Nyertes:)

Sziasztok!

Gyors leszek, elég rossz bőrben vagyok szóval nem húzom sokáig az időt felesleges szövegeléssel.:)
A helyzet az, hogy ahogyan elnéztem a hozzászólásokat sikerült két holtversenyben lévő emberkét választanom.:) Ugyanakkora hsz kaptam mindkettőjüktől.:) köszönöm ezúton is.:)
Továbbá azt hiszem kitalálok valami új dolgot, vmi új kedvcsináló játékot vagy valamit.:) Amitől az új olvasóim is szívesen írnak kritikát, valamint a régi olvasóimnak is meg tudom hálálni a hűségüket.:)

A nyertesek:

Mazsolä és Jazzmin

A feladatotok annyi, hogy írjatok nekem egy mailt( madame.truska@gmail.com) , egy kérdésetekre válaszolok, amire am nem válaszolnék a történettel kapcsolatban.:) Ha szeretnétek, lehet ötletelni.:) Valamint elküldöm a fejezetet( bétázatlan v bétázott verziót) a gyorsaságotoktól függően.:)

Várom leveleteket, köszönöm a hozzászólásokat!

Puszi,
Truska

A végzet könnyei – 7. fejezet

Sziasztok!

Íme megjött a fejezet.:):) Remélem, hogy boldog perceket okozok nektek vele, így a nyár közepén, ebben a kánikulában...:D Először is köszönöm szépen A.Katának.:) Nagyon sokat segítettél! Nagyon alapos voltál! és hálás vagyok, hogy így a család mellett is szánsz rám, és a fejezetre időt még hajnalok hajnalán is.:) Köszönöm és köszönöm! Zsizsának is egy hatalmas köszönet jár.:) A nyertessel ( Rita, azaz Büdös könyv(L)) sajnos nem tudtam felvenni a kapcsolatot, ez valószínű a nyár miatt van, és remélem nem bánja hogy nem vártam meg az e-mailét, majd a "nyeremény" ezen részében valahogy meggyezünk. De azért, írj nekem!

Most szeretnék hozzászólás határt is rakni. nyugalom, nem túl nagyot!:D Azért annyira nem ártott meg a meleg.:)

Legyen öt sornál hosszabb, csak azokat számolom bele.:) legyen 20 db hozzászólás( különböző személyektől.:)) , azért húsz , mert gyorsan rápillantottam az előző fejezetre, és ott annyi volt.:) Amint meglesz a 20 kiírom a nyertest ( a leghosszabbat.:)), és remélhetőleg pár napon belül tudom nektek szolgáltatni a fejezetet. Igyekezni fogok, de cserébe ti is adjatok okot, hogy igyekezzek.:)

puszi, Truska

Jó olvasást!

A királylány és a csillag (váltott szemszög)

Jasper

- Negyven másodperce hagytad levegőt venni, öcsi! Csupán a te érdekedben szólok, hogy lassan oxigénre lesz szüksége! – Emmett vidám és kicsit gúnyos hangja annyira nem illett bele a közegbe, amiben lebegtem Audrey-val.

Mindenesetre a hangnak igaza volt. Elhúzódtam tőle. Zihálva kereste a tekintetem, mintha ettől az aprócska mozdulattól épp arra következtetésre jutott volna, hogy világ körüli utazásra készülök. Megnyugtatásképpen megsimogattam az arcát - a mai napon sokadszorra.

Boldog voltam. Hónapok óta nem éreztem ezt a felhőtlen örömöt. Hiába akartam volna tagadni, tudtam, hogy az arcomon elterülő mosoly cáfolhatatlan bizonyítéka a boldogságomnak.

Még Emmett élces megjegyzése sem tudta kedvemet szegni. Boldog voltam, és ezt senki sem vehette el tőlem.

Szabadabbnak éreztem magam. A lelkem megkönnyebbült, a bűntudatom - ami már hetek óta ott lappangott a háttérben - lassan kezdett elhalványulni, bár tudtam sosem fog teljesen eltűnni. Az érvek ez ellen a kapcsolat ellen annyira sziklaszilárdan gyökeret eresztettek a tudatomban, hogy tudtam, egy belső hang mindig is szajkózni fogja a maga igazát, de most a boldogságom elsöpört minden más érzelmet.

Éreztem a torkomat kaparó szomjúságot, és bármily meglepő volt saját magam számára is, kibírtam. Szerettem őt, és épp ezért tudtam, hogy uralkodni tudok magamon és kordában tudom tartani a szörnyemet.

Két órával és tizenhét perccel ezelőtt még nem is gondoltam volna, hogy így fog végződni a beszélgetésünk. Azzal az eltökéltséggel jöttem ide, hogy valamilyen módon meggyőzzem őt ennek az ellenkezőjéről. Végül ő győzött meg engem.

A szavaival, az őszinteségével, a szerelmével, a vágyakozásával, a dühével és a fájdalmával. A szavai még mindig visszhangoztak a fejemben. „... ha tényleg van hely a szívedben nekem, akkor hagyd, hogy boldog legyek.” Én pedig hagytam…

Csodáltam őt, csodáltam, hogy mennyire elszánt, akaratos, és makacs. Minden észérvemet félresöpörve akarta, hogy szeressem.

- Min gondolkozol? – kérdezte előrehajolva az ágyán. Még akkor ültettem le, mikor a negyedik csókunk közben kis híján összecsuklott a kezeim között. Senki sem szaladt be a szobába, hogy megvizsgálja őt, pedig Carlisle és Edward is a házban tartózkodtak. A magas pulzusszámából arra következtettem, hogy csak a gyors szívverése miatt lett rosszul. Bár tudtam, hogy ő ezt korántsem emlegetné rosszullétként. Jól volt nagyon is jól.

Egy szörnyeteg csókolta őt, egy szörnyeteg szerette, mégis talán soha jobban nem volt. Nem ismertem a gyerekkorát, nem ismertem őt négy hónappal ezelőttig, de úgy éreztem, senki sem tette őt még ilyen boldoggá.

Mielőtt válaszolhattam volna, a gyomra nagyot kordult. Összeszorított szájjal, összeráncolt homlokkal ölelte át a hasát, mintha abban reménykedne, hogy így tompítani tudja a hangokat.

Elmosolyodtam és közel hajoltam hozzá. – Jobb lesz, ha eszel valamit, Esme már úgyis fél órája elkészült a vacsorával.

Válaszomra ugyanolyan arckifejezéssel átkarolta a nyakamat, és szinte biztos voltam benne, hogy magában a kis emberi szükségleteit szidja. Nem igazán akaródzott egyikünknek sem megmozdulni.

- Megígérem, hogy nem fogok eltűnni - motyogtam a fülébe, közben léptek halk zaja ütötte meg a fülemet. A személy, aki kiadta a hangot, egy kis bűntudatot és szorongást érzett, miközben az ajtó felé sétált. Éreztem, hogy nem akar minket megzavarni, de a kötelessége hajtja. – Lent várlak - súgtam ismét Audrey fülébe. Ijedten nézett rám. – Carlilse jön, hogy megvizsgáljon.

Lassan lefejtettem a kezét a nyakamról és felálltam. Éreztem a fájdalmas ürességet, amit érzett miközben eltávolodtam az ágytól. Nagyot szusszantva léptem vissza hozzá és adtam egy puszit a szájára. Szélesen elmosolyodott, mikor az ajtó felé fordultam. Fejcsóválva nyitottam ki Carlisle-nak az ajtót. Vidámságomat látva ő is visszamosolygott. Megkönnyebbülten… és… büszkén nézett végig rajtam. Nem néztem Audrey-ra, mikor kimentem mellette az ajtón, mert félő volt, hogy ismét visszatartana.

Miközben emberi tempóban elindultam a konyha felé, sorra vettem a házban uralkodó érzéseket. Esme a konyhában dudorászott. Féltett, de örült is, hogy megoldódni látszódnak a dolgok. Éreztem, hogy Bella is a konyhában van, ő boldogan pakolászott Esme árnyékában.

Edward nyugodtan és könnyeden zongorázott a nappaliban. Aztán megéreztem Emmettéket is…

A nappali felé vettem az irányt. Emmett az egyik fotelben ült Rosalie-val az ölében.

Jake és Seth a sarokban ültek a földön és horkoltak. A falkából felváltva őrjáratoztak a farkasok, és figyelték a terepet, nehogy ismét megjelenjenek Gregory-ék. A kanapén Nessie olvasott mesét Maggie-nek. Emmett vett észre először, boldogan vigyorgott rám és ugyanolyan hangsúllyal szólt hozzám, mint alig néhány perccel ezelőtt.

- Azt hiszem, már csak én vagyok a kivétel. Mi a jó abban, hogy úgy nyalogatod a nyalókát, hogy közben nem veszed le róla a csomagolást?

- Emmett, fejezd be!- szólt Esme, miközben kijött a konyhából. Odajött hozzám és egy puszit nyomott az arcomra – Büszke vagyok rád! – mondta ki azt, amit már amúgy is éreztem.

- De Esme, most miért? – folytatta Emmett. – Én csak kíváncsi vagyok, hogy mi a jó ebben az egészben. Ez valami újfajta sport? Túl kevés izgalomban volt részetek az évszázadok alatt?- kérdezte nevetgélve.

Egy párna repült Emmett felé, amire nem számított, és kellőképpen fejen találta őt. Nessie dobta hozzá nevetve a kanapéról. Biztos voltam benne, hogy Nessie engem akart megvédeni. Ezt bizonyítva pajkosan rám kacsintott. Kicsi kora ellenére nagyon értelmes kislány volt. Most körülbelül hat évesnek látszott, de sokkal többet értett és tudott a világ dolgaiból, mint a vele egykorúnak kinéző gyerekek.

- Emmett, már a reggeli beszólásodért is tartozom neked egy alapos gyepálással. – jegyeztem meg, utalva a csipkelődésére Audrey részegsége miatt.

- Oké - éreztem a feltörő lelkesedését. – Gyere ki a hóra! - mutatott az ajtó fele.

- Nektek most más dolgotok van - hagyta abba hirtelen a zongorázást Edward. A hirtelen csöndre Jacob nagyot horkantva fészkelődött a sarokban, de nem ébredt fel.

- Igen, mennünk kell- állt fel Emmett öléből Rosalie. - Csak téged vártunk, hogy szóljunk, elmentünk. – mondta nekem.

- Fremont-ba?- kérdeztem. Még délelőtt elterveztük, hogy valamelyikünk elmegy abba a városba, ahol Audrey húga nőtt fel, és ahol rejtélyesen eltűnt - legalábbis az emberek számára.

- Igen. - mondta Rosalie. A számításaimmal ellentétben már nem éreztem irányából azt a helytelenítést, amit tőle várnék el. Egyszerűen csak beletörődve várt a feladata elvégzésére. Egy kicsit szomorú lett, mikor a lányokra pillantott. Nehéz szívvel hagyta itt őket még csak pár napra is.

- Megnéztem interneten az időjárást, és úgy néz ki, abban a térségben néhány napig szakadni fog az eső. – mosolygott rám Esme.

- Vigyétek a karperecet! – emlékeztettem őket.

- Már beraktam- mutatott egy kisebb táskára Rosalie. Mellette pedig két bőröndre. – Úgy teszünk, mintha átutazók lennénk, és a fedősztorit majd kitaláljuk útközben.

- Nem értem, mért nem lehetünk FBI ügynökök?! – zsörtölődött Emmett.

- Mert egy öt hónapja történt gyilkosság nem hiszem, hogy az FBI-ra tartozna - csóválta a fejét Rosalie.

- Használjátok ki, hogy lassan jönnek az ünnepek - tette hozzá Edward.

- Jaja, Rose lesz a karácsonyi ajándék a szomszéd bácsinak. – Egy másik párna - Rosalie jóvoltából - ismét Emmett felé repült.

- Nem pont erre gondoltam - mosolyodott el Edward. – Csak az ünnepek közeledtével az emberek vágynak a szabadságra, a családra, közben pedig mindennel el vannak késve, össze vannak zavarodva. Ha most mentek, nem fog nekik feltűnni az érdeklődésetek.

- Mr. Tudom-mi-jár-az-emberek-fejében megszólalt. – vigyorgott Emmett.

- Na jobb lesz, ha elindultok – mondtam ki a végszót.

- Ne má’, még gratulálni akartam Audrey-nak.

- Azt mondtam, menjetek! - szóltam rá a lehető leghatározottabb hangon.

- Jól van, na, jól van, na - ekkor Esme felé fordult. – Maggie-re figyeljetek! Esténként egyre hidegebb van, és ki szokott takarózni! Nehogy megfázzon! - mondta apukásan. Úgy rajongott Maggie-ért, mint még kisbabáért soha.

- Emmett, tudom - mosolygott szélesen és elnézően Esme.

- De ha a farkaska elmegy járőrözni, mindig legyen vele valaki a szobában! Nagyon vigyázzatok rá! – mondta aggódva, miközben egy puszit nyomott Mag arcára és összeborzolta Nessie haját. – és…

- Emmett! – szólt rá Rosalie az ajtóból, ahol a nehéznek tűnő bőröndöt könnyen a hátára vetve várakozott – Még egy szó, és én vezetek!

- Jól van már, asszony! – morgolódott Emmett. De utánarohant.

Hallottuk az élcelődést köztük, majd a halkan beinduló motort.

Nessie mindeközben tovább olvasott. Hallgattam a mesét, és hirtelen lett egy ötletem.

Audrey

Hálát adtam magamban, hogy Carlisle-nak nem volt semmilyen megjegyzése ránk. Biztos voltam benne, hogy az egész család mindent tud. Tudtam, hogy amennyire tudják, próbálják meghagyni a magánszféránkat, de bizonyos dolgok előbb-utóbb mindig kiderülnek ebben a családban, és úgy éreztem, ez a dolog előbb derült ki, mint szerettem volna.

Óvatosan mentem le a lépcsőn Carlisle-lal a sarkamban. Minden nap ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgáljon, bár a bordáim már lassan összeforrni látszottak, a lábam pedig gyógyulófélben volt.

A lépcső közepén félve megálltam és lesandítottam.

- Nyugi - jött Bella a konyha felől mosolyogva –, Emmett elment Rosalie-val.

- Elment?- kérdeztem megkönnyebbülten. Nem bírtam volna elviselni még néhány megjegyzést a reggeliek után.

- Igen, elmentek – mosolygott Bella még mindig szélesen.

- Hova? – tettem fel a soron következő kérdést.

- Hosszú, majd később elmesélem – hallottam meg Jasper hangját az ajtóból. Karba tett kézzel állt az ajtónak dőlve és engem nézett. A mosoly még mindig nem tűnt el a szája sarkából. Ettől egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy nemrég még Emmett megjegyzései miatt aggódtam. – Carlisle, beszélhetnénk? – fordult végül mégis az apja felé.

- Persze... – válaszolt meglepetten és az emelet felé intve elindult felfele a lépcsőn.

Jasper utána iramodott, mikor mellém ért, egy puszit nyomott a homlokomra és felviharzott a lépcsőn.

Szemlesütve mentem Bella után a konyhába.

Mint később kiderült, az egész család teljesen nyugodtan kezelte a helyzetet. Nem volt itt Emmett, aki néhány csípős beszólással bizonyára megnehezítette volna a helyzetemet. Sem Rose, aki bár beismerte, hogy nincs ellenünk, mégis mintha láttam volna valami olyat a tekintetében, amit máséban nem.

Esme csak egy puszit adott az arcomra, és azt susogta a fülembe, hogy büszke rám. Bella pedig mindentudóan ült az asztalnál és épp Nessie matekpéldáit javította ki lassan és figyelmesen, mint egy emberi anyuka, attól eltekintve, hogy még szupergyorsaságával sem vétett volna egy hibát sem.

Hiába nyugtatott meg a tény, hogy senki sem tiltakozik foggal-körömmel a kapcsolatunk ellen, mégis alig bírtam lenyelni a falatokat.

- Végeztél?- kérdezte Jasper az ajtóból.

- Igen- válaszoltam azonnal, bár valahol tudtam, hogy akkor is ezt a választ adtam volna, ha nem eszem már két hete. A közelsége megnyugtatott. Csak mikor a konyhán átbicegve tartottam felé, vettem észre, hogy két kabátot tart a kezében. Kérdőn néztem rá.

- Nincs kedved egy kicsit kocsikázni velem? – kérdezte apró mosollyal a szája sarkában.

- Mire készülsz?- kérdeztem vissza azonnal még mindig meglepetten.

- Meglepetés – mondta mosolyogva. Felsegítette rám a kabátom, még ott a konyhában.

- Jazz, a Volvo-t elvitték Rose-ék. – hozta a sapkámat és a sálamat is utánunk Bella, Esme szorosan a nyomában jött.

- Carlisle odaadta a kocsit- mutatott felé egy apró kulcsot.

- Akkor vigyázzatok magatokra…- kezdte Bella.

- Igen mami, igyekszem hazahozni tizenegyre. Nem muszáj fennmaradnotok. - kacsintott rá.

- Ne pimaszkodj! – szólt rá Esme kedvesen.

Jasper nevetve kitessékelt a garázsba. Tényleg boldog volt. Engem is boldoggá tett a széles, levakarhatatlan mosolya. Lassan kezdtem megérteni azt a mérhetetlen hálát, ami tükröződött mind Esme, mind Carlisle szemében kimondatlanul. A nagy fekete Mercedeshez vezetett, és kinyitotta nekem az ajtaját. Óvatosan beültem a kocsiba.

- Hova megyünk?- kérdeztem ismét, mikor egy pillanattal később beült mellém.

- Megtudod nemsokára. Csak néhány percet autókázunk.

- Az jó - húztam el a számat és próbáltam kitalálni, hogy miben mesterkedhet.

- Maggie-nek és Nessie-nek köszönd az ötletet – vetette oda félvállról, mikor elindultunk Forks irányába.

- Miért, Mag autókázni akart? – kérdeztem közömbösnek tűnő hangon.

- Majd megtudod – vigyorgott rám. Lenézett a lábamra. – Fáj még?

Egy pillanatra aggódás suhant át az arcán.

- Túlélem. Carlisle azt mondta, hogy az ünnepekre már teljesen rendben leszek – próbáltam megnyugtatni.

Nem szólt semmit, csak az utat figyelte. Mintha egy alagútban száguldottunk volna a kocsival. Az utat szegélyező hófödte fák ijesztően hatottak az alkonyat előtti félhomályban.

- Szóval…- kezdtem volna bele a következő puhatolódzó kérdésembe, mikor hirtelen letért az útról egy buckás erdei ösvényre. Megszeppenve kapaszkodtam az ülésembe, és csöndben ültem, míg néhány perc múlva meg nem állt.

Kinyitotta nekem az ajtót és felém nyújtotta a kezét. – Kicsit sétálnunk kell – tájékoztatott. Összehúztam magamon a kabátot, és a fejembe húztam a sapkámat.

- Most már megmondhatnád, hogy hova viszel – jegyeztem meg.

- Még néhány percig kétségek közt kell hagyjalak - mosolygott az orra alatt, miközben elindultunk egy keskeny ösvényen a fák között. Bosszúsan szusszantottam egyet és a következő percekben a lábam elé tornyosuló hóbuckákra összpontosítottam.

Az ösvény egyre meredekebben lejtett felfelé. Remegve kapaszkodtam a kezébe.

- Mesélj a gyerekkorodról! – mondta egyszer csak, közben pedig utánam kapott, mert majdnem hanyatt estem egy bizonytalan lépés után. Felnéztem rá, összeráncolt homlokkal bizonytalanul átkarolt, hogy még csírájában megelőzze a további eséseket. Egy pillanatra olyan érzésem volt, hogy saját magától félt leginkább nem pedig attól, hogy spárgázok a következő tíz méteren.

- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem végül.

- Milyen gyerek voltál?

- Unalmas gyerek voltam, semmi felfüggesztés, vagy beírás. De mégis… - a szemem sarkából láttam, hogy kíváncsian pillant rám. – Egyszer a nővérem dolgozatát adtam be a történelemtanáromnak. Boszorkányokról kellett fogalmazást írni, engem pedig kiakasztott az összes misztikus téma az órákon. Csak ott rontottam el, hogy Kate dolgozata túl emlékezetes volt a tanár számára és rögtön kiszúrta a csalást. A büntetés az volt, hogy dupla hosszúságú dolgozatot kellett beadnom rövid idő alatt. – Jasper felnevetett mellettem. Hangját visszaverték a fák, egy pillanatra összerezzentem.

- Szóval nem szeretted a misztikus dolgokat - kuncogott magában.

- A 17. századi boszorkányüldözések nem tartoztak éppen a kedvenc témáim közé - állapítottam meg – Vámpírokról és alakváltó farkasokról nem szólt a fáma. Akkor lehet, hogy több érdeklődést mutattam volna – szögeztem le.

- Lehet - mondta elgondolkozva. - Milyen voltál kisgyereknek? Még az iskola-előkészítő előtt? – kérdezte ismét kíváncsian.

- Hát akkor még más volt a helyzet. Rossz voltam, vagyis inkább dacosabb. Felmásztam mindenre, amire nem kellett volna, kipróbáltam minden mászókát, amit megtiltottak. Egyszer Kate-tel bújócskáztunk és elbújtam a szekrény tetején – elmosolyodtam az emlékre. – Máig nem tudom megmondani, hogy hogyan másztam fel, de anyu olyan mérges volt rám, hogy közölte, hogy meg kell várnom apát, majd ő leszed. Több órát töltöttem a szekrény tetején. Azt hiszem, attól a ponttól lettem jó kislány.

- Már értem, megtaláltam a gyenge pontodat! Ha túl veszélyes leszel magadra, akkor felültetlek egy fa tetejére. – Grimaszomra hangosan és önfeledten felnevetett, épp úgy, ahogyan az előbb.

Fél percig csöndesen lépkedtünk a hóban.

- Akkor most csukd be a szemedet – suttogta a fülemhez hajolva.

- Jazz, nem akarlak elkeseríteni, de ha becsukom a szemem, növelem az esélyét a nyaktörő akrobata mutatványoknak.

- Audrey, nem akarlak elkeseríteni - utánozta a hanglejtésemet –, de előbb mászol le magadtól egy fáról, mint hogy mellettem nyaktörő mutatványokba keljen kezdened. – Felszusszantottam. – Naaa, kérlek! – hajolt ismét a fülemhez.

A hanglejtésétől kis híján elolvadtam, de továbbra sem tartottam jó ötletnek a csukott szemű közlekedést, főleg a közelségétől kialakuló halmazállapotom miatt.

Végül engedelmesen lehunytam a szememet és erősen a karjába kapaszkodtam. Próbáltam fülelni, hátha meghallok valami neszt, ami elárulja a meglepetésének bármi jelét. Felidéztem, hogy miket játszottunk Maggie-vel az elmúlt napokban. A meséket is végigpörgettem, de nem igazán tudtam egyiket sem elképzelni meglepetésként. Kevés esélyét láttam a hóemberépítésnek vagy a hógolyózásnak, amiket Mag kedvenc meséiben csináltak a gyerekek.

Meghallottam egy apró nyikorgást, mintha egy vasajtót nyitnának ki, ami már hónapok óta be van csukva és a rozsdától ennyire nyikorgó a hangja.

- Még ne less!- súgta a fülembe. – Egy pillanatra maradj egy helyben, azonnal visszajövök - mondta és elengedte a kezemet. Valamilyen reccsenéseket hallottam nem messze tőlem. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy remélhetőleg nem ismét az erejével akar ijesztgetni. Aztán megéreztem az érintését az arcomon.

- Rendben, most már kinyithatod - halottam meg a hangját.

Szívdobogásom felgyorsult. Mikor kinyitottam, a szemem el kellett telnie néhány másodpercnek, míg hozzászokott a félhomályhoz. Megdöbbenve néztem körül. Mindenre számítottam, csak erre nem. Egy tenyérnyi játszótér közepén álltam. Néhány hinta és libikóka, egy mászóka, és egy mókuskerék állt a csöppnyi hófödte területen. Még jobban körülnéztem. Ha jobbra fordultam, Forks városát pillantottam meg néhány fa ágai között, ahogy jobban megnéztem egy tucat faág letörve feküdt a földön, talán azért, hogy jobban látszódjanak a város pislákoló fényei. Egy aprócska dombtetőn voltunk, nem tudtam pontosan hol, de láttam a várost elterülni alig egy kilométernyire tőlünk. Aztán balra néztem. Leesett állal, letaglózva néztem a tengert. La Push házai túl messze voltak, de sejtettem, hogy a parton valahol terpeszkedhet el a falu. A horizont alatt lebukott már a nap a felhős ég eltakarta az utolsó sugarait.

Döbbenten, és elvarázsolva álltam a hóban.

- Hűűű - nyögtem ki, bár a látvány sokkal nagyobb lelkesedést követelt, de még mindig le voltam nyűgözve.

Jasper mellettem állt és az arcomat fürkészte. Elmosolyodott a reakciómra.

- Szóval tetszik – állapította meg boldogan.

- Nagyon – suttogtam. – Ez… mesés- leheltem.

A hold lassan kibújt egy felhő mögül, ezüstösen megvilágítva az aprócska területet.

Óvatosan közelebb lépkedtem a libikókához és lesöpörtem a kezemmel róla a havat. Arra számítottam, hogy ez az egész mesevilág az érintésemtől elillan, de ahogy éreztem a kezem alatt lassan rá kellett jönnöm, hogy ez itt mind valóság.

- Nessie találta meg még tavaly nyáron, mikor vadászni mentek. Eléggé eldugott hely.– lépett mellém. – Látod azt? – mutatott a fák közé, ahol sok cserje gyökerezett, az időre való tekintettel csupaszon.

Bólintottam.

- Az is egy ösvény volt, aztán valahogy elfelejtődött ez a hely, Talán a rossz időjárás miatt nem jöttek ide fel az emberek, vagy más oka volt, de az ösvényt belepte az avar, a bokrok, és itt állt ez a játszótér jó sok ideig használatlanul. Aztán Esme segítségével és tanácsaival valamennyire felújítottuk, így használható – Ismét az arcomat kezdte fürkészni. – Majd felhozzuk ide Maggie-t is mikor jobb lesz az idő – ígérte meg.

- És mi köze ehhez Maggie-nek? – utaltam a korábbi célzásaira.

- Mint mondtam, ő adta az ötletet. Egy mesében épp játszótérre vitték a szomorú barátjukat a szereplők - magyarázta.

- Én szomorú vagyok?- kérdeztem vissza azonnal. - És csak egy barát? - tettem hozzá halkan.

Fejcsóválva rám mosolygott. – Nem, már nem vagy szomorú - mondta miközben végigsimított az arccsontomon. - De hetek óta be vagy zárva és szükséged van egy kis friss levegőre és valami újra. Carlisle is szorgalmazta az ötletet. – nézett rám komolyan.

- Értem, de a második kérdésemre nem válaszoltál – súgtam.

- Jaj Audrey, a délutáni csókok nem válaszolták már meg azt a kérdést?- mosolygott rám szélesen.

- Sosem lehetek benne elég biztos - suttogtam.

Aztán ismét megcsókolt. Úgy éreztem, mentem elolvadok kezei között, akár a hópelyhek az ujjaim közt.

- Jobb lesz, ha leülsz - suttogta a számba. Lassan az egyik hintához támogatott. – A mászókákról meséltél, de a hintákról nem – állapította meg, miközben beleültetett az egyik hintába. – Szóval, Miss Hopes, mi a véleménye eme játékszerekről? Milyen emlékei vannak róla? – kérdezte komolyan, bár a félhomályban még mindig láttam a csillogást a szemében.

- Imádtam hintázni. Anyut mindig lefárasztottam egy-egy hintázás alkalmával. Az kiáltoztam mindig, hogy magasabbra-magasabbra! El akarom érni a leveleket a fán! A csillagokat az égen! – emlékeztem vissza mosolyogva.

- Ezen könnyen segíthetek - mondta somolyogva, miközben a láncot becsatolta a hintámon.

- De…- kezdtem meglepve, de félbeszakított.

- Hunyd le a szemed - kérte ma már sokadszorra. Engedelmeskedtem neki. Óvatosan megigazította a fejemen a sapkát meg a sálat. El is felejtettem, hogy a tél közepén vagyunk, és fáznom kellene, de csak boldog voltam, hogy kettesben vagyok vele, a boldogságom pedig melegséggel töltötte meg a szívemet és az egész testemet. – Most, pedig képzeld azt, hogy gyerek vagy, hogy el akarod érni a csillagokat. – megéreztem az ajkát a fülemnél, az illata megtöltötte az egész elmémet. – Én segítek neked elérni - súgta lágyan.

Mikor kinyitottam a szememet, már nem térdelt előttem. A hinta mögé állt és finoman elkezdte lökni. Szinte láttam az arcát magam előtt, hogy retteg, hogy kárt tesz bennem. Egyre magasabbra repült velem a hinta. Én pedig lehunytam a szememet és ugyanolyan boldog nevetésbe kezdtem, mint mikor angyalkáztam az udvaron. Éreztem a hideg téli levegőt a bőrömön. Néztem a városka fényeit. A hintából jól láttam minden apró kis fénysugarat.

Mint aznap, mikor Seth-tel angyalkáztam, éppúgy most sem tudtam megállapítani, mikor kezdtem el sírni, csak arra lettem figyelmes, hogy Jasper ijedten megállítja a hintát és letérdel elém.

- Mit rontottam el?- kérdezte kétségbeesve. A szemei féltéssel és aggodalommal teltek meg. – Megütöttelek? Fáj valamid? Miért sírsz? Fázol?- kérdezte. Meg sem várva a válaszomat, levette a kabátját, és a hátamra terítette. Ösztönösen, mint egy kisgyerek, hüppögve felé nyújtottam a kezemet. Kiemelt a hintából és egy szempillantás alatt ő ült a helyemre, és az ölébe húzott. Megigazgatta rajtam a kabátját, és óvatosan elkezdte a lábával lökni a hintát. Nem olyan magasra és olyan gyorsan, mint az előbb, csak kicsit. Mintha egy hintaszékben ülnénk. A mellkasába fúrtam az arcomat és tovább sírtam.

- Mit rontottam el? – kérdezte ismét, mikor kicsit megnyugodtam.

- Semmit. Boldog vagyok – mondtam, bár a könnyfátyolon át láttam, hogy nem igazán hiszi el ezt a kijelentésemet. – Nagyon szeretlek – súgtam. – Köszönöm, hogy elhoztál ide – Elmosolyodott, most nem olyan szélesen.

- Nem akarom, hogy sírj. El akarom mulasztani a fájdalmadat - mondta magabiztosan.

- Ez nem fájdalom - cáfoltam meg nagyon halkan. Tényleg nem az volt. Bár valahol mindig sajgott a szívem az elvesztett múltamért, de az, hogy itt lehettem vele, kárpótolt mindenért. Úgy éreztem magamat, mint a mesékben, ahol én vagyok az elveszett királylány, aki megtalálta a maga szőke hercegét és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Na jó, kisebb módosításokkal… de valahogy így. Boldogabb voltam, mint valaha. – Látod? - kérdeztem, miközben odasimítottam az arcához a sajátomat. – Elértem egy csillagot. A legfényesebbet.

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek - motyogta a hajamba. Az egész lágy zümmögésként hatott a csendes éjszakában, keze a hátamat simogatta, lábával meg még mindig automatikusan hajtotta kicsit a hintát.

Beszívtam az illatát és lehunytam a szememet.

Nem tudom, mikor aludtam el, hogy hogyan és mikor jutottunk haza, de abban biztos vagyok, hogy álmomban én voltam a legboldogabb királylány hetedhét országban.