Pillantások ( Jasper szemszöge)
Életem során rengeteg makacs emberrel találkoztam, de Audrey különösen megnehezítette a dolgomat. Ez a fanyar illat, ami a borítékból terjedt, nagyon gyanús volt az első pillanattól fogva. Valószínűleg a feladók azért fújhatták be ezzel, hogy ne érezzük a képen a vér szagát. Hogy ő nyithassa ki. Tudták, hogy makacs. Tudták, hogy ő akarja majd megnézni, akármi is legyen benne.
Sokkot kapott. Mint akibe villám csapott, csak állt, és nézte mereven a képet. A kis papírdarabka úgy remegett a kezében, mint ősz végén, a fákon utoljára megmaradt levelek, amiket ostromol a szél.
Most sem éreztem az érzéseit. Olyan volt nekem mit egy rejtvény. Könnyűnek tűnt a lelkivilága első látásra, de minél többet tudtam meg a múltjából, és éreztem a pillanatnyi réseken az érzéseit, egyre bonyolultabbá vált a lénye. Néha legszívesebben a felemeltem volna a kezem, hogy „feladom”. Most akármit is érez, nem tehettem ezt vele. Tudtam előre, hogy meg fogja viselni a hír. Nagyon.
Vártam, hogy mikor kell őt megnyugtatnom, hogy mikor jön el nála a mélypont. De csak állt, mint egy viaszbábu. Nem szólt semmit, csak nézte a képet, mintha a pillantásával akarná felitatni a vércseppeket róla.
-Kicsikém jól vagy?- szólalt meg Esme anyai aggódással.
-Persze- suttogta Audrey. Olyan halkan, hogyha nem lettem volna vámpír, észre sem veszem, hogy válaszolt.
Megfogta a borítékot, és visszarakta bele a képet. Letette az asztalra, és kiment a szobából. Mint egy robot. Ez is a sokk része. Nem akarta feldolgozni a következményeket. Tudta, hogy a vér nem csak figyelmeztetés, de nem akarta elfogadni.
Mikor átváltottam a vegetáriánus életre, pszichológiát kezdtem el tanulni. Tudni akartam, hogy a világban körülöttem lezajló érzések miért, hogyan következnek, és alakulnak ki. Persze voltak dolgok, amiket könnyebb volt átérezni, mint megtanulni Az érzések bonyolultak nagyon. Lehet szeszélyes, vad, veszélyes, és szomorú. Az okok, meg akármit tanul az ember nem mindig olyan szembetűnők. A gyásznak vannak fázisai, de minden embernél máshogy jelentkeznek, Sokáig azt hittem, hogy én akárkit, akármilyen helyzetben meg tudok nyugtatni. Csak akkor jöttem rá az ellenkezőjére, mikor vele találkoztam.
Audrey pedig az „érzéketlenségével” megőrjített. Mintha ösztönösen nem akarta volna, hogy érezzem a negatív érzéseit, a Seth-es dolog óta érzem, hogy a jó, pozitív érzéseire is nagyon ügyel.
- Szeeee! Ébjesztőőőőőő! Ódiiiiii!- hallottam Maggie vékonyka kis hangját a nappaliból. Hallottam Audrey lépteit, ahogyan odamegy a kiságyhoz, és felveszi az unokahúgát.
-Mit álmodtál csillagom?- kérdezte kicsit hangosabban, mint az előbb válaszolt.
-Ódiiii szereleeeek!- nyújtotta el Maggie a válaszát. A „szeretlekből” kihagyta a t betűt. De így is érthető volt.
-Én is szeretlek angyalkám!- kapta a szomorú hangú választ. Utánuk mentem a nappaliba. Audrey a bölcsőnél állt, és a karjában tartotta Maggie-t, olyan féltőn, óvón, hogy egy külső szemlélő talán úgy hinné, ő az édesanyja.
-Én is szeretlek titeket.- ugrott fel Seth a fotelből, ahol aludt, és átölte őket. Audrey elmosolyodott.
Ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy ne törjek össze semmit. Seth annyira… irritált. Ez a szerencsétlen lány meg feleslegesen áltatta magát. Nem fogja őt soha úgy szeretni, ahogyan az unokahúgát.
Miért a legesélytelenebb embert kellett választania? Tudom, hogy a szerelem kiszámíthatatlan, de bosszant, hogy még így tudatlanul is fájdalmat okoz neki, főleg ezekkel az érintésekkel…
A női lelket sohasem fogom megérteni. Tudja, látja, hogy milyen kapocs a bevésődés, mégis szereti. Miért kell még jobban kínoznia magát? Így is csak az a rengeteg stressz, fájdalom, amit eltűr.
Éreztem Esme aggodalmát. Aztán hirtelen átjárt az elhatározása, hogy felveti a témát, amit Audrey próbált kikerülni.
-Nem szeretnél beszélni róla?- állt a konyhaajtóban, kezében egy tállal, éppen a tojást verte fel a reggelihez.
-Mire gondolsz?- kérdezett vissza mosolyogva. Próbáltam az arcáról leolvasni mindent, hogy mit érezhet, vagy mit nem akar, hogy tudjuk, hogy érez. Láttam, hogy a megrezdül a szája széle, a műmosoly közben.
Erősen küzdött, nem akarta elfogadni.
-A levélről. A képről. Kicsim, jobb lenne, ha beszélnél róla. Nem fájna annyira.
-De nem fáj semmi- arcán még mindig megmaradt az erőltetett mosoly.
-Miről beszéltek?- kérdezte meglepve Seth. Éreztem, hogy zavarja, hogy már megint nem ért semmit az egészből.
-Megmutathatom?- állt Carlisle az ajtóba Esme mellé, közben Audrey arcát fürkészte. Láttam, hogy megakad a szeme a borítékon, majd megrántja a vállát, mintha nem lenne semmi fontos benne.
Éreztem Seth megdöbbenését, és az undort mikor valószínűleg a vámpírokra gondolt. Benne volt a zsigereiben a vámpírok iránti utálat. Minket ismert. De az ösztönök ellen nem lehet harcolni.
-Részvétem- mondta halkan Audrey-nak. És így is érzett.
-Ezt már tegnap megbeszéltük- kapta fel a vizet. Mint a reakciói nagy részében most sem értettem, hogy mi akar, nem erre számítottam, vagyis nem tudtam, hogy mire számítsak.
-Mit?- nézett rá ugyanolyan meglepetten Seth, mint mindannyian.
-Hogy a családom halálán már nem lehet változtatni. Akármennyire szeretnék is, de nem tudok. Nem kell minden nap elmondani, hogy részvétem.- magyarázta. Még mindig nem fogadta el. Ebben a reakcióban ez természetes.
-Én nem rájuk gondoltam. Hanem rá.- mutatta felé a véres fényképet.
- Emily él és virul. Nem tudom, hogy miről beszélsz.- kontrázott Audrey.
-Audrey, Emily valószínűleg…-próbálta kíméletesen a tudtára adni Carlisle.
-Emilynek nincsen semmi baja. éppen a Brown egyetemen tanul Rohde Island-ben. Az ország másik végén.- tiltakozott.
-Ez nem jelent semmit. Audrey lehet, hogy meg…- próbálkozott ismét.
-Nem!- kiáltott fel határozottan. Parázslottak a szemei.- Nem halt meg!
Lerakta Maggie-t a földre. Mag azonnal beszaladt a konyhába Esméhez.
Ő pedig elindult a bejárat felé. Kilépett a verandára és becsapta maga után az ajtót. Tagadás, ez az első része.
Elindultam utána, muszáj volt vele lennem, segíteni akartam neki, hogy könnyebben átvészelje.
Mikor becsuktam az ajtót rám kiáltott- Jasper, Hagyj békén!- mondta megsemmisülve. A korlátnak támaszkodott, és nézte a fákat, az erdőt.A könnyű fuvallat felém fújta az illatát, mámorító volt, de még a magam ura voltam.
-Honnan tudtad, hogy én vagyok?- kérdeztem.
-Nem kell vámpírnak lennem ahhoz, hogy tudjam, te fogsz utánam jönni.- mondta magától értetődően.
Elmosolyodtam. Mindig meg tudott lepni.
-Akkor azt is tudod, mit akarok.- álltam mellé.
-Nem kell segítség, nem történt semmi. – bizonygatta kitartóan. Tekintete a távolba révedt.
-Audrey, ezt nem lehet tudni, láttad, hogy mire képesek.- próbáltam én is a lelkére beszélni.
-De még élnie kell!- mondta. A hangja bizonytalanná vált. A távoli fákról a szemembe nézett és a következő kérdését, már így tette fel. Bár nem éreztem, de láttam a szemében a félelmet.- Ugye él?- kérdezte, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. Azt kellett volna mondanom, hogy nem tudom, vagy, hogy lehetséges, hogy nem, hogy felkészüljön rá. De az a kétségbeeséssel teli kék szempár befolyásolt.
Nem gondolva a következményekre, kimondtam- Él- pedig valahol tudtam, hogy ezzel ártok neki a legtöbbet, hogy hamis reményt adok. De az a kék szempár… Nem éreztem semmit, nem tudtam, mi játszódik le benne, mégis az a szempár irányított. Meggondolatlanul viselkedtem.
-Rendben- mondta megkönnyebbülve, egy pillanat alatt megváltozott az arca, a fákra nézve, már nem az ellenséget kereste, mint ahogyan az előbb tette. A fák nem voltak most számára más, mint oltalmat adó, hatalmasra nőtt növények.- Mennem kell dolgozni.
Reggeli közben figyeltem az arcát. Közömbösen viselkedett. Hitt nekem. Hitt a hazugságnak. Bűntudatom volt, hogy hitegetem. Mikor beült Seth mellé a kocsiba, még mosolygott is. Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. Néztem a távolodó kocsit a verandáról- ugyanott álltam, ahol nemrég ő. Ezúttal Rosalie, és Emmet ment utánuk futva. Néhány órát várat magára az igazság. Megfordultam, és nekitámaszkodtam a korlátnak.
Végig néztem a hatamas fehér házunkon. Fehérsége nyugalmat sugárzott. Az ide tévedő nem is sejthette, hogy ragadózók lakják. Neki, mégis ez jelentette az otthont, a biztonságot. Nem mondta soha, de láttam a szemében.
Üres volt a ház. Tegnap miután Charlie elment, Bella, Edward, Nessie, és Jacob vadászni mentek. Még nem jöttek vissza. Nem tudom mivel tudta Bella rávenni Edwardot, hogy Jacobbal menjen ő is, de sikerült neki. A női praktikák kimondottan trükkösek voltak.Én csak azt éreztem milyen hatással van Bella Edwardra. Mert hatással volt.
Halottam a papír susogását, ahogyan Esme lapozott a szakácskönyvben. Ételt készített nekik estére. Éreztem, hogy aggódik még mindig. Fel akarj majd vidítani őt a kedvességével. Szeretetét ilyen helyzetben megpróbálta megkétszerezni, megsokszorosítani. De nem mindig volt elég pusztán a szeretet. Főleg ilyen helyzetben nem számít sokat.
-Jasper? Feljönnél?- halottam meg Carlisle hangját a dolgozószobája felől. Ellöktem magam a korláttól, és pár másodperc múlva benyitottam a szobájába. Gondterhelt arccal nézett rám. Láttam, éreztem.- Ülj le, kérlek.- fürkészte az arcomat sejtettem, hogy mit akar.
-Tudom, hogy hibát követtem el. Nem tudom mi ütött belém. Én…- kezdtem el magyarázkodni, bár nem volt szokásom.
-El se hiszed, mekkora lavinát indítottál el. –mondta keményen.- Ezeket nézd meg- dobott felém egy köteg fényképet.
-Mik ezek?- miközben gyorsan kinyitottam a tokot, amiben voltak. Képek egy autóbalesetről, ezt azonnal láttam.
-Múlt héten az iskolában különórákat tartottunk a gyorshajtásról, hogy így talán meg tudjuk előzni a sok halálos balesetet.. Engem is felkértek, hogy vegyek részt a foglalkozásokban, és mondjam el a tapasztalataimat, hogy mennyi kárt okozhat az ember életében egy baleset. Ezek voltak az elrettentő képek. A lány családja beleegyezett, hogy megmutassuk őket más fiataloknak.- magyarázta.
Rögtön tudtam, hogy miért mutatja meg ezeket nekem Carlisle. Az áldozat arca csúnyán roncsolódott az ütközés következtében, de így is ki tudtam venni kerek arcát, és az azt szegélyező szőke haját. Míg így is felismertem a lányt a tablóképről.
-Ez…-kezdtem.
-Emily Brent. – erősített meg- Pár hete volt egy balesete gyorshajtás miatt. De biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a halál kiváltó oka.- mondta ki az én sejtésemet is.
-Ezt nem szabad megmutatnunk neki, így is nehéz lesz neki ez az egész.- bizonygattam, miközben visszaadtam neki a képeket. Bólintott.
-Jasper- szólt utánam, mikor már az ajtóban álltam.
-Igen?- éreztem, hogy nagyon aggódik, de ezúttal miattam.
-Menj el vadászni, valahova hegyekbe. Szellőztesd ki a fejed. Emmet biztosan szívesen veled tartana.- tanácsolta aggódva.
-Nem mehetek, főleg most- mondtam határozottan. Az a tudat, hogy most hagyom itt, mikor hazudtam neki, elborzasztott.
-Majd mi megoldjuk. Nemsokára visszajön Bella is. Ne érezd kötelességednek, hogy segíts neki.- Tudom, hogy azért féltett ennyire, mert ha meg kell őt nyugtatnom, közel leszek hozzá nagyon közel. A vére, pedig hívogató. Nem akarta, hogy bármelyikünknek baja essék. Miattam.
-Maradok- mondtam ki végleges döntésemet, bár tudtam, hogy lehet, hogy nem lesz jó vége. Ott hagytam őt. A szobám felé tartva hallottam, hogy idegesen kezd el kopogtatni a tollal az asztalán.
A gyerekek nélkül csöndes volt a ház. Nem halottam Nessie nevetését, sem Maggie huncutkodását. Be kell valljam, hogy nagyon hiányoztak, még ha csak pár órát is voltak távol. Ők voltak a fény hétköznapjaim sötétjében. Órákig el tudtam nézni, ahogy Audrey és Maggie beszélgetnek, vagy játszanak. Bár ők nem mindig tudták, hogy figyelem őket. Bementem a szobámba, és nem találtam fájdalommentes megoldást arra, amit tettem. Hogy hitegettem őt. Feleslegesen. Mikor az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy a lány
halott.
Délután hat körül volt, mikor meghallottam a közeledő autó motorának zaját. Emberi tempóban mentem le a nappaliban, miután megvacsoráztak. Maggie a nagynénje ölében ült, és éppen az órája keltette fel az érdeklődését.
-Tik-Tak óra! Leveszed!- közölte vele.
-Mondd, hogy kérem szépen.- próbálta tanítgatni a kicsit.
Maggie nagy szemekkel ránézett, és csak ennyit mondott:
-Leveszed, szépen!- Audrey felnevetett. Őszintén. A kicsi lány mondatain mindig jókat derült. Mag végül győzelem teljes mosollyal kapta ki a kezéből a könyörgésének a tárgyát.
Seth eközben megpróbált a lehető legfeltűnésmentesebben mellém surranni- láttam rajta.
-Ezt anyámnak küldték. – Mondta halkan.- Nem mertem megmutatni neki.- intett a fejével Audrey felé.
Egy újabb kis borítékot tartott a kezében. Rajta Audrey nevével. Tehát a reggeli, csak a kezdés volt. Életemben először mély hálát éreztem az indián fiú iránt, hogy meggondoltan viselkedett.
-Jól tetted, hogy nem adtad neki oda.- súgtam vissza.
-Mit susmogtok?- kiáltott felénk összeráncolt homlokkal.
-Mi van már beszélgetni sem lehet?- mondta nevetve Seth, miközben próbáltam észrevétlenül a hátam mögé dugni a levelet.
-Beszélgetni lehet. De ti nem szoktatok, főleg a tegnapi után nem- mondta határozottan, és felállt.
-Ez olyan békülő beszélgetés volt- mondta Seth. Tudtam, hogy ezzel nem lesz könnyű elterelni a figyelmét.
-Na ne nevettess- kontrázott mosolyogva Audrey.- Előbb lesz belőlem Audrey Hepburn minthogy, kibéküljetek csak úgy.
-Miért vagy ilyen bizalmatlan?- kérdeztem.
-Te meg miért dugdosol valamit a hátad mögött?- nézett a kezemre.
-Én nem rejtegetek semmit-, tiltakoztam. Vagy én voltam túl lassú, vagy ő lett túl szemfüles.- Ellentétben veled- utaltam az érzéseire. Talált. Láttam, hogy zavarba jön, és elszakítja a pillantását a kezemről.
-Hónapok óta lakok vámpírokkal, hiába vagy gyorsabb nálam, tudom, hogy titkolsz valamit.- nem hagyta elvonni a figyelmét - Mutasd- nyújtotta ki felém a kezét.
- Én tényleg semmit…
-Jasper, kérem szépen- először elmosolyodtam, hogy pont azt a kifejezést használja, amit az unokahúgának tanított, aztán ismét a szemembe nézett.- Kérem.
Ultramarin kék szemei mintha megbabonáztak volna. Pislognom kellett, hogy érzékeljem ismét a külvilágot.
-Kérem- szólt könyörgően.
Mintha nem is én irányítottam volna a kezeimet, hanem ő rángatott volna egy láthatatlan zsinóron. Abban a pillanatban bármire rá tudott volna venni a pillantásával. Ismét nem gondoltam a következményekre. Előhúztam a hátam mögül borítékot, már csak arra eszméltem, hogy kikapja a kezemből.
-Még egy? De hogy?- nézett rá félve. Majd gondolkodás nélkül kinyitotta.
Egy lapocskát vett ki belőle. Egy fehér kis lapot. Átütött a hátulján az írás így én is el tudtam olvasni az üzenetet, mert az volt.
A barátság múlandó.
-Anyám címére küldték ezúttal- válaszolt Seth az előbbi kérdésére. Bár nem voltam biztos benne, hogy meghallotta.
A jelenet teljesen olyan volt mintha visszapergettük volna az időt. Állt megdöbbenve, és nézte a papírlapot. Mintha nem is telt el volna majdnem fél nap, mintha folytatódott volna ugyanott. Most is ugyanolyan bizonytalan voltam, hogy hogy fog reagálni, mint akkor. Annyi különbséggel, hogy most tisztában voltam vele, ami következni fog nagyrészt az én hibám, csak azért mert úgy tud nézni…
A borítékból egyszer csak egy apró valami esett le a padlóra. Csilingelve ért földet. Mindhárman ijedten néztünk utána. Még Audrey-t is kiszakította az állapotából.
Utánanyúltam, és felvettem a földről, mielőtt megmozdulhatott volna. Merőn nézte az összezárt ujjaimat.
-Ez az amire gondolok?- kérdezte remegő hangon.
-Mi ez?- nézett ránk értetlenül Seth.
Egy medál, pontosabban egy fél medál volt a kezemben. Audrey a nyakához emelte a kezét, -az ujjai alatt láttam, hogy lüktet ereiben a vér...- és előhúzott a pólója alól egy ugyanolyan medált.
-Ennek a másik fele. Ez Emily-nél volt.- mutatott a kezemben lévőre- Mindig.- mondta akadozva, mikor a kezébe vette. Mintha egy több tonnás követ tartott volna a markában, ami bár nem is húzta le a kezét, de ránehezedett a szívére.
-Audrey…- kezdtem. Nem éreztem. Nem tudtam, mi játszódik le benne, de meg akartam szüntetni azt az érzést bármi is legyen az.
-Meghalt ugye?- vágott közbe.
-Audrey- kezdtem megint, mintha a neve segített volna bármin is.
-Meghalt?- kiáltott rám könnyes szemmel.
-Igen- mondtam ki a legfájóbb igazságot számára.
Ismét farkasszemet nézett velem. Most a pillantása nem volt parancsoló, vagy könyörgő. A kék szemei csak fájdalmat, és csalódottságot tükröztek. Lenézett a kezében szorongatott apró medálra, majd vissza rám.
-Azt mondtad…-kezdte suttogva-, azt mondtad, hogy él, hogy nem halt meg.
-Tudom, hogy nem kellett volna- vágtam közbe.
-Azt mondtad, hogy még mindig él. Hazudtál!- mondta ki az igazságot.- Hazudtál!- ordította.
-Csak segíteni akartam- magyarázkodtam tétován.
-Csak segíteni? Gratulálok! Tudod mit, segíts másokon, az én lelki világommal meg ne törődj. Úgysem
fogod megérteni.- ordította továbbra is a szemembe.
-Kicsikém- szólt a háta mögé lépő Esme. Csak át akarta ölelni, de ő lerázta a válláról az érintését.
-Hagyjatok békén! Mindannyian!- kiáltotta magából kikelve-, Egyedül akarok lenni!
Átlépett a második fázisba. Düh. Bárki iránt.
Elviharzott mellettem, és felszaladt az emeletre, a szobájába.
-Ezt jól megcsináltad.. Nem azt mondtad, hogy ne adjuk neki oda? Apám, te nem vagy normális- méltatlankodott Seth.
-Ezt te nem értheted. – vágtam vissza. Tényleg nem érti, hogy milyen hatással van rám. – felmegyek utána.
-Te tényleg nem hallottad mit mondott?
-Ilyen állapotban a legrosszabb, amit tehet, hogy bezárkózik a szobájába.- vágtam vissza.
Nem hagytam, hogy válaszoljon, néhány pillanat múlva már Edward egykori szobájának ajtajánál álltam. Éreztem lent Seth felháborodását, és Esme aggódását, és tehetetlenségét is.
De őt még mindig nem éreztem csak…Hallottam, hogy sír…
-Megérkeztüüünk!- kurjantott lentről Nessie.
Pillanatok teltek el, és én csak néztem az ajtót. Mintha át tudnék látni rajta. Egyszerre csak meghallottam Edward értetlen kifakadását.
-Itt meg mi történt?
Tudtam, hogy gondolatok sokaságával találta szemközt magát a történtekről. De nem érdekelt Edward, se Bella vagy Seth.
Néztem az ajtó repedéseit. Bátorságot gyűjtöttem. Féltem, hogy ha belépek, bántani fogom őt… a vére miatt… féltem, hogy megölöm. De segíteni akartam És győzött ez.
Így hát jobb ötlet híján tétován bekopogtam.
