Az utolsó reménysugár- 4. fejezet

Ketrecbe zárt fájdalom

-Nem!- kiáltottam.- Nem! Alice! Értsd meg, ezt nem veszem fel!- mondtam már körülbelül századjára.

-Lécci! Naaaa! – nézett rám nagy szemekkel.- Csak ezt vedd még fel!

-Mint már mondtam, nem szeretem a rózsaszínt!

-Csak vedd fel! Biztosan jól fog állni!- könyörgött- Ha nem veszed fel, szomorú leszek.

-Ne fenyegess! Ez nem fair!- tiltakoztam.

-Azt akarod, hogy megszakadjon a szívem.

-A te szíved nem tud, már megszakadni- emlékeztettem.

-Az igaz, de légy szíves! – kérlelt.- Vedd fel! – nyújtotta felém a rózsaszín anyagot.

-Ez az utolsó!- szögeztem le.

-Kösziiii! Köszi!- lelkendezett.

Ez volt a harmincadik ruha, amit felpróbáltatott velem. Legelőször közölte velem, hogy megyünk vásárolni. Tíz perc alatt sikerült lebeszélnem. Világéletemben utáltam vásárolni. Régen is, akkor vettem magamnak új cuccokat, ha anya nógatására elmentem vele ruhát venni. Alice viszonylag könnyen belement, hogy ne menjünk vásárolni, és azt hittem, hogy ezzel le is van tudva a dolog. Arra viszont nem számítottam, hogy a Cullen házban is rengeteg ruha van.

Mikor Alice el akart rángatni Maggie mellől, Esme és Rosalie vállalkoztak rá, hogy vigyáznak a kicsire. Esme el is indult, hogy bevásároljon neki. Láttam Seth-en is, hogy alig várja, hogy eltűnjek a szobából, és Mag közelébe férkőzhessen.

-Nem szeretném őt magára hagyni.- mondtam magától értetődően.

-Érthető, hogy félted tőlünk, de nem lesz semmi baj. Vigyázunk rá Reneesme is félig ember, még nem történt semmi baja, pedig közöttünk él.

Ez valamennyire megnyugtatott, és magukra hagytam az unokahúgommal őket. Alice pedig egy szobába vezetett. Mikor kinyitotta az ajtót, elállt a lélegzetem.

Azt hittem, hogy feladta, a tervét a ruhákra vonatkozólag, de tévedtem. Az egyik szoba egy hatalmas nagy gardróbnak lett kialakítva. Egy hosszú polc a cipőknek, és a többi része a ruháknak A gardrób végében egy paravánszerűen elhelyezkedő 4 oldalas tükör állt. Alice fel akarta velem próbáltatni az összes méretben illő ruhát, legyen az, nyári ruha, koktél ruha, hosszú vagy rövid. A legjobban az zavart, hogy nagy részében kilátszott a foltos bőröm.

-Jól élvezd ki! Fél percet kapsz és leveszem!- figyelmeztettem Alice-t- Ez a legszörnyűbb-, úgy éreztem magam a földig érő koktél ruhában, mint egy Barbie baba, akit kirajzoltak filctollal.

-Annyira szép!

-Tényleg csodás. – próbáltam lelkesnek tűnni, de az arcom olyan volt a tükörben, aki mindjárt elhányja magát. -Levehetem?

-Akkor most vedd fel…-kezdte újból.

-Nem Alice, Ennyi elég… 2 órája ruhákat próbálgatok fel a te kedvedért. Elfáradtam!- szóltam rá

-Rendben akkor öltözz át, és kicsit pihenjél.

Átmentünk a szobájába, és leült a kagylófotelbe, én meg elvetettem magam az ágyon. Tényleg nagyon elfáradtam.

-Mit szeretnél csinálni?- kérdezte.

-Mesélj magatokról. Olyan sok mindent nem tudok még rólatok.

-Mit szeretnél tudni?

-Van még valamelyikőtöknek képessége?- tettem fel a legelső kérdést, ami eszembe jutott.

-Edward gondolatolvasó, Bella pedig pajzsot tud maga, illetve a szerettei köré vonni, ami megvédi mások erejétől. Én a jövőbe látok. Jasper pedig az érzésekre tud hatni.

-Jövőbe látsz? Mint valami boszorkány?

-Nincsen varázs gömböm, a kártyákhoz se értek, de igen a jövő egy szeletét látom. Nem konkrétan. A jövő változhat, éppúgy, mint a döntéseink. A vérfarkasokon kívül látok mindenkit. Még téged is. –mondta rejtélyesen.

-És mit látsz az én jövőmben? –kíváncsiskodtam.

-Titok- kacsintott rám.

-Hogy értetted azt, hogy Jasper az érzésekre tud hatni?

-Úgy ahogy mondod. Ő az érzéseket érzi és irányítja. Ha például a családban vita üt ki, le tudja nyugtatni a kedélyeket, gyorsan.

Hatalmas nagy szemekkel néztem rá. Közben megpróbáltam visszagondolni a tegnap estére, amikor valóban úgy éreztem, hogy nem én irányítom az érzéseimet.

-Tegnap ő altatott el?

-Igen, az ő hatására sikerült lemenned alfába- mosolygott.

-Mért utál?

-Honnan veszed, hogy utál téged?- ráncolta össze a szemöldökét.

-Azért, mert az ellen szavazott, hogy segítsetek.

-Megvan a saját oka erre, de ezt majd ő elmagyarázza neked, ha felkészült rá.- kaptam a választ, és biztos voltam benne, hogy Alice nem csak a levegőbe beszél.

-Mennyire később? -kontráztam.

-Nem sokára.

Az ezt követő fél órában mesélt a szokásaikról. Sokat tudtam róluk apám elbeszéléseiből, de volt néhány meglepő dolog még számomra is. Kiderült, hogy sosem alszanak s megerősített Alice abban is, hogy a bőrük csillog a napfényben.

-Ti is voltatok emberek?- tettem fel a következő kérdést.

-Persze- mondta magától értetődően.

A délután folyamán mindent megtudtam a család tagjainak átváltozásáról. Szóval Carlisle a családfő teremtette a család nagy részét. Alice és Jasper külön utakon jártak, és csak később Alice egyik látomása alapján csatlakoztak Cullenékhez. Bellát pedig Edward változtatta át.

Reneesmé kurjantva szaladt be Maggie-vel a szobába. Mag rögtön felém nyújtózkodott, és átkulcsolta a nyakamat. Bella lépett be utánuk a szobába, egy tálcát tartott a kezében, amin szendvicsek voltak. El is felejtettem, hogy mennyire éhes vagyok.

-Ne haragudj, hogy én nem gondoltam rá, hogy éhes lehetsz- nézett rám bocsánatkérően Alice.

-Semmi baj, nem haragszom.- nyugtattam őt.

-Na túlélted a divatbemutatót?- kérdezte Bella.

-Azt hiszem, hogy egy ideig, nem akarok több szoknyát látni.- mondtam, miközben beleharaptam az első szendvicsbe. Ahhoz képest, hogy vámpírokkal van dolgom, nagyon finom volt a szendvics.

-Ezt meg sem hallottam- mondta Alice sértődöttséget színlelve.

-Megetettük Maggie-t is. Vettünk bébiételeket, meg répát, meg gyümölcsöket.- intézte hozzám a szót Bella.

-Köszönöm. Hálás vagyok nektek.

Reneesme ecsetelte az elmúlt pár óra eseményeit. Láttam rajta, hogy legszívesebben megmutatta volna, de Bella rászólhatott, hogy ezt nálam lehetőleg mellőze.

Nem győztem nekik hálálkodni.

-Hidd el Rosalie, Esme meg Seht nagyon élvezi, hogy egy ilyen aranyos kisbabával gazdagodott a család.

Nem volt időm felháborodni, mert kopogtak az ajtón. Jasper dugta be a fejét.

-Bejöhetek?- kérdezte, miközben még mindig a kilincsen tartotta a kezét, hátha visszautasítást kap.

-Persze gyere csak. – próbáltam könnyed hangot megütni.

Bella felállt, felkapta Maggie-t és megfogta a lánya kezét és kimentek a szobából. Alice bátorítóan mosolygott rá, és egy pillanatra megérintette a kezét- biztatásképpen.

-Na gyorsan kiürült a szoba.- mosolygott rám bátortalanul. Félve visszamosolyogtam.
Leült a fotelbe, ahol Alice ült alig egy fél perccel ezelőttig.

A szeme nyugtalan volt, teste megfeszült, és ugyanolyan átható pillantással nézett rám, ahogyan szokott. Ezúttal tudtam, hogy miért.

Nem akartam, hogy érezze, hogy félek tőle, próbáltam másra koncentrálni, elfordítottam a fejemet és a fal repedésit tanulmányoztam.

Eltelt egy perc meg még egy, de nem mertem ránézni. Féltem, hogy esetleg megilletődött az érzéseimtől, ezért próbáltam közömbös maradni. Már abban sem volta biztos, hogy a szobában van.

Visszanéztem abba az irányba, ahol az előbb ült. Még midig ott volt, és kikerekedett szemmel nézett. Tekintete döbbent és összezavarodott volt.

-Mi van? Valami baj van?- törtem meg végül a csendet.

-Most mit érzel?- nézett rám.

-Ezt hogy érted? Azt hittem, hogy te vagy itt az, akinek tudnia kéne, hogy mit érez a másik.

-Mit érzel most?- kérdezte még egyszer követelelőzőn.

-Értetlenséget, és egy kis dühöt. Miért kérdezed?- a félelemről nem beszéltem.

-Ez hihetetlen. – suttogta maga elé.

-Mi?- Kérdeztem rémülten.

-Én nem érzek semmit.- mondta.

- Micsoda? Pont te nem? – tudtam, hogy valami nem stimmel.

-Előbb, amikor bejöttem, éreztem, hogy meglepődött vagy és izgatott. És aztán,. elfordultál, és azóta semmi, mintha itt se lennél..

-Hogy mi?- néztem rá érthetetlenül. Amikor bejött én elkezdtem… és- Várj! Szólj, ha érzel valamit!

Erősen koncentráltam rá, hogy tudassam, hogy mit érzek. Már nem féltem, más érzések hamar elfedték a félelmeimet. Felragyogott az arca.

-Ezt te csinálod?- kérdezte, felállt, és alig egy méterre tőlem leült a földre.

Ismét megijesztett, és valami arra késztetett, hogy ne akarjam, hogy ismerje az érzéseimet.

-Most ismét semmi. Mintha kiradírozták volna.

-Tehát ez azt jelenti, hogy tudom irányítani, hogy mit érezz rajtam, és mit ne?

-Ilyen még nem fordult elő velem soha, de ezek szerint igen. Most próbáljuk ki visszafele.
Engedd, hogy nyugalmat sugározzak rád.

Átengedtem magamat az érzésnek, éreztem, hogy a nyugalom mellet egy kis öröm is vegyül az érzéseibe. Majd éreztem valami szívszorító, fájdalmas érzést, amit régóta nem akartam. Hirtelen küzdöttem minden porcikámmal ellene, a kezem ökölbe szorult, a szememet pedig összeszorítottam.

Aztán elmúlt. Félve nyitottam ki a szememet.

-Hihetetlen- suttogta Jasper sokadjára.

-Most mit kellene éreznem?

-Előbb zokognod kellett volna, de meggátoltad. Ezt el kell mondanom a többieknek. – felugrott a padlóról és eliramodott az ajtó felé.

-Várj! -szóltam utána- Te nem ezért jöttél. Tudni akarom, hogy miért?

Megtorpant Lassan megfordult és belenézett a szemembe.

-Tudni akarod, hogy miért jöttem?

-Nem, azt akarom tudni, hogy miért szavaztál ellenem.

Bólintott, és ismét megindult felém, majd- most távolabb, mint az előbb- leült velem szemben.

-Alice mennyit mesélt a múltunkról? A múltamról?

-Tudom, hogy néhány évvel ezelőttig, még te is olyan voltál, mint más vámpírok. De meg akartad változtatni az életedet.

-Akkor tudod a válaszomat. Már találkoztál nomád vámpírral. Ő hogy reagált? Te ember vagy én meg vérszívó…-. suttogta.

Hirtelen a tudatalattim előhívott egy jéghideg, ijesztő hangot. Hmm... édes, nagyon édes.

-A vérem miatt? Túl édes a vérem?

-Valami olyasmi. Ne haragudj, hogy ellened szavaztam. Ez nem azt jelentette, hogy nem akarom, hogy ne védjünk meg, csak azt nem akarom, hogy tőlem kelljen megvédeni.- szemei élesen rám villantak.

-Értem. Segíthetek neked valahogy? Hogy könnyebb legyen?

Erre felnevetett.- Hacsak nem cserélsz rögtön vércsoportot, kétlem, hogy tudsz nekem bármiben is segíteni- mosolygott még mindig rám. Vele mosolyogtam. Az érzéseimet, még mindig nem ő irányította, azt akartam, hogy a saját érzéseim jelenjenek meg az arcomon.

-Meg tudsz bocsátani?- nézett rám bűntudatos szemekkel.

-Eddig sem haragudtam.- ezúttal hagytam, hogy a megkönnyebbülésem hozzá is eljusson.

-Ne feledd, én vagyok a legveszélyesebb számodra. Nem tudhatod, mikor jön elő belőlem a szörny.- mondta vészjóslóan.

Az ijedséget próbáltam felváltani, hogy az előbbi oldott hangulatra gondoltam.

-Hihetetlen vagy.

-Ezt úgy negyedszerre mondod már. De miért?

-Te tudatosan elnyomod magadban a kellemetlen érzéseket. Ezt tegnap is észrevettem, ha valami rossz jött, elnyomtad.

-Mindig is jól tudtam ezt irányítani.

-Ez nem jó hosszú távon. Rövidtávon jó módszer, de hosszú távon felemészted magadat. Mi történt veletek?

Nézett rám kíváncsian.

Értettem miről beszél. Attól a naptól kezdve, mikor elkezdődött ez az egész őrület, próbálok nem kiborulni. A fekete szörnyet, ami azóta leselkedik rám, egy ketrecbe zártam a lelkemben. Nem akarom kiengedni. Nem akarom érezni azt az érzést. A szúrás, amit az előbb is éreztem ismét felszínre jött. Amilyen gyorsan csak tudtam, elzárkóztam Jasper és a saját érzéseim elől is. Ha megadatott, hogy tudom szabályozni, nem engedem ki a ketrecből.

-Na végeztetek?- surrant be az ajtón Alice.

-Igen. Azt hiszem. Gondolkozz el azon, amit mondtam.- mondta búcsúzóul Jasper.

-Na nem jössz le? Nessie, épp beszélni tanítja Maggie-t.- tájékoztatott Alice.

Felugrottam, és úgy rohantam le a lépcsőn mintha az életemért futnék. Pedig csak valami örömet kerestem, mert a szörny vadul rángatta a rácsait.

Nessie, mint egy mini tanár néni komolyan magyarázott, és mutogatott Magnek.

Megfogta a kezét, és elkezdett csengő hangján énekelni: Sétálunk, sétálunk egy kis dombra, lecsücsülünk. Csüccs!

Mag ebből, csak a sé szócskát tudta vele énekelni.

Majd odamászott a cumisüvegéhez és inni kezdett. Mikor Reneesme intett neki, hogy folytassák a „tanulást” lerakta maga mellé az üveget. De az üveg eldőlt. Maggie összeráncolt homlokkal ránézett, felvette, és felállította, majd komolyan közölte vele, hogy csüccs!

Erre mindenki elkezdett nevetni, és tapsolni, a kis drágám is megtapsolta magát, Nessie, meg puszikkal halmozta el örömében.

Ezzel el is telt a délután. Esme zacskós levest, és sült krumplit csinált nekem vacsoraként. Megígérte, hogy megtanul főzni, de még be kell szereznie pár kelléket. Hiába ellenkeztem kézzel-lábbal hamar rá kellett jönnöm, hogy, amit a vámpírok egyszer elhatároznak lehetetlen megváltoztatni.

Alice vacsora után megkért, hogy menjek fel vele. Észrevettem, hogy jelentőségteljes pillantást vált Jasperrel, és Edwarddal.

-Meg kell fürdetni Maggie-t!

-Hagy csináljam én!- nézett rám kérlelő szemekkel Esme. Lehetetlenség volt neki ellent mondani.

-Rendben.- adtam meg magamat.

Kétségbeesve vettem észre, hogy megint a gardrób szoba felé veszi az irányt.

-Alice megmondtam, hogy több ruhát nem…-kezdtem tiltakozni.

-Nem kell több ruhát felvenned.- ígérte, de valamilyen okból mégis benyitott a hatalmas szobába.

-Akkor miért jöttünk be?

Leült az egyik tükör elé és intett, hogy üljek mellé.

-Szeretem a tükröket. Nem hazudnak.

Elnéztem a párosunkat a tükörben, mint egy gyémánt és egy apró jelentéktelen kavics találkozása lett volna. Nem illettem én ebbe a képbe.

-Beszéltem a fiúkkal.- kezdte.

-Ajjaj… mit mondtak?

-Edward azt mondta, hogy rengeteg dolog történt a múltadban, amit fel kell dolgoznod. Jasper pedig azt mondta, hogy elnyomod az érzéseidet.

-Nem szeretnék erről beszélni - és megpróbáltam felpattanni a földről.

-De muszáj lesz. – mondta ellenkezést nem tűrő hangon.- Mondd csak, mikor sírtál utoljára?

-A ballagásomon, nyár elején. Tudod vége a gimis éveknek meg ilyenek.

-Mi történt a szüleiddel? Mi történt a kicsi szüleivel?- látva arckifejezésemet lágyabb hangnemre váltott.- Csak segíteni szeretnék.

Odaszaladtam az ajtóhoz, de Alice elállta az utamat. –Engedj ki! Most!- kiálltottam.

Nem tehetem! Mi történt veletek?- kérdezte követelőzően. Tudtam a józan eszemmel, hogy nem vitatkozhatok tovább vele.

-Meghaltak.- suttogtam, és visszasétáltam a tükrökhöz.

-Részvétem.- simogatta meg a vállam.- Hogyan?

-Az apám és az anyám elváltak pár évvel ezelőtt. Anyu újból megházasodott, a nővérem családot alapított, és én is tervezgettem a jövőmet. – Alice leült mellém. Érdeklődve figyelt, de nem szakított meg. Hagyta, hogy beszéljek.- Minden egyszerű volt, és csodálatos, mint a mesékben. Megszületett Maggie, mindenki boldog volt. Olyan, mint a horror filmeken, az első képkockákon idilli család, boldogan. Aztán egy csapásra minden megváltozott. Steve, anyám férje imádott hajókázni, San Franciscoban éltünk. Volt egy saját kis hajója. Egyszer nagy vihar volt a tengeren és Steve nem jött vissza. Anyu hetekig várta, de semmi hír. Aztán megtalálták a roncsokat. Szinte biztos, hogy nem élte a túl.- nagyot nyeltem. Pedig ez még a könnyebb része volt. A szörny iszonyatos erővel döngette a rácsokat, de még tartottam magam.- Anya teljesen kivolt. Semmi sem vidította fel. Ha nem sírt, ordítozott velem, és hát én sem voltam valami megértő vele szemben. Egy nap arra mentem haza, hogy fekszik a konyha kövön, és egy üres altatós üveg a kezében. Öngyilkos lett.- egyre nehezebben ejtettem ki a szavakat.

Alice közelebb húzódott hozzám, de még mindig nem mondott semmit. Talán így tényleg könnyebb volt.

-Kate-hez a nővéremhez költöztem. Tárt karokkal fogadott. Bár már betöltöttem a tizennyolcat, de úgy vigyázott rám, mintha az anyám lenne. Maggie pedig nagyon szeretett már akkor is, kicsiként. Sokat bújócskáztunk amióta csak járni tudott. Éppen munkát kerestem a városban, s mentem haza. A ház ajtaja feltörve, akkor még reménykedtem, hogy nem voltak otthon… - a szörny vadul verte magát a rácsokhoz, úgy éreztem, hogy néhány pillanat és betöri.

-Mi történt Audrey? – kérdezte Alice, úgy egy perc hallgatás után.

-Beléptem a házba. Minden összetörve és felforgatva. Kate-t és a férjét megölték. Mindketten halálba meredő tekintettel néztek a semmibe. Maggie valószínű, hogy elbújhatott, mikor megölték őket, mert ott ült az ágyuk lábánál és sírt. Egy levél volt a nővérem kezeibe téve. Nagy nehezen kivettem a meredt ujjai közül és kibontottam. A levélben annyi állt, hogy „Tik tak. A következő Te leszel” Gondolkodás nélkül összecsomagoltam, a házban levő összes pénzt előkerítetem, és az autóba vágtam magam Maggie-vel. Meg sem álltunk idáig.

Most hogy végig mondtam, nem is éreztem magamat olyan rosszul. A szörnyet felhergeltem, de még mindig volt erőm kordában tartani.

-Egyikkőjüket sem sirattad meg?

-Nem tudtam. Steve-t meg anyut akartam, de nem tudtam. Kate-ék halála után pedig nem volt időm.

-Most van időd.- suttogta.

-Nem megy. Nem akarom. Kérlek, engedj ki! Elmondtam, amit akartál, engedj ki.

-Rendben, de tegyél meg nekem valamit. Nézz a tükörbe.

Engedelmeskedtem. Láttam a foltot az arcomon. A szélei lassan elkezdtek sárgulni, de még mindig nagyon csúnyán látszott. Láttam az összeráncolt szemöldökömet. A kék szemeimet, és… közelebb mentem a tükörhöz. Hátha csak a fény szórakozik de nem… a szemeim… Üresek voltak. Nővéremék tekintetében több volt az élet, a haláluk után.

-A szemeid üresek. Az üres nem jó, meg kell tölteni, bármivel, legyen az bánat, fájdalom, gyász, de az üres a lehető legrosszabb amit tehetsz.- mormolta mellettem Alice.

Hát igen. Az én horror filmemben, én váltam a szörnyeteggé, a zombivá. Éreztem a lelkemben egy hatalmas nagy csattanást. A szörnyeteg kiszabadult.

-Hol van Maggie?- éreztem, hogy szabálytalanul veszem a levegőt.

-Jó helyen. Alszik. A többiek vigyáznak rá.

-Mért csinálod ezt velem? Mért?- kérdeztem kapkodva.

-Itt az ideje, hogy feldolgozd a halálukat. Meghaltak.

A szörny kegyetlen volt. Amint kiszabadult rávetette magát a szívemre. Megszorította, épp hogy csak levegőt kaptam, épphogy a vér tovább tudott folyni az ereimben.

Összehúztam magam, egészen picire. Feküdtem a földön, és próbáltam túlélni.

Amikor az a vámpír megtámadott, a fájdalomtól sírni kezdtem. De az a fájdalom más volt. Belül a szívem fájt. Úgy éreztem, megfulladok. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Majd hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak. Zokogtam, sírtam bőgtem. Igazság szerint nem tudom, hogy melyik a helyes kifejezés rá. Az összes eddig elfojtott fájdalom egyszerre akart kitörni.

Alice odajött hozzám, és átölelt. Hagyta, hogy eláztassam a fölsőjét. Nem csitítgatott, nem szólt semmit csak hagyta, hogy kisírjam magam. Hogy meggyászoljam a családom.

Nem tudom, hogy percek vagy órák teltek el azóta, hogy az első könnycsepp legördült az arcomon. De egyszer csak vége lett. Elapadtak a könnyeim. Alice a karjába vett, és bevitt a szobájába. Olyan könnyen felkapott, mint ahogyan Maggie-t szoktam. Lefektetett az ágyba és betakart. El akart menni, de a keze után kaptam, és ijedten néztem rá. Nem akartam egyedül maradni a szörnyetegemmel. Elmosolyodott, és befeküdt mellém az ágyba.Még jobban betakart a takaróval, gondolom, azért, hogy ne fázzak a hideg bőrétől. Majd elkezdett ringatni, és dúdolgatni.

A szörnyeteg pillanatnyilag abbahagyta a kínzásomat. Tudtam, hogy mindig ott lapul valahol a lelkem mélyén, és arra vár, hogy a legváratlanabb pillanatban lecsapjon. De azt is tudtam, hogy minden egyes alkalommal egyre kisebb lesz. Nem fog soha eltűnni. Évtizedek múlva is kicsi pontként fogja szurkálni a szívemet, de ennél minden egyes alkalommal könnyebb lesz.

Lassan elaludtam. Alice nyugtató hangja és a sok sírás okozta fáradtság hamar elaltatott. Úgy aludtam el, hogy meggyászoltam a családom. Akármennyire rossz volt rá gondolni, de tudtam, hogy ettől erősebb leszek. Van egy olyan mondás, hogy „Amibe nem halunk bele attól erősebbek leszünk” Erősnek kell lennem, hogy vigyázzak magunkra. Maggie-re és magamra. Miközben félálomban erre gondoltam, úgy éreztem, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell.