Az utolsó reménysugár- 7. fejezet

… 9… 8… 7… 6… 5…

-Elkaplak! El foglak kapni! –kiabált Seth Maggie után. Maggie alig két méterrel Seth előtt szedte a kis lábait. Seth simán utolérhette volna, de most hasát fogva, fáradságot tettetve loholt a kicsi után, hogy fokozza az örömét.

Maggie elsuhant előttem, majd éles kanyarral a lábamnak vetette magát visítva.

-Ház! Ez Ház! Nem bánthatja őt senki! –karoltam őt át lehajolva. Visítva fogta át mindkét lábamat, miközben csillogott a szeme a boldogságtól, hogy benne vagyok a játékban.

A hátam mögé bújt, és onnan nézte Seth-et. Seth leült az egyik lépcsőre nekünk háttal

-Ha nem, hát nem, aki szövetségeseket szerez magának. Én pedig itt vagyok egyedül. -színészien még szipogott is.

Maggie a nyakába vetette magát hátulról.

-Áááááá! Segítség könyörüljön meg rajtam szép hölgy, kérem -jajgatott, miközben elsuhant vele a fák közé.

A verandán álltam, néztem a párosukat. Lassan… ismétlen nagyon lassan kezdtem beletörődni a ténybe, hogy ők összetartoznak. Maggie-n is láttam, hogy nagyon ragaszkodott az indián fiúhoz. Nem akarok ebben a helyzetben a szigorú csendőr lenni, aki figyeli minden lépésüket. Tudom, hogy vigyáz a kicsire. Megvédené őt akár az élete árán is, nem mondta ki, de látom a szemében a mozdulataiban, hallom a hanglejtésében. Ezt az elején észre se akartam venni, de mostanában egyre nyilvánvalóbbak.

A hűs nyári szellő cirógatta az arcomat. Ezen a délutánon nem esett az eső, de a felhők fenyegetve takarták el a kék eget, mutatva, hogy ezt a helyet ők uralják, a napnak itt nincsen semmi keresnivalója.

Kezemben tartottam az egyik képet. Az apámét. Három napja kaptam a levelet, és azóta próbálok rájönni, hogy mi történhetett. Vele. Mit tett? Akarva vagy akaratlanul azt nem tudom, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy miatta lehet az egész. Visszagondoltam azokra, amit a vámpírokról beszélt kiskoromban. Még egészen kicsiként azokat a meséket mesélte, amit az emberek nagy része ismer. Ha kimennek a napra, elégnek, és fokhagymával, és nyárssal lehet őket a legjobba távol tartani. Szó se volt halhatatlanságról, örök szépségről és a mélyben rejtőzködő szörnyetegi énükről.

Persze, emlékeim szerint ezek a mesék is egyre jobban változtak, ahogyan közelített a valóság felé. Nem tudom, hogy, mikor jött rá a teljes igazságra, de számos dolog még neki is felfedezetlen volt a legutolsó mesénk óta. Körülbelül tíz éve.

-Meg fogsz fázni - mondta a hátam mögött Alice, és egy pokrócot terített a hátamra.

-Köszi.

-A rejtélyek előbb-utóbb úgyis kiderülnek. Ne törd magad.- mutatott a képre.

-Gondolod, hogy jelentkezni fog… fognak?

-Igen biztos vagyok benne, hogy nem hagyják annyiban.

-Hátha visszatartja őket az, hogy itt vagytok velem.

-Lehetséges, de…

-De?

-Audrey, ne áltasd magad, ők csak arra várnak, hogy lék keletkezzen a védelmeden és lecsapjanak.

-Értem-sütöttem le a fejem. Fájt az igazság. Nem féltem… a fenébe is minek áltatom magam? Nagyon féltem. Tudtam, hogy mire képesek. Féltettem magamat. Nem tudtam, hogy mit akar, hogy mi lesz ennek a vége, hogy mi lesz a bosszú vége, de rettegtem. Nem a fájdalomtól, a testem a napokban annyi fájdalmat élt át, hogy kezdtem megszokni. A lelkem fájt. A szörnyem, mint sejtettem még mindig ott volt a szívem közelébe, és kedve szerint kínzott. Egyre kevesebbet sírtam az utóbbi napokban, és ebben sokat segített Alice, Bella és a többiek, de a szörnyet ők sem tudták elűzni, hiába voltak ők a világ legveszélyesebb ragadozói. Attól féltem, hogy ha megtudom mit tett… az apám, akkor a szörny új erőre kap. Féltem, hogy egyszer összeroskadok a fájdalomtól.

-Hééé, ne búsulj, vigyázunk rátok.- simogatta meg a vállamat Alice, és bíztatóan mosolygott.

-Tudom csak…

-A félelem nagy úr, de próbálj meg nem aggódni.

-Remélem, hogy én leszek az… utolsó. Hogy Maggie-t nem akarják bántani.

-Seth vigyáz rá. Vérfarkasként sokat megtapasztalt már, és hidd el találkozott sokkal keményebb ellenfelekkel is.

-De ő is olyan fiatal.

-De sem vagy egy vén nőszemély.

-Hé muszáj kötözködni?

-Csak arra akarok rámutatni, hogy nem kell mindenki miatt aggódnod. Legyél éber, de ne aggódj feleslegesen. Ezt veheted parancsnak is- vicsorgott rám.

-Igenis! – vicsorogtam vissza, persze nem olyan meggyőzően, mint ő.

Kirázott a hideg.

-Ideje bemennünk.

-Maggie! Seth! Gyertek be!- kiáltottam arra, ahol eltűntek.

Seth alig 10 másodperc múlva megjelent a húgommal a hátán. Látta hogy lassan megenyhülök irányába, és éppen nem akart összetűzésbe kerülni velem. Amit mondtam, azt teljesítette.

-Ódiiiii!- nyújtózkodott felém Maggie. Álmosan a vállamra hajtotta a fejét.

-Gyere, itt az ideje a délutáni alvásnak.

Amint betettem a kiságyba, lehunyta a szemét és elaludt.

-Olyan szép…-suttogta Seth mellettem megkövülten.

Az unokahúgomról ránéztem. Megdöbbentett. Szeme csillogott, és hatalmas szeretettel csodálta a kicsit. Mintha a világ legnagyobb kincse lenne a birtokában, de csak most fedezte fel a felbecsülhetetlen értékét.

Az agyam egyik fele azt mondta, hogy meg vagy húzatva? Hagyod, hogy srác beleszeressen? A másik fele meg azt mondta, hogy remélem, hogy az örökké tényleg örökké lesz. Mind a kettő jót akart Maggie-nek a maga módján.

-Köszönöm

-Megütközve nézett rám- Mit?

-Mostmár kezdem elhinni, hogy vannak kivételek. Hogy tényleg feltétel nélkül szereted.

-Ez olyan, amit nem tudok irányítani a szívem a főnök és csak Maggie parancsait követi.

-Mi lesz akkor, ha találkozol egy veled egykorú helyes szép okos lánnyal, és ez a főnök úgy dönt, hogy mást választ?

-Én már választottam nem akarok mást. Csak őt. Tudom, hogy még gyerek, de nekem ő a mindenem.

-Ha bármikor fájdalmat okozol neki... én…-kerekedett felül az énem őrültebbik fele.

-Nem fogok. Farkasbecsületre -kacsintott rám

-Farkasbecsületre- kacsintottam vissza.

-Vigyázni fogok rá. Akárhányan vannak, és akármit akarnak.

-Megígéred?

-Meg. Bármit megteszek érte.

-Köszönöm- mondtam ma másodszorra.

-Végül is jóban kell lenni a jövendőbeli anyósommal, mert gondolom mostantól ránk nézve ezt a tisztet, fogod betölteni.

-Jól mondod, kisfiam.- simogattam meg komolyan a fejét.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Összerezzentem. Ebben a házban amióta itt vagyok senki sem telefonált így váratlanul ért a hang.

-Audrey- jött Alice oda hozzám. Láttam rajta, hogy tudja kicsoda- látta.

Megindultam a konyha felé, ahol hallani véltem Carlisle hangját, ahogyan beszél a telefonba. Még gyorsan ránéztem Maggie-re. Békésen aludt. Seth intett, hogy vele marad

Ahogy közelítettem a konyha felé közelítettem, halottam Carlisle hangján a feszültséget.

-Nem tudom uram, hogy miről beszél.

Kis szünet.

-Mint mondtam, nem tudom adni.

Újabb szünet.

-Mit szeretne üzenni neki, ha esetleg- felé nyújtottam a kezem ,hogy kérem a telefont, ekkor megtorpant.- Nem muszáj- formálta szájával.

-De én akarom-suttogtam.

Az egész család a konyhában volt már és minket nézett.

-Pillanat- mondta a családfő, és átadta nekem a telefont.

-Halló-szóltam bele.

-Szia bogárkám, hát mégis előkerültél… - hallottam ugyanazt a jéghideg jeges hangot.

-Mit akar tőlem?

-Tudd te azt nagyon jól. Tőled semmit.

-Akkor mit akar?

-Téged.- éreztem, hogy elkezd remegni a lábam.

-Hagyjon minket békén, különben…

-Különben mi lesz? Beárulsz apucinak? Vagy a kis vámpírjaidnak?

-Hagyjon végre békén…-hangom halk suttogássá vált

-Tik tak, tik tak, tudod, ha ez a bomba felrobban, nagyon-nagyon fog fájni. Mindenkinek. Tik tak- a telefon búgására lettem figyelmes, mert letette ezután a telefont.

Úgy kapaszkodtam a telefonba, mint egy őrült. Meredtem előre, és a fejemben visszhangoztak a szavai.

A szörnyeteg ismét elég bátorságot gyűjtött, hogy letámadjon. A földre rogytam és remegve elkezdtem zokogni. Mindenki, mindenki, mindenki… visszhangzott a fülemben.

-Semmi baj. Minden rendben lesz, semmi baj, nem kell félned - mondta Jasper, leguggolt mellém és átkarolt. Tovább zokogtam nem bírtam lenyugodni. -Audrey, ne hergeld magadd- az ujjait az állam alá tette és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. -Gondolj maggire!

Ez hatott. Hagytam, hogy meg tudjon nyugtatni.

-Az őrületbe akar kergetni. Tudom.

-Nem szabadott volna odaadni a telefont- nézett rá megrovóan a férjére Esme

-De, jobb ez így, hogy tudom, hogy engem akar…- mély levegőket vettem és próbáltam, nem gondolni a hangjára.

Hirtelen ismét megszólalt a telefon, nagyot ugrottam ijedtemben.

-Nyugi, ez nem ő- mondta Alice.

-Halló Tessék?- szólt bele a telefonba Carlisle.- Szia, Sue. Rég láttalak mifelénk. Adjam Seth-et? Audrey? Ő persze adom… Veled akar beszélni.

Megrökönyödve vettem át a telefont.

-Halló- szóltam bele még mindig bátortalanul, az előző élmények hatására.

-Szervusz Audrey,- Sue kedves emberi hangja megnyugvást jelentett.

-Szia Sue. Miben segíthetek?

-Hogy vagy? Seth amikor legutoljára itt volt, mesélte, hogy mi történt veled. Remélem nem haragszol. Csak úgy megijedtünk, amikor hirtelen eltűntél.

Megijedtetek?- nem tudtam, kire gondol.

-Bobby úgy gondolja, hogy még bejöhetnél dolgozni.

-De hiszen… óóó… el is felejtettem- a nagy kavarodásban elfelejtettem, hogy nem rég még munkát találtam. Milyen távolinak tűnt az a délután…

-Semmi baj. Akkor holnap jössz?

-Holnap?

-Igen, minek halogatni. Bobby-nak segítség kell.

-Nem is tudom.- kérdőn néztem a többiekre, tudtam, hogy annak ellenére, hogy távolabb vannak tőlem, mindent hallottak.

-Jaj, ugyan már! Üzenem a többieknek, hogy Sam-ék ugyanúgy fognak rád vigyázni, mint ha ők lenének. És egy emberi szervezetnek kell a friss levegő. Hozd Maggie-t is. Szeretném látni, és jöjjön Seth is, hiányzik.

Védelmezőim egyszerre bólinttak

-Rendben ott leszek.

-Jah, és még valami, Bellának üzenem, hogy Charlie hiányolja őket. Ő érteni fogja.

-Rendben átadom. Köszönöm Sue.

-Akkor holnap gyere nyolcra.

-Ott leszek.- letettem a telefont.

-Ez nem hiszem, hogy jó ötlet. – kezdte az aggodalmaskodást Esme.

-Sam-ék, ahogyan Sue is mondta vigyázni fognak rá.

-Ki az a Sam?

-A vérfarkasok alfája a vezér. –mondta Jacob.

-Nagyszerű.

-De mi lesz, ha kiborul? Ha ott is hívják? Nem lesz ott Jasper, hogy lenyugtassa.- folytatta Esme.

-Majd odajöttök a szupergyorsaságotokkal. Hiszen vámpírok vagytok.

-De a határ miatt nem lehet.

-Határ?

-A vámpírok a vérfarkasok ellenségei. A farkasok azért léteznek, hogy megvédjék az embereket a vámpíroktól,- kezdte Jasper.

-De mivel mi állatokon élünk, és egy embert sem bántottunk, ezért egy határ választ el tőlük. Mi nem bántunk senkit. Ők pedig békén hagynak minket.- fejezte be Alice

-Holnap Seth fog levinni Maggie-vel. – mondta Edward. Láttam Rosalie és Esme szemén, hogy nem örülnek, hogy meg kell válniuk Maggie-től.

-Jake, kérlek szólj Samnek, hogy várják az autót a határnál. Hogy nagyobb legyen a védelem. –mondta Bella.

Természetesen.

-Jól halottam?- kérdezte mosolyogva Seth mikor bejött a konyhába, fél szemmel még mindig a nappali felé nézett, de hozzám intézte szavait

-Igen. Holnap, La push-ba megyek.

-Rendben. Akkor holnap irány a farkasok földje- kacsintott rám.

-Reggel bepakoltam a táskába a Maggie-nek szükséges cuccokat, és elindultunk- vámpírkísérettel- a határig, La push felé.

Onnan tudtam, hogy átléptük a határt, hogy megláttam a fák között néhány nagy farkast.

Bobby örömmel fogadott, egyáltalán nem neheztelt rám, hogy egy hetet kihagytam a munkában. Ott folytattam, ahol abbahagytam.

-Mért nem vett fel helyettem valakit amíg távol voltam?

-Amit megígérek, be szoktam tartani.

-Köszönöm, hálás vagyok- tényleg az voltam, végre volt valami ami elterelte a figyelmemet a vámpírokról.

Délután három óra körül Sue nyitott be az üzletbe.

Bobby, elrabolhatom a segítődet? Levinném a partra. Seth és Maggie ott játszanak. Nagyon szép idő van.

-Rendben menjetek csak. Viszlát Audrey, holnap várlak. Vigyázz magadra.

-Viszlát.- levettem a kötényem, és Sue után mentem.

-Gyere csak, itt van nem messze a part.

Tényleg szép volt az idő. A nap ádáz harcba kezdett a felhőkkel, és most úgy tűnt ő került ki győztesen.

Seth, és Mag ott szaladgáltak a parton. Kergették a hullámokat. Maggie általában mindig lassabb volt, de amint elérte volna a hullám a lábait, Seth felkapta és elrohant vele. Mag viháncolt örömében.

-Ódddiii!- mutatott felém csillogó szemmel.

-Sziasztok!- kiáltottam nekik messziről. Maggie odaszaladt hozzám, és a nyakamba borult.

-Ódiii! Vííííz!- újságolta nekem nagy boldogan.

-Látom! Jó sok van belőle.

-Szeeee! Vííííz!- Seth büszkén-hogy kimondta az ő nevét is- ment a hullámok felé szaladó kicsit után.

-Szereti őt a fiam. Hidd el.

-Ennyire látszik, hogy még mindig vannak kétségeim?

-Igen a szemed mindent elárul.

-A fia vérfarkas, nem aggasztja?

-Nem, tudod a lányom is az,- látva eltátott számat magyarázkodni kezdett- ő egy ritka kivétel az ő génjei is olyan erősek, mint a fiúké, így ő is farkas.

-Ez borzasztó lehet! Tudni, hogy bármikor történik valami bajuk.

-Csak az embereket védelmezik.

-Tudom, de ez annyira hihetetlen…

-Ez az életvitel számodra még új, de mi a mítoszainkban és legendáinkban hiszünk. Ez éltet minket.

Nagyot sóhajtottam, már megint előkerült ez a téma

Maggie és Seth éppen egy kagylót találtak, Mag boldogan mutogatta zsákmányát.

Egy indián fiú jött le a partra. Abban biztos voltam, hogy még soha nem láttam őt.

-Valami baj van? -nézett rá aggódva Seth.

-Szia, a nevem Sam Uley.. mutatkoztam be.

-Audrey Hopes. –fogtam vele kezet.

-Bocsi, hogy megzavarlak titeket, de haza vinnénk- legalábbis a határig.

-Mi a baj?- vettem át én is, Seth előbbi aggodalmát.

-Vámpírszag van a közelben, és jobb, hogyha gyorsan visszajutatunk Cullenékhez.

-Rendben.

Elbúcsúztam Sue-tól, és Seth-tel és Mag-gel beültünk a kocsiba úgy, mint idefele jövet. Seth vezetett.

Örültem, hogy nem a sötétben kell végig mennünk. Még volt fény, több mint a legutóbbi ilyen utam során. Megint láttam a farkasokat a fák között. Egyszer csak hirtelen az egyik felvonyított. Akkor még nem tudtam, hogy ez jel volt. Seth rálépett a fékre ,és ugyanúgy összerezzent, mint én.

-Mi történt?

-Vámpírok.

-Mért nem megyünk tovább?

Kopogtattam a mellettem levő ablak üvegén. A szívem egy pillanatra megállt ijedtemben.

Csak Sam volt.

-Érezzük mindhármuk szagát. A város felé tartanak.A határ nincsen messze. Nagy baj lenne, ha utánuk mennénk? Amíg friss nyom.

Seth-re néztem ő bólintott.

-Rendben. Vigyázzatok magatokra, és köszi.

-Sziasztok.

-Szia.

Láttam, ahogyan eltűnik a fák között, és a farkasok egy irányba megiramodnak.

Lassan elindult a motor, és az autó. Gyorsított, de így is úgy tűnt a határ, csak nem akar jönni.

-Hányan vagytok? Farkasok?

-Heten- nyolcan. Tudod a szám azzal arányosan úgy nő vagy csökken, amennyi vámpír van a közelünkben.

Az autó megtorpant. Nem lefulladt, hanem járó motorral egy helyben pörgette a kerekeit.

Mintha beakadt volna valamibe, vagy valakibe.

-A francba- és még erősebben próbált belelépni a gázba. Meg se mozdultunk.- Csapda…

A szívverésem ismét kihagyott egy perce, csak addig, amíg feldolgoztam a szavak értelmét.

-Ők azok?

-Lehetséges.

-Vidd innen Maggie-t

-Mi? Dehogyis.

-Azt mondtam vidd innen. El tudsz vele olyan gyorsan futni, hogy nem tudnak utánad szaladni?

-Igen de…

-Semmi de, vidd innen. Engem akarnak.

-Megígértem Cullenék-nek, hogy vigyázok rátok.

-Nekem meg azt ígérted meg, hogy vigyázol Maggie-re.- néztem vele farkasszemet.

-Ha valami bajod esik.

-Akkor majd joggal tehetsz nekem szemrehányást. Gyerünk, vidd- mondtam miután megint sikertelenül lépett a gáz pedálra.

-A határ 500 méterre van.- mondta, majd kelletlenül engedelmeskedett.

Villámgyorsan hátra mászott és kikapta Maggie-t az ülésből. Utolsó pillantást vetetem az unokahúgom alvó arcára, a kezében még mindig ott volt a kagyló. Seth feltépte az ajtót, és tényleg gyorsan eltűnt a fák között.

Átmásztam a vezető oldalra, és bezártam az ajtót. Kísérletet tettem a gázpedállal, de az autó kerekei nyüszítve forogtak egy helyben.

Megmarkoltam a kormánykereket néztem az utat, a fákat. Sehol semmi, látszólag. Kicsit távolabb ott sejtettem a határvonalat.

Ugyanúgy éreztem magam, mint legutóbb. Egyedül-most ténylegesen. Tehetetlenül.

A bomba, az a jelképes, amivel ők példálóztak, az utolsó tíz másodpercébe ért. Közelített a végéhez. Megállíthatatlanul.

Vártam. Vártam a bosszúra. Egy olyan bosszúra, amit nem tudom mi miatt szőttek- ellenem.

Vártam, hogy megöljenek.

Bárcsak ilyen egyszerű lett volna… minden…