A végzet könnyei - 3. fejezet

Sziasztok!

Nos, íme itt van ez a fejezet is.- megküzdöttem vele, azt hiszem.:) Köszönöm Mismouth-nak, és Zsizsának a sok segítséget.:) Lou- nak is, hogy ilyen bőven kifejtette a véleményét.:)

Valamint köszönöm Spirit Bliss-nek, és az ő Szandijának( Nevramiel) is a segítséget.:)
Bizonyos résznél ők segítettek ötletelni- mondván, hogy ők a nagy szakértők:). ( majd rá fogtok jönni, hogy hol.:) Szóval köszönöm nekik, hogy segítettek, nem volt könnyű formába önteni az ötleteiket. Remélem sikerült.:)

A hozzászólás határral kapcsolatban rengeteg vita volt. Nos, úgy döntöttem, hogy megtartom a határt. Ezt az egész játékot a legutóbbi feltételekkel. Mivel nem tudok mindenki kedvére eleget tenni kicsit önző módon magamra összpontosítok, és várom, hogy írjatok nekem.:) Szóval marad a minimum hat sor, és a leghosszabb győz,(és kap választ a kérdésére, ötletelhet, és elolvashatja a következőt elsőként.:)) viszont a témát figyelembe véve megemelem a határt negyvenre.:) (akinek tetszik, tetszik -akinek nem, nem.:))Remélem, hogy olyan hatásosra sikerült a fejezet, hogy határ ide vagy oda, írni fogtok nekem, és megosztjátok a véleményeteket.:) Leszögezem, hogy ilyet még sosem írtam!:D

18 éven aluliak számára nem ajánlott… - úgyis mindenki elolvassa, csak a mihez tartást végett.:D


Pokol (Chloe szemszöge)

Anya megjöttem!- nyitottam be az ajtón. – Sandy meggyőzött, hogy nézzünk meg egy filmet, Azért jöttem későn!- magyarázkodtam.

- Anya?- néztem be a konyhába, de sehol nem láttam senkit. Furcsálltam, hogy nincs itt, hiszen, nyár van. Anyám tanítónő a helyi általános iskolában, és nyáron neki is szünet van. A nappaliban sem volt. Reméltem, hogy már nem megint a szobámban kutakodik. Legutóbb rajtakaptam, hogy a naplómat olvasgatja. Azóta, mindketten sokkal trükkösebbek vagyunk. Én az elrejtésben, ő a keresésben.

Elindultam a lépcsőn felfelé, de félúton megtorpantam. A lépcső tetején, egy férfi állt. Még soha nem láttam, magas, izmos és még félhomályban is eszméletlen jóképű. Meghökkentően gyönyörű, és félelmetes. De nem tudtam, hogy miért. El kellett telnie néhány pillanatnak, míg a meglepetéstől, hogy meg bírtam szólalni. Talán valami szerelő. A fenti fürdőben három hete csöpög a csap… apa meg olyan béna, hogy nem tudja megszerelni.

-Ki… Kicsoda maga?- dadogtam még mindig megbűvölve.

A férfi nem szólt semmit, csak szélesen elmosolyodott. Lassan elindult lefele a lépcsőn, felém.

- Chloe! - hallottam meg a hátam mögül édesanyám kétségbeesett hangját. Megfordultam a tengelyem körül, és őt kerestem. Ott áll a lépcső aljától alig néhány méternyire, reszketve, és elfehéredve. Egy nő állt mögötte. Egy szőke, lélegzetelállítóan gyönyörű nő. Anyám kezét hátra feszítette, és ezzel tartotta őt maga mellett. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy miért tükröződik ekkora fájdalom az édesanyám arcán, mikor ennek a nőnek nem lehet akkora ereje, hogy fájdalmat okozzon? Túlságosan törékenynek tűnt. A szerelők ötletet egy szempillantás alatt elvetettem.

- Engedje el!- határozottan akartam rászólni, az is lett volna, ha nem csuklik el a mondat végén a hangom. Ijedtemben letrappoltam azon a néhány lépcsőfokon, amit megtettem.

- Nyugodj meg kislány! – egy határozott élces férfihang szólt a fülembe, éreztem a leheletét a csupasz vállamon. De hát hogy ért le ilyen hangtalanul a lépcsőn? Hiszen föntről a hatodik lépcsőfok állandóan nyikorog, most pedig nem hallottam semmit...

A kezei átkarolták a derekamat, borzongás futott végig rajtam. Túlságosan természetesen karolt át. Még mindig le voltam döbbenve. Egy normális ember kiszalad a világból, ha idegenek vannak a házában, de én csak álltam, megkövülten.

- Ne nyúljon hozzá! - nézett rá anyám szikrázó szemekkel. Nem értettem kik ők, mi történik. A szívem felgyorsult, és csak későn észleltem a veszélyt. - Engedjék el, nem hallották? - hallottam, anyát, ahogy egyre hangosabban sikítozik.

- Mikor ér haza az apád?- suttogott a fülembe ismét az idegen férfi. Félre simította a hajamat a vállamról. A keze jéghideg volt. Ismét megborzongtam.

- Este… este nyolc után.- suttogtam a feltett kérdésre, válaszul.

- Rendben - éreztem, beleszagol a hajamba. Még midig nem féltem… én hülye…

- Mit akarnak? Kik maguk?- kérdeztem, mikor a kezei lesiklottak a derekamról, sarkon fordultam, hogy a szemébe nézhessek. Hátrahőköltem a pillantásától. Szemei koromfeketék voltak, S mindezek mellett a tekintetében volt valami különös, ahogyan végignézett rajtam, ahogy lopva megnézett magának. – Nem hallotta? Mit akarnak? – kiáltottam bár halkabbra sikerült, mint terveztem.

- Chloe! Menekülj! - suttogta édesanyám.

A menekülj szó bekapcsolta a túlélési ösztöneimet. Végigfutott az agyamon, hogy ha talán ki tudok futni az utcára, akkor hívhatok segítséget, mielőtt még anyámban is kárt tesznek.

Rápillantottam a nőre, de az csak mosolygott, mintha tudná mire készülök, és már előre kinevetne., Csak most vettem észre, hogy az ő szemei is ugyanolyan feketék. Ez volt az utolsó csepp.

Elhátráltam a nappali ajtóig, onnan a másik ajtón át ki tudok szaladni a konyhába, és ott a hátsó ajtó, mérlegeltem magamban. Ránéztem anyámra. Szemei félelemmel és féltéssel voltak teli. - Fuss!- kiáltotta ismét.

A következő pillanatokban mintha kívülről szemléltem volna magamat, láttam minden egyes mozdulatomat, pillanatot. Mintha puskából lőttek volna ki, átvágtam a szobán, a kis puffot, ami a szoba közepén állt, és rendszerint mindenki orra bukott benne, most könnyűszerrel ugrottam át. A konyhaajtóban voltam, mikor megbotlottam valamiben. Megpróbáltam elkapni a legközelebbi széket, de elszámítottam magam, így kezem csak a levegőt markolta, és hasra estem. Most már féltem. Kétségbeesetten ugrottan fel, és néztem vissza, miben estem el.

A látványtól torkomon akadt a szó. Egy test feküdt a földön. A legésszerűbb, az lett volna, ha még megpróbálok még egyszer elfutni, de a látvány lebénított. Remegve, másztam közelebb hozzá, és fordítottam meg a testet. Csak hogy megbizonyosodjak.

- Anyu!- kiáltottam halkan, Csak most vettem észre, hogy a gyönyörű szép haját a feje egy részén a nyakánál kitépték. Zihálva szedtem a levegőt. Láttam, hogy fájdalmai vannak, nem adott ki hangot, csak kétségbeesve nézett rám.

Tudtam, hogy ők is ott vannak. Felnéztem rájuk. A szőke elállta a kijáratot,- bár most sem vettem észre, hogy került oda. Így már esélyem se volt a szőkésre.

- Kik maguk? Mit tettek vele? – kiáltottam fel hisztérikusan.

A férfi, a nappaliba vezető ajtóban állt.

- Csak előkészítettük a vacsorát. - suttogta a nő.

Még mindig nem értettem semmit. Mi köze anyám sérüléséhez, és az ő betérésükhöz a vacsorának? Annyira naiv voltam…

- Kik maguk? – kérdeztem immár sokadszorra.

- A végzeted- vigyorodott el a férfi. A szívem kihagyott egy pillanatra. Nagyon féltem.

Hatalmas reccsenés rázta meg a csendes környéket, kiszakítva az emlékeim fogságából. Körbenéztem a forrását keresve. Gregory olyan könnyedén tépte ki a fát a földből, mintha egy aprócska fűszál lenne. A fa, ami nem tud védekezni, se sikítani, vagy könyörögni az életéért. Egy pillanat és vége… Ez Gregory. Jellemző rá.

Becsuktam a szemem és próbáltam ismét felvenni az emlékeim fonalát. Próbáltam tisztábban emlékezni az ez előtti időkre. Nem ment. Mintha az emberi életem emlékeire egy sűrű hálót húztak volna, nem tudtam őket teljes mértékben felidézni. Nagy részük el is tűnt. A részletek mintha kitörlődtek volna azzal az őrjítő lángolással, amit átéltem néhány hónappal ezelőtt.

Egyedül erre az egyetlen emlékképre emlékszem kristálytisztán. És az azt követő dolgokra…
Már beletörődtem, hogy nem tudom felidézni anyám illatát, mosolyát, egyre haloványabb az emléke, egyre sebesebben távolodik tőlem.
Csak arra vágyom, hogy felidézhessem a nevetését, a vidám kacagását… Hogy valami jó is legyen ebben az egészben. Csak egy apróság…

Hallottam, hogy Gregory felüvölt. Láttam a felém repülő fát, de egy könnyebb mozdulattal kitértem előle. Ha talán el is talál, akkor sem esett volna bajom. Nem érdekelt. A dühe, a pusztítása, a kudarc... semmi….

Számíthatott volna rá, hogy megtalálják… a nővéremet. Hogy ha egyszer már kicseleztek minket, másodszorra is keresni fogják. Túlságosan is ragaszkodnak hozzá…

Csak tudnám, hogy miért. Hiszen ember. Mért nem ölték még meg? Miért másak?
Ezek a kérdések akaratlanul is előtörtek. Nem hagytak nyugodni. A szemük barna volt, és gyengédséggel teli. Egyáltalán ki hallott olyan vámpírokról, akik emberek között élnek?
Ezek mind egytől egyig beilleszkedtek közéjük. Mégis mit csinálnak? Így könnyebb táplálékhoz jutniuk, vagy csak a kényelem? Nem értettem.

Ha arra a sebhelyes fiúra gondolok… annyira dühít, hogy akkora gyengédséggel nézett a nővéremre. Nem szomjasan, vagy a vére után vágyakozva, hanem féltéssel, szeretettel….
Biztos csak képzelődtem, lehetetlen, hogy a szeretetet még csak érezni is tudjuk ebben az életben. Biztos vagyok benne, hogy ilyen nincs… Nem lehet.

Audrey pedig… egy kétszínű kis dög… Ahogy hízelgett nekem. Ahogyan próbált megtörni. Talán abban reménykedett, hogy segítek neki kijutni. Naiv és kétszínű. Még ő bíztatott engem… ő… még soha nem láttam, csak hallottam róla, csak… Még gyerekoromból… Biztosan a saját bőrét akarta menteni, azért beszélt olyan kedvesen. Nem hiszem el, hogy képes lenne engem sajnálni. Biztosan nem. Csakis magára gondolhatott. Nem bízhatok meg benne se. Nem vágyakozhatok azután, ami nincs.

Egyedül maradtam ebben a világban. Beszippantottam a levegőt. Semmi. Semmi értelme nincs az egésznek. Meghaltam, a szívem nem dobog, egy élőhalott vagyok. Egy test, ami cipel magával egy nyamvadt elsorvadt kis lelket. Valamit, ami voltam. Nem érdekel. Bárcsak felém dobna még egy fát. Bárcsak ütne agyon.

Úgysem lenne semmi értelme… a fenébe is nincs akkora szerencsém.

Ismét beszívtam egy kis levegőt. A szomjúság kaparta a torkomat. Napok óta nem ittam, nem hagytak vadászni. Egyre gyengébbnek, és sebezhetőbbnek éreztem magamat.

Tudtam, hogy azért csinálták, hogy ha arra kerül a sor, akkor könnyen elővehessenek ismét.

Kaparászást hallottam felőlük, a hangra kinyitottam a szememet, és láttam, hogy Gregory egy nagy adag falevelet gyűjt egy kupacba. A kezeit a kupac fölé tartja, tudtam, hogy mennyire koncentrált az arckifejezése. A levelek, pedig egyik pillanatról a másikra lángra kapnak. A felőlük érkező halk pattogás, és ropogás kísérteties volt. Fenyegető. Minden sejtem belerázkódott egy pillanatra. Tudtam, hogy a tűz, csak az első felvonás az őrült forgatókönyvben. Én is szereplő leszek… ez nem volt kérdés…

Az átváltozásom után el kellett telnie kis időnek, míg rádöbbentem, hogy mi Gregory képessége. Míg lassan ráeszméltem, hogy piromániás, a tűz a mindene. Képességével eloltani, és gerjeszteni is tudta a tüzeket. Felnéztem rá, ezúttal egy közel egy méter magas lángoszlopot csinált.

Úgy bűvölte a lángokat, mint a kígyót. A lángok, pedig engedelmeskedtek a parancsának. Nem kaptak tovább az őszi aljnövényzetre, vagy a magasról lelógó fák leveleire. A tűzzel játszott - szó szerint. Pár hónappal ezelőtt még naivan hittem abban, hogy egyszer talán figyelmetlen lesz, és őt érik a lángok, vagy képzeteket gyártottam hogy elesik, és fejjel belebukik. Vagy elveszti az irányítást fölöttük. Tudtam, hogy mindez lehetetlen, de reménykedtem. Ez az egy maradt, amit nem vehettek el tőlem.

Feltűrtem a pulcsim ujját, könnyen ki tudtam tapogatni a sebhelyemet. Az ujja tökéletesen beleillet a néhány centis hegbe. Összerezzentem az emlékre. Féltem.

- Te! – hallottam meg a határozott hangját. Néhány másodpercet vártam, hátha félrehallottam, - bár ez a tökéletes hallásommal lehetetlen volt. Az elmúlt hónapokban amúgy is, a „Te!” volt az új nevem. Ritkán szólítottak a keresztnevemen. Így akármennyire is próbáltam láthatatlannak tűnni, tudtam, hogy engem hívott. Kelletlenül, és lassan léptem egyet feléjük.

Csak egy pillanat kellett, hogy mellettem teremjen. A hajamnál fogva magához rántott.- Nem hallottad?- arcom aprót rándult, az elején mindig olyan jól tudtam uralkodni rajta, De csak az elején. Egyrészt az undort néha nagyon nehéz volt legyűrni, másrészt a félelem is minden egyes alkalommal végigsöpört rajtam. Küzdöttem ellene, de makacsul ragaszkodott hozzám, és mindig féltem…

Nem válaszoltam hagytam, hogy ellökdössön a tűz felé.

- Akkor most beszélj kislány! Mégis hogy hagyhattad, hogy ez történjen?- kérdezte egyszerűen.

- Nem értem miről beszél - suttogtam.

- Hogy hagyhattad, hogy ránk találjanak? - kapta el ismét a hajamat. A szemeibe néztem. Eszelős volt és őrült. Még nem fekete, még nem volt annyira szomjas, a vérre nem, csak a bosszúra.

- Én nem tehetek róla - suttogtam néhány pillanat múlva.

- Pedig tudtad mi a feladatod. Vigyázni a kijáratokra. Vigyázni, és feltartóztatni őket.- sorolta a „bűneimet”.

- Többen voltak, három kijáratnál nem állhatok egyszerre, -szűrtem a fogaim között. Bár valahol tudtam, hogy jobb lett volna, ha nem szólok semmit. Megfogta a tarkómat, és magával rántott, a tűz felé tartotta az arcomat. Próbáltam lefejteni vasmarok kezeit a nyakamról de lehetetlen volt. A tűz alig néhány centire nyaldosta tőlem a levegőt.

Ennél a pontnál adtam fel az erősnek mutatkozást. Féltem. Nagyon.

A tűz... Tudtam, hogy ez egyetlen, ami kárt tehet bennem. Féltem tőle. Féltem, hogy megégek, hogy felemészt. Féltem a haláltól. Akármit is tett, tesz velem ez az őrült, az efelé irányuló félelmem mindennél erősebb volt.

- Mit mondtál? – kérdezte, olyan lassan mintha fogyatékos lennék.

- Az én hibám sajnálom. Én tapasztalatlan vagyok, és nem fogadtam szót… nem tettem meg minden tőlem telhetőt! - kiáltottam hangosan, mikor kicsit közelebb nyomott a tűzhöz.

- Na ugye?- mondta önelégülten. Ellökött a tűz közeléből, a földre estem. Annyira rég ittam, hogy túlságosan könnyen tudott uralkodni felettem. Túl gyenge voltam már - már emberi.

Lassan elkezdtem hátrafelé kúszni. Mintha az efféle „menekvés” megállíthatná őt. Tudtam, hogy úgysem merek ellenkezni, akármit akar tenni. Ez is a keserű tapasztalatok egyike miatt volt…

Lekapta a pólóját. Még kétségbeesettebben hátráltam előle. Elvigyorodott az arckifejezésemen. Letérdelt, és felém nyújtotta a kezeit. – Gyere ide hozzám! – suttogta behízelgően.

Minden egyes sejtem tiltakozott ellene, hogy akár egy millimétert is mozduljak felé. A félelem és az undor elemi erővel hatott rám. Legszívesebben felugrottam, és elrohantam volna. De úgyis utolér, és akkor csak dühösebb. Tudom… már próbáltam…

Néhány másodpercet tétováztam. Aztán nagyon lassan visszakúsztam hozzá. Minden egyes mozdulatomhoz külön összpontosítás kellett. Összeszorítottam a fogaimat, hogy ne kezdjek el könyörögni, hogy hagyjon békén, vagy ne mondjak neki olyat, amitől még dühösebb lesz. Esetleg megtagadjam a parancsát… Önelégülten nézte, hogy egyre közelebb csúszok hozzá. Mikor már csak ez karnyújtásnyira voltam tőle, elkapta a karomat, és térdre rántott.

Az arca nagyon közel volt hozzám. Nézte a szememet. Aztán szélesen elvigyorodott. Talán épp a félelem szikráját látta megcsillanni a fekete szemeimben.

- Látod, így kellene mindig viselkedned. Nem pedig galád módon megszegni a parancsainkat. – ujjaival végig simított az arccsontomon, a fogaimat még erősebben szorítottam. - Nagyon rossz kislány voltál. Nem szabad többet így viselkedned. Nem engedem. Megértetted?

Nem válaszoltam, nem akartam válaszolni. Az undor a gyomromban összpontosult. Már nem voltak emberi reakcióim. Tudtam, hogy hányingerem lenne tőle gyönge védtelen emberként. Csak az undor maradt meg és a gyűlölet. Utáltam, ahogy lélegzetet vesz, utáltam minden egyes mozdulatát, érintését. Nem kellett ahhoz a képessége, hogy úgy érezzem, hogy a kezei mély nyomot hagynak a testemen.

Belekapaszkodott ismét a hajamba, és az arcomba kiáltott. – Hallod, amit mondok? Megértetted?!

Néha nem voltam tudatában annak, amit teszek. Jobban mondva a gyűlölet elvette az eszemet. Vagy nevezzük egyszerűen csak őrületnek. Szemen köptem őt. A számban felhalmozódott mérget a szeme közé céloztam. Néhány pillanatig csak szorított megkövülten, és hagyta, hogy a folyékony mérgem végigcsorogjon az arcán.

Gyenge voltam, túlságosan emberi, mert nem engedtek inni. Így az ütés, amit mért rám, hasonló horderejű volt mintha egy ember ütne meg egy másikat. Egyensúlyomat vesztve hanyatt estem. Nem volt időm a meglepődésre, fölém gördült és megszorította a torkomat.

A szem szikrázott a dühtől, a szemem sarkából láttam, hogy a lángok magasabbra csapnak. Megszorította a torkomat. A mellkasom összeszorult, mintha a félelmem szülte rettegés odavándorolt volna. Ijedten néztem vele farkasszemet. Nem láttam mást, csak azt, hogy gyilkolásra kész. Éreztem az ismerős melegséget az ujjai felől. Tehát vége… Meg fogok halni… Gondoltam magamban. Reménykedtem, hogy annyira dühös, hogy megteszi, hogy felgyújt. Felkészültem a végre, vártam. Bár egy másik részem, valamicske rész abból az emberből, ami voltam rettegett a pillanattól. Féltem a haláltól, de tudtam, hogy ez lenne az egyetlen megváltás.

- Gregory! – Tracy hangja hirtelen hasított a levegőbe. – Engedd el! - Néhány pillanatig, még szorította a nyakamat, majd elengedett. Vagyis azt hittem. Végig húzta a kezét a jobb vállamon. Felordítottam a nem várt fájdalomtól.

Mintha egy tüzes vassal ért volna hozzám. Néhány ujját belevájta a bőrömbe. A könnyeim kis híján kicsurrantak a szememből. Nem! A fájdalom ellenére azon voltam, hogy a könnyeim maradjanak a helyükön. A szememben. Tudtam, hogy az csak rontana a helyzeten.

- Ez fáj?- kérdezte behízelgőn, mintha csak egy teljesen egyszerű hétköznapi kérdést tett volna fel. Az undor ismét eluralkodott rajtam Az államnál fogva felemelte a fejemet. A kezei ismét normális hőmérsékletűek voltak, mintha előbb nem ő égetett volna meg.

Sok idő telt el, míg rájöttem, hogy perzselni bármikor, bármennyi energia mellet képes. És főleg, hogy most két vámpír is mellette volt, nem volt nehéz az energiát összegyűjteni.

- Sokkal jobban fog fájni, ha ellenkezel. – suttogta, mintha ő lenne az angyal, aki segíteni akar. Fekete angyal… Még mindig kapkodtam a levegőt a sokktól, bár már nem voltam ember. Azt kívántam bárcsak egy szempillantás alatt vége lenne ezeknek az elkövetkező pillanatoknak, óráknak. Bárcsak vége lenne már.

A keze a nadrágom felé nyúlt. Lehunytam a szemem és próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy bármi reakciót kiváltson belőlem. Én voltam a legjobb játékszere…

Olyan volt rajtam a keze, mint valami kígyó. Hányingerem lett, ahogy simogatta a testemet. Így is legszívesebben lenyúztam volna a bőrömet, hogy ne érezzem az érintését, hogy megszabaduljak az emlékektől.

- Fordulj meg! –suttogta parancsolóan. Nem mozdultam. Az elmúlt hónapokban annyi kegyetlenséget kitalálta már, hogy egy pillanatig abba az illúzióba ringattam magamat, hogy nem ez lesz a következő.- Azt mondtam, fordulj meg!- kiáltotta.

Ezekben a pillanatokban úgy éreztem magam, mint egy aprócska bogár, jön valami hatalmasabb lény, és el leszek taposva. Könyörtelenül… gyűlöltem az egészet… Miért pont én?

Legyen már vége…

Az idő olyan lassan vánszorgott, mintha a világ megfagyott volna. Csak azért, hogy megőrjítsen. Hogy még őrültebb legyek, mint ami vagyok.

- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen megúszod?- hangja élesen, ostorcsapáskén csapott a hideg őszi levegőbe. Megrezzent minden porcikám. - Ez nem jutalom lesz kislány - hallottam kéjes hangját-, hanem büntetés…

Legszívesebben felnevettem volna a feltételezésén. Hogy amit kaptam tőle az elmúlt időszak során bármikor is jutalomként könyvelte volna el a tudatom. De nem hagyott időt a válaszra, éreztem, hogy elkapja a karomat, és hátra rántja. Ívben hajlott hátra csupasz testem a kezem után. Feljajdultam. Olyan erővel szorította a karjaimat, hogy éreztem, hogy néhány porc megpattan, az inak megfeszülnek. Alig láttam a fájdalomtól. Ráharaptam a nyelvemre, hogy ne adjak ki hangot. Azt hittem, hogy letépi a karom, hogy néhány másodperc, és tőből szakítja ki a vállamból őket. Rettenetesen fájt.

Az egyik kezébe kulcsolta mindkét kezemet- ezzel kicsi lazított a szorításon.
A másik keze a nyakamra vándorolt – nem értettem mit akar, olyan leheletfinoman simított végig a bőrömön, mintha nem megerőszakolni akarna.

- Soha többet nem szabad, ellent mondanod nekünk. Értetted? – miközben ezt mondta húzott kicsit a karjaimon.

- Igen- suttogtam.

- Nem hallom! - kiáltott rám, mintha még egy ostorcsapás csattant volna a testemen a hangjától.

- Igen - a hangom annyira remegett, mint egy nyárfalevél.

- Ügyes kislány- az elmúlt alkalmakkor megtanulhattam volna, hogy a beszéddel csak a figyelmet akarja elterelni. Mindig. Mutató és hüvelykujja közé fogta a torkomat. Olyan erővel szorította, hogy ha ember lettem volna, eltöri a nyakamat, így csak éreztem, hogy ropog. Nem bírtam levegőt venni, hangot kiadni, még mozdulni sem.
-
Felordítottam volna, de nem tudtam. Kétség kívül ez volt eddig a legdurvább büntetés, amit kaptam. A szememben könnyek gyűltek. Hallottam, hogy a tűz még mindig ropog néhány méterrel arrébb.

Egy pillanatra elengedte a nyakamat. Hörögtem és fulladoztam. Azt hittem, hogy ha elenged jobb lesz. Semmivel sem volt jobb. Hallottam, hogy a csat hangosan koppanva esik le a földre a nadrágjáról.

Nem akartam mást, csak felébredni ebből a rémálomból. Véget vetni mindennek. Felugrani az ágyból és beszaladni anyuhoz, hogy vigasztaljon meg. Az eszelős vízióimban elképzeltem, hogy átölel, és a fülembe susogja, hogy ez csak egy rossz álom volt. Hogy vége…

Arrébb rántott a kezemnél fogva. Mielőtt még ellenkezhettem volna, ismét megfogta a nyakamat, és a tűz fölé húzta az arcomat. Úgy irányította a tüzet, hogy érezzem a forróságot, de ne tegyen kárt bennem. Belebámultam a forróságba, és vártam a megváltást.

Valahogy sikerült felnyüszítenem mikor utat talált magának bennem. Gyűlöltem minden egyes pillanatot, az erejét, azt hogy vámpír létemre képtelen vagyok megvédeni magam, hogy nem tudok magam véget vetni az egésznek, hogy gyáva vagyok, és ilyen alárendelt…

Minden egyes lökése fájdalmas volt, mintha egy kést vágna belém. Mintha a lelkemet is kiterítette volna, és apró darabokat tépkedett volna ki belőle. Nem maradt más, csak fájdalmas és megszűnhetetlen tompaság.

Gyűlöltem őt, ahogyan tönkreteszi az életemet.
Rosszul voltam a közelségétől, undorodtam az érintésétől, attól, hogy rajtam tölti ki a mocskos játékait.
Éreztem, hogy egyre durvábban és gyorsabban lök, tudtam mikor fog megfeszülni a teste élvezetében.

Egy embernél talán ennyi elég lenne. Az első alkalommal megkönnyebbültem ennél a pontnál, hogy vége, de már beletörődtem, hogy csak most kezdődik el. Néhány másodpercnyi mozdulatlanság után újra kezdte. Elölről, szakadatlan energiával.

Néhány pillanatban úgy éreztem, hogy egy megállíthatatlan mókuskerékbe kerültem. Végem, soha nem tudom megállítani.

Meg akartam halni. A megalázottság, a fájdalom, az alárendeltség elviselhetetlen volt. A szám keserű volt. Az altestem sajgott. Nem akartam… legyen… legyen már vége.

De nem volt ilyen szerencsém.

Bámultam a lángokat és azért rimánkodtam, hogy veszítse el annyira a fejét, hogy a lángok kiszabaduljanak az irányítása alól, csak egy pillanat, és vége lenne, ha az arcom, a fejem megég, a testem is talán meghalna. Talán vége lesz. Próbáltam a tűz felé mozdulni de olyan erősen tartott, hogy csak azt értem el, hogy hatalmasakat roppantak a megfeszített izületeim.

Bámultam a forró lángokat, és arcokat, meséket képzeltem bele. Mintha a tűz mesélt volna. Nem akartam tudomást venni Gregory-ról. Az agyam a halálom eszközében kereste az utolsó kapaszkodót. Talán a pokol is ilyen lehet, vagy nem… Ott nincs ekkora fájdalom, csak forróság, és az arcok, a sok-sok elkárhozott, a sok- sok szerencsétlen. Az örökkévalóságig. Tudtam, hogy nem kell ahhoz megszűnnöm, hogy pokolra jussak. Már ott voltam.

Gyűlöltem az egészet. Az álmok egyszer véget érnek, de ez sosem akart abbamaradni…

Világosban kezdte el a "játékát", de a hold már magasan járt, mikor a fülemhez hajolt.

- Soha… többet… nem… szegheted… meg… a… parancsainkat…- vicsorogta egy-egy lökést követően. Aztán elengedett… végre…

Ellökött magától, mintha fertőző lennék. A nyakamhoz kaptam. Sírva nyögtem fel, ahogy a mozdulattól az egész karomba elmondhatatlan fájdalom nyilallt. Remegtem. Ziháltam, mint egy őrült. Nem hittem el, hogy vége. Mindenem fájt. Tompán sajgott az egész testem.

Hangtalanul bőgni kezdtem, és magzatpózba húztam magamat. Hallottam a ruhái suhogását, ahogyan felöltözik, de nem akartam tudomást venni róla. A könnyeimen át megláttam alig pár méternyire a sajátjaimat, de nem volt erőm megmozdulni. Nem érdekelt, hogy anyaszült meztelenül fekszem az erdő közepén, megalázottan. Nem érdekelt semmi. Becsuktam a szemem, és arra vártam, hogy megszűnjek létezni. A kislány részem még mindig azt hitte, hogy vége lesz a világnak, ha kitartóan száműzöm magamat a sötétségbe…

Éreztem, hogy valami hideg koppan a bőrömön és az avaron.

Elkezdett esni az eső. Felnéztem az égre, nem törődve azzal, hogy az esőcseppek a szemembe, az arcomba hullnak. Feküdtem a földön és hagytam, hogy az eső végigperegjen a testemen. Úgy éreztem, hogy lemossa az elmúlt órák bűnét, hogy megtisztít. Gyűlöltem a testemet, gyűlöltem, hogy bár meghaltam még mindig élek…

Az apró szemerkélés szitálásba váltott, de nem bántam. Én csak feküdtem a földön, elhagyatottan. Nem mozdultam, akár egy halott.

Egyszer csak valami puha ütődött a testemnek. Tracy állt fölöttem, és a ruhámat dobta oda nekem.

- Öltözz fel!- kiáltotta rám parancsolóan. Szó nélkül felálltam, és belebújtam a csuromvíz ruhákba- úgyse árt… sajnos.

- Hogy vagy képes végignézni?- szóltam utána mikor elindult a fák felé.

Bosszúsan meresztette rám a szemeit. Azt hittem, hogy felpofoz vagy leköp, de ehelyett válaszolt.

- Arra gondolok közben, hogy ha te nem lennél, velem csinálná ugyanezt - nézett velem farkasszemet, és sarkon fordult. - Megvárjuk, amíg az eső eláll, és Gregory visszajön. Hoz neked is enni- vetette hátra.

Csak most éreztem meg a torkomban még mindig szüntelenül kaparó szomjúságot. Eddig minden más elterelte róla a figyelmemet.

Az egyik fa alá húzódtam és vártam, a sebeimet vizsgálgattam. Ki tudtam tapogatni az új égési sebemet a karomon.

Belenyúltam a pulcsim zsebébe. És a kezem a karkötőmbe ütközött. Ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem az emberi életemből. Ezt hoztam el otthonról. Hosszan néztem a vésetet az apró fémen. Meg kell őt védenem. Nem tudom, hogy mi lesz ezek után, de meg kell védenem, határoztam el végül. A fájdalom még mindig sajgott a testemben, és a lelkemben is. A gyűlölet még mindig lángolt. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem szabad, hogy a bosszú teljes legyen. Nem szabad hagynom, hogy tényleg megtörténjen.

Egy halovány terv született a fejemben. Bár csöppnyi esélye volt csupán, hogy bejön. De ez volt az egyetlen reményem. Talán megtalálják. Talán utánunk jönnek. Vagy nem is keresnek.

Mindegy. Amíg itt vagyunk a közelükben ez az egyetlen lehetőség. Meg kell védenem…

Narancs és rózsaszín színekben ragyogott az ég hajnalban. Emberként még talán gyönyörűnek is találtam volna. Most nem érdekelt. Frissen, vérrel és újult erővel volt teli a testem. Gregory és Tracy még nem végeztek. Csak most volt időm a tervem megvalósításához. Egy fához szaladtam oda… Nem is fa volt, hanem egy elszáradt virágtalan kóró. De épp elég nekem.

Levettem a pulcsimat, és belerejtettem a karperecet. A kis üreg, amit ez a fa nyújtott, hívogatva várta, hogy beletegyem az egyetlen reményemet.

- Chloe!- hallottam a nevemet a fák közül.

Beletűrtem és utánuk futottam. Nem volt más lehetőségem, csak megadni magam, és követni őket. Féltem, gyűlöltem őket, és gyűlöltem mindent. De most mégis volt okom hinni a csodában, hogy talán mégsem veszett el a remény, az én saját mindennapos rémálmomban.

Nyertes:)

Sziasztok!

Szóval a második fejezetemre vonatkozó játékom véget ért.:) Nagyon ügyesek voltatok.:)

" ...aki a leghosszabb véleményt írja nekem terjedelmileg, annak válaszolok egy kérdésére, teljesen mind1, hogy miről. Igen, a Fic bármily részletébe belekérdezhet, szó nélkül válaszolok.:)( Természetesen cserébe meg kell ígérnie, hogy köztünk marad). És ha van ötlete, megbeszélhetjük.:) Valamint ha úgy alakul szívesen elküldöm neki a következő fejezetet is, ő lesz az első olvasó.:)"

Szóval ez alapján, nem volt más dolgom, csak megnézni, hogy ki írta a leghosszabb hozzászólást.:) A nyertes:

Lou:)

Szóval édesem, amilyen gyorsan csak tudsz, írj nekem egy mail-t a madame.truska@gmail.com címre.:) Akár lehet azonnal a beígért kérdéssel is kezdeni, és az ötlettel, vagy ha neked úgy egyszerűbb, add meg az msn címedet, és felveszlek.:) Nekem akármelyik megfelel.:)

Amint a feltételeket teljesítettem, felrakom a következő fejezetet.:) Köszönöm az összes véleményt! Nagyon- nagyon köszönöm! Szeretlek titeket!

puszi, Truska