A végzet könnyei – 23. fejezet

Sziasztok!

Meglepetés! :) Remélem nem felejtettetek el teljesen!:D Visszatértem – levizsgázva, az első évet befejezve, fáradtan és megkönnyebbülve - , és alább itt az új fejezet is. :D

A fejezetben volt egy rész, ami egyik bétám szerint felesleges, másik szerint nem, én a feji írójaként értem mindkét oldalt, de nem szeretek semmit sem csak úgy a kukába dobni, vagy jelen esetben a delete gombot használni, ezért benne hagytam. Azt már rátok bízom, hogy eldöntsétek felesleges-e az a rész.:) ( nem baj, ha sztetek is az, megértem.:)) Mindenesetre küldöm azoknak, akik vártak egy ilyen részt még.:D Sok szeretettel írtam!:) kárpótlásszerűségként.:)

Na, aki érti a fenti hablatyolásom, annak piros pont!:D

Köszönöm mindkét lánynak a segítséget! Imádlak titeket! :) Tűzön, vízen, forróságon át is segítettek, hogy minél hamarabb olvashassatok!:)

A komment határ ismét legyen 15 hozzászólás.:) Külön-külön!:) Úgy vettem észre ez a legkönnyebben elérhető számotokra.:) Remélem most is így lesz.:)

Drágáim, kössétek fel a nadrágot!:P Jó olvasást hozzá!:)

Puszi,

Truska

Vörös köd (váltott szemszög)

Audrey

Biztos voltam benne, hogy meghalok. A tűz úgy nyaldosott, hogy hiába próbáltam, nem tudtam szabadulni tőle. A karomon és az arcomon a kezdeti fájdalmat zsibbadtság vette át. Nem tudom, mennyi ideje égtem a saját kis halotti máglyámon, talán órák, vagy csak másodpercek teltek el, de lassan elemésztett.

Aztán vége lett. Valami a földre lökött és a lángolás alább hagyott. Megkönnyebbülve kaptam levegő után.

Az ezután következő dolgok csak félig jutottak át tudatom homályos ködén. Hallottam Carlisle és Seth hangját. Tehát jól van! Carlisle biztosított róla, hogy Maggie is jól van. Megkönnyebbülés járta át a sejtjeimet. Éreztem, hogy vizet engednek a bőrömre, hallottam mindenki hangját, csak az övét nem… Hol van? Jasper nem volt mellettem, nem hallottam a hangját, a suttogását, nem éreztem az érintését. Nem volt velem. A felismeréstől ijedten nyitottam fel a szememet. Nem! Nem lehet, hogy neki baja esett! Nem lehet!

Őrült képek vetültek a szemem elé abban a néhány bizonytalan másodpercben. Ahogyan a testvérei nem tudják lefogni őt, és beugrik utánam a tűzbe… hogy meghalt miattam… nem, nem lehet! Ordítani akartam utána, de csak egy halk suttogásra futotta.

Hívásomra végül ott termett mellettem a semmiből. Láttam, ahogyan kétségbeesve és tétován néz engem. Nem ért hozzám, de a pillantásával simogatott. A szemeiben ugyanolyan lágyság volt, mint mikor kitárt karokkal várt… de nem értem el hozzá.

Hallottam, ahogyan Edwardék a sérüléseimről beszélnek, tudtam, hogy meg fogok halni, biztos voltam benne, hogy nem élem túl, ekkora szerencsém nem lehet. Csak egy ember vagyok, semmi több. Múlandóság és halál legelöl szerepeltek a hosszú és végtelennek tűnő listán, mely a halandóságom hátrányait veszi számba.

Mintha a tudatom és a testem külön életet élt volna, nem éreztem semmit, nem tudtam mozdulni, csak halványan figyelni a külvilág eseményeire. De egyre nagyobb koncentrációmba telt, hogy ne hagyjam magam elmerülni a feketeségbe. Küzdöttem, de tudtam, nem lesz elég erőm a végsőkig harcolni.

Annyi mindent akartam nekik mondani, nem csak Jaspernek, hanem mindenki másnak. Szerettem volna még egyszer látni Maget, megbizonyosodni róla, hogy tényleg semmi baja, és elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Végül csak Jasperhez szóltam, így is alig volt erőm kipréselni magamból a szavakat. Úgy éreztem magam, mintha ellepne a víz. Lassan, tompán kezdtem érzékelni a külvilágot.

Derekasan küzdöttem ellene, még rengeteg mindent akartam neki mondani. Nem áltattam magamat azzal, hogy úgyis túlélem. Még hallottam, hogy Jasper azt mondja, hogy minden rendben lesz, aztán csak beszippantott az eszméletlenség.

Csak remélni tudtam, hogy nem most láttam őt utoljára.

Azt hittem, hogy elsötétül minden és kész, nincsen tovább. Pár pillanattal később tényleg minden nyugodtabb lett. Csönd vett körül. A tompaság, az itt-ott előjövő fájdalom elmúlt, mintha nem is lett volna. Várakozásaimmal ellentétben sokkal jobban érzékeltem a külvilágot. Óvatosan nyitottam ki a szememet. Fehérség vett körül. Vakító fehérség, percekig csak feküdtem és vártam, hogy hozzászokjak a fényhez.

Egy szobában voltam, a ruháim teljesen sértetlenek voltak rajtam és a bőröm is ép volt. Döbbenten és gond nélkül keltem fel az ágyról.

- Úristen - suttogtam, még mindig az egészséges kezeimet bámulva. – Hol vagyok? – tettem fel a kérdést a világosságnak. – Meghaltam? – kérdeztem ijedten.

Nem így képzeltem a halált, végül is sosem képzeltem el ténylegesen. De most itt ülve egy fehér szobában, egy fehér ágyon, világosságban megijedtem. Nem akartam meghalni. Még élni akartam. A családommal. Maggie-vel. Jasperrel. Csak most jöttem rá, mennyire szerettem élni.

- Nem, még nem! – válaszolta egy ismerős hang a hátam mögül. Meglepve fordultam meg és tátott szájjal néztem rá. Nem kellett volna meglepődnöm, de ebben a pillanatban egyáltalán nem számítottam rá. – Jaj, ne nézz rám úgy, mint egy kísértetre! – nevetett fel. – Jó újra látni, Audrey!

- Alice! – suttogtam. Mosolyogva nézett rám, ugyanolyan volt, mint amilyennek az emlékeimben élt.

Pár másodperc után átszelte a köztünk lévő távolságot és a karjaiba zárt. Ugyanolyan hideg volt az ölelése, mint sok-sok hónappal ezelőtt is, mikor még élt.

- Te meg mit… - kezdtem, de félbeszakított.

-… keresek itt?- fejezte be a megkezdett mondatom. - Audrey, ezt minden egyes alkalommal megkérdezed – mosolygott. – Ki akartam használni az utolsó lehetőséget, hogy beszélhessünk – válaszolta végül.

Lassan jutottak el mondatai a tudatomig. Az utolsó alkalom…

- Meghaltam? – kérdeztem ismét.

- Mint már mondtam, nem. Még nem – válaszolta sóhajtva. – Jaj, ha élnék, akkor megleckéztetném azt az őrültet. Hogy tehette ezt? Ez annyira undorító. Mások szenvedését élvezni – fakadt ki.

- Meg fogok halni? – kérdeztem nem reagálva a szavaira, bár már valahol legbelül tudtam a válaszát.

- Igen – válaszolta őszintén. – Gyere, üljünk le – mutatott az ágy felé.

- Alice… - sóhajtottam és éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet. – Én nem akarok meghalni, én nem akarom itt hagyni a többieket, ez annyira… nem, nem… biztos van valami megoldás… Vámpírok és alakváltó farkasok között élek, nem hiszem el, hogy nincsen valami megoldás…

- Ami azt illeti, van… - jelentette ki Alice teljesen nyugodtan.

- Tessék? – néztem rá kétkedve.

- Audrey, két lehetőség van, hogy kijuss innen. Vagy leáll a szíved emberként, és velem jössz, vagy megharapnak – mondta könnyedén.

- Megharapnak- ismételtem, minta először hallanám ezt a szót.

- Igen Audrey, vámpírrá változtatnak – sóhajtott türelmetlenül. – Mégis mennyi füstöt lélegeztél be, hogy ilyen lassan jár az agyad? - ugratott, de nem figyeltem rá.

- Vámpírrá? Nem, Jasper nem engedné... Nem fogják megtenni, Alice... – ráztam meg a fejemet. Teljesen biztos voltam a dologban, ami kétségbe ejtett.

- Mért ne engedné? – nézett rám kérdőn.

- Ezt hallgatom hónapok óta, hogy nem akarja, hogy vámpír legyek, mért akarná éppen most? – hajtottam a tenyerembe az arcomat.

- Audrey, Jasper azt nem akarta, hogy csak úgy feláldozd az emberi életed, hogy vele lehess – tette a vállamra a kezét.

- Ez ugyanaz – vágtam közbe.

- Nem ugyanaz – tiltakozott. – Most meg fogsz halni és ezt ő is tudja. Csak így akadályozhatja meg, hogy elveszítsen – nézett rám jelentőségteljesen.

- De lehet, hogy nem is akar vámpírként velem élni… - hajtottam le ismét a fejem.

- Tényleg megártott a füst… Audrey, ne legyél már ilyen butus! Már hogyne akarna? Szeret téged. Tudom és te is tudod – kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Végül belenéztem a magabiztos szemeibe, és majdnem felnevettem a helyzeten.

- Ez annyira őrület! – csóváltam meg végül a fejemet.

- Mi?

- Hogy te győzködsz erről – utaltam a kapcsolatunkra. - Annyira bonyolult az egész…

- A szerelem sosem volt egyszerű – nevetett fel.

- Nem haragszol? Nem kívánod a halálomat?

- Hogy Jazz is meghaljon, hogy boldogtalan legyen, hogy mindenki más szomorú legyen? Nem, sose kívánnék ilyet. Különben is… téged is szeretlek! – paskolta meg a térdemet.

- Ha a helyedben lennék, nem biztos, hogy meg tudnám bocsátani magamnak… - sóhajtottam.

- Erről szól a barátság, nem? Jaspert is szeretem, és azt akarom, hogy boldog legyen – mosolygott rám.

- Köszönöm – suttogtam.

- Én köszönöm neked már sokadszorra, amit értünk tettél – mondta, de kérdő pillantásomat látva folytatta. – Hálás vagyok neked, hogy kihúztad őt a gödörből.

Ezúttal én nyúltam ki felé, és hosszan megöleltem őt. Én is hálás voltam neki mindenért.

- És most mi lesz? – kérdeztem tétován, megtörve a csendet.

- Várunk – kaptam a rövid választ.

- Mire?

- Hogy döntsenek felőled - válaszolta még mindig könnyedén.

- Mondtam, hogy nem akarja… - sóhajtottam, mert biztos voltam benne, hogy az egész család Jaspert győzködi az átváltozásom felől.

- Nem ő! Jasper nem ellenkezik – rázta meg a fejét. - Jacobot kell meggyőzni. Tudod a szerződés, meg miegymás… Kell az engedélye, hogy megharaphassanak - magyarázta könnyedén. Látva elképedésem hozzátette – Igen tudom, hogy mi történik velük, miközben mi beszélgetünk.

- Jacob… - sóhajtottam, és igyekeztem nem törődni ezzel az őrült helyzettel. Jake volt az, akivel sosem voltunk jóban. Vagyis inkább semleges volt a viszonyunk. Alig szóltunk egymáshoz, csak egy légtérben éltünk. Inkább Seth volt az, aki a farkasok közül közel állt hozzám.

- Van remény, hidd el… - tette a vállamra a kezét, talán azért, hogy megnyugtasson, talán azért, hogy visszahozzon a valóságba, vagy ahol épp voltunk.

- Remény…

- Jake-nek is vannak gyenge pontjai, csak meg kell találniuk – kacsintott rám.

Sosem akartam, hogy valakire rákényszerítsenek valamit, főleg miattam nem, hogy én élhessek, vagyis átvitt értelemben élhessek az akarata ellenére. Azt hiszem, ha esetleg sikerül is a meggyőzése, Jacobbal továbbra sem leszünk jobb viszonyban.

- Hol vagyok most? – néztem körbe tétován a fehér szobán, hogy eltereljem a figyelmemet az aggasztó dolgokról.

- Élet és halál között. Tudom, elég lelombozó egy hely, de nincs jobb… - magyarázta karba tett kézzel. - Én kicsit színesebbé tenném a helyet – kezdte fellelkesülve, aztán megtorpant. - De ha nem, hát nem… - húzta el a száját.

Elmosolyodtam rajta. Már el is képzeltem, ahogy virágos tapétával kezdi kidíszíteni a falat, hogy vidámabbá tegye a szobát. A kis plüss állatkákról nem is beszélve.

- Most használjuk ki azt a kevéske időt, amink maradt, és beszélgessünk valamiről… pontosabban valakikről – kezdte tétován.

- Kikről? – kérdeztem vissza nem sok jót remélve.

- Gregory- ról és az apádról – kezdte halkan, rá nem jellemző módon.

- Igen? – noszogattam beletörődően, bár egyik témához sem volt túl sok kedvem. Ők voltak azok, akik így vagy úgy, de rossz hatással voltak az egészségemre, és valahol mélyen bosszantott, hogy még élet-halál között sem tudok szabadulni tőlük.

- Audrey, meg van kötve a kezem és nem mondhatok sokat,.. – vágott bele a mondandójába, miközben a kezemért nyúlt. - Meg kell találnotok a módját, hogy megöljétek Gregory-t, addig nem lehet vége ennek az egész őrületnek – nézett a szemembe magabiztosan.

- Hogyan? Ő annyira erős…

- Nem legyőzhetetlen. Mint Jake-nek és mindenki másnak, neki is vannak gyenge pontjai. Megvan a módja, hogy hogyan válik sebezhetővé, és tudjátok megölni.

- Éspedig? – néztem rá reménykedve.

- Így is túl sokat mondtam, Audrey. A lényeg, hogyha Jasper beveti a tapasztalatait, Emmett pedig a fizika tudását, akkor rá fognak jönni a dolog nyitjára – mosolygott rám.

Mivel tudtam, hogy többet úgysem tudok kihúzni belőle, ezért mást kérdeztem.

- Mért akart hirtelen megölni? Eddig más volt a terve velem…

- Mert van egy másik áldozat, akire most rávetheti magát – válaszolta gondolkodás nélkül.

- Az apám… - egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy vajon akkor is itt lennék-e, ha Gregory nem érzi meg apám szagát, ha nem jön rá az igazságra.

- Igen. Ugyanakkor nem akart megölni, valahol reménykedett benne, hogy megmentenek, és akkor folytatódhat a kis játéka – húzta el a száját és a szemem sarkából láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét.

- És az apám? Miért? Miért keseríti meg az életem? Miért kellett megjelennie? – kérdeztem kétségbeesve.

- Tudom, hogy idegesítő - mikor felhorkantam elmosolyodott. – De fontos szerepe lesz a jövő alakulásában – szögezte le.

- Mégis mennyire fontos?

- Nagyon fontos. Audrey, egy kicsit többet látok a jövőből, mint eddig. Sok lehetőséget láttam már és nagyon sok helyütt neki is fontos szerepe lesz.

- Ez elkerülhetetlen? Nem lehet kirakni valamelyik út szélén és menni hagyni? - próbálkoztam reménykedve.

- Nem. Ennek így kell lennie – mosolygott rám elnézően.

- Értem – sóhajtottam, és próbáltam rájönni, hogy miben lehet apámnak olyan fontos szerepe.

- Döntöttek – szakított ki a gondolataimból, mielőtt jobban belemerülhettem volna a találgatásba.

- Máris? – néztem rá döbbenten és a torkomban gombóc keletkezett idegességemben.

- Hidd el, Jacob számára egy örökkévalóságnak tűnt – nevetett fel – Különben is, itt egy kicsit máshogy telik az idő – mutatott körbe.

- Mi az ítélet? – suttogtam. Hangosabban nem tudtam volna megszólalni. Szinte biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, úgy igazán, hogy Jake nem engedi, és sosem látom őket.

- Mindjárt megharap valaki – mosolygott rám Alice.

- Húha, ez… - dadogtam. Váratlanul ért a döntés. Erre nem számítottam. Reménykedtem benne, de… nem gondoltam volna, hogy tényleg engedik, hogy visszamehetek közéjük. „Élni”.

- Audrey, többet nem találkozunk – hallottam meg Alice halk, szomorú hangját.

- Tessék? – néztem rá meglepve.

- Vámpírként nem fogsz álmodni és nincs is már szükséged rám. Jasper majd egyenget az utadon és melletted lesz – mosolygott rám halványan.

- Hiányozni fogsz, Alice – sóhajtottam. Furcsa volt belegondolni, hogy tényleg nem találkozhatok többet vele. A halála óta háromszor találkoztuk, és mindig egy újabb lendületet adott az életemnek. Akárhonnan is jött, akármennyire az égieken, vagy épp a tudatalattimon is múlt a dolog. Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy erre most már nem lesz lehetőség.

- Tudom… Meg ne lássalak még legalább egy örökkévalóság! Megértetted? – mosolyodott el őszintén.

- Oké – mosolyogtam vissza és a könnyeim közben elhomályosították a látásomat. – Köszönök mindent!

- Ég veled, Audrey! – ölelt át egy pillanatra.

- Ég veled – suttogtam, miközben olyan erősen szorítottam, mintha sosem akarnám elengedni.

Elnyelt a sötétség, hogy aztán néhány másodperccel később a fájdalom vegye át a helyét.

Égető, tüzes fájdalom. Mintha ismét lángra kaptam volna, de ez még Gregory lángjainál is rosszabb volt. Nem csak kívülről ostromolt, hanem belülről is. Fájdalmasan, minden egyes testrészemet hatalmába kerítve.

Sikítva próbáltam szabadulni a lángoktól, de nem lett jobb. Hallottam a hangokat körülem, de nem tudtam megérteni mit mondanak. Hideg karok öleltek át, ami kicsit enyhített a fájdalmamon.

Nem tudtam, hol vagyunk pontosan, csak abban voltam biztos, hogy nem a nagy házban. Jasper magához húzott és az illata kicsit lenyugtatott, a sikításaim elcsitultak, és csak halkan nyöszörögtem, hogy levezessem a fájdalmamat. Mint mikor kiskoromban, ha lázas voltam, dúdolgattam vagy énekeltem, hogy ne érezzem magam olyan pocsékul. A nővérem mindig kinevetett, de én akkor is jobban éreztem magam tőle. Jasper vállába fúrtam a fejem és élveztem a közelségét. Nem voltam egyedül és ez a tény, akárhogy is vesszük, megnyugtatott.

Egy alkalommal megkönnyebbülés öntötte el a tagjaimat, és annak ellenére, hogy éreztem a fájdalmat, mégis enyhült a lángolás. Jasper szemébe nézve döbbentem rá, hogy érzi az érzéseimet, és ő használta rajtam a képességét. Kitisztult annyira a tudatom, hogy megszüntettem a köztünk lévő kapcsolatot, hogy ne szenvedjen. Nem akartam, hogy átélje ezt az egész borzalmat, nem várhattam el tőle, hogy vigye a keresztemet. Akármennyire is jó érzés volt, mikor segített. Nem akartam, hogy szenvedjen.

Hallottam néha Carlisle és Bella hangját is. Megnyugtatott, mikor hallottam, hogy egyre kevesebb és kevesebb idő van hátra az átváltozásból. Apám pedig… szinte meg sem lepődtem mikor meghallottam az ő hangját is. Reméltem, hogy Jasper nem bántja őt. Nem apám miatt, hanem miatta. Ez rá vallott, biztos voltam benne, hogy most is csak azzal a ténnyel van elfoglalva, hogy mi leszek, nem pedig azzal, hogy ki vagyok.

Aztán egyszer csak kezdett vége lenni. Azt vettem észre, hogy nem fáj a lábam, és tudom mozgatni a kezem gond nélkül. A szívem dobogását a kezdetektől hallottam visszhangzani a fülemben és most döbbenten tapasztaltam, hogy kihagy egy-egy dobbanást. Hallottam, ahogyan egyre többször és erőtlenebbül üt, majd végleg elcsendesedik.

Minden nyugodt lett. A testemet elöntő fájdalom végleg eltűnt. Vége lett a hosszú, végtelennek tűnő harcnak. Átváltoztam.

Ahogyan kinyitottam a szememet, mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol mindent sokkal élesebben látok és érzékelek. Az érzékszerveimet megcsapta a rengeteg érzet, és nem tudtam mit tenni ellenük. A színek, a fények, a hangok. A sok-sok aprócska részlet, amire nem is figyeltem emberként. Úgy éreztem, ennyi információt egyszerre lehetetlenség befogadni, mégis gond nélkül sikerült. Egyszerre tudtam figyelni a szemem előtt szálló kis szemcsékre és a távolban hallatszódó neszezésre.

Mikor meghallottam magam mellett egy ismerős-ismeretlen hangot, egy szempillantás alatt odakaptam a fejemet. Az arc is annyira ismerős volt, mégis annyira más. Sok-sok ellentét egymás mellett. Jasper biztosított róla, hogy nem leszek egyedül, hogy mellettem lesz ennek a világnak a megismerésében és ez a tudat megnyugtatott. Megkönnyebbülve sóhajtottam, de később tudtam, hogy ezt nem kellett volna.

A torkomat kínzó, elviselhetetlen szomjúság mardosta, bár az arcom rezzenéstelen maradt, mégis úgy éreztem, hogy ráfagy az a halvány mosoly, amit az imént Jasper felé küldtem. A tudatomra vöröslő köd borult, ami arra sarkallt, hogy védjem meg magam és keressek táplálékot, szüntessen meg ezt a kínt, ami a torkomat ostromolja szüntelen. Tudtam, hogy harcolnom kellene ellene, de képtelen voltam rá. A köd egyre sűrűbb volt, és kénytelen voltam megadni magam neki.

Jasper

- Audrey, nézz rám! – kiáltottam rá, de tudtam, úgyis hatástalan. Vicsorogva indult meg felém sokadszorra.

A sok százéves tapasztalataim arra ösztökéltek, hogy védjem meg magam bármilyen áron, de tudtam, hogy a dühöngő álarc mögött valahol mélyen még mindig az a nő lapul, akibe beleszerettem, és nem akartam neki fájdalmat okozni vagy bántani. Amíg lehet…

Nekem csapódott és a hátam mögötti falnak ütköztünk, teljes erőmből tartottam el magamtól, miközben próbált megharapni, mint egy veszett kutya.

- Kicsim, csak segíteni akarok! Ha hallasz engem… - kezdtem, de ezúttal erősebb volt nálam, és kénytelen voltam hasba rúgni védekezésül, így átrepült a szobán. -… Csak a falat engedd le, és segítek! Jobb lesz! Nem akarlak bántani! - folytattam, újabb védekező pozíciót felvéve.

Fél éve, hogy ott hagytuk Forksot, és Crater Lake-be hoztam őt. Mint minden újszülöttnek, hullámzó volt a hangulata. Akkor tombolt a leginkább, mikor éhes volt, és nem bírt a szomjúságával. Ő ezt csak vörös ködnek hívta, ami rátelepszik a tudatára. Jó hasonlatnak tartottam, de akármennyire igyekeztem sehogy sem tudott a köd felett uralkodni, pedig minden tudásomat, és képességemet bevetettem.

Az még jobban rontott a helyzeten, hogy próbáltam irányítani, mit ehet, merre vadászhat. Az elmúlt fél évben a tombolásai ellenére jól bírta az állatvért, bár teljesen el voltunk szigetelve az emberektől itt, így nem volt lehetősége megtapasztalni a másik oldalt. Tudtam, hogy csak azért támad rám, mert megakadályozom abban, amit pillanatnyilag a legjobban akar a világon: hogy emberi vért igyon.

- Audrey, ne haragudj rám! – mondtam, mikor ismét felém ugrott, és reméltem, hogy a ködön keresztül talán eljut a tudatáig a hangom. Néhány tizedmásodperccel később már a földön feküdt, ahova a nyakánál fogva szegeztem őt. Elszorítottam a légcsövét, hogy ne tudjon levegőt venni. Tudtam, hogy minél szomjasabb, annál jobban fáj neki, de ez volt az egyetlen lehetőségem. – Audrey, ha hallasz, engedd le a falat! Kérlek! – tettem hozzá egyre kétségbeesettebben. A szemeit fürkésztem remélve, hogy látom megjelenni benne az emberséget, de akárhogy vártam, még így levegő nélkül is sokkal erősebb volt benne az ösztönlény.

Próbáltam nem törődni azzal a részemmel, amely Audrey-t akarta megvédeni mindentől. Tudtam, hogy nem segítene egyikünknek sem, ha hagynám, hogy megpróbáljon széttépni.

Az első hetekben egyáltalán nem védekeztem a támadásai ellen. Így sikerült többször letépnie a karomat, vagy csak kimarni belőlem darabokat. Aztán lassan rájöttem, hogy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok mindkettőnknek. Ha tudatában volt a cselekedeteinek, csak miattam aggódott, és ez nem könnyítette meg egyikünk helyzetét sem.

Kezdetben reméltem, hogy ha múlik az idő, jobb lesz a helyzet, de ugyanolyan volt. Sőt, nehezebb. Az idő múlásával kitapasztalta a harcmodoromat, a védekezési taktikáimat, és épp ezért néha meglepett. Ahogyan most is.

Csak későn eszméltem rá, hogy mire készül és a következő pillanatban már fölém gördült és éles fájdalmat éreztem az arcomon. Belém mart, és teljes erejéből lefogott, úgy, ahogyan az előbb én tettem vele...

- Audrey, gyere vissza hozzám, kérlek! – kértem, de láttam, hogy újra belém fog marni. Úgy fogott, hogy tudtam, bármelyik pillanatban letépheti a fejem, vagy a karom. Utolsó próbálkozásként nyugalmat sugároztam felé, remélve, hogy áttörök a falon. Vadul morogva harapott bele a nyakamba és akkor vége lett. Éreztem a felőle áradó kétségbeesést és zavarodottságot, és azt is, hogy enyhül a fájó szorítása.

- Úristen! – suttogta, mikor meglátta a friss sebeimet – Ne haragudj! Én… én… - szólalt meg dadogva.

- Semmi baj! Cssss! Semmi baj! Sikerült! –csitítgattam, és annak ellenére, hogy el akart tőlem húzódni magamhoz öleltem. – Sikerült! – ismételtem kicsit megnyugodva, és ringatni kezdtem.

Ezt, a harapásokat, a kétségbeesést, a nyugtatást, a könyörgést, a harcunkat eljátszottuk minden egyes nap. Immár fél éve. Úgy éreztem, ennek sosem lesz vége.

Audrey

A jól ismert vörös köd ismét körbelengett. Földöntúli boldogságot éreztem, mintha erre a pillanatra vártam volna ez idáig. A torkomat kaparó szomjúság eltűnt. Csodálatos érzés volt, ahogy az éltető nedű végigfolyt a torkomon. Valahonnan furcsa hangot hallottam. Új volt, mégis ismerős. De nem érdekelt, csak a vérre gondoltam.

Valami hozzámért újra és újra, de azzal sem törődtem, volt jobb dolgom is. Mintha a paradicsomban lettem volna. Minden sejtem élvezte a kényeztetést, a megkönnyebbülést. Az egész olyan volt, mint egy csoda. És még többet akartam ebből a csodából. Nem érdekelt semmi. A valami ismét megérintett, ekkor elfogyott a türelmem és elengedtem a karomban tartott testet és felé lendültem. Csak felé akartam csapni, mint mikor leütjük az ébresztő órát, de mozdulat közben megtorpantam.

Egy könnyes szempárral találtam magam szembe. A hang pedig, amit hallottam, gyereksírás volt. Azért volt olyan ismerős, mert Maggie is így sírt. Még fel tudtam idézni az emberi emlékeimből.

Emberi…

Maggie…

A vörös köd hirtelen kezdett kitisztulni. Mintha lemosnának egy piszkos ablaküveget. Sokkal tisztábban tudtam gondolkodni. Körbenéztem és megdöbbentem a látványon, ami fogadott.

Ezt én tettem?

Ne! Nem lehet! – kattogott az agyamban szüntelenül.

A test, amit a karomban tartottam, már élettelenül, sápadtan feküdt a földön. Hisztérikusan vettem tudomásul, hogy nem messze egy másik úgyszintén. Két ember? Ne!

Hiába rimánkodtam, hogy csak egy rossz álom legyen ez az egész, egyre valóságosabbnak látszott. Hiszen nem is tudok álmodni…

Az előttem bömbölő gyermekre néztem és mélyet lélegeztem, hogy megnyugtassam magamat. Nem kellett volna. A vérérének az illata az orromba kúszott, és ismét kezdett ellepni a köd. Nem! Nem szabad!

Bűntudat mardosott, és hajtott a vágy az újabb áldozatra. Kétségbeesve néztem körbe, de nem láttam senkit, aki segíthetne.

Két tűz közé kerültem. Féltem, hogy a rossz oldalt választom.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ellenálljak a kísértésnek, de a vörös köd nem hagyott nyugodni. Vért akart. Még több vért. Vámpír voltam, egy önkontroll nélküli gyilkoló gép. Úgy éreztem, nincsen más választásom, csak engedni a csábításnak. Beletörődve a sorsomba léptem a gyermek felé, aki hatalmas nagy szemeivel reszketve nézett rám.