A végzet könnyei – 23. fejezet

Sziasztok!

Meglepetés! :) Remélem nem felejtettetek el teljesen!:D Visszatértem – levizsgázva, az első évet befejezve, fáradtan és megkönnyebbülve - , és alább itt az új fejezet is. :D

A fejezetben volt egy rész, ami egyik bétám szerint felesleges, másik szerint nem, én a feji írójaként értem mindkét oldalt, de nem szeretek semmit sem csak úgy a kukába dobni, vagy jelen esetben a delete gombot használni, ezért benne hagytam. Azt már rátok bízom, hogy eldöntsétek felesleges-e az a rész.:) ( nem baj, ha sztetek is az, megértem.:)) Mindenesetre küldöm azoknak, akik vártak egy ilyen részt még.:D Sok szeretettel írtam!:) kárpótlásszerűségként.:)

Na, aki érti a fenti hablatyolásom, annak piros pont!:D

Köszönöm mindkét lánynak a segítséget! Imádlak titeket! :) Tűzön, vízen, forróságon át is segítettek, hogy minél hamarabb olvashassatok!:)

A komment határ ismét legyen 15 hozzászólás.:) Külön-külön!:) Úgy vettem észre ez a legkönnyebben elérhető számotokra.:) Remélem most is így lesz.:)

Drágáim, kössétek fel a nadrágot!:P Jó olvasást hozzá!:)

Puszi,

Truska

Vörös köd (váltott szemszög)

Audrey

Biztos voltam benne, hogy meghalok. A tűz úgy nyaldosott, hogy hiába próbáltam, nem tudtam szabadulni tőle. A karomon és az arcomon a kezdeti fájdalmat zsibbadtság vette át. Nem tudom, mennyi ideje égtem a saját kis halotti máglyámon, talán órák, vagy csak másodpercek teltek el, de lassan elemésztett.

Aztán vége lett. Valami a földre lökött és a lángolás alább hagyott. Megkönnyebbülve kaptam levegő után.

Az ezután következő dolgok csak félig jutottak át tudatom homályos ködén. Hallottam Carlisle és Seth hangját. Tehát jól van! Carlisle biztosított róla, hogy Maggie is jól van. Megkönnyebbülés járta át a sejtjeimet. Éreztem, hogy vizet engednek a bőrömre, hallottam mindenki hangját, csak az övét nem… Hol van? Jasper nem volt mellettem, nem hallottam a hangját, a suttogását, nem éreztem az érintését. Nem volt velem. A felismeréstől ijedten nyitottam fel a szememet. Nem! Nem lehet, hogy neki baja esett! Nem lehet!

Őrült képek vetültek a szemem elé abban a néhány bizonytalan másodpercben. Ahogyan a testvérei nem tudják lefogni őt, és beugrik utánam a tűzbe… hogy meghalt miattam… nem, nem lehet! Ordítani akartam utána, de csak egy halk suttogásra futotta.

Hívásomra végül ott termett mellettem a semmiből. Láttam, ahogyan kétségbeesve és tétován néz engem. Nem ért hozzám, de a pillantásával simogatott. A szemeiben ugyanolyan lágyság volt, mint mikor kitárt karokkal várt… de nem értem el hozzá.

Hallottam, ahogyan Edwardék a sérüléseimről beszélnek, tudtam, hogy meg fogok halni, biztos voltam benne, hogy nem élem túl, ekkora szerencsém nem lehet. Csak egy ember vagyok, semmi több. Múlandóság és halál legelöl szerepeltek a hosszú és végtelennek tűnő listán, mely a halandóságom hátrányait veszi számba.

Mintha a tudatom és a testem külön életet élt volna, nem éreztem semmit, nem tudtam mozdulni, csak halványan figyelni a külvilág eseményeire. De egyre nagyobb koncentrációmba telt, hogy ne hagyjam magam elmerülni a feketeségbe. Küzdöttem, de tudtam, nem lesz elég erőm a végsőkig harcolni.

Annyi mindent akartam nekik mondani, nem csak Jaspernek, hanem mindenki másnak. Szerettem volna még egyszer látni Maget, megbizonyosodni róla, hogy tényleg semmi baja, és elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Végül csak Jasperhez szóltam, így is alig volt erőm kipréselni magamból a szavakat. Úgy éreztem magam, mintha ellepne a víz. Lassan, tompán kezdtem érzékelni a külvilágot.

Derekasan küzdöttem ellene, még rengeteg mindent akartam neki mondani. Nem áltattam magamat azzal, hogy úgyis túlélem. Még hallottam, hogy Jasper azt mondja, hogy minden rendben lesz, aztán csak beszippantott az eszméletlenség.

Csak remélni tudtam, hogy nem most láttam őt utoljára.

Azt hittem, hogy elsötétül minden és kész, nincsen tovább. Pár pillanattal később tényleg minden nyugodtabb lett. Csönd vett körül. A tompaság, az itt-ott előjövő fájdalom elmúlt, mintha nem is lett volna. Várakozásaimmal ellentétben sokkal jobban érzékeltem a külvilágot. Óvatosan nyitottam ki a szememet. Fehérség vett körül. Vakító fehérség, percekig csak feküdtem és vártam, hogy hozzászokjak a fényhez.

Egy szobában voltam, a ruháim teljesen sértetlenek voltak rajtam és a bőröm is ép volt. Döbbenten és gond nélkül keltem fel az ágyról.

- Úristen - suttogtam, még mindig az egészséges kezeimet bámulva. – Hol vagyok? – tettem fel a kérdést a világosságnak. – Meghaltam? – kérdeztem ijedten.

Nem így képzeltem a halált, végül is sosem képzeltem el ténylegesen. De most itt ülve egy fehér szobában, egy fehér ágyon, világosságban megijedtem. Nem akartam meghalni. Még élni akartam. A családommal. Maggie-vel. Jasperrel. Csak most jöttem rá, mennyire szerettem élni.

- Nem, még nem! – válaszolta egy ismerős hang a hátam mögül. Meglepve fordultam meg és tátott szájjal néztem rá. Nem kellett volna meglepődnöm, de ebben a pillanatban egyáltalán nem számítottam rá. – Jaj, ne nézz rám úgy, mint egy kísértetre! – nevetett fel. – Jó újra látni, Audrey!

- Alice! – suttogtam. Mosolyogva nézett rám, ugyanolyan volt, mint amilyennek az emlékeimben élt.

Pár másodperc után átszelte a köztünk lévő távolságot és a karjaiba zárt. Ugyanolyan hideg volt az ölelése, mint sok-sok hónappal ezelőtt is, mikor még élt.

- Te meg mit… - kezdtem, de félbeszakított.

-… keresek itt?- fejezte be a megkezdett mondatom. - Audrey, ezt minden egyes alkalommal megkérdezed – mosolygott. – Ki akartam használni az utolsó lehetőséget, hogy beszélhessünk – válaszolta végül.

Lassan jutottak el mondatai a tudatomig. Az utolsó alkalom…

- Meghaltam? – kérdeztem ismét.

- Mint már mondtam, nem. Még nem – válaszolta sóhajtva. – Jaj, ha élnék, akkor megleckéztetném azt az őrültet. Hogy tehette ezt? Ez annyira undorító. Mások szenvedését élvezni – fakadt ki.

- Meg fogok halni? – kérdeztem nem reagálva a szavaira, bár már valahol legbelül tudtam a válaszát.

- Igen – válaszolta őszintén. – Gyere, üljünk le – mutatott az ágy felé.

- Alice… - sóhajtottam és éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet. – Én nem akarok meghalni, én nem akarom itt hagyni a többieket, ez annyira… nem, nem… biztos van valami megoldás… Vámpírok és alakváltó farkasok között élek, nem hiszem el, hogy nincsen valami megoldás…

- Ami azt illeti, van… - jelentette ki Alice teljesen nyugodtan.

- Tessék? – néztem rá kétkedve.

- Audrey, két lehetőség van, hogy kijuss innen. Vagy leáll a szíved emberként, és velem jössz, vagy megharapnak – mondta könnyedén.

- Megharapnak- ismételtem, minta először hallanám ezt a szót.

- Igen Audrey, vámpírrá változtatnak – sóhajtott türelmetlenül. – Mégis mennyi füstöt lélegeztél be, hogy ilyen lassan jár az agyad? - ugratott, de nem figyeltem rá.

- Vámpírrá? Nem, Jasper nem engedné... Nem fogják megtenni, Alice... – ráztam meg a fejemet. Teljesen biztos voltam a dologban, ami kétségbe ejtett.

- Mért ne engedné? – nézett rám kérdőn.

- Ezt hallgatom hónapok óta, hogy nem akarja, hogy vámpír legyek, mért akarná éppen most? – hajtottam a tenyerembe az arcomat.

- Audrey, Jasper azt nem akarta, hogy csak úgy feláldozd az emberi életed, hogy vele lehess – tette a vállamra a kezét.

- Ez ugyanaz – vágtam közbe.

- Nem ugyanaz – tiltakozott. – Most meg fogsz halni és ezt ő is tudja. Csak így akadályozhatja meg, hogy elveszítsen – nézett rám jelentőségteljesen.

- De lehet, hogy nem is akar vámpírként velem élni… - hajtottam le ismét a fejem.

- Tényleg megártott a füst… Audrey, ne legyél már ilyen butus! Már hogyne akarna? Szeret téged. Tudom és te is tudod – kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Végül belenéztem a magabiztos szemeibe, és majdnem felnevettem a helyzeten.

- Ez annyira őrület! – csóváltam meg végül a fejemet.

- Mi?

- Hogy te győzködsz erről – utaltam a kapcsolatunkra. - Annyira bonyolult az egész…

- A szerelem sosem volt egyszerű – nevetett fel.

- Nem haragszol? Nem kívánod a halálomat?

- Hogy Jazz is meghaljon, hogy boldogtalan legyen, hogy mindenki más szomorú legyen? Nem, sose kívánnék ilyet. Különben is… téged is szeretlek! – paskolta meg a térdemet.

- Ha a helyedben lennék, nem biztos, hogy meg tudnám bocsátani magamnak… - sóhajtottam.

- Erről szól a barátság, nem? Jaspert is szeretem, és azt akarom, hogy boldog legyen – mosolygott rám.

- Köszönöm – suttogtam.

- Én köszönöm neked már sokadszorra, amit értünk tettél – mondta, de kérdő pillantásomat látva folytatta. – Hálás vagyok neked, hogy kihúztad őt a gödörből.

Ezúttal én nyúltam ki felé, és hosszan megöleltem őt. Én is hálás voltam neki mindenért.

- És most mi lesz? – kérdeztem tétován, megtörve a csendet.

- Várunk – kaptam a rövid választ.

- Mire?

- Hogy döntsenek felőled - válaszolta még mindig könnyedén.

- Mondtam, hogy nem akarja… - sóhajtottam, mert biztos voltam benne, hogy az egész család Jaspert győzködi az átváltozásom felől.

- Nem ő! Jasper nem ellenkezik – rázta meg a fejét. - Jacobot kell meggyőzni. Tudod a szerződés, meg miegymás… Kell az engedélye, hogy megharaphassanak - magyarázta könnyedén. Látva elképedésem hozzátette – Igen tudom, hogy mi történik velük, miközben mi beszélgetünk.

- Jacob… - sóhajtottam, és igyekeztem nem törődni ezzel az őrült helyzettel. Jake volt az, akivel sosem voltunk jóban. Vagyis inkább semleges volt a viszonyunk. Alig szóltunk egymáshoz, csak egy légtérben éltünk. Inkább Seth volt az, aki a farkasok közül közel állt hozzám.

- Van remény, hidd el… - tette a vállamra a kezét, talán azért, hogy megnyugtasson, talán azért, hogy visszahozzon a valóságba, vagy ahol épp voltunk.

- Remény…

- Jake-nek is vannak gyenge pontjai, csak meg kell találniuk – kacsintott rám.

Sosem akartam, hogy valakire rákényszerítsenek valamit, főleg miattam nem, hogy én élhessek, vagyis átvitt értelemben élhessek az akarata ellenére. Azt hiszem, ha esetleg sikerül is a meggyőzése, Jacobbal továbbra sem leszünk jobb viszonyban.

- Hol vagyok most? – néztem körbe tétován a fehér szobán, hogy eltereljem a figyelmemet az aggasztó dolgokról.

- Élet és halál között. Tudom, elég lelombozó egy hely, de nincs jobb… - magyarázta karba tett kézzel. - Én kicsit színesebbé tenném a helyet – kezdte fellelkesülve, aztán megtorpant. - De ha nem, hát nem… - húzta el a száját.

Elmosolyodtam rajta. Már el is képzeltem, ahogy virágos tapétával kezdi kidíszíteni a falat, hogy vidámabbá tegye a szobát. A kis plüss állatkákról nem is beszélve.

- Most használjuk ki azt a kevéske időt, amink maradt, és beszélgessünk valamiről… pontosabban valakikről – kezdte tétován.

- Kikről? – kérdeztem vissza nem sok jót remélve.

- Gregory- ról és az apádról – kezdte halkan, rá nem jellemző módon.

- Igen? – noszogattam beletörődően, bár egyik témához sem volt túl sok kedvem. Ők voltak azok, akik így vagy úgy, de rossz hatással voltak az egészségemre, és valahol mélyen bosszantott, hogy még élet-halál között sem tudok szabadulni tőlük.

- Audrey, meg van kötve a kezem és nem mondhatok sokat,.. – vágott bele a mondandójába, miközben a kezemért nyúlt. - Meg kell találnotok a módját, hogy megöljétek Gregory-t, addig nem lehet vége ennek az egész őrületnek – nézett a szemembe magabiztosan.

- Hogyan? Ő annyira erős…

- Nem legyőzhetetlen. Mint Jake-nek és mindenki másnak, neki is vannak gyenge pontjai. Megvan a módja, hogy hogyan válik sebezhetővé, és tudjátok megölni.

- Éspedig? – néztem rá reménykedve.

- Így is túl sokat mondtam, Audrey. A lényeg, hogyha Jasper beveti a tapasztalatait, Emmett pedig a fizika tudását, akkor rá fognak jönni a dolog nyitjára – mosolygott rám.

Mivel tudtam, hogy többet úgysem tudok kihúzni belőle, ezért mást kérdeztem.

- Mért akart hirtelen megölni? Eddig más volt a terve velem…

- Mert van egy másik áldozat, akire most rávetheti magát – válaszolta gondolkodás nélkül.

- Az apám… - egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy vajon akkor is itt lennék-e, ha Gregory nem érzi meg apám szagát, ha nem jön rá az igazságra.

- Igen. Ugyanakkor nem akart megölni, valahol reménykedett benne, hogy megmentenek, és akkor folytatódhat a kis játéka – húzta el a száját és a szemem sarkából láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét.

- És az apám? Miért? Miért keseríti meg az életem? Miért kellett megjelennie? – kérdeztem kétségbeesve.

- Tudom, hogy idegesítő - mikor felhorkantam elmosolyodott. – De fontos szerepe lesz a jövő alakulásában – szögezte le.

- Mégis mennyire fontos?

- Nagyon fontos. Audrey, egy kicsit többet látok a jövőből, mint eddig. Sok lehetőséget láttam már és nagyon sok helyütt neki is fontos szerepe lesz.

- Ez elkerülhetetlen? Nem lehet kirakni valamelyik út szélén és menni hagyni? - próbálkoztam reménykedve.

- Nem. Ennek így kell lennie – mosolygott rám elnézően.

- Értem – sóhajtottam, és próbáltam rájönni, hogy miben lehet apámnak olyan fontos szerepe.

- Döntöttek – szakított ki a gondolataimból, mielőtt jobban belemerülhettem volna a találgatásba.

- Máris? – néztem rá döbbenten és a torkomban gombóc keletkezett idegességemben.

- Hidd el, Jacob számára egy örökkévalóságnak tűnt – nevetett fel – Különben is, itt egy kicsit máshogy telik az idő – mutatott körbe.

- Mi az ítélet? – suttogtam. Hangosabban nem tudtam volna megszólalni. Szinte biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, úgy igazán, hogy Jake nem engedi, és sosem látom őket.

- Mindjárt megharap valaki – mosolygott rám Alice.

- Húha, ez… - dadogtam. Váratlanul ért a döntés. Erre nem számítottam. Reménykedtem benne, de… nem gondoltam volna, hogy tényleg engedik, hogy visszamehetek közéjük. „Élni”.

- Audrey, többet nem találkozunk – hallottam meg Alice halk, szomorú hangját.

- Tessék? – néztem rá meglepve.

- Vámpírként nem fogsz álmodni és nincs is már szükséged rám. Jasper majd egyenget az utadon és melletted lesz – mosolygott rám halványan.

- Hiányozni fogsz, Alice – sóhajtottam. Furcsa volt belegondolni, hogy tényleg nem találkozhatok többet vele. A halála óta háromszor találkoztuk, és mindig egy újabb lendületet adott az életemnek. Akárhonnan is jött, akármennyire az égieken, vagy épp a tudatalattimon is múlt a dolog. Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy erre most már nem lesz lehetőség.

- Tudom… Meg ne lássalak még legalább egy örökkévalóság! Megértetted? – mosolyodott el őszintén.

- Oké – mosolyogtam vissza és a könnyeim közben elhomályosították a látásomat. – Köszönök mindent!

- Ég veled, Audrey! – ölelt át egy pillanatra.

- Ég veled – suttogtam, miközben olyan erősen szorítottam, mintha sosem akarnám elengedni.

Elnyelt a sötétség, hogy aztán néhány másodperccel később a fájdalom vegye át a helyét.

Égető, tüzes fájdalom. Mintha ismét lángra kaptam volna, de ez még Gregory lángjainál is rosszabb volt. Nem csak kívülről ostromolt, hanem belülről is. Fájdalmasan, minden egyes testrészemet hatalmába kerítve.

Sikítva próbáltam szabadulni a lángoktól, de nem lett jobb. Hallottam a hangokat körülem, de nem tudtam megérteni mit mondanak. Hideg karok öleltek át, ami kicsit enyhített a fájdalmamon.

Nem tudtam, hol vagyunk pontosan, csak abban voltam biztos, hogy nem a nagy házban. Jasper magához húzott és az illata kicsit lenyugtatott, a sikításaim elcsitultak, és csak halkan nyöszörögtem, hogy levezessem a fájdalmamat. Mint mikor kiskoromban, ha lázas voltam, dúdolgattam vagy énekeltem, hogy ne érezzem magam olyan pocsékul. A nővérem mindig kinevetett, de én akkor is jobban éreztem magam tőle. Jasper vállába fúrtam a fejem és élveztem a közelségét. Nem voltam egyedül és ez a tény, akárhogy is vesszük, megnyugtatott.

Egy alkalommal megkönnyebbülés öntötte el a tagjaimat, és annak ellenére, hogy éreztem a fájdalmat, mégis enyhült a lángolás. Jasper szemébe nézve döbbentem rá, hogy érzi az érzéseimet, és ő használta rajtam a képességét. Kitisztult annyira a tudatom, hogy megszüntettem a köztünk lévő kapcsolatot, hogy ne szenvedjen. Nem akartam, hogy átélje ezt az egész borzalmat, nem várhattam el tőle, hogy vigye a keresztemet. Akármennyire is jó érzés volt, mikor segített. Nem akartam, hogy szenvedjen.

Hallottam néha Carlisle és Bella hangját is. Megnyugtatott, mikor hallottam, hogy egyre kevesebb és kevesebb idő van hátra az átváltozásból. Apám pedig… szinte meg sem lepődtem mikor meghallottam az ő hangját is. Reméltem, hogy Jasper nem bántja őt. Nem apám miatt, hanem miatta. Ez rá vallott, biztos voltam benne, hogy most is csak azzal a ténnyel van elfoglalva, hogy mi leszek, nem pedig azzal, hogy ki vagyok.

Aztán egyszer csak kezdett vége lenni. Azt vettem észre, hogy nem fáj a lábam, és tudom mozgatni a kezem gond nélkül. A szívem dobogását a kezdetektől hallottam visszhangzani a fülemben és most döbbenten tapasztaltam, hogy kihagy egy-egy dobbanást. Hallottam, ahogyan egyre többször és erőtlenebbül üt, majd végleg elcsendesedik.

Minden nyugodt lett. A testemet elöntő fájdalom végleg eltűnt. Vége lett a hosszú, végtelennek tűnő harcnak. Átváltoztam.

Ahogyan kinyitottam a szememet, mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol mindent sokkal élesebben látok és érzékelek. Az érzékszerveimet megcsapta a rengeteg érzet, és nem tudtam mit tenni ellenük. A színek, a fények, a hangok. A sok-sok aprócska részlet, amire nem is figyeltem emberként. Úgy éreztem, ennyi információt egyszerre lehetetlenség befogadni, mégis gond nélkül sikerült. Egyszerre tudtam figyelni a szemem előtt szálló kis szemcsékre és a távolban hallatszódó neszezésre.

Mikor meghallottam magam mellett egy ismerős-ismeretlen hangot, egy szempillantás alatt odakaptam a fejemet. Az arc is annyira ismerős volt, mégis annyira más. Sok-sok ellentét egymás mellett. Jasper biztosított róla, hogy nem leszek egyedül, hogy mellettem lesz ennek a világnak a megismerésében és ez a tudat megnyugtatott. Megkönnyebbülve sóhajtottam, de később tudtam, hogy ezt nem kellett volna.

A torkomat kínzó, elviselhetetlen szomjúság mardosta, bár az arcom rezzenéstelen maradt, mégis úgy éreztem, hogy ráfagy az a halvány mosoly, amit az imént Jasper felé küldtem. A tudatomra vöröslő köd borult, ami arra sarkallt, hogy védjem meg magam és keressek táplálékot, szüntessen meg ezt a kínt, ami a torkomat ostromolja szüntelen. Tudtam, hogy harcolnom kellene ellene, de képtelen voltam rá. A köd egyre sűrűbb volt, és kénytelen voltam megadni magam neki.

Jasper

- Audrey, nézz rám! – kiáltottam rá, de tudtam, úgyis hatástalan. Vicsorogva indult meg felém sokadszorra.

A sok százéves tapasztalataim arra ösztökéltek, hogy védjem meg magam bármilyen áron, de tudtam, hogy a dühöngő álarc mögött valahol mélyen még mindig az a nő lapul, akibe beleszerettem, és nem akartam neki fájdalmat okozni vagy bántani. Amíg lehet…

Nekem csapódott és a hátam mögötti falnak ütköztünk, teljes erőmből tartottam el magamtól, miközben próbált megharapni, mint egy veszett kutya.

- Kicsim, csak segíteni akarok! Ha hallasz engem… - kezdtem, de ezúttal erősebb volt nálam, és kénytelen voltam hasba rúgni védekezésül, így átrepült a szobán. -… Csak a falat engedd le, és segítek! Jobb lesz! Nem akarlak bántani! - folytattam, újabb védekező pozíciót felvéve.

Fél éve, hogy ott hagytuk Forksot, és Crater Lake-be hoztam őt. Mint minden újszülöttnek, hullámzó volt a hangulata. Akkor tombolt a leginkább, mikor éhes volt, és nem bírt a szomjúságával. Ő ezt csak vörös ködnek hívta, ami rátelepszik a tudatára. Jó hasonlatnak tartottam, de akármennyire igyekeztem sehogy sem tudott a köd felett uralkodni, pedig minden tudásomat, és képességemet bevetettem.

Az még jobban rontott a helyzeten, hogy próbáltam irányítani, mit ehet, merre vadászhat. Az elmúlt fél évben a tombolásai ellenére jól bírta az állatvért, bár teljesen el voltunk szigetelve az emberektől itt, így nem volt lehetősége megtapasztalni a másik oldalt. Tudtam, hogy csak azért támad rám, mert megakadályozom abban, amit pillanatnyilag a legjobban akar a világon: hogy emberi vért igyon.

- Audrey, ne haragudj rám! – mondtam, mikor ismét felém ugrott, és reméltem, hogy a ködön keresztül talán eljut a tudatáig a hangom. Néhány tizedmásodperccel később már a földön feküdt, ahova a nyakánál fogva szegeztem őt. Elszorítottam a légcsövét, hogy ne tudjon levegőt venni. Tudtam, hogy minél szomjasabb, annál jobban fáj neki, de ez volt az egyetlen lehetőségem. – Audrey, ha hallasz, engedd le a falat! Kérlek! – tettem hozzá egyre kétségbeesettebben. A szemeit fürkésztem remélve, hogy látom megjelenni benne az emberséget, de akárhogy vártam, még így levegő nélkül is sokkal erősebb volt benne az ösztönlény.

Próbáltam nem törődni azzal a részemmel, amely Audrey-t akarta megvédeni mindentől. Tudtam, hogy nem segítene egyikünknek sem, ha hagynám, hogy megpróbáljon széttépni.

Az első hetekben egyáltalán nem védekeztem a támadásai ellen. Így sikerült többször letépnie a karomat, vagy csak kimarni belőlem darabokat. Aztán lassan rájöttem, hogy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok mindkettőnknek. Ha tudatában volt a cselekedeteinek, csak miattam aggódott, és ez nem könnyítette meg egyikünk helyzetét sem.

Kezdetben reméltem, hogy ha múlik az idő, jobb lesz a helyzet, de ugyanolyan volt. Sőt, nehezebb. Az idő múlásával kitapasztalta a harcmodoromat, a védekezési taktikáimat, és épp ezért néha meglepett. Ahogyan most is.

Csak későn eszméltem rá, hogy mire készül és a következő pillanatban már fölém gördült és éles fájdalmat éreztem az arcomon. Belém mart, és teljes erejéből lefogott, úgy, ahogyan az előbb én tettem vele...

- Audrey, gyere vissza hozzám, kérlek! – kértem, de láttam, hogy újra belém fog marni. Úgy fogott, hogy tudtam, bármelyik pillanatban letépheti a fejem, vagy a karom. Utolsó próbálkozásként nyugalmat sugároztam felé, remélve, hogy áttörök a falon. Vadul morogva harapott bele a nyakamba és akkor vége lett. Éreztem a felőle áradó kétségbeesést és zavarodottságot, és azt is, hogy enyhül a fájó szorítása.

- Úristen! – suttogta, mikor meglátta a friss sebeimet – Ne haragudj! Én… én… - szólalt meg dadogva.

- Semmi baj! Cssss! Semmi baj! Sikerült! –csitítgattam, és annak ellenére, hogy el akart tőlem húzódni magamhoz öleltem. – Sikerült! – ismételtem kicsit megnyugodva, és ringatni kezdtem.

Ezt, a harapásokat, a kétségbeesést, a nyugtatást, a könyörgést, a harcunkat eljátszottuk minden egyes nap. Immár fél éve. Úgy éreztem, ennek sosem lesz vége.

Audrey

A jól ismert vörös köd ismét körbelengett. Földöntúli boldogságot éreztem, mintha erre a pillanatra vártam volna ez idáig. A torkomat kaparó szomjúság eltűnt. Csodálatos érzés volt, ahogy az éltető nedű végigfolyt a torkomon. Valahonnan furcsa hangot hallottam. Új volt, mégis ismerős. De nem érdekelt, csak a vérre gondoltam.

Valami hozzámért újra és újra, de azzal sem törődtem, volt jobb dolgom is. Mintha a paradicsomban lettem volna. Minden sejtem élvezte a kényeztetést, a megkönnyebbülést. Az egész olyan volt, mint egy csoda. És még többet akartam ebből a csodából. Nem érdekelt semmi. A valami ismét megérintett, ekkor elfogyott a türelmem és elengedtem a karomban tartott testet és felé lendültem. Csak felé akartam csapni, mint mikor leütjük az ébresztő órát, de mozdulat közben megtorpantam.

Egy könnyes szempárral találtam magam szembe. A hang pedig, amit hallottam, gyereksírás volt. Azért volt olyan ismerős, mert Maggie is így sírt. Még fel tudtam idézni az emberi emlékeimből.

Emberi…

Maggie…

A vörös köd hirtelen kezdett kitisztulni. Mintha lemosnának egy piszkos ablaküveget. Sokkal tisztábban tudtam gondolkodni. Körbenéztem és megdöbbentem a látványon, ami fogadott.

Ezt én tettem?

Ne! Nem lehet! – kattogott az agyamban szüntelenül.

A test, amit a karomban tartottam, már élettelenül, sápadtan feküdt a földön. Hisztérikusan vettem tudomásul, hogy nem messze egy másik úgyszintén. Két ember? Ne!

Hiába rimánkodtam, hogy csak egy rossz álom legyen ez az egész, egyre valóságosabbnak látszott. Hiszen nem is tudok álmodni…

Az előttem bömbölő gyermekre néztem és mélyet lélegeztem, hogy megnyugtassam magamat. Nem kellett volna. A vérérének az illata az orromba kúszott, és ismét kezdett ellepni a köd. Nem! Nem szabad!

Bűntudat mardosott, és hajtott a vágy az újabb áldozatra. Kétségbeesve néztem körbe, de nem láttam senkit, aki segíthetne.

Két tűz közé kerültem. Féltem, hogy a rossz oldalt választom.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ellenálljak a kísértésnek, de a vörös köd nem hagyott nyugodni. Vért akart. Még több vért. Vámpír voltam, egy önkontroll nélküli gyilkoló gép. Úgy éreztem, nincsen más választásom, csak engedni a csábításnak. Beletörődve a sorsomba léptem a gyermek felé, aki hatalmas nagy szemeivel reszketve nézett rám.

A végzet könnyei – 22. fejezet

Sziasztok!

Megjöttem a fejezettel!

Bocsánat a késésért, sikerült úgy időzítenünk, hogy a bétáimmal mindannyian egy időben vizsgáztunk.:) A csütörtöki vizsgám sikerült! Köszönöm, hogy gondoltatok rám! Köszönöm a bétáimnak a sok-sok segítséget.:) Zsizsának külön, hogy átadta nekem azt a helységnevet!:)

Ezt a fejezetet küldöm azoknak, akinek még hátravan a szóbeli érettségijük, vagy valamilyen vizsgájuk.

Kommenthatár most nincs! Éppen azért, mert nem tudok frisselni nektek ebben a hónapban. Van még öt vizsgám, ha nem több és egyszerűen nincsen időm írni. A legközelebbi friss júliusban várható, ha minden jól megy július elején, de nem ígérek pontos időpontot. Úgy gondoltam, ezért most nem lenne fair, ha kommenthatárt szabnék meg. Nagyon örülök minden egyes sorotoknak, és remélem, hogy azért bíztatásként írni fogtok nekem! :) Ugye?:)

No, nem húzom az időt, jó olvasást! ( Nem ér a végébe beleolvasni!:P)

Puszi,

Truska

Hamuvá lett múlt ( Jasper szemszöge)

Hallottam, ahogyan Carlisle foga átszakította a bőrét, és megéreztem a vér szagát. Audrey teste hirtelen megfeszült, a szeme pedig kinyílt, miközben benne rekedt a levegő. A szívverése egy hosszú, kínkeserves másodperc erejéig leállt, hogy aztán megháromszorozva lüktetését ismét nekilóduljon.

Carlisle néhány másodperc után elhajolt tőle, és letörölte a szájáról a vért.

Audrey nyöszörögni kezdett, majd egy perc után a nyöszörgése sikításba ment át.

- Jól van, jól van! – csitítgattam, és átöleltem, nem törődve a sebes bőrével.

- El kellene vinnünk innen – sóhajtott Carlile mélyet lélegezve. – Maggie miatt is.

- Hozzátok a mi házunkba! – ajánlotta Bella, aki eddig megkövülten meredt az ajtó felé, ahol Edward eltűnt. Éreztem, hogy igyekszik leküzdeni a kétségbeesését, és ránk koncentrálni. – Annak semmi baja sincs, vagy nem törődtek vele, vagy észre sem vették. Ott tarthatjátok, amíg tart az átváltozás.

Bólintottam, és felnyaláboltam Audrey testét a lepedőbe csavarva. Magamhoz ölelve indultam el vele a ház felé. Minden porcikájával remegett, és hol nyöszörgött, hol sikított.

Ahogy odaértünk, Bella kinyitotta előttem az ajtót, és a paplant felhajtotta, hogy bele tudjam fektetni az ágyukba.

- Majd később visszajövök! - igazította meg rajta takarót Bella.

- Jól van kicsikém, jól van. Csssss! - simítottam ki a haját az arcából. Az ép szemével hosszan nézett a szemembe.

- Fáj… - susogta halkan.

- Tudom, ne haragudj, vége lesz hamar, csak még egy kicsit bírd ki!

- Ne hagyj egyedül - lehelte.

- Itt leszek melletted végig. Veled maradok. Ígérem. Itt vagyok. – csitítgattam, mikor megint nyöszörögni kezdett.

Befeküdtem mellé az ágyba, és hagytam, hogy az ingembe kapaszkodva belefúrja a fejét a mellkasomba. Egy idő után azt vettem észre, hogy ez megnyugtatja, ha átöleltem, sokkal kevesebbet sikított. Végig megnyugtató szavakat suttogtam neki. Próbáltam enyhíteni a szenvedését a képességemmel, de sehogy sem sikerült hatnom rá. A fal ott állt köztünk, és nem tudtam enyhíteni a fájdalmát.

Annyi újszülött átváltozását láttam már, és soha egyiknek sem akartam segíteni. Úgy gondoltam mindig, hogy ez mindenkinek a saját maga harca, de Audrey-t látni, ahogy gyötrődik, megváltoztatta a hozzáállásomat.

Kezemben volt a képesség, hogy csillapítsam a fájdalmát. Persze a testi fájdalmakat én sem tudtam elmulasztani, de a test és az érzések szorosan összefüggenek, és az érzésein keresztül enyhíteni tudtam volna a lángokon. Mégis akármennyire igyekeztem, nem sikerült. Így nem tudtam mást csinálni, mint ott lenni vele, fogni a kezét és visszaszámolni helyette is a másodperceket.

Az idő múlásának követése sosem jelentett nekem gondot. Ezúttal mégis minden egyes másodpercet hosszú óráknak éreztem.

- Jasper… - szólított meg egyszer, mikor kicsit alábbhagyott a nyöszörgése.

- Itt vagyok, drágám. Itt vagyok melletted! – biztosítottam.

- Ölj meg! - nézett rám könnyes szemmel. – Kérlek, ölj meg!

Döbbenten néztem a szemébe. Déja vu érzésem volt. Hosszú hónapokkal ezelőtt, mikor egy alkalommal vigasztaltam, ugyanezt kérte tőlem. Akkor sem tudtam elképzelni, hogy hogyan hiheti, hogy bántani tudnám, most is meglepett a kérése.

- Ne! Audrey, ne beszélj butaságokat! – kérleltem őt és simogatni kezdtem az arcát.

- Nagyon fáj! – sírta.

- Tudom – válaszoltam, és ezúttal a fél karomat odaadtam volna érte, hogy elmulaszthassam a fájdalmát.

- Nem bírom elviselni, kérlek, Jasper! – könyörgött.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy tényleg jogom van-e a sorsa felett dönteni? Hagyni őt szenvedni? Aztán rá kellett jönnöm, hogy ő mindvégig szerette volna ezt a megoldást választani. Annyi minden következménye lett annak, hogy Carlisle megharapta… nem szabad most feladnom. Ezt Audrey sem akarná.

- Nem, Audrey ne kérj ilyet tőlem! Át fogod vészelni, itt vagyok melletted, itt vagyok, szeretlek! Itt vagyok. Szeretlek. Szeretlek – öleltem át. – Figyelj, Audrey, nézz rám! – fogtam meg az arcát. Megvártam, amíg rám fókuszál és csak akkor folytattam. - Engedd le a falat köztünk. Tudom csillapítani a fájdalmadat, csak engedned kell, hogy érezzelek.

Hosszú pillanatokig nem történt semmi, aztán egyszer csak hirtelen gyomron vágott az érzéseiből áradó fájdalom. Elakadt a lélegzetem tőle, de megpróbáltam csillapítani. Szemében hirtelen csillant a felismerés, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt el a fájdalom.

- Ne… neked ne… - suttogta.

- Csak segíteni akarok...

- Neked ne fájjon – sírta. – Ne haragudj! Ne haragudj!

- Dehogy haragszom, de engedd, hogy segítsek!

A fejét csóválva, szipogva a vállamba temette a fejét. Ezek után nem kérte tőlem, hogy öljem meg, vagy csillapítsam a fájdalmát.

Egy hosszú kínkeserves éjszaka után. Carlisle lépteit hallottam közeledni.

- Hogy van? – kérdezte, mikor belépett a szobába.

- Épp most haldoklik, hogy lehetne? – kérdeztem, de amint kimondtam, megbántam. – Sajnálom, csak annyira tehetetlennek érzem magamat.

- Tudom, én is emlékszem, mennyire borzalmasan éreztem magamat, mikor Esme kezét fogva vártam, hogy vége legyen az átváltozásának. Lehet, hogy ez nem vígasztal, de vége lesz ennek is.

- Áldani fogom a percet, mikor vége lesz – sóhajtottam.

- Megnézném a sebeit - kérte. Megpróbáltam lefejteni magamról Audrey kezeit.

- Ccssss. Csak Carlisle az. Megnéz téged. Itt maradok – magyaráztam neki, mikor kétségbeesve még jobban belém kapaszkodott. Carlisle belevilágított a szemébe, megnézte az arcát, majd a kezét is.

- Szépen gyógyulnak a sebei szerencsére. Mire vége lesz ennek az egésznek, teljesen el fognak múlni – állapította meg végül.

- Az jó – sóhajtottam. - Carlisle, köszönöm, amit értünk tettél.

- Ez természetes.

- Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem, hogy nem voltam rá képes – kértem bocsánatot.

- Jasper, a fiam a vagy. Nem vártam el, hogy te tedd meg. Büszke vagyok rád az eddigiek miatt is.

- De nekem lett volna kötelességem őt átváltoztatni.

- Nem ettől függ. A lényeg, hogy szereted, és most is itt vagy mellette. Az is hatalmas dolog, hogy eddig is legyőzted a szomjúságodat Audrey jelenlétében – ült le az ágy szélére, miközben Audrey hirtelen felsikított fájdalmában.

- Nagyon nehéz lehetett neked megtenni - gondoltam arra, hogy mekkora küzdelem lehet abbahagyni a vér ivását, egy korty után.

- Nem nehezebb, mint elveszíteni két családtagomat is – válaszolta. – Emiatt ne aggódj. A jövőre kell koncentrálnunk.

Feszültséget éreztem Carlisle felől, attól a pillanattól kezdve, mióta belépett a szobába.

- Valami baj van? – kérdeztem rá végül.

- Költözünk - mondta ki, ami a szívét nyomta.

- Ez sejthető volt. És tudjátok már hova?

- Williams Lake-be. Messze van Forkstól, de a farkasok számára is elérhető távolságban.

- Furcsa lesz mindent itt hagyni. Annyi minden történt…

- Igen, itt éltünk majdnem 6 évet. Jasper, ezeket neked akarom adni – váltott témát és egy kulcscsomót vett ki a zsebéből.

- Mi ez?

- Az oregoni házunk kulcsai – nézett rám jelentőségteljesen.

- A nemzeti parkban?

- Igen. Tudom, hogy messze van, de ha szükség lesz rá, az eljutást is intézem. Persze, csak ha szükségét érzed ennek – tette hozzá.

- Rendben. Köszönöm a lehetőséget – néztem rá hálásan.

- Még Bellának készítettük el, arra az esetre, ha nehezen kezelhető lenne – emlékeztetett a több mint másfél évvel ezelőtti eseményekre.

- Emlékszem –bólintottam. – Gondolod, hogy Audrey-nak szüksége lesz rá?

- Talán… Sosem lehet tudni, hogy ki, hogy reagál rá. Fel kell készülnünk minden eshetőségre.

- Féltem őt. Félek, hogy nem lesz önmaga, hogy valami olyat tesz, ami majd kísérti egész életében - fakadtam ki. Csak ekkor gondoltam bele a másik lehetőségbe. Mi van, ha Audrey a nomád életmód mellett dönt? Ha nem akar visszajönni?

- Ez benne van a pakliban, de reménykedjünk a legjobbakban.

- Reménykedjünk – ismételtem, miközben az arcát néztem.

- Jasper, ugye azt tudod, hogy akármi is történjen, visszavárunk titeket?

- Igen. Vissza fogunk jönni – biztosítottam.

- Rendben. Megyek, intézem a költözést, majd még jövünk.

Bólintottam, ő pedig magamra hagyott az aggasztó gondolataimmal.

A következő órákban Audrey sikításai gyakoribbak lettek, és a közelségem sem segített már, hogy lecsillapítsam őt. Tehetetlenül öleltem át, reménykedve, hogy hamarosan vége lesz ennek az egésznek.

- Bejöhetek? – csengett Bella hangja az ajtóból.

- Persze – súgtam, miközben Audrey ismét görcsösen összerándult fájdalmában.

Bella egy adag ruhával a kezében lépett be a szobába és együttérzően nézett ránk. – Már nincs sok hátra - sóhajtott, miközben a ruhakupacot lerakta az ágy végébe.

- Mennyi idő telt el már? – kérdeztem, bár magam is sejtettem a választ.

- 39 óra. A felén már túl vagytok – próbált biztatni. Közelebb lépett és odahajolt Audrey-hoz. – Hallod Audrey, a felén túl vagy! Nemsokára vége, csak kicsit tarts ki! – suttogta neki. Audrey valószínűleg hallhatta és megérthette a szavait, mert látszott rajta a megkönnyebbülés. – Én az átváltozásom alatt állandóan azt akartam tudni, hogy mennyi idő van még. De senki sem tudta, hogy magamnál vagyok, így nem is mondták ki hangosan sose – magyarázta.

- Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy lebénítsák – mondtam ki hangosan azt, amit már korábban meg kellett volna tennem.

- Nem akartam rosszat Audrey-nak, így is eleget szenvedett. Meg előbb-utóbb úgyis kiderült volna a titkom – hajtotta le a fejét szomorkásan. Még mindig éreztem felőle a bűntudatot és a kétségbeesést.

- Edward? – kérdeztem.

- Nem szól hozzám. Mármint nincs lehetősége sem hozzám szólni, mert elment Esmével Williams Lake-be a ház ügyeit intézni, és felmérni a terepet – magyarázta. - Menekül előlem.

- Nem rád haragszik, hanem magára.

- De Jasper, ez annyira nagy butaság, hiszen a fájdalom velejárója ennek. Nem érezheti magát rosszul emiatt. Én ettől még ugyanúgy szeretem őt, és megérte a fájdalom azért, amim lett azzal, hogy vámpír vagyok – fakadt ki kétségbeesve. Egy adag nyugalmat küldtem felé, mire hálásan nézett rám. – Te is emészted magad, hogy nem tudsz rajta segíteni, ugye? – kérdezte.

- Bármit megtennék, hogy átvállalhassam a fájdalmát. Szeretem őt. Nem akartam soha, hogy szenvedjen – sóhajtottam.

- Jasper, tudod, sosem hittem volna, hogy te is belekerülsz ebbe a szituációba, és hogy ilyen jól fogod kezelni a dolgot. Büszke vagyok rád, hogy volt erőd harcolni.

- Én sem hittem volna – simítottam ki egy kósza tincset Audrey arcából.

- Audrey-nak hatalmas szerencséje van, hogy itt vagy neki. Már múlnak a sebei, gyönyörű lesz – jelentette ki mosolyogva.

- Emberként is gyönyörű volt – ellenkeztem.

- Igen, az – mosolygott Bella. - Jasper, át kellene menned a nagy házba – váltott hirtelen témát, miközben a ruhákért nyúlt. Mintha eddig is csak a megfelelő pillanatra várt volna.

- Nem megyek! Nem hagyom itt! – ráztam meg a fejemet.

- Van odaát egy-két dolog, ami nem tűr halasztást – magyarázta. – Maggie-nek szüksége van rád – tátogta, nehogy Audrey meghallja a szavait. – Össze is kellene pakolnod a holmiijaidat a költözéshez. Audrey-ét már én összepakoltam – mondta normális hangnemben.

- Megígértem neki, hogy vele maradok – szorítottam még jobban magamhoz.

- Csak néhány percről lenne a szó. Én itt leszek vele. Átöltöztetem addig. Csak negyed óra, Jasper. Kérlek. Nem lesz semmi baja – ígérte Bella.

Sóhajtva lefejtettem magamról Audrey kezeit. Igaza volt. - Visszajövök nemsokára. Addig Bella itt lesz veled. Visszajövök, szerelmem – nyugtatgattam, mikor ijedten kapott utánam. – Visszajövök.

Az ajtóból még aggódva néztem vissza rá. – Menj, nem lesz semmi baj! – szólt utánam Bella elnézően, majd kiléptem az ajtón, és elindultam a ház felé.

A ház előtt megtorpantam. Nem számítottam ekkora mértékű pusztításra. Nem gondoltam volna, hogy ekkorra kárt okoztak azok a kis lángok. Romos állapotúvá tették a házat. Bentről a többiek hangját hallottam, és Maggie sírását. Még be se léptem a házba, de Seth megtört tekintetével találtam magamat szemközt. Maget tartotta a karjában. A kicsi arca vörös volt a sírástól. Egyszerre éreztem felőle kétségbeesést, félelmet és hiányt. Audrey miatt volt ilyen. Csak azt látta, hogy bántják Seth-et és Audrey-t, de mikor felébredt, csak Seth volt vele. Nem csoda, hogy megijedt, hogy hol lehet Audrey.

- Segíts! – szólalt meg Seth, mikor ezzel egy időben a kicsi felé nyúltam, hogy átvegyem őt tőle.

- Óóódjiiiiii! – sírta a kislány egyre.

Egy perc múlva már pislogva a vállamra hajtotta a fejét, és elaludt.

- Köszönöm! Tegnap még meg tudtam őt nyugtatni azzal, hogy Audrey jól van. De ma már látni akarta. Órák óta sír – magyarázta Seth még mindig remegő hanggal. Nyugalmat küldtem felé is, mire hálásan nézett rám.

- Most egy darabig nyugodt lesz. Hogy utána mi lesz, azt ne kérdezd – sóhajtottam, miközben visszaadtam neki Maget. – Bízzunk a legjobbakban.

- Köszönöm. Audrey hogy van?

- Szenved – válaszoltam tömören.

- Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam őket megvédeni – nézett rám Seth bűntudatosan.

- Nem a te hibád. Nekem sem kellett volna itt hagynom őt. Köszönöm a dolgot a lepedővel. Olyat tettél, amire mi nem lettünk volna képesek – hálálkodtam.

- Ez természetes. Jasper, nekem Audrey nem fog változni a szememben attól, hogy vámpír lesz. Ugyanúgy a barátom marad – jelentette ki őszintén.

- Ennek örülni fog – biztosítottam. - Megyek, összepakolok és visszamegyek hozzá. Maggie-t jobb lenne, ha levinnétek La Pushba. Biztos, ami biztos.

- Rendben. Meglesz!

- Maggie hogy van? – támadt nekem Emmett odafönt. Meglepett, hogy már itthon van, és nem értettem, hogy mért nem Mag mellett szobrozik odalent.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepve.

- Tudod, Gregék után mentem, mikor minden a feje tetejére állt, és… - elővette a háta mögül a kezét. A bal karján egy hatalmas nagy seb éktelenkedett. Égési seb volt.

- Mi történt? – kérdeztem hápogva. Az elmúlt napokban nem is gondoltam a többiekre, hogy esetleg veszélyben lehetnek, vagy bajuk eshetett. Teljesen lefoglalt Audrey állapota.

- Csak történt egy kis baleset. Mikor majdnem elkaptam, odakozmált engem és lelépett. De semmiség – magyarázta.

- Semmiség? Ez neked semmiség? Meg is ölhetett volna! – méltatlankodott Rosalie.

- Drágám, ne aggódj, tényleg nem nagy cucc – legyintette őt le Emmett.

- Ne aggódjak? Ne aggódjak? Egyik pillanatról a másikra azt veszem észre, hogy eltűntél, és mikor utánad megyek, ezt látom – mutatott a sebre.

- Hogy van Maggie? – tért a tárgyra Emmett, figyelmen kívül hagyva Rosalie szavait. – Rose nem engedett le hozzá, mondván, hogy csak megijedt volna a sebemtől – morgolódott bosszúsan.

- Így is meg volt ijedve szegény. Ha te, a nagy legyőzhetetlen maci is bebizonyítod, hogy nem vagy az, akkor ne hidd, hogy nem esik kétségbe még jobban! – ellenkezett Rosalie.

- Jobban van – nyugtattam őt, válaszolva a kérdésére. – Nagyban függ az állapota attól, hogy Audrey-nak mennyi ideig kell távol maradnia tőle.

- Mit gondolsz, sok ideig? – nézett rám aggódva.

- Nem tudni, reméljük nem – sóhajtottam. – Megyek, pakolok, és vigyázz magadra – néztem a sebére.

- Már legalább én is büszkélkedhetek sebhellyel, nemcsak te! – jelentette ki kihúzva magát, mire elvigyorodtam.

A szobánk nagy százalékban megégett. A könyveim nagy hányada is menthetetlen volt. Egyedül azok a példányok élték túl, melyek a polcom hátsó részében voltak. Elmosolyodtam egy emléken, ami még Alice-hez kötött. Ő győzött meg, hogy rendezzem így a könyveimet. „Minek annyi könyvespolc?” – kérdezte karba tett kézzel. Mosolyogva gondoltam vissza rá. Furcsa volt, mert valahol mélyen éreztem az ürességet, amit a hiánya okozott, de már együtt tudtam vele élni.

A holmiijaimat két perc alatt összeraktam. Egy táskába összeszedtem néhány ruhát is, és gyorsan átöltöztem. Emlékeztem Alice első kirohanására az öltözködésemről. Kijelentette, hogy nem akar többet ugyanabban az ingben látni másnap, és hogy ő majd kézbe veszi a ruhatáramat. A táskámat és a dobozokat leraktam a szoba ajtajához, bízva benne, hogy költözésnél majd megtalálják.

Elindultam a lépcső felé, de megtorpantam még Alice szobája előtt. Minden szénné égett, az egész berendezés. A mi szobánk még lakható volt ehhez az állapothoz képest. A falak szürkék voltak, az ablakokra is vastag por tapadt. Ha becsuktam a szemem, pontosan fel tudtam idézni, hogyan sütött a vidámság erről a szobáról. Mintha a múltam ezzel együtt is hamuvá lett volna. Már nem tudtam ide menekülni, ha gondolkozni akartam, nem várhattam valami jelre, hogy tudjam, Alice velem van. Vége volt. Már épp ki akartam lépni az ajtón, mikor egy összedőlt polc alatt megláttam valamit. Egy rózsaszín ruhás rongybabát angyalszárnyakkal. Ez volt az ajándékom Alice-nak az első karácsonyunkkor. A baba túlélte a tüzet, minden mással ellentétben. Magamhoz ölelve kiléptem a szobából, visszamentem a táskámhoz, és beleraktam a kis angyalt. Csak hogy egy kis tárgyi emléket ténylegesen magammal vigyek.

Sietni akartam vissza Audrey-hoz, de tudtam, hogy ha átváltozik, magammal kell vinnem őt vadászni, és utána már nem jövünk vissza ide többet, hanem az új házunk felé vesszük az irányt. Így hagytam pár percet magamnak, hogy ellepjenek az emlékek.

Elhaladtam a szoba előtt, ami eredetileg Edwardé volt, majd Audrey-é, a hamutól kirajzolódtak az ajtó erezetei. Ezt bámultam, azon az estén tétován, mikor Audrey nem engedett be magához. Végül csak azzal tudtam bebocsátást nyerni, hogy megfenyegettem, bemászom az ablakon.

Carlisle szobája azt jutatta eszembe, mikor Audrey lerészegedett miattam, és átesett a küszöbön. Mikor kinéztem az ablakon, megláttam a tisztást, ahol Bella legyőzte szkanderben Emmetett. A lépcsőn lesétálva eszembe jutott, hogy itt ment le édesapjával karöltve Bella az oltárhoz, és itt esett le Audrey is Alice halálának napján. Odalent megláttam egy gyertyatartót elgurulva a földön, egy ilyen volt- vagy talán pont ez- amit Audrey önvédelmi eszköznek használt és nekem esett mikor megijesztettem, miután visszatértem. Az egyik szekrény behorpadt kicsit, mert Emmett túl nagy hévvel kergette Maggie-t és nekiment, leverve ezzel pár virágot is.

Sok-sok emlék… ami ehhez a házhoz kötött. Megtanultam, hogy sehol se eresszek gyökeret, hiszen minden olyan múlandó, de itt túl sok minden történt. Kibővült a családunk két taggal is, majd elvesztettem Alicet, és megtaláltam Audrey-t. Elvesztettem mindent, és ezek után kaptam egy új esélyt, egy reményt.

- Jasper! Hahó! Minden oké? – vágott hátba Emmett. Én pedig úgy éreztem, mintha egy álomból ébredtem volna fel. Egy fél másodperc erejéig meglepetten néztem körbe.

- Persze, csak elgondolkoztam – magyaráztam.

- Nem láttad Richardot? – kérdezte elgondolkodva Emmett.

- Nem La Push-ban van? – kérdeztem vissza, miközben próbáltam figyelni, hátha meghallom a szívverését valahonnan.

- De, csak elhozták ide, hogy összepakolja a cuccait. - dőlt az ajtófélfának Emmett, és idegenkedve nézett a sebes kezére - Sehol sem találom, mintha a föld nyelte volna el.

- Ó hogy az… - haraptam el a mondatot. - Tudom, hol van! – És otthagyva az értetlen bátyámat kivágódtam az ajtón.

Ez volt a legjobb lehetőség számára, hogy Audrey közelébe férkőzhessen. Mért nem gondoltam erre? Bosszúsan torpantam meg Belláék háza előtt, bentről kiszűrődött Bella határozott hangja, és Richard izgatott szívverése.

- Menjen innen! Semmi keresnivalója itt! – kiabálta a sógornőm.

- A lányom, jogom van látni őt! – vetette ellen Richard.

- Mi folyik itt? – léptem be az ajtón. Audrey apja láthatóan meglepődött a megjelenésemen, de nem hátrált meg. Határozottan és kíváncsian tekingetett a lánya felé.

- Eljöttem megnézni a kislányomat – jelentette ki önelégülten.

- Menj innen! – nyöszörögte Audrey.

- Az apja vagyok – ismételte Richard, mintha ez feljogosítaná mindenre.

- Azt hiszem, az erre való jogát már rég elvesztette. Mi az a kezében? – néztem az összezárt ujjaira.

- Csak mintát akartam venni – nyitotta ki az ujjait, és megláttam a tűt és a kémcsövet a kezében, amit valószínűleg Carlisle felszerelése közül vett el.

- A lánya nem kísérleti nyúl! – kiabáltam rá, és határozottan felé kezdtem közelíteni.

- Belegondolt már abba, hogy az átváltozás a kulcsa mindennek? – kérdezte, miközben hátrálni kezdett előlem. - Ha a folyamatba belekukkanthatnék… Ha vehetnék egy kis vért… - sandított az ágy felé vágyakozva.

- NEM! Nem engedem!- ismételtem meg a döntésemet.

- Kérem…

- Bella, vidd innen! – kértem, mert féltem, pár mondat után nekiesek.

- Richard, jöjjön! – nyúlt a karja felé Bella.

- Nem megyek sehova, hölgyem! –rázta meg magát Richard.

- Na, ide figyeljen! Ajánlom, hogy tűnjön el innen, mert nem állok jót magamért. Menjen el jó messzire, bújjon be egy sarokba és imádkozzon, hogy nem maga lesz az első személy, akit a lánya vámpírként fel akar kutatni! – sziszegtem, miközben az arcába hajoltam.

- Természetesen ez nem fog megtörténni – jelentette ki határozottnak tűnő hangon, de megéreztem átfutni rajta a félelmet.

- Pedig nem biztos, hogy visszatartanám őt, ha magára támadna – folytattam.

- Rendben… De nem tudja, milyen lehetőségtől foszt meg… - sóhajtotta, és elindult az ajtó felé.

- Sajnálom, Jasper… - tátogta Bella.

- Nem a te hibád – nyugtattam.

- Jazz… – hallottam meg Audrey halk sóhaját.

- Itt vagyok kicsim, visszajöttem hozzád.

- Ne hagyj itt többé – sírta.

- Itt maradok veled. Itt vagyok - átöleltem és ringatni kezdtem őt. Bella időközben tényleg átöltöztette egy barna vászonnadrágba és egy sötét pulcsiba.

Richard pedig még mindig az ajtóban állt és nézett minket. Csodálkozást éreztem felőle.

- Mit akar még?

- Maga szereti - jelentette ki hatalmas meglepettséggel. Ugyanezt mondta nekünk még Kanadában, mikor megtaláltuk őt, és Audrey-t nyugtatgattam. Ellentétben azzal, most nem volt kétely benne, tényleg elhitte, hogy szeretem a lányát.

- Mi változtatta meg a véleményét? – kérdeztem kíváncsian.

- Ezek szerint nem csak a vére miatt volt vele – állapította meg. – Számomra még mindig hihetetlen, hogy a maguk fajta képes valami szeretetfélét produkálni, de úgy látszik tényleg lehetséges – sóhajtotta, és ezúttal tényleg magunkra hagyott minket.

- Nem akarom, hogy itt legyen… nem akarom – motyogta Audrey.

- Jól van, jól van, elment, nyugodj meg – csitítgattam.

A következő másfél napon egyedül voltunk. Nem jött hozzánk több látogató, csak mi voltunk. Audrey, én és a fájdalom, ami hullámzóan tört rá. Néhány esetben hosszú percekig sikított, míg fél órát félig eszméletlenül vegetált, vagy nyöszörögve bújt hozzám egy kis enyhülésért. Továbbra sem hagyta, hogy segítsek neki, de a tény, hogy mellette voltam, jól esett neki, láttam a szemében, mikor egy-két józan pillanatában hálásan pillantott rám.

Hálás voltam a napnak, hogy lement, majd ismét felbukkant a horizonton. Tétlenül számoltam vissza a másodperceket, a lélegzeteket a legvégéig. Bella tanácsára minden órában megmondtam neki, hogy mennyi idő van még hátra, hogy tartsam benne a lelket.

Aztán hosszas fohászkodás után, tényleg eljött a megváltó befejezés. Szíve dobogása sokszorosára lódult közeledve a végső dobbanásáig.

A telefonomért nyúltam és Carlisle számát tárcsáztam.

- Mindjárt vége! –szóltam bele a telefonba, és azonnal letettem. – Hallod Audrey, nemsokára vége! – Nem reagált. Csukott szemel feküdt az ágyon, most hasonlított a legjobban ahhoz, amivé készült válni. Olyan volt, mint egy halott.

Fél perc múlva – mikor már a szívverése duplájára erősödött –, a családom belépett az ajtón. Felsorakoztak a szoba végében, úgy, ahogyan Bellánál is tettük. A szemem sarkából észrevettem, hogy Bella és Edward a csoportosulás két szélén álltak. Tehát még mindig nem tudták megbeszélni a helyzetet.

- Jasper, menj egy kicsit odébb, nehogy valami bajod essen! – aggodalmaskodott Esme, mivel még mindig az ágy szélén ültem és Audrey kezét fogtam. – Ha megbizonyosodunk róla, hogy nem veszélyes, ismét közelebb lehetsz hozzá, de kérlek, most a kedvemért lépj hátra! – kérlelt aggódva.

- Rendben – sóhajtottam, és elengedtem Audrey kezét. Nem kapott utána, mint eddig, csak feküdt mozdulatlanul, mint egy szobor.

A szíve vad harcot folytatott az elkerülhetetlennel. Minden egyes dobbanás makacsul küzdött a szívét ostromló méreggel. Tudtam, hogy lassan elmúlik a fájdalom a végtagjaiban, és minden csak arra az egy – még élő – szervére fog összpontosulni. Meg-megremegtek a kezei, és halk morgás tört fel a torkából.

A szíve egyre inkább feladta a harcot. Először csak egy dobbanás maradt ki, majd kettő, és az utolsó erőtlen dobbanással végleg meghalt. Egy aprócska részem ijedten rezzent össze, mikor a szívverésének a hangja megszűnt. Furcsa volt a hirtelen támadt csend.

Tudtam az eszemmel, hogy ez még nem a vég számára, mégis ijesztő volt a tudat, hogy a nő, akit szeretek, meghalt.

A szemét hirtelen nyitotta ki. A megszokott kékség helyett ijesztő vörösség pásztázta körbe a szobát. Feszült voltam, hogy nem éreztem az érzéseit, sokkal könnyebb lett volna minden, ha érzem őt. De sajnos éppúgy, mint Bellánál is, a vámpírságtól nála sem múlt el ez furcsa emberi képesség.

Mindenki megfeszült izmokkal várt. Audrey lassan felemelte a kezeit a arca elé és nézni kezdte őket. Mint egy kisbaba, aki ismerkedik a világgal. Ez egy új világ volt neki, ahol minden kis apró részecskét látunk, és még a bőrünk is más.

- Audrey – szólítottam meg, mire ijedten fordította felém a fejét – Csss, nem kell félned! - léptem közelebb hozzá – Jasper vagyok – nyújtottam fel a kezem lassan. – Tudom, hogy minden nagyon zavaros, hogy nem érted az egészet, de itt vagyunk. Segíteni akarunk. Segítek, kicsim – próbáltam megnyugtatni, és lassan hozzáérintettem a kezem az övéhez. Merőn nézett engem, de hagyta, hogy összekulcsoljam az ujjainkat. Annyira szép lett, hogy pár pillanatig elbűvölten néztem az arcát. – Itt vagyok. Ügyes vagy! – mosolyogtam rá.

Mire halványan elmosolyodott és ő is megfogta a kezemet. Hallottam, és éreztem is, hogy a családom kicsit megnyugszik a háttérben ettől az egy apró mosolytól.

Aztán a következő másodpercben mintha valami furcsa fény csillant volna a szemeiben. Éreztem, hogy erősen, sőt fájón megragadja a kezemet, és átrepít maga fölött. Átszelve a szobát nekicsapódtam a szemközti falnak.

Mikor feleszméltem, már a szoba legtávolabbi sarkában állt támadóállásban, és vicsorgott ránk. Két másodpercet elvesztegettem azzal, hogy döbbenten néztem rá.

A fiúk – Edwarddal egyetemben - a feleségük elé álltak védekezésül. A lányok arcán épp azt a meglepettséget láttam visszatükröződni, mint amit én is éreztem.

Audrey vadul morgott felénk, az ellenséget látva bennünk. Nem ilyen reakcióra számítottam újszülött korában. Reméltem, hasonlóan fog reagálni, mint Bella. Bár minden ember és minden újszülött más. Ezt életem során már többször megtapasztalhattam.

- Audrey, Carlisle vagyok - lépett egyet felé apám. – Audrey, nem akarunk bántani!

Audrey nem figyelt rá, csak hirtelen kihasználva a rést, ami Carlisle és Esme között keletkezett, meg akarta támadni Esmét. Hirtelen cselekedtem, nem gondolkoztam, csak elé vetettem magamat. Hallottam Esme kiáltását, és felkészültem arra, hogy Audrey nekem esve megharaphat, vagy letépheti a fejem vagy a karomat. Mégsem voltam képes védekezni, és bántani őt. Éreztem ahogy a karjai körülölelnek és vártam a fájdalmas szorítását. De… nem jött. Dermedten álltam, és Audrey átölelt, de nem bántott. Az arcát a nyakamba fúrta és mélyeket lélegzett.

- Mi történik? – kérdezte halkan Bella, nehogy felidegesítse őt.

- Az illatom – világosodtam meg. – Az illatom megnyugtatja – ismételtem meg megkönnyebbülve, és finomat visszaöleltem.

- Ez páratlan! Emberként is nagy hatással volt rá az illatod, vámpírként, pedig valóságos nyugtatószer! – lelkesedett Carlisle.

- Igen, legalább valamivel le tudom csillapítani. Elmegyek vele Oregonba – néztem Carlsile- ra magabiztosan.

- Ne menjen egyikünk veletek?

- Nem, megoldjuk, megoldom. Ti csak felzaklatnátok a jelenlétetekkel – magyaráztam, és lassan kihátráltam az ajtó felé.

- Intézem az utat - ugrott Carlsile is.

Miközben elhaladtam a bejárat mellett felkaptam a ház kulcsait, amit még Carlisle rakott oda nekem.

- Hát öregem, ez a lány nem olyan, mint Bella… - állapította meg Emmett.

- Nem… ő az én vámpírom – jelentettem ki átkarolva őt. Bíztam benne, hogy ezzel a lehetőséggel van egy kis reményünk arra, hogy ne vaduljon el teljesen, és tudjam őt szabályozni. De, hogy mi is lesz ennek az egésznek a vége, addig még sok hónapnak kell eltelnie. Sok harcot meg kell nyernünk. Mindkettőnknek.