Az őrület határán ( Jasper szemszöge)
Nem tudtam reálisan gondolkodni, mintha kikapcsolták volna azt a részemet, amivel mindig minden helyzetben megoldást tudok találni. Mintha a stratéga soha sem létezett volna. Két érzelem tombolt bennem szüntelen. Az egyik felem aggódott. Életem egyik legnehezebb döntése volt, hogy otthagytam őt a házban. A másik részem pedig el akarta kapni őket, véget akart vetni ennek az egész bosszúhadjáratnak. Nyugalmat akart. Audrey-val.
A szőkét, Tracyt több oldalról igyekeztük bekeríteni, de valahogy mindig kicsúszott a kezeink közül. Időközben csatlakoztak hozzánk Carlisle-ék és Edwardék, ők a másik kettő nyomát üldözték. Az erdőben a tűz alábbhagyott. Minden bizonnyal nem akartak még nagyobb feltűnést kelteni. Csak figyelemelterelés volt Gregoryék részéről, és talán figyelmeztetés is, hogy jobb lesz velük vigyázni.
Tracy a tenger felé vette az irányt, majd egy meredek szakadék szélén megtorpant, és egyenesen rám szegezte a tekintetét.
- Úgyis késő! – kiáltotta felém, mikor közelíteni kezdtünk felé.
- Neked, babám, valóban késő! – helyeselt mellőlem Emmett.
- Nem erre gondoltam – nevetett fel a nő. - Szerintem a lány már halott - jelentette ki könnyedén.
- Nem értem, miről beszél.
- Arról, hogy amíg velem foglalkoztatok, a többiek elkapták a lányt. Gregory mérges rá. Nem hinném, hogy engedi, hogy túlélje.
- Hazudik – köpte Emmett. – Jasper, csak azt akarja, hogy szabadon engedjük őt, hogy megléphessenek.
- Nem hazudok – kiáltotta a nő. - Annyira meg akartátok védeni, hogy arra nem is gondoltatok, hogy ez lesz a csapdája. Most én innen leugrok, és utánam jöhettek, de ne feledjétek, hogy a lány már Gregorynál van! – mosolygott. Annyira magabiztos volt és öntelt, hogy egy pillanatra sem kételkedtem a szavaiban.
- Maggie! - kiáltott fel Emmett, látva döbbent arckifejezésemet. Ő is rájött, hogy ez nem vicc, halálosan komoly.
- Pápá, fiúkák! – intett felénk és levetette magát a mélybe.
Emmettel sarkon fordulva rohantunk a ház felé vissza. Útközben megéreztem Edwardék illatát.
- Csapda volt! – erősítette meg ő is Tracy szavait. – A nyom hamis volt! – utalt a másik kettő illatára az erdőben. Gondolhattam volna… a régi Jasper nem hagyta volna ki ezt a lehetőségek közül… a régi Jasper nem hagyta volna, hogy idáig fajuljanak a dolgok. – Van még valami -folytatta Edward. – A farkasoknak körülbelül fél órája megszakadt a kapcsolata Seth-tel – mondta ki végül.
Ekkor már tudtam, hogy nincsen semmi esély arra, hogy esetleg ez csak egy rossz vicc, és Audrey-nak semmi baja sem lesz. Gyorsítottam a tempón, hogy minél előbb behozzuk a lemaradást. Az orrunknál fogva vezettek minket, olyan messzire csalva a háztól, hogy hosszú percekig tartott, míg bejutottunk a forksi erdő területére.
Ha a szívem még élt volna, biztos vagyok benne, hogy a torkomban dobogott volna. Eddig is aggódtam, de a lehetőség, hogy valami baja esik, egyszerűen megrémített. Az pedig, hogy nem gyanítottam a csapdát, még nagyobb bűntudatra ösztökélt. Hiszen annyira nyilvánvaló volt, hogy mit akartak elérni… Annyira…
Két percnyire a háztól megéreztük a szagukat. Éktelen sikoltás szűrődött át a fémlemezeken. Az ő hangja volt. Szenvedett… de még élt… Déja vu érzésem volt. Alig néhány hónappal ezelőtt ugyanez történt. Féltem, hogy most későn fogok érkezni, hogy most nem lesz szerencsém.
Kívülről látszott, hogy a védelmi vonalunkon könnyen áttörtek. Nem hittük volna, hogy ilyen egyszerűen be tudnak jutni. Gondolnom kellett volna erre is…
A nappaliba lépve Chloe-val találtuk szembe magunkat. Maggie eszméletlen testét tartotta a karjában. Seth pár méterrel odébb feküdt, megéreztem a vére szagát. Emmették azonnal Chloe felé lendültek, kitépték a kezéből a kislányt, és leterítették a földre. Nem ellenkezett, csak megadóan hagyta, hogy azt tegyék vele, amit csak akarnak. Én meg álltam, és figyeltem, ahogy néhány másodperc leforgása alatt a családom ésszerűen viselkedik. Helyettem.
Az emelet felé vettem az irányt, ahonnan hallottam szapora, ijedt szívverését, és akadozó lélegzetvételét. Tudtam, hogy ami az odafönt vár rám, az sokkal rosszabb lesz, hogy vele nem lesznek ilyen kegyesek. Miért? Miért hagytam őt itt? Itt kellett volna maradnom vele… Kérlelt, könyörgött, hogy maradjak, de én itt hagytam, védtelenül…
A legutóbbi alkalom is elég elevenen élt a tudatomban, de ez sokkal rosszabb volt annál is. A szobánkból rángatta ki őt. Először nem is ismertem rá arra a lányra, akit maga előtt tartott az az őrült. A kék szempár volt az, ami meggyőzött afelől, hogy ő az. A szempár, ami egyszerre nézett rám ijedten és megkönnyebbülve. Az arcán mély sebek éktelenkedtek, nagy szemeiben könny csillogott, és a jobb keze be volt kékülve. Csak néhány másodperc után jöttem rá, hogy az ujjai abnormális módon kifordultak a helyükről.
Annyira szerettem volna magam mellett tudni őt. Átölelni és biztosítani őt arról, hogy sosem fogom magára hagyni többé. Soha nem követek el még egyszer ekkora hibát.
Úgy éreztem magamat, mint egy robot, kívülről figyeltem az eseményeket. Az eszemmel jól tudtam, hogy ennek a végkimenetele nem lehet happy end, mégis… nem tehettem mást, csak valahol mélyen reménykedtem.
A csóknál fogyott el az önfegyelmem utolsó cseppje. Neki akartam ugrani, lassan fájdalmasan megkínozni őt is, úgy, ahogyan Audrey-val tette, és ahogyan közvetve velem is. A látvány, hogy kéjesen csókolja a nőt, akit szeretek, elemésztő volt. A családom alig bírt visszatartani megakadályozva azt, hogy valami hülyeséget csináljak. Az első és legfontosabb Audrey volt, hogy gond nélkül a mi oldalunkra kerüljön. Utána lesz idő a bosszúra is.
A lángoszlop hirtelen emelkedett kettőnk közé és láttam, ahogyan lassan bezárul körülötte a kör. Láttam a szemét, a reményvesztett tekintetét. Hallottam az üvöltését és hallottam a sajátomat is, mikor megpróbáltam kitépni magamat a testvéreim kezei közül. Mindhiába. Vele akartam lenni. Ha ez csak a lángokon keresztül valósulhatott meg… Hát legyen…
Leperegtek előttem Alice halálának gyötrő emlékképei újra és újra… Nem akartam ismét átélni… Nem akartam. Ha ő meghal, én is meghalok, még akkor is, ha nem tudok utána ugrani… Ezúttal nem lesz senki, aki összeragasztja a gyászban széthullott darabjaimat…
Az őrület határán láttam, ahogy a gyötrődő lángolása közben egy fehér, kitárt szárnyú angyal felé repül és magával ragadja. Nem tudtam mit tenni ellene, csak néztem, ahogy a lángokat eloltva a földre rántja őt.
Néhány keserves másodperc után jöttem rá, hogy a kitárt szárny egy fehér lepedő volt, amit Seth fogott, és azzal oltotta el az Audrey-t borító lángokat. Időközben engedtek a karomat szorító kezek, de én csak ledermedve álltam, és néztem a földön fekvő, még mindig takaróval borított, ernyedt testet. Ha nem hallottam volna a bizonytalan szívverését, akkor azt hittem volna, hogy meghalt, de még élt.
Seth bőre tűzpiros volt egy-két helyen, mikor sziszegve felugrott Audrey mellől.
- Hagyja, doki - hárította el apám ösztönös mozdulatát. – Audrey-val foglalkozzon, én meggyógyulok negyedóra alatt.
Carlisle Audrey mellé lépett, és lassan lehúzta róla az anyagot. Hallottam a mellettem álló lányok felszisszenését, amikor meglátták az arcát, ami a felismerhetetlenségig torzult a tűztől.
- Bella, segíts! Nyisd meg a csapot a fürdőszobában! Ki kell tisztítani a sebeket. Rose, keress egy szobát, ahol még használható az ágy. Edward, hozz morfiumot! - osztotta ki az utasításokat Carlisle, és felnyalábolta Audrey-t.
Eközben mindenki más a dolgára szaladt, hogy segítsen Carlisle-nak vagy eloltsa a kisebb tüzeket szerte a házban, Emmett pedig néhány farkassal Gregoryék nyomába eredt.
Megkövülten álltam a folyosón. Hallottam a folyó víz csordogálását, és Audrey kapkodó légzését. Nem bírtam megmozdulni, csak álltam, és bámultam magam elé. Biztos voltam benne, hogy a tűztől hamuszürke és fekete arcát sosem fogom elfelejteni, akármi is történjen ezek után.
Néhány másodperc után Rosaliék szobájába vitték őt, lassan követtem őket. Carlisle óvatosan az ágyba fektette, ekkor láttam csak meg a karján éktelenkedő sebeket is. A teste többi részén ahol nem takarta a megmaradt ruhája, piros árnyalatú volt a bőre.
Egyik szemét tudta csak hunyorogva kinyitni a sérüléseitől, és bizonytalanul nézett körbe a nagy kékséggel.
- Jasper… - suttogta, olyan halkan, hogy emberként nem hallottam volna meg.
- Itt vagyok! – léptem közelebb legyőzve a dermedtséget. Leültem mellé az ágyra, és bár nem mertem a sebeihez érni, az arcától néhány centire végigsimítottam a levegőn, mintha őt érinteném. – Itt vagyok veled! – ismételtem meg. – Minden rendben lesz! – suttogtam, bár abban nem voltam biztos, hogy ezt meghallotta.
- Maggie…? – kezdte és hallottam, ahogy a szívverése felgyorsul.
- Maggie jól van. Seth-tel van. Mindketten jól vannak – biztosította őt Carlisle, miközben a testén lévő sérüléseket vette számba. Majd bizonytalanul Bellára nézett. Éreztem felőle a tehetetlenség okozta bűntudatot. Nem, ha már Carlisle tehetetlen…
- Intézkedem… - sóhajtott Bella, és kiment a szobából.
- Nagy fájdalmai vannak? – kérdeztem az arcát nézve.
- Jasper…- sóhajtott Carlisle – A sebei nagy százalékban harmadfokúak…
- Fázok – súgta eközben. Mire Carlisle egy nagy takaróval nyakig betakarta őt.
- Ami mit jelent?
- Azt, hogy az idegvégződései elégtek, akármilyen csúnyák a sebei, nem érez semmit – világosított fel.
- Akkor minek a morfium?
- Csak előkészülünk az esetleges lehetőségekre – válaszolt helyette Edward visszaérve a gyógyszerrel. Nem akartam felfogni a szavainak az értelmét. Tudtam jól, hogy mire gondol, de erre a lehetőségre még nem voltam felkészülve. Nem akartam, hogy ő is olyanná váljon, mint én, nem akartam neki fájdalmat okozni, az átváltozással és a mindennapos harcokkal.
- Jasper… - suttogta ismét.
- Itt vagyok, kicsim… - hajoltam közelebb hozzá.
- Csak… csak… azt akarom, hogy… - dadogta a levegőt kapkodva.
- Audrey, ne erőltesd meg magad, csss… - csitítgattam.
- De… de… akarom – erősködött tovább -, hogy tudd, te…
- Audrey, még lesz alkalmad mindent elmondani – próbáltam megnyugtatni.
-… te voltál a legjobb dolog… az életemben… - csuklott el a hangja, és levegő után kapkodott. – Az elmúlt idő olyan csodás volt… - suttogta nagyon halkan. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha így próbálna erőt gyűjteni a folytatáshoz. - Annyira… - kezdte akadozva, de látszott, hogy nincs ereje tovább folytatni. A könnyes szemét nézve lassan megéreztem a felőle áradó őszinte szerelmet. Bár szóban nem tudta kifejezni, amit akart, de talált más módot rá, mire lassan összeszorult valami a szívem helyén.
- Audrey, én is szeretlek, de ne búcsúzkodj! Nem lesz semmi baj. Meg fogsz gyógyulni! – suttogtam, és kisimítottam egy hajtincset az arcából.
Annyi mindent szerettem volna még neki mondani, hogy bocsásson meg, amiért itt hagytam és hogy mostantól vigyázni fogok rá, és hogy én is köszönöm ezeket a hónapokat. De nem akartam búcsúzkodni, az olyannak tűnhetett volna, mintha beletörődnék a sorsunkba…
Aztán hirtelen lehunyta a szemét, és váratlanul lehanyatlott oldalra a feje.
- Mi történt? Audrey! Audrey! Ne halj meg! Kérlek! NE! – ugrottam fel mellőle.
- Elájult! – mondta Edward és mellém lépve a vállamra tette a kezét. - Hallgasd csak, még él, dobog a szíve, csak a sérülései miatt vesztette el az eszméletét.
- Nem halhat meg! Csináljatok már valamit! Mindketten orvosok vagytok! Gyerünk már! – folytattam kicsit megnyugodva a szívdobogásától.
- Jasper, már nem tehetünk mást, csak várunk.
- Mire?
- Inkább kire… - helyesbített Bella, mikor belépett a szobába, nyomában Jacobbal.
- Bella, Seth üzent nekem, hogy valami baj van. Áruld már el, Nessie-vel történt valami? – nézett kétségbeesve Bellára.
- Nem, dehogy. Nessie jól van, viszont Audrey-val… - mutatott felénk Bella.
- Úristen, ez nagyon… - hápogott Jacob, mikor meglátta Audrey sérüléseit.
- Jake, a segítségedet szeretnénk kérni - kezdett bele Bella teketóriázás nélkül.
- Segítek, ha tudok – válaszolta bizonytalanul Jacob, még mindig nem sejtve, hogy mire vonatkozhat a kérés.
- Audrey haldoklik – mondta ki Bella a szót, amire még gondolni sem mertem. Hiába hallottam az egyre gyengülő szívverését, hiába láttam a sérült arcát, nem akartam tudomásul venni az elkerülhetetlent. Jacob tekintete megállapodott rajta, majd részvéttel nézett rám.
- Sajnálom. Nem vagyok orvos, tudod jól, hogy ebben nem tudok segíteni.
- Nem ilyen segítségre gondoltunk.
- Hát akkor? – nézett gyanakodva végig rajtunk.
- Az engedélyedre lenne szükségünk.
Valójában még én sem voltam benne biztos, hogy akarom-e azt az engedélyt… hogy Audrey-t tényleg bele akarom-e sodorni ebbe a világba, de elveszíteni sem akartam, túlságosan sokat jelentett nekem ahhoz, hogy csak úgy dönteni tudjak a sorsáról. Túlságosan nagy őrület volt az egész.
- Milyen… - kezdte, majd hirtelen megtorpant, felismerés csillant a szemében, és elborzadva nézett Bellára. - Na, azt már nem!
- Jake, tudom, hogy nagy kérés, és hogy nem várhatom el tőled… de… - kezdte Bella és hátrébb lépett egyet, mikor Jacob keze remegni kezdett. Edward védekezően elé állt, és fenyegetően nézett Jacobra.
- Bella, igazad van, nem várhatjátok ezt el tőlem! Nem! Nem engedem! – kiabált idegesen.
Nem szóltam bele a vitába, nem akartam, hogy bárki megsérüljön, így csak Audrey arcát néztem, és bíztam a csodában.
- Jake, benned van minden reményünk!
- Nem, Bella! – A remegése egyre erősödött.
- Haver, nyugi már! – rohant fel Seth a földszintről. Alfája vállára tette a kezét, így próbálva őt megnyugtatni.
- Seth, ebbe te ne szólj bele!
- Legalább hallgasd őket végig, biztosan meg tudtok egyezni. Ne mondd ki ilyen gyorsan ennek a lánynak a halálos ítéletét.
- Seth, menj vissza Maggie-hez!
- Jake…
- Azt akarom, hogy ne szólj bele a dolgomba, és menj vissza Maggie-hez! – kiáltotta, mire Seth nem tudva ellenkezni az alfai parancsnak elhagyta az emeletet.
Egészen idáig csak ültem és figyeltem őket, mintha ott sem lennék, de rá kellett jönnöm, hogy muszáj beleavatkoznom a dolgokba, mielőtt még valami végzetes történik. Lassú nyugalomhullámot küldtem Jacob felé. Láttam rajta a meglepettséget és a bosszankodást is, de nem szólt hozzám.
- A döntésem végleges, Bella: nem! Te voltál az utolsó! – mondta néhány másodperc után láthatóan nyugodtabban.
Ezek után a lehetőségeimet vettem számba. Hogy mit kell tennem ahhoz, hogy utána mehessek ha… ha meghal. Talán ha felbosszantom a farkasokat… nem csak nyugtatni tudok... Vagy csak egyszerűen magamra gyújtok valamit…
- De csak így élheti túl! - tiltakozott eközben Bella, teljesen feleslegesen. Közben pedig rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Csak így élheti túl. Nincs helye a bizonytalanságnak, ha azt akarom, hogy velem maradjon. El kell fogadnom ezt a megoldást.
- Nem érted, hogy így is, úgy is meghal? Akkor legalább haljon meg rendesen! – kiabált idegesen Jacob.
- Jake, ha ő elmegy, Jasper is követi…
- Sajnálom, de nem veszek részt ebben!
- Kérlek, Jake… Velem sem volt gond… - könyörgött Bella.
- Mert te egy különleges eset voltál, Bells. Hogy garantálod, hogy ő is olyan lesz, mint te?
- Nem tudom garantálni, de vigyázunk rá, hogy…
- Nem sodorhatom veszélybe a népem. Nem, Bella, nem fogok minden egyes szerelmes vámpír kedvében járni, mert nem képesek az ember szerelmük nélkül élni – kiabálta, és talán igaza volt.
- Jacob, kérlek, engedd meg! – szólalt meg Nessie a háta mögül. Az ő megjelenésével éreztem egy parányi esélyt arra, hogy Jacob végül engedni fog.
- Te meg mit keresel itt?
- Nagymama hazahozott a papától.
- Á, szóval ez a trükk, majd Nessie-t használjátok fel ellenem, hogy engedélyt adjak.
- Semmi trükk nincsen ebben, Jacob.
- Nessie, kérlek, menj innen, nem kell ebbe belekeveredned.
- Nem megyek! Jake, nem akarom, hogy ismét mindenki szomorú legyen, mint Alice néni halála után. Nem akarom, hogy meghaljon Audrey, és meghaljon Jasper is. Mindenki szomorú lesz! Én is az leszek! – miközben ezt mondta, odalentről a magához tért Maggie kétségbeesett sírása szűrődött fel.
- Nessie, kérlek… - suttogta.
- Jacob, engedd meg nekik. Vigyázni fognak rá! Maggie-nek is kell egy anyuka, nem veszítheti el Audrey-t is! Kérlek! Kérlek! – könyörgött Nessie.
Jacob nem szólalt meg, csak Nessie nézte, és hallottuk, hogy elejt egy-két morgást. - Rendben. Legyen! A ti felelősségetek, hogy ne essen bántódása az embereknek, és ez volt az utolsó! – nézett Carlisle-ra, Edwardékra, majd rám.
- Köszönjük, Jacob! – sóhajtott Carlisle megkönnyebbülten.
- Megyek, szólok a többieknek – sóhajtotta. – Te velem jössz! – ragadta kézen Reneesmét.
- Akkor gyorsan cselekedjünk, amíg ki nem futunk az időből! – nyúlt Carlisle az előkészített fecskendőkért.
- Mi csináltok? – kérdeztem értetlenül.
- Ebben már méreg van. Adagolok mellé morfiumot- mondta és egy üvegcséből szívott fel a gyógyszerből is. - Bellánál is ez volt a leghatásosabb. Ha minden jól alakul, Audrey is csak át fogja aludni, mint Bella – magyarázta fellelkesülve Carlisle.
Bella az ajtónál állt és Carlisle magyarázatára megdermedt. Mikor ránéztem kerülte a pillantásomat, de éreztem a belőle áradó bűntudatot.
Az apám lejjebb húzta a takarót Audrey mellkasáról.
- Nem elég a karjába adni? – kérdeztem dermedten nézve a tűre.
- Bella is a szívébe kapta, ez a legbiztosabb, míg dobog.
Ezúttal mikor Bellára néztem, éreztem a felőle áradó őrlődést és tehetetlenséget, bíztam benne, hogy semmi olyanba nem hagyja belemenni a fiúkat, ami árthat Audrey-nak. Közben Edward felől is nyugtalanságot éreztem, amit valószínűleg a gondolataim váltottak ki belőle, de ő sem tett semmit, csak várt.
- Jasper, fogd meg a vállait, nehogy mozogni kezdjen - utasított Carlisle, ezután a szíve fölé irányította a tűt, és lendületet vett a szúráshoz.
- Ne! – ugrott oda Bella az utolsó pillanatban, és kilökte Carlisle kezéből a tűt, ami nekicsapódva a falnak darabokra tört.
- Bella, mit csinálsz? – nézett rá értetlenül Edward.
- Ne csináljátok!
- Bella, te mondtad, hogy használt! – értetlenkedett a férje.
- Igen, azt mondtam… - sóhajtott lemondóan. Csak most értettem meg igazán, hogy Bella hazudott és emiatt van bűntudata.
- Bella…
- Sajnálom, Edward… én… Mikor beadtátok nekem a mérget, a morfium hatott, de nem mulasztotta el a fájdalmat, csak lebénított. Nem tudtam megmozdulni tőle. Végig magamnál voltam, éreztem mindent, hallottam a lélegzeted. Nem aludtam egy percet se. Aztán később, mikor felszívódott a morfium, már csak önmegtartóztatásból maradtam mozdulatlan. Bocsánat, hogy félrevezettelek titeket. Nem akarom, hogy Audrey-nak is ezt kelljen átélnie.
- Köszönöm – tátogtam hálásan.
- Ezt mért nem mondtad soha? – vonta kérdőre Edward.
- Nem akartam, hogy rosszul érezd magad a fájdalom miatt.
- Hogy ne érezzem rosszul magam? Miattam szenvedtél! Én bénítottalak le! – kiabálta Edward magán kívül.
- De Edward, ez már annyira nem számít…
- Nekem igenis számít! - sóhajtott, és kiviharzott a szobából.
- Edward!
- Valaki foglalkozna Audrey-val is? – kérdeztem, miután kihagyott egyet a szívverése.
- Igen, akkor a hagyományos megoldást választjuk. Jasper, akarod te csinálni? – kérdezte Carlisle.
- Kérlek, nekem ez… nekem ez nem menne! – néztem rá kétségbeesetten. Nem éreztem magamat elég erősnek, ahhoz, hogy megtegyem.
- Rendben. Ne haragudj, Audrey! – sóhajtott, miközben a nyakához hajolt.
