A végzet könnyei - 1. fejezet

Sziasztok! Íme, itt az első fejezet. Kicsit rövidebb lett:) De a lényeg benne van.:) Új év, új izgalmak, új színek, szemek, és cím.:) Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzájuk.:) Remélem ugyanúgy , mint a tavalyi évben, megajándékoztok cserébe a véleményetekkel. Annak is örülnék, ha nem csak a chat-be írnátok.:) Bár ha valakinek az esik jól, hát üsse kő:) Mindenesetre nagyon várom, hogy mit szóltok hozzá. A következő nem tudom, mikor lesz. Holnap beindul a suli...de amennyire a tanulás engedi igyekszem. Addig élvezzétek ki ezt.:)puszi, Truska



Ő

Az idő minden perc múlásával egyre csípősebbé vált. Egyszerűen a mellkasomban tátongó érzéstől nem tudtam megmozdulni, és bemenni. A könnyeim még azelőtt felszáradtak, mikor megéreztem a hűvös kezeket a vállamon.

Nem tudnám pontosan megmondani hány perc telt el, ott a verandán a földön ülve. Bella szokásához híven nem szólt semmit, csak átkarolt, és felkísért a szobámba. Nem láttam a nappaliban senkit. Féltem a közönségtől, így is eléggé meg voltam zavarodva a történtektől, nem akartam, hogy mások is tudjanak róla, bár nagyon is jól tudtam, hogy tisztában voltak vele mi történt. De mégis jó volt kicsit áltatni magamat. A hatalmas érzelemváltozások megijesztettek. Egyik percben szárnyaló boldogság a fellegekben, a másikban, pedig kongó hiány valahol a föld közepéhez közel. Nem tudom hova, mennyi időre ment el.

Még a tükör előtt pizsamában állva, is csak a történtekre tudtam gondolni. Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy csak a fejét szellőzteti ki, és reggelre minden rendben lesz. Vagy csak pár napra megy el vadászni. De utána tényleg minden a régi lenne? Kötve hiszem… Eddig is nagyon furcsa volt a köztünk lévő távolságtartás részben a vérem miatt. És részben az érzések miatt. Nem furcsa, hogy alig pár hete, még én kerültem őt, aztán fordult a kocka és ő engem? És most mégsem tudom, mit érzek.

Ahogyan mostam le a sminket az arcomról és a szememről ismét megszólalt a fejemben az ördög és az angyalka, az utóbbi azonnal lecsapott a kétségbeesés szülte kételyekre. Azt hangoztatta, hogy ez az egész, ami köztünk volt csak a fájdalmaink enyhítése miatt történt. Ez nem is szerelem. Csupán rosszul hisszük. Hatalmas tragédiák lengték körbe az elmúlt időszakot, és ez, mint fellazított föld úgy adott táplálékot az érzések által elvetett magoknak, és hajtott ki ez az összegubancolódott… virág? A virágunk megmaradhat csupa akadály, és félelem között? Alice emléke nem szül még több gyomot körénk, hogy aztán véget vessenek az érzéseknek?

Nem kellene a szerelmünket egy növényhez hasonlítani. De… talán mégis. Szúró. Tövises rózsa.

Az ördög valahol a lelkem mélyén még tovább próbált bíztatni. Még mindig éreztem a vibrálást, ahogyan a csókjára, az érintésére gondolok. Ez nem lehetett megjátszás! Őszinte volt. Szenvedélyes. Szánalomból nem tett volna ilyet. Az ördögöm emlékeztetett, arra hogy még mindig élek, hogy nem ölt meg. Mégsem annyira gyenge, mint gondolja magát. Vagy talán csak túlságosan szeret, ahhoz hogy bántson. Nem mindegy? Még mindig élek. Ez bizonyítják az arcomon lecsorduló könnyek is.

Nem láttam a tükörképem, fogtam és átbotladoztam a szobámba. Maggie újdonsült szobája előtt megálltam. Hangok szűrődtek ki onnan.

- Szeeeet! Énekejj!- hallottam Maggie ellentmondást nem tűrő vékonyka kis hangját.

- Maggie, inkább mondok egy mesét.- próbált alkudozni kétségbeesetten.

- Énekejj!

Hallottam, ahogy Seth felsóhajt és elkezd énekelni. Elmosolyodtam a hangján. Ő talán még nálam is hamisabb volt. Seth nem örülne neki, ha tudná, hogy Magen kívül más is hallja őt. Magukra hagytam őket. A saját kis boldogságukban…

Benyitottam a szobába, és álló helyzetből bedőltem az ágyba. Az sem érdekelt, hogy a bordáim felől éles szúrás érkezik. Hangtalanul bőgtem, és beletemettem az arcom a párnába.

Miért vagyok ennyire gyenge? Mért kell mindenen sírva fakadnom? Hiszen nem mindig voltam ilyen. Mért irigylem az alig három ajtóval arrébb levő párocskát? Hiszen Magnek olyan könnyű lesz. Neki sosem kell aggódni, hogy a szerelem megtalálja e valaha, és ha igen viszonzásra e lel. Annyira de annyira hülye vagyok! Maggie boldogságát nem irigyelhetem, tényleg eléggé össze vagyok törve, ha még ennek aprócska kis lánynak a jövőjére is így nézek. Biztos nekik is lesznek nehézségeik. Maggie megérdemli a boldogságot. Még kicsi korában meghaltak a szülei, megérdemli, hogy biztos támaszt kapjon Seth személyében.

Semmi sem könnyű, nem? A madarak élete sem szárnyalásból áll. Meg kell tanulni ahhoz repülni, hogy fönn szelhessék a levegőt az égben. Talán nekem is meg kellene tanulnom szeretni, úgy, hogy ne érezzem, azt minden egyes alkalommal, hogy beleütközöm valamibe. Talán ha sikerülne, nem őrülnék meg a saját eszelős, kusza gondolataimtól…

Halk kopogtatás jött az ajtón túlról.

- Szia. Bejöhetek?- hallottam meg a résnyire kinyitott ajtón át Bella hangját.

- Ühüm- csak ennyire jutott, még mindig megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim.

- Édesem, ne búsulj. - mondta, mikor becsukta maga után az ajtót.- Meglátod, minden rendben lesz. Már sínen vagytok. Még ha nem is látjátok. Minden rendben lesz.- bíztatott mikor leült mellém.

- -Tu- tu tudom, hogy,hogy hülye vagyo-o-ok. – dadogtam.

- Jaj , Audrey nyugi. Minden rendben lesz. Visszajön. Jasper vak, és férfiból van, de vissza fog jönni.

Ahogy a bordám engedte, felültem és átöleltem őt. Kedvesen csitítgatott. Pedig vártam, hogy mikor mondja, hogy hagyjam abba a nyavalygást.

- Akarod, hogy itt maradjak?- kérdezte.

- Nem akarom Nessie-től elvenni az anyukáját.

- Nem veszed el, és hidd el Edwarddal remekül elvannak.

- Tudom.

Szó nélkül betakargatott, és odafeküdt mellém. Nem említette többet Jasper nevét. Egyszerűen, csak ott volt velem.

Mikor elaludtam éreztem, hogy az ujjai még mindig a hajamat simogatják.

Emlékszem mikor San Franciscóban a nővéremmel azon csodálkoztunk, hogy néhány államban a hóesést néha napsütés váltja fel. Teljes lesz a káosz, és a hó elolvad, és csak és víz lesz belőle.

Abban biztos voltam, hogy Forks nem ezek közé az államok közé tartozott. Még nyár idején sem süt annyit a nap, nemhogy télen.

Most mégis egy rét közepén álltam egy szál pólóban, egy farmernadrágban és éreztem azt, ahogyan a nap égeti a bőrömet.

Nem ez a valóság. Kétségbeesve forogtam a tengelyem körül, valami támpontot keresve, hogy hol lehetek. Aztán megtaláltam.

A rét másik felében jelent meg. A távoli fák közül sétált ki. Egy kosár volt a kezében. Annyira örültem, hogy látom. Pislogtam néhányat, hogy megbizonyosodjak róla tényleg ő az.

Felém intett, hogy menjek oda. Legszívesebben futottam volna, de csak könnyed tempóban szeltem keresztül a mezőt.

Mire odaértem már leterítette a pokrócot, amit a kosárból vett ki. Nem ült le, csak tett néhány lépést és felém nyújtotta a kezeit.

Szélesen mosolygott, és várt, türelmesen. Visszamosolyogtam. Az utolsó néhány lépést hatalmas léptekkel szinte futva tettem meg elhatározásom ellenére. Olyan erővel csapódtam a karjai közé, hogy elállt a lélegzetem.
Meglepett, még mindig annyira valóságosnak tűnt, mintha meg sem halt volna.

- Hiányoztál - suttogtam a fülébe.

- Te is nekem- hallottam csilingelő hangját. Boldogan felnevetett- Boldog szülinapot! –tolt el kicsit magától, végig nézett rajtam- hmm. Tényleg kicsit megöregedtél.- vigyorgott.

- Nagyon vicces. - motyogtam az orrom alatt. – Hogy, hogy itt vagy? Jaj Alice. - annyi minden jutott eszembe mégsem tudtam megszólalni.

- Nyugi ne siessünk el semmit. Nagy nehezen megkaptam az engedélyt, itt vagyok, és beszélgetünk.- cirógatta meg finoman az arcomat.

Magával húzott a leterített plédre. Maga elé rakta a kosarat, és kipakolt belőle. Volt benne szendvics, vizes flakonok. Mintha csak piknikezi ruccantunk volna ki.

Apró neszezést hallottam. Egy nyuszi családot láttam átfutni a mezőn Volt köztük kicsi, nagy. Csak most vettem észre hogy a madarak milyen hangosan csivitelnek, és lepkéket is láttam a virágok körül táncolni. Idilli volt az egész.

- Tetszik? – mosolygott rám Alice.

- Ez gyönyörű.

- Miattad választottam ezt a helyet. Kiengesztelés a bevásárlóközpont után. Tudtam, hogy tetszeni fog- vigyorodott el őszintén. Olyan igazi Alice-szosan.

- Alice, hogy, hogy itt vagy? Ez képtelenség.

- Nem először találkozunk álmodban Audrey, ne vesztegessük el azzal az időt, hogy meggyőzzelek. Tényleg én vagyok.

Megakadt rajta a pillantásom. A tincsei még mindig szanaszét álltak a feje tetején, a szeme kíváncsian nézte a világot, a szája, pedig mosolyra húzódott. Tényleg ő volt kétség sem férhetett hozzá. A józan eszemmel tisztában voltam vele, hogy meghalt és ez csak egy álom, de túlságosan örültem neki, ahhoz, hogy elfogadjam minden álom véget ér. Még ez is.

Kezébe vette az egyik szendvicset és beleharapott.

- Alice! – kiáltottam rá.

- Mi van?- nézett rám ijedten.

- Te eszel. – jelentettem ki még mindig kicsit hangosabban, mint ahogy azt a köztünk lévő távolság megkövetelné.

- Igen eszek. Miért? Baj?

- De hisz a vámpírok nem esznek!

- Mért a halottak igen? Jaj Audrey ne fossz már meg a lehetőségtől, hogy kipróbáljam. Hmm ez nagyon finom, kérsz?

Bosszúsan néztem rá.
Néztem, ahogy vigyorogva eszik, olyan érzésem volt mintha sohasem halt volna meg. Ott volt mellettem.
Aztán hirtelen eszembe jutott a tegnap este- vagy mielőtt elaludtam, az a sok minden. A csók, a beszélgetésünk, egyáltalán a kapcsolatunk, Jasperrel.

- Én annyira sajnálom Alice én… Úristen. - az arcomba temettem a kezem. Egyik pillanatról a másikra elszégyelltem magamat. Utáltam magam, amiért még vágyakozni is merészeltem a férjére.

- Hé, Audrey…- megfogta a kezemet, és lefejtette az arcomról, nem tudtam a szemébe nézni.

– Ezért is jöttem. El vagy veszve, megpróbálok segíteni.

- Segíteni? Alice, én… én fájdalmat okoztam neked.

- Audrey, én halott vagyok, a szél és víz elvitte a hamu szemcséit, ami lettem. Már nem élek.

- Nem tudom hol vagy, nem tudom mit csinálsz, amikor nem találkozunk, de én….

- Ezt nem mondhatom el Audrey, én csak azért vagyok itt, hogy tanácsot adjak, hogy rólad beszélgessünk, pontosabban szólva rólatok.

Alice túl komoly volt, sosem volt ilyen komoly, mindig mindent elviccelt. Ezúttal nem nevetett. Biztos nagyon fáj neki ez az egész. Vártam hogy mikor változik meg a nyugodt arckifejezése Mikor csap át a maszk, elkeseredettségbe, fájdalomba, vagy csalódottságba. De nem történt semmi, ugyanolyan nyugodtan nézett rám, mint eddig. Azt kívántam bárcsak tajtékzana, gyűlölne. Túl megértő volt az a barna szempár.

- Figyelj, megpróbálnád egy percre nem magadat hibáztatni? Végighallgatsz? Kérlek. – tette hozzá.
Tétován bólintottam.

- Nem haragszom rád Audrey. Sőt nagyon is megértem, hogy beleszerettél, hiszen én is szerettem őt, én is tudom mi az, ami annyira vonzó benne. Egyáltalán nem utállak ezért, ne nézz így rám, tényleg nem. – bökött meg határozottan, emlékeztetve, hogy ott van mellettem, és nagyon is valóságos ahhoz, hogy komolyan vegyem.- Az lenne a furcsa, ha nem szerettél volna bele az egyetlen helyes halhatatlan pasiba a házban, akinek már nincs felesége.

- Alice… - annyira furcsa volt a hozzáállása, mintha nem is Jasperről lenne szó. Láttam, hogy igyekszik. A maszk, amit felvett, takart mindent.

- Jó bevallom, mikor először láttam, hogy mi történik féltékeny voltam. Kétségbeesett. – egy pillanatra lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott, mintha a nyugodt beszédhez erre lenne szüksége. Ez volt az első reakció, ami –bár nem nagyon- de mutatta az érzéseit.- Azonnal beszélni akartam veled.- nézett ismét a szemembe - Persze tudtam, hogy nem állnék az utadba akkor is szabadjára engednélek, csak kellet nekem is idő, hogy rájöjjek mi miért történt.

- Nem teszem tönkre a..

- Nem tettél tönkre semmit, és nem is fogsz. – szakított félbe- Mikor beszélni akartam veled azt mondták, hagyjak időt magamnak és nektek is. Hiszen nincs vészhelyzet. És igazuk volt. Nem rég jöttem rá, hogy mire kellett rájönnöm.- mosolyodott el halványan a szójátékon.

Felállt és elsétált a legközelebbi bokorig letépett egy virágot, és azzal játszadozott miközben visszasétált hozzám.

- Néztem a többi embert is. Nem csak titeket. Láttam és hallottam sok történetet. Tudtad, hogy az ember élete során legalább 20- 60 Nagy Ő- vel is találkozik?

Megütközve néztem rá.

- Jó, jó nem szeret bele mindbe, de találkozik, - bizonygatta - és ha jobban megismernék egymást, kiderülne, hogy épp azzal az emberrel tudna tökéletes boldog életet élni.- közben a kezében lévő virág szirmait kezdte el letépkedni, mintha csak szeret, nem szeret játékot játszana - Lehet ez a postás, vagy a metrón melletted ülő férfi. Mégis csak néhánnyal állsz szóba. Furcsa nem?- mosolygott rám.

-Mit akarsz ezzel mondani, Alice?- már nem értettem semmit.

- Neked és Jaspernek is több nagy Ő- je van. Sőt ha bele gondolsz Jasper az élete során legalább 200 nagy Ő- vel kellett, hogy találkozzon. Mégis az elmúlt évszázadokban maximum csak megenni akarta őket.- mosolyodott el. Alice-szosan.

- Még mindig nem értem.

- Mikor beléptél a házunkba nem volt rád írva, hogy neki vagy teremtve.- jelentette ki egyszerűen. Egyre könnyedebben beszélt.- Sőt jobban belegondolva akkor még nem illetettek össze.- húzta el a száját az emléken, nem tudom, hogy mire gondolhatott - Mert még egy fontos dolog van ahhoz, hogy kialakuljon az egymás iránti kölcsönös kapocs. Egyközös pont, egy szál, egy vezérfonal, ami összeköt.

- Nálatok ez a halálom után alakult ki.- folytatta.- Az én halálom és te barátnőid halála tulajdonképpen egy csónakba rakott titeket. Mindketten erősek vagytok, Audrey. Egymás támogattátok. Mert úgy éreztétek nem élitek túl a csapásokat, a fájdalmat.

Már nem gondoltam úgy, hogy csak magát akarja meggyőzni. Ott abban a pillanatban, minden erejével azon volt, hogy az én vállamról vegye le a súlyt. A bűntudatot.

- Az a megértés a támasz az, ami titeket összeköt. Minket, mikor még éltem az ő félelme és az én bizalmam kötött össze. Mindenkinél más alakul ki és máshogyan. Megtaláltátok egymás nagy Ő- jét, a sok- sok hónap alatt idomultatok egymáshoz.

- Ez mind szép és jó, de láttam mennyire szeret téged, Alice.- suttogtam. Nem futotta többre. Álmomban is ugyanolyan emberi voltam, mint a valóságban.

- Igen szeretett, sőt még most is szeret, valamennyire, tudom. De gondolj bele, a halott barátnőidet már nem szereted még mindig haláluk után is?

- De , de az más..

- Nem más.. Audrey. Te élsz. Ott vagy mellette. A magad módján támaszt adsz neki, éppúgy ahogyan én is adtam, sőt talán nálam sokkal többet is.

- Alice, ez annyira abszurd. Szidnod, utálnod kéne, amiért beleszerettem, és most itt győzködsz, hogy nincsen abban semmi baj, hogy szeretem.- össze voltam zavarodva.

- Tévedsz, azért győzködlek, mert szeretitek egymást.

- Na persze.

- Bevallotta, nem?

- De.

Néhány hosszú pillanatig ültünk, és néztük nem szóltunk semmit. Annyira őrült téma, és hihetetlen helyzet volt az egész.

Egy mókus rohant ki a fák közül, és nyakát nyújtogatva nézett a kosár felé. Alice mosolyogva odadobott neki valamit. Nem láttam, hogy mit. A kis állat a zsákmányával visszaszaladt az erdőbe.

- Szeresd őt nagyon. Jó? – nézett az erdő irányába. Bizonytalan volt a hangja.

- Alice.- kezdtem.

- Csak ígérd meg nekem, hogy szeretni fogod.- mondta magabiztosan.

Komolyan, és könyörögve nézett vissza rám.

- Nem akarok fájdalmat okozni neked.- mondtam elcsukló hangon.

- Meghaltam, már nem létezek. Ne foglalkozz velem, csak ígérd meg, hogy szeretni fogod.

- Már most is szeretem -suttogtam.

Letörölte az arcomon legördülő cseppet, és átölelt. Az azt, követő szavait csak a fülembe suttogta.

- Mondd meg neki, hogy ne érezze akadálynak az emlékemet. Áldásom adom rátok legyetek boldogok. Üzenem, hogy sosem bocsátanám meg neki, ha a szerelmünket, az emlékeket torlaszként használná fel, hogy elmeneküljön a boldogság elöl.- éreztem, hogy elmosolyodik.

- Majd talál magának más torlaszt. – mondtam.

- A véredre gondolsz?- kérdezte mikor kibontakozott az ölelésből.

- Igen.

- Tudod, ő Edward és Bella példáját látja, csakis azt látja, hogy ők mennyire erősek és szerencsések voltak. Lebecsüli magát. Ő is képes lenne, persze neki a múltja mellett jóval nehezebb, de sikerülnie kell.
Halványan elmosolyodtam.

- Nekem kellett volna helyetted meghalnom. – túlságosan sok fájdalmat okoztam mindenkinek. Amit mondtam komolyan gondoltam. És a szemeit látva, a kérését hallva, azért könyörögtem, hogy bárcsak visszacsinálhatnám az egészet. Az elmúlt hónapokat.

- Nem. – tette a számra az ujját.- Tudod, én végigmentem a mászókán, de neked még nincs vége.- kacsintott rám.

- Ki tudja mennyi ideig.

- A vámpírok, akik megtámadtak.- lehunyta a szemét majd bosszúsan összeráncolta a homlokát. – Róluk nem mondhatok semmit. Azok őrültek. – tette hozzá.
Tovább faggattam volna még, de hirtelen éles fényt láttam, ami egy pillanat alatt eltűnt. Értetlenül néztem rá.

- Ilyen a természet - mosolyodott el szélesen.- Fel fogsz ébredni.

- De csak most jöttem.

- A lényeget elmondtam, ezért jöttem. A többi az élők dolga.

Újabb villanás.
- De annyi mindent szerettem volna kérdezni, tanácsot kérni.

- Minden rendben lesz. Ura vagy a helyzetnek, ura leszel.- pontosított.- Ne keseredj el jó?- az arcomat a kezei közé fogta.

- Alice, köszönöm.

- Én köszönöm, hogy nem hagyod őt egyedül. Tudod Jasper makacs, írtóra hülye tud lenni. De hízelgéssel minden páncél megolvad.- mosolyodott el.

Villanások.

- Vigyázz magadra!

Egy mosolyt eresztettem még felé. Ő visszamosolygott, úgy ahogyan az emlékeimben is élt.

- Alice, látlak még?

- Tudod, az élet kiszámíthatatlan. A halál is az.- kacsintott rám.

Nem tudtam visszakérdezni, hogy, hogy érti, mert felébredtem.

Mikor kinyitottam a szememet, reggel volt.

- Jó reggelt. – szólt mellőlem Bella.

- Jó reggelt. - válaszoltam.

Látva arckifejezésemet összeráncolta a homlokát.

- Mi van? –nézett rám ijedten.

- Alice. –tudtam, hogy ebből az egy szóból mindent megért.

Bella szélesen elmosolyodott, felállt, és kiment a szobámból. Közben mintha Alice nevét motyogta volna magában. Egyedül hagyott.
Csak feküdtem az ágyban, és bámultam a plafont.
Nem tudtam örülni az áldásnak, akármekkora segítséget is adott vele. Megkönnyítette a dolgomat. De csak egy baj volt, hogy ezt még valahogyan el kell mondanom Jaspernek...