Sziasztok! Köszönöm az alapötletet Anitának, és Mismouth-nak, Zsizsának meg Julcsinak a segítséget.
Két jelenetet megváltoztattam- amit még a bétám se látott - szóval Julcsi ha erre jársz olvasd el, mert vannak benne új dolgok.:) Bocsánat, hogy nem vagyok robot, hogy nem tudok pontos határidőre tökéletes fejezetet varázsolni nektek. Gondoltam nem létfontosságú az a fél óra, és ha eddig aranyosan vártatok, majd megvárjátok azt a pár percet. Sajnálom, hogy nem tudok mindenki kedvére tenni. Nem tudok százfelé szakadni. Ez van... Az ajándékokat megkaptam, köszönöm mindenkinek, még ma megpróbálom kirakni őket.:) puszi, Truska
A határ 30 hsz,( szokásos hat sor, meg ilyenek...) jó olvasást emberek! Várom a véleményeket!
Keserédes semmiségek ( Audrey szemszöge)
Reménykedve pillantottam ki az ablakon már vagy századszorra. A reggelem nagy része azzal telt, hogy járkáltam egyik ablaktól a másikig, és pásztáztam a hófödte tájat. Biztos voltam benne, hogy ha közelednek észreveszem őket valahogyan, csak a pontos időpontot nem tudtam, de nem adtam fel.
Közben számtalan párbeszédet játszottam le magamban. Érveket sorakoztattam fel, hogy meggyőzzem Jaspert. Nem akartam, hogy a makacs feje után menjen. Azt akartam, hogy megértse, hogy szeretem, hogy szükségem van rá… hogy kell nekem…
Próbáltam elhinni, hogy vissza fog jönni. Reméltem, hogy nem hagy egyedül. Nem hagyhat egyedül. De valahol egy részem tudta azt is, hogy elmegy. Annyira félt, hogy elmegy, és sosem látom őt többet. Mi neki néhány évtized, ő még mindig ugyanolyan gyönyörű, és vonzó lesz akkor is…
Mint minden ilyen helyzetben megjelent az ördög és az angyalka a vállamon. És lövöldöztek az érvekkel, lehetőségekkel. Az angyalom biztos volt benne, hogy visszajön, hogy mellettem marad, és hogy rá fog döbbenni, hogy ez így lesz jó mindkettőnknek. És meg fogja érteni Alice érveit is. Egy okos, és profi stratéga, egyszerűen nem lehet, hogy nem tudja ezt a zűrzavart kibogozni. Az ördögöm korántsem volt ilyen magabiztos. Az a részem valahogy tudta, hogy a tegnapi csók egy búcsú is volt egyben, hogy sose látom többet. Hogy itt hagyott. Egészen addig, amíg meg nem öregszem és el nem patkolok, vagy még nem találnak édes áldozatra bennem az üldözőim.
Sóhajtva nekitámasztottam a homlokomat az ablaküvegnek, és néztem a fehérséget, egészen addig, míg káprázni nem kezdett a szemem a végtelen csillogástól. A mélabú eluralkodott rajtam, szükségem volt valami vidámságra, valami örömre.
Sántikálva indultam el végül Maggie szobája felé. A kislány annyi energiát sugárzott a hangjával és a mosolyával, hogy gyógyszerként kellett volna árulni. Az ajtónál megtorpantam, és hallgatóztam, hátha még alszanak.
- Maggie, nézd ez a nyuszi feje, ez a keze, ide rá rakod, ne! Azt köpd ki, fújj! Nem szabad! – hallottam Seth kétségbeesett-mérges hangját az ajtón át. Mosolyogva benyitottam.
- Hát szép jó reggelt, Hercegnőm! – tártam ki felé a kezemet. Maggie fölugrott és boldogan szaladt oda hozzám.
- Ódjiiii! Ódjiiii!- ölelte át a lábamat örömében. Aprót szisszenem a fájós térdem miatt, de nem bántam.
Leültem melléjük a földre. Szanaszét mesekönyvek és mindenféle játékok hevertek. Maggie minden szempontból birtokba vette a birodalmát.
- Mag, tetszik az új szobád? – kérdeztem őt.
- Igen, igen, igen! - kiáltott fel boldogan. – Olvassszzunk egy mesééét! – adta ki az utasítást boldogan, és elém tolta az egyik mesekönyvét. Majd szakértően elkezdte lapozgatni. – Ezt máj olvasztuk! Et is! ett is! – motyogta maga elé komolyan. Majd egy oldalon kinyitotta, és rámutatott, hogy kezdhetjük.
- Ennyit elolvastatok már belőle? – Vadul bólogatni kezdett. – Hát ti nagyon ügyesek vagytok!
- Minden nap elolvassuk őket és megbeszéljük, hogy mi van a képeken, ugye csillagom? - tájékoztatott Seth, Mag csak édesen bólogatott. - Hogy vagy?- szegezte nekem a kérdést. Gyorsan lesütöttem a szememet, mintha valami égbekiáltó bűnt követtem volna el, és szégyellném magam miatta.
- Jól, köszönöm- suttogtam nem túl meggyőzően.
- Ha nem jön vissza 24 órán belül, utána mehetek, és megtanítom kesztyűbe dudálni.- mondta komoly arccal, szinte biztos voltam benne, hogy nem viccel.
- Hé, nyugalom, csigavér! Majd… megoldjuk. Egyébként is nem kell az erőtöket fitogtatni állandóan. Legyél csak Maggie-vel.
- Rendben, de tudd, hogy számíthatsz…
- Szeeeeee! Ne beszéééjjj! Ódjiiii olvaaaaasss! – szakította őt félbe Mag és adta ki a parancsot. Elmosolyodtunk mindketten, és elkezdtem olvasni.
Az adott történetben egy kisfiú megette a nagymamája által készített rumos sütiket- úgy, hogy székekből épített magának lépcsőt, és így elérte a legmagasabb polcot. A szülei csak akkor jöttek rá, mikor észrevették, hogy a kisfiú nagyon jól érzi magát és dülöngél. Maggie nem értette, hogy milyen becsípve lenni. És kérdéseket záporozott rám.
- Hát tudod, olyan innivaló volt a sütiben, hogy attól jól érzi magát. – kerestem a megfelelő szót rá.
- Nem tejjaaa? – kérdezte megerősítésképp.
- Nem tea. –mondtuk egyszerre Seth-tel.
- És jól érzi magát?
- Igen, és dülöngél, valahogy így.- löktem egyet Sethen. Ami persze nem kellett volna semmi hatást elérjen a nagydarab fiún, de értette, hogy mit akarok, így hanyatt dőlt. Maggie, pedig viháncolva ráugrott.
- Segítség, mentsenek meg! Segítség!- kiabált színpadiasan.
- És most Ódjiiitt! – kiáltotta Maggie miközben felém vetette magát.
- Nem! Most őt nem!- állította meg félúton Seth. – Tudod, neki még fáj az oldala. És most nem ugorhatsz rá.
- Fáj az oldala?- nézett rám ijedten Maggie. Óvatosan odamászott hozzám, és két kis ujjacskájával elkezdte nyomogatni az oldalamat. – Megbökdöszlek jó?- nézett rám mindent tudóan. – Csak, hogy ne fájjon! – biztosított. Elmosolyodtam Annyira kis őszinte, és szeretettel teli csöppség volt.
- Óddjjjiii! Nagyon-nagyon- nagyon szerellek!!! – ölelt át.
- Én is nagyon szeretlek, drágám- öleltem át fél kézzel.
Az én kis örömem. Csodálkoztam azon, hogy mennyire ügyesen formálja a szavakat, és rakja össze a mondatokat.
Az egész délelőttöt Maggie-vel töltöttem. Most, hogy nem volt itthon Emmett, még az etetést is magamra tudtam vállalni. Reggeli után, pedig kimentünk kicsit az udvarra játszani.
Valahol a fák között sétáltunk mikor Maggie megtorpant és leguggolt.
- Mit találtál?- kérdeztem őt.
- Ez mi?- mutatott le maga elé.
- Egy lábnyom- állapítottam meg.
- Egy mókus lábnyoma - fűzte hozzá Seth. Akárhányszor ránéztem kirázott a hideg. Kabát, és pulcsi nélkül mászkálni ebben a hidegben…
- Móóóóku? – kérdezett vissza Maggie. Vigyorogva állt fel- Megsimogatooooom!
- Mag, már nincs itt a mókus. – láttam Seth-en, hogy próbálja kíméletesen közölni a „rossz” hírt.
- Mééééjjjt?- nézett ránk nagy szemekkel.
- Mert hazament. Csak a lábnyomát hagyta itt. Nézd, neked is van lábnyomod, meg nekem is.- A szűz hóba beletapostam, Maggie is nagy érdeklődéssel figyelte, hogy milyen nyomokat hagy a csizmácskája a hóban.
Beszívtam a hűvös, és tiszta levegőt. Felfrissítő volt a szabadban mászkálni. Az égen is, szétoszlottak a felhők, és csak egy vékony réteget hagytak maguk mögött. Tegnap volt a születésnapom, és egyedül voltam… csak akkor abban a pillanatban döbbentem rá, hogy az összes hozzátartozóm halott. Egyedül ez a kis csöppség maradt meg nekem. Mindennek vége. Nem lehet visszacsinálni. Annyira a mindennapjaim szerves részévé vált ez a tudat, hogy csak nagy ritkán döbbentem rá a valódi jelentőségére. Eszembe jutottak az együtt töltött telek, mikor szánkóztunk, meg korcsolyáztunk. A percek, amikor felelőtlenül boldogok voltunk. Körbenéztem a hatalmas fehérségen.
- Seth.- szóltam utánuk. Segítőkészen fordult felém.
- Mi az?- kérdezett vissza.
- Felhúzol majd?- vigyorodtam el.
- Mi?- nézett rám értetlenül.
Én nem válaszoltam, csak óvatosan hanyatt dőltem a friss hóba. A kezemet meg a lábamat föl – le mozgattam, és belenéztem a felhők közül kiszökő napsugarakba. Teli szájjal nevettem. Egy kicsit megint úgy éreztem ott, abban a pillanatban, mintha még mindig gyerek lennék, és a nővéremmel bohóckodnék az udvaron a téli napsütésben. Csak egy pillanatig tartott, de jó volt ebbe az illúzióba kergetnem magamat. Éreztem, hogy a könnyeim melegen és sósan csurognak le az arcomon.
- Ódji micsinááál?- hallottam Maggie édes hangját, ez kiszakított a képzeletemből.
- Angyalkázik. – válaszolta Seth - Na gyere - nyújtotta felém a kezét.
Mikor fel álltam sikerült letörölnöm a könnyeimet, nehogy Maggie észrevegye- rosszul viselte, ha valaki sír, olyan kis érzékeny lélek volt. Pedig én először nem a szomorúság miatt sírtam, hanem a boldogság miatt. Túl jól sikerült az illúzióm. Túlságosan valós lett…
- Jól vagy? - kérdezte Seth aggódva. Előle nem tudtam elrejteni a könnyeimet.
- Túlélem- válaszoltam elcsukló hangon.
- Nessie!—kiáltott a verandáról Esme.- Hol vagy? Gyere, indulunk!
Nessie, és Jacob a ház másik oldala felől rohantak elő. Jacob haja tiszta víz volt, Nessie meg viháncolva kipirult arccal rohant a nagyanyjához.
- Hova mentek?- kérdezte Seth.
- Elvisszük őt, a nagyapjához, Charlie, már hiányolja az unokáját.- mosolygott.
- Én iiiiiiissss!!!!- kiáltotta Maggie. - Én is megyeeek!
- Hát ha szeretnél te is jöhetsz,- mondta Esme. – akkor összepakolok neked is pár dolgot. – eltűnt az ajtó mögött.
Seth külön elismerést érdemelt, hogy hagyta, elmenni Maget, úgy hogy egy szóval se erősködött, hogy ő is menjen. Indulás előtt, háromszor ellenőrizte, hogy megfelelően van e bekötve az ülésbe a kicsi. Egyszer még meg is állította az autót, hogy lenyugtassa aggódó szívét. Mosolyognom kellet a ragaszkodásán.
Jacob sem volt könnyű eset ezen a téren. Bár az ő kirohanásai Nessie testi épsége mellett még a lelki egészségére is kiterjedtek. Megígértette Bellával, hogy nem engedi, hogy Nessie a napi újságot olvasgassa, mint a legutóbbi alkalommal. Mert véleménye szerint ez káros a gyerek fejlődésére, túl sok benne az erőszak. Bella szemét forgatva húzta fel az ajtó ablakát. De végülis elindultak.
Amint beléptünk az ajtón, csak akkor tudatosult bennem, hogy négyen maradtunk. Rosalie, Seth, Jacob és én. A két fiú vigyorogva összenézett, majd Jacob könnyedén felkiáltott.
- Jaj, édesem, most ugye nagyon unatkozol? – nézett jelentőségteljesen Rosalie-ra.
- Mire gondolsz? - kérdezte Rose mogorván.
- Nincs senki, akivel játszadozhatnál. Csak mi ketten…
Próbáltam észrevétlennek tűnni, úgy éreztem ez az eszmecsere szigorúan az ő hatáskörük, Én csak egy ártatlan szemlélő voltam.
-Nincs kedvem most hozzád farkaskám, menj inkább és vegyél magadnak bolhairtót. Azzal elleszel egy darabig. Addig én majd kézben tartom a dolgokat.
- Igen kézben tartod a… fésűt… jaj, van egy remek viccem…
- Ne kímélj… - morogta Rosalie az orra alatt.
- Hogyan fésülködik a szőke nő? – Rosalie várakozásteljesen, és beletörődve várta a választ. - Egy hajszál jobbra, egy hajszál balra! – a két fiú hangosan kacagva csapkodták a térdüket, még én is elfojtottam egy mosolyt.
- Szánalmasak vagytok…
- Van még a repertoáromban, drágám. Csak szólj, és elszórakoztatlak.
- Te inkább foglalkozz mással. Olvass könyveket. Tudod az a téglalap alakú szétnyitható kis valami. Rengeteg okos dolgot lehet belőlük megtudni. Például, hogy hogy használd a fejedet…
A sajgó oldalamhoz kaptam, észre se vették, hogy elindultam a lépcső felé.
Azzal, hogy Maggie is elment Bella apukájához végképp nem tudtam mit kezdeni magammal. Eddig a kicsi valahogy elterelte arról a figyelmemet, hogy az ajtót nézem egész nap, de most hogy ismét egyedül maradtam nem volt más választásom, mint gondolkodni, ami esetemben nem mindig vezetett jóra.
Hosszú órák teltek el, és semmi. Nem tépte fel az ajtót, nem hallottam, hogy megérkeztek volna, hogy közelednének. Egyedül voltam. És minden egyes másodperc múlásával egyre magányosabbnak éreztem magamat.
Mintha az óra kattogása felerősödött volna, és minden egyes kattanás arra figyelmeztetetne, hogy elmegy… mint a távolodó léptek zaja. Megőrjített.
Végül csak egyetlen egy dologra tudtam gondolni. Hogy elaludjak, egy jó nagy alvásra vágytam. Valamire, ami megnyugtat, és elfeledteti velem ezt a sok mindent.
Óvatosan felkászálódtam a lépcsőn, és felmentem az emeletre. Igazából fogalmam sem volt, hogy Carlisle mikor dolgozik, és mikor nem. Ha tehette minden idejét a betegeivel töltötte - -de mivel senki sem tudott rejtett képességeiről így kénytelen volt itthon beletemetkezni a munkájába. Így hát egy pillanatra abban sem voltam biztos, hogy csupán négyen vagyunk a házban. Óvatosan kopogtam a dolgozószobája ajtaján. Vártam néhány pillanatot hátha válaszol valaki bentről, és csak ezután nyitottam be. Hallottam még a lentről szűrődő hangokat. Ha jól értettem Jacob, megint valami viccet mesélj, azt hiszem a szőke nők agyáról…
Bekukucskáltam a szobába. Üres volt, és csöndes. Már csuktam volna be az ajtót mikor megpillantottam a falon függő számtalan színes képet, festményt.
Remélve, hogy nem fog senki sem haragudni rám, beléptem a szobába, hogy közelebbről megcsodálhassam a képeket. Néhány kép közelről olyan réginek tűnt, hogy úgy éreztem, hogy ha hozzáérnék, elporladna az ujjaim között.
Körbenéztem a szobán. A szoba egyik sarkában egy hatalmas vitrin állt. Poharakkal és neves italokkal. Néhol elismerő oklevelek voltak kitéve, a szoba egyik sarkában, pedig gyerekrajzok. Nem gondoltam volna, hogy Carlisle foglalkozik gyermekekkel is, de jobban belegondolva, be kellett ismernem, hogy a gyógyítás nem csak a felnőttekre kiterjedő foglalkozás. Láttam szivárványt és virágcsokrokat a rajzokon. Elmosolyodtam rajtuk.
Annyira magával ragadó volt a szoba, hogy fogalmam se volt, hogy mennyi ideig álltam ott és nézelődtem.
- Carlisle még dolgozik- hallottam meg egy ismerős hangot a küszöbről.
- Igen észrevettem, bocsánat csak elbűvölt a berendezés. – néztem félszegen Rosalie-ra. Néhány lépés távolságot tartva mögötte álltak a fiúk is.
- Fáj valamid?- kérdezte Seth, figyelmen kívül hagyva a magyarázkodásomat.
- Csak a szokásos - suttogtam.
- Ha szeretnéd, felhívom, hogy jöjjön haza, és adjon valami gyógyszert.- biztosított Rose.
- Ne nem kell, hagyjátok csak, hadd dolgozzon.- egy kicsit elszomorított, hogy az alvás lehetőségére is várnom kell. Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy kicsit elfelejtsek gondolkozni.
- Ha segíthetek valamiben, csak szólj- lépett felém bátorítóan Seth.
- Farkaskám, nem hiszem, hogy ilyen helyzetben éppen rád van szüksége. Gondolj bele, te is pasiból vagy…. Képtelen lennél megérteni őt… - szállt vitába Rosalie.
- Mert pont rád van szüksége. Aki csak magára gondol, és nem hiszem, hogy te jobban meg tudnád őt érteni. – csatlakozott Jacob.
- Ne vitatkozzatok már most is. Mint a gyerekek… - kiáltott fel élesen Seth.
Nem foglalkoztam velük. A vitatkozás éltette őket. Rájuk hagytam. Körbenéztem még egyszer a szobán, és csak most akadt meg a vitrinen a szemem. Vagyis elkönyveltem, hogy ott van, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Az üvegpoharak mellett méregdrága italok is álltak. Egyik márkáját sem ismertem, de jelen helyzetben ez volt a legkisebb gondom.
A kétségbeesésre, és az egyedüllétre gondoltam. A magányra a családom elvesztése miatt, a kétségekre a jövőt illetően. Az ördögöm hangja felerősödött, a vállamon, és csak az zakatolt a fejemben, hogy nem fog visszajönni.
- Szerinted Carlisle haragudna ha…- nyitottam ki mondat közben a szekrényt. Nem törődve a válogatással lekaptam a polcról az egyik üveget.
- Te meg mit csinálsz? – hallottam meg Seth meghökkent hangját.
- Ez is fájdalomcsillapító nem? – tettem fel a legegyszerűbb kérdést.
- Na azt már nem!- egy pillanat alatt mellettem termett és kimarta a kezemből az üveget.- Meg ne lássam, hogy iszol, ez nem megoldás semmire.
- Seth, kérlek…- kezdtem, bár hiába kutattam nem találtam semmi nyomós magyarázatot.
- Hagyd őt.- szólt egyszerre két hang, meglepve néztünk rájuk. Rosalie és Jacob…. Valamiben egyetért… ez sokkoló hatást ért el még náluk is.
- Tessék? Te hagynád, hogy leigya magát? Ez egy nagyon rossz ötlet!- kiáltotta Seth, és közben úgy szorongatta az üveg nyakát, hogy azt hittem, hogy eltöri. Nem tudtam, hogy tényleg aggódik értem, vagy csak többiek haragjától fél ennyire…
- Akkor majd veszek másikat- fordultam a vitrin felé.
- Meg ne próbáld!- állta el az utamat.
- Seth, tényleg hagyd. Audrey már nem gyerek, ha úgy érzi, csak ez segíthet rajta, akkor hagyd.
- És hogyha hazaérnek? Mit fogunk neki mondani, hogy ez volt az egyetlen megoldás, jaj Jacob, gondolkozz már!
Ha hazajönnek, keserűen ízlelgettem a szót magamban egyáltalán nem töltött el reménykedéssel, a ha szócska elvette ennek lehetőségét,. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy visszajönnek. Legalábbis Jasper…
Becsuktam a szememet és elképzeltem, hogy milyen dühös lenne, ha meghallaná az ötletem, Seth reakciójánál sokkal durvább dologra számítottam. Elmosolyodtam magamban. Ellent akartam neki mondani. Fel akartam dühíteni, azt akartam, hogy foglalkozzon velem, és ha csak így érhetem el, hát megteszem.
- Kérlek, add ide. – nyújtottam a kezemet Seth felé.
- Tényleg erre vágysz, hogy lerészegedj? Hogy másnapos legyél?
- Ő is ember, hagyd, hadd tapasztaljon, csak így tanul, és ha úgy érzi, erre van szüksége hát legyen.
- Seth, hagy őt.- Jake olyan jelentőségteljesen nézett Seth szemébe, hogy azt hittem hipnotizálja. Már-már arra számítottam, hogy hoz egy poharat, és ő tölti ki nekem.
Meg akartam szüntetni a görcsöt a gyomromban. Meg akartam könnyebbülni, nem akartam gondolni semmire.
- Kérlek – nyújtottam a kezem még mindig kitartóan felé.
Megadóan sóhajtott s lerakta Carlisle asztalára az üveget.
Egy Wiskey volt. Nem igazán voltam jártas az italok terén, de ezt meg tudtam állapítani..
Magam alá húztam egy széket. Láttam Seth fintorát, ahogy kitöltöttem magamnak egy adagot a pohárba. Alig kétujjnyit a pohár aljába, egyrészt, mert nem tudtam mennyire fog fejbe vágni, másrészt, mert a filmekben így láttam, és ki akartam próbálni. Egy húzással felhajtottam a tartalmát. Mintha patkánymérget ittam volna, vagy sósavat, őrülten marta a torkomat. Fuldokolva köhögni kezdtem, de a könnyeimen ellenére ismét nyúltam az üveg felé.
- Jó mostmár tapasztalt. Elég legyen!
- Nem!- dacosan töltöttem magamnak ismét, és nem törődtem azzal, hogy a szokatlan íz, még mindig a számban érződik. Mindannyian a szobában maradtak, és kíváncsian nézték az arcomat.
A második után töltöttem még egyet. Mikor leraktam a poharat a szoba megfordult velem. Nem értettem, hogy az előttem lévő üveg mért mozog jobbra, balra. Valamiért őrült meleg lett a szobában. Mintha felvették volna a fűtést harminc fokra. Fogtam egy üres papírt Carlisle asztaláról és elkezdtem legyezgetni magam.
- Mostmár elég legyen! –szólt magabiztosan Seth ismét.
- Nnnn – néhány pillanatig gondolkoztam, hogy, hogy van a szó vége. - ….neeeeemmm. Jól vakogy, va-vagyok….
Kitöltöttem magamnak még egy kicsit. Közben azon gondolkoztam, hogy miért kezdtem inni, de valahogy kiesett a fejemből.
Ránéztem az üvegre, és próbáltam elolvasni rajta az írást, de nem sikerült. Láttam azokat az ismerős krikszkrakszokat, de nem tudtam belőle értelmes szót képezni.
Lehunytam a szememet. Ezt akartam. Nem éreztem semmit, sem a félelmet, az aggódást vagy a vágyódást. Semmit, csak lebegtem. Valahol a semmiben.
Megtámasztottam a homlokomat az asztal szélében, és a cipőm orrát bámultam. Mintha a vízen feküdnék, lebegtem és selymesen ölelt körbe minden. Lehunytam a szememet és élveztem a semmit. Erős hangok szakítottak ki az állapotomból. Eltartott egy kis ideig, míg rájöttem, hogy melyik izmomat kell használni, hogy fel tudjam emelni a fejemet. Hűvös érintést éreztem az arcomon, mire muszáj volt kinyitnom a szemem.
Majdnem felkacagtam. Ha tudtam volna, hogy innom kell, ahhoz hogy újra láthassam, már reggel ide vezet az első utam, de szinte biztos voltam benne, hogy csak képzelem.
Halkan felkuncogtam magamban. Újabb néhány percnek kellett eltelnie, míg rájöttem, hogy hozzám beszélnek.
- Audrey! Audrey, hallasz engem?- a képzeletbeli Jasper olyan élethűen mondta ki a szavakat, hogy már- már elhittem, hogy valóságos.
- Te. Te maaa… meeeggg mmit vagy itt? – kérdeztem tőle.
- Hazajöttünk…- suttogta a szemei még mindig aggódva fürkészték az arcomat.
- Hááááát…. - Szinte meglepett, hogy ennél a szónál nem akadt össze a nyelvem. Valami miatt folyamatosan furcsán forgott a számban, pedig én csak beszélni akartam.- … ez re- re- remmmekk…
- Melyikőtök adott neki inni?- nézett szikrázó szemmel a többiekre.
- Ééén volllttttammmm…. Néézzd, evvel a két …- lenéztem a két hadonászó valamire a testem előtt, de nem jutott eszembe a neve.- izével… benyúltam …abba – mutattam a tett helyszíne felé. – és ki-ki-kivettemmm.
- Carlisle, csinálj valamit.!- kiáltotta. Csak most vettem észre, hogy ő is a szobában van.
- Jasper, azt hiszem, hogy ez ellen nem tudok mit tenni. Egy nagy alvásra van szüksége, és majd holnap kap egy nagyobb adag fájdalomcsillapítót. – Hallottam nyugodt hangját. Mellém lépett és megnézte az üveget, csak most vettem észre, hogy legalább a harmada hiányzott már.- Hát, ahogy látom a legerősebbet sikerült levennie a polcomról.- ezután sóhaj következett.- Kb hatvan évvel ezelőtt kaptam hálából, és már akkor is azt mondták, hogy több évtizedes.
- Addd visssza mmmég nnnnem végeztem.
- Na még csak az kéne.- Jasper arckifejezése még Seth-énél is ádázabb volt.
- Jasper, ennél jobban már nem ihatja le magát. – ismerős nevetés töltötte be a szobát. Eltartott egy fél percig, míg rá tudtam fókuszálni Emmett-re, láthatóan nagyon jól érezte magát.
- Akkor sincs több.
Durcásan nyúltam a pohár felé, és felhajtottam az a kis kortyot, ami még benne volt. Nem is értettem, hogy mért éreztem olyan rossznak kezdetben
- Nnnnemm, vagy az a-a-appám, hogy pacsa- pa- pa parancsolgaassss.
- Na gyere jobb, ha kicsit megmosod az arcod.
- Neemmm!
Éreztem, ahogy erős karok kúsznak a vállamra. Ijedten ráztam meg magamat. –nnnemm! Majd akko meggyek egyeddül!
Megtámaszkodtam az asztal szélében és felálltam,. Valahogy a lábaim nem tudták, hogy kell megtartani a testsúlyomat, el kellett telni néhány másodpercnek, míg rájöttem, hogy kell lépni.
- Gyere legalább, hadd segítsek.
- Mmmegy egye-egyeddüll is!- indultam el magabiztosan az ajtó felé, bár a szoba forgott, mintha egy körhintán lennék. Aztán hirtelen elkezdett közeledni a föld. Mikor ismét feleszméltem a földön hasaltam. Bosszankodva néztem magam mögé.
- Ki rakta ide ezt a küsz- küsz- küszöböt?- néztem a tettesre. Emmett hangosan nevetve nyúlt le felém, hogy felsegítsen. – Te csak ne kaca- ka – kaca kaca nevess.
Jasper megint átkarolt, én pedig megint leráztam magamról a kezét. Elindultam a folyosón.
Nekimentem egy polcnak, amiről biztosan tudtam, hogy még nem volt ott, mikor utoljára itt jártam, és a lábam néha összeakadt, de ezt leszámítva teljesen jól voltam.
Jasper végig mögöttem mászkált. És beterelt a fürdőszobába. Még a csapot is megnyitotta nekem. A hideg víz kitisztította annyira ködöt, hogy úgy érezzem, kicsit folyékonyabban tudok beszélni.
- Mééértt jöttél vissza?- suttogtam.
- A családhoz tartozom…- válaszolta jó hosszú idővel később. Igazság szerint fogalmam sincs mi mennyi idő telt el.- Miért?
- Te mmég meg mered ké- kérdezni, hogy mi- miért? – dühösen indultam el felé, aztán megbotlottam, az
egyik lábamban- azt hiszem. - Utálllak!- suttogtam- uttállak, hogy ezt csinálod velem. –az arca aprót rezdült de továbbra is az enyémet fürkészte.- És - és közben szeerettlek is! Naggyon szerellek! Ha egy tőőrt döfnél a szi- szívembe akkor is ssszeretnélek. – megtántorodtam, mire felém lépett.
Az illata megcsapta az orromat, most hogy kicsit kitisztult a fejem jöttem rá, amit eddig észre vettem, hogy még mindig mennyire elkábít. Nem tudom, hogy attól vagy csak a kótyagosságtól, de megtántorodtam.
- A szerelemben, ni—ninnnncsen sem- semmi logika. – fűztem hozzá végül dühösen. A világ még mindig forgott, és tudtam, ha nem tartott volna a kezeivel, akkor már rég összecsuklottam volna.
- Gyere, le kell pihenned- mondta ellentmondást nem tűrően. Nem szóltam semmi.
Hagytam, hogy elráncigáljon a szobám felé, bár én úgy emlékeztem, hogy a másik irányba kellett volna menni, de már semmiben sem voltam biztos.
Lenyomott az ágyamra. Őrülten szédültem, forgott velem a világ. A semmiben lebegés és a szédülés között voltam. A valóság és a semmi peremén.
Nagyokat pislogva néztem a plafont. Hagytam, hogy rám terítse a takarót. Mikor kifele fordult a keze után nyúltam. Meglepve nézett rám.
- Jazz… Csak egyet mondj me- meg.
- Mit?
- Ugye nem mész el tö-többet?
Mintha elmosolyodott volna, és megrázta volna a fejét. Mikor az ajtó felé lépett megint megszorítottam a kezét.- Jazz..
Kérdőn, és talán kicsit aggódva nézett le rám.
- Jazz, nagyon szeretlek - suttogtam félálomban. Hogy mit mondott arra már nem emlékszem, ha egyáltalán válaszolt valamit.
