Az utolsó reménysugár- 9. fejezet

Hamu a szélben

Az első, amit meghallottam Jasper üvöltése volt. Ez a hang olyan volt számomra, mint a levegőben láthatatlanul repülő kés. Beleállt a szívembe, és elmondhatatlan fájdalmat okozott. Megszűntette az összes reményemet, azt hittem, hogy talán rosszul látok. Bármi éghet. Ő nem lehet… De hiába áltattam magam, mégis. Ő nem volt ott közöttünk. Zavartan körbenéztem, hátha előugrik az egyik bokorból, hogy jól ránk ijesszen. De ezek a vágyak is csak vágyak maradtak.

Az üvöltés felkeltette a sokkból a többieket is. A fiúk odaugrottak hozzá, és lefogták, hogy nehogy ő is a tűzbe vesse magát. Utána. Nehogy bármilyen sérülést okozzon magának. Tudtam, hogy a vámpírokat a legnehezebb megsebesíteni, de a tűz őket is ugyanúgy porrá égette, mint a föld összes többi élőlényét.

Ennyi lenne a halhatatlanság? Az erős márvány test, amit semmi sem tud legyőzni, eddig tartana? Az elmúlt időben oly sokat hallottam, a vámpírok legyőzhetetlenségéről, hogy nem tudtam elhinni, hogy mégis ez történt.

Mintha a lángok be akarnék bizonyítani ezt az egészet, magasra felcsaptak, majd ismét alábbhagytak. Nem terjedtek tovább, a lassan száradó növényzetre, csak azt az egy helyet emésztették el.

Nem bírtam megszólalni, nem bírtam még mindig felfogni. A fáziskéséstől a lelkemben bujkáló szörny is csak most kapott, erőre, és látta meg a lehetőséget a kínzásomban.

Rávetette magát a szívemre-szokásához hűen. Összeszorult a szívem, nem tudtam, mit kezdeni magammal.

A fiúk alig bírták lefogni Jaspert. Minden erejével azon volt, hogy kövesse szerelmét a halálba. Ha nem tudtam volna mi történt, hihettem volna azt is, hogy az életéért küzd ilyen keservesen, de a halálát nem hagyták bekövetkezni.

Edward arca fájdalmas grimaszba torzult, ilyennek még soha nem láttam őt. Tudom- Még Alice mondta már napokkal ezelőtt- mindig is közel álltak egymáshoz. Főleg a képességeik miatt. Egy gondolatolvasó, és egy jövőbelátó vámpír. Igazán át tudták érezni előnyeit, és hátrányait. Carlisle nyugodt, barátságos arca szomorúsággal volt tele. Emmet is teljesen más volt. Mint mikor a kis medvebocs nem találja a mézet, és nem érti, hogy mért csipkedik össze a méhek. Kétség zavar, és szomorúság.

A lángok lassan alábbhagytak. Senki nem szólt semmit. Jasper, már csak nyöszörgött testvérei erős szorításában. Összerezzentem, mikor Bella hátulról átkarolta a derekamat, és felhúzott a földről.

-Ideje hazamenünk. -susogta a fülembe.

-Audrey, hogy vagy? Fáj valamid?- jött oda Carlisle hozzám, aggódva-otthagyva jaspert a testvérei mellett.

-Semmi, minden rendben jól vagyok.- ezzel szemben minden egyes porcikám sajgott-végtére is egy behemót vámpír lökdösött jobbra-balra, úgy kezelve mintha egyenrangú pajtás lennék.

-Nem megyek!- mondta Jasper alig hallhatóan.

-Gyere, ő már…-kezdte Emmet.

-Azt mondtam, nem megyek sehova.- kiáltotta.

-Jobb lenne, ha velünk jönnél, rajta már nem lehet segíteni.- toldotta meg Edward.

-Hagyjatok békén!- eltaszította testvérei karját- Itt akarok maradni.

-Menjetek előre.-mondta nekünk Edward.- Ez még el fog tartani egy ideig.

Nem bírtam megtartani magam. Elég lett volna a legkisebb fuvallat is úgy dőltem, volna el mint, egy darab fa. Bella átkarolt a derekamnál fogva, és támogatott hazáig.

Még a válla fölött láttam, hogy Jasper egy fát csavar ki a helyéből. Kifakadás. Nem beletörődés. Ez volt jellemző a viselkedésére. A környékben lévő fák bánták a hirtelen üresség, okozta bánatot.

Hazafelé minden egyes lépés érzékeltette, hogy ez tényleg a valóság. Az elmúlt néhány órában annyiszor fordult meg a fejemben, hogy fel szeretnék ébredni ebből a rémálomból, hogy a tudat, hogy ez lehetetlen, nagyon rossz volt.

Esme várt minket az ajtóban. .

-Hol vannak a többiek?- nézett ránk nagy szemekkel.

-Jasper-rel maradtak a fiúk meg Rosalie. –válaszolt Bella.

-Mi történt Alice-szel?

Carlisle ereje csak egy gyenge fejrázásra futotta. Esme talán nagyobbat ordított, mint Jasper. Az a „neeeee” az ő szájából még jobban bíztatta a szörnyemet, hogy közeledjek a teljes összeomlás felé. Esme összeroskadt az ajtóban, és azonnal elkezdett sírni. Csodálkoztam, hogy egy vámpír tud sírni, de ezek szerint ő tud. Carlisle odament hozzá, és átölelte. A szülők, akik elvesztették lányukat.

-Gyere, ülj le!- kísért oda az egyik fotelhez.

-Hol van Maggie?- suttogtam nagyon halkan. Csoda, hogy meghallották.

-Alszik. Bevittem a konyhába a bölcsőt. Minden Rendben vele. Fel se ébredt mikor idehoztam.- tájékoztatott Seth.

-Köszönöm- ezt a szót inkább már csak formáltam a számmal, mert nem jött ki hang a torkomon.

Carlisle intett a szemével Bellának, aki átvette a helyét Esme mellett. Megjelent az orvosi táskával a kezében, és leült velem szembe.

-Mid fáj?- ráemeltem a tekintetem, nem bírtam megszólalni. Nagy gombóc lett a torkomban. -Ez fáj?- felszisszentem, ahogy a karomat tapogatta. Csak most eszméltem rá, hogy ismét csupa kék zöld folt vagyok.- Ahogy látom, most jobban vigyáztak rád, mint legutóbb. Az a lényeg, hogy te rendben vagy.- ránéztem. A barna szemei búsan néztek vissza rám, de tudtam, őszintén beszél.

Felálltam, és odamentem a bölcsőhöz. Maggie, babaarca nyugodtságot, és féktelen szeretetet tükrözött még álmában is. Mennyire könnyebb a kicsiknek. Nem ismerik a fájdalmat. Csak később, mikor már nagyobbak ismerkednek meg az élettel.

Hosszú percekig gyönyörködtem benne. Háborgó lelkem apró megnyugvást talált. Támadóim azt mondták, hogy miatta maradok csak életben. Igazuk van. Ő volt az egyetlen reményem, hogy el bírjam viselni az életet. Jasper helyzetét egyre jobban át tudtam érezni. Itt maradt egyedül a világban. Támasz, és remény nélkül. Azt hiszem én is meg szeretnék halni ilyen helyzetben.

Az ajtó felcsapódott. Jasper jött be rajta. Szemei szomorúak voltak. Tudom, hogy a vámpírok nem bírnak elfáradni, de most úgy nézett ki, mint aki lefutotta ötször a Maratont vagy, átúszta a Csendes-óceánt a legnagyobb viharban. Az egész lénye gyásszal teli volt. Egy összetört lélek.

-Annyira… sajnálom-, suttogtam. A gombóctól még mindig nehezen tudtam megszólalni.

-Nem a te hibád. Ne hibáztasd magad.- mondta Carlisle.

-Miért ne? –nézett rám kihívóan Rosalie- Jól teszi!- a forrázás óta nem is szólt hozzám.

-Rose, hagyd ezt abba!

-Túl jó vagy Carlisle! Ez itt, nagyobb veszélyt jelent a családunkra, mint gondoltuk. Ez nem egyszerű ’védjük meg az ártatlanokat’ akció.

-Rosalie, már megint rosszul gondolod.

-Nem! Nagyon is jól gondolom. Én is ott voltam. Az a vámpír, azok… valahogy meggyújtották. Még segítséget kérni sem volt ideje.

-Nem akart segítséget kérni.- suttogta Edward, miközben még mindig Esme hátát simogatta, akinek csak úgy patakzottak a könnyei.

-Mi?- nézett rá Rosalie.

-Ezt hogy érted?- suttogta a sarokból Jasper.

-Láttam, hogy látomása volt. Láttam azt is, hogy mire gondolnak ők. A férfi meg akart ölni valakit. Valaki biztosan meghalt volna. Semmi kétség. Meg akartak ölni valakit, de ez a valaki nem Audrey.- ismételte újra.

Nem engem… El akartak pusztítani valakit a szeretteim közül, és meg is tették. Nem elég, hogy a családomat, hanem az összes barátomat, segítőmet el akarják pusztítani. Ez a hülye bosszú.

Felálltam a fotelből, és elindultam felfelé.

-Hova mész?- kérdezte Bella..

-Elmegyek.

-Ezt már halottuk párszor.

-Most tényleg megyek.

-Most tényleg abbahagyod ezt az őrültséget.

-Te tényleg azt hiszed, hogy hagyjuk, hogy kisétálj innét, azoknak az őrülteknek a karjaiba. Nem láttad mire képesek?- nézett rám Edward.

-Éppen ez az, hogy láttam. Nem akarom, hogy még több szerettem, vesszen oda.

-Alice mit szólna, ha megtudná, hogy hagytuk, hogy a karjaikba szaladj?

-Én nem akarom, hogy…- suttogtam. A szemeim elhomályosultak.

-Tudjuk… shhh… semmi baj…-ölelt át Bella.

Én is elkezdtem zokogni. Nehezen kaptam levegőt. Elkezdtem remegni.

-Nyugi-nyugi…Jasper…- nézett rá segélykérően.

Jasper rám nézett. Alice halála óta először. Tekintete fájdalommal volt teli. Felállt, kikerült, és felszáguldott az emeletre.

-Tudod, ő most nagyon.... rossz helyzetben van.

-Tudom, hogy haragszik rám. Megérdemlem.

-De nem te ölted meg.

-Én csak közrejátszottam.

-Rendben.- szólt Edward.

-Tessék?

Jacob jött be az ajtón válaszként, és egy kis dobozkát tartott a kezében. Letette az asztalra.

-Mi az?

-Megkértük Jacobot, hogy szedje össze a….

-Mit?

-A hamvait.

-Mi már nem mehettünk vissza érte.

-Hogyan találtatok meg? Átléptétek a határt? Hiszen azt nem szabad!

-Seth gyorsan átszaladt a határon, és láttuk, hogy kidöntötték a fát is. Persze azonnal mentünk Sam után, hogy kapjunk tőle-, mint alfától- engedélyt, hogy átmehessünk a határon. Ők éépen a város másik végén voltak.

-Mért mentek oda? Hiszen már nem voltak ők ott.

-Megöltek három embert.

-Jaj ne!

-Nyugi!

-Nem igaz! Nem lehet igaz! Még három ember! Hány embert fognak még megölni miattam?

-Csak a szomjukat csillapították.

-Nagyszerű… már meg is nyugtattatok.

-Figyelj, nem a te hibád. Nem te ölted meg őket. Te csak az áldozat vagy, és az , hogy emészted magad senkinek nem, segít.

Erre nem szóltam semmi. Rájuk hagytam, bár még mindig utáltam magam.

Megcsörrent a telefon. Már épp fel akartam kiáltani, hogy Alice, ki az? Mikor eszembe jutott, hogy ez már lehetetlen.

-Halló tessék?- Vette fel ismét a családfő.- Charlie! Hát persze, adom!

Bella felugrott mellőlem, és odament a telefonhoz.

-Szia apa! Minden rendben?- hangja éppolyan szomorú volt, mint a család többi tagjának. -Nagy baj lenne, ha maradna még pár órát? Majd este valamelyikünk elmegy érte.

Hallgatott, és néha hümmögött is.

-Kicsit pihenj, nem kell mindig dolgozni. Most foglalkozz az unokáddal. Tudom, tudom. Akkor Jacob megy érte. Rendben-. Szia.

-Indulok.- ugrott fel Jacob.

-Hova megy?

-Reneesméért.

-Az apukádhoz vitted?

-Igen, tudod amióta itt vagy nem látta őt, és gondoltam, ha már elviszitek Maggie-t is, akkor most itt az idő, hogy meglátogassuk a papát.

-Mért nem láthatta miattam az unokáját?

-Az apám a helyi rendőrfőnök, és lehet, hogy hallott a nővéredék haláláról. Félő, hogy felismerne.

-Értem.- egyszerűen nem tudtam mit mondani a kedvességükre.

Esme nem tudta abbahagyni a sírást. Zokogott. Hol Carlisle, hol Edward támogatta.

Bella odament Edwardhoz és szorosan átölelte. Szemükben egyszerre láttam a gyászt, a szomorúságot, a fájdalmat, és azt, hogy hálásak az égnek, hogy nem a másik került Alice helyébe, és egyikük sem került olyan helyzetbe, mint Jasper.

Ültem a két szoba közötti kis lépcsőn és megtámasztottam a homlokomat a térdemben.

-Ne emészd magad. –ült le mellém Emmet. Ezt is csak azért merhette, mert rosalie fújtatva kiment a szobából, miután vitatkoztuk.

-Igaza van a feleségednek.

-Nincsen. Csak család szempontját nézi ilyenkor. Nem mindig így állt a- már bocsi –az emberekhez.

-Ezt hogy érted?

-Bellát sem szívlelte sosem emberként.

-Tényleg?- Bella aprót bólintott, miközben a szoba egyik foteljében ült Esward karjaiban.

-Tényleg ne emésztd magad.- megpaskolta finoman a hátamat.

-Mindenkinek fájdalmat okozok.- néztem a búskomor szemébe.

-Túléljük valahogy. Szeretünk téged. Hidd el. Még Rose is. Ha tudnád hányszor kérdezősködött a hogyléted felől a forrázás után.- hitetlenkedve meredtem rá.

-Igen igaza van, Audrey. Tényleg sokat kérdezősködött felőled. -szólt carlisle.

-Emmet, úgy hallom , hogy neked annyi.

-Miből gondolod?-kérdezte félénken a bátyjától.

-Nos Rosalie gondolatai, épp a halálod, vagyis a büntetésed körül járkálnak

-Na jó megyek a vesztőhelyre- és ezzel felugrott mellőlem.

-Milyen vígan mész fel hozzá- jegyeztem meg..

-Veszekedés után édes a kibékülés…-elmosolyodtam.

-Mennyi az esélye hogy nem löki ki az ablakon?

-Nyugi túléli- mosolygott rám Edward.

-Anyuuuuuu!- szaladt be a szobába Renesme. Mögötte Jacob lépkedett.

-Szia kicsim!- kapta fel az ölébe a lányát Bella.- Mi volt ma a papánál?

- Hát a papával meccset néztünk. A Mad Bulls győzött.

-Baseball meccset néztetek? Nem s tudtam, hogy érdekel téged.

-Hát, nem igazán érdekel. Nagyon bénák a játékosok.

-Ennyire tapasztalt vagy? – nézett rá Edward.

-Miután láttalak titeket játszani, még szép, hogy nem tetszik a játékok. Például túl lassúak.

-De hiszen mi vámpírok vagyunk, édesem.

-Nem felejtettem el! De akkor is. Ott volt például a dobó… Alice néni százszor jobban tudja dobni a labdát, mint…- nem fejezte be a hasonlatot, mert meglepődött, hogy édesanyja elsírta magát.

-Mi a baj Anyu? Miért sírsz? Te nem szoktál sírni!

Bella nem tudott megszólalni a könnyeitől.

-Tudod kicsit most anyu szomorú.

-Mi történt.? Hol van Alice néni?- Bella még jobban sírni kezdett. Reneesme megérintette az arcát. Gondolom a keresett képét mutatta meg neki.

Edward válaszolt helyette- Alice elment. Messzire.

-Mikor fog visszajönni?

-Nem fog visszajönni.

-100 év?- alkudozott.

-Kicsikém, Alice néni meghalt.

-Tessék?-nézett rá Jacobra, hatalmas nagy barna szemeivel.

Miután egy bólintást kapott válaszul, látszott, hogy beletörődik. Nem úgy, mint egy kisgyerek, hogy nem fogja fel szeretteinek a halálát. Nagyon is megértette. De beletörődött. Nem sírt. Nem mosolygott. Csak odabújt Bellához, és átölelte az anyját. Mintha ő lenne az erősebb. Tényleg ő volt.

Sötétedett. Lassan elálmosodtam.

-Felkísérlek Edward szobájába.- mondta Bella.

-Edwardéba?- kérdeztem álmosan.

-Jasper bezárkódott Alice szobájába.

-Értem- nyújtotta a kezét. Ez a mozdulat, mint annyi más is Alice-ra emlékeztetett.

-Inkább maradnék itt lenn veletek.

-Ahogy akarod- de azért felhúzott a földről. Odakísért az egyik fotelhez. Belefészkeltem magam. Hallottam a halk beszélgetést. Esme, még mindig szipogott. Reneesme elaludt Jacob karjaiban. Őt is mindig haza szokták vinni. Most nem. Együtt maradt a család. Rosalie és Emmet is lejött egy idő után- azt hiszem, legalábbis -ezt félálomban láttam.

Nem akartak szét válni. Jasper maradt fönn egyedül Alice szobájában. Őt senki sem zavarta. Nem akart lejönni, mert gyászolni akart. Egyedül vagy talán azért, mert nem akart még nagyobb fájdalmat kisugározni. Vagy nem akart még nagyobb fájdalmat érezni a családja láttán.

Ültek Cullenék, és nézték egymást. Mindenki a maga szerelmét. A félig lecsukódó szemhéjam alatt még láttam a család párjait párokban. Esmét Carlisle úgy tartotta a karjaiban, mintha egy félig összetört porcelánt szeretne összeragasztani az érintésével. Bella és Edward egymás szemében vesztek el. Rosalie és Emmet fogta egymás kezét, és összebújtak. Jacob nézte a karjaiban alvó Reneesmét. Onnan, ahol ültem, kiláttam a konyhába. Seth a bölcső szélére támaszkodott, és még álmában is Maggie-n tartotta a szemét.

A körülöttem ülők próbáltak kihasználni, minden egyes pillanatot. Amit együtt tölthettek. Mert rá kellett nekik is jönniük, hogy az örökkévalóság nem garancia. Ezen gondolkoztam mikor szépen lassan elaludtam, ott ülve. Éreztem, hogy még valaki rám terít egy pokrócot, de már nem volt erőm felnézni.

-Audrey, Audrey, ébredj!- szólongatott valaki. Lassan kinyitottam a szemem.

Lassan hajnalodott. Mindenki útra készen állt.

-Hova? Hova mentek?

-Eltemetjük Alice-t.

-Most? Hova?

-Még nem tudjuk. Szeretnél jönni?

-Persze. –ugrottam fel a fotelből. Kár volt, mert az elgémberedett tagjaim alig bírtak megtartani.

-Szerintem temessük el valahova ide a közelbe.- mondta Esme.

-Alice nem szerette, ha bezárják, és az elásás körülbelül ennyit tesz ki- mondta Carlisle..

-És ha nem ásnátok el?- kérdeztem félkómásan.

-Ugye nem megyünk át öreg nénibe, aki a férjét a kredencbe tartja?- nézett rám nagy szemekkel Emmet.

-Ez tényleg nem tenne senkinek se jót. –mondta Edward, és felnézett az emeletre.

-Nem volt valami kedvenc helye?

-De, egy tisztás, az erdő közepén. Van a szélén egy kis patak is. Ott szoktunk baseballozni.

-Mi lenne, ha ott?

-Arra gondolsz, hogy szójuk el a hamvait?

-Igen- mondtam.

-Rendben. Mehetünk?- ment el mellettem Jasper. Kezében a kis dobozkával.

-Nem baj, ha viszlek?- lépett mellém Bella- Elég messze van, innen.

-Jó. - engedtem, hogy felkapjon, és elkezdjen szaladni velem. Gyorsabban futott, mint egy átlagos ember. A fák összemosódtak, és a család többi tagját se tudtam kivenni.

Egyszer csak egy hatalmas tisztáson rakott le. – Megjöttünk. Ott van a másik oldalon a patak. –Lassan emberi tempóban sétáltunk a patak felé. Mint egy gyászmenet.

Jasper már ott állt és várt minket. Azalatt az idő alatt búcsúzott el szerelmétől. Állt és nézte a kis dobozkát. Összeszorult a szívem. Nem tudom pontosan milyen érzés lehet, egy ekkora szerelem után egy ddobozkában látni azt akiért mindent megadtunk volna, de tudtam, most senki sem cserélne vele. Csak állt ott lehajtott, fejjel. Tudom, hogy ha tehette volna minden erejével, harcol a tény ellen. De halállal, még a vámpírok sem tudnak szembe szállni.

A kis folyó tényleg egyszerű volt és szép. Lágyan ölelte körül a hatalmas nagy tisztást.

Odaálltunk a szélére.

-Szerintem mindenki mondjon valamit, mielőtt elengedi.- mondta a családfő, és kinyitotta a dobozkát, miután elvette Jaspertől. Láttam Jasper mozdulatán, hogy legszívesebben ellökné ez alkalommal is a kezét. Ne nyúljon senki Alice-hoz, tükrözte a szeme, de aztán elengedte a dobozt.

Mindannyian beletúrtunk a kis dobozkába. Mintha homokot fognék. Lágy szemcséjű, és apró.

Jasper két kézzel belemarkolt. Úgy tartotta, mint a legnagyobb kincsét. Az is volt.

Carlisle kezdte.

-Köszönöm, hogy a családom tagja lehettél, és bearanyoztad a napjainkat.- Szeme szomorúan nézte a szemeket. Orvos létére számtalanszor találkozhatott a halállal, de a saját családtagjának a halálát, máshogy dolgozza fel az ember.

-Köszönöm kislányom, hogy éltél. Köszönök mindent- szólt Esme a sírás határán. Ő a család anyukája. Anya módon is viselkedett. Arca olyan volt, mint egy összetört anya.

-Jó utat, kislány- mondta Emmet. Beletörődött abba-hogy a régi hasonlatommal éljek-, összecsipkedték a méhek. De látszott a szemén, hogy legközelebb harcolni fog, segíteni, bosszút állni. Egy harcos medve. Egy szomorú mackó. Együtt.

-Vigyázz magadra. Egyik vásárlás sem lesz jó nélküled.- mondta Rose mosolyogva. Nehezen tudtam őt elképzelni, igazán szeretni. Úgy, mint egy nővér. De most látszott, hogy őt is a sírás környékezi.

-Köszönöm hugi, köszönöm, hogy nem hagytad, hogy egyedül maradjak.- suttogta Edward.

Alice mesélte, hogy része volt abban, hogy összejöttek Bellával. Örök szerelmet kapott tőle. Szeme hálával volt teli. –Sajnálom, hogy nem mondtam elégszer, hogy mennyire szeretlek, hugi.

Én kerültem sorra, de az előbbi szavaktól ismét nem tudtam megszólalni.- Sajnálom, és ne haragudj. – az utolsó szavakat, inkább csak én hallottam- Köszönöm, hogy megtanítottál a tükrök nyelvén.- Nem tudom, mért ez jutott eszembe. Talán, azért mert ismét sírhatnékom volt.

-Drága Alice-m, Mi lesz velem nélküled? Senki sem fog agyamra menni a vásárlással, meg az összes többi őrültségével. Köszönök mindent. –mondta mellettem Bella. Tegnaphoz képest erősebbnek látszott. Talán a szeretet, s és a megértés, amit Nessie-től kapott megkeményítette őt egy kicsit.

Szia Alice néni.- mondta Nessie nemes egyszerűséggel. Akkor sem sírt. Most sem. Nagyobb, és érettebb, mint Maggie, ő már most többet tud az életről, mint sok ilyen kis aprócska gyermek.

Jasper volt az utolsó.- Szeretlek. Nagyon. Hiányozni fogsz.- ha nem álltam volna közel hozzá alig hallom meg a szavait. De a hangja szeretettel volt teli. Ezekre a szavakra csordultak ki a könnyeim.

Egyszerre engedtük el a hamvait. Abban a pillanatban egy lágy fuvallat kapta fel a szemeket. Úgy fújta ki az ujjaim közül a szél, mintha börtönben lenne. Néhány szem beleesett a folyóba. Néhányat vitt magával a szél. Sírtam. Álltam és néztem, ahogy a szél elveszi az utolsó bizonyítékot arra, hogy Alice élt. Olyan volt mintha még mindig élne. Táncolt a szélben, és a víz tetején. Még mindig könnyek potyogtak le az arcomról.

-Gyere-, suttogta Bella, s elindultunk

Minden gyászos volt. Az eső lassan szemerkélni kezdett. A fák is szomorúan hajtották meg magukat a szél erejének. A tisztáson sok-sok vadvirág konyult le. Néhányan hervadtan roskadoztak a fűben. Gyászolt a természet is.

Mielőtt Bella még felkapott visszanéztem a tisztásra. Jasper még mindig ott állt. Pontosan, úgy ahogyan akkor, mikor megérkeztünk. Nézte a folyót. Szerintem Alice hamvának minden szemét követte. Hogy jó helyre kerülnek e. Elbúcsúzott tőlük. Úgy állt ott, mint egy fa, amibe villám csapott, és nem tudja eldönteni, hogy a folyóba vesse e magát. Csak állt ott. A végtelenségig.

Jasper nem is sírt. Pedig az ő felesége volt. Pedig neki is könnyebb lenne könnyekkel. Talán fel tudná dolgozni a fájdalmát. Bocsánatot kell kérnem tőle.

Ezen gondolkoztam, mikor Bella letett a ház előtt. Maggie már felébredt és engem keresett. Csak úgy repült a karjaimba. Ő nem érzékelte, a szomorúságot. Nessie karon fogta, és elmentek játszani.

Mikor hazajött, Jasper után néztem, de megint csak az ajtócsapódást hallottam az emeltről. Letettem Maggie.t és megindultam föl.

-Hova mész?- szóltak utánam.

-Bocsánatot kell kérnem.

-Nem, most nincs olyan állapotban.

-Tudom kezelni a helyzetet. Blokkolom az érzéseit, nyugi.

Felmentem, és bekopogtam az ajtón. Nem jött válasz. Tudtam, hogy ott van. Arra gondoltam, hogy nem akarom érezni az érzéseit, és benyitottam a szobába. Jasper a kagylófotelben ült, és meredt a semmibe. Nem tudom mikor tudatosult benne, hogy én is ott vagyok.

-Jasper, én bocsánatot akarok kérni. –megremegett a hangom. . Én nem akartam, nem tudtam , hogy ez lesz.

Felállt és rám emelte a tekintetét. A szemei feketék voltak és fájdalommal teli, Volt ott még más is. Gyűlölet. Megtántorodtam és nem bírtam uralni az érzéseimet. A szemétől vagy a közönyétől elvesztettem az irányítást. Csak a fájdalmat éreztem. Nagyobb fájdalmat, mint mikor a szeretteim meghaltak. A szörny élvezettel lakmározott a fájdalmamból, és kínzott.

Elkezdtem hátrálni, Ő jött utánam. Nem szólt, csak nézett, és sugározta rám a fájdalmát. Fel akartam kiáltani, hogy hagyd abba, nem bírom tovább, de nem bírtam megszólalni. Sírtam. Ahogy hátráltam nem vettem észre, hogy a lépcsőhöz értem. Megbotlottam, és legurultam a lépcsőn. Mindenem fájt, de nem jobban, mint a szívem. Lassan jött utánam le a lépcsőn. Tudtam, hogy meg kar ölni. Összehúztam magam kicsire, és vártam, hogy belehaljak, Hogy a szörny kiszorítsa belőlem az életet.

Aztán egyszer csak abbamaradt. Kongó ürességet éreztem, de még ez is fájt. Már csak azt láttam, hogy Bella mellém lép.

Utána engedtem, hogy a sötétség magába szippantson, ugyanúgy, mint annyiszor az elmúlt hónapokban. Nem tudom, hogy meghaltam e vagy csak elájultam, de a sötétség utáni ürességbe menekültem Ez jobb volt mindennél. Nem akartam felébredni. Nem akartam látni azokat a fekete szemeket...

Először is köszönöm, mindenkinek ,aki elolvassa a történetem.

Másodszor örök hála Mismouth-nak, hogy segített kerekké tenni a történetet. Köszönöm neked! betti. neked is , hogy az apróságokban segítesz. HA elolvastad a fejezetet, kérlek írj kritikát. Nekem nagyon sokat jelentene. Köszönöm! Minden jövőhéten vizsgázónak egy nagy kalappal!

Puszi,Truska

Az utolsó reménysugár- 8. fejezet

… 4… 3… 2… 1… zéró…

Azt mondják a félelem mindenkiben, máshogy fogalmazódik meg. Mondhatnánk úgyis ahány ember annyi félelem. A kicsi csecsemőknek is van egy félős korszaka, mikor minden mozzanattól megijednek, és kúsznak, másznak, rohannak édesanyjuk vigyázó, őrző karjaiba. Nagyobbként a gyerekek egy-egy szörnytől, vagy gonosz szereplőtől ijednek meg a mesékben. Mikor tinédzser az ember akkor a horrorfilmek tépázzák az idegeinket. Nem győzzük a párnát a fejünkre húzni, hogy a gonoszok, a halottak, szellemek vagy szörnyek nehogy ránk találjanak.

Én máshogy féltem. Nekem nincs édesanyám, akinek a karjai között megnyugvást találhatnék, a párna sem segít, sem az a tudat, hogy a mesékben a jók mindig győzedelmeskednek a gonoszok felett.

Fel akartam ébredni a rémálomból. Minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy bekapcsoljam az agyam, és kinyissam a szemem. De minden próbálkozásom ellenére, rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen, ez a kegyetlen valóság.

Csak ültem egyedül a kocsiban, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a rettegés.

Úgy fogtam a kormányt, mintha az életem múlna rajta. Az ujjperceim kifehéredtek, az erőlködéstől. Minden második pillanatban ráléptem a pedálra, de nem segített, a kocsi nem mozdult, nem haladtam semmit.

Egyszerre egy nagy puffanást hallottam a kocsi hátuljáról. Az a valami elengedte a kocsit, de hiába léptem a gázba ismét nem mozdult. El kellett telnie néhány másodpercnek, hogy rájöjjek defektet kaptak a kerekeim. Az utolsó reményem is elszállt, hogy esetleg a kocsival egérutat tudjak nyerni.

Kapkodva vettem a levegőt, az izmaim görcsben voltak. Vártam. Vártam, hogy abbahagyják a játékot, és elkapjanak. Imádkoztam az égiekhez, hogy minél hamarabb végezzenek majd velem. A lehető leggyorsabban legyen vége ennek az egésznek. Bíztam benne, hogy talán a vérem, majd elég nagy szomjat fog kelteni bennük. Hogy majd az édes vérem okozta vágy, megakadályozza őket abban, hogy megkínozzanak.

Hirtelen az egyik hátsó ablakot betörték. Egy közepes méretű kődarab hatalmas erővel csapódott a mögöttem lévő hátsó ajtó ablakának, megrepesztve a másik ablakot is a túloldalon, de azt már nem törte át.

Az apró, hegyes üvegszilánkok áldozatot keresve repültek szét a hátsó üléseken, betakarva a gyerekülést is. Hálát adtam, hogy Maggie már nincs itt. A félig megrepedt másik ablakot is hamarosan betörték. Önkéntelenül a fejemhez kaptam. De engem még nem értek el az üvegdarabok.

Kétségtelen ki akartak kergetni a kocsiból. Ki a nyílt terepre.

Úgy döntöttem, hogy nem adom meg nekik ezt az örömet. Ha betörik valamelyik első ablakot is, én nem fogok védekezni. Hagyom, hogy megsérüljek. Talán lesz akkora szerencsém, hogy egy gyilkos szilánk megkímél a szenvedéstől. Talán a szilánkok okozta sebek meggyorsítják őket abban, hogy megöljenek.

Lélegzet visszafojtva vártam a csattanást, és a fájdalmat.

Mikor az anyósülés felőli ablak kitört, az agyam átvette az irányítást a testem felett. Mintha azt mondaná, hogy normális vagy, meg akarod öletni magad? Ilyen könnyen? Küzdj!

Amint meghallottam a csattanást, a kezem a kilincsért nyúlt, és feltéptem az ajtót.

Azt hittem, hogy ha lábra állok, összecsuklok a félelemtől, de a lábaim meg tudták tartani a testem súlyát.

Rohantam a határ felé. Nem akartam, mert tudtam, hogy nincs esélyem, de a túlélő ösztöneim nem hagyták feladni. Sosem voltam jó futó, tudtam, hogy a feléig sem fogom kibírni, futottam, ahogyan csak tudtam.

Éles reccsenés hallatszott az út melletti fák közül. Azt hittem, hogy csak szaladnak utánam. De sokkal leleményesebbek voltak, mint gondoltam. A játékaik még csak most kezdődtek igazán. Az egyik viszonylag fiatal fa kidőlt. Előttem alig pár méterre, alig tudtam befékezni. Elállta az utamat. Gondoltam rá, hogy valahogy átmászok rajta, de az agyam gyorsabban kapcsolt, és bestartoltam az erdőbe.

Ezt akarták elérni. Így még kedvezőbb volt számukra a játék.

Próbáltam tartani az irányt, hogy hátha még így is valahogy át tudom lépni a határvonalat.

Furcsa. Mi minden jut az ember eszébe a halála előtti utolsó pillanatokban. Milyen jelentéktelennek tűnő dolgok iránt vágyakozik.

A futást már, rég nem én irányítottam, így volt gondolkoztam. Az életemről. Hogy milyen sok mindent nem tettem meg.

Felvillantak a szemem előtt kis pillanatok, képek a rövidke kis életemből. Annyi ember hisz abban, hogy a halálunk előtt lepereg az életünk. Ez is valami hasonló lehetett.

Aztán olyan dolgok jutottak eszembe, amiket elterveztem… még régen az érettségi utánra. Annyi mindent szerettem volna megvalósítani.

Emlékszem, hogy minden vágyam volt eljutni egyszer Európába. Párizs fényi hosszú évekig hívogató álomként lebegtek a szemem előtt. Európában annyira mások az emberek, az életfelfogásuk, az oktatás, és a viselkedésük. Meg akartam ismerni ezt a világot.

Aztán ott a szerelem. Ebben a pillanatban átkoztam minden egyes pillanatot, amikor gyűlölettel beszéltem a férfiakról. Most, szerelmes akartam lenni. Nem bántam volna, ha összetörik a szívem, hiszen pillanatok, percek múlva úgyis meghalok.

Még sohasem csókolt meg senki. Nem éreztem senki közelségét, senki érintését. Most érezni akartam.

Elbotlottam egy faágban, a kezemmel sikerült tompítanom az esést. Remegve feltápászkodtam, és indultam tovább. Körülnéztem. Nem láttam semmi mást, csak a fák fenyegető árnyait. Itt benn az erdőben korántsem volt már olyan világos, mint kint az úton. Félelmetes, és idegen volt ez a hely.

A legrosszabb az egészben, hogy nem tudtam, hogy melyik irányból fognak támadni. Biztos voltam benne, hogy itt vannak mind a hárman. Hogy nem hagyják a nagy benga állatra az élvezetet.

Futottam tovább, és gondolkoztam. Kihasználtam minden egyes pillanatot.

Eszembe jutott Maggie.

Vajon ki fogja őt felnevelni? Ki lesz a pótanyukája? Talán Esme és Rosalie szívesen vállalná a feladatot. Ott vannak az indiánok is, kik bármikor szívesen segítenének a nevelésében. Hiszen ők ott segítenek, ahol tudnak. Reneesme is boldog lehet, hogy ha együtt fognak felnőni- persze mindenki a maga ütemében. Remélem, hogy Seth boldoggá teszi majd őt. Hogy majd hallani fog rólam. Olyan rossz így gondolni Rá… tudva, hogy soha többé nem láthatom. Nem hallom, ahogy mondja, hogy Óóóódiii, vagy hogy csüüücs. Nem látom az édes mosolyát. De jobb így. Sokkal jobb, mintha én veszíteném el őt. Sokkal jobb, hogy én halok, meg. És ő élni fog. Seth és Cullenék mellett, boldogan.

Cullenék…nem mondtam nekik elégszer, hogy mennyire hálás vagyok, és hogy köszönöm. Annyi mindent tettek értem. Nem köszöntem meg nekik azt az önzetlen szeretetet, amit kaptam tőlük. Nem mondtam meg Alice-nak, hogy a már a barátnőmnek tartom őt. Nem köszöntem meg Jasper-nek azt a sok nyugalmat, amit kaptam tőle. Annyi mindent elmulasztottam ebben a néhány napban.

Azt hinnénk, hogy van időnk élni, pedig nincs igazunk.

Ismét megbotlottam. Remegtem. Elméletileg már rég át kellett volna lépnem a határvonalat, de nem kaptam sehonnan segítséget. Túl lassan haladhattam. Hiába futottam, a félelem és a rettegés szépen lelassított. Szúrt az oldalam az erőlködéstől.

Mért ilyen nehéz meghalni? Mért kell kínozniuk?

Kattogott az agyam jobban, mint bármikor.

Feltápászkodtam, de ismét hasra estem. Úgy csúsztam másztam a földön mint egy megsebesített állat. De az én sérüléseim, nem egy lőtt sebből jöttek, hanem a szívemtől. Szétterjedt a rettegés a testemben

Az agyam a túlélőösztönöm, arra ösztökélt, hogy folytassam, álljak fel. De a rettegés harcolt ellene. Nem bírtam tovább menni.

Talán itt van nem messze a határvonal. Talán már át is léptem. Lehet, hogy Cullenék már el is intézték őket, csak meg akarnak viccelni. Lehet, hogy régen átléptem a határt. Lehet, hogy menet közben elájultam, és ezt csak álmodom. Közben a testem valahol egy puha ágyban fekszik, és próbálnak engem kétségbeesve helyrepofozni.

Túl sok a lehet… Túl sok a valóságos hang.

Tudtam, hogy nem álmodom, hogy nincs esélyem hiába áltatom magam. Utolsó energiámmal, még feltápászkodtam, és körbeforogtam a saját tengelyem körül. Ha meghalok, haljak meg bátran. Már küzdöttem a rettegés ellen. Vártam.

Ágak reccsentek, minden irányból. Ez nem olyan reccsenés volt, mint mikor a fa kidőlt. Egyszerűen csak jelezni akarták, hogy közelítenek felém.

-Ki az?- sajtoltam ki a legegyszerűbb és a legrövidebb kérdést ki magamból. Tudtam, hogy elég hülye kérdés, mert kérdés nélkül is tudtam nagyjából, hogy kik ők.

Éles kacagás jött válaszként. Egy jól ismert férfi, és egy ismeretlen női kacagás.

-Mutassák magukat! Most!- próbáltam minél határozottabbnak tűnni.

-Merész kislány! Nagyon merész! De most nem menekülsz előlem!- halottam azt a jeges hangot.

-Édesem, tudod, miben egyeztünk meg!- jött egy a hátam mögül, egy komoly női hang. Ez is éppolyan hideg, és érces volt, mint a férfié.

-Tudom, de azért még reménykedem.- halottam a fújtató választ.

-Te csak ne reménykedj! Ma nem az a dolgunk!

-Mit akarnak? Mutassák magukat!- kiáltottam remegő hangon a sötét fák közé. Közben felvettem a földről egy botot, és forogtam a hangok irányába.

-Halottad ezt édes? Ez a kislány meg akar minket ismerni! Hát ne késlekedjünk!

A nagy benga férfi- a támadóm- tőlem balra lépett elő a fák közül. A sebhely még mindig ott éktelenkedett a szeme felett. A női hang tulajdonosa jobbról közeledett felém. Lassan jött felém így volt időm megnézni. Szőke, macskaszerű. Ha a vörös szemei nem tükröztek volna vad gyűlöletet, még talán szépnek mondtam volna. De a tekintete elcsúfította a szép arcát.

-Hát szervusz! Mi még nem találkoztunk-, kezdte. Úgy mintha csak egy kedves szomszéd mutatkozott volna be nekem. De ebben az esetben a halálomról volt szó. A megölésemről.

-Ki maga? Kik maguk?- kérdeztem, miután rájöttem, hogy egyikkőjüket sem ismerem.

-Gregory, még be sem mutatkoztál a mi kis őzikénknek? –nézett megrovóan a nő- a Gregory nevezetű férfira. Őzike… Nem rossz meghatározás. Tényleg az voltam, számukra.

-Más dolgunk volt. Hogy van arcod?- nézett rám Gregory.

-Köszönöm, jól.- mondtam magabiztosan. Nem tudom, hogy honnan vettem a magabiztosságot, de most volt elég erőm megszólalni. Nem féltem… annyira. Az arcom meg tényleg nem volt már ronda. Mikor utoljára tükörbe néztem már csak a körvonalait, láttam a foltnak.

Ez nagyszerű.- mondta vigyorogva. Kezdett elegem lenni a formaságokból. A nő nevét még mindig nem tudtam… bár ez nem akadályozza majd meg őket abban, hogy megöljenek. Feltűnt még egy fontos dolog, ami miatt szorongtam.

-Hol a harmadik?- néztem a nőre.

-Tessék?

-Maguk hárman vannak. Tudom. Hol a harmadik vámpír.

A nő ismét felkacagott.- Ügyes, figyelmes kislány! Chloe gyere elő!- kiáltott be a hátam mögé.

Megfordultam. Tudom, hogy nem egy életbiztosítás hátat fordítani két vámpírnak, hogy megnézzek egy harmadikat. De a kíváncsiságom erősebb volt. Nem mindegy, hogy milyen könnyen fogok meghalni?

Halk léptek zaját hallottam. Meglepett a harmadik vámpír. Azt gondoltam, hogy még egy Gregory-féle vámpírt fogok látni. De nem. Már a nevéből is kitalálhattam volna, hogy nem az. Egy körülbelül velem egykorú, talán kicsit fiatalabb barna hajú lány jött felém. Mindkét kezét a háta mögött tartotta. Ahogyan jött felém rám nézett. Az ő szemében nem láttam mást, csak fájdalmat, és szomorúságot. Vörös szemeit le nem vette rólam. Ahogy egyre közelebb került hozzám ki tudtam venni az arcát. Ismerős volt az arca. Nagyon ismerős. Mintha láttam volna valahol. De ez lehetetlen…

Hátra fordultam. A két vámpír egy lépéssel sem közelített felém, amíg nem néztem rájuk. Ugyan minek, amikor százszor gyorsabbak, és erősebbek nálam?

Visszanéztem a szomorú-szemű lányra.

-Csak nem ismeritek egymást?- kérdezte a szőke nő.

-Nem. Mint mondtam Nem ismerjük egymást- mondta halkan. A hangja éppolyan szomorú volt, mint a szeme.

-Miről beszélnek?- néztem rájuk

-Mindjárt megtudod édesem.- hangja fenyegető volt, és korántsem olyan kedveskedő, mint az előbb.

Hármuk között volt egy egyméteres rés. Elkezdtem arra hátrálni. Az életösztöneim ismét beindultak erre a hangra.

-Tracy, csinálhatom én?- nézett rám vágyakozva Gregory. Kezdtem sejteni, hogy miről beszél.

-Nem.- jött a válasz.

-Majd vigyázok, nem fog még egyszer az előfordulni.

-Megmondtam, hogy nem.

-De már tudom, hogy mit kell csinálnom.

-Akkor is ezt mondtad, és kis híján megölted.

-Kit? -szakítottam meg a veszekedést.

Villogó szemmel nézett, rám a szőke nő- Tracy.

-Majd megtudod, kislány- hangja éles volt, és nagyon vészjósló.

Az életösztöneim megint bekapcsoltak. A lábaim megindultak, és kislisszoltam hármójuk között. Lélekszakadva futottam. Megint meghallottam a kacagást.

-Gregory, kapd el! –kiáltotta.

Meggyorsítottam lépteimet. Futottam, mint egy őrült.

Elkapott oldalról, és egy fának taszított. Egy pillanatra alig kaptam levegőt. A kezét a nyakamra tette, és a fának szegezett.

-Óvatosan! Jó lenne, ha előtte nem ölnéd meg! Mondta Tracy. Ő és a Chloe nevű lány már ott volt a közelünkben. Chloe nekitámaszkodott az egyik fának és a földre szegezte a tekintetét. Láttam rajta, hogy nem akar belekeveredni az ezt követő dolgokba. Keze még mindig a háta mögött volt.

-Segítség!- próbáltam kiáltani, de csak enyhe suttogásra futotta.

-Hiába próbálkozol kislány!- mintha ezt a mondatot egyszer egy másik hasonló helyzetben már hallottam volna.

-Nemsokára itt lesznek a farkasok, és a vámpírok is. Szerintem most menjenek innen.

-Olyan kis naiv vagy, mint az összes többi ember.

-De igazat mondok! Tudom!- próbálkoztam.

-Én meg tudom, hogy nem!- nézett rám villogó szemekkel Tracy látva értetlen tekintetemet, magyarázkodni kezdett. – megérzem, ha valaki hazudik.

Akkor itt nekem nincs több esélyem, gondoltam. Csak annyit tehetek, hogy az időt húzom, hátha eszébe jutok valakinek.

-Miért csinálják ezt?- kérdeztem. Gregory kicsit engedett a szorításon.

-Tudni akarod?

-Igen.

-Ne most Tracy! Majd utána! Úgy mint a lánynál is!

-Van nevem is!- most emelte fel a hangját. Ránéztem. Utálat tükröződött a szemében a társai felé.

-Mondjuk el neki most is!- hagyta figyelme kívül az előbbieket.

-Mi a jó abban? Csak húzzuk az időt!- ez az, nekem pont ez kell.

-Tudni akarom! –suttogtam.

-El fogja felejteni!

-Akkor majd elmondjuk utána is!

-És?

-És gondolj bele, kétszer fájdalmat okozhatunk neki egymás után.

-Gyorsan… -mondta Gregory.

-Engedd el! Megfojtod, szerintem rájött, hogy úgysem tud menekülni.- elengedett, lerogytam a földre, és a nyakamhoz kaptam, ahogy a földre ültem, súrolta a hátam a fát. Kérdőn néztem rájuk.

-Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apa…ez az apa nagyon sok hibát elkövetett életében, de ezt meg is bánta. -az a téma, amitől rettegtem. Tehát most megtudom, hogy mit tett az apám.- Ez az apa, nagyon-nagyon rajongott a mítoszokért. Gondolom ezt te is, tudod. De egyszer túl sokat tudott meg. Megtudta, hogy mi vámpírok igenis létezünk, és világszerte megtalálhat bennünket. Kutatta őket, találkozni akart legalább eggyel, hogy a feltevései beigazolódjanak. Az imái meghallgatattak -ha egyáltalán imádkozott-mert találkozott eggyel közülünk. Pontosan nem tudom, hogy mit mondott ennek a vámpírnak, de nem ölte meg őt. Hagyta az a szerencsétlen, hogy vizsgálatokat végezzen, és jegyzeteket készítsen, Ezeket nem egyedül csinálta, persze, Volt egy asszisztense is. Ha jól emlékszem a neve Veronica volt. Mindegy is…

-Jól emlékszel - mondta vigyorogva Gregory.

-Nos, ez a Veronica, és ő pár hónapot töltött a mi kis vámpírunkkal. Mindent tudott már rólunk, az erősségeinket, é a gyengénket is.

-Természetesen itt a vérre gondolunk.

-Ez lett a veszte. A kis asszisztensének túl édes volt a vére, és egy reggel arra ébredt, hogy vámpírkánk megölte.- Tracy elmosolyodott, és hatásszünetet tartott.- A főhősünk bosszút akart állni. Halott róla, hogy hogyan lehet megölni vámpírokat. Tűzzel. De még sohasem próbálta.

-Hogy is mondjam, nagyon oda volt a kis munkatársáért. Élete szerelme vagy valami ilyesmi, ha jól tudom.

-Úgy tett mintha nem érdekelné Veronica halála, és adott egy ötletet a vámpírunknak. Majd ő behajtja neki az embereket. Ő lesz az ételhordó. Csak keressen egy biztonságos helyet, ahova hozhatja őket.

Találtak egy barlangot. Oda vitte valamilyen ürüggyel az áldozatait. Kirándulás, vagy barlangászás, vagy valami ilyesmi.- a szívem összeszorult a hallottaktól, legszívesebben felkiáltottam volna, hogy hagyja abba, az apám nem lehet gyilkos, de mikor meglátta a szememben a könnyeket, kárörömmel folytatta.- Jó párost alkottak ők ketten. Majd az idők folyamán egyre több nomáddal találkoztak. Nekik is megtetszett a házhozszállítás, és beszálltak. Tíz hónap alatt tizenketten csatlakoztak hozzájuk. Csak kétszer váltottak barlangot, mert túl sok volt az adott városban az eltűnt. De nem felejtette el a bosszúját. Csak a megfelelő pillanatot várta. A közelükbe, és a bizalmukba férkőzött.- a könnyeim potyogtak. -Egy napon más sorrendbe hozta az áldozatait. Eredetileg, az áldozatok midig a vámpírokkal teli barlangba mentek, de ezúttal az üres barlangba vezette azt a néhány embert. Megsebesítette, és lekötözte őket. A vámpírokat meg beküldte, és rájuk zárta a barlangot. A vámpírok nem vették észre, csak az áldozataikra figyeltek. A sok vér elkábította őket. Az apád pedig rájuk gyújtotta a barlangot. Mind a tizenkettükre.

-Így bosszulta meg szegény asszisztense halálát.- szipogott gregory.

-Miért? Miért akarnak rajta bosszút állni?

-Mert az a elmebajos, aki legelőször találkozott vele, a mesterünk, a teremtőnk volt. És egy ember ne irtsa a vámpírokat. Mert mi erősebbek vagyunk- Tracy szavaira gregory rávágott egy nagyobb szikladarabra porrá hullott. A kezei alatt.

-Ha megfigyeled, mint mondtuk, tizenketten csatlakoztak, tehát egy élve maradt. Látod ezt? -mutatott a sebére- a tűz ilyen sebeket tud rajtunk okozni.

-Mért nem ölték meg csak őt?- kérdeztem, bár tudtam, hogy a saját apámmal szemben ez nem jogos kérdés.

-Az nem akkora fájdalom neki. Tudod, meg akartuk mutatni, hogy mi bármire képesek vagyunk.

-Ezért ölték meg a nővéremet, meg majd engem is?- néztem rájuk.

Éles kacagás volt rá a válasz

-Még nem jött rá- mondta Gregory nevetve.

-Mire?

-Nem csak őket öltük meg.

-Ezt hogy érti? –néztem rá.

-Hát legelső dolgunk volt felkeresni az aktuális családját- máris tudtam, hogy nem ránk gondol.- A feleségét megöltük, a lányát meg…

-Meg? Mit csináltak vele?- kérdeztem kiabálva.

Tracy és Gregory egyszerre néztek a harmadik társukra. Ő pedig rám emelte szomorú tekintetét. „Sajnálom” formálta a szájával.

-Ne!- tört ki belőlem. Ezért volt annyira ismerős, mert hasonlít apámra. Nagyon. Az arca. Ezért olyan szomorú.

-Bemutatom a hugicádat! Tudod, az apukádat még a támadás előtt elkaptuk, lekötöztük, és hagytuk, hogy végignézze, hogy a lánya átváltozik. Azzá, akiket meg akart bosszulni. Sajnos tiedet nem fogja végignézni, mert utána megöltük. De előtte megígértük neki, hogy te se maradsz ki a sorból.

Ömlöttek a könnyeim. Az agyam pörgött. –A nővérem… őt mért nem ölték meg? Hiszen ő is a lánya volt…

-De ő nem hasonlított az apjára, csak te, és ő…

-Tudod, nem csak az ő haláluk a szárad a mi lelkünkön.- mondta Gregory, miközben letörölt egy könnycseppet az arcomról. Tágra nyílt szemmel néztem rá.

-Az a hajós férfi hogy is hívták? Steve? Nagyon meglepődött, amikor lyukat ütöttünk a hajóján. Pedig épp a vihar elől akart menni a kikötőbe.

-Nem nem lehet!- leheltem

-De bizony! Az édesanyád meg a telefonhívásainktól rettegett: „Maga küldte a halálba… ” A Maga hibája” pár hét után végzett magával. De persze a legnagyobb öröm a nővéred halála volt. Ahogy kiszívtuk a vérüket. Chloe nem akarta megkóstolni, pedig családba maradt volna…-mondta önelégülten.

-Az ő ötlete volt, hogy hagyjuk életben a kicsit, mert egy ilyen apróság ugye, nem tud a vámpírok elől elbújni. Azt mondta, hogy ha életben marad a kislány, neked is lesz célod, amiért harcolhatsz. Ha viszont megöljük, te is könnyen a halálba menekülhetsz, pedig mi ezt nem akarjuk.- Hálásan néztem a… húgomra. Keserédesen rám mosolygott.

-Engem is vámpírrá akarnak változtatni?- kérdeztem.

- Igen- suttogta.

-Ahhoz lesz nekünk is egy-két szavunk- hallottam egy ismerős lágy hangot.

Kezdtem hozzászokni a vámpírok gyorsaságához. Gregory magával rántott, átkarolta a nyakamat, és húzott pár métert, maga után.

-Ne mozduljanak!- mondta fenyegetően Tracy.

-Beszéljük meg- természetesen Carlisle volt az, aki próbált valami békésebb megoldást választani.

-Nem beszélünk meg semmit, maguk szépen elmennek innen, mi meg nem öljük meg a kiscsajt.

-Most mondták, hogy nem akarják megölni

-Ha a szükség úgy kívánja. Megtesszük.

Körülnéztem. Ott volt szinte mindenki. Carlisle, Bella,Edward, Jasper,Alice még Emmet és Rosalie is. Mindannyian támadóállásban.

-Egy emberért, ennyi áldozatot hozni? Ugyan minek?- kérdezte kihívóan Gregory.

-Nem lesz itt semmiféle áldozat.

-Majd meglátjuk.

Néztem a családom arcát. Igen ők már a családom voltak. Néztem az arcukat. A szemük aggódóan fürkészett.

Tracy szavakat kiáltozott valami ismeretlen nyelven.

Alice szeme hirtelen elhomályosult, és megragadta Jasper kezét. Majd hirtelen elengedte, majd ismét megragadta.

Majd minden olyan gyorsan történt.

Gregory ellökött Cullenék felé, annyira gyenge voltam, hogy orra buktam. Halottam egy éles suhogást. A támadóim mind elmozdultak valamerre.

Nehezen tudtam feltápászkodni, így én fogtam fel legkésőbb, hogy mi történt…

Égett szagot éreztem. A támadóim eltűntek. De senki sem szaladt utánuk. Nem értettem miért.

Körbenéztem. Üveges tekintettel néztek előre. Valami tűzet, láttam nem messze tőlünk.

Mindenki ott volt… Alice-on kívül. Megértettem. Nem lehet! Nem!

A csönd, ijesztő volt, és fájdalmas. Csak a tűz ropogása hallatszott.

Ne haragudjatok a végéért! Ígérem visszahozom! Remélem nem riasztottalak el titeket! Köszönöm,hogy elolvastad! Kérlek írj véleményt! És Bocsi! Puszi, Truska