A végzet könnyei – 9. fejezet

Sziasztok!

Itt az új fejezet! Köszönöm Zsizsának a biztatást és A.Katának a rengeteg segítséget! Nagyon hálás vagyok nektek! Anita gyógyulj meg gyorsan!:) Ezt a fejezetet meg ajánlom azoknak, akik lelkesen várták a frisst.:) A hsz határ megint legyen 20 azaz húsz darab komment.:) ( az előző nyertes meg amint tud írjon, bepótoljuk a dolgokat.:)) Megvárom... nincs könyörület.:D:D:D Viszont, leszögezem, hogy jövőhéten hétfőn megyek gólyatáborba csütörtökig, és pénteken pedig hétvégére Pécsre Spirit Bliss olvasói találkozójára, szóval minimum egy hetet várnotok kell rá( hacsak nem vagytok hipersebességűek most hétvégén:D), ha hazaérek és lesz 20 hsz, akkor 23-24 -én felrakom a fejezetet. Ha bármi változna úgyis kiírom.:) Ha a gólyatábort nem élném túl, úgyis értesültök róla.:D:D:D Addig is kellemes nyarat mindenkinek, és ne felejtsetek el engem! :D Jó olvasást!

Puszi,

Truska

ui: A fejezet pszichológiai magyarázata remélem mindenki számára emészthető lesz.:) Próbáltam érthetően megfogalmazni. Ha bármi nem világos nyugodtan kérdezzetek.:):)

Elveszett fekete bárány (Audrey szemszöge)

Türelmetlenül ültem a kanapén Jasper és Carlisle között. Már órák óta vártam a percet, hogy Emmették végre beszámoljanak a rejtélyes kis kiruccanásukról. Nem könnyített a dolgomon, hogy Edwardot és Bellát éppúgy, ahogy mondták, megvárták. Már besötétedett, mikor megérkeztek a vadászatból. Addig Emmett minden ruhácskát felpróbáltatott Maggie-vel. Maggie pedig egyre boldogabb mosollyal mutogatta a ruhakölteményeket, összeállításokat.

Emmett széles vigyora levakarhatatlan volt, és boldogan zsebelte be tőle az újabb és újabb puszikat.

Maggie-t letettük aludni, Emmett és Rosalie lelkesen vállalták az altatók szerepét, aztán lassan mindenki összegyűlt a nappaliban. A szomszédos fotelben Edward ült Bellával az ölében, a szemközti fotelben pedig Rosalie, a lábainál Emmett feszített. Minden páros halk beszélgetésbe mélyedt. Esmét vártuk, aki felment az emeletre, mert Maggie teát kért.

Nem tudtam elképzelni, hogy miről lehet szó. Az elmúlt órákban rengetegféle variációt kreáltam a kirándulásuk lehetséges okáról, de az ügy komolyságát tekintve mindig Gregoryékhoz tértem vissza, mint egy bumeráng. Kirázott a hideg, hacsak rájuk gondoltam, és görcsös érzés keletkezett a mellkasomban az emlékükre, a tudatra, hogy még mindig valahol kint mászkálnak a világban, arra várva, hogy mikor tudnak a közelembe férkőzni.

Akaratlanul is elkezdett remegni a kezem a gondolataim miatt. Szemem sarkából láttam, hogy Edward jelentőségteljesen Jasper felé biccent, mire egy kar ölelte át a vállamat, és éreztem, ahogy Jasper a fülemhez hajol.

- Engedd le a falat! – súgta, miközben megfogta reszkető kezemet.

- Tessék?

- Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha érezném az érzéseidet - súgta a fülembe, lehelete megborzolta a hajamat.

Elgondolkoztam a bennem kavargó érzéseken, és nem akartam őt frusztrálni a nagymennyiségű feszültséggel és... félelemmel, amit az emlékük váltott ki. Ismét megborzongtam, a kéz a vállamon pedig még közelebb húzott magához.

Kezével óvatosan az állam alá nyúlt és maga felé fordította az arcomat. A közelségétől megszédültem és az illata megtöltötte a tudatomat, bár a szorongásomat és a hegy méretű gombócot a torkomban még ez sem tudta elporlasztani.

- Kérlek! - súgta ismét. - Csak segíteni szeretnék!

- Megbirkózom vele – mondtam a lehető legkönnyedebb hangon.

- Jaj édesem, szerintem te mással is szívesen megbirkóznál!- hallottam meg Emmett hangját, bosszankodva emeltem rá a tekintetem a szélesen mosolygó macira.

- Emmett… – sziszegte Jasper.

- Most miért? Én csak halkan megjegyeztem valamit - mondta szemlesütve Emmett, mintha csak rossz matekpéldát csinált volna meg.

- A megjegyzés definíciója nem egyenlő azzal, hogy célzásokat teszünk egy magánbeszélgetés kihallgatása után - vágott vissza Jasper. – Ja, és a halkan szó értelmére mindenképpen keress rá az egyik enciklopédiában, mert nagyon messze állsz még tőle.

- De jó kedved van, öcsi!- kiáltotta boldogan Emmett. – Rég kaptam tőled ilyen megfontolt és jól irányzott visszavágást! Jót tesznek neked a nők! – tette hozzá boldogan.

- Emmett! – Carlisle hangja mellőlem valóban halkan szólt, de Emmett hallgatva az apai szóra becsukta a száját, és visszaszívta a következő megjegyzését.

Jasper kihasználva az alkalmat ismét a fülemhez hajolt:

- Kérlek! Sokkal nyugodtabb lennék, ha tisztában lennék közben az érzéseiddel – érvelt, végül megadtam neki magamat - talán Emmett kis közjátéka enyhítette a szorongásom valamicskét, és reálisan tudtam látni a dolgokat. Jasper csak segíteni akart, aggódni így is, úgy is aggódott volna, nagyon reméltem, hogy ez az enyhébb verzió lesz.

Megkönnyebbülten engedett a szorításon, és a nyugalom hullám, ami átcsapott rajtam, lassan eltüntette a mellkasomban lévő gombócot.

- Köszi - leheltem olyan halkan, hogy még én sem hallottam.

- Szívesen, máskor is - mosolygott és egy csókot nyomott a homlokomra.

- Hé! Hé! Fiatalok! Itt gyerekek is vannak! – kiáltott fel Emmett.

Meglepve néztem körül, mert tisztában voltam vele, hogy Maggie alszik, és Nessie-t már rég hazavitte Jacob Belláék házába aludni.

- Mégis kire gondolsz? – kérdeztem vissza.

Emmett felbátorodva kezdett bele a mondandójába - Például az én ártatlan gyermeki énem megsérülni látszik, ha látom a ti enyelgéseteket ilyen közelről – mutatott rá.

- Mindjárt az a kőkemény fejed fog megsérülni, ha még egy szót szólsz - vetette oda Jasper.

- Már alig várom! – csillant fel Emmett szeme.

- Fiúk, most már hagyjátok abba! – szólalt meg újra Carlisle határozottan. Emmett arcáról lehervadt a mosoly, de még mindig merőn bámult minket. Esme épp ekkor ért vissza Maggie-től, leült Carlisle mellé a karfára, és gyors pillantást váltott férjével. – Rátérhetnénk a lényegre? - tette hozzá Carlisle.

Újabb másodpercek teltek el, mire Emmett megmozdult- sejtésem szerint Rosalietól kapott hátba rúgás miatt.

- Ó, persze! Szóval hol is kezdjük? Drágám…- sandított hátra Rosalie-ra.

- Hol voltatok? – vágtam közbe, mert már kezdett idegesíteni az időhúzásuk.

- Kaliforniában – válaszolta egyszerűen Rosalie, nekem pedig leesett az állam.

- Tessék? De… de miért? - kérdeztem akadozva, mire Jasper ismét megfogta a kezemet.

- Fremontba mentünk – mondta türelmesen Rosalie. Kérdésemet meg sem várva tovább folytatta. - Igen, a húgod miatt. Róla érdeklődtünk – közölte szemrebbenés nélkül, de hangjában nem volt semmi gúny, csak tárgyilagosság.

- De miért? – értetlenkedtem tovább.

- Szerettük volna megtudni, hogy milyen volt a gyerekkora, hogy milyen volt emberként, hátha megértjük a gondolkodásmódját – válaszolta helyette Edward.

Sejtettem, hogy valami ehhez hasonló téma fog szóba kerülni, de azt egy percig sem gondoltam, hogy a húgommal a főszerepben. A gombóc a torkomban ismét igyekezett kialakulni, hiába próbálta Jasper még csírájában elmulasztani a feszültségemet.

Néhány másodperc után kicsit nyugodtabb hangon ismét megszólaltam: – Találtatok valamit?

- Első utunk a házhoz vezetett – kezdett bele Rosalie. – Bementünk, jobban mondva betörtünk – fintorodott el aprót - az üresen álló házukba, de nem találtunk semmi lényegeset. A helyszínelők eltakarítottak mindent, már a szaguk sem volt érezhető a fertőtlenítés miatt. A bútorokat elszállították, és januárban tervezik ismét eladni a házat.

- Minek adtátok ki magatokat? – kérdezte Bella kíváncsian.

- Én voltam Caroline Bennett, a California Sun egyik újságírója. Tony a társam – mutatott Emmett felé. - Karácsony alkalmából a lap kiad egy különszámot, amiben az összes különleges eltűnést megírják, és megemlékeznek az áldozatokról. Így bárkit meginterjúvolhattunk. A szomszédoktól a barátnőiig – mosolygott szélesen Rosalie.

- Beszéltetek a szomszédokkal? – vágott közbe Esme.

- Igen, egy idős házaspár otthon tartózkodott, mikor arra jártunk…

- Hát öregem, az a pár! – vágott a szavába Emmett - Már vagy nyolcvan évesek lehettek, de hihetetlenek voltak, néha úgy néztek egymásra, mintha még mindig kamaszok lennének - mondta lelkesen ismét.

- Mintha nem ezt csinálnátok ti is… hány évesek is vagytok már? – szúrta közbe mosolyogva Edward.

- Jaj, van egy nagyon édes unokájuk! – folytatta Emmett nem törődve testvérével. – Maggie-re hasonlít, csak annak a kislánynak zöld szeme volt és két centivel hosszabb haja. Mindenesetre Maggie sokkal tüneményesebb, de az a kép a kis drágámat juttatta eszembe…

Rosalie megköszörülte a torkát, mire Emmett elhallgatott és kiskutya szemekkel ismét hátrapillantott szerelmére.

- Szóval, a Fletcher házaspár már akkor ott lakott, mikor Chloe anyukája odaköltözött a házba 17 évvel ezelőtt terhesen – nézett rám óvatosan Rosalie. – Emlékeztek a húgodra még kisbabaként is. És az... apádra is.

- Értem - mondtam nagy sóhajjal. Ezek a tények nem voltak meglepőek.

- Elmondásuk alapján Chloe különös lány volt. – Látva kérdő tekintetemet, folytatta. – Kiskorában, ahogyan a szomszédok fogalmaztak, egy engedetlen kis ördög volt. Egészen kamaszkoráig minden ellen lázadott, az anyukája nem egyszer panaszkodott nekik, aztán hirtelen magába fordult, csak akkor virult ki, mikor az apád megjelent az életükben és hozzájuk költözött néhány éve.

- Az apám miatt? – értetlenkedtem.

- Igen, az apád megjelenése valahogy megváltoztatta, a fekete ruhák helyett ismét színesekben kezdett el járni, és nyitottabbá vált. A szomszédok egyre több vele egykorú fiatalt láttak megjelenni vele. Barátkozott és boldog volt – magyarázta Rosalie.

- Deborah azt mondta - kérdő pillantásunkat látva Emmett hozzátette. – Mrs. Fletcher. Szóval azt mondta, hogy a fekete bárány mintha kivirult volna.

Jasper erősebben szorította a kezemet, mert egy pillanatra meginogtam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Chloe boldog volt az apám visszatérése miatt.

- Mivel idős emberekről beszélünk, eléggé felháborította őket a tény, amit az apád művelt a családjával – nézett rám megint óvatosan Rosalie.

- Annyira jó volt, mikor elkezdtek vitatkozni, hogy melyik szemüveg kié – csillant fel Emmett szeme - Deborah azt állította, hogy már mindenkiből kettőt lát szemüveg nélkül is.

- És a gyilkossággal kapcsolatban tudtak valamit? – kérdezte Carlisle gyakorlatiasan.

- Nem. Csak annyit, amennyit a rendőrök is közöltek a nyilvánossággal. Egy nő és egy férfi áldozat, valamint egy eltűnt lány.

Összerezzentem a hallottakra, Jasper keze ismét közelebb húzott magához.

- Sajnálom – nézett rám bocsánatkérően Rosalie.

- Aztán elmentünk a középiskolába, ahova járt – folytatta. - Beszéltünk az igazgatónővel és a az iskolatitkárral. Nem mondtak újat. Ők is azt tudták elmondani róla, mint a házaspár. Kezdetben lázadó, majd magába forduló lány. Aztán az elmúlt években úgy megváltozott, hogy rá sem lehetett ismerni.

- Viszont, a szomszédokkal ellentétben ők tudtak mutatni is valamit – mondta, és benyúlt a fotel mögé. Két könyvet halászott elő az egyik közeli dobozból. Pontosan ugyanolyan évkönyvek voltak, mint az én iskolámban is. Rosalie felém nyújtotta mindkettőt, mintha csak az én jogom lenne először megpillantani a húgom emberi önmagát.

Reszkető kézzel nyitottam ki az első könyvet. A sok-sok ismeretlen arc között aztán megláttam egy ismerős tekintetet. Ugyanolyan szomorúsággal nézett rám a képen lévő arc, mint az első találkozásunkkor. Megdöbbentem a fekete haján, a fekete szerelésén, a láncokon amiket magára akasztott és a fekete sminken, amit magára kent. Ezen a képen körülbelül tizenöt éves lehetett. A kezem reszketése nem akart alábbhagyni és úgy éreztem, hogy a kezdeti hegy méretű kő a szívemben még nagyobb lesz. Alig néhány másodpercig néztem a képet, mikor Rosalie kinyitotta a következő könyvet és az ölembe rakta.

Az előbbi megdöbbenés után egy újabb következett... Ha Rosalie nem nyitja ki nekem a megfelelő helyen az évkönyvet, meg sem ismerem őt. Teljesen más volt. A szomszédoknak igazuk volt. Megváltozott. A szeme csillogott. A fekete ruhát felváltotta egy színes felső, a haja ismét barna volt - olyan, amilyennek én is láttam. A szeme ugyanolyan kék volt, mint az enyém, csak most jöttem rá, hogy hajszínben is hasonlítottunk, minden bizonnyal az apánktól örököltük ezt is.

Egyszerűen nem értettem a változás okát, és nem értettem, hogy miért kellett ettől a lánytól elvenni az életet. Miért kellet egy olyan szomorú szemű roncsot csinálni belőle…

Észre sem vettem, hogy sírok, és eltűnt a nyugalom, amit Jasper sugárzott eddig.

- Nem könnyíted meg a dolgom... - motyogta, és az ölébe húzott. Hallottam a papírok susogását, kiestek a kezemből a könyvek. Még jobban sírtam. Közben beletemettem Jasper nyakába az arcomat, és mélyeket szippantottam az illatából. Mikor kicsit lenyugodtam, jöttem csak rá, hogy a „fal” automatikusan felemelkedett köztünk. Nem tudtam ilyen helyzetekben irányítani. Ismét akarnom kellett, hogy érezze az érzéseimet, hogy meg tudjon a képességével is nyugtatni. - Azt hiszem, elég lesz ennyi információ neked mára – jelentette ki határozottan.

- Nem! Most már szeretnék mindent megtudni róla. Jól vagyok! - szipogtam.

Ismét Emmették tekintetét kerestem.

- Ezenkívül megtudtunk még néhány dolgot. Az igazgatónő azt mondta, hogy a változás ide vagy oda, mindig is nagyon érdekelték őt a mitikus dolgok – mondta a mackó egyre halkabban.

- Micsoda? – kérdeztem rekedten.

- Szóval, hogy az utolsó felméréseken Chloe mindig azt nyilatkozta, hogy mítoszkutató szeretne lenni a jövőben - hadarta el olyan gyorsan, hogy ha nem tudtam volna, hogy ez mit is jelent, talán nem is értem meg a szavait.

- Mi... Mítoszkutató. Mint…

- ….az apád – fejezte be Edward a mondatot.

Próbáltam helyretenni a fejemben keletkezett zűrzavart, de a meglepettség és a csodálkozás mellett további értetlenség is kavargott bennem. Nem értettem Chloe gondolkodásmódját. Nem értettem, miért akart ennyire hasonlítani az apámhoz.

- Kivel beszéltetek még? – kérdezte Jasper, talán azért, hogy elterelje a témát, vagy hogy megszüntesse a néhány percig beállt csendet.

- Sandy Matthews-zal, aki Chloe virágkorában a legjobb barátnője volt. Ő volt, aki utoljára látta őt... emberként.

- A csaj azt mesélte róla, hogy mikor egyik pillanatról a másikra megváltozott, közvetlenebb és vidámabb is lett.

- Nem volt barátja? Párkapcsolata? – kérdezte Jasper.

- Húha, és még nekem van mocskos fantáziám... – vetette oda Emmett.

- Csupán egy kérdést tettem fel, nem kell rosszra gondolni – vágott vissza.

- A barátnője állítása szerint nem – válaszolt végül Rosalie.

- Értem – motyogta Jasper.

Az arcára néztem, elgondolkozó volt, homlokát összeráncolta, szemei a távolba révedtek.

- Ez miért fontos? - mondta ki helyettem a kérdést végül Esme.

- Ez az egész apa képet, amit felvázoltatok, alátámasztja.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem.

Vonásai kisimultak és lágyan nézett rám.

- Ez nagyon bonyolult pszichológia folyamat. Nem mindennapos, mivel minden ember más, minden ember máshogy reagál az ilyen szituációra, de nem egyedüli példa – az aranybarna szempár a tekintetemet kereste. – Az, hogy a gyerekkora nagy részéből kimaradt az apja, egyfajta hiányt okozott nála.

- Olyan mint Maggie-nél? - kérdeztem.

- Nem. Maggie még kicsi, ez csak egy ösztönös ragaszkodás az anyához. Ugyanakkor a húgod, mint minden más kislány, óvodás kora környékén kezdett volna ragaszkodni az apukájához, ez segítette volna őt az ellenkező nem iránti kapcsolat kialakításában.

- De ebben a korszakban az apám velünk volt –súgtam.

- Igen, így ez a fajta kötődés nála nem alakult ki, erre vezethető vissza a kiskori lázadása is. Aztán kamaszkorában, mikor már érett lett volna párkapcsolatra, magába burkolózott, ami a fekete korszakában nyilvánult meg – egy pillanatra megtorpant, valószínűleg az érzéseimet elemezte.

- Aztán, mikor ismét megjelent az apád, ezúttal hosszabb időre, az elmaradott ragaszkodás több mint tíz évvel később kezdődött el.

- Szóval, ezek szerint a kiscsaj egy felnőtt bőrbe bújtatott gyerek? – kérdezte Emmett. Csak most vettem észre, hogy ő is feszülten követi Jasper magyarázatát.

- Azért nem ennyire drasztikus a helyzet. Lelkileg érett, csak sérült emiatt az elmaradott kapcsolat miatt. Így igyekszik bepótolni. Ilyenkor fordul elő, hogy az adott fiatal bizonyítani akar a szülőnek, hogy ő jobb gyerek, mint a másik. Mert végre megkapta, ami hiányzott neki, így most rajta a sor, hogy bizonyítson, hogy elérje, hogy szeressék őt.

Jaspert hallgatva az értetlenségem megszűnt, így már teljesen meg tudtam érteni,legalábbis próbáltam megérteni a húgom gondolkodásmódját. Mégis még inkább összeszorult a szívem a gondolatra, hogy elvették tőle a világot, ami éppen kezdett kivirágozni előtte.

- Megmutattátok a karperecet? – tette fel a következő kérdést Bella.

- Milyen karperecet? – néztem rá értetlenül.

- A szülinapod után – kezdett magyarázni ezúttal Jasper -, mikor... mindhárman elmentünk vadászni a hegyekbe, megéreztük a szagukat. Vagyis a húgod szagát.

- Mi történt vele?

- Semmi, legalábbis nem találkoztunk vele, de hagyott egy nyomot, jelet, vagy nevezzük ahogyan akarjuk. - Emmett felénk dobott egy aprócska ezüst valamit, amit Jasper végül az ölembe pottyantott. Egy kis ezüst karperec volt az, egy apró véséssel a közepén. Közelebbről meg kellett néznem, hogy egyáltalán rá tudjak jönni, hogy ez egy madár.

- A szomszédok nem nagyon tudtak róla semmit – válaszolt Bella előző kérdésére Rose. - Értelemszerűen az iskolaigazgató sem. Sandy, a barátnője mondott róla néhány dolgot. Amióta ismerte Chloét, mindig a karján volt a karperec, de csak annyit tudott, hogy az apjától kapta még nagyon régen. Azt viszont ő sem tudta megmondani, hogy mi a jelecske rajta.

- Ebben kérnénk a segítségedet – folytatta Rosalie. - Azért is mentünk el, hogy hátha valaki ad valami útmutatást, mert így tanácstalanok vagyunk. Nem tudni, hogy mégis mit akar ez jelenteni. Egy segélykérést vagy csapdát?

Hosszasan néztem az aprócska jelet.

- Valami fontos oka volt, ha megvált tőle, hiszen ti mondtátok, hogy emberként is ragaszkodott hozzá – jegyezte meg Edward.

- Talán bajban van. De ha csapda is, csak kényszeríthették – tette hozzá Esme együttérzően.

Olyan érzésem volt, mintha láttam volna valahol, még réges-régen ezt a kis madarat. De nem jutott eszembe, hogy mikor és hol.

- Nem kaptál véletlenül te is ilyet az apukádtól? – kérdezte Carlisle.

- Nem, sosem szerettem az ékszereket. Legalábbis nem tudok róla. Kate sem hordott soha ilyet.

- Akkor a madár nem ismerős valahonnan? Hogy mit jelenthet? – kérdezgetett Bella.

- Nem tudom. Ismerős a madár, de nem tudom honnan. Láttam már, homályos emlékeim vannak róla.

- Azt se, hogy milyen madár?

- Nem… próbálom, de nem megy…

- Semmi baj, majd eszedbe jut – nyugtatott meg Edward.

Néztem az aprócska karperecet, és arra gondoltam, hogy utoljára a húgom viselte, talán még emberként vagy lehet, hogy vámpírként is. Eszembe jutottak az elmúlt percekben elhangzott szavak, a képek, a sok-sok információ, amit megtudtam a még számomra is ismeretlen testvéremről és ...

Végül betelt a pohár és nem bírtam tovább, úgy éreztem, hogy ha nem kapok friss levegőt, akkor megőrülök. Kitéptem magamat Jasper karjai közül, és a kis karperecet szorongatva kirohantam a verandára. Az egyik hideg oszlopnak támasztottam a fejemet, és lehunytam a szememet, miközben megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim. Végül lerogytam a földre és csak zokogtam.

Nem ijedtem meg a hűvös kéz érintésétől a karomon. Hagytam, hogy Jasper maga felé fordítson, felemelte a fejemet és a szemembe nézett. Arca elkínzott volt. Majd magához ölelt. Éreztem, hogy közben a hátamra terít egy kabátot vagy pokrócot.

A pulcsijába fúrtam az arcom és tovább sírtam.

- Nem vettél kabátot - suttogta néhány perc után.

- Tudtam, hogy úgyis utánam hozod – súgtam vissza halkan.

Hagyta, hogy kisírjam magamat, csak az ölelése vált egyre szorosabbá a percek múlásával.

- Ne haragudj…- hüppögtem -... hogy... hogy ilyen gyenge vagyok, hogy állandóan elbőgöm magamat. Szánalmas va...

- Csssss… Audrey… ne mondj ilyen butaságot - simította ki a hajamat az arcomból. - Ez tudod, hogy nem igaz. Nagyon erős vagy, csak néha ki kell engedned a gőzt – mondta halkan, de magabiztosan.

- Egy idegroncs vagyok - közöltem.

- Nem vagy az - tiltakozott. – És nem is hagyom soha, hogy az legyél - tette hozzá elszántan.

- Nem emlékszem, pedig tudom, hogy láttam már valahol - osztottam meg vele az aggodalmamat.

- Majd eszedbe fog jutni.

- És ha nem? Mi van, hogyha sosem jut eszembe, vagy csak akkor, ha már túl késő lesz? – emeltem fel a fejemet.

- Ne görcsölj emiatt, így csak még nehezebben fogsz rá emlékezni. Akkor fog eszedbe jutni, mikor nem is számítasz rá. Higgy nekem! – nézett a szemembe, tekintete őszinteséget sugárzott.

Nem szóltam semmit, csak ismét hozzábújtam. Beszívtam az illatát és hagytam, hogy ringasson. Nem akartam gondolni semmire, sem az apámra, sem a húgomra, vagy a kezemben szorongatott apró karperecre, amiről még mindig nem tudtam, mit jelenthet. Nem akartam, de a csukott szemhéjamon át még mindig láttam őt, a szomorú fekete bárányt és a boldog, kivirult kamaszlányt. Bár alig ismertem, de a könnyeimmel az ő életét is megsirattam…