A végzet könnyei – 13. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a fejezetet.:) Jó olvasást kívánok hozzá.:) Köszönöm szépen a lelkes segítséget Katának!Nagyon hálás vagyok neked!:) Valamint Zsizsának is! Köszönöm, hogy a sok tanulás mellett szakítottál erre is időt!:) A nyertest majd később hirdetem ki(nehogy már korábban lelőjem a lényeget.:D), addig is köszönöm szépen az ötleteiteket, azt hiszem ebben a fejezetben minden ki fog derülni.:) A fejezetet küldöm azoknak akik betegek, ugyanis együtt érzek velük, mert én is összeszedtem valami megfázásos köhögős nyavalyát. Szóval mindenki gyógyuljon meg, aki pedig nem beteg, az vigyázzon magára, nehogy itt a szünet közeledtével azok legyenek!:) A 20 komment még mindig érvényes.:) Jó olvasást! Várom a visszajelzéseket, hogy minden érthető volt e magyarázatban, és az esetleges felmerülő kérdésekre is próbálok választ adni.:)

Puszi,

Truska

Önző szeretet (váltott szemszög)

Audrey

Feketeség ölelt körbe, lágyan és megnyugtatóan, elfelejtetve velem mindent. Azt is, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok - vagyis hol kellene lennem -, és hogy miként kerültem ide. Csak a nyugalommal foglalkoztam. A feketeség simogatásával. Mintha egy sötét vizű tóban lebegtem volna.

- Audrey! Audrey! – hallottam meg végül egy elbűvölő hangot a felszínről tompán. – Audrey! Carlisle, csinálj vele valamit! – szólalt meg ismét az angyalhang.

- Jasper, majd felébred. Csak elájult. Ez volt a legjobb, ahogy a szervezete reagálhatott , egy ilyen élmény után… - válaszolt végül megnyugtatóan egy másik, kellemes hang.

- Audrey! Kicsim! – szólongatott ismét az angyal.

Lassan kezdtem áttörni a felszínen, visszakerülve a valóságba. Jasper… persze, hogy ő az. A simogató hullámok helyét ölelő márványkarok vették át. Éreztem, hogy félig valami keményen fekszem- talán földön - és hogy a félig a karjában tart.

Egy hideg kéz kúszott az arcomra, és megfogva a szemhéjamat belevilágított a szemembe. Erőtlenül löktem el magamtól Carlisle kezét.

- Bocsánat – szabadkozott. – Hogy érzed magad? – kérdezte, miután megvárta, míg sikerült ráfókuszálnom a szememmel. Az övében aggodalom tükröződött, és talán zavarodottság is. Mióta zavarodik össze egy vámpír?

- Kótyagosan - feleltem végül őszintén. – Mi történt?

- Elájultál – súgta ezúttal Jasper, amit én is sejtettem. De mitől?

- Hol vannak a többiek? Hol vannak a lányok? – kérdeztem ijedten, mikor nem láttam senkit a látómezőmben. Ha valami bajuk esne, miattam… ha még egy családtaggal történne valami… nem tudnék tükörbe nézni. Ki tudja, mi történhetett abban a pár percben, amíg a feketeségbe kerültem?

- Itt vagyunk. Nincsen semmi baj – Bella hangja megnyugtatóan hatott rám. – Mind itt vagyunk…

- Mit csinálnak vele? – szólt egy éles, rekedtes hang a szoba másik feléből. Egy hang, ami kiszakított a kótyagos értetlenségemből. Hirtelen minden eszembe jutott. Minden, ami az ájulásom előtt történt. A faház, a park és… Jasper karjai megfeszültek körülöttem, szemem sarkából láttam, hogy még mindig aggodalmasan néz rám.

- Segíts felállni! – kértem. Egy részem nem akart szembenézni a tényekkel, míg egy másik meg akart bizonyosodni róla, hogy nem álmodtam, hogy valós… Ez a felem volt az erősebb.

Bármennyire is féltem szembesülni a valósággal, körbenéztem a szobában. Ott ült az asztalnál egy széken. Edward és Bella mögötte álltak. Egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha tőlem akarnák megvédeni, mintha ők lennének a testőrei, de jól tudtam, hogy ez nem így van. Csak álltak mögötte szoborként. Edward arcán láttam, hogy a gondolatait fürkészi. Emmett ekkor lépett be az ajtón, vizsgálón végignézett rajtam, majd Edward felé fordult, és megrázta a fejét.

- Nem bántottak? Mit csináltak vele? – kérdezte ő. Összerezzentem a hangjától, hisz most láttam a szája mozgását, tudtam, hogy ő beszél, hogy az, ami történik, nem csak képzelgés.

Nem bírtam megszólalni, képtelen voltam bármi hangot kiadni, válaszolni meg végképp nem. Ott álltam egy gombóccal a torkomban, és őt néztem. Hisz ő meghalt… nem élhette túl… nem… nem… Úgy éreztem magamat, mint egy viaszbábu. Arra emlékeztetett, mikor még tinédzser voltam, és a barátaimmal megnéztünk egy horrorfilmet, amiben a szereplőket viaszba öntötték, mikor még éltek. Mintha egy külső erő meggátolná, hogy mozogjak, mintha egy maszk olvadt volna az arcomra. Valamilyen szinten hálás voltam ezért, megmaradt az álarc, így én is határozottnak és elszántnak tűnhettem. Vagyis reméltem, hogy így nézek ki kívülről.

- Vegye le róla a kezét! – Először nem tudtam, hogy kihez beszél, de lassan rájöttem, hogy Jasper karját nézi, ami még mindig a derekamon volt. – Nem látja, hogy fél magától? – kérdezte úgy, mintha egy óvodáshoz beszélne. Jasper rám nézett. Tudtam, hogy érzi az érzéseimet, és ez biztonsággal töltött el. Nagyon reméltem, hogy tisztában van vele ő is, hogy ha elenged, több, mint valószínű, hogy elesek vagy összecsuklok. Így a felszólítás ellenére még közelebb lépett hozzám, és még nagyobb támasztékot adott nekem, mind a kezével, mind a jelenlétével.

- Valaki megnézné a kezem? – szólalt meg ismét a magasba emelve a karját, amin egy nagy kék folt volt, jól kivehetőek volt rajta valaki ujjai. – Ezek – nézett Edwardra és Jasperre - úgy bántak velem, mintha állat lennék – sziszegte - Mondjuk nem is vártam többet maguktól.

Hogy beszélhet így velük? Bár nem beszéltem, nem mozdultam, mégis tűszúrásként hatottak a szavai.

- Maga, ha jól láttam, ért egy kicsit az orvosláshoz - nézett Carlisle-ra.

Carlisle a szemtelen megszólítás ellenére odasétált mellé, a jól ismert alapossággal elkezdte megvizsgálni őt. Mindvégig úgy nézett Carlisle-ra, mintha bármelyik pillanatban letéphetné a karját vagy rátámadhatna.

- Csak egy kis húzódás, pár nap borogatás után elmúlik – állapította meg végül Carlisle.

Ő nem mondta, hogy köszönöm, még biccenteni sem biccentett felé, ugyanolyan barátságtalanul nézett rá, mint eddig. Majd elfordította róla a tekintetét, és ismét rám nézett.

- Úgy látszik, te nagyobb sikerrel jártál, mint én egész életemben. Ennyi hím és nőstény együtt szokatlanul nagy létszámnak tűnik. Főleg egy ember mellett. – kezdte csevegő hangnemben.

Hím? Nőstény? Csak néhány másodperc után jöttem rá, hogy a velem tartózkodó vámpírokról beszél. Megdöbbentet a hozzáállása, mintha vérengző, lelketlen vadállatok lennének. A családomról beszélt. Az ÉN családomról. A barátaimról, a megmentőimről, a szerelmemről.

- Én nem állnék ilyen nyugodtan a szőke mellett! Te nem vagy olyan tapasztalt, mint én, de nyugodtan hihetsz nekem. Rengeteg sérülése van a melletted állónak. Veszélyesnek látszik.

- Amellett állok, aki mellett akarok - szólaltam meg rekedten, miután a Jasperre tett megjegyzésétől eltűnt a gombóc a torkomból. – Felnőtt nő vagyok.

- Felnőtt nő? Már annyira elment volna az idő? Nem is emlékszem… - jegyezte meg szárazon.

A testem még mindig meg volt dermedve a döbbenettől, és vele együtt az érzéseim is. Arra vártam, hogy a viaszos massza mikor fogja elérni a szívemet. Úgy éreztem, hogy szinte csak az dobog a bordáim alatt. Mintha minden más meghalt volna bennem.

Egy őrült részem egy másodpercre eljátszadozott a gondolattal, hogy miért nem Gregoryék vártak itt ránk. Sokkal elviselhetőbb lenne minden… azt hiszem…

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt ül emberként szinte érdektelenül az asztalnál, és engem fürkész. Talán hónapokkal ezelőtt örültem volna neki, de most csak arra voltam képes, hogy ledermedve farkasszemet nézzek vele.

Hogy lehetséges? Mégis, hogy élhette túl? Miért ül itt ilyen nyugodtan? Mi van az álarc mögött? Az oly ismerős, mégis mára már ismeretlen arc komolyan nézett rám még mindig. Máshogy élt az emlékeimben. A haja zilált volt, apró ráncok látszottak az arcán, de a szeme ugyanolyan kék volt, mint az enyém.

- Szép munkát végeztél – mondta ötpercnyi néma hallgatás után.

Összeráncolt homlokkal néztem rá, éreztem, hogy az arcomra olvadt viaszszerű maszk lassan eltűnik. Kérdő arckifejezésemet látva elmosolyodott.

- Mégis, milyen ajánlatot tettél, ami miatt még mindig élsz? – kérdezte kíváncsi fénnyel a szememében.

- Nem értem, mire gondolsz - vallottam be.

- Milyen szolgáltatásokat nyújtasz nekik, Audrey, hogy még mindig dobog a szíved? – kérdezte szemtelenül.

Ez a mondat, ami nem csak a családomat becsmérelte, de engem is, vagy talán csak a nevem említése egy pillanat tört része alatt fel olvasztotta a testemet és az érzéseimet is. Mintha valami furcsa álomból ébredtem volna, lehet, hogy ez volt az ájulásom utóhatása. De most tényleg felébredtem.

A düh, ami végigsöpört rajtam felemésztő volt, talán a hirtelen jövő érzések, talán csak a hozzám vágott rideg szavak miatt, de megindultak a lábaim felé.

A következő másodpercekben minden olyan gyorsan történt.

Hangos kiáltással ugrottam felé. Ezután már csak azt vettem észre, hogy Emmett lefog, éreztem, hogy Jasper is mellettem terem, és próbál csitítgatni. Most nem volt semmi haszna, csak őt néztem, és próbáltam kiszabadulni a kezeimet szorító vasmarkok közül. Mintha ijedtséget láttam volna a szemében… nem baj, féljen! Én is féltem, számtalan alkalommal rettegtem egyedül, rettegtem, hogy elkapnak, féltettem Maget, féltettem a barátaimat… Azt akartam, hogy ő is érezze, hogy milyen, mikor az embernek még a levegővételtől is félnie kell.

Mintha olvasott volna a tekintetemben, nyugtalanul felállt a székről és hátrálni kezdett, nem törődve a mellette álló Belláékkal.

Éreztem, ahogy Jasper kezei lehanyatlanak rólam. Esme lépett elém, anyai szemében aggodalmat láttam, megfogta az arcom és halkan susogni kezdett, miközben hüvelykujjával az arcomat simogatta.

- Audrey, csssss nyugodj meg! Minden meg fog oldódni, kérlek, nyugodj meg! – Emmett lassan elengedett és csak Esme karolt át. Anyukámra emlékeztetett, mikor még kicsi voltam, és hozzá szaladtam az ügyes-bajos dolgaimmal.

Azalatt a néhány másodperc alatt Esme karjaiban elhitettem magammal, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben van, hogy semmi rossz nem érhet.

- Kezdesz olyanná válni, mint ők… Vaddá és meggondolatlanná. - szólalt meg ismét.

- Mit akarsz tőlem? – kiáltottam hisztérikusan. - Mit akarsz? Apa…

Jasper

Sosem láttam még őt ennyire kikelni magából. Ujjai begörbültek, mintha karomként akarná használni őket. Elvakultan ugrott a férfi felé, mintha ki akarná kaparni a szemét.

A legelkeserítőbb az volt az egészben, hogy az érzéseit nem mindig érzékeltem. Az elmúlt percekben csak fel-felvillant a benne lezajló érzések kuszasága. Talán ezért nem voltam felkészülve arra, hogy hirtelen neki akar ugrani.

Emmett arcára komoly koncentráció ült ki, félt, hogy nehogy erősen szorítsa miközben igyekszik kitörni a kezei közül.

Hiába próbáltam őt lenyugtatni, minden téren falba ütköztem.

Kicsikém, hadd próbáljam meg én! – hallottam meg Esme suttogását, amit csak mi, vámpírok hallhattunk.

Arrébb léptem, és hagytam, hogy anyám megtegye azt, amit én hosszú kínkeserves percek után sem tudtam. Vajon tőlem is undorodik már? Olvastam nem egy esetről, hogy ha a lánygyermek csalódik az apjában, akkor undorodni kezd a férfiaktól egy darabig. Már csak a gondolat is borzasztó volt, hogy esetleg engem is megutált.

Éreztem a családom zaklatottságát is. Rosalie és Esme mindeddig a szoba egy sarkából figyelte az eseményeket. Az apja nyitott könyv volt számomra, legalábbis az érzések terén. Komoly maszkkal az arcán próbált határozottnak tűnni, miközben nagyon jól tudtam, hogy fél. Hiszen vámpírok vagyunk, és nem hiszem, hogy tud a mi vegetáriánus életmódunkról. Fél, ahogy minden rólunk tudó ember félne. Mégis könyörtelenül rideg maradt a lánya irányában.

Emmett már elengedte Audrey-t, de még mindig ugrásra készen várakozott fölé tornyosulva.

Éppúgy, mint a többiek, én is alig vártam, hogy megtudjam, hogy mi történt, hogy kerülhetett ide. Hiszen meghalt... Ezt igazolták Gregory-ék és a gyilkosságokról szóló cikkek is. Mi lehet a kézenfekvő magyarázat arra, hogy most mégis itt van, élve, dobogó szívvel?

- Mit akarok? – kiáltott Audrey irányába hangosan. – Ti törtétek rám az ajtót!

- Maga fogott a testvéreimre lángszórót – szólalt meg Emmett is éllel a hangjában.

- Még szép, hogy megvédem magam – felelte, mintha csak egy hangya eltaposásáról beszélnénk.

- Honnan tudta, hogy jövünk, Mr. Hopes? – kérdezte Carlisle udvariasan, Audrey pedig összerezzent a megszólításra.

Egy pillanatig tétovázott. Jelen esetben irigyeltem Edwardot. Szerettem volna az apja fejébe látni, és megtudni a szándékait, a gondolatait. Az érzései bizalmatlanságot tükröztek, mintha arra várna, hogy bármelyik pillanatban a nyakának ugorhatunk, talán csak azt hitte, hogy a kérdésekkel húzni akarjuk az időt.

- A sólymoktól - válaszolta nemes egyszerűséggel, fél perc hallgatás után. – Felröppentek a fáról, mikor maguk megjelentek, megérezték a veszélyt. Nincs egy rájuk veszélyes ragadozó sem. Csak a maguk fajta – nézett végig rajtunk, nem törődve a még mindig Esme karjaiba bújó lányával.

- Ez érthető magyarázat – motyogta inkább magának az apám.

- Mégis hogyan? – súgta rekedtes hangon Audrey.

- Hogyan kerülök ide? - kérdezett vissza az apja, de továbbra is minket figyelt gyanakvóan. - Autóval jöttem ide hét és fél hónappal ezelőtt.

- De maga meghalt… vagyis meghalt a hírek szerint… Mr Hopes… – közölte a tényállást türelmetlenül Bella. Aggódva nézett Audrey-ra, éreztem, hogy zavarja a férfi közönyössége.

- Hívjon csak Richard-nak, hölgyem! – biccentett kimérten Bella felé. Látszott, hogy nem a vámpírszépség, a kedves hang bűvölte el, csak rideg udvariasság volt ezen gesztusa.

Audrey még mindig Esme vállába temette a fejét.

- A hírek sok mindent felszínesen közölnek. Szerencsére – tette hozzá lesütött szemekkel.

- De Fremontban minden jel arra mutatott, hogy meghaltak abban a házban – szólalt meg itt tartózkodásunk óta először Rosalie.

Audrey apja meglepetten kapta felé a fejét a város említésére. – Igen meghaltak, három áldozat volt – mondta hidegen.

- De akkor ki halt meg helyetted? – kérdezte még mindig rekedten Audrey, miközben kibontakozott Esme öleléséből.

- A testvéri szeretet határtalan - jegyezte meg könnyedén. Szája sarkában apró mosoly bujkált, én kezdtem megőrülni a rébuszoktól, amikben beszélt. Audrey szeme hatalmasra nyílt. Elakadó lélegzettel nézett az apjára.

- De…de…. ő…. Ted bácsi? – nézett rá meghökkenten. Mr. Hopes csak önelégülten bólintott.

- Ki az a Ted bácsi? – kérdezte Emmett feszülten.

- A nagybátyám – válaszolta Audrey suttogva. - De vámpírokat nem verhetsz át. Ők Téged kerestek – nézett rá összezavarodva.

- Sokat nem tudsz még a világukról, kislányom – láttam, hogy Audrey összerezzent a megszólításra, de nem borult ki ismét. – Tedre sem emlékezhetsz, aki a trükk kulcsa.

- Még szép, hogy nem emlékezem, sosem találkoztunk. Anyu minden egyes látogatást elhárított. – Audrey hangja bizonytalanul csengett és az anyja említésére megremegett.

- Mi az, amiről mi nem tudunk? – kérdezett rá Carlisle, és akármennyire is próbálta elnyomni, egy másodpercre megtört az Audrey-ba vetett bizalma.

- Volt neki egy testvére - biccentett Audrey az apja felé, miközben kimondta azt, amire eddig is rájöttünk.

- Ezt mért nem mondtad nekünk soha? – kérdezte Carlisle éllel a hangjában.

- Mert alig ismertem. Ted bácsi minden karácsonykor küldött nekünk egy képeslapot, és ennyi. Mint mondtam, anyám sosem akart vele találkozni.

- Egyszer találkoztál vele - szakította őt félbe Richard. – Még karon ülő voltál, mikor meglátogatott minket a bátyám – javította ki őt, miközben egy pillanatra sem nézett rá, hanem minket figyelt.

- De ez még mindig nem magyarázat arra, hogy miért ő halt meg helyetted! – kiáltotta Audrey dühösen, egy másodpercre megéreztem a dühének a szikráját, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan felcsapódott köztünk a fal.

- A vámpírokat tényleg nagyon nehéz átverni, főleg az illatok miatt. Egyetlen egy esetben nehéz megérezni a különbséget, főleg, ha testvérekről van szó – nézett jelentőségteljesen ránk, és én már tudtam a választ.

- Miről beszélsz?- kérdezte értetlenül Audrey.

- Az egypetéjű ikreknél az illat is nagyon hasonló - válaszoltam meg helyette a kérdést. – Nem csak a bátyja volt igaz? – kérdeztem tőle.

- Nem… persze, hogy nem, különben nem lennék itt…

- Ted bácsi a… - suttogta Audrey meghökkenten, és csak néhány másodperc után sikerült feldolgozni a hallottakat - … az ikertestvéred volt?

- Igen, sosem voltunk jóban, főleg miután feleségül vettem anyádat, és elkezdtem a kutatásaimat, akkor váltak külön az útjaink. Csak néhány hónapponkét beszéltünk, és ritkán találkoztunk.

- Akkor mit keresett a fivére a tett helyszínén? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést Edward.

- Mégis hol vagyok? Bíróságon? Milyen jogon vallatnak engem? – kérdezte felháborodva.

- Csak tisztán szeretnénk látni… - mentegetőzött finoman Carlisle.

- Mi a jó abban, hogy maguk… tisztán látnak? – az ellenszenv szinte sütött róla.

- A lánya túlélte a támadásukat, és még maga kérdezi, hogy mi a jó benne? Fél évig abban a tudatban élt, hogy mindenkije meghalt, erre kiderül, hogy maga csak a bőrét mentette? – kiáltottam közel lépve hozzá, Audrey kifakadása óta először éreztem benne pánikot.

- Jasper… - szólított valaki a nevemen.

- Nagyon gyorsan elveszti a türelmét az uraság - közölte, de mindenesetre éreztem, hogy még mindig tart tőlem.

- Szóval? Miért halt meg a testvére? – kérdezte ismét Carlisle, mikor visszaült a helyére.

- Mennyit tudnak Fremontról? – kérdezte bizonytalanul.

- A másik családja ott élt – vetette oda Emmett mielőtt bárki válaszolhatott volna, volt egy olyan sejtésem, hogy ő Maggie miatt dühös rá legfőképp.

- Akkor tudnak Chloe-ról? – Carlisle bólintott, így nagyot sóhajtva folytatta, vagyis inkább belekezdett. – Clara, Chloe anyja találkozott Teddel mielőtt még visszaköltöztem volna hozzájuk. Ted állandóan segíteni akart nekik, rengeteg vitánk volt miattuk, úgy gondolta, kihasználom őket…

- Mért? Nem azt csináltad? - Audrey hangja fakó volt és kifejezéstelen.

- Fiatal vagy még, semmit sem tudsz az életről… a küzdésről… - vetette neki oda, de ezúttal ránézett.

Ökölbe kellett szorítanom a kezemet, hogy visszafogjam magamat. Ő oktatja ki az élet dolgairól? A családom tagjai felől is hasonló érzelmeket éreztem.

- Tehát a testvére rossz időben volt rossz helyen? – szólalt meg mögüle Edward.

- Nem tudom a pontos részleteket, csak azt tudtam, hogy megtámadták őket.

- Honnan?

- A munkám során rengeteg magukra utaló jelet megtanultam. Mikor hazafele tartottam, az utcánkban az összes kutya megtébolyodott. Ugattak és idegesek voltak. A kapu nyitva állt, az egyik függöny félig le volt tépve a karnisról, ez mind utalt arra, hogy eljöttek értem. Így ahelyett, hogy megálltam volna, ráléptem a gázra és továbbhajtottam.

- Hagyta, hogy megöljék a családját? A testvérét? – kérdezte Bella megdöbbenve.

- Maguk nem tudják, hogy milyen veszélyesek. Hallottam hírét, hogy az anyád meghalt, gondoltam, hogy előbb ott fognak keresni - mondta elgondolkozva. Audrey hisztérikusan felnevetett, de nem mondott semmit. – Most én kérdezek. Honnan tudták, hogy itt vagyok?

- Ebből - mutatta fel a karperecet Audrey, amit a csuklójára akasztott, míg ideértünk. – Chloe hagyta nekünk.

- Chloe? Ismerted őt? – kérdezte.

- Igen, találkoztam vele. Nem igazán boldog, hogy a támadóiddal kell léteznie – vetette oda ugyanolyan szárazon a választ, mint ahogy a kérdést kapta. Így kívülről nézve őket, láttam köztük a hasonlóságokat és a szöges ellentéteket is. Éreztem, hogy mindketten mennyire harcolnak az ellen, hogy a kemény maszk nehogy lehulljon, láttam néhány közös vonást, a szinte teljesen ugyanolyan szempárt.

- Szóval Chloe is vámpír lett? – kérdezte remegő hangon Mr. Hopes.

- Igen. Egy idegileg szétroncsolt, megalázott halhatatlan.

- Chloe, Chloe… – suttogta, mintha csak egy rossz csínyt követett volna el - … mindig magának kereste a bajt…

- Meghalt Kate is… nem sokkal anya után – suttogta Audrey.

- Katie… Sharon… hát ez várható volt – mondta, mintha csak egy egyest kapott volna a lánya az iskolában.

- Mégis mennyit tud a külvilágról itt? – nézett körbe Carlisle.

- Nem sokat, nem kapok napi postát, nem nagyon beszélek senkivel, csupán néhány szelíd madár van errefelé – tétovázott néhány másodpercre. - Hogyhogy még nem öltek meg? – kérdezte mintegy mellékesen, de meghallottam a hangjában a remegést.

- Mi nem fogjuk megölni – válaszolta egyértelműen Carlisle. Apró megkönnyebbülést éreztem felőle. De tudtam, hogy így sem bízik bennünk.

- Miért nem? Mi arra a garancia? Hisz maguk vámpírok! – gyanakvása, és bizalmatlansága egy pontig érthető volt, de Audrey összeomlott világa miatt nem tudtam őt sajnálni.

- Mi nem ölünk embert – jelentette ki Carlisle magyarázatként, miközben Audrey az ajtó felé fordult és kirohant a szabadba.

Néhány másodperc után meghallottam az ordítását is, nem éreztem a fájdalmát, de a hangja miatt egy pillanatra mintha összeszorult volna a szívem. Legszívesebben utána mentem volna, de eszembe jutott, hogy ezúttal lehetséges, hogy nem rám van a legnagyobb szüksége.

Bella nagyot sóhajtott és utánament becsukva maga után az ajtót, a helyét Emmett vette át.

- Még sosem ölt embert? Ez egészen rendkívüli! Még sosem találkoztam a fajtájabeliek közül ilyen életmódot élőkkel – Richard hangjában izgalom volt, és ahogy elnéztem, egyáltalán nem érdekelte a lánya, akinek a hangját még a becsukott ajtó sem tompította el egészen.

- Miért nem mész utána? – kérdezte Rosalie mellém lépve olyan halkan, hogy csak én halljam.

- Nem hiszem, hogy most rám lenne szüksége. Az előbb sem tudtam neki segíteni.

- Jazz, Audrey-nak szüksége van rád, akár sikerül megnyugtatni, akár nem! Ha másra nem, legalább arra, hogy tudja, mellette vagy! Legalább te ne éreztesd vele azt, hogy levegőnek nézed – biccentett az apja felé. Tehát ő is észrevette.

- Én nem nézem levegőnek… - kezdtem volna tiltakozni.

- Akkor ne értetlenkedj, hanem menj utána, Emmettel szemmel tartjuk ezt a szemétládát.

Edward észrevétlenül felém intett, és én is az ajtó felé vettem az irányt. Odakint már sötétség honolt, a hold már fenn volt az égen ezüstös félhomályt adva tájnak, bár e nélkül is tisztán láttam volna mindent. Audrey az egyik fa tövében térdelt és előre-hátra billegett összefont kezekkel. Bella mellette ült, és hallottam, hogy beszél hozzá, szólongatja, de nem reagált rá. Kétségbeesve nézett rám húgom, mikor a közelükbe értem.

Még mindig tartottam tőle, hogy esetleg nem fog örülni a jelenlétemnek és elzavar, de ennek ellenére még közelebb léptem hozzá.

- Maradjak? – suttogta nekem Bella, Audrey-n nem látszott, hogy észlelte volna a hangját.

- Menj csak! – mondtam kicsit bizonytalanul, és megvártam, míg Bella feláll, és néhány méternyire eltávolodik tőlünk.

- Dee- dee… - szólítottam meg, de észre sem véve engem tovább folytatta a céltalan billegést. A vállához értem, de automatikusan elhúzódott tőlem. Legalább ezúttal reagált a jelenlétemre. - Kicsim! Kérlek, nézz rám… - súgtam. Kérésemre lehajtotta és megrázta a fejét. – Audrey, engedd, hogy segítsek – ismét fejrázást kaptam válaszul.

Hallottam, hogy Audrey apja lelkesen kérdezgeti Carlisle-t az életmódunkról és a vámpírságról. Carlisle türelmesen, de kimérten válaszolt minden felmerülő kérdésére. Edward néha próbált beékelni néhány Audrey-val kapcsolatos gondolatot, kérdést a beszélgetésbe, de ezekre sosem válaszolt ténylegesen.

- Audrey, megörülök, hogy nem tudok segíteni, kérlek, reagálj valamit, válaszolj, vagy ha nem is nézel rám, akkor csak engedd, hogy segítsek! – fakadtam ki percekkel később.

- Megölte őket… - súgta eszelősen, megtörve a csendet.

- Tessék? – tettem fel a lehető legidiótább kérdést.

-… egyedül vagyok… - motyogta inkább csak magának.

- Nem vagy egyedül, ezt te is tudod. – emlékeztettem.

Botladozva felállt a földről, ellökve a felé nyújtott kezemet kiabálni kezdett. Ugyanaz a düh volt a hangjában, és a tekintetében, mint mikor neki akart ugrani az apjának. Láttam rajta, hogy mekkora harc dúl a lelkében. Él egy családtagja, akiről azt hitte, hogy halott, de mégis csak dühöt érez a megjelenése miatt és nem tud szívből örülni.

- Az ő hibája! Az ő hibája mindannyiuk halála. Miatta szenved a húgom, miatta halt meg a nővérem, az anyukám, a barátaim… Miatta kell Maggie-nek szülők nélkül felnőnie… Az ő hibája… Az övé… Most pedig kiderült, hogy a saját testvérét is feláldozta? Szégyellem, hogy az ő vére folyik az ereimben, utálom őt! – kiáltozása egyre eszelősebb lett. Nem törődve a felém hadonászó kezeivel közelebb léptem hozzá. Megbotlott egy közeli fa gyökereiben, de nem esett el.

- Audrey, kérlek nyugodj meg!

- Nem nyugszom meg! Mi okom lenne megnyugodni? Menjek vissza és gratuláljak neki? - tekintete szikrázott.

- Nem, nem ezt mondtam. Audrey, zaklatott vagy – próbáltam a lelkére beszélni.

Tovább hátrált, és ezúttal tényleg elvesztette az egyensúlyát.

- Kicsim, Dee-dee… - nyújtottam felé a kezemet.

- Mit vársz, hogy a nyakadba boruljak? Nézd meg, mi lesz belőlem is! – mutatott a ház felé.

- Audrey, csak szeretném, ha megnyugodnál…

- Én is olyan leszek, mint ő, hasonlítok rá, olyan önző vagyok, mint ő…

Ezúttal nem lökött el, mikor átkaroltam. Csak püfölni kezdte a mellkasomat, nem éreztem fájdalmat, de féltettem őt, hogy kárt tesz magában.

- Utálom őt, utálom, hogy ezt tette velem, utálom, utálom… - Minden egyes szóval egyre erőtlenebbül ütögetett, majd sírni kezdett. – Biztos… biztos te is utálsz…

- Miért utálnálak? – képtelenségnek tartottam, még a felvetést is.

- Mert ilyen… ilyen álszent apám van – sziszegte feszülten.

- Nem tehetsz róla. Szeretlek, téged szeretlek, és nem tudna ebben megrendíteni senki.Hagyd, hogy segítsek, muszáj kicsit megnyugodnod.

Még mindig a fejét rázta, de régi szokásához híven belebújt a nyakamba.

Néhány perc múlva Bella egy nagy pokrócot hozott valahonnan elő, ráterítette a hátára, és visszament a faházba. Audrey meg vagy susogott vagy hüppögött, néha erőtlenül elkezdte ütögetni a vállamat, de akárhogy igyekeztem, nem hatott rá a képességem. Egy órán keresztül ültünk a sötétségben, mikor annyira elfáradt, hogy hagyta, hogy segítsek a képességemmel. Mikor felnyaláboltam őt, hogy bevigyem a melegre, már nyugodtan hajtotta a vállamra a fejét.

Rosalie kinyitotta nekünk az ajtót és a sarok felé terelt. Csak akkor vettem észre, hogy van ott egy félig megvetett ágy, amibe befektethettem őt. Valamelyikőjük begyújtott a kis kandallóba, ahol vidáman ropogott a tűz. Audrey ijedten kapaszkodott a pulcsimba, mikor le akartam tenni, mintha máglyára vinném őt, úgy nézett rám. Letérdeltem mellé, és próbáltam megnyugtató szavakat mondani neki. A szemem sarkából láttam, hogy Mr. Hopes meglepve néz minket.

Még félálomban is azt suttogta, hogy mennyire utálja őt. A nap mégis fárasztó volt neki lelkileg és fizikailag is. Végül a kezemet szorongatva elaludt.

- Jazz, várunk reggelig? – kérdezte mellém guggolva Emmett.

- Mivel? – kérdeztem.

- Hogy eldöntsük, mi legyen vele - biccentett Audrey apja felé.

- Nem tudom… Gondolod, hogy tudna – néztem Audrey-ra - vagy bármelyikünk tud reálisan dönteni ebben a helyzetben?

Emmett csak a fejét rázta. – Kimegyek Rose-zal, a közelben leszünk – ütögette meg bátorítóan a vállamat, és Rosalie után ment.

Edward és Carlilse eközben a Audrey apja mellett maradt és próbálták megválaszolni a kérdéseit. Láttam Edward-on, hogy koncentrál, és néha megrezzen az arca egy-egy gondolatra, de más jelét nem mutatta annak, hogy használja a képességét.

Richard nagy lelkesen érdeklődött mindenről, amiről csak tudni lehetett a vámpírok kapcsán, de a lánya miatt egy szem aggodalmat sem érzett.

Végigsimítottam Audrey nedves arcán és próbáltam ügyelni arra, hogy ne álljak fel és húzzak be az apjának egyet. Azt hiszem, nem élte volna túl. De a gondolat, hogy lelkileg mekkora sebet ejtett a lányán a közönyössége, egyszerűen elborzasztott.

- Maga szereti - jött egyszer csak egy meglepett, de halk kijelentés Mr. Hopes-tól.

Nem válaszoltam semmit, mit is tudnék neki válaszolni, ha nem volt kérdés?

- Miért nem ölte még meg? – Felé fordítottam a fejem, és csak kíváncsiságot láttam a szemében.

- Mert nem tudnám megölni – válaszoltam őszintén.

- De hisz ő ember – értetlenkedett tovább Richard.

- Igen. - Kezdett olyan érzésem lenni, hogy meg akar győzni.

- Én is az vagyok. – Mostmár végképp nem értettem a szándékait. Az este folyamán talán most vágytam a legjobban arra, hogy olvasni tudjak a gondolataiban.

- Maga is él még mindig – vetettem oda.

- De tudom nagyon jól, hogy édes a vérem. Nem gondolja, hogy a lányomnak is az? - Beleszippantottam a levegőbe, Audrey megszokott édes illata, körbelengte az egész lényét, de apjáé meg sem közelítette az övét.

- De igen, az övé is az – válaszoltam végül. A többiek csendben ültek és figyelték a párbeszédünket.

- Hogyhogy nem ölte még meg eddig? – kérdezte ismét.

- Nem szokás megölni azt, akit szeretünk – mondtam már dühösen.

- Szeretni… Emberek esetében talán igaza van, de a maguk fajta... – suttogta, bár nagyon jól tudhatta, hogy mindannyian halljuk őt.

- És maga? Maga szereti? – tettem fel neki a kérdést.

- Jobban, mint maga – válaszolta Richard néhány másodperc múlva.

Legszívesebben felnevettem volna a felvetésén, de Audrey álmára való tekintettel csöndben maradtam. Ebben a kijelentésben teljes mértékben kételkedtem.

Gyengéden kisimítottam Audrey haját az arcából, meglepve vettem észre, hogy még álmában is egyre erősebben szorítja a kezemet. A hátam mögött halk beszélgetésbe kezdtek, de nem figyeltem rájuk.

Elnéztem az arcát, és reménykedtem, hogy háborgó lelke megnyugvásra talál. Valami ma összetört benne, és össze akartam ragasztani a darabkákat, segíteni akartam neki. Szerettem, akármit mondott az apja. Imádtam őt.

Megfogadtam, hogy soha többet nem engedem senkinek, hogy bántsa őt, akár szóval vagy tettekkel… Megvédem őt, mindentől.