Nem fog bántani.

Nem láttam már semmit. A könnyeim függönyként takarták el előlem a külvilágot. Sírni, ordítani akartam. Nem tudom, hogy a másodikat megtettem e vagy csak gondoltam, nem voltam ura a tetteimnek. Egész testem remegni kezdett. Szabálytalanul kapkodtam a levegőt. Minden egyes szó, kéjes érintés, ami eszembe jutott, újabb és újabb könnyeket csalt a szemembe. Éreztem ismét azt a kiszolgáltatottságot, a félelmet. Olyan erővel kapkodtam a levegőt, hogy a bordáim belesajdultak, mintha a többi is magától akarna elrepedni. A fájdalom is csak tetézte az egészet. Hallottam hangokat, éreztem kusza érintéseket, de egyik sem jutott el az agyamig. Valaki megfogta az ép kezemet, hallottam, hogy Jasper a nevemen szólít, éreztem, hogy hüvelykujjával, simogatni kezdi a kézfejemet, de nem tudtam rá figyelni, nem tudtam irányítani magamat.

Egy hűvös határozott kéz megfogta a másik karomat, és úgy tartotta, hogy hozzá férhessen a könyökhajlatomhoz. Apró szúrást éreztem, aztán világ ismét kitisztult egy csapásra. Gyors és megmagyarázhatatlan nyugalom áradt szét a testemben. A légzésem egyenletesebb lett.

Kinyitottam a szememet.

- Nincsen semmi baj. - suttogta Carlisle. Körbenéztem a szobán láttam, hogy Jasper visszatartott lélegzettel ül mellettem és merően nézi az arcomat. – Mindjárt jobb lesz.- az agyamat lassan elborította a tompaság. Éreztem a kezeit az arcomon.

Amit ezután mondott már nem hallottam, mert elnyomott a várva várt sötétség. Nem éreztem fájdalmat, nem éreztem semmit. Utolsó emlékem, hogy egy árva könnycsepp végig gurul az arcomon.

Jasper

Megadóan adta át magát a nyugalomnak. A lecsukódó szemhájai mögül kibúvó könnycsepp után kaptam. Ráfolyt az ujjamra, könnyeden elmorzsoltam a langyos sós cseppet.

Nem mertem levegőt venni, abban a pillanatban abbahagytam a lélegzést, mikor Carlisle megszúrta őt az injekcióval.

Így is éreztem az arcomat körülölelő édes hívogató illatot, mintha testet öltött volna, csak azért, hogy megőrjítsen. Végig néztem, ahogy Carlilse elrakja a használt tűt, az üvegcsét, amiből a nyugtatót felszívta.

- Legalább le tudom kezelni az összes sebét. – sóhajtott. Aztán rám nézett. –Menj, szívj egy kis friss levegőt.- tétovázásomat látva hozzátette. – Szólok, ha kész vagyok.

Bólintottam és kimentem a szobából. Az ajtónak támasztottam a hátamat és lerogytam a földre. Teleszívtam a tüdőmet levegővel. Szerencsére annak az apró vércseppnek az illata nem jutott át az ajtón.

Déja vu érzésem volt. Nem is olyan rég még az ajtó másik oldalán ültem ugyanígy és próbáltam lenyugtatni a szörnyemet. Ugyanolyan volt, mégis most más. Akkor Audrey csak lelkileg volt összetörve, most teste, lelke, kis híján az egész élete darabokra hullott.

Úgy éreztem, sohasem fogom tudni elfelejteni a keserves ordítását. Magam előtt láttam még mindig a hófehér kékülő arcát, és a mostani könnyes, megtört arcot. Tehetetlennek éreztem magamat. Mint legutóbb is nem tudtam mást csinálni csak fogni a kezét és nézni, ahogyan mások megmentik, vagy lenyugtatják. Halhatatlanság, tökéletesség, képesség… Hiába mind, nem tudtam rajta segíteni. Csak néztem, és emlékezetembe véstem az arcát.

A mellkasomban megbúvó szorongás egyre elviselhetetlenebb lett. Megpróbáltam másra koncentrálni. Hallottam, ahogyan Carlisle az ajtó mögött végzi a dolgát. Benyúl a táskájába, feltép egy steril zacskót, halk utasítást ad a szobában maradt Bellának. Hallottam a ruha és a takaró susogását.

Lentről aggódást és dühöt éreztem. Érzésük legalább olyan tehetetlen volt, mint amit én éreztem. Hallottam, ahogyan Edward halkan elmondja a részleteket Seth-nek. Rosalie és Esme Maggie-nek pakolt babaholmikat. Seth zaklatottságából arra következtettem, hogy elviszi őt kis időre az édesanyjához. Jobb is volt így. Szinte biztos voltam benne, hogy Maggie is meghallotta Audrey előbbi ordítását. Még kisbaba. Nem tudja megérteni, hogy a nagynénjével mi történt. Egy másik környezetben jobban el lehet róla terelni a figyelmét.

Alig néhány, számomra óráknak tűnő perc telt csak el, mikor nyílt mögöttem az ajtó. Felugrottam Bella lépett ki rajta és intett, hogy bemehetek. Beléptem, Carlisle épp akkor takarta be őt. Kezeit a takarón kívülre helyezte. Láttam, hogy a jobb keze három ujján kötések vannak, a fehér zsebkendő helyett. Elkezdte összepakolgatni a holmijait.

-Hogy van? – kérdeztem halkan.

Carlilse rám nézett, majd ránézett Audrey nyakig betakart testére is. - nagyon sok apró zúzódása van, de mindegyik elmúlik egy héten belül. A körmei, és a haja idővel visszanőnek, a bordáinak, és a lábának kell néhány hét, de azok is rendbe jönnek- itt megtorpant. – A lelke… az igényli talán a legtöbb időt. De felgyógyul mindből. Minden rendben lesz. Erős lány. – éreztem, hogy ebben biztos, tudtam, hogy igaza van.

Az a rengeteg folt, és sérülés. Éreztem a kocsiban, hogy milyen fájdalmai voltak. Én pedig nem voltam képes ott a barlangban azt mondani, hogy rendben. Átváltoztathatják. Hagytam őt szenvedni.

- Önző voltam? – kérdeztem tőle, mielőtt kiment volna a szobából. Meglepetten nézett vissza rám. Mégis azonnal tudta, hogy mire értettem.

- Jasper, ennek így kellett lennie, ne hibáztasd magadat feleslegesen.- sóhajtott- Holnap reggelig aludni fog, nagy dózisú nyugtatót adtam neki, nyugodt éjszakája lesz. Nem kell itt maradnod.

- De én szeretnék. – nem találtam a hangomat. Carlisle bólintott és becsukta maga után az ajtót.

Egy széket húztam az ágy mellé, és leültem rá. Vonásai most nyugodtak voltak. Éppúgy, mint akkor este.

Az a sok fájdalom, amit okoztak neki eddig is. A családja, a barátai, és ez az embertelen kínzás. Gyűlölet ismét fellángolt bennem irántuk. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mire képesek a bosszú miatt.

A bekötött kezéhez nyúltam. Óvatosan megfogtam. Annyira törékeny, annyira gyenge. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy képesek őt bántani.

Bagoly mondja verébnek… Én is legalább olyan veszélyes voltam rá, mint ők. Mégis valahol tudtam, hogy nem lennék képes őt bántani. Megütni, olyat tenni vele amit nem akar.

Annyira féltem őt. Az érzés, hogy kis híján elveszítettem. Az érzés, amikor kerestük, ha nincs ott velem Carlisle talán valami meggondolatlanságot teszek. Még mindig hallom, ahogyan egyre jobban lassul a szívverése. Majdnem elvesztettem…

Őt is…

Döbbenten bámultam a kezeimre. Lejátszottam magamban az utolsó gondolataimat.

Majdnem elvesztettem, őt is…

Ez… nem egyszerű féltés, ez nem csak barátság. Ragaszkodás. Ez…

És mindenki észrevette, csak én nem. Az a sok utalás, a tekintetek. Seth… hogy a jelenléte is zavart…

Tudtam, hogy nem helyes, amit csinálok…. Audrey miatt se…. Alice miatt se….

A bizonyosság sasként csapott le. Megdöbbentett az egész, mégis annyira természetes volt. Tudtam már hetek óta, csak megfogalmazni nem tudtam, hogy miért volt számomra fontosabb mindennél.

Most már tudtam, hogy mi az, ami ennyire hozzáköt.

Nem!

Szörny vagyok, ezt nem tehetem vele. Ő jobbat érdemel. Elengedtem a kezét, és úgy döntöttem kimegyek a szobából. Az ajtóból még visszanéztem rá, és láttam, ahogy ugyanolyan nyugodtan feküdt az ágyon, mit sem sejtve, hogy én talán most változtattam meg mindent.

Futni akartam. Érezni akartam a szelet az arcomon. A fák suhogását. Becsuktam az ajtót. Tudtam, hogy nem fogok messzire menni…

Audrey

A következő napok pokolian teltek. Csak feküdtem, és bámultam a plafont. Carlisle megértő volt, és amikor csak tudott enyhített a fájdalmamon, de úgy éreztem az esetek kilencvenkilenc százalékában , hogy csak a baseball ütővel való fejbevágás lenne a leghatásosabb dolog.

Carlisle valami pólyát tekert rám, ami biztos helyen tartotta a bordáimat, Nem nagyon mozoghattam. A lábam felpolcolva volt az egekben. Mindig volt bennem annyi fájdalomcsillapító, vagy nyugtató, hogy eléggé kába legyek, és el tudjak aludni, de kényelmetlen póz és az állandó fájdalmaim megnehezítették a helyzetemet.

Bella, napi rendszerességgel jött be hozzám. Próbálta beszélgetéssel elterelni a figyelmemet, de sosem tudtunk néhány mondatnál tovább jutni. Rosalie és Esme is sokat jött be hozzám. Még Emmett is leült egyszer mellém és azt ecsetelte, hogy milyen vicces pózban fekszem. Ő jól érezte magát.

A legjobban Jasperre lett volna szükségem. Ha nyílt az ajtó mindig egy apró reményt éreztem, hogy talán ő az, de attól a pillanattól fogva, hogy egyszer megpróbált lenyugtatni, nem láttam. Nem mertem rákérdezni, talán Bellánál lett volna merszem kinyitni a szám, de többségében tőle is csak Maggie-ről kérdezgettem.

Három napja feküdtem a saját kis börtönömben. Az ablakokon láttam a lassan lemenő nap fényeit. Délben kaptam utoljára gyógyszert így elég éber voltam már.

Carlisle nyitott be az ajtón. Először megdöbbentem az öltözetén. Öltöny, nyakkendő, ing. Hirtelen nem tudtam mire vélni. Csak annyit tudtam kikövetkeztetni, hogy nem miattam öltözött ki ennyire.

Látta megdöbbenésemet. Magabiztos mosollyal az ágyam mellé húzott egy széket, és letette maga mellé az orvosi táskáját.

- Ne kímélj, hova mentek?- szólaltam meg fél perc után.

- Audrey, nem tudom, hogy emlékszel e a jótékonysági bálra a kórház javára. Néhány hete szervezték meg.

Nagyon is jól emlékeztem arra az estére. Azon az estén voltam óvatlan, és értem el azt, hogy Jasper úgy higgye Seth-et szeretem.

- A helyzet az, hogy ma este ismét megrendezik. És ragaszkodtak a szervezők, hogy a családom is menjen. Szóval…- zavartan nézte a földet.

- Nyugodj meg, jól megleszek itt egyedül. Adj valami altatót, és átszunnyadom az egészet.

- Jasper itthon lesz veled, úgy, mint legutóbb. – talán még a kezdeteknél is nagyobb megdöbbenéssel fogadtam ezt az információt.- Ha valamire szükséged van, szólj neki. Ha nagyon nagy fájdalmaid lennének, ő majd felhív minket.

- Carlisle, nyugi, minden rendben lesz. Érezd magad jól, és a többiek is.

- Rendben- sóhajtott megkönnyebbülten. –Adok egy altatót…-nyúlt a táskájába.

- Ne- szóltam közbe.- elég lesz egy nyugtató is. Az altatóktól, amit adsz csak egy napig kába vagyok. A nyugtató jobb.

- Rendben – egyezett bele, elővette az injekciós felszerelését.

Mint ilyenkor mindig kinéztem az ablakon, vagy a szobában lévő berendezést kezdtem el bámulni. Az apró szúrást most is alig éreztem.

- Köszönöm – suttogtam - érezzétek jól magatokat.

- Ha bármire szükséged van, szólj Jaspernek- ismételte meg.

Fél óra múltán, átkoztam magamat, hogy nem vállaltam az egy nap kábaságot. Akármilyen nyugodt voltam, nem tudtam elaludni. Ha bármire szükséged szólj Jaspernek…. Visszhangzott a fülemben. Nekem Jasperre volt szükségem. További fél órán keresztül azt tervezgettem, hogy milyen indokkal hívhatnám föl magamhoz. Aztán győzött az angyalom, és nem szóltam neki. Tűntetően lehunytam a szemeimet, oldalra fordítottam a fejemet, és próbáltam elaludni.

Egy idő múltán éreztem, hogy a nyugtató hatni kezd, a szívem egyenletesen vert, a levegőt egyenletesen vettem, teljesen nyugodt voltam. Már-már készültem elaludni, mikor az ajtó halk nyitódását hallottam meg.

Ki akartam nyitni a szememet, de meggondoltam magamat, inkább vártam, és a szememet csukva tartva hallgattam.

Éreztem, ahogyan egy hideg kéz megfogja a jobb kezemet, és magához húzza. Lágyan simogatni kezdi a kötést az ujjaimon és hallgat.

Azon gondolkodtam, hogy felfedem előtte, hogy ébren vagyok, mikor megszólalt. Halkan, suttogva beszélt, de olyan csönd volt a házban, hogy minden egyes szavát tisztán hallottam.

- Tudod, az érzések furcsák. Nincs ennél rejtélyesebb, átláthatóbb, feltűnőbb, és rejtettebb dolog a világon. Nincs két egyforma érzés.- szépen, mégis egyszerűen beszélt.

- Én mindig is jól tudtam irányítani az embereket. Már fiatalon is. Hallgattak rám, bíztak bennem. Én, pedig tettem a dolgomat. Nem kellett nekem semmi más. Azt hittem, hogy a legnagyobb ellenségem csak a halál lehet. Nincs akkora veszteség, ami a halállal szembe szállhat. - éreztem, hogy megtorpan, tétovázott kicsit, hogy hogyan folytassa tovább. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mi lesz a mondandója vége.

- Aztán megjelent az életemben Maria. Aki átváltoztatott. Ő bebizonyította, hogy a halál kijátszható. És legnagyobb ellenségem saját magam lett. Szörny lettem, egy gyilkoló gép. Az érzések felerősödtek. Már nem csak az arcokról tudtam olvasni, hanem abból is, ami a szívük mélyén van. Legyen az ember, vagy vámpír. Az első időszakomban csak két érzés lakozott a környezetemben. A vágy a gyilkolásra, és a félelem. Az előbbit a hozzám hasonlók érezték, az utóbbit az áldozatok.- sajnáltam őt. Legszívesebben átöleltem volna. A fülébe suttogtam volna, hogy nincsen egyedül.

- Utáltam az egészet. Magamat. Azt, amivé lettem. – az ujjai óvatosan köröztek a tenyeremben.- Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy elszakadtam Mariától és attól a környezettől. Én maradtam ugyanolyan szörny, de a környezetem megváltozott. Az érzések mások lettek. Ahogy jártam-keltem a világban láttam, hogy még megannyi érzés van, csak én elfelejtkeztem róluk, pedig emberként ugyanúgy éreztem mindet. A szeretet különböző formái. Ahogy fiatalok, idősek szeretni tudnak.- hallottam, hogy elmosolyodik.- Az emberi kapcsolatok, a ragaszkodás, a féltés. Megannyi kedves és csodás érzés volt körülöttem. De én nem tudtam őket érezni. Mintha egy üvegfalon kívül nézném a többi élőlényt, és én nem részesülhettem azokból. Aztán megjelent Alice.- itt hosszú szünet következett. Hallottam a hangjában bujkáló fájdalmat.

- A magabiztossága, a boldogsággal teli szíve, a remény, amit általa éreztem életemben először…. Annyi új és új érzés volt. Mintha áttörte volna a falat. És ismét emberibb lehettem. A szörnyem alábbhagyott, mellettem élt, de az ember, aki voltam, ismét feléledt bennem. Nem lehettem ennél teljesebb és boldogabb. – összeszorult a szívem. Tudtam, hogy szereti, de még sosem hallottam róla így beszélni.

A szívem még mindig ugyanolyan nyugodtan dobogott. A szívverésem, akármit is éreztem nem fedett fel előtte.

- Mikor elveszítettem, mintha meghalt volna bennem valami. Mintha magával vitte volna a bennem élő reményt is. Ismét nem találtam a helyemet a világban. Csak bolyongtam és gondolkoztam. Sajnáltam magamat. Hiába volt itt a családom, elvesztettem az egyetlen kapcsot, ami hozzájuk kötött. – elhallgatott, abban a néhány csöndes másodpercben éreztem, hogy a levegő megtelik feszültséggel, és szomorúsággal.

- Akkor majdnem feladtam mindent, amit Alice elért. Kis híján megöltem egy embert. Majdnem szörnnyé váltam. Valami mégis visszahúzott, amit sokáig nem tudtam mivel magyarázni. Aztán megjelentél te, hirtelen, és céltalanul, egy elveszett, megvadult kiscica voltál. A szemed tele volt félelemmel, aggódással, és az unokahúgod iránti őszinte szeretettel. De a legmegdöbbentőbb először mégis azt volt, hogy nem érzem az érzéseidet. Sosem tudtam csak úgy leolvasni az arcodról őket.- Hallottam a hangján, hogy kuncog magában.

- A szemedben mindig ott bujkált a szomorúság. De mosolyogtál, megmutattad, hogy a veszteségek mellett is lehet élni. Segítettél feldolgozni a halálát. Példát mutattál. Egyszerre kellett volna távol tartanom tőled magamat és egyszerre volt szükségem a közelségedre, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. - itt ismét szünetet tartott és talán közelebb is húzódott hozzám, de lehet, csak képzelődtem. - Mintha egy édes almát kínáltak volna fel nekem, de csak arra volt szükségem, hogy tudjam ott vagy mellettem. –folytatta.

- Mikor megtudtam, hogy feladtad, hogy képes vagy feláldozni magadat…. Azt hittem felemészt a düh a féltés… mikor megtaláltunk és csak álltam ott és néztem, hogy szenvedsz… pokoli volt.. Mikor Edwardék pedig újraélesztettek. Éreztem, hogy megfeszül mellettem, most még inkább sajnáltam, hogy fájdalmat okoztam neki ezzel.

- Nem akartalak elveszíteni. Nem mertem sokáig bevallani magamnak, de nagyon fontos vagy nekem. Ha akkor ott meghalsz. Ha elvesztelek téged is, már tényleg nem lett volna semmi értelme az örökkévalóságnak. Alice volt, aki megmutatta milyen a remény, és mikor meghalt úgy éreztem elveszett... Nincs többé, de nem…találtam egy utolsó kapaszkodót. Te vagy az utolsó reménysugaram, Audrey. Te vagy az…

Úgy éreztem magamat, mint egy álomban. Ha nem fogja a kezemet, ha nem hallom a hangját. Nem érzem az illatát, talán tényleg úgy hiszem, hogy csak egy édes álom ez az egész.

- Szeretlek, Audrey. Sosem gondoltam volna, hogy ki fogom mondani még ezt a szót bárkinek is. Szeretlek.

És tudom, hogy nem szabadna ezt tennem veled. Tudom, hogy te mást szeretsz, hogy nem szabad tönkre tennem az életedet, nem szabad hagynom, hogy szörnnyé válj… szeretlek… sajnálom. Talán jobb lesz, ha mindezt sosem tudod meg és hagyom, hogy a magad útját járd miközben én ugyanúgy, mint eddig csak egy barátod leszek. Azt hiszem jobb lesz így mindkettőnknek.

A bennem kavargó érzések elmondhatatlanok voltak. Hálás voltam a nyugtatóért, ami abban a tudatban hagyta őt, hogy mélyen alszom,. De ez a vallomás… Hihetetlen volt az egész.

Éreztem, hogy az arcomhoz hajol és egy csókot nyom a homlokomra. Hűvös érintésére egy pillanat erejéig elfelejtetem levegőt venni. Éreztem, hogy megtorpan, és hosszan nézi az arcomat. De nyugodt szívem továbbra sem árult el neki semmit. Ezek után sokáig nem szólt csak éreztem, hogy fogja a kezemet.

Majd egyszer csak elengedte a kezem, nyikordult aprót a szék, és hallottam hogy ismét kinyílik az ajtó. Elszámoltam tízig, és csak utána mertem kinyitni a szememet.

A szoba üres volt.

Kiment. Legszívesebben felugrottam és utána rohantam volna, - vagy legalább kiáltottam volna - hogy visszahívjam, és megtudja, mit érzek iránta, levegyem a felesleges titkolózás terhét a válláról. Szerettem volna csak megölelni, hogy tudja nincs egyedül az érzéseivel. Én már tudtam, hogy én sem vagyok. De ehelyett feküdtem tovább, csöndben, egyedül. Egyedül a gondolataim voltak velem, és az érzéseim… Nem láttam a könnyeimtől… Szeret… sírtam. Hangtalanul sírtam… Hosszú hónapok óta először nem a fájdalomtól, vagy a gyásztól, hanem az elmondhatatlan boldogságtól.

Az utolsó reménysugár- 23. fejezet

Drága olvasóim:) Ez a fejezet lett az eddigi leghosszabb( 13 oldalas:)), úgyhogy jó olvasást hozzá. :) Kitartást a végéhez.:) Mismouth, köszönöm, nagyon szeretlek, és hálás vagyok neked.:) Zsizsa, neked is millió hála, és sok- sok puszi.:) Anita jó készülődést. :) Szép leszel.:) Hmm nem húzom az időt. Jó olvasást. KÉREK véleményt, főleg ehhez, mert ilyen stílusú fejezetet még nem írtam, és szeretném tudni milyen hatással volt rátok, mit gondoltok róla. A következővel pedig igyekszem.:) Puszi

16 éven aluliak számára NEM ajánlott!!!... én szóltam... kitartást;)

Kín (Audrey szemszöge)

A pokol bugyraiban fürödni kellemes üdülésnek számított, ehhez képest. Legalábbis azt hiszem. Minden jobb ennél…

Feküdtem a földön, sajgó fejemet a hűvös kőhöz szorítottam - enyhülést remélve. Féltem. Nem mertem kinyitni a szememet. Hallottam a távolról jövő beszédhangokat. Most nem törődnek velem, vagy lehet, hogy csak azt hiszik, nem vagyok magamnál. Nem tudom. Csak feküdtem csukott szemmel a hideg földön, és gondolkoztam. Végiggondoltam, hogyan jutottam el idáig…

Elvesztettem az időérzékemet, így nem tudom megmondani, pontosan mennyi idővel ezelőtt kezdődött ez az egész. Mikor utoljára láttam Maget, mikor kihajtottam Forksból, vagy mikor elmentem az Mt octopus feliratú tábla alatt. Távolinak tűnik, de még mindig pontosan emlékszem, hogy mennyire féltem… már akkor is…

Néhány turista kocsiját láttam itt-ott leparkolva. A hely csak egy kiindulópont volt a nemzeti park szép vidékeire. Az ősz közepén már nem a legnagyobb látványosság egy esős, mindig zöld vidék. A kiránduló szezonnak vége lett. A gyerekek már az iskolapadban ülnek, és csak a könyveikben találkoznak ilyen helyekkel, a szülők pedig munkájuk fölé görnyedve dolgoznak.

Mégsem voltam feltűnő senki számára. Teljesen észrevétlenül járattam a motort.

Nem tudtam ezek után merre, és hogyan. Megállni sem mertem, tovább meg csigatempóban gurultam csupán. Remegő kézzel fogtam a kormányt és forgattam a fejem, hogy hátha valami jelt látok.

Elgondolkoztam, hogy mi a fenét keresek itt? Otthon az ágyamban, a paplan alá begubózva sokkal könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnt az egész. De ilyen közel a célhoz, már korántsem könnyed a dolog. Próbáltam felidézni magamban az indokokat, ami miatt meg kell tennem. Maggie, a barátaim, a családom, Jasper…

Igen, Jasper… Így is annyi fájdalmat okoztam neki. Nem akarom, hogy többet szenvedjen. Jobb lesz mindenkinek, nélkülem.

Valaki kopogott a vezető ülés felőli ajtón. Megremegtem. Egy vörös szempár nézett rám kintről. Egy gyönyörű nő állt az ajtón túl és kéjesen mosolyogva nézett engem.

Lehúztam az ablakot. A kintről bejövő hideg szél összeborzolta a hajamat.

- Gyere őzike! Csak utánam! - szólt gyűlölettel teli hangon. Mintha tényleg én lennék az őz ő pedig a ragadozó, ami hamarosan elkap. De előtte játszik az áldozatával. Főleg az idegrendszeremmel.

Nem húztam vissza az ablakot, kicsit ráléptem a gázra, a kintről jövő erős ellenszél kitartóan lobogtatta a hajamat. Tracy gyorsan ment előttem, az autó sebességmérőjére nézve, több mint 50 mérföld per órás sebességgel. Egy gazzal benőtt mély lombkoronájú erdős részbe vezette a kocsit. A fák közül újabb ismerősök léptek ki. Gregory kaján tekintetétől a hideg futkosott a hátamon. A húgom, ugyanolyan élettelen tekintettel bámult, mint legutóbb is.

- Szállj ki! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Tracy. Nem mozdultam. Eljutott a tudatomig a parancs, de nem bírtam megmozdulni. A tökéletes tervem ennél a pontnál erős kétségbe vonta szellemi állapotom épségét. Ezt nem gondoltam át. Nem akartam itt lenni. Teljesen más volt a dolog elméletben, mint gyakorlatban. Mint egy elrontott számítógépes programban, kétségbeesve kerestem a gombot, amivel visszaléphetek az előző szintre.

- Azt mondtam, szállj ki! Ne akard, hogy segítsek!- kiáltott rám erősebben a szőke szépség.

Szőke szépség… nem ő egyáltalán nem volt szép. Mint legutóbbi találkozásunkkor is megállapítottam, a gyűlölettel izzó szemei elcsúfították tökéletességét. Nem tudtam, hogy mi a helyes, hogy ha ellenkezem, vagy hallgatok rájuk. Végül a második mellett döntöttem. Tudtam, hogy mindenre képesek. Alice, Emily, Heather… Tudtam előre, hogy ami rám vár, sem lesz egy kéjutazás.

Kiszálltam a kocsiból és tétovázva elindultam feléjük. A menekülés esélye, már az elindulás pillanatában megsemmisült.

- Jó újra látni, kedvesem. – szólt hozzám Gregory recés hangon. Még jobban összehúztam magamon a dzsekimet, mintha ez a vékony ruha, megvédhetne tőlük.

- Vedd le a sáladat!- szólt Tracy hozzám ismét parancsolóan.

Megütközve néztem rá. Mért lenne neki fontos, hogy rajtam van a sál vagy nincs? Hiába kerestem rá a magyarázatot nem értettem az okát. Türelmetlen tekintetüket látva, mégis szó nélkül letekertem a nyakamról a szövetet.

- Így jó! A kabátodat is!- kaptam a következő utasítást.

Még nagyobb értetlenséggel néztem végig rajtuk. Gregory kéjesen méricskélt és mosolyogott, Tracy karba tett kézzel várt, a húgom meg az arcomtól balra nézett egy pontot a fák között. Tudtam, hogy nincsen ott semmi érdekes, csak ő a többiekkel ellentétben, nem akar rám nézni.

- Nem hallod? A kabátodat is! most! - indult meg felém türelmetlenkedve Gregory.

- Nem! Megkapod, amit akarsz, de nem most - lépett elém Tracy hirtelen. - Majd ismét felém fordult. – Gyerünk!

- De miért? - nem akaródzott eleget tenni a kérésüknek.

Tracy nagyot szusszantott. Majd dühtől izzó szemmel rám nézett.

- Tudod, a kis barátnőd nem ellenkezett ennyit, mint te…- kezdte. A gyomrom görcsbe rándult, és a szívem meglódult. A gondolat, hogy akármelyikőjüknek szenvedni kellett… könnyeket csalt a szemembe. Sűrűn pislogtam, hogy a fájdalom jelei ne látszanak rajtam, a számat összepréseltem, és levettem a kabátomat.

A körülöttem futkosó széltől megremegtem. Hideg volt, borús, szomorú, hideg idő.

Tracy kivette a kezemből mindkettőt, a sálat Gregorynak adta a kabátot, pedig a karjára tekerte. Gregory a szájához emelte a sálamat, és elragadtatással beleszippantott. A gyomrom ismét összerándult. Ezúttal nem a fájdalomtól, hanem az undortól. Vártam. Nem szóltam semmit, csak néztem őket, ahogyan sugdolózni kezdenek. Nem tudtam, hogy mi fog történni, mi a tervük, egyetlen egy támpontom csupán az volt, hogy nem ezen a helyen fognak bosszút állni… rajtam. A gondolatra nagyot nyeltem és legszívesebben elkaptam volna róluk a tekintetem, de erősnek akartam mutatkozni, nem akartam, hogy gyengének lássanak, ezt az örömöt nem kapják meg…

- Indulhatunk! – szólt önelégülten Tracy. Ő volt a vezető, bármilyen furcsának is tűnt, hogy a csapatban ő vezeti a dolgokat, mégis tudta irányítani a húgomat, és főleg Gregory-t. Az előbbi lassan megindult felém, meglepve léptem hátra néhányat.

- Hova megyünk? - próbáltam magabiztosnak látszani, bátorságot tükrözni.

- Összezavarjuk kicsit a barátaidat, ha megpróbálnak feltűnni. Nem adjuk meg nekik még egyszer a lehetőséget, hogy tönkre tegyék csodás kis tervünket.- kacsintott rám. Nagyot nyeltem. – Egyenesen nyugat felé, és a negyedik elágazásnál balra, lefelé és… - kezdte sorolni a húgomnak.

- Tudom vigyázzunk. Elmondtad már párszor. És hidd el, hogy felfogtam.- vágott közbe Chloe.

- Rendben - húzta el a száját a sértődötten. Látszott hogy nem tetszett neki a hangnem, de nem csinált semmit.- Várjatok a jelre, és csak utána induljatok el a megbeszélt helyre.- majd még egyszer rám vicsorgott, és Gregory-val elindult két különböző irányba.

- Gyere- indult meg ismét a húgom felém.

- Mi..Mit csinálunk?- néztem rá ijedten, előtte valahogy nem tudtam, nem akartam titkolni, a félelmemet.

- Hallottad, elmegyünk.

- Hova?

- Majd meglátod.- és gyorsaságát kihasználva egy pillanat alatt a hátára lendített. Úgy éreztem magamat, mintha egy sziklafalnak csapódtam volna. és az ütő megállt bennem meglepetésemben. nem kellett volna meglepődnöm rajta, hiszen könnyedén vett a karjaiba Bella, Jasper, és Alice is. Mégis nehéz volt hozzászoknom a helyzethez, hogy egy nálam fiatalabb és kisebb termetű lány - jelen esetben a saját testvérem - felkap a hátára. Erősen átkaroltam őt, és néztem ki a fejemből, és próbáltam az ütés okozta fájdalmaim ellenére rendesen lélegezni. Próbáltam megérteni, miért ő visz engem és nem a másik kettő. Kíváncsi lettem volna mi volt ezzel a céljuk. Azt mondták, majd ha utánam jönnek… Azért fohászkodtam útközben, hogy legyen valamelyiküknek akkora esze, hogy megállítja a többit, ha a megmentésemre indulnának. Meg kell érteniük, hogy mindenkinek jobb lesz ez így, ha én meghalok. Meg kell halnom. Kirázott a hideg, a széltől, vagy a félelemtől? Nem tudom.

A tájat más helyzetben gyönyörűnek találtam volna. De így... a végzetemhez közelítve, már korántsem voltam olyan lelkes a természet felé.

Nem számoltam az elágazásokat, de Tracy mondandójából következtetve, valószínűleg a negyedik ilyenhez érhettünk, mert Chloe irányt váltott.

Azt hittem, hogy csak simán az illatomat akarják ezzel összekeverni, de tévedtem. Az ütő másodszorra akkor állt meg bennem mikor egy szakadékhoz érkeztünk.

Nem mellette mentünk, nem a közelében futottunk, hanem felé…

- Hé! Állj! Mit csinálsz? – kiabáltam a cipelőm füléhez.

- Kapaszkodj!- a vezényszava még jobban megerősített félelmemben- Ne ficánkolj már, mert nem kéne leesned!

Sosem szerettem a magasságot. Mielőtt becsuktam a szemem láttam, hogy a szakadék nem kilencven fokosan hanem körülbelül hatvan fokosan lejt lefelé. Utána csak a léptei hatására lepotyogó kövek hangját hallottam.

Amilyen gyorsan történt olyan gyorsan lett vége, a zárt szemhéjaim mögötti fény sötétségre váltott, a kövek hangja elillant, a levegő sokkal nehezebb lett. Kinyitottam a szememet. Egy barlangban voltunk. Egy alig három négyzetméteres barlangban, aminek a bejárata a szakadék falán tátongott, kintről csupán apró fény jött be egy kis résen.

Ha azt akarják, hogy a félelembe haljak bele, még pár ilyen és teljes lesz a sikerük. Futott végig az agyamon.

- Hol vagyunk?- hangom csak egy halk suttogásra futotta.

- Ez a barlang még ember számára fel nem fedezett. Kintről, madártávlatból, vagy más távoli helyekről csak egy mohákkal benőtt sziklafalnak látszik.- magyarázta Chloe.

- Most mi lesz? – kérdeztem ismét remegő hangon.

- Szépen leülsz, és csöndben maradsz. – utasított.

- De…- próbáltam egy újabb mondatba belekezdeni.

- Azt mondtam, maradj csöndben! - kiáltott rám, szeme dühtől izzott még a félhomályban is jól láttam. Nem volt olyan félelmetes, mint Gregory, vagy a másik, inkább, csak megviselt és fájdalommal teli. Ennek ellenére kitapogattam sziklafal csupaszabbik részét és hátamat nekivetve leültem. Még mindig fáztam, szorosan átöleltem a lábamat, és vártam.

Percek, órák teltek el nem tudom pontosan. Talán csak a szívverésemből tudtam volna megállapítani az idő múlását, ha nagyon akarom. Éreztem, hogy a szívem ijedten akar kitörni a helyéről. Féltem, rettegtem, hogy mi lesz ezután. Tudtam mindenre képesek.

- Miért? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni ismét egy idő múltán. Nem az unalom véget, hanem mert megőrjítettek a saját gondolataim.

- Nem megmondtam, hogy maradj csöndben?- kiáltott rám újból.

- Talán azt is megtiltották, hogy beszélgess velem?- kontráztam vissza.

Újabb csönd telepedett közénk. Ő nem válaszol semmit, én pedig nem tudtam mást mondani. Végül mégis megtört a jég…

- Mit miért?- kérdezett vissza egyszer csak.

- Miért utálsz ennyire? Hiszen nem is ismersz, nem is találkoztunk soha, nem ártottam én neked sohasem…- próbáltam egy mondatba belezsúfolni a bennem lévő érzelmek kiváltotta kérdéssorozatot.

- Tudni akarod, hogy mért utállak? Tényleg?- nézett rám szomorúan. Már nem volt dühös, csupán szomorú.

- Igen.- néztem a vörös szemeibe.

- Mert megszülettél, mert a testvéreddel együtt elvettétek az apámat.

- Tessék?- néztem rá megdöbbenve, erre nem számítottam.

- El tudod képzelni, milyen érzés volt kiskoromban úgy felnőni, hogy velem nem volt ott az apám? Hogy minden karácsonykor meg szülinapomon, csak egy képeslapot, és egy csomagot kaptam tőle. Mikor rákérdeztem anyámnál, hogy merre van, emlékszem ő csak szomorúan annyit válaszolt, hogy a másik családjánál. El tudod képzelni milyen érzés volt ez nekem?- nézett rám.

- Te tudtál rólunk? – kérdeztem vissza, a kérdésre.

- Persze, én mindig csak a második lehetőség voltam számára. Csak akkor költözött hozzánk mikor az anyádat elhagyta. A szerencsétlen anyám meg volt olyan hülye, hogy visszafogadta.

- De ezt nem értem, hiszen ő volt a hibás, a baj forrása.

- Nyugodj meg, gyűlölöm őt is. Tiszta szívemből. Ez az egész, a vámpírság, a halhatatlanság… ez egy átok. – láttam a szemében megcsillanni a könnyeket, de ahelyett, hogy utat engedett volna nekik, dühösen összeszorította a száját, és mélyeket lélegezve visszatartotta őket. Nem értettem miért. Talán erősnek akar mutatkozni, vagy csak azt hiszi, hogy megalázkodna előttem. Sajnos nem láttam a fejébe. Meg akartam érteni. Tudni akartam mi játszódik le benne.- Annyira szeretném megbosszulni.

- De hiszen meghalt. Ez nem elég? - vágtam közbe.

- Persze… meghalt. Hatalmas nagy bosszú. Már nem él. Neki a legkönnyebb. De ő nem látta, hogy hogyan illant el anyám szeméből az élet, mikor ez a két gyilkos kiszívta a vérét az utolsó cseppig, ő nem érezte azt a rettegést, amit én, mikor ismeretlenek, ezt tették.- nézett végig magán undorodva.- Ő nem tudja milyen egy tinédzsernek végigélni, hogy egy nálánál erősebb, és durvább vámpír kihasználja őt mindenhogy. És nem csak emberként.- nézett rám szomorúan.

Nagyot nyeltem. Lassan, nagyon lassan kezdtem megérteni a húgomat.

- De hiszen most te vagy az erősebb, hiszen újszülött vagy. Le tudnád őket győzni. Te meg tudod magadat védeni, miért nem menekülsz el? – tettem fel a legalapvetőbb kérdést.

- Tracy megérzi, ha terveznek ellene valamit, ha hazudnak. Ez a képessége. Gregory pedig… Hogy mért nem védem meg magamat? - tette fel magának a kérdést ő is.-… mert nagyon félek. Csak egy mozdulatába kerülne, és én is ugyanúgy járnék, mint az a lány.- utalt Alice-re - Akármennyire is könnyebbnek tűnik, én nagyok félek a haláltól. Gyáva vagyok…- mondta egyre halkabban. Összeszorult a szívem. Megsajnáltam őt. Ő is csak egy áldozat volt.

- Nem vagy az. – lassan közelebb kúsztam hozzá, - nem vagy az. Érthető, hogy félsz. Hagyd, hogy segítsek.- nyúltam a keze felé.

- Mégis , hogy akarsz segíteni? - nevetett fel keserűen. Elrántotta a kezét, és azon a kicsi helyen arrébb lépett. – Ember vagy. És ha nem vetted volna észre, nincs már neked se sok hátra. És csak hogy tudd, veled sem fognak gyengédebben bánni. – Nagyot nyeltem. Az előttem álló jövő, homályos volt és félelmetes.

Talán mondtam volna még valamit, vigasztaló, vagy bíztató szavakat. Már nem emlékszem, de hirtelen olyan volt mintha a barlang oldalán erősen kopogtatnának valamivel.

Ez volt a jel.

- Gyere- rántott fel a földről, nem volt olyan durva, mint előtte, de nem is úgy viselkedett, mint egy szeretetteljes testvér.

A barlang, vagyis inkább zug sötétebbik részén egy kis nyílás volt, amit eddig nem vettem észre. Alig egy- fél méter átmérőjű. Mindketten befértünk rajta négykézláb. Én mentem elől, ő pedig hátulról lökdösött. Nem volt túl sok választásom. Az eddig meglévő félhomály is zavart, de a teljes sötétség még félelmetesebb volt. Chloe-nak könnyű volt, az ő sérthetetlen bőrén semmi sem ejthetett sebet, és az állatok vámpírságát tekintve, rögtön szerte szaladtak, ha megérezték a közelben. De én vele szemben csak egy ember voltam, ahogyan ő is mondta. Meg-megremegtem, mikor éreztem, hogy valami csúszós ragadósba beletenyerelek, vagy valami állat végigfut rajtam – akár csak egy pillanatra is. A számat összepréseltem, nehogy egy - húgom elől menekülő - rovar ott találjon magának rejtekhelyet, és mivel semmit sem láttam, a szememet is összeszorítottam.

Jobban belegondolva, talán csak 20-25 méteres lehetett az átjáró, de az én emberi lassúságomnak, és félelmemnek köszönhetően, hosszú kínkeserves percekig tartott, míg valahogy kimásztam a járatból. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor éreztem, hogy valaki álló helyzetbe ránt.

Ismét egy barlangban találtam magamat. Az előbbinél sokkal nagyobb és tágasabb barlangban. Mivel teljesen el volt zárva a felszíntől, fogva tartóim két botot gyújtottak meg, ami kellő világosságot nyújtott az egész barlangban. Nem tudom, hogy miért tették ezt. Talán, hogy a látvánnyal is kínozhassanak, ne csak a vaksötétben érezzem őket, és halljam a hangjukat. Akkor, ott nem tudtam eldönteni, hogy melyik lett volna a rosszabb.

Ahogy jobban körülnéztem, láttam, hogy a barlang egyik részében egy tó volt. Vize feketén fénylett a tűz fényében.

Tracy a falnak szegezett, és lenézően végigmért a tekintetével.

- Annyira szánalmas… nem tudom, mi tetszik benne- szólt oda a társának.

- Gyenge, és édes – nyalta meg kéjesen a száját a megszólított.

- Most mit csinálnak? Mit akarnak?- kiabáltam egyre hangosabban, bár tudtam a vastag barlangfal, nem ereszti ki a hangomat, akármilyen hallása legyen is az erre járónak.

- Pillanatnyilag csak ezt…-mosolyodott el. És számomra hatalmas erővel a szemközti falhoz vágott. A fejem bevertem és félig öntudatlanul estem össze.

Így kerültem ide, és így fekszem még mindig itt. Félek. Várok. És csak reménykedni tudok abban, hogy hamarosan meghalok.

- Figyelj a bejáratokra, és szólj, ha valami gyanúsat hallasz.- halottam meg Tracy szokásos vezetői hangját. Azt hittem elmentek. Hogy ismét csak ketten maradtunk. Nem hallottam semmit, kezdtem reménykedni, hogy talán marad még egy kis időm kettesben lenni a húgommal, mielőtt meghalok.

Hirtelen egy adag jéghideg víz csapódott az arcomnak, bele a számba az orromba, a szemembe. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy mégis itt maradtak, és azért utasíthatták a húgomat, mert ők másra fognak figyelni. Rám.

Csukott szemmel fulladozva hátráltam, még a hideg kő meg nem állított. Kétségbeesve töröltem ki a szememből a vizet, és próbáltam ismét rendesen levegőhöz jutni. A víz egy része jégpáncélként rakódott le a tüdőmig.

- Jó reggelt Őzike- susogta örömteli hangon Tracy.

- Most mi lesz? Mit akarnak csinálni?- kérdeztem rekedten - ismét, a bizonytalanság megőrjített, megremegtem, fáztam a barlangban uralkodó hidegtől és a nyakamba zúduló jéghideg víztől is.

Gregory harsány hahotázásba tört ki és közelebb jött felém, hallottam a társa éles kacagását is. Ezek a tekintetek, hangok, nem hasonlítottak azokra a megnyilvánulásokra, amiket én ismertem. Nem tudtam egyikőjüket sem elképzelni, ahogy féltőn és lágyan rám néznek, vagy gyönyörű hangjukon hozzám szólnak… az ő hangjuk csak késként hatolt el a dobhártyámig, hogy még jobban reszkessek- víz nélkül is. Gregory betegesen, és csillogó szemekkel nézett végig rajtam minden egyes pillanatban, mintha egy ízletes édesség lennék, és csak arra vár, hogy anyuci ne figyeljen oda és felfalhasson.

- Gregory, a tied. De vigyázz, nehogy belehaljon.- ha eddig nem tartottam volna tőle eléggé, most megtörtént. Utasítást kapott, és örömmel teljesítette a parancsot. Kétségbeesve próbáltam továbbhátrálni, át a falon, át a világon az Egyenlítőn is akár, csak ne közelítsen hozzám, ne lássam, hogy gyorsan emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy közelít felém. Ne érezzem magamon azokat a kívánó, sötét szemeket.

A lábfejem felé nyúlt, hiába próbáltam elrántani előle, túl gyors volt hozzám képest. A lábamnál fogva, nem túl kedvesen fekvő helyzetbe rántott, éreztem ahogyan az aprócska kövek végigsúrolják a hátamat, a blúzomon keresztül.

A baloldalam mellé térdelt, és közel hajolt hozzám. Jobb keze tapogatósan végigsimította az arcomat.

- Ne, kérem ne! Bármit megteszek…- kezdtem könyörögni, nem gondolkoztam a szavakon, amik elhagyták a számat. Reflexből jöttek.

- Bármit megteszek csak ezt ne… kérem ne…- torzította nőiesre a hangját Gregory . Az undorom percről percre nőtt. – Mindig ugyanez a szöveg. Nincs benne semmi új. Ti nők… unalmasak vagytok… de élvezetes látni titeket…- és itt széles mosolyra húzódott a szája széle. -… ahogyan sikítoztok, szenvedtek, alárendelitek magatokat nekünk. – vicsorgott, és egy pillanatra, oldalra nézett.

Követtem a pillantását. A húgom fejét lehajtva nézte a földet. Nem reagált semmit, mintha csak egy bús szobor lenne. Megérezhette, hogy nézzük, mert lassan rám emelte a tekintetét. Szeme tele volt félbehagyott mondatokkal, eltitkolt érzelmekkel. Láttam a mérhetetlen undort és gyűlöletet, amit ezek a szavak váltottak ki. A sajnálatot, a félelmét, és egy lekezelő na-én megmondtam- hogy –ez- lesz pillantást is.

Igen megmondta… és most tényleg itt vagyok a karjai között, nem tudok mit tenni. Nem tudom megvédeni magamat. Csak fekszem itt kiszolgáltatottan.

Felnéztem Gregoryra. Vágyakozó szemekkel mérte végig a testemet. Ösztönösen átlendítettem a jobb lábamat a balon, és beakasztottam a lábfejemet a vádlim mögé. Tudtam, hogy sokkal erősebb nálam, de ez az elzárkózás egy leheletnyi önbizalmat adott, hogy talán mégsem teszi meg.

Mintha a gondolataimban olvasott volna, vicsorogva elhatározhatta magában, hogy tönkreteszi a pozitív gondolataim adta reményeimet is. Beszélni kezdett hozzám. Olyanokat, amiket nem akartam hallani…

- Tudod az első kis barátnőd, az a szőke… hmmm. Nagyon édes volt, és együttműködő… nézett rám jelentőségteljesen aztán a legfelső gombom felé nyúlt.- azonnal megtette, amit mondtam neki. Meg is kapta a jutalmát.- Tekintete egy pillanatra az emlékekbe révedt. Kirázott a hideg, mikor néhány ujja a kulcscsontom kalandozott.- Tudod, túl könnyen beleegyeztél a tervünkbe, csak úgy belemásztál a mi kis csapdánkba szó nélkül. Semmi izgalom - tettette a szomorút.

- Én mondtam, hogy menni fog, túlságosan emberi…- hallottam meg Tracy hangját. Másfél méternyire ült tőlünk és nézte, ahogy a társa engem taperol. Egy pillanatra elgondolkoztam az ő kapcsolatukon. Hogy lehet így társként élni egymás mellett, hogy közben végig nézi, ahogy más nőket kínoz a kedvese? Ez beteges…

- Na mindegy ez sem probléma.. - közben a keze végig simította a nyakamat az államig majd elindult még lejjebb. Megfogta a blúzom két szélét, és egy könnyed mozdulattal, széttépte rajtam. A gombjaim szanaszéjjel repültek.

A barlang tetejét kezdtem el bámulni. Néztem a különböző, élesebb és életlenebb köveket. Amiket a természet ereje kovácsolt olyanná, amilyenek most. Nem akartam tudomást venni a testemen végig csúszó kezeiről. Nem akartam elhinni, hogy ezt teheti velem.

Átrakta a lábát rajtam és könnyed mozdulattal ráült a csípőmre, mintha ez lenne a jól begyakorolt koreográfia. Felnyögtem a súlya alatt. Hangomra széles mosoly tükröződött az arcán.

- A másik barátnőd… na ő sokat ellenkezett sajnos. – folytatta. - És mielőtt megöltük elájult. – simogatni kezdte a vádlimat, és a bokámat.- Azt hiszem nem kellett volna megvágni egy-két testrészét. – miközben ezt mondta az Achilles inam felé kapott és jelentőségteljesen végig simított rajta.

Éreztem, ahogy a könnyek lassan kitörni készülnek a szememben. Csak a gondolatra is, átéreztem a fájdalmat, amit ő is érezhetett. Tudtam, hogy nem a levegőbe beszél, tényleg megtette. Azért szenvedett annyit, mert az egyik barátnőm volt… lassan tört ki belőlem a mellkasomban felgyülemlő fájdalom. Halkan zokogni kezdtem. Az érzés, a bűntudat, a fájdalom, a gyász, őrült tempóban feszítette szét a mellkasomat. Ott abban a pillanatban megakartam szűnni létezni, nem akartam érezni, és hallani őket. Senki sem hallgatta meg ott fenn az égben a gondolatbeli könyörgésemet. Nem foglalkozott velem senki. Hagyták, hogy tovább szenvedjek, és talán megérdemeltem…

- Nézd már- kapta fel meglepve a fejét a sírásomra. - hiszen pityereg… - elégedettséggel a szemében ismét az arcomhoz hajolt.- Egy valamit nem mondtunk neki.- Simított végig az arccsontomon, hagyta, hogy a könnyeim ráfolyjanak az ujjaira.- azt hogy nálunk az ilyet nem szabad - hangja határozott volt, és korántsem olyan kedveskedő, mint másodpercekkel korábban. Még fel sem tudtam fogni, hogy lendül a keze, csak azt éreztem, hogy a fejem jobbra hanyatlik az arcomra mért ütéstől. Újabb könnyek szöktek a szemembe.

- Nem hallottad mit mondtam? - Hangja egyre erősödő, és dühös volt… Nem láttam a könnyeimtől. Így arra sem tudtam felkészülni, hogy lendül a keze felém….ismét… A második ütés, amit adott egy pillanatra eldugította a hallásomat. A könnyeimet nem tudtam visszatartani, reflexből jöttek. A negyedik vagy az ötödiknél - már nem számoltam, csak a fájdalomra figyeltem - úgy éreztem, mintha egy kést vágtak volna az államba. Nem hallottam reccsenést, vagy bármi mást, ami azt jelezte volna, hogy eltört, csakis a mérhetetlen állandó fájdalmat éreztem.

Becsuktam a szemem, és megpróbáltam visszagyűrni a könnyeimet. Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem valami vidám dologra gondolni. Maggie jutott eszembe. Mikor még kicsi volt, és tanult mászni. Az első időkben csak pörgött körbe-körbe, az óramutató járásával ellentétesen, és reklamált hogy nem jut egyről a kettőre. Az emlékre, egy pillanatra, még el is mosolyodtam.

Nem hallottam semmit, csak a rám nehezedő súlyt éreztem, még mindig. Kinyitottam a szemem és farkasszemet néztem Gregory-val. Meglepve nézett rám. Majd egy mosoly kíséretében ismét lendült a keze, nem fordítottam el a fejem, húztam be a nyakam, vagy csuktam be a szemem, csak tovább néztem az arcát, és még mindig Maggie-re gondoltam. Arra hogy erősnek kell lennem.

Nem kaptam még egy pofont, mint ahogy számítottam rá, egyszerűen csak kárörvendő mosollyal végigsimított az arcomon, ahol még mindig ott voltak a könnyeim - amiknek nem volt idejük felszáradni.

- Ez úgy látszik családi vonás- mosolyodott el elégedetten – Gyorsan tanultok…

Megfogta a kezemet. A jobb kézfejemet a szájához emelte. Meghökkenve néztem rá, nem értettem mit akar. Apró puszit nyomott, minden ujjam végére. Néztem a szemét, de nem tudtam kiolvasni belőle semmit, csak a kínzás örömét.

Leejtette a kezem, és beszélni kezdett: – Tudod a második világháborúban hadnagy voltam. Én végeztem a vallatásokat, az esetleges árulókkal szemben. Nagyon élveztem, mikor sírva, könyörögve ismerték be a bűnösségüket. Megmaradt pár kedvenc kínzásom is. Például ez is…- kéjes vigyora döbbentett rá, hogy a beszéddel, csak a figyelmemet akarta elterelni, hogy még nagyobb legyen a meglepetés. A ujját a jobb mutatóujjam végéhez tette, úgy hogy hozzáférjen a körmömhöz…

Megpróbáltam elrántani a kezemet, de a másik kezét rákulcsolta a csuklómra, nem engedett a szorítása. Éreztem, ahogyan ellentétesen elkezdi feszíteni az ujjamon a körmöt. Sikítani volt csak időm, a fájdalom örült tempóval hatott ki az egész kézfejemre.

Hangom visszaverődött a barlangfalakról. Letépte a körmömet…

Hallottam valahol a távolban Tracy kacagását is, de a fájdalom eltompította az agyamat.

Minden erőmet belevetettem, hogy kihúzzam a kezem az ujjai közül, de azok satu módjára tartottak fogva.

- Ne! Kérem ne! - Suttogtam halkan, reszketve mikor a középső ujjam felé nyúlt. – Ne!

Ordítottam, ahogyan a torkomon kifért. A fájdalom perceimben azt kívántam, hogy inkább harapja le a karom, de ne érezzem ezt a sok apró tűszúrást, amit éreztem.

Három körmömet tépte le, és csak utána engedte el a kezem. Ránéztem az ujjaimra. Apró csíkokban szivárgott le a vér. Nem vérzett annyira, mint amennyire számítottam rá. Nagyobb volt a fájdalom, és ezt akarta elérni…

Könnyek nélkül zokogtam, és örült tempóban kapkodtam a levegőt. A barlang áporodott levegője, sem adott megnyugvást. Átöleltem a kezeimmel a fejemet, és próbáltam lenyugodni. Reszkettem. Maggie emléke sem segített már rajtam. Iszonyatosan sajnáltam magamat. Nem érdekelt már semmi, csak, hogy hagyjanak végre békén, vagy öljenek meg mihamarabb.

Aztán megéreztem a kezeit az oldalamon. Tapogatósan, kéjesen simított végig rajtam.

- Kérem, hagyjon… könyörgöm.- susogtam leheletszerűen. A félelem elvette a hangomat. Felemelkedett rólam, és hátra kezdett araszolni, hogy hozzáférjem a csípőmhöz.

Úgy éreztem, mintha egy polip lenne, ami egyre durvábban, és erősebbel tapogat a testem különböző pontjain. Az összefűzött lábaimat, még jobban összeszorítottam.

- Legyél jó kislány, és ne akard, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak. – nézett rám elragadtatással, miközben benyúlt a combom közé.

Szét akarta feszíteni a lábamat. Tudtam, hogy ezerszer erősebb nálam, de nem engedtem a szorításból. Reménykedtem, hogy nem tud ily módon sehogy sem fájdalmat okozni…

Tévedtem…

Megfogta a combjaimat, és számára könnyeden, számomra hatalmas erővel szétrántotta a lábaimat. Talán nem fájt volna annyira, ha nem kulcsolom át őket. De így egyfajta ellenállást adtam saját magam és az ő erejének. Az éles fájdalom előtt, a reccsenést hallottam csak, ami a térdem felől jött. Éreztem, ahogy kiugrott a térdem ismét. Az a térdem, ami akkor sérült meg először, mikor leestem a lépcsőről.

Az ujjaimat belemélyesztettem a földbe, éreztem, ahogyan a por, és a homok belemegy a sebekbe, amiket már nem védett a körmöm. Mintha marták volna…

Sikítottam. Próbáltam harcolni a könnyeim ellen, valami pozitívra gondolni, de halálon kívül nem jutott eszembe semmiféle megnyugvás.

Kéjesen közelebb hajolt hozzám, és mélyet szippantott a levegőbe. Megfogta az ujjaimat, és az orrához emelte.

A szemem sarkából láttam, hogy Tracy is közelebb mászik.

- Gregory, Tracy- hallottam a harmadik hangot valahonnan hátulról.

Egyikük sem reagált rá, mintha csak én képzelődtem volna.

- Gregory, figyeljetek már- kiáltotta hangosabban.

- Mit akarsz?- nézett hátra dühösen.

- Jönnek…- suttogta olyan halkan, hogy épp csak meghallottam. Mintha attól félt volna, hogy rajta töltik ki minden mérgüket. Egy pillanatra remény öntöttem el az agyamat, hogy talán mégis… egy pillanatra nem éreztem a fájdalmamat. Becsuktam a szemem, hogy az illúzió még megmaradhasson kicsit.

- Mi? – néztek össze.

Kisebb- nagyobb robajt hallottam több irányból. Azért rimánkodtam magamban, hogy szakadjon le be a barlang, vagy legyen hegyomlás, vagy bármi, csak legyen vége ennek az egésznek.

Gregory megragadta a hajamat, és egyetlen rántással álló helyzetbe rántott. A jobb lábamra még mindig nem tudtam ránehezedni. Akármennyire fájt erőtlenül csüngtem a saját hajam végén, mert nem bírtam tartani magamat. Csukva tartottam a szememet, és próbáltam valami jóra gondolni. Maggie, a nővérem, Jasper…

- Engedd el! – hallottam egy határozott, ellentmondást nem tűrő hangot valahonnan.

Túl valóságos lett a képzelgésem. Nem lehet. Ő nem. Az eszem azt kívánta, hogy csak képzelődjek, és ne legyen ezen a helyen soha, ne lásson így soha… a szívem azért könyörgött, hogy ha kinyitom a szemem, legyen ott.

- Nem hallottad? Engedd el! – kiáltotta határozottan.

Erre muszáj volt kinyitnom a szememet. És ott volt…

Láttam Carlisle-t is a háta mögött. Emmettet jobb oldalról tőlük. Edwardot pedig balról.

- Na persze! Mint a macska az egérrel ugye, ha elkapta csak úgy kiengedi a karmai közül?!

- Nincs jogotok így bánni vele!- nézett vele farkasszemet Jasper dühtől izzó szemmel. A szemébe kapaszkodtam. Meg akar védeni. Lehet, hogy csak képzelem. Futott át az agyamon. Lehet, hogy még mindig a földön fekszem, és álmodom. Az agyam csak egy könnyű illúziót teremtett, hogy ne kelljen fölfognom azt, amit Gregory tesz velem…

- Dehogynem- Megrántott ismét, a hajamnál fogva. Hangosat sikítottam, miközben lehuppantam a földre. A fejemhez nyúltam ép kezemmel. A hajam egy része a kezében maradt. Nem ez nem illúzió, túl sok a fájdalom…

- Ne!- hallottam Carlisle hangját is. Felnéztem, Jaspert úgy próbálták Emmettel közösen lefogni. Láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban nekiugorhat Gregory-nak.

- Én nem tenném - mondta gőgösen, éreztem, hogy benyúl a hónom alá. És felránt magához. Két kézfejét eltartotta tőlem és odaszólt a dulakodóknak. – Attól, hogy ember még tudok benne kárt tenni.

Jasper ellenkezése azonnal megszűnt. Mintha elvágtak volna egy zsinórt a bábun, a színházi előadás közepén. Szomorúan, és aggódóan kereste a tekintetem, hátrébb lépett és fájdalmas arccal tovább nézte Gregory minden rezdülését.

- Engedjétek el! - ezúttal Edward ismételte meg az előbb feltett felszólítást.- A tervetek meghiúsult. Nem éri meg nektek. Engedjétek el.

- Nem! Engedjetek ki innen! – sikította Tracy eszelősen.

- Úgyis megtalálunk titeket. Engedjétek el! – biztosította őket ismét nyugodt hangon.

Éreztem Gregory leheletét a tarkómon, és azt hogy még erősebben szorít magához.

Nem értettem semmit, azt sem, hogy hogyan kerültek ide, hogy miről beszélnek, csak azt akartam, hogy szűnjön meg ez a minden porcikámban előjövő fájdalom. Jaspert akartam. Átölelni, érezni az illatát, hogy tudjam, nem vagyok egyedül.

- Tudjátok, van egy mondás. – Gregory aprót csókolt a nyakamba, kirázott a hideg. – Ha nem lehet az enyém… - itt hatásszünetet tartott és éreztem, hogy megfeszülnek a kezei.-… másoké se legyen.

Mielőtt felfogtam volna a mondat értelmét, egy erős taszítást éreztem a hátamba. Nekirepültem a barlang falának. Pontosan a tó mellett. Éreztem, hogy roppan valami a hasam felől, éreztem az apró szúró fájdalmat.

Majd minden erőmet elveszítve a tóba estem… A jéghideg víz lassan hömpölyögve bukott át rajtam. Úgy éreztem, mintha millió apró kést szúrtak volna a testem minden egyes négyzetcentiméterébe. Más kések voltak, mint mikor az ujjamat fájlaltam. Ezek sokkal hegyesebbek és fájdalmasabbak voltak. Tompa hangokat hallottam föntről a vízen kívülről. De nem akartam, nem tudtam őket szavakká, mondatokká alakítani.

Nem volt erőm úszni. Nem volt erőm semmihez. Tehát itt vége. Feladtam. Éreztem, ahogy a jéghideg víz lassan utat tör a torkomon lefelé. Belülről is lassan felemésztett.

Kinyitottam a szemem. Fehér ködöt láttam magam körül. Egyre sűrűbb fehér ködöt. Ami egyre közeledett, és közeledett felém. Nem tudtam, mit keres a tóban egy köd, de ott volt. Furcsa dobogást hallottam a fülembe. Csak másodpercek után döbbentem rá, hogy a saját pulzusom egyre szabálytalanabb zubogását hallom.

Reméltem, hogy senkinek nem fog baja esni miattam. Annyi minden eszembe jutott az alatt a néhány másodperc alatt. Láttam Maggie mosolyát, hallottam Alice csilingelő kacagását, éreztem Jasper ölelését…

Nem ez nem ő, csak a köd. Éreztem a bőrömön, ahogy átölel, megragad.

Így lesz mindenkinek a legjobb, tudtam. Képtelen voltam ellenkezni. Fáradt voltam testileg és lelkileg is. Vágytam a halált.

Egyre szorosabban fogott az a köd, és rántott magával…

A zubogás a fülemben, pedig egyre lassabb és halkabb lett…