Az utolsó reménysugár- 15. fejezet

Ahol a szív otthon van

A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy felesleges segítségért kiáltozni, maximum csak Maggie-t és Seth-et keverném vele bajba. Valószínűleg ők azok megint… játszanak velem. Közelíttettem lassan a lépcső felé. A gyertyatartót pedig szorosan magam előtt tartottam végig. Tudtam, hogy a nyársként való használata hülyeség, de azért valamennyi magabiztosságot adott. Elértem a lépcső alját, és félve néztem fel. Senki nem volt ott.

A képzeletem játszhatott velem? A paranoia eluralkodott rajtam? Kezdek megőrülni. Idegeneket képzelek a házba, és teljesen feleslegesen termelem a gyomorsavamat. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak. Néztem a fehér korláttal szegélyezett hosszú lépcsősor fokait. De meg mertem volna esküdni, hogy valaki volt odafent. Az ajtócsapódás, a nyikorgás. Még a szél se fúj kint, a természet se űzhetett ezúton tréfát velem.
Akkor ki volt? El kellene kérnem…

-Szia- suttogta valaki a vállam fölött, a fülembe félelmetesen.

Akkorát ugrottam, hogy egy mezei nyúl is megirigyelhette volna az alakításomat. Bevertem a lábam a korlátba. Egy fájdalmas „au” után lerogytam a lépcsőre. Megkönnyebbülés, és harag váltotta fel a korábbi rémületemet. Vámpír, nem kellene meglepődnöm, hogy a hátam mögé surrant, hiszen, nagyon gyorsak. A fájó lábam tiltakozása ellenére, felugrottam és a gyertyatartóval elkezdtem őt ütni, ahol értem.

-Te! Állat! Nem vagy normális! Te!- amekkorát csak bírtam, rávágtam, bár tudtam nem hogy fájdalmat nem okozok vele, de csak magamat fárasztom le.- Ez a szívélyes vendéglátás? A tesóid azon vannak, hogy megvédjenek, te meg a szívbajt hozod rám!

-Hé! Nyugi! Ha láttad volna milyen arcot vágsz…Az a koncentrálás…és ez a gyertyatartó, hát ha ember lennék, komolyan félnék tőled…- mosolygott rám Jasper.


-Te nem vagy normális!- ütöttem őt még mindig.

-Igen, ezt már mondtad, de tegyük ezt le szépen, mielőtt még megsebzed magad- tekerte ki finoman a kezemből a támadóeszközömet.

-Nagyon megijedtem- suttogtam, és a kezemmel kezdtem el püfölni a mellkasát. – Olyan jó, hogy visszajöttél!- borultam a nyakába.

-Micsoda hangulatváltozás.- suttogta, miközben lassan simogatta a hátamat, éreztem, hogy a teste, hirtelen megfeszül. Hát persze a vérem...

-Ne haragudj-bontakoztam ki az ölelésből.

Lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett, majd ismét még egyet. Mikor kinyitotta, láttam, hogy tudja kezelni a közelségemet, de akaratlanul is léptem egyet hátrébb.

-Csak elfelejtettem, hogy milyen jó az illatod.- suttogta szemlesütve.

-Ezt bóknak veszem- vigyorogtam rá. -Hogy, hogy visszajöttél?- kérdeztem hirtelen.

-Baj? Elmenjek?- nézett rám szomorúan.

-Nem dehogyis! Olyan jó, hogy itt vagy!- tiltakoztam.

-Akkor jó- mosolygott, de a szeme szomorú maradt. Körbenézett- A többiek hol vannak?

-Elmentek vadászni.

-Itt hagytak egyedül?- nézett rám meglepve.

-Seth, és Jacob kint vannak, most ők a bébi csőszeim- húztam el számat.

-Nagyon vigyáznak rád, egy vámpír rád is támadhatott volna.

-Rám is támadt. Átvitt értelemben- emlékeztettem.

- Na gyere- Felém nyújtotta a kezét, hogy támaszként használhassam, amíg odabotorkáltam a kanapéhoz. Leült mellém és aggódva nézett a lábamra.- Miért van az, hogy mindig ezt a lábad ütöd be, mikor a közelembe vagy, méghozzá mindig a lépcső a bűnös?- mosolyodott el.

-Ugyan már, ezt még kb. öt percig fogom érezni- magabiztosan tettem keresztbe a lábamat, majd hangosan felszisszentem.

-Hát ez nagyon meggyőző volt- állapította meg.

-Inkább beszéljünk másról. Hogy vagy?- néztem az aranybarna szemeibe.

-Köszi, megvagyok- kapta el a pillantását, és az asztalon levő virágcsokrot fixírozta.

-Hol voltál?- kerekedett fel bennem a kíváncsiság.

-Mindenfele szerte az országban. Nem igazán néztem a várostáblákat, csak mentem.- mondta
ugyanolyan szomorúan- azt hittem, ha egyedül leszek könnyebb lesz, de úgy érzem magam,
mint egy őrült.- miközben mondta lehunyta őket. Nem kellett ahhoz látnom a szemeit, hogy tudjam mennyire szomorú, hallottam felcsendülni a hangjában.

Tudtam, hogy a távolság ellenére nem sikerül feldolgoznia, tudtam hogy a magány még nagyobb erőt adott az ő szörnyének. A fájdalma lassan felemésztette volna, ha nem jön vissza.

-Én tényleg erősebbnek hittem magamat. Annyi halállal néztem szembe, de az ő halála az őrületbe kerget.

-Ne mondj ilyet nem vagy őrült csak megtört, te még nem másztál vissza a mászókára.- suttogtam, aztán meg is bántam, lehet, hogy nem kellene letámadni őt az első 10 perc után.

-Tessék? Milyen mászóka?- nézett rám összeráncolt homlokkal.

-Hát, figyelj, majd elmondom később... -nem vártam meg, hogy újabb kérdést tegyen fel, felugrottam, és kiszaladtam a konyhába, nem törődve a még kicsit sajgó lábammal.

-Mi csinálsz? -jött utánam.

-Maggie-nek ételt. Mindjárt aludni fog, és ha felébred éhes lesz- nyitottam be a hűtőszekrénybe, és megállapítottam, hogy jól gondoltam, hogy Esme ma nem szakácskodott. Rajtam a sor. Nem baj. Legalább el tudtam terelni mindkettőnk figyelmét.

Elővettem az alapanyagokat. Csak állt az ajtóban, és nézett.

-Azt inkább tedd le.- mondta, mikor a kezembe vettem a nagykést. Elővettem egy kisebb életlenebb vágóeszközt.

-Ez jó?- kérdeztem, megadóan.

-Igen, jobb, de azért csak óvatosan. – mosolygott halványan. Tudtam ezek a mosolyok erőltetetek, egyáltalán nem szívből jönnek, csak ha a helyzet megkívánja.

-Örülök, hogy…-haraptam el aztán a mondat végét. Már megint egy szerencsétlen témát akartam feszegetni.

-Minek?- nézett fel rám.

-Nem fontos.

-Audrey, mondd nyugodtan. Ne kímélj.

-Én.. csak…azt akartam mondani, hogy…a szemeid barnák…még mindig…- elég szerencsétlenül sikerült összeraknom ezt a mondatot.

-Igen- nagyot sóhajtott, nem mondott semmit, és nem firtattam tovább a témát.

Az elmúlt hónapok során nem is gondoltam erre, hogy mi lesz, ha enged a kísértésnek. Neki lehet a legrosszabb, neki két szörnnyel is harcolnia kell. Egy szörny, ami a szívét marcangolja a nap minden egyes pillanatában, ez a fájdalom. És egy másik, ami a torkát égeti, az emberek közelében. Én a sajátommal is néha reménytelen csatákat vívok, vannak percek, amikor nem elég a mosoly, és lecsap. Aztán másnap ismét úgy érzem, hogy van miért élni. Így megy minden egyes nap. De el se tudom képzelni, milyen lehet neki.

-Mi az?- kérdezte, miután kiszúrta, hogy nézem.

-Csak büszke vagyok rád, és örülök, hogy itt vagy- mondtam.

Egy apró mosolyt kaptam válaszul. Utána percekig egyikünk se szólt a másikhoz. Hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó.

-Audrey, Audrey, -kiáltotta Seth.

-Itt vagyok- válaszoltam.

Jacobbal berontottak a konyhába.

-Mi történt? Jól vagy? Egy idegen…- megtorpant, és meglepve nézett Jasperre.- Te?

-Sziasztok. Igen én.- mutatott végig magán. Miután még mindig nagy szemekkel nézték, elmosolyodott- Mi van? Kértek ujjlenyomatot is?

-Nem csak, megijedtem… ijedtünk, mert egy idegen vámpírszagot éreztünk, ami különbözik a család tagjaitól.

-Hát ebben a mondatban megcáfoltad saját magadat- suttogtam.

-Jaj, tudod, hogy érti, csak megrémültünk, hogy valami bajod történik.- vette a védelmébe Seht-tet Jacob. Először furcsálltam, hogy ő nem ment velük vadászni, hiszen a vadászatok többségére, elkísérte Nessie-t. Gondolom mivel most az egész család ment, úgy döntött inkább nem kockáztat, és itt maradt. Ő farkas, és nem csoda, hogy nem vállalt be egy héttagú, vadászó vámpírcsaládot.

-Ami azt illeti, jobban is figyelhettetek volna rá. Mi van, ha nem én jövök, hanem valaki, aki veszélyesebb?- vetette a szemükre Jasper.

-A veszélyességről vitatkozhatnánk…- kontrázta Seth.

- Elég most hagyjátok abba mindketten- ugrottam hozzájuk- Seth hol hagytad Maggie-t?- fordultam hozzá.

-Kint van, az egyik fa tövébe ültettem.

-Hogy mi?- kezdett felmenni bennem a puma.- Ezt most nem mondod komolyan?

-Miért?- nézett rám értetlenkedve.

-Kint hagytad őt a ház előtt?

-Azt hittem megtámadtak, csak nem hozom be.

-Te nem vagy normális, kint van a legnagyobb veszélyben, mi van, ha visszajönnek?- épp ki akartam szaladni érte, de Jasper megelőzött, nem is vettem észre mikor hagyta el a konyhát, de már az ajtóban állt Maggie-vel a kezében, mikor megfordultam. Maggie szélesen mosolygott a kezébe, Jasper szabad kezébe rakta a letépdesett virág szirmait.

-Tessék, itt van-nyújtotta felém.

-Köszönöm- vettem ki a kezéből. Szerencsére tényleg nem esett semmi baja, kicsit álmos volt, de ebben az időben ez természetes.

-Audrey, én sajnálom, tényleg csak meg akartam védeni.

-Megvédeni? Azt hogy kint hagyod őt teljesen egyedül? Gratulálok!- kiáltottam rá.

Hirtelen nyugodtságot éreztem. Lassan haladt végig a testemen, és egyik pillanatról a másikra már nem is haragudtam az indián fiúra. Láttam rajta, hogy is ugyanezt érzi. Jasper állt mellettünk, és sokatmondóan nézett ránk. Meglepődtem, hogy most tudott hatni az érzéseimre, de ez jó volt így, most kellett.

-Ódii! Hapciii virááág!- és az orrom alá dugott egy szál virágot, megszagoltam és egy hangos hapcit színleltem. Ezt tette a fiúkkal is, mindannyian utánozták a mozdulatomat.

Mag egy nagyot ásított. – Add ide, leteszem aludni. – nyújtotta felém Seth a karjait. Tétovázva, de odaadtam neki. És visszatértem a munkámhoz.

A délután általánosan telt- azt leszámítva, hogy Jasper is köztünk volt. A fiúk előtt is csak ült, és magába gubózott. Alig beszélt valamit. Ismét hangosan kicsapódott az ajtó. Ez az ajtócsapkodás világnapja vagy mi? Futott át az agyamon.

-Jasper, édesem.- Rohant be a konyhába Esme, és fia nyakába vette magát. A többiek, is odamentek hozzá.- De jó, hogy visszajöttél.

-Tudom, jó itthon lenni.

Esme, az elmúlt hónapokban sokat szomorkodott Jasper miatt is. Nehezen viselte, hogy még egy gyermekét elveszítette. Most sugárzott a boldogságtól. Carlisle nem mondott semmit, de tudtam, hogy ő is büszke rá, hogy nem engedett a kísértésnek. Edward pedig a fejünkben kutathatott. Egy pontnál elvigyorodott.

-Ne kacarássz a rovásomra.- szóltam oda neki.

-De az az arckifejezés…-mondta. Megadóan sóhajtottam, ha ez nekik vicces, nem veszem el a kedvüket a mosolytól.

Megvacsoráztunk. Persze itt nem a vámpírokra gondolok, hanem az indiánokra, és Maggire-re. Emmett nagy boldogan etette Mag-et. Vicces volt, mikor minden este odasettenkedett Rose mellé, és addig nézte, míg a felesége megadóan oda nem adta neki az ételt.

Utána Edward zongorázott nekünk. Megmutatta Jaspernek Alice búcsúztatóját. Azt hittem, hogy legalább ezen elsírja magát, de csak ült és fájdalmasan nézett maga elé. Mikor vége lett kiviharzott a szobából a levegőre. Legszívesebben azonnal utána rohantam volna, de Maggie, engem akart a lefekvésnél.

Rosalie feladta Maggie-re a pizsamáját.

-Maggie, nem meleg?- kérdezte tőle

-Fojjjó- kapta a szokásos választ. Mag mindenre azt mondta h „fojjó”, még a hűtő is az ő véleménye szerint forró volt. Ez volt mostanában a kedvenc szava.

Néztem, ahogyan lassan mély álomba merül a kis angyalkám, miközben a vállamra hajtja a fejét. Olyan csodálatos volt ez az apró kis lény minden mozdulata. Érte érdemes volt felkelnem minden reggel. Mikor elaludt, Seth szokásához hűen odaült mellé, és ülve elaludt. Édesek voltak így együtt.

Épp fel akartam menni a lépcsőn, hogy én is lefekhessek. Aztán eszembe jutott, hogy Jasper még nem jött vissza. Biztosan kint emészti magát valahol. Biztosan egyedül akar lenni. Nem akarja, hogy mások is érezzék az érzéseit. Aztán megszólalt bennem a kisördög. Én úgyse érzem a fájdalmát, ha nem akarom. Egyedül sose fogja tudni feldolgozni. Egy próbát megér…

Kisurrantam az ajtón, bár tudtam, hogy mindenki felfigyelt rám. Az egyik fa tövében ült. Talán onnan hozhatta be Maggie-t délután. Odasétáltam mellé. Nem voltam biztos benne, hogy most pont az én társaságomra vágyik, de meg akartam vigasztalni.

-Leülhetek?- kérdeztem bátortalanul. Arrébb csúszott válaszul. Leültem mellé a földre. Nem tudtam mit mondhatnék, mivel kezdhetném a beszélgetést. Így csak ültünk egymás mellett percekig.

-Nagyon szép volt…Edward megint nagyot alkotott.- suttogta egyszer csak.

-Igen. Az.- eszembe jutott valami.- Tudod, amikor kicsi voltam minden nyarat a nagymamámnál töltöttem. Mindig egy rakat mondókát tanított nekem. Szerettem nála lenni, kedves volt és életvidám, mindenki ismerte őt a városban. De emberként neki is eljött az ideje, és meghalt. Ő volt az első közeli rokonom, akit elveszítettem. Nagyon sírtam. Anyu azt mondta, hogy ne sírjak ,mert ő most jó helyen van, és ha hiányzik csak nézzek fel az égre ilyenkor este, és válasszak ki egy csillagot. Az a csillag lesz ő. És akkor már nem is leszek egyedül.- suttogtam.
Hitetlenkedve felnézett az égre.- Egyik csillag sem tudja őt pótolni, bármilyen fényesen ragyog- csuklott el a hangja.

-Tudom, de hidd el, hogy most is néz téged, és nagyon szomorú, hogy ilyennek lát.- kezdtem.

-Ezt meg honnan tudhatod?- szegezte nekem.

-Tudom, mondta…

Kétkedően nézett rám- Hogy mi?

-Tudom, hogy amit most mondok elég furán fog hangzani, de nem hazudok, és nem is vagyok bolond. – vártam, nem válaszolt semmit- Pár héttel ezelőtt megjelent álmomban, és beszélgettünk.- Jasper felpattant, és eliramodott az erdő felé. -Tudom, hogy hülyének nézel, de így volt. Azt mondta, hogy szeretni fog örökké, és ne szomorkodj miatta.- kiáltottam utána. Megtorpant. Mikor megfordult dühösen nézett. Megijedtem a pillantásától. A szeme színe nem változott, de csak úgy szórta a villámokat. Éreztem a dühét, amit megpróbál kontrolálni, talán pont az ijedtségem miatt.- Azt is mondta, hogy azért halt meg, mert téged akart megvédeni. Nincs rá magyarázat mért nem kért a többiektől segítséget mikor látott téged meghalni…

-Hogy mi?- egy tizedmásodperc alatt előttem termett, és a szemembe fúrta a tekintetét- Mit mondtál?

-Alice látta, hogy Gregory téged fog megégetni, mert te látszottál a legtapasztaltabbnak, és veszélyesebbnek. Az ő képessége az, hogy a ti erőtöket összegyűjtve meg tud gyújtani titeket a kezével.—próbáltam a lehető legtömörebben összefoglalni a lényeget. Kíméletesre terveztem, de a szeme kényszeríttet, hogy mondjam ki az igazságot.- azt mondta nem bírta volna elviselni, ha lát téged meghalni, ezért inkább ő ugrott oda, mert Gregory nem számított rá.

Jasper hirtelen lerogyott a fűbe, és a kezébe temette az arcát. Nem mozdult csak ült. Teljesen lessokoltam.

-Tudom, hogy ezt nehéz megérteni, de ő jó akart ezzel. Szeretett téged, sőt még most is szeret.
-Szeret? Nem tudja, hogy mit érzek, te sem tudod. Egyikőtök se tudja. Csak a bánatomat érzitek, de a fájdalmat nem. Nem értitek milyen elveszíteni valakit- fakadt ki.- és mindez miattam…

Mint a sebes folyó viszi a leveleket magával, a szavai is úgy hozták magukkal a mérhetetlen fájdalmát. Tudtam, hogy pillanatok kérdése és én is összeomlok ettől, ezért lezártam magam előtt az érzéseit.

-Ezt most hagyd abba mert nincs igazad.- mondtam kimérten

-De igazam van, az én feleségem volt, én szerettem őt, úgy, mint még soha senki, ti nem tudtok semmit.

-De hidd el, hogy tudom.

-Nem, nem tudod.

-Jasper Hale, most azonnal hagyd abba az önsajnálatot.- szólni akart de egy pillantással leállítottam-, Na ide figyelj, igazad van nem tudhatom, hogy mit érzel, hiszen azt sem tudom, milyen szerelmesnek lenni. Azt se tudom, milyen úgy élni, hogy azt hiszed, hogy örökre boldogok lesztek. De azt ne mondd nekem, hogy nem éreztem milyen elveszíteni valakit.
A szüleim a testvérem, az összes közeli rokonom halott. Mindannyian. A húgom, akit még nem is ismerek, vámpír. Nekem ne mondd, hogy nem tudom milyen a fájdalom, mikor elveszítesz valakit, akit szeretsz. Nehogy azt hidd, hogy te vagy az egyetlen. Több millió ember él ezen a földön. Legyenek jók, vagy rosszak, férfiak vagy nők, minden ember az életében el kell, hogy veszítsen valakit. Ez az élet rendje. Nagyon sokan veszítették már el a szerettüket, de az élet megy tovább. Alice… meghalt… Tudom, hogy nehéz elfogadni, néha még én se hiszem el, pedig alig ismertem. Igen te álltál a legközelebb hozzá, de ott van Esme aki anyjaként szerette őt, ugyanúgy mint téged, mit gondolsz milyen érzés lehet neki, hogy így lát? Hogy meg se próbálod feldolgozni.

-Én…- próbált félbeszakítani.

-Ne, hagyd, hogy végig mondjam. Carlisle, is apjaként szerette őt. Edward, Rosalie, Bella Emmett, mindannyiuk testvére volt. Több száz meg száz boldog pillanat kapcsolja őket össze. Nekik is fáj. Képzeld nekem is. Mert a barátnőm volt. Segített túllépni a szüleim halálán. És nekem is nagyon fáj, hogy nincs itt. Az álmomban azt mondta, hogy mosolyogjak, és ne szomorkodjak miatta. De te mit csinálsz? Elmerülsz a saját önsajnálatod tengerében. Ez a legrosszabb, amit tehetsz.

Jasper hatalmas, és bűnbánó szemekkel nézett rám. Még mindig a földön ült, a szónoklatom alatt meg se moccant. Csak ült, és hallgatott.- Sajnálom. –mondta, alig hallhatóan.

-Én is.- letérdeltem mellé.- Figyelj, megsirattad őt egyáltalán?

-A könnyek a gyengeség jelei.- rázta meg kicsit a fejét.

-Ezt mintha már hallottam volna valahol- susogtam, tisztán emlékeztem mikor én is ugyanezt mondtam Alice-nek a tükröknél.

-Emlékszel mit mondott a tükrökről?- ez csupán ez költői kérdés volt. Jól tudtam, hogy vámpírmemóriája tökéletes. Bólintott. – És a szememről?- ismét csak bólintott.- Nézz rám.- Rám emelte tekintetét. Eddig próbálta magát tartani, de most teljesen összeomlott. Egy megtört sebezhető kisfiú ült mellettem.- A te szemeid is olyan üresek, mint az enyéim voltak. Így nem lehet élni.

-Én már nem élek.- felelte.

-De élsz. A természet bebizonyította, hogy szívdobogás nélkül is lehet élni. Erre ti vagytok a példa. Élsz. Itt beszélgetünk. Élsz mert..- magyaráztam..

-Egy szörnyeteg vagyok.- vágott közbe.

-Csak annak hiszed magad. Mindenkiben van valami jó. Árnyék és fény, rajtad múlik, hogy melyiknek engeded át magadat.

-A fény meghalt vele együtt.- állapította meg.

-Tudom, hogy nem. Még ott pislákol benned, csak elnyomod. – biztosítottam.
Nem válaszolt.

-Tudod, úgy érzem, mintha egy üvegfal választana el minket. Ott ülsz az üvegfal mögött, és éppen emészted magad, én pedig hiába kiáltok, dörömbölök, nem figyelsz rám, ha mégis észreveszel elengedsz egy mosolyt, és már folytatod is tovább. – próbáltam értelmesen magyarázni, kisebb nagyobb sikerrel.

Csak meredt maga elé és még mindig nem válaszolt.

-Jasper a fény ott van benned, Tudsz szeretni. Hazajöttél a családodhoz. Szeretnek téged. Jasper az istenért nézz rám.- kértem.

Ismét rám nézett, a szeme csillogott. Könnyekkel volt teli.

-Látod, már nem is üresek a szemeid. Enged ki őket. Nem tudom, mennyi ideje várnak arra, hogy kitörhessenek, de enged ki őket. Megkönnyebbülsz. Itt ülünk az erdőben senki sem fogja megtudni, csak te és én. Kérlek…- simogattam meg az arcát.

Eltorzult az arca, hangtalanul kezdett el zokogni, könnyek nélkül. Majd egyszer csak felkiáltott a csillagok felé

-Miért? Miért tetted ezt velem? Miért?- és megtört a jég. A könnyek megtalálták a kiutat.

Először csak ült a földön és jajgatott, ordított, vagy csak ringatta magát. Szörnyű volt hallani. Ezt akartam elérni, de mint jó néhányszor most is hálát adtam, hogy ha nem akarom nem érzem az érzéseit. Meglepődtem, amikor felém nyújt. A hirtelen mozdulattól először azt hittem rajtam akarja kitölteni a mérgét, de csak átölelni akart. Hagytam. Erősen rántott magához, egy pillanatra nem kaptam levegőt. A halk nyögésre, amit sikerült produkálnom lazított a karjain, de még mindig ölelt, kapaszkodott belém, Beletemette a vállamba a fejét, és sírt. Szerintem, el is felejtette, hogy az illatom milyen hatással van rá, ha ilyen közel vagyunk egymáshoz.

-Sírj, sírj csak, meglátod jobb lesz.- Susogtam a fülébe, és közben a fejét simogattam. Mint mikor egy szomorú kisfiút vigasztal az anyja. És sírt.

Biztos voltam benne, hogy az ordítását, a család is hallotta, de nem jöttek utánunk. Talán sejtették, hogy Jasper nem akar előttük még gyengébbnek látszani, vagy egyszerűen nem akarták érezni a határtalan fájdalmát.

Órák telhettek el úgy, hogy ültünk ott a fák között. csak sírt, és sírt egyre keservesebben.
Feküdtünk a földön és néztünk a csillagokat. Meglepett, mikor megszólalt.

-Alice még a halottakat is megpróbálta felvidítani. Mikor kerestük a Carlisle-ékat, elmentünk egy temető mellett. Szedett egy nagy csokor mezei virágot, és minden sírhoz rakott egy szállal. Mikor megkérdeztem, hogy ezt miért csinálja, azt mondta, hogy szeretné, hogy a halottak érezzék, hogy gondolnak rájuk. Mindig azt érzem, hogy itt van mellettem. Hallom a hangját, ha becsukom a szemem, látom őt. Amikor kóboroltam, meg akartam ölni egy nőt. Fel akartam adni. Véget akartam vetni az egész önmegtartóztatásnak. Úgy éreztem, hogy már semmi értelme nincs nélküle. Mikor támadni akartam, a nő gyerekei odaszaladtak hozzá. A kislánynak olyan szemei voltak, mint neki. Egyszerűen képtelen voltam megtenni. Nem akartam, hogy csalódjon bennem, hogy csalódjanak bennem.

Megborzongtam a vallomásától. Egyszerűen nem tudtam elképzelni őt vérengző gyilkosként, akármilyen gyengének is hitte magát.

- Legyen az- suttogta, és felmutatott az egyik legfényesebb csillagra. Néztem a sok, kis apró pontot. Még az idő is mellettem volt. Nem volt felhős az ég, látszottak a csillagok, a hold.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy valaki belép velem a nagy fehér házba, és befektet a virágillatú párnáim közé. Szégyen, nem szégyen, de elaludtam…
Másnap reggel dolgozni mentem. Csak délután találkoztunk. A nappaliban ült, és egy nagy könyvet lapozgatott.

-Sajnálom, ne haragudj rám- ültem le mellé.

-Semmi baj.- mondta, szerintem őszintén- te ember vagy, és nem figyeltem eléggé, hogy már fáradt lehetsz.- mosolygott, most először éreztem azt, hogy ez a mosoly őszinte, nem megjátszás. Jót tett neki a sírás. A siratás. Talán így tényleg könnyebb lesz elviselni.- Köszönöm- nézett rám mindentudóan.

-Nincs mit- mondtam mosolyogva. -Mit olvasol?

-A Naprendszer és a csillagok- mutatta felém a könyv nagy színes borítóját.

Hát ez is megközelítés. Mintha meg akarná ismerné a helyet, ahova Alice került. Kedves, vigyázó, és féltő gesztus.

Aznap este Nessie énekelt nekünk. Édes dalocskákat tanult, és elénekelte, ami alá az apja a dallamot pötyögte. Maggie ott ült mellette, és tátott szájjal nézte őt.

A velük szembeni a fotelben ültem, így ráláttam az egész családra.
A párok egymás kezét fogva ültek egymás mellett a kanapén. Jasper egy fotelben ült. A fotel karfáján pedig Bella.
Maggie hirtelen felugrott és odarohant hozzá. Jasper felkapta őt, és az ölébe ültette.
Megfogta Jasper arcát, majd Bella karját, és összeráncolt homlokkal közölte:- Fojjó.
Az egész család, a hasát fogta a nevetéstől. Maggie a hidegre, a hűtőből kiindulva, megállapította, hogy forró.

Majd az unokahúgom, mint egy mini pszichológus farkasszemet nézett Jasperrel.
Majd megsimogatta még egyszer az arcát-, Ne sírj!- és közben megrázta a fejét. Vajon hallgatta, vagy a kora ellenére látja a felnőttekben a fájdalmat? Vagy egyszerűen ez a mondat jutott először eszébe? Nem tudom.

-Jó nem sírok- kapta a mosolygós választ, és egy puszit a homlokára. Majd az én pillantásomat kereste, és rám is rám mosolygott.

Elnéztem, hogy milyen finoman és féltőn fogja a kicsit. El-el mosolyodott egy-egy mozdulatára vagy szavára. Elnéztem szőke bozontos haját. Aranybarna szemeit-amibe talán egy kis élet is költözött. Vonásait. Rengeteget tapasztalhatott már. Alice azt mondta, hogy ha tudjuk, mit nézzünk csak akkor látjuk a hegeket. Az arca a nyaka tele volt sebhelyekkel. Halvány de jól kivehető sebhelyekkel. Fehérebbek voltak, mint a bőre.

Maggie kiugrott az öléből, és visszaszaladt Nessihez. Mikor Nessiékre néztem, boldogság és szeretet melengette a szívemet. Annyira szeretnivalók voltak ezek az apró kislányok. Jasperre néztem róluk, és maradt ez az érzés, sőt mintha egy kicsit intenzívebben is éreztem volna… valami kattant bennem. Egyszerre volt ijesztő félelmetes, és… csodálatos…

-Audrey. Jól vagy?- nézett rám aggódóan Bella.- Teljesen elfehéredtél.

-Persze.- ugrottam fel –csak fel kell mennem egy kicsit a fürdőbe.- éreztem a verejtékcseppeket a homlokomon.

-Ne segítsünk?- kiáltott utánam Esme.

-Nem, semmi komoly, csak… mindjárt jövök- próbáltam higgadtan beszélni, és megiramodtam a lépcső felé…

Sziasztok! Köszi először is a türelmet! Imádlak titeket:) Remélem valamennyire kárpótoltatlak titeket ezzel:) Mismouth köszönöm a sok segítséget, az átvezetéseket, mindent. Nem haragszom, hálás vagyok.:) Zsizsa köszi az aranyos leveleket, amint tudok válaszolok rájuk. Nem zavaros, nagyon élvezem őket:) Tinnus, igazad volt:) De azért jó olvasást, ha hazaértél:) Köszönök mindent, jó olvasást mindenkinek:) Kérlek írj véleményt! Nekem sokat számít:) Puszi, Truska

Az utolsó reménysugár- 14. fejezet

Nevetve nézz a holnap elé

Az idő folyik. Megállíthatatlanul irányíthatatlanul telik. Telnek a másodpercek, az órák, hetek. A nap és a hold gyorsan váltakozva cserélik a helyüket az égen. Régen is tapasztaltam, hogy amikor egy nem szeretett, szomorú dolgot csináltam, az idő csigalassúsággal telt. Mintha szövetkezett volna a szörnyemmel, hogy elég időt hagyjon neki a kínzásomra. Ezzel szemben, amikor jól éreztem magamat a bőrömben, az idő gyorsan elrepült. Mintha meg akarná mutatni, hogy nem hagyhat esélyt a boldogságra, a mosolyra. Ezeknek a pillanatoknak olyan gyorsan kell eltelnie, amilyen gyorsan csak lehet. Talán ezért lepődtem meg mikor kiderült, hogy már jócskán október közepe van. Próbáltam végig mosolyogni a napokat, amennyire tőlem tellett.

Jasper két hónapja elment. Akarva- akaratlanul, is kipillantottam az üvegablakon a távolba, hátha meglátom a közeledő alakját. Mint a filmeken, mint, mikor a füsttel szegélyező tájon egyszer csak megjelenik a főhős. Bíztam Alice-ben mikor azt mondta, hogy vissza fog jönni. De arra is emlékeztem, mikor azt figyelmeztetett, hogy a vámpíroknak más az idő. Lehet, hogy fél év is el fog telni, mire visszajön. Mindhiába, mikor ez eszembe jutott kirázott a hideg. Az én kis emberi létemnek ez az idő is nagyon kínzó volt. Most mit tagadjam? Nagyon hiányzott. Önző dolog lenne, ha azt mondanám, hogy csak a nyugtatására volt szükségem, de elismerem, ezért is visszasírtam őt néhány éjszakán. Ebben a két hónapban kétszer volt rohamon… nélküle. Az első volt a legrosszabb. Carlisle hiába adott egy erős nyugtatót, hajnalig dobáltam még magamat az ágyon. Talán azért is, mert nem bírtam elfogadni, hogy nem jön oda hozzám segíteni. Másodszorra már könnyebb volt. Nem akartam gyógyszerfüggő lenni. Főleg nem ezektől a nyugtatóktól, hiszen ha egyszer Carlisle beadta, körülbelül két napig támolyogtam, és rengeteget aludtam. Emmett azzal ugratott, hogy biztosan egy lónak való adagot kaptam -tévedésből-, mikor meglátta az össze-összeakadó szememet.

Az idő más szempontból is pecsétet nyomott ránk. A támadóim is ugyanúgy hallgattak. Nem jelentkeztek. Minden egyes telefoncsörgés, ágreccsenés, posta a frászt hozta rám. Tudtam, hogy ezzel is kínozni akarnak, kihasználják, hogy nagyon félek tőlük. Jobban, mint amikor még nem is tudtam, hogy kik azok. Néha jobb az ismeretlenség- ismertem el később.

Azért volt jó oldala is ennek a néhány hétnek. Alice-szel való álmom után ismét mertem mosolyogni és nevetni. Megfogadtam a tanácsát. És törhetetlenül haladtam a mászókán. Az álom adott a többieknek is valamennyi megnyugvást később… persze az elején hülyének néztek…

Aznap meleg, verőfényes napsütés volt odakint. Vigyorogva szaladtam le a konyhába, miután elvégeztem a szükséges teendőimet. Az egész család a konyhában lebzselt - már ami megmaradt belőle. Rosalie épp Emmettet tanította Maggie-t etetni. Emmett úgy fogta azt a kis műanyag kanalat, mintha egy lepkének akarná megmutatni, hogyan kell repülni. Büszke fejet vágott mikor Maggie lecsapott a kanál tartalmára. Seth ott ült mellettük, és mosolygott. Carlisle nem dolgozott- gondolom a napsütés miatt. Bella, Edward és Nessie pedig a földön kirakóztak. Esme reggelit csinált - minden bizonnyal nekem.

-De jó kedved van. Mi történt?- mosolygott rám.

-Szépet álmodtam-, suttogtam alig halhatóan, s közben megengedtem magamnak egy lágy mosolyt.

-Maggie, nem meleg?- kérdezte tőle Rosalie.

-Fójjóóó- kapta a választ.

-Hát ha az lenne nem ennéd ilyen vigyorogva.- jegyezte meg Emmett.

-Mit álmodtál? –mosolyogott rám Bella a földről, miközben a lányának adta a kirakó darabkáit.

Hirtelen elbizonytalanodtam, és nem tudtam, hogy mit mondjak, és hogy mondjam. Bíztam benne, hogy nem néznek teljesen idiótának, de álom közben én is alig hittem el a történteket, pedig ott voltam.

-Na? Ki vele!- kiáltott fel Emmett. Látta a habozásomat, és sejthette, hogy a következő percekben jót fog nevetni. Hát… nem tévedett. De azért neki kezdtem.

-Alice-szel álmodtam. Vagyis Alice megjelent az álmomban.- most, hogy kimondtam, elég hülyének éreztem magamat. Percről percre egyre hihetetlenebbnek tűnt az egész, de emlékeztem, hogy megígértem Alice-nek, hogy hiszek benne. Akkor is, ha felébredek.

A konyhában megfagyott a levegő, vágni lehetett a csendet. Mindenki rám meredt.

Aztán Emmettből hirtelen kitört a nevetés.- Ez tetszik.- hahotázott.- Nem áprilisban van bolondok napja?

-De, igen, de… ez nem vicc. Tényleg vele álmodtam - bizonygattam.

-Audrey, ez lehetetlen, tudom, hogy nehéz feldolgozni, de ő már nincs velünk.- suttogta Esme

-Ezt tudom nagyon jól. Higgyetek nekem!- néztem rájuk kérlelően.

-És beszélgettetek?- Vigyorgott rám Emmett. Rosalie időközben kivette a kezéből a kiskanalat, mert a nevetéstől nem bírt az etetésre koncentrálni.

-Igen. Megmagyarázta, hogy mi történt a halálakor…

-Audrey, édesem.- jött felém Esme.- Te nem tehetsz róla. Tudom, hogy ezt nehéz megemészteni, de nem vagy hibás, ne keress rá okokat. Nem…

-De én nem akarok magamnak semmit sem bemagyarázni. Ez igaz! Ezt álmodtam. Alice megjelent nekem- a mesélésből kihagytam azt a részt, hogy egy plázában történt mindez, mert így is magam alatt vágtam a fát.

-Audrey.- lépett közelebb Carlise is. -Akarsz beszélni haláláról? Velünk? Esmével? Bellával? Vagy valakivel a családjából? Szívesen meghallgatunk, de ha szeretnéd, egy specialistát is kereshetünk neked.

-Nem vagyok őrült!- fakadtam ki.

Felidéztem az álom részleteit. Főleg Edward miatt. Tudtam, hogy most épp a fejemben turkál, és azt akartam, hogy ő is, lássa ő is hallja őt.

-Nem hazudok!

-Carlisle, ha jól emlékszem, van egy dili doki ismerősöd. Megvan még a száma?- mondogatta két hahotázás között Emmett.

-Emmett légy szíves!- sziszegte Carlisle.

Rose is elég ijedt és aggódó fejet vágott. Bella úgy szintén.

-Alice üzeni, hogy szeret titeket.- mondtam, ismét megfagyott a levegő- és azt is, hogy tudja, hogy mindenki részben saját magát hibáztatja. De egyikünk se tehet róla…

-Audrey- próbált félbeszakítani Esme.

-Hadd mondjam végig! Szóval látja onnan, ahol most ő van, hogy mi történik velünk, és nagyon szomorú, hogy mindenki csak emészti magát. De nem a ti, a mi hibánk hanem Gregoryé…

-Hogy mi?- jött a gyors, és egyszerű válasz.

-Gregory ölte meg őt. A képessége az, hogy a vámpírok erejét összegyűjtve meggyújthat vele titeket. Alice ugrott a karjaiba…mikor…

-Mikor látta, hogy a férfi Jaspert készül megölni- állt fel a földről Edward. Tudtam, hogy ő hisz nekem.

-Hogy mi?

-Láttam, a látomását. Igen azt látta, hogy Jasper ég meg nem ő, aztán rám szólt, hogy ne állítsam meg, nem tudtam, hogy képes lesz erre, nem gondoltam volna, hogy erre készül, hiszen…- a kezébe temette az arcát.

-Fiam, ez nem a te hibád.- tette a vállára a kezét Carlise. Furcsa volt ezt a szót hallani a szájából: „fiam”. Alice-nek igaza volt ők tényleg szeretik egymást.

-Miért nem mondtad el?- állt Bella a másik oldalára.

-Mert, ha láttam volna, ha tudtam volna akkor..

-Gregory megállíthatatlan volt. – Edward kiviharzott a szobából. Bella tétovázott, majd Esme pillantása maradásra bírta. Visszaült a lánya mellé, aki azonnal megérintette az arcát.

-Akkor hisztek nekem?- suttogtam.

-Ez most komoly? – nézett rám Emmett nagy szemekkel, azt hitte csak ugratom.

-Igen- néztem vele farkas szemet.

-Mit mondott még?- Kérdezte Rosalie.

-Hogy nem tudja még ő sem mikor jönnek vissza értem. Lehet, hogy hónapok múlva. Húzni akarják az időt. Azt akarják, hogy féljek

Esme átkarolt.

-Mi megvédünk.

-Tudom, csak ez olyan…féltelek titeket.

-Most már tudjuk, hogy nem szabad a pacák égető karmai közé kerülnünk. Mekkora szívás, nem szkanderezhetek vele- vigyorogta. Rosalie hozzávágta az üres műanyag tányért.

-Azt is mondta, hogy Jasper vissza fog jönni- Esme anyai szemében remény csillant- nem tudom mikor, de visszajön.

-Ne haragudj, hogy nem hittünk neked.- kérlelt.

-Tényleg nem vagyok őrült. Nem kell a viccházba küldeni- sunytam le a fejem..

Seth megfogta Maggiet, és kézen fogva kimentek a konyhából. Ez nem az ő terepe. Jóban van a családdal, de úgy érezhette, hogy ez már túl bensőséges.

Hittek nekem és ez volt a lényeg. Elhitték, hogy Alice, kapcsolatba lépett velem.

-Azt üzeni, hogy mosolyogjatok.- A mászókás történetem után, Esme elsírta magát.

Bella odajött hozzám, és könnyes szemmel megölelt.

-Emmett- kíváncsian nézett rám a kérdezett. – Alice azt mondta, hogy te meg tudod magyarázni, hogy Gregory, hogy csinálhatja.. Idézem: A mackó külső egy pöpec fizikust takar.

Emmett szeme felragyogott leült velem szembe, és a mondandójába kezdett. Rosalie azonnal a fejéhez kapott, gondolom ismerte már ezt a műsort. Emmett csillogó szemmel még közelebb jött, és belekezdett:

-Tehát azt mondtad, hogy a mi erőnket használja fel Ez olyasmi mint az öngyulladás- kicsit összeráncolta a homlokát, miközben próbáltak keresni a megfelelő szavakat.- Szóval, az energiát sűríti egy helybe, és öngyulladást okoz.- látva értetlen arcomat- Igazság szerint ilyen nincs.

-Mi van?- néztem rá nagy szemekkel. Eközben Esme elém rakta a reggelimet, és a fejéhez kapva- mintha valami fontos jutna eszébe kiment a konyhából.

-Vagyis mivel megtörtént van, de az emberek azt mondják ilyen nincs.

-Értem.- mondtam ki a legelső gondolatomat. Összenéztem Bellával, aki kitartóan várta fejleményeket. Szerintem most hallja ő is Emmett fizikus oldalát, először. A család többi- tapasztalt- tagja már kivonult a konyhából.

Ismét összeráncolta a homlokát, kezdtem félni- ugye vannak az atomok- a kezembe temettem az arcom, mindig is utáltam az atomokat. A fizika tanárom nem a legjobb tanárnak született. Órán általában két mondat között az idióta vicceit hallgattuk.- És ugye van az atommag és az elektronfelhő. Amikor nagy a nyomás ezek beroskadnak, összepasszírozódnak., és behatolnak egymás magjába meg mindenhová, és összeroskad egy pontba, úgy mint A csávó ereje.- akármennyire is utáltam a témát kezdtem érteni. Vicces volt ezt a kedves kis macit nézni, ahogyan erősen gesztikulálva próbálja megmagyarázni a világ nagy dolgait.- Olyan az ereje, mint egy nagyító lencse. - szívja a körülötte lévő anyagot. Szóval a csávó ereje…

-Gregory…

-Igen. Szóval Greg is begyűjti az energiát- adott esetben a miénket, és úgy, mint egy nagyító lencse összpontosítja.- mondta vigyorogva Emmett.- Mivel mi vámpírként, sokkal több energiával rendelkezünk mint ti emberek. Nincs szükségünk alvásra, evésre, vagy arra ,hogy leüljünk.Mi vagyunk számára legjobb elemek…

-Igen, értem. –mondtam meglepve, közben elkönyveltem, hogy Bella is elmenekült.

Amíg reggeliztem, Emmett csak mondta, mondta és mondta… jó volt nézni, hogy mennyire élvezi, annak ellenére, hogy néha egy kukkot se értettem belőle.

-Emmett, nem gondoltál még arra, hogy tanár legyél?- kérdeztem tőle két levegővétel között. Még szerencse, hogy a vámpíroknak is szüksége van levegővételre a beszédhez.

-Hogy én?- mutatott magára meglepve.

-Miért ne? Élvezettel magyaráztad még nekem is. Megvan a szükséges tudásod, és időd hozzá, sőt még több is, mint ami kell.- mosolyogtam rá. Részben azért, mert abbahagyta az atomokról szóló monológot- jó, értettem, meg minden, de a jóból is megárt a sok- részben azért, mert jó volt látni mennyire felvillanyozta az ötletem.

-Na vége is van a különórának?- jött be Rose megkönnyebbülten.

-Képzeld kicsim, mit szólnál hozzá, ha …?- most rajtam volta a sor a menekülésen, az ajtóból még láttam Rosalie ijedt, és gyanakvó pillantását.

Tudtam a következő néhány óra a lebeszéléssel fog telni. Szerencsére már voltunk Rosalie-val olyan jóban, hogy ne haragudjon rám huzamosabb ideig. Még akkor se, ha a férjét akarom tanárnak küldeni. Legalábbis remélem.

Körbenéztem a nappaliban. Maggie-t és Sethet kerestem, de az egész család eltűnt. Meghúzódtak a szobáikban, vagy a saját kis zugaikban. Seth pedig bizonyára kihasználta, hogy ilyen jó idő van és kivitte a szabadba a kicsit.

Én is utánuk akartam menni, megkeresni őket, de egy hangos csattanástól megdermedtem. Annyira megijedtem, hogy kellett néhány perc, míg rájöjjek, hogy csak Edward vágta le a zongora fedelét. A nagy hangszer elfoglalta az egész sarkot, és kellőképpen eltakarta őt, valószínűleg ezért nem vettem észre.

-Nem akartalak megijeszteni!- nézett rám bűnbánóan.

-Semmi baj. Nem is hallottam, hogy zongoráztál .-Ennyire lefoglalhatott Emmett fizikázása elől való menekülési tervem, hogy meg se hallottam a játékot?

-Nem, nem zongoráztam, csak tudod, megnyugtat, hogy itt ülök. Ez az én saját kis vackom.- mosolygott rám.

-Ideges vagy?- tettem fel a leghülyébb kérdést.

-Kicsit felzaklatott, hogy újra láttam őt.- suttogta.

-Ez az én hibám, sajnálom. – elöntött, a keserű bűntudat, amiért fájdalmat okoztam neki azzal, hogy a saját épelméjűségemet bebizonyítsam. Önző vagyok…

-Nem, nem vagy az.- nézett rám bíztatóan.

El is felejtettem, hogy nem kell hangosan kimondanom a szavakat, úgyis tudja, hogy mit gondolok.

-Igen tudom, annak ellenére, amit Alice mondott, még mindig magadat hibáztatod, belül mélyen.

-Ezt honnan veszed?- azt hittem, hogy Jasper az, aki érzi az ilyeneket. Nem ő.

-Nem kell ahhoz éreznem az érzéseidet, hogy tudjam. Látszik rajtad. A mosolyod ellenére a szemed még mindig ezt tükrözi.- mondta mindentudóan.

- Idő kell hozzá, nem?

-Igen, idő…- újra felhajtotta a fedelet, és végigsimított a fekete és fehér billentyűk sokaságán.

Letérdeltem mellé, és próbáltam nyugtató, vigasztaló szavakat találni.

-Hallottad már azt a mondást, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű?

-Igen hallottam- suttogta mosolyogva.

-Akkor kezd el…-mondtam egyértelműen. Kicsit olyan volt, mint Bella.

-Mit?- nézett rám értetlenül.

-Hát hogy mi nyomja a lelkedet. Mit érzel? Miért van bűntudatod. Jó hallgató vagyok.

-Hát nem egyértelmű? -kérdezte keserűen.

-Mi egyértelmű? Nem Edward, nem vagy hibás.- mondtam, esélytelenül.

-De az vagyok- túl makacs volt ahhoz, hogy higgyen nekem.

-Nem, nem vagy az.- bizonygattam.

-Nem érted? Én vagyok a család gondolatolvasója. Az, aki mindent tud előre, hogy mit terveznek, hisznek, gondolnak. Erre nem tűnt fel, hogy a húgom meg akarja ölni magát. Nem tudom, hogy csinálta, de nem hallottam az elhatározást.- mondta önmarcangolóan.

-Alice ismert téged. Tudta hogy oldja meg.

-De amikor azt mondta, hogy ne akadályozzam meg azt hittem, hogy találta valamilyen jobb, békésebb

megoldást. Nem hittem volna…- fejét a billentyűkre ejtette. Gyors hirtelen hang volt a válasz.

-Senki sem hitte volna ezt.- biztosítottam.

-Csak ez olyan rossz. –suttogta. Az arca eltorzult, szeme fájdalommal és veszteséggel volt teli. –Nagyon hiányzik.

-Tudom- rátettem a kezem a vállára, bíztatásképp.- Ennek így kellett lennie. Láttad, hogy mit mondott.

-Igen- hajtotta le ismét a fejté.- Tehát a lelke még ép. Ha nem csupán illúzió volt az egész.

-Biztos nem az volt.- még tisztán emlékeztem, hogy átölelt, és azt mondogatta, hogy mosolyogjak.

-Mindenesetre akárhol is van, nem változott semmit- szögezte le apró mosollyal Edward.

-Hát az biztos- értettem egyet, és hirtelen eszembe jutott az üzenete.- Alice azt…

-Azt is láttam- szakított félbe. –Szóval azt mondja, hogy higgyek abban, hogy a lelkem megnyugvást talál?- bólintásomra folytatta.- Nekem van lelkem?

-Szerintem ha nem lenne lelked, egy zombi ülne itt mellettem, és nem beszélgetnénk- ugrattam.

-Van benne valami- vigyorgott.

-Arról pedig biztosíthatlak titeket, hogy az én férjem nem egy zombi- mondta nevetve Bella az ajtóból. Még

Edward is meglepődött a megjelenésén. Bella mesélte, hogy ő az egyetlen, akinek nem tud olvasni a gondolataiban, ha nem akarja. Épp ezért volt meglepő, hogy a szobában van.

-Bella én..- kezdte Edward.

Tudtam, hogy azt akarja szavakba önteni, hogy ne haragudjon, hogy nekem mondta el ezeket, és nem neki, mint a feleségének. Pillantásuk hosszú percekig összekapcsolódott, majd nem mondtak semmit. Ez a pillantás zavarba hozott. Túl megértő, aggodalmas, és szerelemmel teli volt. Úgy éreztem nem szabad itt lennem, ez túl intim pillanat.

-Megmutatod?- kérdezte Bella. Edward aprót biccentett, és végig simított a billentyűkön.

-Mit?- vettetem közbe kíváncsian.

-Edward írt egy számot Alice-nek. Az emlékére.- magyarázta Bella.

-Rendben- mondta és lassan elkezdett játszani a billentyűkön.

Az egész olyan volt, mintha először csak a lepkeszárny susogását hallanám, majd lassan elindult a dallam is. Halkból egyre erősödő, lágy csengőszó. Igen csengőszó. A gyors, hirtelen váltások ezt a hatást keltették. Edward ujjai úgy szaladgáltak a billentyűkön, mint a kergetőző gyerekek. Behunytam a szemem. Erre a dallamra, nem volt nehéz emlékezni rá. A könnyedsége, és a vidámsága ott lebegett a szemeim előtt. Láttam, ahogy táncol előttem. Még a virágok illatát is éreztem. A dallam egyszer csak szomorúan halkká vált majd végleg abbamaradt. Mikor kinyitottam a szemem akkor eszméltem rá, hogy sírok. Minden egyes ’találkozás” összeszorította a szívem.

Csak most jöttem rá, hogy az egész család nappaliban ül, és könnyekkel küszködve merednek maguk elé. Esme sírt, és a férje vállára hajtotta a fejét, akinek ugyanúgy csukva volt a szeme, mint előbb nekem. Még Rosalie is sírt. Emmett arcáról lefagyott a mosoly. Bella átölelte a szerelmét. Edwardnak sikerült elbúcsúztatni a húgát.

Ez történt jó néhány héttel ezelőtt. Mára már mindenki, úgy ahogy feldolgozta a maga módján a történteket. Persze a hiányt nem olyan egyszerű leküzdeni, de a jó öreg idő mindig segít…

-Hahó! Föld hívja Miss Hopes! Megérkeztünk!- kiáltotta a fülembe Seth.

-Ja, bocs elbambultam- vigyorogtam Seth-re, és kiugrottam a kocsiból.

Hosszas győzködés után Cullenék megengedték, hogy dolgozni menjek. Miután rájöttek, hogy nem elég nyomós ok a ’márkétszertámadtakmegmunkábóljövet’ indok, az elhatározásommal szemben. Ezért beletörődtek. Jacob beszélt a farkasokkal. Így most még erősebb védelmet kaptam. Bobby pedig, mint mindig tárt karokkal fogadott.

Most is Seth hozott hazafelé. Körbenéztem.- A többiek hova tűntek?- kiáltottam felé.

-Megbeszéltük, hogy ha épségben hazaérsz, ők elmennek vadászni- Jacob is mindjárt jön- mondta miközben kivette Maggie-t az ülésből.

Mindenki. Tehát Nessie is. Furcsa volt elképzelni egy ilyen ártatlan kislányt állatokra vadászni. Pedig megtette.

-Nem kellenek bébicsőszök- mondtam neki.

-Vigyázunk rád és kész. Nincs apelláta.- mondta magabiztosan.

-Szeeet! Szeeet! Hapci virág!- húzta őt Mag Esme virágos kertje felé.

-Na jó, én bemegyek addig. –kiáltottam oda nevetve.

Beléptem a házba, de úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Körbenéztem. De sehol, senki. Csak paranoiás lettem. Semmi több. Letettem a cuccaim és elindultam a konyha felé. Valami nyikorgást halottam az emeletről. Kétségbeesve néztem ki az ablakon, de Seth és Maggie valahol a fák között lehettek.

-Van itt valaki?- kiáltottam fel félénken. – Ajtócsapódást halottam- Most azonnal lépjen elő- mondtam bátortalanul. Valaki lassan jött le a lépcsőn.

Tehát visszajöttek. Amikor nem számítok rájuk… Akkor most tényleg beváltják az ígéretüket.

Apró megkönnyebbülést éreztem, legalább tudom, hogy itt vannak.

A nappaliban volt néhány gyertyatartó. Felkaptam ez egyiket, és letéptem a gyertyát, a kiálló hegyes részét, amire fel volt szúrva magam elé tartottam

-Ki az?- kiáltottam ismét. És elindultam a lépcső felé, hogy szembenézzek a látogatómmal… bár tudtam, hogy ha tényleg ők azok, akkor reménytelen…

Bocsánat a késésért, de mentségem legyen, hogy nyár van:D Köszönöm Mismouth-nak a fizika részét, és mindent:) Ő magyarázta el, amit végül Emmet szájába tettem:D Köszönöm, hogy elolvastad:) Kérlek írj kritikát! Puszi,Truska