A végzet könnyei – 2. fejezet

Sziasztok!
Itt van a következő fejezet, tudom nagyon sokáig várattalak titeket vele, de minden összejött.:$ Először is szeretném megköszönni Zsizsának, hogy ilyen sok jó ötlettel halmozott el a folytatást illetően.:) ÉS Mismouthnak is a bétázást.:)

A helyzet az, hogy a 3. fejezet 90 százalékosan kész van.:)Megpróbálom még ma elküldeni Mismouthnak a kész változatot, ami azt jelenti, hogy egy héten belül, talán- ismétlem talán lehet hogy tudnék frissel szolgálni.:)

Ma van a nemzetközi anyanyelvi nap, tudtátok?

Épp ezért, azt találtam ki, hogy játsszunk egy kicsit.:) A rendszeres olvasóim száma 80 fölött van, és a számlálóim is azt mutatják, hogy naponta több százan kattintotok az oldalra.:)

Egyezzünk meg abban, hogy hagytok nekem 30 darab hozzászólást ehhez a fejezethez.:) Nem a chatbe, hanem oda le, a véleményekhez.:) De nem a szokásos két szavas véleményekre gondolok.:)Azokat nem számolom bele.:) Minimum hat sornál hosszabbnak kell lennie, és hogy ezt fokozzam aki a leghosszabb véleményt írja nekem terjedelmileg, annak válaszolok egy kérdésére, teljesen mind1, hogy miről. Igen, a Fic bármily részletébe belekérdezhet, szó nélkül válaszolok.:)( Természetesen cserébe meg kell ígérnie, hogy köztünk marad). És ha van ötlete, megbeszélhetjük.:) Valamint ha úgy alakul szívesen elküldöm neki a következő fejezetet is, ő lesz az első olvasó.:)( Tudom Freeb is hasonló módon, próbálja felébreszteni az olvasóit, de én kicsit igyekszem megspékelni a dolgot.)

A 3. fejezetet csak a 30 nagyobb terjedelmű hsz és a nyertessel való kapcsolatba kerülésem után fogom felrakni.:) Ha ügyesek vagytok, már a jövőhéten.:)
Szerintem a 30 hsz meg sem fog nektek kottyanni.:) Én várom őket.:)
Na, mit szóltok?:)

Puszi, Truska

Jah, és jó olvasást:D


Leomló falak (Jasper szemszöge)

Térdre vetettem magamat. Őrült erővel szívtam be a levegőt. Hagytam, hogy a tiszta téli levegő utat törjön magának a testemben. A tüdőmnek nem volt szüksége rá, de a tudatomnak igen. El kellett telnie jó néhány másodpercnek, hogy tisztán tudjak gondolkodni.

Az agyamat lassan elborítani készülő köd megszűnt. Már ismét magam voltam. A szörny, aki bennem élt, ismét vasmarkok közé lett szorítva. Ijesztő volt az ereje, ahogyan azt a rám törő érzelmek és az illata miatt kis híján szabadjára engedtem.

De most itt vagyok, én vagyok, azt hiszem.

Hátamat, egy könnyed sóhajjal a legközelebbi fának vetettem. A mozdulattól a fa ágairól egy adag hó zuhant rám. Nem okozott meglepetést, sem fájdalmat, mégsem poroltam le magamról. Csupán ültem és hallgattam.

Vámpír vagyok már évszázadok óta, de még nekem is kellett néhány másodperc, míg sikerült helyre tennem a zűrzavart a fejemben, a gondolataim között. Mintha összegubancolódott volna minden. Az, amit tettem összezavart mindent.

Hallottam a zokogását, és éreztem az érzéseit… A fájdalom és a hiány elemésztő volt. Különös, hogy oly sokáig kívántam azt bárcsak érezném, amit érez, most pedig az egész olyan mint egy büntetés. Megérdemeltem, hiszen én okoztam ezt. Mégis, oly édes volt az egész. Hiszen nem csak a fájdalmat, a szomorúságot akarta eltitkolni előlem, hanem ezt… a szerelmet, a vágyakozást. Amire én azt hittem, hogy Seth felé irányul… most kiderült, hogy csak képzelődés volt. És ezek az érzések erősebbek, mint valaha. És ami a legijesztőbb, hogy örülök neki.

Nem kellett volna megcsókolnom. Nem elég, hogy kis híján megölhettem, vagy - a családomban bízva - csak megsebesítettem volna, mégis kárt tehettem volna benne. Csak egy csók volt. Az emberek számára oly könnyed, és egyszerű módja az érzelmek kifejezésének. Nekem viszont, mint egy katalizátor, beindított mindent, és majdnem, majdnem meghalt…

Nagyot nyeltem a gondolatra.

Ott kellett hagynom. Tudom, hogy a többiek vigyázni fognak rá, amíg kész nem leszek arra, hogy visszamenjek… Visszamenjek? Folytatni akarom ezt az egészet? Tényleg szabad folytatnom? Nem tisztességes a részemről, hogy kihasználom őt. Hisz olyan ártatlan…

Olyan hihetetlen. Az elmúlt évszázadok során annyi mindennel találkoztam, de ezek érzések, a megkönnyebbülés… azt hittem, soha nem fogom megtalálni őket… újra…

Alice… Tényleg ennyit jelentettél volna nekem? Ez… ez képtelenség. Egy szörny vagyok, nem csak az életmódom miatt, hanem az érzéseim miatt is…
Nem lenne jogom szeretni. Sem Alice miatt, sem őmiatta.

Még mindig úgy emlékszem a vele töltött pillanatokra, mintha még mindig élne. Nem lenne szabad megsértenem az emlékét. Nem szabad mást szeretnem. Én… ez lehetetlen.

És ami a legrosszabb nem csak az ő emlékét sértem meg ezzel, hanem Audrey érzéseit is. Az, az aprócska remény, amit ezzel a csókkal adtam, még több fájdalmat fog neki okozni. Nem szabad őt szeretnem. Nem szabad ezt tennünk. Én nem vagyok olyan erős, hogy ilyen történjen. Én nem leszek erre képes.

Szorosan behunytam a szemem, és hallgattam, ahogyan Bella kinyitja az ajtót, és lassan bekíséri a zokogó lányt. Éreztem a bent lévők érzéseit is, a zavartságot, az aggodalmat, a féltést, a helytelenítést… mindent.

Nem szabadott volna.

A legjobb lenne, ha elmennék. Ha itt hagynám őt, és megvárnám, hogy kigyógyuljon ebből. Én nem számítok. Nem számít, hogy az előbb, alig néhány perccel ezelőtt még madarat lehetett volna fogatni velem, hogy ott vagyok a közelében. Hogy hozzá érhetek, hogy érzem, hogy… szeret. Éppúgy ahogyan én szeretem őt. Nincs félelem, vagy szomorúság, csak ő és én… nem, nem szabad. Nem számít. Csak az, hogy biztonságban legyen.

Ha eltelne egy kis idő nélkülem, talán elfelejtene. Talán… de Bella példáján okulva, nem hinném, hogy ez lenne a legjobb megoldás. Sikerült a világunkba még inkább belerángatnom, azzal, hogy ennyire kötődik hozzám. Talán, esetleg, bizonytalan, és feltételes szavak. Rengeteg dolog függ ezeken a sok apró talánon.

Azt kívántam bárcsak bújhatnék ki a bőrömből és lehetnék valaki más, mégis én… Egyszerre akartam az egészet, és egyszerre tiltakoztam ellene. Bárcsak egy egyszerű és hétköznapi ember lehetnék, aki feltétel nélkül, félelem nélkül, veszély nélkül tudná szeretni. Olyan ártatlan, és ő nem ezt érdemli. Nem…

Alice vajon mit tenne, ha tudná, hogy mi történt? Dühös lenne, és fájdalmat okoznék neki ezzel is. Meghalt, és jól tudom, hogy ezeket már nem érezheti, de az emlékeink, a szerelmünk… ő sem ezt érdemli…

Egy szörnyeteg vagyok.. nem, nem, nem tudom mitévő legyek…

Nem játszhatom el azt, amit Edward. Hisz Audrey is ember. Ezzel az egésszel csak egy hatalmas lavinát indítanék el vagy talán már el is indítottam.

Ültem és gondolkoztam. A zűrzavar, csak kicsit lett kisebb. A sok-sok ellentétes érzelem, egyszerre akart kitörni belőlem. Valahol tudtam, hogy most kell abbahagynom az egészet. Valahol meg éreztem, hogy nem fogom tudni megtenni. Bűntudat, boldogság, felelősség, felelőtlenség, félelem, vakmerőség, vágy…

Nem tudtam volna semmihez sem hasonlítani, mégis a MINDEN volt…

Mintha valahol a bordáim között akarná a világ összezsúfolni az összes emberi érzést, hogy megőrjítsenek, hogy elveszítsem a fejem, és valami meggondolatlanságot tegyek. A szív és az ész sosem állt egyetértésben. Ebben a pillanatban is úgy éreztem, a sok- sok érzés mellett a tudatos érvek labdába se rúgnak.

Vártam. Talán arra, hogy belém csapjon egy villám, vagy, hogy történjen valami, ami segít… mégis jobb volt csak ülni, és úgy tenni mintha a természet része lennék, mintha egybeolvadtam volna a fával. Mintha nem lennék más, mint egy apró kicsi huzal az élet nagy motorjában. Nem pedig egy veszélyes ragadozó, ami annyi mindent elronthat, annyi mindent, tehet semmissé… életeket, érzéseket…

Halk lépteket hallottam közeledni a ház felől. Nagyot sóhajtottam, és próbáltam észrevétlennek tűnni… bár felesleges volt.
Emmett megállt mellettem és elvigyorodott.

- Figyelj öcsi, én tegnap játszottam Maggie-vel hóembereset. Értsd, én voltam a hóember, akit Maggie és Rosalie beborított hóval. Amit te csinálsz az ijesztő. A jó nagy pocakos hóember illúziót tönkre teszed ezzel a szobor testtartásoddal, és a komor ábrázatoddal.- állapította meg komolyan. Emmetten nem éreztem semmi meglepettséget, vagy tiltakozást a tetteim ellen. Csak hozta a formáját és a legapróbb dologból is próbált viccet csinálni.

- Emmett szeretnék egyedül lenni- sóhajtottam, bár szükségem volt valami segítségre, de féltem, hogy Emmett csak ront a helyzeten.

- Nem. Parancsot kaptam, hogy ez, amit nem szabad hagynom.- kötötte az ebet a karóhoz. Valahogy számítanom is kellett erre. Az én aggódó családom… Csak tudnám, hogy miért pont Emmetet… Úgy éreztem, hogy még Rosalie fejmosása, vagy Esme aggodalma, jobban segített volna, mint Emmett.

- Emmett, tekintve, hogy nem tehetek kárt magamban, nem kell féltenetek.- kontráztam végül. Már tudtam, hogy ez a csata el van veszve. Úgy is addig téblábol a közelemben, míg végül beletörődök, hogy velem van.

- Nem is féltelek, de mindenkinek jobb lesz, ha most kicsit elmegyünk vadászni.- vigyorgott rám ismét. Mint aki, valamiféle lelkesedést vár.

- Emmett…- Tört ki belőlem az ellenkezés… Vadászat? A szó semmiféle érzelmet nem mozgatott meg bennem Nem vágytam újabb áldozatra, csak csendre és nyugalomra. Maximálisan emberinek éreztem magam. Olyannyira elnyomtam magamban az állatot, hogy az emberi felemet, az ösztönök nem tudták az irányításuk alá vonni olyan könnyedén. Nem is mertem. Még nem. Tudtam, hogy a 30 méterrel arrébb álló ház, egyik szobájában ott van. És még túl közel ahhoz, hogy a másik lényemmel veszélyt tudjak jelenteni rá. Vadászat… lehet, hogy mégis az kellene…

- Nem egy szót se többet. – szakította félbe a gondolatmenetemet, az arcomat fürkésző testvérem. - Északra éreztem egy medve illatát legutóbb. – tudtam, hogy ha ember lenne, most felgyorsulna a szívverése, izgalmában.- Ilyenkor télen a grizzlyk alszanak.- elvigyorodott. – az a legnagyobb kihívás számomra, olyan dühösek tudnak lenni, mikor felébresztem őket….- elrévedt a távolba, majd hirtelen rám emelte a tekintetét. - Na gyere te lúzer hóember. – és elindult, értetlenül néztem utána.

- Emmett.- szóltam, ellenkezés már rég elillant a hanghordozásomból.

- Mint mondtam semmi kifogás- kiáltott fel.

- De Dél felé mész.- sóhajtottam.

Elvigyorodott.

- Csak arra voltam kíváncsi, hogy figyelsz e – majd sarkon fordult, és elindult a másik irányba. Feltápászkodtam. A hó könnyedén hullott le rólam. Még utoljára a ház irányába néztem. Akármennyire is koncentráltam az érzések, amiket kerestem eltűntek, mintha elnyelte volna a föld. Hallgatóztam. Hallottam a szívverését. Ő nem tűnt el, csak az érzéseit zárta a köztünk lévő fal mögé. Biztos voltam benne, hogy az előbbi kétségbeesése nem múlt el.

- Gyere már öcsi, Bella vigyáz rá.- fordult vissza Emmet.

Emmett sosem volt a tapintat szobra. De látszott rajta, hogy próbálja megkönnyíteni a helyzetemet, ha mással nem csak azzal, hogy a vicceit félreteszi… legalább ha Audrey-ról van szó.

Ezért hálás voltam.

Néhány óra múlva napfelkelte előtt már a hegyekben voltunk. Az út során nem szóltunk egymáshoz. Csak futottunk. Jót tett a friss levegő. Ahol veszélytelenül, és könnyedén kiengedhettem a vadat, ami bennem élt. És valljuk be itt könnyebb volt visszazárni is. Kevesebb volt a csábítás. A bűn lehetősége. Ilyen helyeken távol az emberektől, nekem sem kellett tartanom attól, hogy kárt teszek valakiben.

A halott rénszarvas tetemét a földre dobtam. Megkönnyebbültem. Szükségem volt a vadászatra. Ezt Emmett és családom többi tagja is tudta. Igazuk volt. Magabiztosabbnak éreztem magam, hogy a testem megtelt vérrel.

Elégedetten álltam fel, és néztem körül. A hófehér havat néhány csepp óvatlanul elpazarolt vér, vakítóan vörösre festette. Megpróbáltam a kezemmel semmissé tenni a nyomait.

- Csak egyet mondj meg!- nézett rám Emmett. Alig néhány méterrel odébb fogyasztotta el az áldozatát ő is. Mióta eljöttünk, most szólt hozzám emberi szóval először. – Szóval…- kerülte a pillantásomat, kicsi félt a reakciómtól, de a kíváncsiság hajtotta.- Mit esztek, vagyis mit nem esztek az emberlányokban? Hékás, öcsi, ne nézz rám ilyen csúnyán, csak vicceltem.- mentegetőzött.

De a kérdés megragadt bennem. Igaza volt. Valami miatt vonzódom hozzá. Csak tudnám, hogy miért. Olyan más, mint… mint Alice, mégis ez a különbség, ami nem hagy nyugodni. Valahogy könnyebb átérezni a helyzetét, és szinte biztos vagyok bennem, hogy ő is átérzi az én helyzetemet.

Különös állapot. Tisztábban tudok gondolkozni a vérnek köszönhetően, mégis úgy érzem, ez az egész helyzet gordiuszi csomóként gubancolódott össze az életemben. Amit sem a vér, sem az emlékek nem tudtak egyszerűen kigubózni. Alice csak még bonyolultabbá tette az egészet. Hálás voltam Alice-nek a sok jóért, ami velem tett, hogy egyenesbe hozta a girbe-gurba életemet, de mégis bűnösnek érzem magam, hogy hagyom, hogy az érzések olyan sután, és keletlenül utolérjenek. Nem tudok ellenük tenni. Nem tudom megszűntetni. A képességemnek ez túl nagy falat. Mintha a létezésem okát akarnám megszűntetni. Túlságosan vágyakozom utána… nem, nem szabad erre gondolnom.

- Mért ne lenne szabad? – Edward hangja száz méterről utolért. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem a levegőben megjelenő illatát.

Csak néhány emberi másodperc kellett, hogy a vámpírgyorsaságával utolérjen minket. Végigmért engem. Arca nyugodt volt, s magabiztos.

- Beszélnünk kell- suttogta oda nekem.

Számítottam arra, hogy hamarosan be kell következnie ennek is, hogy Edward az, aki a legjobban ismeri ezt a helyzetet, ő az, aki megfelelő indokokat tud adni háborgó lelkemnek, hogy be tudjam fejezni.

- Akkor én most megnézem azt a medvét- szólt Emmett megilletődve.

Elindult a megfelelő irányba, ahonnan egy szuszogó, egyenletes hangot hallottunk.
Edward leült mellém alig néhány méterrel odébb és fürkészte az arcomat.

Itt vagyok, hallgatlak –gondoltam könnyedén.

- Büszke vagyok rád - mondta. Rá kellett nézem, hogy megbizonyosodjak róla, komolyan gondolta. Az arca az érzései őszinték voltak.
Mégis kicsit csodálkozva néztem rá.

- Bocsánatot kell kérnem. – mondta szemlesütve. Döbbenten néztem rá. Helytelenítést, vagy valami teljesen mást vártam. Nem pedig ezt.

Miért?- gondoltam rögvest a kimondott szóra.

- Nem hittem benned, Jazz. Én még pár órával ezelőttig is azt hittem, hogy nem fogod bírni, hogy lesz egy pont, amikor feladod a küzdelmet. Kicsit öntelt voltam. Azt hittem, hogy te nem lennél képes rá- elkapta rólam a tekintetét.- Sajnálom.

Most ő tényleg rólam beszél? Tényleg rólunk beszélünk? Hisz igaza van, én nem vagyok erős…

- Ez nem igaz, Jazz, látnom kellett volna, el kellett volna hinnem, hogy igenis erős vagy.

- De majdnem megöltem- mondtam ki hangosan.

- A hangsúly a majdnemon van.- mondott ellent.

- Edward, te sem hiheted, hogy erős vagyok - kimondtam a szavakat, mintha a hanggal, egyfajta pecsétet nyomnék rájuk, hogy megerősítsem az igazamat.

- Jasper, én hallottam a gondolataidat, mikor megtámadtad..- apró szünetet hagyott- Bellát, majd később Audrey-t is. Rengeteget változtál azóta.

Kérdőn néztem rá.

- Te tényleg őszintén szereted őt. – mondta ki egyszerűen.

- Miért nem kiabálsz velem, Edward? Miért nem próbálod megértetni velem, hogy örültség, tisztességtelen, amit teszek? Nem hiszem el, hogy azt hiszed így a helyes…- vágtam ingerülten a fejéhez. Felugrottam és idegesen mászkálni kezdtem.

Nem szabadna bíztatni. Nem szabad megalapozni, azt a sok rosszat, amit elkövethetek. Nem, nem, nem!

- Pedig igen. Mit vársz, hogy megpróbáljalak lebeszélni róla, hogy nehogy elkövesd azt, amit én? Mit érnék vele? Csak megakadályoznám a boldogságodat, Jazz.

Ebből sosem lehetne boldogság- gondoltam megsemmisülten.

Jasper, te nem láttad, milyen sok minden alakult át bennetek, mennyi mindent változtattatok meg a másikban azzal, hogy figyeltetek egymásra. Én láttam, hallottam. – nézett rám nyugodtan, és határozottan.

A zűrzavar semmivel sem lett könnyebb, vártam a megkönnyebbülést, de nem jött. Ugyanolyan összezavarodottnak éreztem magamat, mint legutóbb.

Mégis mire gondolsz?- tettem fel magamban a kérdést.

- Te nem láttad, hogy mikor Audrey ide került mennyire elzárkózott. Sok-sok falat állított maga köré. El akart zárkózni a világ és a csalódások elől. Akár hiszed, akár nem, nem akart szeretni, átoknak, és csalódásnak hitte a szerelmet. Nem akart közel kerülni senkihez,

Furcsa volt őt hallgatni, mintha egy idegenről beszélnénk. Pedig ugyanaz a lány volt. Mégis egy teljesen más oldala. Csak most jöttem rá, hogy azzal, hogy legtöbbször nem éreztem az érzéseit, rengeteg mindent rejtegetett előlem,- még ha nem is tudatosan.

Könnyed léptekkel visszaültem egy kis sziklára, nem messze Edwardtól. És hallgattam, vártam hogy folytassa. Emmett felől, egyre vadabb morgást, és csapkodást hallottunk. Nem aggasztott, a testvérem hogyléte, tudtam, hogy ezek maximum csak tőle származhatnak, a medve rovására.

- És mi változott meg benne?- suttogtam. Újra felvéve a beszélgetés fonalát.

- Hát tényleg nem érted? Szeret téged.- a szóra, ahogy kimondta, rögtön le kellett hunynom a szemem. Mintha a tudat napsugárként vakítana el. Éreztem, tudtam, de más szájából hallani furcsa érés volt. Egyáltalán nem negatív, kellemes melegség töltött el.

- Azzal, hogy beléd szeretett, az összes elhatározását, az összes akadályt, amit a saját érzései, a saját életében állított fel, lehullott.

Kezdtem érteni, miről beszél. De még mindig hihetetlen volt az egész.

Te is tudod, nagyon jól, hogy én csak fájdalmat fogok neki okozni - kontráztam gondolatban.

- Csak? - kérdezett vissza könnyedén.

- Miért? Nem?

- Amikor kint álltatok a verandán én nem ezt hallottam. Pozitív gondolataitok voltak. Sőt boldogok voltatok. – közölte egyszerűen a tényt. Én is tudtam, ő is tudta. De az csak egy pillanat volt a mindenséghez képest. Attól még veszélyes vagyok rá, attól, még én vagyok a vadász, akinek behódolt vad, ennyi…

- Tudod, Jazz mikor azt mondtam, hogy sok minden változott, abba te is beletartozol- nézett rám türelmesen.

Mégis ,hogy?

-Mint mondtam, tudom,, milyen volt neked, mikor minden pillanatban csak a vérre, az ölésre tudtál gondolni. Hallottam. Láttam a sok- sok tervedet, mikor elment melletted egy édes vérű lány. Láttam hogy mennyire vágytál arra, hogy csillapítsd a szomjad.

Látod, szörnyeteg vagyok, ezt te is…

- De mást is láttam Jazz… Azok az idők elmúltak. Ragaszkodsz hozzá. Szépen lassan egyre közelebb kerültél hozzá, úgy hogy te észre sem vetted. Annyi de annyi lehetőséged lett volna megölni őt. Mikor először kapott levelet, vagy akármelyik alkalommal, mikor a nyugtatásodra volt szüksége.

A szavai eszembe juttatták azt az estét, mikor azért könyörgött, hogy öljem meg. És majdnem megtettem. Majdnem engedtem a kísértésnek.

- Akkor sem tetted meg, pedig jóval gyengébb voltál. Már akkor szeretted őt Jazz.

És ez felment minden alól?

- Nem, nehéz lesz, a továbbiakban is nehéz lesz, de szereted őt annyira, hogy mindig tudd, hol a határ.

- Jaj, Edward a tündérmesék csak a mesekönyvekben léteznek. Az idill, a boldogság. Boldogan élnek, amíg meg nem haltak. Ez mind csak mese.

- Minden csak az akaraton múlik Jazz. Tudom, hogy képes vagy rá. A te falaid is, a te kötöttségeid is leomlottak. Mikor felhoztad őt a víz alól,..- összerándultam az emlékre….
Volt jó néhány nyílt sebe, mégis hallottam, hogy nem akarod őt bántani, nem is gondoltál rá. Féltetted. Rettegtél, hogy meghal. Fordult a kocka Jasper. Már nem a szörny irányít, hanem te a szörnyet.

Való igaz, akkor tényleg nem gondoltam ilyesmire. Akkor más volt a fontos, hogy újra hallhassam egyenletes szívverését, hogy tudjam, meggyógyul, hogy túléli.

És mi van, ha nem fog sikerülni?- gondoltam halványan.

- Én bízom benned.

- És más miatt nem ítélsz el?- néztem rá kérdőn. Tudta miről beszélek.

- Alice nem akarná, hogy egyedül maradj.

- Mindenki ezt mondja de én mégis piszokul érzem magam Edward. Neked könnyebb volt Bellával. Te egyedül voltál. De nekem még bonyolítja az egészet az is, hogy csak három hónapja halt meg Alice. Egy részem utálja, hogy ezt teszem vele.

- Neked is kijár a boldogság.

- De így? Mégis mit értek azok az évek, ha most mindent semmissé teszek?- kiáltottam fel, a mai reggelen immár másodszorra.

- Jasper. Alice halott. Ott voltam mikor meghalt… - nagyot nyelt…- Az utolsó gondolatai, a tettei, csak azt sugározták, hogy azt akarta, hogy te élj. Mit gondolsz mi volt az utolsó gondolata felém? Hogy vigyázzak rád.

- Néha azt hiszem, hogy jobb lett volna, ha akkor mégis inkább én halok meg.

- Így kellett lennie. Nekem is hiányzik, de valami magasabb hatalom mást akart.- mondta szomorúan. Tudtam, hogy mennyire fontos volt neki Alice. Edward tényleg olyan volt neki, mint egy kedves megértő báty. Úgy, mint most velem.

- Valami magasabb hatalom?- sóhajtottam fel..- Mióta hiszel te ilyenekben Edward?

- Jasper, nem kell örök egyedüllétre ítélned magad.

- Az lenne a legjobb, ha elmennék- állapítottam meg.

- Nem, az lenne a legegyszerűbb.

- Mégis mit tegyek?

- Gyere haza, és folytasd, nem leszel egyedül. Megérdemled, hogy boldog legyél. Alice is ezt akarná-, mondta halkan, mintha csak a szél hozta volna magával a szavait.

- A maci majdnem meglógott. És majdnem elszakította a kedvenc pulcsimat- szaladt felénk felajzottan Emmett.

- Emmett, nincs is kedvenc pulcsid- szóltam oda.

- De van - mondta felháborodottan - mielőtt eljöttem Maggie megdicsérte ezt, hogy milyen jól áll.

Muszáj volt elmosolyodnom a szavaira. Edward is nevetve nézett rá. Örültem, hogy velem vannak.

Emmett felől pimaszságot, és kíváncsiságot éreztem.

- Na megvolt a lelkifröccs srácok? Megosztottátok a tapasztalatokat meg minden?- vigyorodott volna el, ha Edward nem találja arcon egy nagy adag hóval. Nemhiába, Edward volt közöttünk mindig is a leggyorsabb.

Egy szempillantás alatt küldte ő is felénk az ellentámadást. Hócsatáztunk. Mint a gyerekek. Vagy mint az ártatlan medvebocsok, akik egymással játszanak, Akikről senki sem gondolná, hogy valahol mélyen, gonosz, és veszélyes fenevadak.

Egy mozdulat közben, Edward megtorpant, és megfordult a tengelye körül. Valami felkeltette az érdeklődését, de nem értetem, hogy mi az.

- Ti is érzitek?- szólalt meg néhány pillanat múlva.

Mellette termettünk és kíváncsian szagoltunk mi is a levegőbe. Az ismerős édeskés illat lágyan, és nagyon haloványan terjengett a levegőben. Koncentrálni kellett, hogy tudjuk követni, hogy merről jön. Szó nélkül függesztettük fel a játékot, és indultunk el utána, a fejlett érzékszerveinkre hagyatkozva.

Bizakodással töltött el a nyom. Észre se vettem, mikor idejöttünk, hogy a Octopus hegység közelébe jutottunk. Így keresztezhettük a menekülési útvonalukat.

Mindannyian tudtuk, hogy már nem lehetnek ott, és már régen jó messzire elmenekültek. Ezt erősítette meg a csendes és nyugodt téli természet. Kíváncsisággal, és izgalommal töltött el, hogy valamit maguk mögött hagytak.

A fák egyre sűrűbbek lettek. Ahogy egyre jobban erősödött az illat, Néhány kidőlt- jobban mondva kitépett fa terült el keresztbe kasul az erdőn.

Edward ért oda először. Egy kiszáradt fatörzs mellett állt, amiből intenzíven sugárzott az illat. Belenyúltam, és a kezem, valami puhába ütközött. Ujjaim egy több helyen elszakadt barna anyagot húztak elő. Audrey húgáé volt éppúgy, ahogy az illat is. Ugyanezt a pulcsit viselte pár héttel ezelőtt, legutóbbi találkozásunkkor. A zsebében valami kemény fémes dolgot tapogattam ki.
Egy karperec volt benne. Egy aprócska jellel. Ránéztem a testvéreimre.

A fatörzs sikeresen megőrizte a nyomot, bár minden más jel, arra, hogy itt jártak – a kidőlt fákon kívül- elveszett a természeti erőknek köszönhetően. Most mégis, úgy fogtam azt az aprócska megviselt anyagot, mintha az egész jövőm függne tőle. Sok - sok kérdést kavart fel bennem, és annál több lehetőséget.