A végzet könnyei – 31. fejezet

Sziasztok!

Íme, itt a folytatás, sajnálom, hogy maratoni időt kellett rá várnotok. Nem kezdek el magyarázkodni – nem az én kifogásaimat jöttetek olvasni, hanem a fejezetet, úgyhgoy igyekszem rövidre fogni:) -, a lényeg, hogy végül itt a fejezet. Andi kommentjére válaszolva: nem fogom abbahagyni itt a finishben a történet írását.:) Tudom, hogy az veletek is kiszúrás lenne, és tulajdonképpen tök feleslegesen fektettem volna energiát a sztori eddigi fejezeteibe, ha nincsen befejezés. Úgyhogy ünnepélyesen megígérem, hogy be lesz fejezve, ha minden jól megy, akkor még a nyáron, de ezt majd meglátjuk. Tudom, hogy alábbhagyott a Twilight-láz már egy jó ideje, de ha még csak két embernek is, de be fogom fejezni – abban már csak reménykedni tudok, hogy kicsit többen vagytok. Körülbelül 3 maximum 4 fejezet van még a végéig ezen kívül.

Ez egy kicsit átvezető fejezet lett. Úgy éreztem ez még muszáj. A következőben beindulnak a dolgok. :):):) Ígérem!:)

Köszönöm Zsizsának és Katának a segítséget! Nektek pedig, hogy türelmesen vártatok rám.:)

Jó olvasást mindenkinek!

Puszi,

Truska

ui: Ha esetleg ebben a melegben van kapacitásotok, pár sornyi véleménynek nagyon örülnék.:) 

Holnap hajnalig (váltott szemszög)

Jasper

Gregory és két csatlósa északnyugat felé indultak Maggie-vel. Tisztán hallottuk a kislány keserves zokogását, még a tűz ropogásán keresztül is. Fél másodperc alatt felmértem a helyzetet, és Audrey mellett termettem. A vállára tettem a kezem és megpróbáltam visszahozni őt a valóságba.

- Audrey! Szükség van a segítségedre – kérleltem és intettem Carlisle-nak, hogy ne közelítse meg Seth-et. A felé közeledő lángok túl elevenek voltak.

Két másodpercig tartott míg Audrey el tudta szakítani a pillantását a fáktól, ahol utoljára láttuk eltűnni őket.

- Eső kell, hogy eloltsuk a tüzet. Most! – fogtam a kezeim közé az arcát.

- Nem. Nem megy - rázta meg kétségbeesve a fejét.

- Segítek, csak engedd le a falat! – biztattam. Bólintott és lehunyta a szemét.

Néhány másodperc múlva hatalmas esőcseppek gördültek végig az arcán, mintha könnyek lennének. Utáltam direkt szomorúságot okozni neki, de muszáj volt esőt fakasztanunk. Közelebb lépett hozzám és a mellkasomba fúrta az arcát. Ott állt az egész család a szakadó esőben arra várva, hogy elaludjon az utolsó lángocska is. Seth nehezen lélegzett, bőrén piros foltok, mélyebb sebek éktelenkedtek, és még mindig nem volt magánál, talán jobb is volt így. Mikor már elmúlt a veszély, nyugalomhullámot küldtem Audrey felé.

- Kicsit súlyosabbak a sebek, mint mikor Audrey-t mentette meg, de úgy sejtem, pár óra, és teljesen begyógyulnak. Hazavisszük és várunk. Otthon kap fájdalomcsillapítót tőlem – mondta Carlisle megnyugtatónak szánt hangon a szűkölő Jacobnak.

- Gyere! – húztam magam után Audrey-t. Valósággal vontatni kellett. Minden sejtjével legszívesebben utánuk vetette volna magát, de akármilyen erős is a védelmező ösztöne, ezúttal végzetes is lehetne, ha hagynánk eluralkodni.

- Most mi lesz? – szegezte nekem a kérdést Emmett, amikor visszaértünk a házhoz.

- Várunk – sóhajtottam.

- Mégis mire? Hogy képeslapot küldjenek a világ másik végéről? – pattogott bátyám.

- Világosan megmondta, hogy megöli őt, ha követjük – emlékeztettem.

- Igen, én is hallottam, de akkor sem várhatunk tétlenül. Mégis meddig? – folytatta rendíthetetlenül.  

- Nem tudom – ráztam meg a fejem.

- Remélem, nem várják meg, míg Maggie felnő. – Audrey felnyögött Emmett feltételezésre.

- Ahhoz nincs idejük. Ráadásul Mag ember, nem tudnának ennyi ideig egy ember mellett élni – érveltem.

- A bosszú sok mindenre képes – sóhajtott Carlisle gondterhelten Seth mellett állva.

- De az is lehet, hogy nem várnák meg, hogy felnőjön – szólalt meg Jacob. Audrey lerogyott Seth mellé a földre és a semmibe meredt. Ez az elképzelés volt a legijesztőbb. Maggie vámpírként… ez sokunk számára végzetes következményekkel járt volna.

- Néha azon gondolkozom, hogy te nem is szereted igazán Maget – vádolt meg Emmett.

- Nagyon jól tudod, hogy ez nem igaz.

- Most mégis azt akarod, hogy ölbe tett kézzel várjunk.

- Ide figyelj, azt akarom, hogy ne legyen semmi baja a kicsinek és ép bőrrel megússza ezt az őrületet. Perpillanat a családomat kell megfékeznem, nehogy valami őrültséget tegyenek. Ugyanakkor gondolkodás nélkül megöletném magamat, ha az Maggie életben maradását jelentené – vágtam vissza.

Audrey az utolsó szavaimra kétségbeesve felkapta a fejét. Aranybarna szemei félelemmel teltek meg, mikor rám nézett. Legszívesebben visszaszívtam volna az előbbi szavaimat, hiába gondoltam halálosan komolyan őket.

Audrey

Jasper határozott hangját hallva meghűlt bennem a vér - már amennyire ez egy vámpírral lehetséges.

Még mindig sokkolt a tudat, hogy Gregory megkaparintotta Maget. De Jasper kijelentése újabb gyilkos hullámként csapott át a fejem fölött. Mégis meddig lehet ezt még fokozni? Vagy törődjek bele, hogy a szeretteim szépen lassan eltűnnek mellőlem?

Jasper mellém lépett és leguggolt hozzám.

- Minden rendben lesz, minden rendben lesz – temette az arcát a hajamba és megölelt.

- Tudom – jelentettem ki kicsit remegő hanggal. Igyekeztem nem összetörni a kétségbeeséstől, Ebben a helyzetben ez senkinek sem segített volna.

Odakintről egy közeledő autó hangját hallottuk meg.

- Leah hozhatta haza Richard-ot – válaszolt Carlisle a kérdő tekintetünkre.

- Már csak ő hiányzott - sóhajtott Bella. Mindenki tudta, hogy nem Leahra gondolt.

Apám csoszogó léptei hallatszódtak a verandáról.

- Itt meg mi történt? – nézett körbe meglepve a család tagjain, mikor beléptek az ajtón.  

Leah hamarabb felfogta a helyzetet és pár másodperccel később már Seth mellett térdelt. Még mielőtt odaért volna, felpattantam a helyemről, hogy ne hergeljem őt a közelségemmel. Apám tekintete is megakadt Seth-en, aki már egy fokkal jobban nézett ki, de még mindig jól kivehetőek voltak a sebei.

- Hol vannak? – kérdezte szinte kiabálva. Szemében félelem csillant. Nem kellet magyarázni neki, hogy ki okozta a sebeket.

- Messze – válaszolta végül Esme.

- Akkor jó… Még szerencse, akkor nincsen semmi baj… - sóhajtott megkönnyebbülten, mire Leah felhorkant.

- Maggie-t magukkal vitték. Úgyhogy nem mondanám, hogy minden rendben van – tárta fel az igazságot Jasper.

Senki nem szólt semmit. A szobában megfagyott a levegő.

- Nagy kár a kislányért – vonta meg végül a vállát és a lépcső felé fordult.

- Csak ennyit tudsz mondani? Nagy kár érte? Úristen! Szégyellem, hogy közöm van hozzád! – kiáltottam.

- Ne beszélj így velem – felelte mereven.

- Úgy beszélek, ahogyan akarok.

- Audrey… - hallottam magam mellől Jasper csitítgató hangját, de nem törődtem vele, túlságosan elvakított a düh.

- Elvitték Maget, mert őt tudták a legkönnyebben megközelíteni - ismételtem meg indulatosan, nem mintha ezzel jobb belátásra tudtam volna téríteni apámat.

- Ez sajnálatos. Örülök, hogy a laborban tartózkodtam addig is – mondta és ismét a lépcső irányába fordult.

- Én erről nem így vélekedem – vágtam vissza.

- Várjuk, hogy jelentkezzenek, hogy megtudjuk, mit akarnak a kislányért cserébe – mondta csendesen Jasper mellettem, fél perc hallgatás után.

El kellett telnie pár pillanatnak, míg mindketten megértettük, mire céloz Jasper.

- Ezt nem tehetik! Nem áldozhatnak föl csak úgy – rázta meg apám a fejét, és másodszorra láttam az arcán félelmet tükröződni.

- Maggie még csak három éves – sóhajtottam, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Féltettem őt, nehogy valami helyrehozhatatlan kárt okozzon benne Gregory.

- Én pedig az apád vagyok – kaptam a merev választ. De a tény ezúttal nem érdekelt.

- Ó, igen, erre mindig emlékeztetsz - sóhajtottam.

- Igen, mert hajlamos vagy megfeledkezni róla, kislányom.

- Szerintem te sem gondoltál sokat a gyerekeidre, miközben bujkáltál.

- Nem cserélhetsz csak úgy el.

Nem válaszoltam, de álltam a pillantását. Ha kellett volna, ha ez lett volna a feltétel, gondolkodás nélkül megtettem volna, és nem éreztem volna bűntudatot miatta.

- Most mindannyian idegesek vagyunk – lépett mellénk Carlisle. – Természetesen megpróbáljuk megoldani a problémát úgy, hogy senkinek se essen bántódása.

Ekkor hangosan megcsörrent a telefon, félbeszakítva a beszélgetésünket. Carlisle lépett oda hozzá és emelte a füléhez a kagylót.  

- Carlisle Cullen.

- Az Őzikémmel szeretnék beszélni - hallottam a jól ismert jeges hangot és bár már vámpír voltam, de kirázott tőle a hideg. Még mindig. Végül erőt vettem magamon és legyőztem a mozdulatlanságomat.

- Beszélek vele – nyújtottam a telefon felé a kezemet.  - Ha egy ujjal is hozzáér, én… - kezdtem bele azonnal.

- Hóhóhó! - nevetett fel a vonal túlsó végén Gregory. Tudta, hogy ő van lépéselőnyben.

- Hol akar találkozni?– hunyászkodtam meg és Jasper tekintetét kerestem. Én az egyezkedésben nem voltam jó…

- Na, ez már jobban tetszik – helyeselt. – Veled, Őzikém mindig nagy élmény találkozni.

- Mik a feltételek? – kérdeztem, mikor Jasper a feltétel szót formálta a szájával hangtalanul.

- Ó, az van néhány. Szeretnék egy rendkívül szívélyes találkozást Apucival, Veled és a szívszerelmeddel. Reggelre legyetek útra készek. Csak ti hárman, senki más. Nem kellenek kutyusok, sem a buldózer vámpír. A Szöszi szemrevaló, de túl sok a nő a közelemben mostanság – tette hozzá, mire Emmett felmordult.

- Hol? – kérdeztem rá ismét, Jasper utasítására.

- Ennek az információnak még nincsen itt az ideje – válaszolta titokzatosan, mire összezavarodtam.

- Ezt nem értem.

- Hajnalban hívlak – kaptam a választ és hallottam, hogy készül megszakítani az amúgy is rövid beszélgetést.

- Ne, ne, várjon! Maggie hogy van? Szeretnék beszélni vele – kértem. Minden vágyam volt hallani a kicsi hangját, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van.

- Hajnalban hívlak – mondta figyelmen kívül hagyva a kérésemet, és letette a telefont.

Ránéztem az órára, hajnalig annyira sok idő volt még. Mihez kezdek addig? Nem várhatja el tőlünk, hogy ölbe tett kézzel üljünk, miközben valahol a kis drágám lelkén sebeket ejt.

- Én nem megyek! – csattant fel apám, miután Carlisle néhány szóban vázolta a telefonbeszélgetést, amit ő szuper hallás híján nem hallhatott. – Nem kényszeríthetnek! – tette hozzá.

Nem volt erőm vitatkozni vele. Csak Maggie-re tudtam gondolni. Lassan alkonyodott és nem tudtam elképzelni, mi történhet vele odakint. Lehet, hogy fázik, lehet, hogy bántják, lehet, hogy már nem is…

- Én felmegyek – suttogtam a többieknek, akik hangosan beszélgettek valamiről, de nem értettem, hogy miről. Talán apámmal vitatkoznak, talán a stratégiát dolgozzák ki. De most nem tudtam rájuk figyelni, sarkon fordultam és felmentem a szobánkba, egyedül akartam lenni.  

Jasper

- Gregory szereti a barlangokat – mondta Edward, miközben a térképre bökött.

- Persze, nem akar feltűnést. Most is biztosan valami zárt helyet választott – helyeseltem.

- Ennyi erővel lehetne egy hangár is, vagy valami kísértetház – tette hozzá Emmett. – De lehet, hogy menetközben döntötték el, hova mennek.

- Gregory szereti a drámát. Valamit biztosan megint kitaláltak előre, túl sokáig lapítottak – gondolkoztam hangosan.

- Audrey-ék régi háza? – találgatott Edward.

- Gondoltam rá, de ennyi idő alatt nem érhettek oda, és tudja, hogy nekünk is idő eljutni San Franciscoba, még vámpírgyorsasággal is. Valami közelebbi helyszínről van szó – válaszoltam, de tudtam, hogy így is sötétben tapogatózunk.

- Ennyi erővel jöhetne ide vendégségbe is – sóhajtott Emmett és hátradőlt a széken.

- Nem mi lennénk a világ legszívélyesebb vendéglátói, annyi biztos – jegyezte meg Edward.

A konyhában ültünk, miközben Carlisle Esme segítségével Seth-et kezelte a nappaliban. Rosalie a laptopját bújva merült el a környező nemzeti parkok és hegységek lehetőségeiben. Bella pedig Nessie-t fektette le az emeleten és fél szemmel Richardot figyelte. Nem bíztunk benne, féltünk, hogy meg akar szökni, még mielőtt eljönne a hajnal. Bár sokan voltunk vámpírok, ő pedig csak egy ember, mégsem akartunk akár egy másodpercet sem pazarolni a keresésére, ha meg akarna lógni. Audrey már egy órája odafönt volt. Éreztem rajta, hogy egyedül szeretne lenni, ezért nem zavartam őt, akármennyire is aggódtam érte.

Odafentről hirtelen egy jól ismert hangocskát hallottunk leszűrődni.

„- Gyeje Seth! Gyeje!” – kiáltotta vidáman.

- Mi a jó ég ez? – ugrott fel Emmett.

- Ez csak Audrey – sóhajtottam, mikor rájöttem ki –vagyis inkább mi - okozza a hangot. - Nemsokára visszajövök.

Kettesével szeltem a lépcsőfokokat és gyorsaságomat kihasználva pár másodperc múlva már beléphettem a hálószobánk ajtaján. Audrey gardróbja felé vettem az irányt és odabent a ruhák közt elértem a kis eldugott szobájának az ajtaját.

„Gyeje Seth! Megfésüllek!” – hallottam Maggie hangját ismét odabentről.

Kopogtatni kezdtem, de Audrey vagy nem akarta meghallani, vagy annyira lefoglalták a gondolatai, hogy valóban meg sem hallott engem. Végül engedély nélkül léptem be a szobába. A földön ült a TV előtt, egészen kicsire összehúzva magát. Olyan elesettnek tűnt.

- Audrey – szólítottam meg és felvéve mellőle a távkapcsolót, megszakítottam a felvételt. -  Audrey, ne nézd ezt! Ne kínozd magadat vele!

Tudtam, hogy ez a legrosszabb, amit ebben a bizonytalan helyzetben tehet. A videó felvételektől, ami a többiektől kapott Maggie-ről, csak még jobban őrlődne.

- Gregory mindent tud, biztosan jobban ismeri Maget is – suttogta és a kapcsoló után kapott, de nem adtam neki vissza.

- Ez nem igaz – tiltakoztam.  

- Még meg kell néznem a videókat. Holnap hajnalig meg kell néznem őket – suttogta és a tenyerébe temette az arcát.

- Nem Audrey, nem nézed meg egyiket sem – mondtam határozottan és összeszedtem a földön szétszórt DVD dobozokat.

- De…

- Tudom, hogy félsz – szakítottam félbe és leültem mellé a földre.  

- Jasper, azt akarja majd, hogy válasszak köztetek, hogy csak egyikőtöket tudjam megmenteni – mondta ki azt, amit már én is sejtettem.

- Akkor szépen Maget választod és majd én megmentem magam! – Megfogtam a kezét és összefűztem az ujjainkat. Úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az egyetlen mentőöve.

- De megöl – csuklott el a hangja.

- Nem hagyom magam olyan könnyen megölni – ellenkeztem.

- Jazz, nekem te vagy az életem, és Maggie a másik. Nem tudok nélkületek létezni – vallotta be, amit eddig is nagyon jól tudtam.

- Tudom Drágám, épp ezért nem lesz semmi baj. – Igyekeztem megnyugtatni, de nem sok sikerrel.

- Azért csak hajnalban hív, mert most időt hagyott gondolkozni.

- Azért hagyott ennyi időt, mert meg akar őrjíteni – mondtam és átöleltem őt.

- Nem akarlak titeket elveszteni – ismételte meg.

- Nem fogsz! Nem fogsz! Nem fogsz! – mantráztam, miközben magamhoz szorítottam őt.

- Szeress! – súgta és a számra tapasztotta az övét.

Vannak pillanatok az életben, amikor nem tudjuk, hogy ez az utolsó alkalom lesz-e. Hogy lesz-e esélyünk másnap ismét ölelni egymást.

Csupa kérdőjel volt a jövőnk, annak ellenére, hogy csak egy vámpír különleges ereje állt egy egész családdal szemben. Mégis tartottunk tőle. Az első alkalommal olyan keserű példát statuált, hogy nem mertük kockáztatni azt, hogy még valakit elveszítsünk.

Reméltem, hogy másnap délutánra már csak egy rossz rémálom lesz az egész, ami ránk vár, de ott lebegett fölöttünk a bizonytalanság felhője. A csókjaink, az érintéseink, az ölelésünk akár lehetett az utolsó is. Lehet, hogy ebben a kicsi szobában szerethettük egymást utoljára.

Lehet, hogy csak percek, de az is lehet, hogy órák teltek el. Feküdtünk a földön, Audrey a nyakamba fúrta az arcát. Nem sokkal később valami nedveset éreztem a bőrömre hullani. Felemeltem Audrey fejét és láttam, hogy az arcát könnyek lepik el.

- Te sírsz – néztem rá meglepetten.

A vámpírok nagy része egész életében egy könnycseppet sem képes hullatni. Ilyen a szervezetünk. De egy nagy érzelmi töltés hatására ez megváltozhat. Persze ezek a könnycseppek nem olyanok, mint az embereké. Ezek a magunkba szívott vérből nyerődnek ki. Carlisle pár éve nagy érdeklődéssel vette górcső alá vámpírságunk ezen részét is. Sok vámpír soha nem ejt könnyeket. Utoljára én is gyász közben törtem meg annyira, hogy könny lepje el a szememet.

Most Audrey érzelmei elérték a csúcspontot és a könnyei eleredtek.

- A végzet könnyei – suttogtam mikor letöröltem az arcán épp legördülő cseppet.

- Persze… tisztára úgy hangzik, mint egy elfuserált könyvcím – mosolyodott el keserűen.

- Pedig olyan, mintha a végzetedet siratnád.

- Ha magadra érted a végzet szót, akkor igen, azt siratom – mosolyodott el keserűen. - Féltelek, Jazz – sóhajtott fel.

- Audrey, meg kell ígérned nekem valamit – ültem föl.

- Mit?

- Ha esetleg holnap mégsem tudnám olyan ügyesen megvédeni magamat… Nem szabad feladnod! Mag miatt élned kell tovább! – fogtam a kezembe az arcát.

- Ne,ne,ne…Ne kérj, ilyet tőlem, kérlek – rázta meg a fejét.

- Ragaszkodom hozzá, hogy megígérd nekem, hogy nem teszel semmi meggondolatlanságot, akármi is legyen a végkimenetele ennek az egésznek – pontosítottam. Tudtam, hogy nehezet kérek tőle, de szükségem volt erre az ígéretre.

- Akkor cserébe te is ígérd meg ugyanezt – suttogta fél perc hallgatás után, és a szemembe nézett.

- Nem tehetem. – Ezúttal rajtam volt a sor, hogy megrázzam a fejemet.

- Miért?

- Mert nekem csak te számítasz. Persze szeretem Maggie-t is, és amit odalent mondtam, komolyan gondoltam, de ha veled valami történik, akkor már nincsen miért léteznem – vallottam be.

- Maggie miatt neked is élned kell. Ígérd meg, hogy felneveled helyettem! – próbálkozott és annyira kétségbeesetten nézett, hogy egy pillanat erejéig majdnem igent mondtam.

- Azt hiszem Rosalie, Esme vagy Bella sokkal jobban megállná a helyét ebben a feladatban.

- De nekem tudnom kell, hogy te nem hagyod őt itt.

- Eltértünk a fő kérdéstől – szakítottam meg a szemkontaktusunkat.

- Nekem ez a fő kérdés!

- Jó akkor megígérem a te ígéretedért cserébe – sóhajtottam.

- Rendben, megígérem.

- Én is megígérem – mondtam, de tudtam, hogy ha erre kerülne a sor, átkoznám magamat ezért az ígéretért.

- Szeretlek - ölelt át megkönnyebbülve.  

- Én is szeretlek. De egyezzünk meg abban, hogy holnap senki sem pörkölődik meg.

- Rendben – mosolyodott el halványan, és még szorosabban ölelt. Szívesen maradtam volna még így. Nagyon sokáig.

Audrey

Jasperrel kézen fogva mentünk le a többiekhez.

- Jutottatok valamire? – fordult a családtagokhoz Jasper. Kicsit szégyelltem magam, hogy kivontam őt órákra a stratégia kidolgozásából, de szükségem volt rá.

- Rengeteg búvóhely lehetőség van 50 kilométeres körzetben – válaszolta Rosalie. – Bárhol lehetnek.

- Eszembe jutott valami. Audrey képességével ki tudnánk cselezni őket… - kezdett bele abba, amit nekem is felvázolt pár szóban, így otthagytam őket, és a nappali felé vettem az irányt.

- Hogy van? – kérdeztem Jacobot. Leah utálkozva nézett rám. Seth-re pillantottam, békésen aludt ott, ahol tegnap este láttam utoljára, a sebei teljesen begyógyultak.

- A doki adott neki valami gyógyszert, ami kiütötte. Talán jobb is – kaptam a választ.

Seth, mintha csak erre várt volna, lassan mozgolódni kezdett. Carlisle is mellettünk termett, kezében egy újabb adag gyógyszerrel.

- Hol… Mi történt… - suttogta és összezavarodva nézett ránk. – Maggie! Hol van Mag? – ugrott föl. Jacob és a testvére résen voltak és elkapták a karját. – Hol van? – nézett egyenesen rám, mintha tőlem várná a választ.

- Elvitték… - suttogtam.

- Micsoda? – nézett rám elhűlve. – Nem, nem…. Engedjetek, meg kell találnom!

- Seth, ne csináld, ezzel csak ártasz neki, Gregory kikötötte, hogy nem kereshetjük őket… - kérleltem.

- Nem, ti ártotok neki, hogy nem tesztek semmit… csak ültök itt a csodára várva – vádolt meg minket. - Engedjetek! – kiáltott a társaira, és láttam rajtuk, hogy alig bírják fogni.

- Fogjátok, adok még neki egy kis nyugtatót – közelített Carlisle.

- Doki, meg ne próbálja! - kiáltott Jacob és tovább birkózott Seth-tel. - Azt akarja, hogy mérgében a torkának ugorjon? Így is remeg… Már magánál van, nem úgy, mint tegnap.

- Jacob… - kezdtem.

- Mi van? – nézett rám ingerülten.

- Te tudsz parancsolni neki… - kezdtem.

- Nagyszerű megállapítás… - vetette oda.

- Parancsold meg, hogy ne menjen utána – mondtam ki az ötletemet. Tudtam, hogy kegyetlenség, de meg akartam védeni mindkettőjüket.

- Micsoda? – nézett rám döbbenten, miközben Seth kis híján kiszabadult a szorításából.

- Ezzel megvédhetnéd. Mindkettőjüket.

- Te nem tudod, milyen a bevésődés.

- Azt tudom, hogy ha most utánamegy, akkor Maget megölik.

- Nem parancsolhatok az érzései ellen – rázta meg a fejét Jake.

- Azt akarod, hogy meghaljon? – kérdeztem.

- Nem, nem, dehogy akarom – mondta megsemmisülten, majd Sethre nézett.

- -Jake, ezt nem teheted velem – kérlelte őt Seth. Végig hallotta a szópárbajunk, de túlságosan lefoglalta a küzdelem, hogy közbeszóljon.

-  Seth, megparancsolom, hogy ne menj Maggie után, amíg engedélyt nem adok rá! Itt kell maradnod a házban a parancsomig, nem mehetsz utána! – mondta ki Jacob, mire Seth összerándult, mint egy marionett bábu, és már nem ellenkezett, csak lehanyatlott a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát.

- Ne, ne… kérlek… Maggie Maggie… - suttogta, de akármilyen erős volt a ragaszkodása Maggie-hez, nem tudott ellent mondani az alfájának.

- Remélem, most büszke vagy magadra –vetette oda Leah, rám se nézve, mintha az én hibám lenne az egész őrület, amibe kerültünk. Talán így is volt.

Mielőtt még elmerülhettem volna a gondolataimban és az önsajnálatban, megszólalt a telefon. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a nap első sugarai előbukkantak a fák között. Hajnal van.

A telefon mellett termettem és felkaptam. Nem néztem körbe, de tudtam, hogy az egész család körém sereglett.

- Hova menjünk? – szóltam bele.

- Édesem, hát így kell kezdeni egy telefonbeszélgetést? - hallottam meg Gregory önelégült hangját. – Szép jó reggelt, Őzikém! Remélem jól telt az éjszakád – tette hozzá.

- Hova menjünk? – ismételtem meg a kérdést.

- Úgy látom nem értettél. Mondd szépen: Jó reggelt, Gregory! – utasított. Tudtam, hogy élvezi, hogy most ő irányít.

- Jó reggelt, Gregory! – mondtam, de közben igyekeztem leküzdeni, hogy valami csúnyát tegyek hozzá.

- Na látod, tudsz te! Ügyes vagy! – dicsért meg, mintha az iskolában lennénk.

- Hova menjünk? – kérdeztem meg még egyszer.

- Sajnos erre a kérdésre megint nem adhatok egyértelmű választ.

- Tessék?

- Apuci együttműködése kell a pontos helyhez. De kapsz egy kis segítséget.

- Ne szórakozzon velem – szűrtem a fogam között.

- Kérdezd meg Apucit, hogy hol van az a hely, ahol az első közös emlékem van vele. Majd ő odavezet.

- Kérem… - próbálkoztam, de közbeszólt.

- Csak te, a herceged és apuci jöhet, ha megneszelem, hogy bárki más veletek tart, megölöm a kislányt. Meg vagyok értve?

- Igen – suttogtam.

- Három órátok van ideérni. Már nagyon várunk – mondta és letette a telefont.

- A rohadék… - ütött Emmett az egyik székre, ami az erejétől összetört.

- Milyen közös emlék? – tette fel a kérdést Bella.

- Ahol meg akarta ölni Gregory-t, de ő túlélte… - szedtem elő emberi emlékeimet valahonnan a tudatom mélyéről.

- Akkor őt kell megkérdeznünk.

- Igen – sóhajtottam.

- Mért hiszem azt, hogy nem lesz együttműködő? – kérdeztem Jaspertől.

- Mert nagy valószínűséggel így lesz. Őt ismerve. Ezt Gregory is tudja – mondta a kiábrándító választ és megfogta a kezem.

- Apa, ébredj! – böktem meg őt, mikor a szobájába értem. A többiek a folyosón toporogtak.  

- Mi az? – ült föl ijedten és félelmet láttam megcsillanni a szemében.

- Segítened kell!

- Már miért kellene segítenem? – nézett rám gyanakodva.

- Hol van az a hely, ahol tőrbe csaltad Gregory-t? – kérdeztem köntörfalazás nélkül.

- Miért akarod tudni? – kérdezett vissza szemöldökét ráncolva.

- Csak szeretném tudni – tértem ki a válasz elől.

- Nem, nem, nem vagyok hülye. Miért kell? … Ott vár, ugye? – döbbent rá az igazságra.

- Igen, de kérlek, mondd meg! – térdeltem le az ágy mellé.

- Nem! – jelentette ki határozottan, mire gombóc nőtt a torkomban.

- Apa, kérlek!

- Hirtelen az apád lettem, megőrülök – kelt föl az ágyból.

- Meg fogja ölni Maget, ha nem érünk oda időben!

- Eggyel több áldozat vagy kevesebb olyan mindegy már… - mondta félvállról odavetve és kinyitotta a szekrényét.

- Az unokádról van szó. Ha engem nem tisztelsz már, legalább Kate emlékét tisztelhetnéd és megmenthetnéd a kislányát. Apa, kérlek! – próbálkoztam kétségbeesve.

- Ha elmondom, odavisztek engem is – jelentette ki egyszerűen.

- Kérlek. Tudnom kell!

Szemében határozottság csillogott, és biztos voltam benne, hogy ismét a könnyebb utat választja és a saját bőrét próbálja menteni.