A végzet könnyei – 24. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a fejezettel!

Köszönet érte Zsizsának és Katának. Kata, köszönöm azt a felejthetetlen négy napot, amit nálatok tölthettem, nagyon jól éreztem magamat!:):):)

A kommenthatár még mindig 15 hsz.

Remélem, jól telik a nyaratok, használjátok ki a nyár utolsó heteit!:) Az elmaradásaimat a következő hetekben én is igyekszem pótolni.:)

Ja, és többen aggodalmatokat fejeztétek ki, hogy mi lesz akkor, ha ez is olyan hosszú lesz, mint az első könyv. Előre szólok, hogy nem, nyugodjatok meg. Hosszabb lesz.:) ( Még nem tudom mennyivel, de hosszabb.:)) A kettő nem függ össze ilyen tekintetben. Lesz itt még sok-sok izgalom.:)

Puszi mindenkinek! Jó olvasást!

Truska

Tükör ( Audrey szemszöge)

Lassan lépkedtem a zsákmány felé. Teljesen kikeltem magamból, mintha nem is én lettem volna. Csak arra vágytam, hogy a fogaimat belemélyesszem a nyakába, éreztem a mérget összegyűlni a számban. Nem akartam másra, csak a gyilkolásra. Leguggoltam, hogy neki tudjak ugrani, és egy mozdulattal elvehessem az életét.

Szerencsémre felnéztem a szemeibe. Nem sírt, csak bátran állt előttem, mintha pontosan tudta volna, mire készülök. A szemei mintha magukba szippantottak volna.

Tél volt, kint sűrű pelyhekben hullt a hó. Egy bögre forró teát kortyolgattam, és igyekeztem nem zavarba jönni az engem fürkésző szemektől. Maggie a zongorához lépkedett óvatosan, csodálattal megérintette, mintha attól félne, hogy semmivé lesz az ujjacskái alatt.

- Mag! Tudod, hogy nem szabad! – szóltam rá szelíden. – Edward játéka, nem szabad neked játszani vele!

- Dehogynem! – lépett be a szobába az említett, és mosolyogva Mag felé közelített. – Szeretnéd kipróbálni? – kérdezte, mikor leguggolt hozzá, hogy vele egy magasságban legyen.

- Jójójóóóóó! – lelkesedett Maggie és hagyta, hogy Edward felemelje őt, és a zongorához ülve az ölébe ültesse.

Mikor felhajtotta a zongorafedelet, Maggie elbűvölve nézett végig a billentyűkön.

- Nézd csak, vannak fekete és fehér billentyűk – mutatott rájuk Edward. - Nyomj le egyet! – noszogatta.

Maggie óvatosan tette az ujjacskáit az egyik fehér billentyűre és lassan megnyomta. Mikor megszólalt a hang, Maggie arcára széles mosoly ült ki.

- Zongojázom!!!! – kiáltotta boldogan.

- Nagyom ügyes vagy! – dicsértem meg mosolyogva.

- Itt vannak a madárka hangok – mutatott Edward a magasabb hangú billentyűkre és nagyon gyorsan lenyomott egymás után néhányat. Egy pillanatra még én is elhittem, hogy madárcsicsergést hallok. –Itt pedig a mackó hangok – nyúlt a zongora másik oldalához, ahol a mély hangokat lehetett megszólaltatni. Leütötte a legmélyebb hangot.

- Ó – nézett rám Maggie csillogó szemmel - Hallottad Ódji? Azt mondta bjumm!!!

- Hallottam, csillagom – biztosítottam.

- Hozom Emme macit! - kiáltott fel és lemászott Edward öléből. A földön ülő plüss macihoz szaladt és magához ölelve sietett vissza vele Edwardhoz. – Emme maci a mackó hangokon szejetne játszani! – közölte Edwarddal.

Edward mosolyogva az ölébe vette ismét. Maggie pedig megfogta a maci mancsait és a mély billentyűkre tette.

- Jaj! Hiszen nincsenek ujjai! Segítek neki! - Mag a maci mancsa alá tette az ujjait és úgy ütötte le a hangokat.

Néha-néha felpillantott rám figyelve, hogy mit szólok hozzá.

Egy hirtelen dörrenés rántott vissza a valóságba. Az emléktől teljesen kitisztult a tudatom. Mintha az elmúlt időszakban egyáltalán nem lettem volna teljesen magamnál. Nem tudom miért ez az emlék tört felszínre, de hálás voltam érte. Újabb hangos dörrenés hallatszott odaföntről. Talán már hosszú ideje dörgött, de csak most tudatosult bennem.

A kisgyerek még mindig előttem állt. Láttam, hogy reszket, arcán hatalmas krokodil könnycseppek peregtek le. Olyan négy éves kisfiú lehetett

A lábaimtól nem messze egy 30-as éveiben járó nő feküdt. Holtan. Nyitott szemeiben már hosszú percekkel ezelőtt kialudhatott a fény, de még mindig láttam benne a rettegést. A szeme színe ugyanolyan volt, mint a kisfiúé. Ólomsúlyként nehezedett a szívemre a bűntudat. A másik halott testhez léptem. Egy a nővel hasonló korú férfi volt. Láttam a vonásain a kisfiúval való hasonlóságot, amitől újabb gombóc keletkezett a mellkasomban.

A kisfiú felé néztem ismét. Szemeiben egyszerre volt utálat és félelem is. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell akadályoznom, hogy a kicsinek is baja essen.

- Sajnálom – suttogtam. – Annyira sajnálom! - kiáltottam felé és elnyomtam a feltörni készülő zokogásomat.

Nem vettem levegőt nehogy ismét elcsábítson a vére illata és az ellenkező irányba fordulva rohanni kezdtem. Nem magamért vagy a megváltásért, hanem a kisfiú életéért. Teljes erőből futottam, láttam, ahogyan a fák elsuhannak mellettem, és örültem, hogy egyre messzebb kerülök a kisgyerektől.

Nem tudtam, hova tartok, vagy hogy egyáltalán hol vagyok. Egy csermely partján álltam meg tíz perccel később. Lerogytam a földre és magam köré fontam a karjaimat. Utat akartam engedni a könnyeimnek, de nem jöttek. A szememen feszítő szúró érzést éreztem, de egy csepp könnyet sem tudtam kisajtolni magamból, hiába igyekeztem.

Megöltem őket! Egy gyilkos vagyok! Miattam egy kisfiú szülők nélkül fog felnőni!

Négykézláb elmásztam a csermelyig, hogy a vízzel hátha le tudom nyugtatni magamat. A víztükör fölé hajoltam, és döbbenve tapasztaltam, hogy egy vörös szempár néz vissza rám. Egy gyilkos szemei…

Elkaptam róla a pillantásom és belenyúltam a vízbe, hogy megfröcsköljem vele az arcomat. De a víz nem segített, nem hűtött le, nem éreztem, hogy megnyugtató hatással lett volna rám.

Hát persze, hiszen már nem élek…

Mégis elvettem két életet… Miattam haltak meg…

A tehetetlenség érzésétől felpattantam és a legközelebbi fába ütöttem a kezemet. Döbbenve tapasztaltam, hogy a hatalmas, vastag törzsű fa könnyedén fordul ki a földből és terül el a földön ledöntve néhány hozzá közelebb álló társát.

Meghökkenve néztem a kezeimre. Sosem értettem, hogy Jasper mért tekinti magát szörnyhez hasonlónak. Sosem tudtam volna őt elképzelni vérengző gyilkosként, de azt már megértettem, hogy a fajtánk nagy része hajlamos rá, hogy gondolkodás, és érzelmek nélkül gyilkoljon egy mozdulattal.

Jasper…

Halvány emlékeim voltak róla, hogy hosszú ideig velem volt. De bántottam őt. Ezért hagyhatott itt. Más magyarázatát nem találtam annak, hogy teljesen eltűnt. Én lehetek a legrosszabb újszülött a világon, és még ő sem bírt velem. A magány és az önsajnálat egyszerre keveredett bennem. Nem tudtam, mitévő legyek.

Az eső cseperegni kezdett és lassan egyre erőteljesebbé vált, de nem foglalkoztam vele. Hiába áztatta át teljesen a ruhámat, nem fáztam egyáltalán. Hatástalan volt rám a hideg. Már semmi emberi nem maradt bennem.

Leültem a kidöntött fa törzsére és az ölembe hajtottam a fejemet. Megöltem őket! - hasított ismét belém a tudat. Egy gyilkos vagyok, semmi más. Úgy vettem el a lehetőséget attól a gyerektől, hogy boldog életet éljen a családjával, ahogyan Maggie-t is megfosztották tőle, mikor megölték a szüleit.

Nem vagyok jobb Gregory-éknál. Megöltem azokat az embereket!

Hogy fogok tudni így Maggie szemébe nézni? Egy gyilkos lett a nagynénje… Ezt sohasem fogja megbocsátani nekem…. Jogosan. Szinte már láttam előre, ahogyan eltaszít magától, hallottam a hangját, ahogyan azt kiabálja, hogy utál.

Kínomban belemarkoltam a hajamba és teljes erőmből húzni kezdtem, mintha azzal, hogy fájdalmat okozok magamnak, meg tudnám szüntetni a bűntudatomat. Vagy semmisé tudnám tenni a történteket.

Az esőn keresztül léptek hangját hallottam meg. Felém közeledtek, lassan, óvatosan. Nem érdekelt, hogy ki az. Azt kívántam, bárcsak ellenség lenne, és egy mozdulattal végezni tudna velem. Hagynám neki. Nem fordultam meg, nem mozdultam, csak hagytam magam tovább süllyedni az önsajnálatom és a bűntudatom kínzó elegyébe.

- Audrey! – szólalt meg egy ismerős hang mögülem.

Nem reagáltam, nem akartam, hogy így lásson, akárki is az. Nem akartam tudomást venni róla, vagy komolyabban elgondolkozni rajta, hogy ki is az illető. Csak szégyenkeztem volna előtte. Reméltem, hogy elmegy.

- Dee-dee – sóhajtotta és hallottam, hogy tétovázva felém lép. Már tudtam, ki az. Mélyet szippantottam a levegőből – a menekülésem óta először, mert féltem, ha levegőt veszek, az ösztöneim visszacsalogatnak a kisfiúhoz -, és megéreztem a jól ismert nyugtató illatot az esőével elegyedve.

Akármennyire is féltem, hogy megtudja, mit tettem, felemelkedtem a fatörzsről és felé fordultam. Csak szerettem volna őt még egyszer látni, mert tudtam, hogy ha rájön a tettemre, végleg elhagy. Felnéztem rá.

Ott állt tőlem alig tíz méterre és engem nézett. A szakadó eső az ő ruháját is ronggyá áztatta, de láthatóan ez nem zavarta – ahogy engem se a sajátom.

A várt megvetés és utálat helyett az arcán megértést és sajnálatot láttam. Kitárta felém a kezét, és halványan rám mosolygott.

- Jasper – kiáltottam és egy fél másodperc múlva már a földön feküdtünk mindketten. Valószínűleg túl nagy hévvel rohantam neki, és az ölelésből eltarolás lett. Amilyen erősen csak mertem – tudva mekkora erőm van -, magamhoz szorítottam és a nyakába fúrtam az arcomat megnyugvást remélve.

- Jól van, jól van! – motyogta – Minden rendben lesz – simogatta a hátamat.

Mikor felkászálódtunk a földről, visszaterelt a fatörzshöz és leült mellém.

- Megöltem őket – súgtam, mikor úgy éreztem, hogy képes vagyok megszólalni. A mellkasomat feszítő bűntudat nem akart enyhülni, és valahol tudtam, hogy nem is fog soha.

- Tudom – bólintott és megfogta a kezem. – Láttam - folytatta.

Meghökkenve néztem rá. Látta és nem segített? Látta és nem fogott le? Mért nem tépett inkább szét, minthogy kárt okozzak abban a családban? Hatalmas dörrenések rázták meg a környéket.

- Fenn vadásztunk a hegyekben – kezdett bele a magyarázatába. - Én is veled vadásztam, mert már napok óta csak ellenőrzésképpen jöttem ki veled. Csak pár másodpercig nem figyeltem rád. Hallottam, hogy szaladni kezdesz, de a közelben téblábolt egy újabb elejthető préda, azt hittem, azt szagoltad ki. Csak csak jó húsz másodperc után éreztem meg a szagukat – mondta halkan, és hallottam a hangjában megbúvó önvádat. De nem az ő hibája! Nem ő ölte meg őket! A kezdeti kétségbeesett haragom lecsitult bűntudatos arcát látva. Én tettem, nem ő!

- Mikor utolértelek, már megölted a felnőtteket. Nem mertem a közeledbe menni, nehogy valami kárt tegyél a gyerekben. Féltem csak a vetélytársat látnád bennem, aki el akarja venni tőled a zsákmányt. Így távolról figyeltelek és vártam. Annyira el voltál foglalva velük, hogy észre se vettél – folytatta és hirtelen felnézett rám. - Büszke vagyok rád, Audrey.

- Hogy? – nyögtem ki. Azt hittem rosszul hallok a vihar miatt, bár ez lehetetlen volt.

- A kisfiút életben hagytad! – magyarázta.

- De a szüleit megöltem… - tettem hozzá.

- Tudom, de a kicsit annak ellenére, hogy vágytál a vérére, életben hagytad – mondta, miközben átkarolta a vállamat. Jól esett a közelsége.

- Persze, mert eszembe jutott róla Maggie. Nem tehettem! – ráztam meg a fejemet. - Mi lett vele? – néztem rá kérdőn.

- Elintéztem – kaptam a rövid választ. Az nem lehet, hogy…

- Elintézted? – kérdeztem suttogva.

- Nyugodj meg! Nem, nem öltem meg! – tiltakozott. - Megvannak a módszereim, miként lehet maradandó sérülés nélkül eszméletlenné tenni valakit. Befektettem őt a sátrukba, hogy ne ázzon meg és felhívtam a hegyi mentőket. Úgy tettem mintha én lennék az apja, és medvetámadást jelentettem be.

- Szóval meg fogják a kicsit találni? – most éreztem először megkönnyebbülést.

- Persze.

- És mi lesz vele?

- Ha van valami rokona, akkor hozzájuk kerül, ha nem akkor árvaházba.

- Nem lehetne, hogy… mi? – jutott eszembe hirtelen egy kósza ötlet. Szerettem volna valamennyire kárpótolni a kicsit.

- Nem – rázta meg a fejét azonnal Jasper. - Audrey, úgy felnevelni őt, hogy megölted a szüleit… nem helyén való…

- Igazad van... Csak…

- Megértelek.

- Tönkretettem az életét – sóhajtottam és még mindig nem tudtam elhinni, hogy mennyi ember életét romboltam le.

- Csak egyszerűen az ösztöneidre hallgattál – ölelt át.

- Ne próbáld enyhíteni a tettemet, kérlek – néztem rá esedezve.

- Tudod, egy kicsit… - kezdte bizonytalanul néhány perc után.

- Kicsit?

- Nem fogsz örülni annak, amit be akarok vallani – sóhajtotta, és kerülte a pillantásomat.

- Hallgatlak. – Nem tudtam elképzelni, hogy miről van szó.

- Egy részem nagyon-nagyon sajnálja, ami történt és azt kívánom, bárcsak átvehetném a terhedet. - Miközben ezt mondta, szemeiben őszinteség csillogott. - Egy másik viszont… - folytatta még mindig bizonytalanul, mint aki attól fél, hogy leharapom a fejét a vallomása miatt. De tudtam, akármit is készül ebből kihozni, soha nem tennék ilyet. - …viszont örül neki. Tudom, tudom… csak mikor Bellát láttam, ahogyan könnyen és akadályok nélkül viseli az újszülöttséget… megijedtem. Én egészen a te megjelenésedig küzdöttem a szomjúságommal és az életmódunkkal. Azt hittem, bennem van valami javíthatatlan hiba. Téged olyan vadnak látni, nagyon rossz volt, de kicsit meg is könnyebbültem – fejezte be, de még mindig kerülte a pillantásomat. – Sajnálom… - tette hozzá bűntudatosan.

Megleptek a szavai, de egyáltalán nem orroltam rá érte. Örültem, hogy őszinte velem.

- Vak vezet világtalant – mondtam végül, és megpróbáltam bíztatóan rámosolyogni.

- Én már látom a fényt – mosolygott rám vissza.

- Én még nem…

- Majd segítek - suttogta, s összekulcsolta az ujjainkat.

- Köszönöm – szorítottam meg a kezét finoman.

Összekapcsolódott a tekintetünk is és a pillantásából azt hittem, másodperceken belül meg fog csókolni, de nem tette, hanem felállt és magával húzott.

- Gyere. Fejezzük be a megkezdett vadászatot.

- Hogy lehet, hogy még mindig szomjas vagyok? – kérdeztem és megköszörültem a torkomat, hátha így sikerül enyhítenem a kellemetlen érzést.

- Újszülött vagy.

- De most…

- A szervezeted most még több embervérre vágyik. Ezért kell minél előbb ismét hozzászoktatni az állati vérhez – magyarázta. Látva tétovázásomat, hozzátette. – Ígérem, soha többé nem foglak szem elől téveszteni. Rendben?

- Rendben – bólintottam és futni kezdtünk.

- Megmutatom a házat – mondta büszkén, mikor elindultunk a hegyen lefelé, miután néhány állat áldozatommá vált.

- Milyen házat? – kérdeztem.

- A helyet, ahol az elmúlt időszakban laktunk – pontosított.

Kíváncsian követtem őt. Halványan emlékeztem rá, de az elmúlt hónapokban mintha egy szitán át láttam volna a világot. Itt is voltam, meg nem is. A ház egy szomszédos hegy oldalában volt, elég extrém helyen ahhoz, hogy a turisták ne akarják és ne is tudják megközelíteni. Jasper kinyitotta az ajtót és előreengedett.

A ház belülről éppen olyan volt, mint egy normál elrendezésű emberi ház. Minden kis részlet megvolt, a kabátfogastól kezdve a falon lévő képig minden. Már az előszobában észrevettem, hogy a cipősszekrényen egy jókora horpadás látszik, egy kis asztalkából pedig le van törve egy darab. Nem akartam tudni, hogy melyikünktől és milyen okból származhatnak ezek.

- Hat hónap. Ennyi ideje voltunk itt, mikor utoljára az időről kérdeztelek. Szóval most megkérdezem még egyszer… Mennyi ideje vagyunk ezen a helyen? – mondtam könnyednek szánt hangon, miközben benéztem a nappaliba.

- Nos… - kezdte – Elég hosszú ideje. – válaszolta végül.

- Gyerünk, mondd csak ki! Ne kímélj! – nógattam, egyre jobban tartva a választól.

- Három hónapja kérdezted utoljára… Kilenc hónapja vagyunk itt - jött a válasz.

- Hűűű… ez sok… - nyögtem ki nem túl elmésen. Biztos voltam bene, hogyha még mindig ember lennék, már rég valami szék után tapogatóznék, de vámpírként csak álltam egy helyben megkövülten. Kilenc hónap…

- Van, aki egy éven keresztül tombol - próbált valami pozitívumot találni ebben a lehetetlen helyzetben.

- Maggie - suttogtam. Féltem, hogy elfelejtett engem, vagy ami a legrosszabb, hogy sosem fogja megbocsátani, hogy magára hagytam őt. Kilenc hónap egy ilyen apróságnak rengeteg idő… Fél év is rengeteg, de kilenc…

- Minden rendben lesz – biztosított Jasper és a kezét a vállamra tette. Ahogyan hozzámért a keze, mintha elektromos kisülések jöttek volna létre köztünk. Mardosó hiányérzetem lett, mikor levette a vállamról a kezét.

- Hol vagyunk pontosan? Ez egy nemzeti park, ugye?– kérdezősködtem tovább kutatva a halvány emlékeim között hogy eltereljem a figyelmemet kicsit a felkavaró dolgokról.

- Oregonban, a Crater Lake Nemzeti Parkban. A Crater Lake egy vulkán kráterében fekszik, ami körbe van véve hatalmas hegyekkel. Nem messze van egy hely, ahonnan rá lehet látni az egész parkra, megmutathatom - nyújtotta felém a kezét.

Megtorpantam. Nem akartam ismét kockáztatni, a szomjúságom nem volt elviselhetetlen, de féltem, hogy esetleg újabb nem várt találkozás történne odakint. Kicsi volt az esélye, de nem volt lehetetlen. Jasper látta a tétovázásomat és bólintott, jelezve, hogy megértett. Hálásan néztem rá.

- Hogy tudtad elérni, hogy ne szabaduljak ki innen? – kérdeztem a nyilvánvalót fél perccel később.

- Itt a trükk – mosolyodott el és megnyomott a falon egy gombot, mire a falakra sötét fémlemezek borultak. Éppúgy, mint Forksban. Megborzongtam az emlékre. – Nem könnyű áttörni észrevétlenül, szóval még egy újszülöttet is lelassít egy kicsit. De odakintről zombi biztos bunkernek tűnik – kacsintott rám. A fal felé nyúlt, hogy visszacsinálja az egészet, de megállítottam.

- Ne, biztonságosabb így. – láttam rajta, hogy tiltakozni akar, aztán mégse mondott semmit, csak arrébb lépett, engedve az akaratomnak. Ekkor láttam meg magamat a mögötte lévő tükörben. – Atyaég! – kiáltottam fel. – A ruhám! – Ez idáig annyira lefoglaltak az események, hogy észre sem vettem, hogy véres a pólóm. Az esőtől piros elmaszatolódott foltok éktelenkedtek rajta. A vörös szememről azonnal elkaptam a pillantásom.

- Jobbra az első ajtó a fürdőszoba. Találsz törülközőt és köntöst is.

- Köszönöm.

- Audrey! – szólt utánam - Nem bánod, ha felhívom Carlisle-t?

- Nem… egyszer úgyis megtudják – motyogtam a fürdőszoba ajtónak. Próbáltam elhessegetni az őrült gondolatokat, amikben Carlsile kitagad a családból a tettem miatt vagy a többiek megvetnek. Mindenesetre megérdemelném.

Gyorsan lekaptam magamról a véres pólót a többi ruhámmal és mosdókagylóba hajítottam. A zuhany alatt nem vacakoltam a meleg víz beállításával, a hideg is tökéletesen megfelelt halott testemnek. Az üvegben visszatükröződött az arcom. Az elmúlt alkalmakkor vagy a szememmel vagy a pólómmal törődtem, így most tudtam igazán megszemlélni magamat. Idegenkedve néztem a nőt, akivé váltam. Túl szép, túl tökéletes… Kívülről. Megérintettem az arcom, hogy biztos legyen, hogy én vagyok az.

Közben a víz zubogásán keresztül is tökéletesen hallottam, ahogyan Jasper benyomogatja a telefonján a gombokat és egy bugás után meghallottam Carlisle hangját.

- Dr. Cullen. – szólt a kagylóba.

- Szia. Jasper vagyok.

- Jasper – Carlisle hangja meglepett volt. – Hogy vagytok? Audrey?

- Audrey egyre jobban viseli – válaszolta Jasper. Bosszankodva léptem ki a víz alól.

- Ez nagyszerű hír – Carlisle hangja lelkes volt.

- Az… - Lassan törülközni kezdtem.

- Mi történt? – kérdezte komolyan, mert bizonyára hallhatta Jasper hangján, hogy nem stimmel valami.

- Találkoztunk egy túrázó családdal – újabb feszítő érzést éreztem a mellkasomban.

- Nagyon sajnálom. - Carlisle hangja őszintének tűnt, vagy talán csak én akartam, hogy igaz legyen, amit mond. - Hogy viseli?

- A körülményekhez képest jól. Javára legyen írva, hogy a kisgyereket nem támadta meg, hanem elmenekült. – Na szép még dicsérgetnek is… Végülis csak gyilkoltam…

- Büszke vagyok rá – jelentette ki Carlisle. Örültem, hogy nem firtatja a részleteket, és megelégszik a puszta ténnyel.

- Én is. Úgy gondoltam, még néhány hét és talán már hazamehetünk – tette hozzá Jasper, amitől egyszerre lettem boldog és egyszerre szállt meg a mélységes aggodalom, melyet az élő szeretteim iránt éreztem. Felvettem egy köntöst, amit a polcon találtam.

- Rendben, ahogyan jónak látod, fiam. Kérlek, biztosítsd Audrey-t arról, hogy itt mindig szívesen fogadjuk, akármi is történt. Meg tudjuk érteni, nem kell szégyenkeznie.

- Rendben. Maggie nincsen a közelben? – váltott témát. – Audrey biztos szeretné hallani a hangját. – Az ajtóhoz léptem és alig bírtam megállni, hogy ne rohanjak ki és ne tépjem ki Jazz kezéből a telefont.

- Megpróbálom. Maggie, szeretnél beszélni Audrey-val? – hangja elhalkult így biztos voltam benne, hogy felé tartja a telefont.

- Nem! Nem! Nem! Nem! - hallottam meg vékonyka hangocskáját. Örültem, hogy újra hallhatom, de ugyanakkor elkeseredett is voltam a válasz miatt.

- Hagyd, majd megpróbáljuk máskor. Akkor pár hét múlva – zárta le Jasper a beszélgetésüket.

- Rendben, várunk titeket. Szervusz, fiam.

- Szia – köszönt el, és megszakadt a vonal.

Elszomorodva ültem le a fürdő padlójára és a tenyerembe temettem az arcomat. Megutált! Soha nem fogja megbocsátani nekem, hogy nem voltam vele! Én sem bocsátanám meg magamnak. Annyira kicsi még, nem értené meg, mért történt, ami történt. Csak elvesztett engem is, majdnem egy évre. Nem! Nem! Nem! Nem! – visszhangzott a fülembe könyörtelenül.

- Bejöhetek? – kopogott be Jasper.

- Persze. . .

Hallottam a sóhaját, fél másodperc múlva már mellettem ült és megpróbálta gyengéden lefeszegetni az arcomról a kezemet.

- Nézz rám! – mint egy parancs, nem tudtam neki ellenállni, azonnal ránéztem. – Maggie valóban nem értheti, hogy mért nem vagy vele. De szeret téged, és ez semmin nem változtat. – aranybarna szemeiben megértést láttam és gyengédséget. Szerettem volna azt hinni, hogy a képessége használata nélkül, ő is érzi azt, amit én.

- Sosem tudom bepótolni azt az időt!- suttogtam.

- Audrey, gondolj arra, hogy ha nem történt volna ez, akkor már nem élnél. És akkor több mint kilenc hónap után sem lenne esélye látni a nagynénjét. Miatta nem ölted meg a kisfiút, ez azért van, mert annyira szorosan kötődsz Maghez, és hidd el, ez kölcsönös- mosolyodott el halványan.

- Szeretlek – sóhajtottam, kimondva az igazad, ami már azóta kikívánkozott belőlem, hogy utánam jött a tettem után. Vállára hajtottam a fejemet és lehunytam a szemeimet.

- Én is szeretlek – súgta, és éreztem, hogy megsimogatja az arcomat. Melegséggel töltött el a válasza.

Mikor ismét ránéztem meglepve tapasztaltam, hogy nagyon közel van egymáshoz az arcunk Őrjítően lassan közeledni kezdett felém. Szája óvatosan ért az enyémhez, és csak egy pillanatra távolodott el, hogy aztán ismét hozzám érhessen. Nem mozdultam csak élveztem, ahogy egyre hosszabb ideig és egyre szenvedélyesebben csókol. Majd nem bírtam tovább és a tarkójára csúsztatva a kezeimet közelebb húztam magamhoz. Nem akartam, hogy véget érjen ez az elmondhatatlan érzés. Még többet akartam. Jasper mégis egy idő után lefejtette a kezeimet a nyakáról és eltolt magától Értetlenül néztem rá.

- Audrey, jobb, ha még ezt nem erőltetjük – állt fel mellőlem.

- Erőltetni?

- Még újszülött vagy és így minden annyival intenzívebb. Nem akarom, hogy csak ezért elhamarkodottak legyünk. Nem vagy még erre felkészülve – magyarázta mindentudóan, de mintha éreztem volna egy kis bizonytalanságot is a hangjában.

- De… - kezdtem az ellenkezésbe.

- Dee-dee, tudom, miről beszélek – simogatta meg az arcomat ismét, egy csókot nyomott a homlokomra és távozott a fürdőszobából véget vetve a még el sem kezdődő vitánknak.

Mikor felálltam a földről, kérdőn néztem a tükörképemre, de attól, hogy szebb lett, még ő sem tudta a választ arra, hogy mit tegyek. Elhamarkodás, intenzív, erősebb érzések. Nem hangzott rosszul. Nem tudtam félni tőlük. Átváltozásom óta most először nem csak a vért akartam. Soha nem vágytam jobban arra, hogy magához öleljen, hogy még egyszer megcsókoljon.

Belegondoltam abba, hogy mennyire más lány voltam még emberként, és milyen sok minden változott, mióta vámpír lettem. Nem akartam ismét visszafogni magam. Már nem bánthatott, mert én is erős voltam. Nem akartam arra gondolni kire jelenthetek még veszélyt a közeljövőben. Csak őt akartam. Nagyon.

Sarkon fordultam és feltéptem a fürdőszobaajtót. Jasper a nappaliban állt és meglepve nézett rám.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva.

- Igen, most már igen – feleltem és kioldoztam a köntösöm madzagját. Lassan sétáltam felé, s közben hagytam, hogy a köntös lecsússzon a vállamról a földre.