A végzet könnyei – 18. fejezet

Sziasztok!

Meglepetés.:) Jó olvasást nektek!:) A gépem hát, most működik.:) Nem merek semmi elhamarkodott kijelentést tenni erre.:D:D Köszönöm Zsizsának és Katának a segítséget, hogy áldoznak rám energiát és időt.:)

A fejezet hangvételét tekintve... nos, nem ezt terveztem vidámabb és lazább fejezetet akartam, mikor nekiálltam írni.:D:D:D De lassan a szereplőim kezdik átvenni az irányítást.:) Richard egy kimondott gondolatával keresztülhúzta a terveimet.:):):):):) Egyszerűen nem tudtam tovasiklani a gondolat felett.:):):) Remélem nem baj.:D:D

A hsz határt tekintve mivel megvárakoztattalak titeket, mindenképp engedek kicsit, én 12-re gondoltam.:):):) Tudom, hogy nem sok, de azért az a néhány utolsó hsz is nehezen szokott összegyűlni.:):):) De előrebocsátom, hogy lassan beindulnak az események és akkor megint emelni fogok.:):) Senki ne lepődjön meg.:)

Jó olvasást mindenkinek!
puszi,
Truska



Felszáradt könnyek (Audrey szemszöge)

Idegesen doboltam az ujjaimmal a konyhapulton, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan hagyhattam magamat erre rávenni. Rendben, vámpírok… legyőzhetetlenek, de... miért? Miért kell kiteregetni az összes adunkat? Mért kell föltárni az ellenség előtt az összes pici titkunkat?

Mély levegőt vettem és igyekeztem apámra nem ellenségként tekinteni. Megígértem Jaspernek, hogy megpróbálom őt pozitívabban látni, de nem ment… Örültem, hogy Jazz nem tud olvasni a gondolataimban, de ennek ellenére tudtam, hogy sejtheti, mit gondolok róla. Kezét a doboló ujjaimra helyezte és összekulcsolta az ujjainkat a pulton. Ez kicsit megnyugtatott. Jó… nem ellenség, csak egy rokon, aki még nem túl jártas ebben a világban. Akkor sem értem, hogy mért kell a kecskére bízni a káposztát. Nem szabadna tudnia…

A család egy éjjel alatt, - míg én gyanútlanul aludtam – végül úgy döntött, hogy mutassuk meg Nessie-t az apámnak. Hiába tudtam, hogy nem tehet kárt a kicsiben, de már a gondolattól is rosszul voltam, hogy akár egy pillanatra is kísérleti nyúlként nézhet rá.

A konyhában az egész család összegyűlt. Mintha csak egy békés családi reggelire készülnénk. Tudtam, hogy hamar felbomlik a látszólagos béke, mikor sokadszorra nekiugrok az apámnak, ha valami meggondolatlanságot tesz, vagy mond.

- Csssss – ölelt át Jasper és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

A helyzetet csak tetézte, hogy a képességeket is felvázolták neki. Kezdve Jasperével, majd Belláét és végül Edwardét.

Az utóbbit hitte el a legnehezebben. Különböző idétlen feladatokat talált ki, amivel tesztelni akarta az állításunkat. Először csak szavakra gondolt, majd színekre, nevekre, és most hosszú mondatokra.

- Ez egy idézet Arisztotelésztől… - szűrte ki kelletlenül a fogai között Edward. Nem irigyeltem őt… Nem a feladatok, hanem inkább a rájuk váró kérdések sokasága miatt. Apám sosem volt a tapintat mestere, és féltem, ez most is előjön. Edward egy pillanatra felém kapta a fejét és halványan elmosolyodott. Visszamosolyogtam.

- Remek, és még a tudása is kimagasló! – szólalt meg végül apám, én meg úgy éreztem magam, mint az általános iskolában… - Rendben… elhiszem, amit mondanak – sóhajtotta végül, mintha nekünk tett volna szívességet ezzel.

Mégis hogy bírják elviselni őt ilyen rezzenéstelen arccal?

- Hidd el, Audrey, nehezen – válaszolta fennhangon Edward a ki nem mondott gondolatomra.

- Miért mondták el ezeket nekem? – kérdezte apám gyanakodva, nem törődve Edward megjegyzésével. Tehát tart tőlünk. Vagyis tőlük. Végre egy emberi megnyilvánulás…

- Richard, kérjük, legyen megértő azzal kapcsolatban, ami most következik, és szükségünk van a kompromisszumkészségére is. – lépett közelebb Carlisle átvéve a beszélgetés fonalát.

- Mire készülnek? – kérdezte, és a hangja bizalmatlanba csapott át.

- Mutatni szeretnénk valamit, de előtte lenne néhány fontos kérdésünk – válaszolta könnyedén. Nem tudtam, mit szeretnének róla megtudni, de kíváncsian vártam a fejleményeket.

- Előbb mutassák, utána válaszolok – akadékoskodott.

- Nem, először a válaszok. - Edward hangja kemény volt és ellentmondást nem tűrő, ezt apám is érezhette, mert nem ellenkezett tovább.

- Rendben.

- Szeretnénk hallani, hogyan találkozott az első vámpírral. Mégis hogyan jutott el idáig? – Carlisle kérése meglepő volt, de tudtam, hogy jogos a kérdésük. A konyhapultot bámultam és egy részem bízott benne, hogy Maggie hamarosan felébred, és nem kell ezt tovább hallgatnom, egy másik részem viszont kíváncsi volt. El kellett ismernem, hogy hallani akartam az ő verzióját is.

- Csodálkoztam is, hogy eddig nem kérdeztek rá. Hol is kezdjem?

- Talán az elején…- mondta morcosan Emmett és ő is felfelé tekintgetett, minden bizonnyal Mag hívását várta ő is.

- Három évvel ezelőtt történt, hogy találkoztam a maguk fajtájával. Minden addigi elképzelésem összeomlott a vámpírokról, így, hogy ne vesszen kárba az addigi összes kutatásom, megpróbáltam kihasználni az egyetlen lehetséges megoldást, szövetkeztem egyikükkel.

- Ezt hogy érti? – szólalt meg Carlisle.

- Egyetemi hallgatóknak tartottam órákat a mítoszokról évekig. Egyszer aztán megjelent egy különleges diák. Beolvadt az emberek közé, mindig napszemüvegben járkált, amit sose vett le, és minden fiatal kis csitri megfordult utána. Sőt, még a nőnemű kollégáim is. Mikor megölte az egyik fiatal lányt, akkor döbbentem rá, hogy mi is ő valójában. Képzelhetik, milyen érzés volt, mikor megváltozott minden elképzelésem a magukfajtáról… - hajtotta le a fejét.

Emmett felhorkantott, de ezen kívül senki nem szólt semmit. A szemem sarkából láttam, hogy Jasper az arcomat nézi, így próbáltam közömbösnek tűnni.

- Felvázoltam neki a dolog adta lehetőségeket. Tudják, nagyon elveszett volt. Nem tudta, ki változtatta át és miért. Az egyetem meg biztonságot adott neki. Ez volt a szerencsém, emiatt tudtam elnyerni a bizalmát – folytatta az apám az emlékeibe merülve. - Belement, hogy mintát vegyek tőle, és hogy megfigyeljem őt.

- Mégis hogy figyelje meg?

- Napsütésben, illetve… - harapta félbe a mondatot és kicsit zavartan a körbepillantott. Még sosem láttam őt ilyennek.

- Táplálkozás közben… - olvasta ki végül a gondolataiból Edward, mielőtt még bárki kérdezhetett volna, vagy tiltakozhattam volna. Görcsbe rándult a gyomrom.

- Nem akarom hallani – suttogtam kétségbeesve.

- Csak későn jöttem rá, hogy végig Veronicára, az asszisztensemre fájt a foga. A drága Veronica… - sóhajtotta ismét, és nem mutatta semmi jelét, hogy figyelne rám.

- Két családod volt már, és újat akartál? - kiabáltam rá. Jasper megszorította a kezemet, de ügyet sem vetettem rá.

- Veronica különleges nő volt. Szép, humoros, és élettel teli – válaszolta nemes egyszerűséggel, mintha ez mindent megmagyarázna.

- Ez remek… - suttogtam, inkább magamnak.

- Hogy ölte meg őket? – kérdezte Carlisle néhány perc csend után.

- Ó, erről is tudnak? – Apám hangjában meglepettség csendült. - Félretéve a gyászomat igyekeztem továbbra is a bizalmát élvezni. – folytatta végül. - Továbbra is táplálékot szolgáltattam nekik a városhoz közeli erdőben. Egyre többen lettek, volt, akit ő teremtett és volt olyan, akik csatlakoztak hozzá. Nem mondanám őket csoportnak, inkább csak egy nagy tömegnek, akik összegyűltek az étkezéseknél – magyarázta a már jól ismert történetet. - Engem nem bántottak, sőt, túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy helybeviszem a táplálékot. Egyáltalán nem számítottak arra, hogy veszélyes lehetek rájuk.

- Hogy ölte meg őket? – kérdezte Jasper. - Hiszen mi gyorsak vagyunk.

- A tanszékemen az egyik kollégám gyűjtötte a második világháborús fegyvereket, és volt a készletében néhány robbanószer is. Persze illegálisan. Mindenkinek más volt a szenvedélye, nekem a maguk faja, neki pedig a harci eszközök. Sose árulta el, hogy hogyan jutott hozzájuk, de a célomnak megfeleltek.

- Szóval a szenvedélyek keresztezték egymást… jó kis társaság… - jegyezte meg epésen Emmett és az emelet felé nézett. Maggie még mindig aludt, hiába reménykedtem benne, hogy kiszabadít innen. Nem akartam hallani a sok-sok gonoszságát… még ha vámpírokkal szemben is követte el. Mi a garancia arra, hogy a családom biztonságban van vele szemben?

- Akármilyen gyorsak maguk, de ha nem számítanak a taposóaknákra és a dinamitra, nincs menekvés… - mosolygott Jasperre apám, amitől kirázott a hideg. - Tudom, hogy elítélnek, de maguk nem tudják milyen érzés volt látni Veronicát holtan… - fűzte hozzá, néhány perc után.

- Én ezt nem hallgatom tovább… - ugrottam fel. Mégis hogy mondhat ilyet? Felrémlett az emlékeimből a nővérem halálba révedő tekintete, amitől csak még rosszabbul éreztem magamat.

- Én csak egyet nem értek… - hallottam meg Emmett hangját, mikor már az ajtó felé tartottam, így megtorpantam. - Ha ilyen hatásos volt a módszere, akkor Gregory mégis hogy élhette túl?

- Nem tudom, talán gyorsabb volt, mint a többiek - találgatott az apám.

- Hadnagy volt a II. világháborúban, ezt még akkor mondta nekem... – suttogtam, és végigsimítottam a már visszanőtt körmeimen.

- Hát ezek szerint túlságosan benne volt a témában… - tette hozzá Emmett bólogatva.

- Ezt nem tudtam, de most már értem…- mondta elgondolkozva az apám. – Egy katona vámpír… gondolhattam volna…

- Köszönjük, hogy megosztotta velünk ezeket, Richard – törte meg az újabb kínos csendet Carlisle. Máig nem értem, mért voltak vele ilyen kedvesek, főleg ezek után.

- Szóval, mit akarnak mutatni? – csillant fel apám szeme.

Carlisle hosszan Edward szemébe nézett, aki megadóan bólintott. Tudtam, hogy a hallottak után ő is szívesebben visszakozott volna. Megtehették volna… mégsem tette.

- Bella! Gyertek be! – szólt halkan, de odakint ennek ellenére meghallották, mert a bejárati ajtó nyílása hallatszódott néhány másodperccel a hívás után.

Bella bizonytalanul lépett be a konyhába Nessie kezét fogva nyomukban Jacobbal. Nem tudtam eldönteni, hogy hármójuk közül ki félti jobban a kislányt, mindenesetre megnyugtatott a jelenlétük. Nessie Jasper és felém küldött egy mosolyt és komolyan apámra nézett.

– Csókolom! – szólalt meg csengő hangján. Apám csillogó szemét elnézve igyekeztem úgy tekinteni rá, mint egy kisfiúra, akit az újdonság varázsa elbűvöl. Erre gondolva nem is látszott olyan rossz embernek abban a pillanatban.

- Ő kicsoda? – kérdezte kíváncsian, de szemmel láthatóan még nem jött rá, mi olyan különleges a kislányban.

- Ő Nessie, az unokám – válaszolta Carlisle. Úgy éreztem magamat, mint egy thrillerben, a csöndet a filmekben ilyenkor idegfeszítő zenék töltik ki. Zene ide vagy oda, nagyon ideges voltam.

- Örökbe fogadták? – tette fel apám a legnyilvánvalóbb kérdést.

- Nem.

- Akkor ő.. Ő… ő egy... – szinte hallottam az agya kerekeit, ahogy dolgoznak, és lassan eljutnak a megoldásig.

- Igen, félvér – erősítette meg Carlisle.

- De hogy? – súgta apám megdöbbenve.

- Bella ember volt, mikor teherbe esett, és csak szülés után változtatták át vámpírrá. A kislány apukája Edward – fűzte hozzá.

- Ez megdöbbentő… Egy ember anya, és egy vámpír apa… - A tekintete mohó lett, és már nem tudtam kisfiúként tekinteni rá. - Ez… Szia, kislány! – hajolt le hozzá, és eggyel közelebb lépett.

Emmett fölugrott és védekezőn Nessie elé állt karba tett kézzel. Vele egy időben Jacob is előre lépett.

- Richard, egy valamit le kell szögeznünk… - kezdte a dolog nehezebbik részét a családfő.

- Nem nyúlhat a lányomhoz! – jelentette ki köntörfalazás nélkül Edward.

- De… de hiszen ő egy félvér, különbözik maguktól. Egy új faj – hápogott apám felháborodásában.

- Nyugodt természetű vagyok, és rég öltem embert, de azt garantálom magának, hogy ha hozzá mer érni a kislányomhoz, nagyon megbánja! – sziszegte Edward szikrázó szemmel.

- Úgysem meri. Audrey miatt… - mondta apám, mire felkaptam a fejemet. Hogy mer a mögé a tény mögé bújni, hogy a lánya vagyok? Ez...

- Pedig ha megteszed, én fogom megkérni rá – biztosítottam. Felháborodottan nézett rám. Mit gondolt? Majd megvédem?

- De Audrey, ez egy hatalmas lehetőség, hiszen ez a félvér…

- Van neve is… - szakítottam félbe.

- Mit is mondott, hogy hívják? – nézett kérdőn Carlisle-ra. Talán mert ebben a pillanatban ő volt a legkevésbé ellenséges a családban.

- Reneesme.

- Szóval a kis Reneesme hatalmas előrelépést mutat, hiszen ő egy új faj létrehozását alapozná meg. – Olyan különös tűz gyúlt a szemében, hogy ismét csönd telepedett a konyhára, nem szólt senki semmit. Talán mindenkit megleptek a nagyravágyó tervei.

- Richard, én készítettem néhány feljegyzést, mikor Nessie kicsi volt. Azokat meg tudom mutatni önnek, ha szeretné, de arra kérem, hogy ne zaklassa őt semmilyen kutatással vagy vizsgálattal.

- Rendben, igényt tartok azokra az eredményekre, de… - kezdett ismét ellenkezésbe.

- Komolyan gondoltuk, Richard. Ha megteszi, nem állok jót magamért – biztosította ismét Edward.

- Azt sem árt, ha tudja, hogy Nessie-t Jacob védi, úgy, mint Maget Seth - szólalt meg belépőjük óta először Bella, mégis ez a mondat volt a leghatásosabb mind közül, mert apám megborzongott majd mélyet bólintott.

Talán, hogy segítséget kapjon, körbenézett a jelenlévőkön. Mikor rajtam állapodott meg a tekintete, elmosolyodott, majd elnevette magát.

- Mi van? Mi olyan mulatságos? – kérdeztem, nem sok jót remélve.

- Ha nem foglalkozhatok vele – mutatott Nessie-re -, van még egy lehetőség rá, hogy tanulmányozhassam ezt a különleges új fajt.

- Mire gondolsz? – kérdeztem feszülten.

- Richard, ezt most felejtse el! Nem ajánlom, hogy kimondja azt, amire gondol – figyelmeztette Edward.

- Mért? A lehető legjobb megoldás…

- Mi akarsz?

- Unokát – kiáltott fel boldogan, mintha minden annyira nyilvánvaló lenne.

- Tessék?- kérdeztem értetlenül. Unokát? Ezt hogy gondolja? Hiszen ott van Maggie és…

- Maga megőrült? – Jasper hangja síri volt mellettem.

- Ezt nem értem… - mondtam, bár tudat alatt egyre jobban értettem a szavai mögött rejlő terveket.

- Szereted a gyerekeket nem? Hát csináljatok egyet! – kiáltott fel, és ránk bökött.

- Mi? Ez.. ezt… nem gondolhatod komolyan – dadogtam.

- Hatalmas lehetőség lenne, Audrey! – lépett hozzám közelebb. Nem léptem arrébb, annyira megdöbbentett a kérése…- Megfigyelhetném testközelből a méhen belüli és az azutáni fejlődését is, és…

A többit már nem hallottam, mert ahogy belelendült a tervei kinyilvánításába, sarkon fordultam és felrohantam az emeletre. Botladozva szeltem a lépcsőfokokat.

Már nem emlékszem, hogy jutottam el a szobánkig, hogy volt energiám feltúrni az ágyat, de végül ágyban találtam magamat, a takaró és a párnák alá bújva. Ezt a módszert választottam mindig, mikor kisgyerek voltam és valamiért szomorkodtam. "Ha nem látom a problémát, ő sem fog látni engem, és akkor nincs is semmi baj!"

A párnával igyekeztem tompítani a zokogásomat, kisebb nagyobb sikerrel. Nem hittem volna, hogy ennyire rosszul fog esni az a néhány szó tőle. Nem lett volna szabad lenn maradnom. Azt hittem, hogy az egészet már feldolgoztam, hogy a téma már nem akaszthat ki ennyire, de mégis. Elég volt pár célzás, és az olyan jól felépített álcám leomlott. Nem akartam rágondolni, mégis felszínre tört az összes fájó emlék, gondolat. A gondolat, hogy sosem lehet gyerekem, élősködőként mart bele az érzéseimbe.

Nem tudom, mennyi ideig voltam egyedül, nekem óráknak tűnt, de az is lehet, hogy egy perc volt csupán. Nagyon jól tudtam, hogy utánam fog jönni, így nem lepett meg, hogy hirtelen mellém bújik. A hátamhoz simult és átölelt, de nem szólt egy szót sem, nem kezdett el könyörögni, hogy hadd segítsen, vagy nem mondta feleslegesen, hogy minden rendben lesz, csak mellettem volt, és hagyta, hogy sírjak. Éreztem, hogy néha tétován simogatni kezdi a hajamat, vagy egy csókot lehel rá, de ezen kívül semmi mást nem csinált, és ez így volt jó.

Mikor már úgy éreztem, hogy lassan csillapodni kezd a zokogásom, akkor szembefordultam vele. Amikor megláttam az elkínzott arckifejezését újabb könnycseppek homályosították el a szememet. Úgy éreztem magamat, mint egy szökőkút, ami csendesen csordogál, és tehetetlenül hagytam, hogy folyjon a szememből a könnyáradat.

- Sa-sa-sajnálom, pro-o- bálom a-abba hagyni, de ne-em me-egy… - hüppögtem.

- Sírj csak, megkönnyebbülsz – súgta vissza.

Néha megpróbálta letörölni az arcomról a könnycseppeket, de csak újabbak csorogtak rá a kezére.

- Szeretlek! – súgta. – Mivel férfi vagyok, el sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet neked ez az egész. – Halkan suttogott, mégis tisztán hallottam minden egyes szavát. - Tudod, azt hittem, hogy a képességem mennyire hasznos, hogy mennyire sokat tudok segíteni másoknak vele. Erre itt vagy te… és tudom, nagyon fáj, és ha engeded, el fogom mulasztani, de csak ideiglenesen, és ez a legrosszabb benne. Akár néhány nap múlva, vagy hetek, hónapok múlva ismét valami előhozza, és nem tudom megakadályozni – tört ki belőle.

- Sajnálom - súgtam.

- Ne kérj bocsánatot, Dee-dee. Ez nem a te hibád –simogatta meg az arcomat.

- Erősebbnek kellene lennem…

- Erős is vagy.

- Akkor nem sírnék ennyit...

- Még a legerősebbeknél is előfordul. Ez nem azt jelenti, hogy gyenge vagy. Tisztellek ezért, és még jobban szeretlek – bizonygatta.

Különös, de nem kellett használnia a képességét, hogy lecsillapodjak, a szavai nyugtattak meg és a jelenléte. Átöleltem, és annyira közel bújtam hozzá, amennyire csak lehetett.

- Én is szeretlek!- biztosítottam.

- Tudom.

- Kérhetek valamit? – súgtam az ingébe.

- Persze.

- Csókolj meg! – néztem fel rá. Felkészülve arra, hogy csak egy puszit ad, vagy valamilyen ürüggyel visszakozik.

A várttal ellentétben nem mondott egy pillanatra sem ellent, csak lehajolt hozzám és a száját az enyémre nyomta. Valahol a háttérben még mindig pislákolt az előbbi fájdalmam, de mikor a karjaiban tartott, már nem érdekelt semmi. Talán a könnyeim miatt, vagy azért hogy megnyugtasson, vagy mert egyszerűen szeretett… mindegy is, de nem fogta vissza magát. Az ajkai falták az enyémet és ez jó volt így, szükségem volt rá, és ezt ő is tudta, talán még érezte is. Tudtam, hogy ennél több nem lesz, annyira nem meri elveszteni a fejét, de nem is akartam többet. Az illata betöltötte a tudatomat, és mint egy nyugalomfelhő, átölelt. Nem fáztam a karjaiban, sőt inkább jól esett a hideg közelsége. Aztán egy bizonytalan kopogás szakította félbe az idillünket.

Mielőtt kibújt volna mellőlem, egy csókot nyomott a homlokomra és végigsimított a nedves arcomon.

- Tessék?- szólt ki, felállva az ágyról.

- Ne haragudjatok, hogy zavarok, de Jazz… - lépett be Esme a szobába.

- Megyek - sóhajtott és mielőtt az ajtó felé lépett volna, még fürkészve rám pillantott.

- Itt maradok vele - suttogta Esme, mire bólintott és kirobogott a szobából.

- Mi a baj? – kérdeztem, mert tudtam, hogy a félbehagyott mondat mögött rejlik valami.

- Csak lent még mindig feszült a helyzet. Kellene Jazz nyugtatása – magyarázta könnyedén és tekintete az ágyra tévedt.

Még mindig az ágyban ültem, és zavartan néztem körül. Feldúltam az egészet, mint egy rossz kisgyerek. Szemlesütve másztam ki a szélére és lassú mozdulatokkal rendezgetni kezdtem a takarót és a párnákat. Esme mosolyogva mellém lépett és segített. Néhány perc múlva már senki sem tudta volna megállapítani, hogy mi történt itt.

- Kicsikém – sóhajtott Esme.

- Igen?

- Ülj le! – mutatott az ágyra. Teljesítettem a kérését.

- Drágám! - simította ki a hajam az arcomból. – Tudom, mit érzel. – nézett rám melegséggel.

Meglepve néztem rá, majd néhány másodperccel később a fejemet egy láthatatlan falba vertem, amiért ez nem jutott eszembe. Önzőnek éreztem magamat, mert nem gondoltam arra, hogy mind Esme, mind pedig Rosalie hasonló helyzetben van, mint én. Sőt, talán rosszabban.

- Sajnálom, erre nem is gondoltam - súgtam bocsánatkérően, és hiába igyekeztem kipislogni a könnycseppeket a szememből, egy-két csepp legördült az arcomon.

- Semmi baj, csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon is megértelek. Tudom milyen érzés úgy élni a világban, hogy nagyon szeretnél valamit, de nem lehet a tiéd – sóhajtott. – Tudod, mikor látok egy elhagyatott kisgyereket, összeszorul valami itt benn - mutatott a szívére –, s csak arra tudok gondolni, hogy mért nem nekem adták őt odafenn, én vigyáznék rá, szeretném és sosem hagynám el. - Azt hittem, elsírja magát, de nem tette. A saját könnycseppjeim pótolták az övét is. - De az élet igazságtalan – folytatta -, és ezt kell elfogadni, nem mindennek értjük meg a célját, amit az a felső hatalom akar.

Könnyekkel küszködve öleltem át Esmét. Már nem tudtam megmondani, hogy ki vigasztal kit, de nem is volt fontos.

- Ódjiiiiii! Ódjiiiiiiiiii! – hallottam meg Maggie kiabálását.

- Megyek - bontakoztam ki Esme öleléséből. - Köszönöm - sóhajtottam.

Mikor kiléptem a szobából, Emmett sétált öles léptekkel el mellettem. Megtorpant, mikor meglátott és végigmért.

- Menj és mosd meg az arcod, ha a kicsi meglát így, akkor kétségbeesik. Hozd kicsit rendbe magad!– mondta komolyan. Furcsa volt őt komolynak látni.

- Oké, köszi.

- Fel a fejjel, kislány! – nézett vissza mosolyogva. Ez már ő volt.

Elengedtem egy halovány mosolyt és rá hallgatva bementem a fürdőszobába. Rémesen néztem ki. A hajam a nedves arcomra tapadt, a szemeim pedig pirosak voltak. Megmostam az arcomat és félig feltűztem a hajamat. Még így is úgy néztem ki, mint aki a centrifugában aludt.

Mikor Maggie ajtajához értem, felháborodott kiáltozást hallottam meg. – Nem Emme, Ódjit akajom! Ódjiiiiiiiiiiii! Ódjiiiiiiiiiiiiiiiii! Ódji Hóóóópsz!!! – kiáltotta nagy komolyan, én pedig elmosolyodtam a megnevezésen. Nem tudom kitől tanulta meg a vezetéknevemet, de nagyon hatásosan használta, annyi bizonyos volt.

- Csak nem engem keresel? – léptem be csodálkozva az ajtaján.

- Na vééégje, hogy ittt vagy! – Komolyan végignézett rajtam, és felém nyújtotta a karját, hogy vegyem ki a kiságyból.

Emmettel egy pillanatra összenéztünk, és láttam az arcán a megkönnyebbülést, hogy Maggie nem vett észre rajtam semmilyen árulkodó jelet.

Reggeli után a szobájában játszottam Maggie-vel. Azt találta ki, hogy ő éppen egy kisoroszlán, és négykézláb járkált körbe-körbe a szobában.

- Nézd csak, jingatom a majmocskát, altatom – mondta vidáman, mikor ölébe vette az egyik plüss majmát.

- Szerintem az oroszlán inkább megeszi a majmocskát, nem ringatja. – jegyeztem meg.

- Jingatom, altatom, aztán megeszem – jelentette ki pimaszul, mire felnevettem.

- Ódji! Ne nevesss!!! – mondta durcásan. – Meeejt megeszleeek!

- Jaj, segítség, a nagy és vad kisoroszlán ebédje leszek! – kiáltottam.

Kacagva a nyakamba vetette magát, és „ham-ham”-ot kiáltozott.

- Bejöhetek? - nyitott be apám az ajtón, félbeszakítva az idillünket.

- Mit akarsz? – kérdeztem közömbösen.

- Ezt hoztam a kicsinek- nyújtott felé egy csokoládét.

Maggie, aki eddig bizalmatlanul nézte a nagyapját az ölemből, a csokit látva felállt az és lassan felé toporgott.

- Tessék, a tied.

- Köci! – vette el, majd rám sandított .- Megehetem? – nyújtotta felém.

- Persze, hogy megeheted, csillagom! A tiéd!- biztosítottam mosolyogva. – Gyere, kibontom.

Csöndben voltunk, csak a csokipapír zizegése hallatszódott. Mikor visszaadtam kibontva Maggie-nek, vigyorogva ült le a földre és majszolni kezdte a zsákmányát.

- Köszönjük - mondtam apámnak, de ő meg sem mozdult. – Van még valami?

- Csak bocsánatot szerettem volna kérni. Modortalan voltam. Nem tudtam, hogy mi a helyzet veled, nem akartalak megbántani – mondta ki egy szuszra, mint egy betanult szöveget.

- Értem. Rendben - szóltam és Maggie-t néztem, valahogy nem jöttek ki a számon, hogy „Nincs semmi baj” vagy hogy „Megbocsátva”.

- Akkor én megyek is…

- Várj! – szóltam utána.

- Igen?

- Ki fenyegetett meg, hogy feljöttél hozzám? – kérdeztem.

- Senki! – vágta rá gyorsan, megerősítve a feltételezésemet.

- Melyik családtag volt? – kérdeztem ismét, nem törődve tiltakozásával.

- A nagydarab és a szőke barátnője – sóhajtott úgy, mint akinek nincsen kedvére a vallomás.

Elmosolyodtam a gesztuson, és hálás voltam Emmettnek és Rosalienak, még ha az utolsó dolog is volt, amire vágytam, hogy apámmal beszéljek.

- Ez nem azt jelenti, hogy engem csak fenyegetni lehet, csak… - kezdett magyarázkodni bizonytalanul.

- Jobb lesz, ha mész - sóhajtottam, és bosszúsan állapítottam meg, hogy ez hasonló volt az ő előbbi sóhajához.

- Rendben. Szia! - mondta végül. Reméltem, hogy a Nessie-dolog megoldódott, de nem mertem rákérdezni, nem akartam újabb, kínos tiszteletköröket futni vele. Főleg ezután nem.

- Szia - köszöntem a csukott ajtónak. Majd a kis maszatos oroszlánom felé fordultam mosolyogva. Amíg vele töltöttem az időmet, legalább nem foglalkoztam a gondjaimmal.