A végzet könnyei – 19. fejezet

Sziasztok!

Meglepetés!Valószínűleg nem számítottatok erre a fejezetre, legalábbis a határ miatt gondolom.:) Nyomós okom van arra, hogy ez egyszer ne nézzem a határt.:)

Pontosan két évvel ezelőtt nyitottam meg a blogomat.:):):) ( 2009.04.14-én:)) Nem gondoltam volna, hogy eddig jutunk el két évre rá.:) Azóta már sok víz lefolyt a Dunán. Meg azért egy-egy fejezet is.:D Összesen 846 darab megjegyzés született az eddigi 96 darab bejegyzésemhez.:) ( ez a 98. bejegyzés az előző után:):)) több tízezren kattintottak az oldalamra ( még ha nem is olvastak bele.:)) és reményeim szerint ebből pár százan ténylegesen olvastatok is.:)
Remélem a következő évek is ilyen gyümölcsözőek lesznek, és nagyon hálás vagyok nektek, hogy itt vagytok mellettem türelemmel.:):):)

Köszönöm a bétáim fáradozásait.:) El se tudjátok képzelni mennyi munkájuk van egy-egy javítással.:) Köszönöm nektek lányok!

Ahogy látjátok megváltozott a dizájn is.:)( vagyis nagyon remélem, hgoy meg fog.:))Remélem tetszik,( de az sem baj ha nem.:D:D) akár ezt is megírhatjátok véleményben itt-ott.:) Valamint raktam fel egy Richardos képet is.:):):) Az előző fejezet véleményeire nem felejtettem el válaszolni! Válaszolok mindenképpen, ez olyan biztos, hogy lentebb olvasható a 19. fejezet.:):):)

Az alábbi fejezetet élvezzétek ki!:D * titokzatosan elvigyorodik*:D Én nagyon szerettem írni.:) Itt szeretném megemlíteni, hogy Maggie megszólalásainak csak egy apró töredéke származik az unokahúgomtól.:) A nagyon nagy részét Kata kislánya, Veronika mondta, akkor mikor ő is két-két és fél éves volt. :):):):) ( az előző fejezetekben, is van néhány megszólalás tőle.:)) Ezúton is köszönöm, hogy felhasználhattam őket.:)

Tudom, hogy szülinap meg minden, de épp ezért szeretnék egy hsz-határt.:) Legyen 15.:) Úgy vettem észre, hogy minél alacsonyabb, annál lustibbak vagytok.):):) No szóval 15 hsz lenne a határ.:) Sztem nem olyan vészes.:)

Még egyszer köszönöm, hogy itt vagytok velem! Jó olvasást!

puszi,

Truska

Vihar előtti… (Audrey szemszöge)

Beköszöntött a május. A márciusi időjáráshoz képest nem sokat változott a májusi sem. Talán csak az esőzések száma növekedett meg. Az elmúlt két hónap nyugalomban telt. Már amennyire apám mellett nyugalomban tudtam lenni. Az érdeklődése nem lankadt, és őszintén csodáltam Edwardék türelmét hozzá. Legszívesebben én kértem volna meg néha őket, hogy tegyék helyre őt.

Szó sincs róla, nem babusgatták, vagy ilyesmi, csak türelmesek voltak vele. Tiszteletben tartották, hogy ő az apám, annak ellenére, hogy ő nem tisztelt minket. Egy részem azt akarta, hogy ő is tudja meg, milyen ezen az én oldalamon lenni, a másik részem viszont tisztában volt vele, hogy ha visszavágnának, csak lesüllyednének az ő szintjére.

A mai nap nem szakadt az eső, szinte hiányzott a folyamatos kopogás a tetőn és az ablakokon.

Hirtelen Maggie visítozása töltötte be a házat. A konyhából is jól hallatszódott, hogy letrappol a lépcsőn és beszalad a nappaliba. A hangokból ítélve volt egy sejtésem, hogy ki az üldöző.

- Neeeeem! - sipította.

- Maggie! – kiabált utána Emmett. Sosem értettem, hogy mért nem szalad oda hozzá néhány lépéssel, és kapja fel. Talán meg akarta neki adni az előnyt, mint a felnőttek nagy része, mikor kergetőzik a gyerekekkel. – Maggie! Vegyük fel a zoknidat!

- Neeeem!

- Mit hallok? – mentem utánuk csípőre tett kézzel a nappaliba.

- Nem akkajom azt a zoknit! – kiáltotta durcásan Maggie.

- Miért? Hiszen tőlem kaptad. – jegyezte meg Emmett csalódottan.

- De Emmett, néézd! Lyukas! - mutatott a zoknira.

- Ezek nem lyukak, hanem csipke – léptem közelebb és szemügyre vettem a zoknit, amin egy vékony csíkban csipkedíszítés szolgált szegélyként.

- Nem akajok csipkét!

- Pedig nézd, milyen szép díszes – mutattam rá. - Ilyen zoknit hordhattak régen a királylányok. Csipkés volt a ruhájuk meg a fejdíszük. Biztos vagyok benne, hogy volt csipkés zoknijuk is – biztosítottam.

- Lyukas juhában jájtak a kijálylányok? – kérdezte komolyan. - De buták voltak...

- Na jó, hozzak másikat? – állt fel Emmett beletörődve.

- Igen, de ne lyukasat!!! – szögezte le Mag, miközben Emmett eltűnt a látóhatáron. - Seth hol van? - kérdezte tőlem.

- Seth elment Sue-hoz La Pushba.

- Én méjt nem mehetek?

- Mert te alukáltál, mikor elindultak – magyaráztam.

- Majd legközelebb én is szejetnék menni…- motyogta.

- Legközelebb te is mehetsz - ígértem.

- Jójójó - lelkesedett. - És a bácsi hol van? - kérdezte, körülkémlelve a szobán.

Így nevezte apámat: „a bácsi”. Maggie mintha érezte volna, hogy nem jó a lelkiállapotomnak a jelenléte, így ő sem borult a nyakába továbbra sem. Apámnak volt néhány próbálkozása, hogy közelebb kerüljön az unokájához. Csokit és cukorkát hozott neki, vagy utána hozta a plüssjátékait. Maggie mégsem volt vele barátságosabb, mint a kezdetekben. Sőt, szinte láttam rajta a reménykedést, hogy talán nincs otthon.

- Ő is elment La Pushba – válaszoltam végül. Apám legújabb kedvelt szokása a la pushi látogatások voltak. Találkozott a helybeliekkel és beszélt a farkasokkal. Bár az idősebbek nem örültek a kutakodásának és a jelenlétének, azért mindig kimódolta, hogy egy héten néhány alkalommal ellátogasson hozzájuk.

Ezek a percek hozták nekem a legnagyobb nyugalmat. Nem kellett felvértezve, felkészültségben élni, hogy egy-két epés megjegyzése leperegjen rólam. Nyugalom volt, csak Maggie és mi, ahogyan a megjelenése előtti időszakban is.

Nessie is ezekben az órákban volt velünk leginkább. Tudtam, hogy Edward és Bella még mindig nem bíznak apámban, ahogy én sem, így próbáltak a lehető legkevesebbszer egy légtérbe kerülni vele, mikor a lányuk is velük volt.

- Meghoztam a zoknit! - szakított ki Emmett kiáltása a gondolataimból.

Fél órával később reggelihez készülődtünk. Maggie segített kiönteni a kis tálkájába a gabonapelyhet és a tejet. Miután végzett a művelettel, hatalmas mosollyal az arcán megszólalt. - Ezt én főztem! Ilyet kéjek!

- Jó étvágyat!

- Szívesen! – vágta rá mosolyogva, miközben kisebb-nagyobb sikerrel a szájába egyensúlyozta a kanalat.

- Nem szívesen, azt én mondom. Te azt mondod, hogy köszönöm! – javítottam ki.

- Szívesen köszönöm! – nézett rám huncutul.

- Maggie, inkább segítek – húzott mellé egy széket Emmett. – Maszatos lesz a ruhád.

- Nem Emmett! Egyedül! Nagylány vagyok!!! – tiltakozott Maggie.

- Hagyd csak! Hadd érvényesüljön. Majd átöltözünk - mosolygott rá vidáman Esme.

- Szép jó reggelt, hölgyeim!- lépett be Jasper a konyhába.

- Szia, Édes! – szólalt meg Emmett eltorzítva a hangját.

Jasper nem törődve Emmett viccelődésével elém lépett és egy gyors puszit nyomott a számra. – Ezt neked hoztam - nyújtotta a kezét. Követtem a pillantását, és az ujjai között egy kis kék virág volt. Melegség járta át a szívemet.

- Köszönöm – mosolyodtam el, és átvettem a csöpp virágot. Az utóbbi időben mindig igyekezett valami kis aprósággal feloldani a feszült hangulatomat. Akármit is talált ki, mindig sikerült neki egy pillanatra elfeledtetni velem a gondjaimat.

- Pontosan olyan színe van, mint a szemednek - mosolygott vissza. Csókra emeltem a számat mire készségesen lehajolt hozzám és a karjaiba zárt.

- Jaj, mindjárt elolvadok… Csak hányszor mondjam, hogy ne a gyerek előtt? – méltatlankodott a család macija.

- Emmett, mondták már, hogy hangulatromboló vagy? – nézett rá Jasper, miközben még mindig szorosan ölelt.

- Én csak Maggie lelkivilágát féltem…

- Én mást is féltenék a helyedben… - vonult be Rosalie a konyhába. A komoly arckifejezését látva azt vártam egy pillanat erejéig, hogy lecsap-e egy villám a konyha közepére. Önkéntelenül is közelebb bújtam Jasperhez.

- Szia, életem! – ugrott fel Emmett Maggie mellől.

- Te csak ne életemezz itt nekem!

- Mi történt? Mi a baj, szerelmem?

- Az, hogy Jasper legalább veszi a fáradtságot ilyen apróságokra. Te meg… pontosan 93 nappal ezelőtt hoztál nekem valamilyen gazt…

- Édesem, tudod, hogy szerelmem irántad lankadatlan!

- Persze lankadatlan… Meghiszem azt…Na, menj a szemem elől, ne is lássalak! - kiáltott rá, én pedig Jasper mellkasába temettem az arcomat, hogy elrejtsem a vigyorgásomat. Nem akartam, hogy én legyek a következő villám célpontja.

- Jó, repülök! Milyen színű orchideát szeretnél? – fordult vissza Emmett az ajtóból.

- Lepj meg!

- Értettem, sietek! - Amint ezt kimondta, ki is robbant a konyhából, pár másodperc múlva csak a ház előtt elhaladó kocsi hangját hallottuk .

- Rose! – szólítottam meg, mikor mosolyogva leült Maggie mellé. Igyekeztem uralkodni az arcomon, kisebb nagyobb sikerrel.

- Ne mondj semmit! Kicsit meg kell nevelni néha őket. - Bocsánatkérően Jasperre pillantott. – Csak ennyi év után néha jó kimutatni, hogy kinek a kezében van a gyeplő- kacsintott rám.

Elmosolyodtam rajtuk. Nem kételkedtem, hogy még mindig őrülten szeretik egymást. Talán Rose-nak igaza volt abban, hogy néha fel kell kavarni az állóvizet, hogy ne fásuljanak bele az egyhangúságba. Bár Emmett mellett nehéz egyhangúnak lenni.

- Maggie, kisszívem kérsz még valamit? – kérdezte Esme elvéve tőle az üres tányérkát, ami tartalmának egy része az etetőszéken és a ruháján kötött ki.

- Igen, kéjek, hogy Jóóóz ne szomojkodjon! – jelentette ki komolyan, és rámosolyogott az említettre.

- Jaj, mindjárt jobban érzem magamat! - csapta össze boldogan a kezét Rosalie. - Köszönöm!

- Hihi! Szívesen! –kuncogott Maggie és szélesen rám vigyorgott válasz közben.

Később a nem éppen problémamentes öltözés után valamennyien a nappaliban voltunk, és Maggie-t szórakoztattuk. Pontosabban Maggie szórakoztatott minket a lényével.

Esme ellátogatott Carlisle-oz a kórházba, Belláék vadászni mentek, Nessie pedig a nagyapjánál töltötte a napot, mégis nyüzsgött a ház, főleg Emmettéktől.

A kicsi köztem és Jasper között ült a kanapén, és egy mesekönyvet lapozgatott elmélyülten. Éppen a kedvenc történetét igyekezett kiválasztani a sok közül.

- Itt van édesem! Leszedtem róla a tüskéket!- robbant be Emmett a nappaliba, Rose orra alá dugva egy gyönyörű rózsaszálat. Már jó ideje folyt a műsoruk, és be kellett valljam – szégyen, nem szégyen – remekül szórakoztam.

Rosalie homlokráncolva megszemlélte a virágot, Emmett eközben lélegzetvisszafojtva várakozott. Nem mintha túl nagy szüksége lett volna oxigénre.

- Először is - emelte fel a hüvelykujját Rosalie –, felháborít, hogy gyenge nőnek tartasz, aki nem tud megfogni egy rózsát anélkül, hogy kárt ne tenne magában.

- Drágám te nem vagy gye…

- Másodszor - nyújtotta ki a mutató ujját –, Esme nagyon mérges lesz, ha megtudja, hogy hozzányúltál a virágaihoz. Harmadszor – nyújtotta ki a középső ujját is a többi mellé vészjóslóan –, ez piros… - bökött a virágra. - Jobban szeretnék valami halványabb színt, mondjuk halványlilát vagy halványnarancssárgát.

- Esme kertjében nincsenek ilyen színűek… - panaszkodott Emmett.

- Ez nem az én problémám – legyintett Rosalie és továbblapozgatta az ölében tartott női magazinok egyikét.

- Ne felejts el majd némi pénzt hagyni a rózsákért cserébe, ha találsz egyáltalán… - mondta Jasper Emmettnek.

- Te csak meg se szólalj! Miattad… miattad van az egész… Ha nem játszod itt a figyelmes lovagot, akkor most az én életem is könnyebb lenne… - vetette neki oda, majd eltűnt az ajtóban éppen olyan gyorsan, ahogyan megjelent.

- Emmett méjt ilyen méjges? – nézett rám komolyan Maggie.

- Nem mérges, csak szeretné Rosalie-nak a leggyönyörűbb virágot elhozni, és fél, hogy nem ő talál rá legelsőként – válaszolta Jasper, mielőtt még megszólalhattam volna.

- Éjtem!... – mondta elgondolkozva Maggie majd az egyik mesére bökött. – Jazz, olvasd ezt! Utána Ódji olvas egy másikat… - Jasper, miközben Magnek olvasott, átkarolt és az egyik hajtincsemmel babrált.

Miután befejezte, Maggie felugrott, felkapta a földről Rosalie egyik újságját és odahozta nekem.

- Ódji, te ebből olvass! - Mellém ült és elkezdtem lapozgatni az újságot azt böngészve, hogy mi lehet érdekes egy két évesnek belőle mese gyanánt. Már épp kezdtem feladni, mikor Maggie megállított az egyik oldalon.

- Milyen a néni arca? – mutatott rá az egyik képre, ahol egy fiatal nő arcán arcpakolás volt.

- Bekente krémmel, hogy szép legyen.

- És bohóc lett belőle? – kérdezte tejes komolysággal, mire elvigyorodtam, Rosalie pedig hangosan felkacagott.

- Imádom azt az okos kis fejedet! - jött oda hozzánk, és egy nagy cuppanós puszit nyomott Maggie fejecskéjére. Maggie büszkén kihúzta magát.

- Találtam, megvan! – tépte fel az ajtót ismét Emmett. Keze tele volt különböző színű rózsákkal. Letérdelt Rosalie elé, és úgy nézett fel rá, mint egy rosszalkodáson ért kölyökkutya.

- Van mindenféle szín, válogathatsz. Mrs. Lyold nagyon kedves volt, adott mindegyikből egyet-egyet – lelkesedet Emmett. Biztos volt a sikerében, ahogyan én is.

- Mrs. Lyold? Ő meg kicsoda? Jól értem, hogy nőzöl és még be is vallod? – vonta kérdőre Rose.

- Rosalie, Mrs. Lyold 78 éves…

- Éééés? Te még annál is több! – kiáltotta felháborodottan Rosalie.

- Mi a fene ütött belé? – suttogta nekünk kétségbeesve Emmett, mikor ott maradt a földön a rózsák társaságában, akik mintha együtt éreztek volna vele, hervadtan kókadoztak a kezében.

- Hallottam! – jött a zord figyelmeztetés a lépcső felől.

- Szerelmem! - kiáltotta utána Emmett, miközben felkászálódott a földről - Rózsaszálam, tudod, hogy te vagy nekem az egyetlen nő a… - hangja elhalkult, ahogy távolodtak tőlünk.

- Szegény…- sóhajtottam utánuk nézve.

- Úgyis nemsokára kibékülnek – húzott közelebb magához Jasper, miközben Maggie talált egy tollat és rajzolni kezdett egy üres lapra. – Bolondulnak egymásért – tette hozzá és a nyakamba csókolt, amitől elakadt a lélegzetem. Nagyon jól tudta, hogy reagálok erre az érintésre, igyekeztem elnyomni a feltörni készülő sóhajomat.

- Te már csak tudod – kezdtem akadozva -, érzések nagy szakértője…- Igyekeztem annyi iróniát vinni a hangomba, amennyit csak lehetett. Ha harc, hát legyen harc.

- Gúnyolódsz? – távolodott el néhány centire tőlem.

- Soha! – tettem fel a kezemet védekezően.

- Igenis értek az érzésekhez… - sziszegte és elhúzódott tőlem.

- Hová mész?

- Megkérdőjelezted a képességemet – mutatott rá.

- Na szép, belerondítottam az önérzetedbe… - állapítottam meg mosolyogva.

- Így is mondhatjuk… - fordult el tőlem teljesen. Ha azt hiszi, hogy ezzel büntethet, legyen…

- Hát jó… - suttogtam, mert féltem, hogy elnevetem magamat és akkor oda a játék varázsa. A kezembe temettem az arcomat és hangtalanul zokogást színleltem. Szipogtam és meg- megrezdült a vállam. Épp ahogyan kell…

- Audrey…- ért hozzá egy kéz a vállamhoz alig négy másodperc múlva. – Dee-dee… nagyon szeretlek, én nem akartalak meg… - mikor meglátta a száraz arcomat és a mosolyomat megtorpant. - Teeeee! Teeeeee! Na, várj mindjárt megkapod a magadét! – kapott fel és az ölébe ültetett. Egy gyors csókot nyomott a számra szélesen mosolyogva.

- Meg leszek büntetve?

- Mondhatjuk úgy is – mosolygott és egy szenvedélyesebb, mélyebb csókot kaptam.

Már épp ellenkezni akartam, hogy ne Maggie előtt, mikor a kicsi megszólalt: - Jazz, ne edd meg Ódjit! Nem engedem! – kiáltott fel kétségbeesve. Igaz, amit a szájával csinált tűnhetett kívülről kezdetleges bekebelezésnek is.

- Mondj egy jó okot arra, hogy ne egyem meg! – mosolygott rá Maggie-re és még szorosabban ölelt magához.

- Háááát… egy jóóó okot…egy jóóóó okot mondjak. … Azéjt ne edd meeeeeeeg meeeejt….. nagyon szejetem őt!!! – csillant fel a szeme, mikor megtalálta a megoldást.

- Nagy szerencséd, hogy a kishercegnő megmentett!

- Hujjá! hujjá!!- kiáltozta boldogan Maggie.

- Mit rajzoltál? – hajoltam közelebb hozzá, miután nagy nehezen kibontakoztam Jasper öleléséből. Egy hatalmas adag firkálmányt láttam meg, de nem igazán tudtam beazonosítani, hogy mi az.

- Seth épp áll a méjlegen!- jelentette ki büszkén. Majd kis gondolkozás után felugrott, és az ajtó felé sietett. – Ódji! Gyeje! Most!

- Hova?

- Fel az emeletre! – És meg sem várva, hogy reagáljak, már futott is a lépcső felé. Mikor felértünk, a fürdőszoba felé vette az irányt. Segítettem neki kinyitni az ajtót és lelkesen beszaladt. Ha nem egy két éves pelusos kislányról lett volna szó, azt hihette volna az ember, hogy épp sürgős dolga akadt… De nem... Mag a sarokban álló mérleghez rohant – ami valószínűleg a rajzáról jutott eszébe - és felkiáltott:

- Méjjük meg, hány éves vagyok!

- Maggie, ez nem méri meg, hogy mennyi idős vagy!- magyaráztam, miközben elfojtottam egy mosolyt.

- Akkor mit méj?

- A súlyodat.

- Az meg micsoda? – kérdezte teljesen jogosan. Segélykérően pillantottam Jasperre, mert hirtelen egy értelmes gyerek kompatibilis magyarázat sem jutott eszembe.

- Tudod Maggie, a mérleg, megmutatja, hogy milyen nehéz vagy – kezdte - Ha sokat eszel, akkor egyre nagyobbra nősz. Ezért szokta mondogatni Emmett, hogy egyél rendesen, mert így szép nagyra nőhetsz.

- Éééjtem... - jelentette ki Maggie csillogó szemmel – Akkor mérjük meg a pocakomat!- tapogatta meg az érintett testrészt. Megmértük.

Az egész napot ki szerettem volna használni, így kimentünk sétálni a ház melletti erdőbe, mi hárman. Emmett és Rose még mindig fáradhatatlanul dobálták egymásnak a labdát. Maggie-t felöltöztetve a garázsba mentünk a kismotorjáért. Odagurult Jasper nagy motorja mellé és ámulva megfigyelte.

- Ha nagy leszek, nekem is ilyenem lesz! – határozta el.

- Maggie, ez inkább fiúknak való!

- Ha majd nagy leszek és fiú leszek, nekem is lesz ilyen motojom! – javította ki magát, amire elvigyorodtam.

- Mag, ha nagy leszel, akkor… - kezdtem bizonytalanul, de Jazz ismét kimentett a helyzetből..

- Maggie, egyezzünk meg abban, hogy ha nagy leszel, olyan nagy, mint Audrey - tette hozzá, mikor meglátta a gyanakvó pillantásomat - akkor majd elviszlek ezzel a nagy motorral egy körre.

- Jójójó!- kiáltozott örömében majd megtorpant. - Ódji vegyél fel!

- Miért? - kérdeztem, miközben a karomba kaptam, mert azt hittem, tényleg nagy baj van. Az elmúlt hónapokban alig kért ilyesmit, mindent egyedül akart csinálni, mondván, hogy ő már nem kislány. Majd mikor már a kezemben volt, megkapaszkodott a vállamban, és kihúzta magát.

– Most máj akkoja vagyok, mint Ódji - jelentette ki diadalmasan.

- Gyere, te kis lókötő, használd a te motorodat – mondtam, miközben letettem a földre.

- Jó… - mondta kicsit csalódottan, de nem kezdett el szerencsére tovább hisztizni, hanem nekilódult a kavicsos útnak.

- Szóval csajozol a szemem láttára… - jegyeztem meg közönyösen.

- Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül Jasper.

- Előbb hívtad randizni az unokahúgomat... Igaz, hogy 15 év múlvára, de hamar eljön az az idő. Én meg csak egyre öregszem majd… Megértem, majd ha fiatalabbakkal szeretnél kezdeni… Bár Seth-nek lesz egy két keresetlen szava hozzátok. – sóhajtottam. – Elképzelem, hogy Maggie milyen gyönyörű nő lesz, ha megnő…

Egy pillanat alatt vesztettem el a lábam alól a talajt, és a következő másodpercben már arra eszméltem, hogy egy fához szegez, nem durván, hogy fájjon, de elég határozottan, ahhoz, hogy csak nehezen tudjak megmozdulni. A száját vészesen közel hozta az enyémhez és úgy suttogott nekem.

- Miből gondolsz ilyen butaságokat?

- Sose lehet tudni, mint mondtam, egyszer csúnya ráncos vénség leszek…

Nem hagyta végig mondani a mondatot, mert a száját az enyémre tapasztotta. Olyan szenvedélyesen, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről .

- Még mindig így gondolod? – kérdezte egy milliméterre eltávolodva tőlem.

- Ó igen, még mindig - suttogtam.

Mosolyogva tovább csókolt, hozzám simult. A szívem őrült tamtamot vert a mellkasomban, de nem bántam. Az érintése olyan volt számomra, mint valami drog, még többet akartam belőle. Szinte függő lettem.

- Ódji! Jazz! Nem megmondtam, hogy ne edd meg őt?! – hallottuk meg Maggie hangját. Amilyen gyorsan belekerültünk ebbe a helyzetbe, olyan gyorsan rebbentünk szét. Egy másodperc leforgása után már csak azt vettem észre, hogy a talajon állok, szédelegve, és még mindig érzem Jasper szájának nyomát az enyémen.

- Bocsánatodért esedezem! – mosolygott rá Jazz. - Tudod csak szeretetből eszem meg őt!

- Na pejsze! Butaságokat beszélsz! – mosolygott rá huncutul Maggie. - Gyejtek, sétáljunk tovább!

Jasper szó nélkül mellettem termett, összefűzte az ujjainkat és magával húzott.

- Komolyan gondoltad? – kérdezte egyszer csak.

- Hogy egyszer megöregszem? Ó igen! – kaptam az alkalmon, és bíztam benne, hogy ezúttal talán sikerrel járok. Amióta megesketett, hogy nem akarok vámpír lenni, néha próbálkoztam a lelkére beszélni. Mindig visszautasított, de ahogyan ő is, én is kitartó voltam.

- Nem erre gondoltam, én ráncosan is imádni foglak! Arra gondoltam, hogy bízol-e bennem.

- Jasper, ezt már megbeszéltük.

- Szeretném, ha válaszolnál a kérdésemre.

- Azt hittem, te vagy az érző… – sóhajtottam.

- Igen, az vagyok, de a te esetedben jobb szeretem hallani is.

- Persze, hogy bízom benned. Szeretlek. A kezedbe adnám az életemet, tudod nagyon jól.

Nem mondott semmit, csak a szememet nézte. Az a pillantás melegséggel töltötte el a szívemet. Végigsimított az arcomon és elmosolyodott. Úgy döntöttem, hogy a mai nap már nem hozom szóba a vámpírság-témát. Lesz elég alkalmunk még ezen vitatkozni. Csak ki akartam élvezni a békét, a nyugalmat, azt, hogy velem van…

- Madaras zenét kapcsolok! – jelentette ki egyszer csak Maggie. Jasper mosolya még szélesebb lett Maget hallva, mire kérdőn néztem rá.

- Hallgasd csak! - bökött a magasba. El kellett telnie fél percnek, hogy rájöjjek, mire vonatkozott Maggie kijelentése. A távoli fák ágairól vidám madárcsicsergés hallatszódott. Szélesen elmosolyodtam.

Mint mikor villám hasít át a fekete égen, úgy tört ketté az idillünk.

Minden megváltozott.

Hallottam, hogy kicsapódik a ház bejárati ajtaja, a következő pillanatban pedig Emmett és Rosalie mellettünk termettek. Rose felkapta Maggie-t. Jasper pedig védekezően állt elém.

- Hallod? - nézett Emmett Jasperre.

- Igen - súgta Jazz.

- Hívom Carlisle-t, hogy Esmével jöjjenek haza. És szólok Edwadéknak is – mondta Emmett komolyan, és előhalászta a mobilját a zsebéből.

- Mi történt? – kérdeztem rémülten körülkémlelve a fák között. Semmit sem láttam, semmit sem hallottam.

- Felbolydult az erdő – válaszolt a fiúk helyett Rosalie.

- Tessék? Miért? – kérdeztem értetlenkedve, miközben átadta nekem Maggie-t.

- A távolban tűzropogás hallatszik – magyarázta Emmett.

- Ez azt jelenti, hogy? Ez… nem lehet, ugye… - dadogtam.

- Igen – nézett a szemembe Jazz. Tekintetet ezúttal komolyságot és féltést tükrözött. - Ég az erdő.